IV. A KUNYHÓ.
Azon szomorú emlékü éjszakán, melyen Petki Farkas Ilonka leánya a menyegzői vigalom alatt elveszett, fiatal pásztorlegények tanyáztak az Olt partján, tüzet rakva targalylakból; egy halvány, szelid arczu legény ült középen egy kőrisfa-törzsökön, melyet a víz valahol kimosott, s itt ismét a partra vetett; ott épen erős sarkantyuja volt az árnak, s halommal hevert a parton kavics, csigahéj és nádgyökér.
A báránykák lejártak bégetve a vízre szomjukat oltani, a vizibogarak czikáztak alá s föl a holdsütötte síma habon, a halászmadár csapongott sírva a víz fölött, s a nagy szomorú nyírfák nézték benne magukat csendesen.
A juhászlegény szép halványarczu ifju volt, fekete hajfürtei hosszú gyűrűkben omlottak alá vállára; egyszerű volt ruházata, viselete; de homlokán ott derengett azon szelid genius ihlete, ki jelen van a mezei liliom kinyiltán, s míg a tollrágó versvarga hasztalan hívja őt izzadva, meglátogatja a pusztákon, hegyek, patakok, ligeteknél a maga választottait, füleikbe sugdos édes gondolatokat, hogy akaratlanul énekelniök kell és hangot ad az egyszerű pásztorfurulyának, hogy a ki hallja, sírva fakad bele.
A többiek aludtak a tűz körül leterített szűreiken fekve, a pásztorifju csak furulyált, s ha néha elhallgatott tilinkója, hallatszott a hegy tulsó ligetéből, mint felel rá vissza egy ábrándos csalogány.
Egyszer úgy tetszék az ifjunak, mintha a holdtól ezüstös hullámok között valami alakot hozna alá nagy lassúdan a víz, mely a mint a forgóhoz ért, elkezdett abban kerengeni, s egy hosszú kanyarulat után egészen közel jött a parthoz.
Az ifju borzadva ismerte meg, hogy az egy emberi alak… Hirtelen fogá hosszú gajmós botját, s begázolva a vizbe, elfogá vele az úszó tetemet és oda voná magához.
Szemeit elfogta a csodálat. Egy szép hajadon volt az, kinél szebbet nem látott soha, ha csak álmaiban nem találkozott vele.
A leány hosszú pillái le voltak csukva, sötét hajfürtei ázottan omlottak keblére, gyönyörű termete hideg volt, mint a jég.
A juhász karjai közé fogta a hideg tetemet, s kirohant vele a partra. Kiáltozásira fölébredtek a tűz körül alvó társai, s szánó részvéttel fogák a leánykát, szűreikre lefektetve, s szomorúan suttogák magukban: «szegény leány, milyen ifjan halt meg».
Az ifju pakulár-legény sírva, nyögve borult oda mellé, hideg kezecskéit, hideg lábacskáit keblén melengetve, s mintha erővel lelket akarna belé lehelni, zárt szemeit csókolgatá hévvel.
– Menjetek, monda körülálló társaihoz fordulva, készítsetek gallyakból ravatalt, elviszem őt a hegyek közé, a hol anyám a javasasszony lakik, az tud sok írt, mitől a halott életre jön. Ha föl tudja még támasztani, hadd szeressem: úgy sem szerettem még senkit.
– Meghalt ez, mondának azok fejcsóválva.
– Nem hihetem. Olyan szép, nézzétek ez édes arczot, e szép gyönge, kicsiny kezeket. Nem kár-e ez a föld alá? Siessetek azt az ágyat elkészíteni.
– Még talán van benne élet? bizonyosan. Kezei még olyan puhák, úgy hajlanak. Annyi esetet hallani, hogy a kiket a vízből kifogtak, egy-két nap mulva föléledtek. Nem messze az úttól van egy szűz Mária-kép, el ne felejtsetek imádkozni, midőn azon mentek.
– Meg van ez halva, suttogák a jó emberek, hanem azért elmentek az erdőbe ravatalt készíteni s imádkoztak a szent képnél.
