JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXIII. KÖTET

ERDÉLYI KÉPEK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

ERDÉLYI KÉPEK

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

PETKI FARKAS LEÁNYAI.

I. ANDRÁS NAPJA.

A jó öreg Petki Farkas nem utolsó ember vala a maga idejében, a mit mindazok, a kik őt valaha ismerték, bizonyára tudni fognak. Miután azonban lehetséges dolog, miszerint ezen sorokat olyan emberek is olvasni fogják, a kik őt nem ismerték, jónak találom őt oly módon leirni, a hogy akkoriban élt és uralkodott.

Vala ő az 1676-ik esztendőben királybiró Csíkben és jobb módú főúr nem találkozék nálánál azon a környéken. Udvart tart vala Rákoson, a hol nyolczvan inas szolgála előtte, a szakácsok, béresek, lovászok és drabantok számait ide sem vevén, a kik mindnyájan úgy voltak ő nála, mintha az apjok házánál laktak volna s biztosan mondhatom, hogy a ki egyszer ott volt, el nem kivánkozott onnan.

Mert három dolog volt, melyekben a jó öreg Petki Farkas büszkeségét lelte: egyik az, hogy őt igen jó, bőkezű embernek tartsák. Kapu soha sem volt az ő házán és a vendég soha ki nem fogyott belőle; akárki jött hozzá, oly képpel fogadta, mintha épen csak ő reá várt volna, s ott úgy el tudta marasztalni, hogy gyakorta megesett, miszerint azok, a kik Csíkszeredába indultak szentmargit-napi vásárra s betértek hozzá egy szóra, úgy ott maradtak, hogy a vásár is elmúlt, még sem szabadultak tőle. Ajándék nélkül sem hagyott senkit elmenni magától, végig hordozta az embert tárházain, ménesein, kérdezgetve: hogy tetszik neked ez a kard, ez a bilikom, hát ez az arab csikó? s ha azt mondá rá a kérdezett, hogy «nagyon szép», mindjárt rátukmálta erővel. Kalendáriumában sokkal több ünnep volt, mint más emberében, s még az ősapjának is föl szokta tartani a nevenapját, s hogy az ünnepélyességről ismerői el ne maradhassanak, hivatalos citatoriumokat küldött rájok, mint főkirálybiró. A hol annyi szolga és belső fraj volt, mint az ő házánál, azok közt lehetetlen volt, hogy egy vagy más ismeretség ne szövődjék; mihelyt az öreg úr ilyesmit megtudott, rögtön összeházasítá őket s titulusa volt lakodalomadásra. Koldus nem volt az ő falujában, mert a hol egyet meglátott, megfogatta, elviteté valamelyik pusztájára, ott adott neki egy jobbágytelket, ökröt, tehenet hozzá és nem hagyott senkit koldulni.

És nemcsak hiú dolgokban mutogatá ő adakozóságát, figyelme kiterjedt a maradandóbb becsűekre is; – minden esztendőben eljárt a nagy-enyedi collegiumba, mikor vizsgálatokat tartottak, s a mely diák legjobban felelt, azt saját költségén kiküldte akadémiákra, ott kitaníttatta, s ha visszakerülvén, nem akadt neki egyhirtelen ecclesiája, addig jött ment Erdélyben, míg talált valahol egy puszta templomot, a mit valaha a tatár leégetett, azt megépítteté s beletevé papnak a maga candidatusát s fizeté saját pénzéből.

Másik pont, a melyben a jó úr büszkeségét helyezé, családjának ősi eredete vala, melyet, hogy Ádám- és Éváig restelt fölvinni, onnan van, mert már ezekről nagyon világos, hogy mezítláb járó parasztemberek voltak. De nem messze járt tőlök: vala ugyanis az ő családja czímerében egy antediluvianus állat, melyről senki sem tudhatá, hogy micsoda? nem tartozván az sem a repülő, sem a négylábon járó, sem a csúszó-mászó állatok sorába, s annak a hátába volt ütve egy háromágú fegyver, a minővel hajdan Neptunus regnált, s melyet a mostani prózai emberek villának neveznek. Ebből semmi sem következett jobban, mint hogy a Petkiek legelső őse vasvillázta agyon azt az özönvíz előtti plesiosaurust, s miután a csíki hegyek között volt egy meszes halom, melyben nem ritkán lehete találni kővévált csontokat és fogakat, szabad volt gyanítani, miszerint ezek mind azon emlékezetes szörnyeteg porczikái, s egy napon a Marosból egy irtózatos állkapczát halászván ki az oláhok, azt a rákosi rektor mint a Petki-család őseinek maradványát, præsentálta az érdemes úrnak.

Ez a szörnyetegfaló czímer aztán a hova csak fért, mindenüvé ki volt vágva, festve, faragva és sütve, kapú homlokára, lódingra, ökrök tomporára, ponyvákra, zsákokra, úgy, hogy a falubeli emberek úgy ismerték már azt az állatot, mintha gulyaszámra látták volna legelni. A kastély legbenső tornáczában pedig, hová csak a családbelieknek vala bejárásuk, volt a Petki-család kérdéses ősének álló szobra embertelen nagyságban vasból kiformálva, egyik karját fölnyujtván az égre s tartván benne egy rettenetes pallost, a másikat pedig maga elé meresztve s egy rengeteg paizst tartva rajta, melyen ott feküdt a nevezetes csoda, fejekkel és körmökkel és nyilas farkakkal borzasztón ellátva.

Ha valakit új ismerői közül megszeretett a jó öreg úr, annak meghagyta csodálni ezt a szobrot, s büszkén vette ki a szobor kezéből a roppant nagy pallost, mutatván, hogy azt most két kézzel is nehéz megemelni, holott az ős Petki mint nádszálat forgatta. Végül megengedé, hogy tessék kitalálni: miféle állat az ott a paizson? Persze, hogy e tudatlan világban azt senki meg nem tudta mondani, s a jó öreg büszke lehetett rá, hogy az ő czímerében egy olyan állat van, a minek senki sem tudja nevét.

Ez vala második tárgya a jó Petki Farkas büszkeségének.

A harmadik… oh a harmadik túltesz mind a kettőn, s ha azt mondom, hogy Petki Farkas sem gazdagságának, sem nemességének nem köszönhet annyi tisztelőt és jó barátot, mint ennek, nem mondok sokat. E harmadik büszkesége a jó öreg úrnak két szép leánya volt.

Szép és jó leányokban Erdélyország soha sem volt szegény, tudom, hogy ezután sem lesz az; azért semmit jobbat nem mondhatok róluk, mint hogy méltók voltak Erdély leányai között említtetni.

Ilonka volt a nagyobbik; lehetett ezen időben mintegy tizennyolcz esztendős; magas, karcsú, mint egy liliomszál, sűrű fekete haja mégis sarkáig ért; ha mély ábrándos szemeibe nézett az ember, szinte elsülyedt benne lelkével.

Csupán az volt benne kár, hogy örökké szomorú volt, soha sem látta őt senki vigadni, enyelegni, a hogy más ifjú leányok szoktak. Halavány, szépséges orczáján ritka volt az öröm ragyogása, jó kedv mosolygása. Szüntelen könyveket olvasott, miket az akkoriban divatozó frank és angol költők írtak, vagy ha félrevehette magát kertjébe, félnapokig elandalgott, semmivel sem foglalkozva, mintha a virágok kinyilásának titkain tünődnék, vagy a méhek döngését, madarak csevegését tanulná érteni, s ez ábrándozó vágy annyira ki volt fejezve arczában, szemein, ajkain, hogy a kire nézett, a ki rápillantott, vagy szólani hallá, valami búsulást érzett rá szívében s gyakran játékközben, midőn az ifjak és hajadonok zálogosdit játszának egymással, került a sor, hogy egy ifjunak meg kellett az ő arczát csókolni: annak, ki őt ajkával érinté, az nap nem lehete szavát venni többé; mintha benne is megfagyott volna a lélek attól a halvány fehér arcztól. Társaságokban többnyire hallgatag volt, de ha magára maradt, meglepék, hogy néha magával beszél, mint valami szelid őrjöngő. Nem lehete soha rávenni, hogy daloljon; csak néha, midőn csendes holdvilágos estén ablakában kidűlve, a távol havasok felé nézett elmerengve, olyankor kezde el mintegy tudtán kívül egy dalt énekelni, mely ezen kezdődik: «Repülj fecském ablakába», s Isten tudja miért? mikor a dalt végzé, könyei megeredtek és sírt érzékenyen, maga sem tudta miért?

Kisebbik testvére, a szöszke Erzsike, épen ellentéte volt nénjének. Mintegy tizenhat éves lehetett; vidám, kis fürge teremtés; szőke haját hosszan leeresztve vállain akkori divat szerint fölbodorítva viselte, gömbölyű orczája a pünkösdi rózsát lopta meg színében, s kék csillagszemeit senki sem látta másként, mint nevetve. Egész nap csörtetett alá s föl a házban; cselédekkel pörölt, tudott tenni-venni napestig a háznál; ha ügyes-bajosok jöttek az apjához, meg nem szabadultak tőle, míg el nem mondták neki, hogy mi bajuk van? ő aztán alperesnek és fölperesnek egyaránt igazat adott; reggelig elvirrasztott apja vendégeivel együtt, s csak kérni kellett rá akárkinek, hogy danolja el az ő nótáját, mindjárt készen volt rá, s ha senki sem kérte, akkor danolt maga jó szántából.

A jó öreg úr, ámbár jobb szerette volna, hogyha Erzsike pajkos jókedvéből egy részt Ilonkának adott volna cserébe ennek komolyságáért, mint afféle bölcs ember, nem sok gondot csinált magának mindkettő különczségéből, gondolván, hogy majd ha férjhez mennek, mindegyik rátalál jó kedve és komolysága okaira.

Az ezerhatszázhetvenhatodik esztendei Andrásnapjának reggelén fölhivatá Farkas úr magához mind a két leányát, kik is előtte megjelenvén, Ilonka orczáját megdörzsölé szürke szakállával, Erzsikének pedig a nagy szeretetből oly eleven pofocskákat adott gömbölyű piros orczájára, hogy szintúgy csattogott. Tréfának megjárta. (Megjegyzendő, hogy Farkas úr soha életében senkit komolyan meg nem ütött, pedig háborúban is volt; ott se bántott senkit.)

– Hát leányok, kérdé a jó úr, tudjátok-e mi nap van ma?

– Szerda? szombat? találgaták azok, miután náluk mindig vasárnap volt.

– Nem úgy, lelkek. Hanem miféle név van ma a kalendáriumban? No? Nem tudjátok? Az a szent van ma, a ki a leányoknak valamit szokott hozni, ha jól viselik magukat.

– Mikulás? sietett beleszólni Erzsike.

– Eredj, te golyhó! Csak nem várod tán, hogy mézesbábot és aranyos bárányt hoz valaki ilyen eladó leánynak, mint te vagy? Hehe! Ma András-napja van. S tudjátok-e, mit hoz András a leányoknak? Vőlegényt!

Ilonka lesüté szemeit, Erzsike pedig kis tenyerébe tapsolt.

– Ejnye az derék lesz! aztán milyent hoz nekem?

– Várd el csak. Azt mondja a vers a leányoknak:

Ha ma egész nap semmit nem fogtok enni, éjszakára megálmodjátok, hogy ki fog elvenni benneteket.

Erzsike ugrált, tapsolt örömében, fölségesnek találta a gondolatot; míg Ilonka szemérmes hallgatagsággal huzódék hátra, kezet csókolva apjának, ki halvány orczáját ismételve megdörzsölgeté szakállával; hogy legalább attól legyen piros.

– Hanem te golyhó! kiálta Farkas úr a futó Erzsike után, azután el ne mondd a dolgot minden embernek, mert majd kinevetnek; nénédnek nem is szólok, mert annak úgy is van esze.

– Dehogy szólok, kiálta az, elszaladván, s a legelső szakácsnak, a kivel találkozott, elmondá, hogy neki ma nem kell teríteni az asztalnál, mert ő majd bőjtölni fog, s a dajkájának meghagyta, hogy őt föl ne költse korán, mert ő álmodni akar valamit, a mit senkinek sem kell tudni, s míg Ilonka egész estig szobájában maradt, ő délben, mikor apja vendégeivel együtt asztalnál ült, csak azért jött le az ebédlőbe, hogy ha kérdik: «miért nem ebédel velök?» megmondhassa: «oh ne gondolják, mintha azért bőjtölnék, hogy megálmodjam, ki lesz a vőlegényem!» Mindenki nevetett rajta.

Másnap reggelre kerülvén a sor, András úr első volt, a ki fölébredt a háznál, s azután felköltögetvén cselédeit, addig míg leányai felöltöznek, sietett sajátkezűleg elkészíteni az akkor Erdélyben legkedveltebb reggelit. Egy nagy tálat tele tölte finom lengyel égett-borral, azt meggyujtván, mézet tölte közé s fügét, malozsát, aszalt szilvát hányva belé, egy nagy öblös csontnyelű ezüst kanállal elkezdé azt kényelmesen kavargatni, egy-egy kanállal merítve belőle, s a mint elfújta a lángját, azon forrón hörpölgetve.

A mi gyomrunk aligha nem tiltakoznék az ilyen mulatság ellen; de Petki Farkas uram kemény természete könnyen bevette azt; mert ötven éves korában még nem tudta, mi a fűtött szoba? s a míg nem csikorgott a hideg, nyitott ablaknál hált egy leterített medvebőrön, s soha nem takarózott egyébbel egy hosszú subánál, s megette a vaddisznó fülét, ha vadászaton elejté.

Nem sokára bejött a két leány. Erzsike ragyogó arczczal hozta magával mélázó testvérét, átkarolva annak derekát s pajkosan nevetve.

– Jertek, jertek! kiálta az öreg úr, egyiket jobbfelől, másikat balfelől fogva át karjaival, s hol egyik, hol másik arczára tekintve. Az egyik oly vidám volt, a másik oly szomorú. – No most mondd el, mit álmodtál? szólt Ilonkához fordulva legelébb. A szép karcsú leányka nagyot sóhajtott s apja vállára borulva, szép homlokát annak ősz fejére hajtá és hallgatott.

– No, no, csak ki vele! el kell azt mondani; hisz tőlem csak nem félsz?… Kezdd el no… Csitt Erzsike! nem szabad nevetni, mert Ilonka elszégyenli magát… Nos?… Hát csak nem akar kijönni? No várj, Erzsike úgyis megszégyenít. Gyere leányom, mondd el te az álmodat. Úgy-e te nem félsz elmondani a magadét?

– Nem bizony, szólt játszi hetykeséggel a kis szöszke leány, s hirtelen oda kuporodott apja ölébe, s azzal gyermeteg fenhéjázással elkezdé álmát elmondani… «Hát azt álmodtam, hogy kinn ültünk a tornáczon mi mind a hárman, a mikor egyszerre nagy ostordurrogással behajtat az udvarunkra egy hatlovas hintó. Szép hat fekete ló volt eléje fogva, három szál darutoll minden ló homlokán aranyos üstök-nyomtatóban; csak úgy rugták a czafrangot, a mi a szerszámról lógott, s hányták vetették fejeikkel a drága klárisos gyöngyökkel rakott sallangokat; a bakon kocsis ült, ezüstzsinóros buzavirágszín dolmányban, s hátul a bakon két csatlós kapaszkodott, lódingosan, tarsolyosan, fehér tollbokréta a kalapjok mellett, hosszú zöld panyókamente rókamájjal a sarkukat verte. A hintó oda vágtatott a bejárás alá, s ott egyszerre megállt mind a hat ló, a hintó ajtaját fölnyitá egy csatlós, s kiszállt legelőbb belőle valami papforma nagy, hosszú őszhajú ember, sarkig érő fahajszín palástban, nagy egyenes süvegben, utána pedig kiugrott a kocsiból egy deli, ifjú legény, szép piros képe volt, s fekete bajusza, ragyogó szemeit mintha most is látnám, sűrű fényes haja a vállára borúlt. Úgy illet neki karcsú termetére az a gránátszín dolmány, arany virágokkal, rubintos gombokkal, a kék nyusztos süvegét nagy rengő kócsaggal a kezében tartá, a másik kezében aranyos kardja volt.»

– Nem rossz az ízlésed lélekadta lánya! Mondd csak tovább.

Erzsi ezentúl már akadozni kezde az előadásban, mintha itt-ott nem akarna mindent elmondani.

– Hát azután, monda, feljöttek oda mind a ketten, a hol mi ketten ültünk, mert Ilonka azalatt már nem tudom hova lett? s az a deli ifju legény előbb oda ment tehozzád s összecsókolózott veled, azután meg elém jött s meghajtotta magát…

Erzsike itt fölhúzta szemöldeit, s a köténye szalagját kezdte rágni gyöngysor fogai közt.

– Hát aztán? kérdé az öreg úr kiváncsi nevetéssel. – No, ne edd meg a kötényed pántlikáját.

– Hát aztán fölébredtem… – végzé be hirtelen Erzsike, a min a jó úr nagyon nevetett, kitalálván, hogy a többit el akarja hallgatni a kis hamis.