Az ifju ott maradt halottjánál.
– És ha meg van is halva, gondolá elbúsulva, akkor is elviszem magammal, eltemetem virágos kertembe, rozmarin-bokrok aljába, ott feküdjék közel hozzám.
A pásztorok nem sokára visszatértek a zöld galyakból font nyugágygyal, föltették rá a szép hullát, gubáikkal betakarták, s nyájaikat elterelve, bevitték magukkal a hegyek közé, hol a pakulár kunyhója állt, kinek anyja jósasszony volt.
Reggelre értek csak oda; a jósasszony meglátta fiát messziről társaival, s eléje ment, kérdezve, mit hoznak ott a ravatalon?
– Leányt hoztam anyám, szólt a fiu szomorú büszkeséggel. Mindig mondtad, hogy miért nem hozok már menyasszonyt a házhoz?… Most hoztam egyet, s ez az első s utolsó leány, a kit kunyhóm valaha befogad.
A vén asszony föltakará a leányka arczát, megtapintá szivét és kezeit és nem szólt.
Az ifju aggodalmasan vizsgálta anyja arczvonásait, s hogy nem talált bennök vigasztalást, elsötétedve mondá:
– Anyám, ha ezt az egyet eltemetem, soha se mondd nekem többet, hogy menyasszonyt hozzak a házhoz.
A jósasszony erre kikülde mindenkit a kunyhóból, s bezárta annak ajtaját, egyedül maradva a leánynyal.
De fia nem ment tovább, hanem ott leült a küszöbben, s várt szótlanul a késő estig. Juhait társai őrizték, tilinkója nem szólt a hegyek közt.
Alkonyatkor kinyitá a jósnő a kunyhó ajtaját, s inte fiának, hogy lépjen be csendesen. Az remegve kelt föl helyéről s lábujjhegyen lépett a hárságyhoz, melyen a szép leány feküdt; még kezét is szívére nyomta, mintha attól félne, hogy annak dobogása zajt okozhat.
A nő egy pávatollat tartott a leány ajkaihoz, s ime az elkezde időközönkint csendesen rezegni, mintha könnyű lehellet ingatná szálait.
Az iju zokogva bocsátkozék térdre, s a szemeiben megtört köny hálaima volt az éghez.
– Most Józsa eredj és láss dolgaid után, monda a jósnő fiának, a többit bizzad Istenre.
Az ifju gyöngéden oda hajolt a leány fölé, egy forró csókot nyomott kezére, vette pásztorbotját és furulyáját, s ment juhait fölkeresni. Soha sem hallott erdő, mező olyan szép dalokat tőle, mint ekkor.
A leányka meg volt mentve. A tudós asszony ügyessége visszahozta őt az életre, hanem akkor forrólázba esett, melyben két hétig feküdt öntudatlanul; ez idő alatt semmit sem evett, mint a czibere-levet s gyógyfüvek főzelékét, miket a jámbor asszony szájába töltött. Józsa minden éjjel ott aludt az ajtó küszöbén kívül, hogy álma fölött őrködjék, s azokat ne háborítsa. E napok megtaníták őt imádkozni.
Egy napon végre így szólt a jósasszony fiához:
– Végy pénzt magadhoz, s eredj be Csik-Szeredába. Vásárolj fehér czipót, bort és szerecsendiót. A leány ma enni fog kivánni.
Józsa lélekzeni sem állt meg sehol, s még nem ment le a nap, midőn a városból visszatérve, messziről füstölni látta kis kunyhója kéményét.