– De már most, szólt Farkas úr Ilonkához fordulva, te is mondd el a magadét, Erzsike már kitett rajtad. Akarom már tudni, hogy hová lettél akkor, midőn Erzsikéért feljött a vőlegény? mert hogy neked, mint idősebbnek hamarább férjhez kell menned: ez már olyan, mint a hétfő a kedd előtt. No beszélj. Nem nevetünk már; gyere ülj te most az ölembe; így, ne tarts semmitől; Erzsike ne nevess, vagy a sötét szobába zárlak. No mondd el jó gyermekem, ne félj.

Azzal magához ölelé leányát, végig simogatá keblére hajtott fejecskéjét. A másik irányában pofocskákkal szokta kifejezni atyai gyöngédségét, emezzel czirógatva kellett bánni.

Ilonka végre erőt vőn magán, fölemelé ábrándos szemeit s kezeit ölébe fektetve, elkezdé mondani álmát.

– Azt álmodám, mintha édesen aludtam volna, s e csendes álomból lassankint valami távolról hangzó bűbájos dal ébresztett volna föl. Lassankint magamhoz kezdék térni s kivehetém, hogy ez az én kedvencz dalom, melyet valaha, tán nyolcz esztendő előtt hallottam a hegyek között énekelni, s azóta nem hallottam senkitől.

– Az a «Repülj fecském ablakába!» szólt közbe Erzsike.

– Csitt! súgá az öreg úr, a fecsegő szájára téve tenyerét. Hadd Ilonkát beszélni.

– A mint e dalt megismerém, fölnyitám szemeimet, s körültekintve egy kunyhóban találtam magamat.

– Házban! igazítá ki Farkas úr.

– Nem. Egy valóságos kunyhóban, milyenben a pakulárok szoktak lakni. Egy pokróczczal födött hársfaágyon feküdtem, s mintha beteg lettem volna, nem birtam megmozdulni; hanem szomjas voltam nagyon s nyögtem, hogy adjon valaki egy pohár vizet. E neszre fölkelt a tűzhely mellől egy öreg pórnő, ki ott vajat köpült s egy fakupában vizet tartva ajkaimhoz, innom adott, megsimogatá arczomat, kezeimet megfogta s szemeimet megcsókolá. Én panaszkodtam neki, hogy fázom, akkor leakasztá subáját a szegről és rám takarta szépen és újra megcsókolt. Ez alatt folyvást hallottam azt a furulyaszót, mindig közelebb, közelebb jött, nyájak bégetése, kutyacsaholás vegyült olykor közé, s a dal oly keservesen szólt egyre, hogy a szivem majd megszakadt, s mentül közelebb ért hozzám, annál jobban fájt az nekem. Én nem tudom, hogy mi lehet? Végre elhallgatott a tilinkó; az öreg asszony kinézett az ajtón, s mondá nekem, hogy fia jön. Én az ajtóra tekinték, s belépett rajta egy fiatal juhászlegény, egyszerű fehér szűr volt rajta, alatta abaposztó zeke, minden zsinór, minden sújtás nélkül, hosszú fekete haja göndör fürtökben csüggött alá homlokáról, oly halvány volt és olyan szomorú.

– Patvar vigye a juhászlegényét! Mit szomorkodik olyan nagyon? Hát aztán, leányom: ki küldte hozzád azt a juhászlegényt?

– Magától jött, oda lépett hozzám, megfogta kezemet s megcsóválta fejét nagy búsan, érezve kezemnek forróságát; azután egy fehér czipót kivett szűre alól, s azt fölmetszve oda tevé elém, s úgy könyörgött anyjával együtt, hogy egyem belőle; a könyei hullottak rá.

– Hát aztán mit álmodál, hová lett ez a juhász?

Ilonka kezét keblére tevé, mely úgy szorult e pillanatban. Arcza még halványabb lett.

– Ez a juhász volt a férjem.

– A Rabustya üsse meg! Káromkodék fölpattanva Farkas úr (mert még akkoriban nem ismerték azokat a szép czifra káromkodásokat, mik most divatban vannak). Ez ugyan furcsa egy álom. De legalább kisült utoljára, hogy valami nemes legény volt ő kegyelme, a ki csak tréfából öltözött juhásznak?

Ilonka megcsóválta fejét.

– Nem… ott laktunk együtt abban a szegény kunyhóban.

– No ez ugyan bolond álom! Ezért böjtölnöd is kár volt, monda Farkas úr bosszúsan.

Az égő borszesz lángjai olyan sápadt zöld világot vetének a leány arczára!…

II. HÁZTŰZNÉZÉS.

Farsang lőn az idő. Folyvást szép derült napok jártak, a hó még nem esett le, s mindenütt szép zöld volt a vetés és mező.

Petki Farkas uram ott künn üle tornácza erkélyén két szép leányával egy verőfényes délelőtt, a midőn nagy ostorpattogással bevágtat az udvarára egy úri hintó: hat fekete ló fogva eléje, mindenik ló üstökszorítójában három szál darutoll, szerszáma aranytól csillogó s sallangokkal repkedő; a gyeplőt nyalka kocsislegény tartja, buzavirágszín mentében; hátul a bakon két csatlós tarsolylyal, lódinggal; a hosszú zöld panyókamente a bokáit veri.

– Nézd, nézd, kiált föl csodálkozva az öreg úr, az Erzsike álma!

Ez pedig elhalaványul, aztán lángra gyullad arcza, s a mint a hintó kinyilván, abból előbb egy papforma ember szállt ki, utána egy deli ifju legény; piros arcz, fekete bajusz, ragyogó szemekkel, gránátszín dolmányban,… a leány felszökik helyéről s végig futva a termeken, bezárkózik hálószobájába, s csak akkor áll meg hallgatózni… Szíve dobogása a leghangosabb nesz, a mit hall.

Az érkezett vendégek ezalatt fölmennek a tornáczba, s miután az öregebbik magát mint Cseretneki Gábor tiszaújlaki esperest bemutatá, ifjú társát mint Bárczay Lajos ő kegyelmét ajánlá a háziúr figyelmébe.

Petki Farkas csodálatából alig birt magához térni az alatt, míg vendégeivel összeölelkezett, csókolózott; alig jutott hozzá, hogy ott maradt Ilonka leányát nekik bemutassa, ki szerényen meghajtva magát, engedelmet kért eltávozhatni, háziasszonyi kötelességeit elvégzendő a becses vendégek elfogadására.

Petki Farkas uram megcsóválta néha a fejét, míg vendégeit bevezeté a szobáiba, mikben mások kedvéért kandalló is találtatott, s a szokásos hálálkodások alatt lassankint kimenvén belőlük a hideg, melyen segített a rögtön fölhozott villás reggeli és csipős ürmösbor is, nem sokára közelebbről megismerkedének egymással.

– Kegyelmed tán valami rokona Bárczay Simonnak? kérdé Farkas úr az ifjutól.

– Fia vagyok.

– Egyetlen fia! igazítá ki az esperes úr.

– Az Isten éltesse édes öcsémuram! kiálta erre cordialiter megszorítva az ifju kezét Petki, hisz akkor az édes apját jól ismerem.

– Ő is sokat beszélt kedves urambátyámról, együtt voltak Rákóczi Györgygyel Lengyelországban.

– Az! az! erősíté Petki, s most már igazán nyalábra fogta az ifjut. Mindig igérte az édes apja, hogy majd meglátogat s lám a fia pótolja ki. No ez szép kegyelmedtől.

– Úgy van, szólt az esperes, a megboldogult úr végrendeletben hagyá meg fiának, hogy kegyelmedet meglátogatni el ne mulaszsza.

(Ez azért volt mondva, hogy tudtára legyen adva Farkas úrnak, miszerint az ifju már szabadon rendelkezik vagyonával.)

– Tehát meghalt a jó öreg? no az Isten nyugtassa meg. Kegyelmedet pedig éltesse sokáig édes öcsémuram. Hanem innen már most tavaszig ki nem mozdul ám kegyelmed.

– Sőt inkább, – jegyzé meg a tisztelendő úr. – Néhány napja van csak öcsémuramnak az itt mulatásra; oly nagy gazdaság, mint az övé, nem maradhat gazda nélkül; a hol nyolczvan béresre kell fölügyelni, a gazda nem lehet sokáig távol.

Így adá tudtára a derék Mentor Farkas úrnak Telemachja gazdagságát; de Farkas úr sem akart hátrább maradni, mondván:

– Hisz nem kell azt a gazdának őrzeni, nekem is nyolczezer köböl tiszta búzám van elvetve, de én bizony nem hálok a végiben.

– Azon fölül hivatalos ügyei is sürgetik, monda méltósággal Cseretneki uram. A palatinus ő főméltósága nagyon nehezen van el nála nélkül.

Farkas úrnak perczről-perczre jobban kezdett tetszeni az ifju ember, de hogy más részről megmutassa, miszerint ő sem valami hánytvetett ember, ráfelelt keményen:

– Már hiszen a nádor parancsoljon Magyarországon, de Csíkben én parancsolok, s innen ugyan egy tappot sem mennek kegyelmetek, ha csak a házat is magukkal nem viszik.

– Oh, a hol oly két gyönyörű leány van a háznál mint itt, ott nem nagy erőhatalom kell a marasztásra.

E megjegyzést nem az esperes úr, hanem az ifju Bárczay tevé.

– Biz öcsém, megjárják azok akárhol, az egyik plane fiúleány,1) a kire a jószágaim felén kívül egész nevem s a Petki-család czímere is marad.

– Fölösleges ott a czímer, bátya, hol oly szép szemek ragyognak, s a nemesség az arczra van írva.

– Ne oly fitymálva beszélj a Petki-czímerről öcsém, szólt Farkas úr félnehezteléssel. Láttad-e azt már valaha? Ha nem láttad, minek szólsz?

– Azzal fölkelt székéről s kikiálta:

– Hej, hol van a fegyvertár kulcsa?

– Csak nem hív ki kegyelmed párviadalra, a miért a leánya szemeit szebbnek találom czímerénél?

– Nem azt, hanem meg akarom veled tudatni, hogy mit tarts ezentúl a Petki-czímer felől… hol már az a fegyvertár kulcsa?

E kulcs rendesen a leányoknál szokott állni, miután a háznál másnak nem volt szabad azon terembe lépni. Erzsike tehát meghallva apja kiabálását, hogy nénjét nem találta hirtelen, maga futott elé a kulcscsal, gyermeteg kiváncsisággal örülve, hogy megláthatja azt, ki elől elfutott.

A mint azonban az ajtón benyitott a kulcscsal, egyszerre vissza akart szaladni ismét, a mit észrevevén az apja, utána iramodott s elcsipvén a másik ajtónál, úgy hurczolá őt vendégei elé, mint egy áldozatra vitt bárányt.

– Ihol ni. Még egy másik leányom is van ám nekem. Így mutatá őt be vendégeinek. No ne szepegj, szolgám. Ne félj, nem téged jöttek leánynézni. Soha se vonogasd magad.

A leány fülig pirult, s a világ minden szent kincseért föl nem vetette volna szemeit, s nem győzte az apja a kezét ütögetni, hogy a köténye bojtját szét ne tépje. Végre megszánta kínjaít, s kényszerítve, hogy csináljon egy szép bókot a főtisztelendő úrnak, elbocsátá őt a fegyvertári kulcscsal.

– Eredj, leányom. Az ős szobrot tisztogasd le pókhálóitól; e derék uraknak meg akarom azt mutatni.

A leány, mintha nyílból lőtték volna ki, elfutott, de mire a harmadik szobába ért, már hallatszott vidám, pajkos dalolása.

Itt közbejött az, hogy az étekfogó inasok jelenték, miszerint az étel föl van tálalva, mely szóra el kelle halasztani a fegyvertárba menetelt, mindennél előbbvaló lévén az, hogy a drága jó leves el ne hüljön. Farkas úr karjára fűzé vendégeit, s vitte magával az étterembe.

Minden azt mutatá, hogy ma szokatlanul kedves vendégeket fogad el a jó öreg úr, az asztalra massiv ezüst tányérok rakva, aranyozott szélekkel, a székek mellett nagy ezüst vedrekben állottak a legjobb magyarföldi borok, s az arany billikomok mellé föl voltak téve a kis szűknyakú kotyogósok, mikből meggybort volt szokás szürcsölgetni édes sütemények után.

Az ebéd olyan volt, a hogy akkor szokták magyar családoknál, s a hogy tartják most is, kik még nem ízlelték a franczia kotyvasztó művészet ínyrontó ételeit. A házi gazda minden ételre azt mondá: «nincsen egyéb, ebből lakjanak jól kegyelmetek», s vége-hossza nem akart lenni a következőknek, és a mi azután megtetszett nekik, arra mind azt mondá: «ezt az én Ilonka leányom készíté saját kezeivel», s hogy bizonyítsa, néhányszor be is hivatá, s olyankor a leányka tűztől kipirulva jelent meg, s ebéd vége felé ő is helyet foglalt apja mellett az asztalnál. A másikat világért sem lehete rábirni, hogy leüljön, vagy a teremben maradjon, de azért minden perczben talált valami ürügyet az étteremben megfordulhatni csak egy pillanatra.

Ebéd vége felé a két vendég úr suttogni kezde egymással, mit az öreg észrevéve, bár sejté suttogásuk tárgyát, rájok förmedt:

– Semmi összeesküvés, urak! hanem igyatok; asztalnál nem szokás suttogni, hanem inni.

Cseretneki uram fölállt ünnepélyesen és a torkát kezdé köszörülni. Petki Farkas a szemeiből kilátta, hogy mit akar mondani.

– Ráérünk még arra, nagytiszteletű uram, hagyjuk azt a hálálkodást. Első nap a beköszöntés, második az elfogadás, harmadik nap marasztalás, negyedik a készülődés, ötödik az elbúcsuzás, akkor is ráérünk még észrevenni, hogy a kocsikerekek ki vannak szedve és elmentek Rómába… No, ezt a poharat az én kedvemért! Apám legkedvesebb serlege volt ez, annak adom, a ki kiissza.

– De bizony Petki Farkas uram, nem azért jöttünk, hogy szaporítsuk, hanem hogy fogyaszszuk a kegyelmed háza népét. Nem is azért jöttünk, hogy üres kézzel menjünk ki innen, hanem hogy a mi szemünknek, szánknak megtetszik, azt kegyelmedtől elkérjük, ha ideadja… megveszszük, ha eladja,… ellopjuk ha nem adja…

Farkas úr hajazott már hozzá, hogy hová konyít a nagytiszteletű, de míg az a torkát köszörülte a szép dictióhoz, benyit hirtelen Erzsike az ajtón, s behajolva, úgy, hogy félkezével a kilincset fogta, odanyújtá apjának a fegyvertárkulcsot.

– Megmosdattam már a vas bácsit.

Farkas úr szerét ejtette megcsíphetni Erzsike piros orczáját, s nevetve fordult a nagytiszteletű úrhoz.

– Megálljon kegyelmed. Mielőtt tudatná velem kivánsága tárgyát, egy föltételt szabok. Ha kegyelmed, avagy uramöcsém azon fegyvert megbírják félkézzel emelni, melyet az én néhai dédősöm hordozott, avagy nevet tudnak adni azon monstrumnak, mely paizsán keresztül verve fekszik, akkor kérhetnek tőlem mindent, a mi házam födele alatt jár, kel, avagy fekszik, vagy szegen lóg. Addig egy szót sem szólok.

Cseretneki uram boszúsan törlé meg száját az abroszba, s odasúgta Bárczaynak: «Tegyük meg az öreg kedvét, látjuk, hogy nem akar addig az utódjairól hallani, a míg az elődjeiről nem beszélt». Tehát menjünk, Petki Farkas uram!

Farkas úr arra fölkelt, kinyitá az ajtót, s ott kapva a hallgatózó Erzsikét, elfogá mielőtt menekülhetett volna, s gömbölyű kis kézcsuklóját két roppant ujja közé szorítva keztyűt szabott neki, hogy szintúgy sikoltozott bele a leány, apjának mulatságára.

A három úr végig ment a termeken, egész a fegyverszobáig, ott Farkas úr kinyitá a nagy vasajtót, s a mint visszatekinte, észrevevé, hogy Erzsike mindenütt utánuk lopózik.

– Nem szaladsz innen! Kiálta az öreg, úgy téve, mintha kergetni akarná, mire a leányka fölkaczagva futott vissza.

A vendégurak ezalatt beléptek a fegyvertárba, s azon pillanatban oly éktelen kaczagásnak indult mind a kettő, hogy Farkas úr első perczben azt gondolá, hogy mindkettő a bolondját járja. De a mint visszafordulván belépett a fegyvertárba, s meglátta ő is, a mit azok láttak, az ámulattól előbb az ajtónak támaszkodott, s mintha kővé vált volna, összefonta a két kezét.

A tiszteletreméltó ős vasszobor ott állt a terem közepén, mint egyébkor, égnek meresztett kezében egy irtózatos nagy kétfülű kancsót emelve, kinyújtott karján pedig, a nagy gömbölyű paizson, ott feküdt, egy szép pirosbőrű sült malacz, villával a hasában, szájába adott almával.

Bárczay kendőjét tartá szájára, hogy elfojthassa nevetését. Cseretneki uram pedig komoly ránczokba szedve orczáját, odajárúlt a szoborhoz, s kivévén annak kezéből a kancsót, megemelé azt félkézzel, és monda ünnepélyes hangon:

– E fegyver, Petki Farkas uram, nem mondjuk, hogy kegyelmed őséhez nem méltó, de emelgettünk mi már ennél nehezebbeket is, még pedig olyankor, mikor tele voltak; a mi pedig a paizson fekvő szörnyeteget illeti, nem ismeretlen az a természettudósok előtt, neveztetvén a historia naturalisban… porcus suinusnak.