Anyja vacsorát főz menyasszonya számára! gondolá repeső szívvel, s elővoná szűréből furulyáját és elkezdé fujni rajta legkedvesebb dalát: «Repülj fecském ablakába»…
A leány ott feküdt a kunyhóban az egyszerű hárságyon, s a mint az alkonysugár és a méla dallam elkezde terjedni a völgyben, mintha egymással járna mind a kettő, fölveté lassúdan nagy sötét szemeit. De még nem eszmélt semmire, ébredező lelkét a dalhang ringatá… Lassankint kezde magához térni; körültekintett, egy kunyhóban találta magát, egy szegényes, egyszerű hajlékban, minőkben a pakulárok szoktak lakni… Pokróczczal fedett hársfaágyon feküdt, s a mint kezét meg akará mozdítani, hogy arczát megsimítva, megtudja, vajjon ébren van-e? érzé, hogy nincs ereje hozzá. Szólni akart, de szája ki volt száradva egészen, hő szomjúság égette keblét, csak nyögni birt. E neszre fölkelt a tűzhely mellől, melyen élénk láng lobogott, egy jó, szelid arczú öreg pórnő, ki ott vajat köpült, s egy fakupában friss forrásvizet tartott a leány ajkaihoz és az oly mondhatatlanul jól esett neki… A jó asszony megsimogatá a leányka homlokát, szemébe mosolygott, kezeit megtapogatá és szemeit megcsókolta, folyvást oly örvendő arczczal tekintve rá, mintha mondaná, hogy többé nem lesz semmi baja. A leány teste reszketett, erre a jó öreg asszony leakasztá a szegről tulipános subáját, s a tűznél megmelegítve, betakargatá őt szépen.
E közben folyvást közelebb jött a furulyaszó, nyájak csendes bégetése, s víg futkosó ebcsaholás vegyült olykor közé, a leány szíve úgy dobogott, arcza egészen piros lett.
Végre elhallgatott a tilinkó, az öreg asszony kiállt az ajtóba, néhány örvendő szót kiáltva az érkező elé s azzal befordulva, örömtől nevető arczczal mondá a leánynak, hogy fia jön, a derék, a szelid Józsa.
A leány fölveté nagy, sötét szemeit, miknek ábrándos világát az elmult betegség még inkább növelte, s ime, egy szép fiatal juhászlegényt látott belépni az ajtón, egyszerű fehér szűrben, zsinórtalan dolmányban, hosszú fekete haja göndör csigákban omlott vállaira.
Az ifju odalépett a beteg leányhoz, letérdelt ágya mellé, nem tudott mit szólni, csak forró kezeit borítá még forróbb csókjaival, azután fehér czipót s bort egy nagy kulacsban vett ki szűre alól, a jó asszony fatányérkába jóizü csirkelevest tálalt a tűz mellől; maga szőtte csíkos abroszon a leány elé tőn ételt és italt, s elkezdének neki könyörgeni, hogy egyék belőle… Úgy sírt mind a kettő örömében, midőn látták, hogy az neki jól esik!…
… Ime az álom, melyet Ilonka látott…
Pár hét alatt egészen magához tért a leány. A jámbor asszony gondja alatt lassankint visszanyerte életerejét, szépségét. Pórruhát adtak reá, rásaszoknyát, prémes mentét, fejét beköték tarka virágos kendővel és az mind oly jól illett neki. Senki sem mondta volna, hogy nem paraszt leány.
Egyszer kérdezé tőle a jó asszony csupán, hogy hova való, ki leánya volt, mi sorsa volt azelőtt? A leány elmélázott e kérdésre, maga elé bámult és azt felelte, hogy mindezekről nem tud semmit…
Valóban nem tudta volna? A túlvilágon, melyben már félnapot töltött, elvesztette-e emlékezetét? minden tudását a multból? apja házát, testvérét, ismerőit, az úri kört, melyben nevelkedett, mindezt a félhalál, vagy tán a hagymáz kitörölte-e emlékezetéből?
Vagy tudta jól a multat, de sokkal jobban tetszett neki a jelen, mint hogy azzal összekösse? tán most is fülébe csengett testvérének keserű sírása, mely őt űzte s a pásztorsíp édes hangja, mely őt vonta az apai háztól?
Vagy tán még most is azt hivé, hogy csak álmának folytatását éli? s vak sorsára bizta magát?
Sem a nő, sem a fiu nem kérdezősködött többé multja felől.