Idáig csak tartotta magát Farkas úr, de e szavaknál benne is elpattant a komolyság abroncsa, s elkezde kaczagni úgy, hogy maga magába kellett kapaszkodnia, hogy el ne essék, s rázta az ajtót nagy termetével, a mint neki támaszkodott.

Egyszerre azonban eszébe jut a nagy kaczagás közt, hogy ezt a csínt senki egyéb nem tehette, mint Erzsike s fölgyürve, nagy fenekedő arczczal, dolmánya ujjait, visszafordúlt s a közelben settenkedő leányt elkapva, testének felső részét oda szorítá magához, ezen szavakkal: «Hát te gonosz fajzat, így teszed te csúffá apádat?» Azon részére, melyet nem szorított magához, atyai tenyerével egynéhány hathatósan csattanó intést alkalmazott. A leány egy darab ideig tartotta nevetéssel, hanem egyszer aztán megsokalta a tréfát s elkezdett sírni, még pedig ugyancsak!

Erre aztán megsajnálta az öreg úr.

– Hiszen csak tréfáltam veled, te golyhó, nem szégyenled magad? sírni ilyen nagy eladó leánynak, legény szeme láttára. No, ne sírj. Kapsz egy fügét.

A leány erre rögtön elfojtá a sírást.

– Hát azt gondolja, hogy sírtam? Nem sírtam! S bár szepegése s az arczán végig futó könyek meghazudtolák, azt akarta elhitetni, hogy kaczagott, s a mint apja kezéből kiszabadúlt, elfutott végkép a szobából s többet elő sem jött.

– No… édes Petki Farkas uram, – szólt a nagytiszteletű úr, – mi bizony kitaláltuk a kegyelmed titkát, megemeltük őse fegyverét; kegyelmeden a sor, hogy kivánatunkat teljesítse.

– Megadom magamat.

– Gondolhatja kegyelmed, hogy minket nem a kegyelmed ősi czímere csalt ide messze földről, hanem az, a mi kegyelmed családjának legifjabb ékessége s mégis legbecsesebb. Értjük alatta derék szép hajadon leányát. Öcsémuram, Bárczay Lajos ő kegyelme, háztűznézni, s ha kell leányt kérni hítt engemet magával. Láttuk kegyelmednek háztüzét, leányát, s meg vagyunk elégedve velök. Gondoljuk azt is, hogy kegyelmednek sincs kifogása ellenünk. Öcsémuramnak is vannak ősei, s meglehet, hogy kegyelmedéivel jártak egy iskolába; jószága annyi van, hogy annak is adhat belőle, a kit nem szeret, s nem tartozik senkinek, mint a töröknek egynéhány kardcsapással s még ha fölszámítnók, aligha nem abból is neki járna vissza. Szép a kegyelmed leánya is, erkölcsös, istenfélő, de uramöcsémnek sem kell óhajtani, hogy sötét legyen, a hol őtet nézik; hogy jó keresztyén, arról én felelek; ha tehát kegyelmednek is úgy tetszik, tessék úgy Istennek; legyen egy pár a két ifju emberből.

Farkas úr áhítatos képet vőn és monda:

– Megtisztel ez ajánlat engem és házamat, s két kézzel fogadom azt. Még ma szólok Ilonkának.

Az esperes fölkapta a fejét s orrát megvakarva, valahogy kisüté.

– De… Petki Farkas uram, tessék bennünket megérteni… Öcsémuram… nem Ilonka leányát akarja nőül, hanem Erzsikét.

– Mit? azt a gyereket? Hát látták kegyelmetek, milyen szeles gyerek? Sírva fakad, ha tréfálnak vele, s egy fügéért megbékül. Azt gondolom, hogy tréfálnak velem kegyelmetek, hisz ha elvinnék, visszahoznák egy hét múlva.

– Soh’ se féltsen kegyelmed attól bennünket. Vagy ha koránlja az időt, várunk még vagy esztendeig.

– Az sok lesz, sugá Bárczay ifjui elpirulással násznagyának.

Az öreg Petkinek nagyon főtt a feje. Ki gondolná, hogy Erzsike álma ennyire közel járjon a teljesüléshez?

– Az nem lehet, édes feleim, – szólt, megcsóválva fejét, – az nem szokás, az nem illik, azt én nem engedhetem, hogy az ifjabb leány nénje előtt menjen férjhez. Nekem mind a két leányom egyaránt kedves, de az ifjabbat nem adom az öregebb előtt. Örülni fogok, ha Bárczay uramat vőmmé fogadhatom, de míg Ilonka hajadon, csak ő általa. Maradjanak itt kegyelmetek, ismerjék őt meg közelebbről.

– Hiszen ismerjük őt már eléggé.

– Hát nem elég szép? nem elég jó, szelíd, okos?

– Mindezt elismerjük nagyon. Arcza, lelke szebb a szépnél. Jónak is kell lennie, mert kegyelmed nevelte őt, sőt a mit nem mondott kegyelmed, még azt is latra vetjük:… ő fogja kegyelmed javait mind örökleni, míg testvére csak egyszerű kiházasításra várhat;… és nekünk még is ez kell, és nem amaz.

– Csodálom, hogy kegyelmed pap és okos ember létére így beszélhet.

– A szeretet titkait, uram, sem a papok, sem a bölcsek nem képesek megmagyarázni.

– Ez támad a sok olvasásból, ni! Miért akarnak kegyelmetek új szokásokat behozni közénk? Ezt így tették őseink, így történt velünk; alig van köztünk ember, a ki azt vette volna feleségül, a kit legelőbb szeretett, s mikor öregeink bölcs belátásukkal kiszemeltek egy derék, hozzánk illő hajadont, mindenikünknek volt egy másik, a kiről sóhajtozni szokott:… az is máshoz ment, mi is mást vettünk el; egy kis ideig szomorkodtunk, azután átláttuk, hogy igazuk volt, megszerettük a velünk összekötött hitvest, kiben a józan ész jobban meglátta a jó tulajdonokat, mint a heves indulat, s holtig boldogul éltünk velök. Nekem soha egy rossz órám nem volt boldogult feleségemmel, s nyugvó porában is áldom; pedig meg akartam magamat lőni, mikor hozzá kényszerítettek; ellenkezőleg nagyon sok esetet tudok, hogy két fiatal ember nagy hőséggel szerette egymást sokáig házassága előtt s nem vénültek meg egymás mellett. Maradjunk meg a régi jó szokásnál.

– Semmi sem régibb, mint a szerelem! viszonzá Cseretneki.

– Pap uram! rosszul van mondva… üsse föl kend a bibliát s nézze meg az első lapon, hogy az Úristen álmában házasította meg Ádámot, csak azután szeretett Évába a jámbor, tehát a házasság régibb, mint a szerelem.

Ez a szó a papot is megzavará, melyet észrevevén, odalépett Farkas úr szeliden a fejét komolyan lecsüggesztő Bárczayhoz, s megfogva kezét nyájas hangon szóla: Kedves öcsém uram! az imént kegyelmed kérte meg leányomat magának, most én kérem meg kegyelmedet leányomnak. No feleljen most. Én sem adtam kosarat, tehát kegyelmed se adjon azt. Maradjon nálam egy hétig; egy hét múlva válaszoljon arra, a mit mondtam. Most mulassunk és beszéljünk egyebekről.

III. A KÉZFOGÓ.

A próbahét letelt. Farkas úr az alatt gyöngéd atyai ravaszsággal mindent elkövetett, hogy Ilonkát Bárczayval megkedveltesse: alkalmat adott neki órákig egyedül lehetni a széplelkű leánynyal, vagy ha velük volt, oly tárgyra vitte a beszélgetést, melyről gondolá, hogy mindketten örömest fognak beszélni, a mi nem egyszer sikerült is neki; az ifjú Bárczay épen oly mértékben telve levén politikai… mint Ilonka költői rajongással, s a vallásos lelkesülés tárgyai, – azon időben legkedveltebb koreszmék, – alkoták leginkább azon láthatatlan világot, hol lelkeik találkozni tudtak.

Bárczay idegenséget soha nem érzett Ilonka iránt, s oka lehetett elég, hogy hozzá vonzódjék. Mind ez ok között legnagyobb volt rá nézve azon rögtöni elváltozás, melyen a másik testvér, Erzsike keresztül ment, a mióta atyjától néhány tréfásan odavetett szóból megtudá, hogy Bárczay nénjét fogja elvenni. Azóta a leányka ritkán mutatá magát Bárczay előtt; ha jött is, komolyan megtartott illedelemmel viselé magát, tréfa, mosolygás eltünt arczáról, a gyermeteg vidorság helyét érett komolyság foglalta el, s mind ez oly hideg sugárt adott arczának, az előbbi forró, égető helyett.

Bármelyikünk is tapasztalá ifjabb korában, ha egy kedélyes ifjukori játék-társnőt elhagyott, kinek gyermekes ragyogó vidámsága oly eleven képül élt szivében, s idők múlva újra látta azt, és a gyermekmosolygást az arczon nem találta többé, a bohó fecsegés helyett hallott okos beszédeket tőle, s az öntudatlan, feledékeny tréfák helyett találkozott bölcs magáravigyázással. Milyen rosszul esett az! eltemetni azt a régi kedves képet a szívben!

És Bárczayt még nem is évek készíték elő e változásra, egy nap volt az; még ma dévaj, gyermekies, kaczér leánykát látott, ki nevetett, sírt és újra nevetett előtte, ki elpirúlt, ha ránézett, hamisan utána leskelődött, ha nem látta, s másnap ugyanaz egy szerény alak volt, ki hallgatva mosolygott, lopva sóhajtott, komolyan felelt és ritkán jött elő… A leány tudta azt, hogy az ifju nénjének vőlegénye, de azt is tudta, hogy az ifjut ő is szereti és nem volt a víg, enyelgő leányka többé…

Bárczay az ifjabb testvér e kedélyváltozása mellett napról-napra több szeretetreméltó vonást kezde találni az idősebb arczán és lelkében, kezdette bámulni ábrándos kedélyét, tisztelni kristály-fényes lelkét, gyönyörködni mélyvilágú sötét szemeiben.

A mire az időnek néha év kell, azt a véletlen gyakran egy óra alatt eléri.

Egy napon hírt vesz Amsterdamból az öreg Petki Farkas, hogy egy igen kedves papja a nápolyi gályafogságból Ruyter admiral közbenjárására kiszabadulva, Hollandban van s nem sokára haza fog érkezni. Ezt elbeszélé asztal felett, Bárczay és Ilonka jelenlétében, elmondva, hogy azon lelkész hitvesét férjének balesete óta ott tartja falujában.

Ebéd végeztével Bárczay és Ilonka egyszerre eltüntek a háztól. És egyszerre érkeztek a szegény lelkésznő lakához.

– Mintha összebeszéltünk volna, monda Bárczay, midőn meglátta Ilonkát. A jó leány ajándékaiból megtakargatott aranyait hozta a szegény nőnek, hogy küldje el Amsterdamba, utiköltségül hazajövendő férje számára.

Bárczay értesíté, hogy készpénzt Hollandba küldeni bajos, hanem ő magára vállalja, hogy egy vele összeköttetésben levő amsterdami kereskedőhöz váltólevelet bocsásson, ki Ilonka ajándékát ott ki fogja fizetni a lelkésznek.

Ilonka harmincz aranyat adott át és Bárczay írt utalványt a lelkész számára háromszáz aranyról.

Ilonka szemeiből kicsordult a köny, és meg nem állhatá, hogy Bárczay kezét meg ne szorítsa.

– Kegyelmed nemesszívű.

Bárczay megcsókola a nyújtott szép kezet s a szegény agg lelkésznő, kit az örömhír és nagylelkűség félőrjöngésbe hozott, egymáshoz ölelé őket, megáldva azon áldással, melyet az egymást szerető szívekre szokás mondani.

Bárczay karonfogva hozta vissza a kastélyba Ilonkát. A kik látták, gyönyörködve néztek utánuk: «milyen szép pár lesz belőlük».

Még az nap eljegyzé az ifju Ilonkát, Petki Farkas uramnak legnagyobb örömére; a kézfogó hat hét utánra lőn határozva.

* * *

A mi szép és a mi jó van, a mi szemnek, szívnek, szájnak kedves, el ne maradjon az ünnepélyről.

Búját hagyja otthon minden, s úgy hagyja rendben a házát, hogy a napságtól kezdve, melyben kocsijával Petki Farkas uram udvarára behajtatott, számlálván két hetet, onnan ki nem mozdul.

Kocsija kerekeit kiszedik, lovait leszerszámozzák, kocsisait leitatják, magát lefogják, őrizet alá veszik, erővel, igérettel, biztatással, fenyegetéssel ott marasztják, ha szökni akar, visszahozzák, s ha elszökött megátkozzák, hogy szekere földül, gyeplőszíja szakad, pinczetokja elhull.

A szép Ilonka kézfogóját tartja az öreg úr, a fiú-leányét, a kit annyian kértek, de egynek sem adott, s kiért végre a vidék legszebb és derekabb daliája jött el, a gazdag Bárczay Lajos. A hogy mondani szokták: «várt leány várat nyer».

Jerünk mi is oda.

Hagyjuk el egy pillanatra az újabb kor zengő termeit, s vegyünk részt egy ősi vigalomban, a mit azok ültek, kiknek emlékük sincsen már többé…

Hajh, mint örül és vigad a legvidámabb nép a roppant teremben, melynek most csak falai állnak már. A hosszú oroszlánlábú asztal tálaktól görnyedez, néha roppan, mindenki elhallgat a vigalom közepett:… «valaki halni fog!» gondolják magukban. «Igyunk; éljen a szép menyasszony!» kiált egy bátor hang, s fölzajdul újra a vígság, az arany serlegek összecsörrennek, mintha kard zörögne, s hátul egy állványon tust fujnak a tárogató-sípok.

Kinek van eszméje még e sípok felől? van-e ember, a ki azokat tudná fúni? a ki ujjaival billegetni tudná azokat a csodaszép dalokat, mikre sírt az ember, hogyha legvigabb volt, s föllelkesült, hogyha szomorkodék? mik voltak azok? miért kellett e sípokat később országszerte elégetni, hogy ne fájjon az emberek szíve olyan nagyon utánok? azóta árvaságra jutott a magyar zene, csak a czigány tudja még azt, a legelhagyottabb vendége a magyar földnek. Talán azért karolta föl, mert az is olyan árva, mint ő? Húsz év mulva, hogy ez esemény történt, már mint elmúlt dologról írtak e zenéről.

A tárogató szólt a lakomáknál, ríkoltozó hangja kaczagva, vihogva vegyűlt a víg zajba; – az sírt gyásztorban, a halottkiséret halk zokogásához vegyítve siralmas, méla dallamait; az rivallt harsogó, buzdító szavakkal harczi riadót a csaták kezdetén, s voltak hangjai, a mik úgy-úgy illettek a kardcsattogáshoz!… az ébreszté édes csalogányhangokkal az alvó menyasszonyt, midőn ablakára szállt a hajnalsugár… Kár, hogy úgy elveszett, hogy nem is ismerjük.2)

Im ott ülnek az asztal körül rég elhunyt őseink,… kik épen oly vígak és oly fiatalok voltak akkor, miként mi most. Az asztalfőn vőlegény és menyasszony egymás mellett. A vőlegény olyan piros, a menyasszony olyan halvány! de van egy, ki még halványabb nála; az testvére, a vidámnak ismert gyermeteg Erzsike. A két leány összebeszélt, hogy egymáshoz hasonlón öltözzenek: halványsárga habos damaszt-váll fűzi karcsú termeteiket, tengerszin mente havas hermelinnel függ le vállaikról; keztyűt még akkor csúfság volt viselni ott, hol az embernek nem fázott a keze, hanem e helyett a finom patyolatingujj egész a könyökig bőven, onnan kezdve szűken jött alá a kézfejig, kihímezve sürűn apró lencseszemnyi islógokkal. Öltönyük magasan huzódé föl vállaikra, egészen takarva a keblet. Még akkor nehezebb volt a szivekhez jutni! hajfürteik hosszában fölbodorítva vállaikon omlának el, két szál fehér strucztoll hátulról előre bocsátva hajlék hófehér homlokaikra.

Az éltesebb hölgyek rövid bársony subákat viseltek, nyusztmállal bélelve, széleiken gazdag arany csipkézettel, s e prémes öltözet le nem szállt nyakukból még az asztalnál is. A legvilágosabb színek illették a legfiatalabbakat: fehér, tengerzöld és topázsárga a hajadonoknál, kedves szín volt a skarlát, bibor és a smaragdzöld a boldog házasasszonyoknál, barna vagy violaszín volt a tisztes özvegyeké, fekete az éltes matrónáké. Az ifjabb nők derekát öregszemű piros kláris gyöngysor övezte körül, mely elől hosszan lecsüggött két sorban, ugyanaz jaspisból volt a meglett koruaknál.