Egy napon szalagos, üvegklárisos csecsebecséket hozott neki az ifju, s gyöngéd czélzással kérdé tőle, ha nem volna-e kedve egy napon elmenni vele a szomszéd falubeli paphoz?
A leány pirulva inte megegyezést. Másnap a jó öreg asszony feltűzködé szép hosszú hajába a szalagot, klárisokat, s mezei virágból koszorút font homlokára.
A leány lelkében tán visszarémlett ekkor, hogy valaha gyémántos nászkoszorú égeté homlokát e könnyű hűs virágfüzér helyett, s úgy mosolygott, úgy könyezett…
Az öreg asszony elkisérte őket a szomszéd faluig; gyalog mentek odáig és az út rövid volt mégis.
Útközben kérdésbe jött, hogy mi legyen a leány neve, ha a pap fogja kérdezni?
A leány nem akart hozzászólni. Nevezzék, a minek akarják.
– Nekem az Olt adta őt, mondá az ifju pásztor, s a Flóra név, úgy hiszem, elég szép, nevezzük őt Olti Flórának.
A leány örült e névnek s így felmentek a paphoz; bejelenték, hogy éltüket össze kivánják kötni. Két heti előhirdetmény után a pap összeköté őket örök, széttörhetlen lánczával fogadásnak és szerelemnek.
És tán ugyanazon napon, talán egy órában, hogy a rákosi családi sírboltba a vén Petki Farkas egy idegen hullát temetett el nagy könyhullatások között Ilonka leánya helyett, a megsiratott leány alig három órányi távolban apja kastélyától egy juhászlegénynyel esküdött össze az oltár előtt. Soha sem tudta meg senki.
A leánynak bizonyosan el kellett felednie multját az idegrázkódás miatt, különben alig hihető, hogy kesergő apját legalább akkor, midőn mind testvére, mind ő, nő volt már és anya, meg ne vigasztalta volna annak tudatásával, hogy él. Lélekbuvárok előtt nem ismeretlenek azon esetek, hogy valaki erős lelki és testi catastroph után az előtte történt életet egészen elfelejtheti s annak emlékei csak úgy maradnak meg szívében, mint látnoki szellemnél a születés előtti élet viszhangjai.
Évek mulva egy napon az öreg Petki Csik-Szeredába utazva, a mint hintajával egy lejtőn felfelé kapaszkodott, a hegyoldalból fiatal paraszt menyecskét lát alájönni, feje kendővel bekötve, rövid ingujjakkal, kurta rásaszoknyában, mezitláb. Fején magas kétfülü korsót vitt.
Az öreg elbámulva szemlélte ez asszony arczát, ki csendesen dudolva haladt el hintaja mellett.
– Ha Ilonka leányom, szegény, a sírban nem feküdnék, azt hinném, hogy ő az.
Még azután is utána nézett sokáig, s minthogy hintaját a lejtőn meg nem állíthatá, leszállítá a bakról egyik csatlósát s kivőn tarsolyából két arany forintot.
– Nesze, fuss azon asszony után és add neki ezt a két forintot, mondjad, hogy vegyen magának lábbelit, ne járjon mezitláb.
Az öreg nem tűrhette, hogy gyönge lábait megvérezze a tarló egy nőnek, a ki az ő kedves leányához hasonlít!…
Otthon elbeszélte az esetet az öreg Petki Bárczay és Erzsi leánya előtt, s nem sok időre ezen eset után csendesen meghalálozék.
De Bárczayné fejéből nem ment ki e történet. Gyakran napokig elkutatta a környék minden falvait, ha nem találna-e rá azon asszonyra, a kit apja látott? A falubeli asszonyok közt szalagot, klárist osztott ki, remélve, hogy egyszer az is oda fog jönni, a kit keres; s hogy nem jött magától, még erősebben kezdte hinni, hogy ő az.
Egy este, hogy hazafelé térne kisérő csatlósaival, egy völgymélyedésből valami ismeretes dal hangzott fel hozzá: a «Repülj fecském» dala volt az. Rögtön arra fordítá a kantárszárat s oda lovagolva, egy kis barna fiut látott maga előtt, ki juhait őrizve, kutyája mellett furulyálgatott.