A férfiak velenczei skarlát, vagy török gránát posztódolmányokat viseltek velenczei kamukával, vagy bagazziával bélelve, három sor nagy arany, vagy ezüst gombokkal, a gazdagabbak ragyogó kövekkel kirakva, arany, ezüst vagy selyem galanddal beszegve, mert még akkor a zsinór nem volt divatban. Széles öveik mellett mindegyiknek oda volt tüzve czifra tokmányban a magával hordott török kés, villa, némelyiknek az oldalát még a kalamáris sem hagyta el soha. Viseltek az öreg urak hosszú boér mentét s lecsüggő süveget, az ifjabbak nyestprémes kalapot, csokorra kötött fekete strucztollal. Látható volt még itt-ott egy-egy ezüst tűkre kötött bő salavári is az ifju legényeken, mely már akkor mindinkább ment kifelé a divatból.

A hosszú lakomának este vetett véget. Ételnek, italnak ki győzné számát adni? ki birná megmagyarázni a mai szakácsoknak, mik voltak azok a szokatlan ismeretlen hangzású ételek: a csipős kaszáslé, a mustos pecsenye, a pehelykönnyű pánkó, a töltött hik-hekhok derelye, az ízes hernő leves, a tojásos gólyahepp, a füszeres szürke lé, s a czifra alaku kulcsos, a porhanyó levelensült? talán nem is tudná ezeket már készíteni senki, avagy tán nem is tetszenének többé, ha most készítenék?

Még akkor nem voltak föltalálva az unatkozás elmés műszerei, a kártya és pipa, mik mai világban kizárnak minden egyéb mulatságot. Manapság, ha az ember telefüstölte a szobát, hogy a szomszédját sem látja, s reggelig ütötte a filkót, azt hiszi, hogy jól mulatott s az elméjét sem igen fárasztotta rajta. Még amaz időkben kénytelenek voltak az emberek jó szivet és leleményes észt vinni magukkal, ha mulatni akartak társaságban; – most elég, ha tele erszényt és dohányzacskót visznek; – még akkor, ha azt mondták: jerünk mulatni, játszani! értették alatta: enyelegjünk, csókolózzunk, tréfálkodjunk! most ha azt mondjuk: jerünk játszani! értjük alatta: nyerjük el egymás pénzét.

Ah korunk szép hölgyei, kik e sorokat olvassátok, meg ne ütődjetek e mondott szavakon: szép arczaitoknak nem szükség pirulni, midőn csókról hallotok beszélni. Nyájas szív kérte, szűz érzelem adta azt, s higyjétek el nekem, hogy míg ára nem volt a csóknak, akkor volt az legbecsesebb, s annál jobban alászáll értéke, minél inkább árát szabják.

Magok az ősi tánczok is mind úgy voltak szerkesztve, hogy azokat inkább lehetett társas játékoknak nevezni, zenehang mellett.

A boldog emlékü tánczos Farkas szép lábficzamító magyar figurái még akkor nem voltak föltalálva a magyar nemzet dicsőségére, melyekkel ha nekiindul valaki, egy magának kevés egy tánczterem, s ugyan vigyázzon, a ki mellette áll, fogára, szemére, hogy ki ne rugdalja. Nem tanulta még akkor a magyar ember a lábát úgy fölhányni, hogy a talpát megcsókolhassa, sem a kezeivel hadonázni, mintha a bölcsesége után kapkodna, hanem kiálltak előbb a férfiak egyedül, szépen karéjban, csipőre tett kézzel, toborzót tánczolni, a zenehang mellett csak a halkan összevert sarkantyuk tactus-ütése hallatszott, s hogyha jött a frisse, oly természetesen ment minden mozdulata a lábaknak, mintha egyenesen a tárogató dictálná beléjök.

Erről mondhatta azt a vers: «Csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza». Mondta pedig azért, mert a biblia versei szerint, midőn sz. Dávid egyszer diadallal tért vissza Jeruzsálembe, hosszú köntösét fölemelve tánczolt.

Már pedig a világon semmi nemzet tánczához sem szükség, hogy a lábakat lássák, mint a magyaréhoz. Hanem hogy szent Dávid oly rugdosó és féllábon keringő tánczokat mívelt volna, mint a minőket most szinpadokon mutogatnak magyar komoly táncz képében, az nyilván képtelenség.

A toborzót végezve, lerakták kardjaikat a férfiak, miket addig balkézben tartottak, s ekkor kezdődött a fáklyatáncz.

Két ifju legény két égő viaszfáklyát vett kezébe, miken fölül ezüst tálak voltak, hogy a viasz az öltönyökre ne csepegjen, s majd egymás kezét fogva, majd ismét egymással körültánczolták a termet, míg annak két ellenkező végéhez érve, az ott álló hajadonok és ifju hölgyekhez értek, s egyet-egyet kiválasztva közülök, azok előtt térdeiket meghajták s átnyujták nekik a fáklyákat, azok egyszer körüllejtve, hasonlóan kiválasztának egy-egy férfit, kiknek a fáklyákat átadták, az egész táncz fáklyákkal való játékban állott, mely addig tartott, míg minden férfi és hölgy egyszer körültánczolt.

Ekkor párosával hölgyek és férfiak két sorba álltak egymással szemben; az első ifju tánczosnéjával körültánczolta mind a két felől állókat, s a mint helyére visszaért, elkiáltá magát, tánczosnéja kezét eleresztve: «kis egérke, mentsd meg magad!» s erre kezdődött az egértáncz, a leányka egyfelől, a legény másfelől kigyózva tánczolta körül az egyenkint álló párokat a sorban, s valahányszor a középre értek, azon kellett a legénynek törekedni, hogy a leányka kezét elkaphassa. Ha a leány hamis volt, ugyancsak kifáraszthatá tánczosát, mert erővel nem volt szabad elfogni, s könnyen elcsúszhatott előle, s ha végre elfogta, jutalma egy csók lett:… de hiszen megszolgált érte.3)

Megkezdé a tánczot a szép menyasszonynyal a násznagy, a még akkor fiatal Béldi Pál, kinek arczát föltünővé tette a többi fiataloké közt az, hogy nem viselt szakállt. Ezt ő fogadásból tevé; midőn tatár fogságban sínylett, durva kényura, ha megharagudott rá, szakállánál fogva hurczolta meg, akkor tőn fogadást, hogy ha kiszabadul, szakállt nem fog viselni, rabsága szenvedéseinek emlékeül.

A tánczot ellejték: a szép menyasszony annyi bájt, annyi kellemet tüntetett ki abban, hogy a kik a vőlegény körül álltak, nem győzték előtte jegyesét magasztalni. Bárczay mosolygott nagy szeliden.

Most rá került a sor; végignézett a sorban álló hölgykoszorún, s mintha félszemmel mindig kisérte volna, nehogy elszalaszsza, meglelte közöttük, a kit keresett, s oda ment érte s kivezette magával a tánczközépre.

Erzsike volt ez,… a szemérmes, a halavány, a reszkető leányka. Midőn Bárczay szavát meghallá, szinte összerogyott; senki sem tudta elképzelni, miért oly sápadt?

Mint eleven, vidám tánczosnőnek volt híre a környékben a szép leánykának, ki az egértánczban úgy ki tudta fárasztani a legjobb legényt is, hogy az arczán csorgott a veríték, s mikor ő került a sorba, a melléktermekből is előjöttek a borozó öreg urak, hogy dévaj cselein mulassák magukat.

Jó Isten! és milyen ügyetlen lett e leány egyszerre! botlott, tétovázott, elfeledte magát, nem oda állt, a hova kellett, viszásan kezde mindenhez, s a legelső találkozónál el hagyta fogni magát.

– Ah megfogtalak! kiálta az ifju, átkapva a leány derekát, s odaszorítá magához, hogy a jutalomcsókot arczáról elrabolja.

A leány e perczben, mintha egyszerre magához térne, félrekapta fejét, s mindkét kezét Bárczay elé tartá védőleg, mintha erővel el akarná hárítani magától annak ajkait, s oly esdve, oly félénken tekinte rá, hogy az ifju maga is megdöbbent, megszánta e fájdalmas, könyörgő arczért, s csókja hangtalanul veszett el a szép fejecske arany hajfürtein.

A körülállók nem értettek mindebből semmit. A végén szokás volt kaczagni; azután új pár állt elé, új érdeket nyertek a szemlélők; a vőlegény menyasszonyához ment, nyájas szavakat váltva vele. Senki sem vevé észre, hogy e percztől fogva Erzsikét nem lehete látni a tánczteremben.

Mintegy óra mulva mégis felötlött Ilonkának, hogy testvére oly soká elmarad, s elindult őt fölkeresni. Miután minden termet végigjárt és sehol sem találta, végre megtudá öreg dajkájától, hogy Erzsike rosszul érezve magát, hálószobájába vonult s lefeküdt, azóta alszik is.

– Mi baja lehet? kérdé magában aggódva s utána sietett, meghagyva a dajkának, hogy ha keresni találják, mondja, hogy ő is nyugodni távozott.