Bárczayné leszállt hozzá s oda intve őt magához, leveteté vele kalapját, hogy vonásait jobban lássa. Tán csalódás volt; de azok oly ismerősöknek látszottak előtte. Azokat a szemeket első tekintetre meg lehetett ismerni. A fiu mintegy nyolcz éves lehetett.
– Kitől tanultad te azt a szép nótát? kérdé nyájasan tőle.
– Apámtól, anyámtól; felelé az búsan.
– Hol vannak szüleid? kérdé Bárczayné dobogó kebellel.
– Meghaltak, felelt a fiu és elkezde sirni.
– És senkid sincsen?
– Az öreganyám él.
– Vezess hozzá, mondá Bárczayné, kézen fogva a gyermeket, s az szemérmes félelemmel vezette őt a kis kunyhóig, hol egy hallgatag vén asszony ült, kinek beesett szemein meglátszott, hogy azok sok könyet sirtak.
– Ki volt e gyermek anyja? kérdé esdő tekintettel Bárczayné a vén juhásznétól.
Az híven elmondott mindent; kiket a titok érdekelt, halva voltak mindketten; elmondá, hogy egy éjszakán az Oltból hült tetemet fogott ki gyermeke, azt föléleszté, nőül vette, sokáig éltek együtt boldogul, s jó volt hozzájuk az Isten, mert együtt haltak meg mind a ketten. A férj lázba esett, a nő ápolta és ráragadt; így meghaltak egyszerre szépen, ott feküsznek egy sír alatt, a virágos kert közepén rozmarin-bokrok aljában. Csak e gyermek maradt utánuk.
Bárczayné könye a gyermek fejére hullott, a kit keblére szorított. Az agg nő is jajveszékelt, de nála elfogyott már a köny.
Innen elvezetteté magát a sírhoz, mely alatt testvére nyugszik, s hogy rágondolt, miszerint az még évekig élt azután, mikor ő halála miatt gyászt viselt, s egyszer sem találkozhatott vele az életben, alig birta magát fentartani.
Leszakított egy szálat a rozmarinból, melyet testvérének hamva táplált, s azt keblébe rejtve, megkérte az öreg asszonyt, hogy jőjjön kis fiával együtt kastélyába, hol sorsukról gondoskodni fog.
Az aggnő már nem akart megválni a kunyhótól, hol élte reményeit látta felvirulni és a sírtól, mely azokat eltemette, hanem kis unokáját átadta a delnő könyörgésére, rábízva, hogy szeresse azt, mert az ahhoz van szokva.
Bárczayné haza vitte a gyermeket, elmondá férjének az eseményt. Neki is volt kis gyermeke, egy évvel fiatalabb amannál. Együtt nevelte fel s hozzászoktatták, hogy azt «bátyjának» nevezze.
Midőn megnőtt a fiu, elnevezték Székely Istvánnak s jószágot adtak kezébe, melyben később családja is megmaradott.
Nyiltan világ elé nem hozhatták a rokonságot, az eltünt testvér neve iránti kötelességből.
Annak el kellett temetve lenni az ősi sírbolt alatt, meghalva menyegzője napján. De az aranyos sírkő előtt, melyre neve volt felirva, nem sírt többé senki, e helyett minden évben egy napon elvándorolt az egész család egy távol eső völgybe, ott egy kis domb előtt töltöttek nehány órát, s az napon nem volt vigalomnak helye a háznál.
A titok még így is elszivárgott s az emberek gyalázatnak tarták az Ilonka esetét, mert így szokás itélni a világban.
Hanem az ifjabb Bárczay még meglett ember korában is mindig «édes bátyjának» nevezé Székely Istvánt, s jószágában részesíté… és a dolgot sokan tudták…
HÁROMSZÉKI LEÁNYOK.
(Elbeszélés.)
Történtek ezen dolgok az ezerhatszázkilenczvenkettedik esztendőben, a midőn sok siralmas állapot esett jó Erdélyországban.
Valamint mindenkor, úgy ez időben is a sok szerencsétlenségből, hadjárásból, pusztításból, döghalálból, éhinségből legkevesebb jutott a székelyföldre, a minek azonban természetes okai vannak: a székelyföld lakosai nem birtak soha felesleges aranynyal és ezüsttel, a mi a hadjáratokat rájuk vonta volna, ellenben mindig elég vassal, mely azokat távol tartsa. Valami nagyon nagy urak nem éltek közöttük, kik fejedelemségre, királyságra vágytak volna, s így önmagukkal sem sok bajuk volt; hegyeik levegője mennyországi, vizei kristály, boruk nem terem, ezért a mirigy sem sok tápanyagot talált közöttük, hogy pedig az Isten egyéb itt meg nem nevezett ostorait távol tartá tőlük, azt tulajdonítsd annak, hogy a székely nép nemcsak templomában, hanem szivében is viselé az Istent, elannyira, hogy káromkodást nem lehete hallani az egész székelyföldön, hanem ha megharagíttaték a székely, annyit mondott: «hogy a Jézus ne verjen meg!» még akkor is oda tette azt, hogy «ne!» meggondolván, hogy milyen nagy szerencsétlenség származhatnék abból, ha onnan elhagyná.4)
Ezért is volt oly boldog nép a székely és megérdemlé azt.
Ilyen boldog ember vala a sok között Dankos András uram, Háromszéknek Uzon helységében.
Valóságos lófeő székely vala, a ki huszonnégy embernek parancsolt, ha táborba rendelteték, s nem egyszer járt odakinn5) a vármegyéken a székely nemesség küldöttségeivel.
A templommal átellenben volt a curiája, szép zsindelyes ház építve rajta, minden szál zsindely gömbölyűre faragva, s bóbitás faékkel fúrva a másikba, hogy nem különben nézett ki, mint egy párthus vitéz pikkelyes pánczélja; a ház előtt széles nagy folyosó, czifrára faragott rácscsal elrekesztve, az ablakok köze tele illatos virággal, mik eleven függönyt képeztek előttük; körül magas nyírfából fonott sövény, melyet az utczára fekvő oldalon deszkakerítés válta fel, közepén egy roppant nagy kapuval, melynek befödelezett teteje alatt egész kis erősség volt a napra kiülve tollászkodó galambok számára készítve, a két kapubálvány között pedig a porta tetején olvasható vala jó faragott betűkben:
«Ezen házat építé Úrnak Istennek segítségével Ns. Dankos And.; Anno Dom. MDCLXVII.»
Tehát huszonöt esztendő óta tölté benn idejét a jámbor férfi, és azalatt meggazdagodott külső-belső gazdasága: udvara tele apró marhával, istállói jármos ökörrel, az ólak tele röfögő állatokkal, repülő barmok ketreczekbe zárva, hogy a szép virágos kertet ott a ház elején el ne pusztítsák; külön pedig egy jó fenyőfaderekakból rovott akol négy hámos ló számára; ugyanannyi hátas paripa a másik rekeszben.
S hogy a négy hátas paripa ne álljon hiába, három derék legény fia is volt a jó András úrnak: János, Márton, Gábor, olyan szálas legény mind a három, hogy meg kellett hajolniok, a mikor a zábén kijöttek, s a három derék fiu mellé egy szép hajadon leánya, Rozáli, kit a falu szépségének tartott minden ember, s minthogy édes anyja már meghalt s a leány különben is igen szelid és jó volt, úgy tekinté őt minden öreg asszony, mintha saját édes gyermeke volna, és minden ifju legény, mintha édes testvérét tisztelné benne; sőt maga a tiszteletes úr, Ábrahámfalvi Ábris úr ő kegyelme, úgy tüntette őt fel az ifju leányzók előtt, mint példaképét minden erénynek és jó erkölcsöknek.