Ilyesmit meg szoktak engedni a menyasszonyoknak, s míg a vőlegénynek virradtig ki kellett tartani a mulatságban, neki meg volt engedve, hogy éjfél után eltünhessen s senki sem szokta keresni; hadd álmodjék még reggelig elmult szép leánykoráról.

Ilonka fölnyitva közös hálótermük ajtaját, melynek csendes rejtekében mindkét testvér szűz fekhelye egymás mellé volt állítva, nyugalmas hófehér párnáikkal, ott találta már fekve testvérét. A leányka aludt és nyugtalan álma volt; szép gömbölyü karja feje fölé volt emelve, szelid keble úgy pihegett, félig nyitott ajkai érthetetlen álomszavakat rebegtek. Úgy látszott rajta, mint kínlódik, mint szeretne egy szót mondani, kezét vagy fejét megmozdítani és nem birja azt. Végre erőszakosan félrefordítá fejét s arczát karjával elfödte. Erre elkezdett hevesen, keservesen zokogni, hogy könyei párnáját nedvesíték.

Ilonka aggodalomteljesen hajolt alvó testvére fölé, lágyan suttogva: «mi bajod?»

«Oh ne bánts», rebegé félig álmodva a leányka, «engedj még felőle álmodnom», és tovább aludt, de fájdalmas arcza lassankint gyönyörteljessé kezde átváltozni, megdicsőült vonásai szelideden mosolyogni kezdtek, s szép piros ajkain úgy meglátszott, hogy azokat a legnagyobb kéjérzet kifejezésével csókra illeszti.

Egy rögtöni gondolat vadult egyszerre Ilonka lelkébe. Vakító, mint kit a börtön sötétéből napvilágra hoznak, s szemei csak lassankint szokják meg a fényt.

Ott állt egy ideig elmélázva testvére ágya fejénél, s e közben lassankint leölté magáról menyasszonyruháit, lerakva szépen az ágy mellé egy nagy karos székre.

Szép csendes éjszaka volt. Az ablakon besütött a tele hold világa. Ilonka kinyitá ablakát, s kidőlve rajta, elmélázott a derengő tájon. A távol havasok ezüst ködben úsztak; a kastély tulsó szárnyában víg lakoma zajgott, idáig csak ritka hangja tévedt; az ablak alatt elfolyó Olt habjai susogtak csendesen, a márvány alapzatot mosva, a hold hosszú ezüst szalagot vont végig a rezgő folyón; a langy tavaszi éji szellő enyelgett a leányka fürteivel.

Milyen üres volt neki ez a világ! milyen üres volt előtte a jövő képe! nejévé lenni egy férfinak, kit testvére szeret, s szereti őt viszont… látni, mint hervad el egyik is, másik is, mert a sors őt kettőjük közé vette, s nem remélhetni soha, hogy őket boldognak lássa… elvenni egy örömet, mi nála csak fájdalommá lehet, s elvenni attól, a kit oly gyöngéd érzelemmel szeret… Szive úgy dobogott, úgy szorúlt,… feje szédült.

Az alvó testvér álmában susogott, susogása öröm volt és édes könyörgés… Lenn az Olt habjai úgy susogtak, úgy beszéltek, mintha maguk közé hívnák a beléjük nézőt…

E perczben a távol hegyek közül méla furulyaszó kezde az éj csendjében széthangzani, oly sírón, oly bánathozó hangon remegtetve e dalt: «Repülj fecském ablakába».

A leány szivéhez kapott egyszerre, mintha e dal azon járt volna keresztül. Hallgatózva, az éjre meresztett szemekkel hajolt ki ablakából;… a dal egyre búsabban szólt… szive mindig jobban szorult… a Szamos kék hullámai úgy susogtak, úgy fecsegtek… a leány mindig messzebb hajolt ki ablakából…

… Egyszerre valami zuhanásra ébredt föl az alvó testvér. Ijedten ült föl ágyában. Körülnézett, egyedül volt; a hold teljes világában sütött keresztül ablakán. Szemeit nem birta lehunyni többé, s oly mondhatatlan félelem ült szivére.

Reggel keresték a menyasszonyt… Nem volt sehol… Apa, vőlegény, testvér megrémült arczczal járták végig a termeket… Nem találták… A vén dajka azt állítá, hogy fölment hálószobájába az éjjel és vissza nem jött. Menyasszony-öltözéke ott volt egy székre rakva.

– Lehetetlen; kiáltá az ifjabb leányka ijedelmes arczczal, s nyitott ablakához futott.

Az ablak alatti párkányzatba megakadva ott volt a finom hímzett patyolat ingecskének egy elszakadt foszlánya… Az Olt ott két ölnyi mély s igen sebes…

A habok susognak, fecsegnek, de nem beszélnek ki semmit.

Mi történt az elveszett leánynyal? soha sem tudta meg senki. Keresték mindenfelé, s midőn sehol sem találták, keresni kezdék a víz alatt. Ott sem akadt reá senki. Bár hulláját találták volna meg, az is jól esett volna a fájó sziveknek, ha eltemethették volna csendes ismerős fák árnyába, s tudhatnák, hova járjanak őt siratni?

Végre, mintegy hat hét mulva, valahol Szamosujvár körül egy pár örmény halász egy női hullát fogott ki a vizből. Rögtön üzentek Petki Farkasnak, s az sietve elment maga, megtudandó, ha nem leánya volt-e az? Hajh, alig lehetett azon az emberarczot többé megismerni. Azok ott a víz alatt gonoszul bánnak más elem lakóival; Farkas sűrű könyeket hullatott, látva, milyen gyors keze van az enyészetnek! Ott mindjárt ónkoporsóba téteté a hullát erős borszesz közé, s megváltva határonkint a keresztülvitel díját, haza vivé azt magával, pompás tort rendezve számára.

Elhozatá Nagy-Enyedről az éneklő diákokat, fekete posztóval volt behúzva az egész templom, midőn a koporsót bevitték, s maga a fejedelem papja tartott fölötte búcsúztatót, mely egy óráig és három negyedig tartott; gyászt kapott minden jelenlevő süvege mellé, tizenkét fiatal hajadon, leeresztett hajjal, hófehér ruhában vitte a koporsót, elől a legifjabb a rozmarin-koszorút fehér vánkoson; föl volt téve a koporsóra a szűzi párta együtt a menyasszony-koszorúval. Jelen volt a temetésen a környék ifja és véne; nem lehete látni mást, mint barna és violaszín ruhákat. A koporsó után mentek a kesergő felek, levett kalpaggal, gyászosan, a vőlegény könye hullott bőséggel, az apáé már elfogyott. Két rokon hölgy vezette a holt testvérét, ki alig birt lábain menni, s midőn föl akarták venni a koporsót, rárohant, elkezde zokogni keservesen, hogy azt hivék, szíve azonnal megszakad; úgy, hogy kénytelenek voltak őt erővel elvonni onnan, s leültetni egy márvány padra, míg a hullát a sirboltba aláviszik.

Erzsike csak sírt, csak fuldoklott, egy szó nem birt ajkára jönni, a míg ott alant éneklék: «az feltámadás napjában, meglátunk az mennyországban!» Nézte kisírt szemekkel, mint jönnek egyenkint vissza a sirboltból, mintha azt várná, hogy majd valaki visszavezeti onnan testvérét, de a mint meglátta, hogy már atyja is kijött és Bárczay, és testvére nélkül, mintha erővel el akarná magával hitetni, hogy ez csak álom, s föl akarna ébredni belőle, fölsikoltott, s eszméletlenül rogyott össze.

Bárczay, ki épen mellette állt, fölfogá karjaival az elalélt leánykát, s midőn Farkas úr odaért, atyja keblére akará őt tenni.

– Maradjon ott, szólt keserü lemondással Petki, most már csak ez egy van: legyen testvére helyén.

Bárczay ölében vivé hintajáig a szegény leánykát, ki hetekig betegen feküdt e szívrázó eset után. Bárczay addig el nem ment a háztól, míg a leányka meg nem gyógyult; s eltávozása után Petki nem csinált titkot belőle, hogy elveszett leánya helyett az ifjabbat adandja nőül a vőlegénynek a gyászév leteltével.

A gyászév lassankint lejárt, Bárczay az év nagyobb részét Petki házánál tölté, s az öreg napról-napra jobban meggyőződött felőle, hogy most már egyetlen gyermekét derekabb férjre nem bízhatná.

Meg is történt az esküvő, a mint a gyászt levetették. Bárczay haza vivé ifju menyasszonyát, kibe egész lelkével szerelmes volt, s az öreg Petkinek sok volt öröme vejében és leányában,

Erzsike álma tehát teljesedésbe ment… De hát a másiké?… Hát a másiké?