András úr fiai közül a legnagyobbik, János, elérvén azon időt, mikor illendő az ifju embernek körültekinteni, hogy magához hasonló élettársat találjon, csakhamar fellelé azt a szomszédjokban lakó Bartha Katiczában, ki, épen akkor apja-anyja meghalván, árvaságra jutott, s megtetszvén a leányzó személye az ifjunak, megkérte apját, hogy engedje azt neki hitvestársul venni.
Mert az életben, kivált szegény emberek életében nem olyan könnyű ám a szerelmes történetek útba igazítása, mint a hogy a költő urak a papiroson el szokták végezni, hanem ha az ember valakit megszeret, előbb végig kell azt gondolni, hogy attól aztán csak ásó-kapa választja el, hogy annak erényeitől és hibáitól az egész család boldogulása függ.
András úr tehát megértvén a dolgot, elébb megkiváná ismerni a leányzót, együvé járatta őt saját leányával, s csak a midőn azt látta, hogy Rozáli mily végtelenül megszereté Katiczát, hogy csaknem elválhatlanok kezdenek lenni, akkor hitte el, hogy annak igen derék leánynak kell lenni, mert Rozáli különben nem szerethetné őt.
Pedig mily két egymástól különböző jellem volt e két leány! Rozáli gyengéd, szőke, fehér arczu, szelid tekintetű gyermek, kinek szájából alig lehetett szót hallani, hanem csukva is elég szépek voltak azok, s ha kék szemeit fölveté valakire, nincs az az ékesen irott instantia, melyből többet lehessen kiolvasni, mint azokból, magaviselete, mintha mindig templomban volna, oly szerény, oly szelid, s ha sokáig nézte volna valaki az arczát, bizonyosan meghatotta volna a mondhatlan búskomolyság, mely azt oly halaványnyá tevé.
Mily más volt Katicza ennél! Magas, nyulánk, gyors, mint a zerge, villámló fekete szemekkel; hosszú fekete haját, ha olykor kibontá, leért a sarkáig, piros pozsgás arcza vagy nevetett, vagy haragudott, de soha sem volt békés állapotban, hasonló eset volt cseresnyepiros ajkaival is, melyek mint a bibliai olajos korsó olajból, soha ki nem fogyának ékes beszédből, hanem kötődtek, czivódtak ha kellett egyszerre hat ellenséggel, s két gömbölyű karja akármely férfinak meggyűjtötte volna a baját, ha annak vesztére mozgásba találá hozni.
És épen azért szerette egymást a két leány, mert a mi saját természetéből hiányzott, azt a másikban mint tökéletességet csodálta, és ez mindenütt így van a természetben, az ellentétek szeretik egymást, az északi mágnes a délihez vonzódik, az erős a gyöngét, a szőke a barnát, a szilaj a szelidet szereti és viszont megfordítva.
A szép Katicza már egészen úgy tekinteték, mint a családhoz tartozó tag, és senki sem talált benne semmi okot a megütközésre, hogy ez árva leány, nehogy otthon egymagára legyen, addig is, míg a farsang eljön, s a munkás nép ráér a lakadalmazásra, egész napokat a Dankosék házánál tölte, sőt gyakran éjszakára is ott maradt, megosztva Rozálival annak szűz fekhelyét; mert hisz néhány hét mulva úgyis János nejévé kellett lennie.
Azonban, ime mily hiábavaló minden emberi szándék! a nélkül, hogy legkevésbé megelőzte volna a hír, a nélkül, hogy Isten előleges jelek által, üstökös csillaggal avagy földrengéssel tudtára adta volna a népnek a maga haragját, álló békesség idején keresztülront a havasokon egy iszonytató tatárcsorda s éjszakának idején rajta rohanva Uzonra, elkezdi annak lakosait mészárolni, s hogy az ijedség nagyobb legyen, köröskörül felgyújtja a falut.
A békében alvó lakosok az istentelen lármára felugrálva ágyaikból, a mint a rémséges tűzlángnál az utczára kifutottak, ama pokolbeli hadak menten leapríták őket, a fehérnépeket, leányokat, asszonyokat pedig szőrkötelekre fűzve, lovaikhoz kötötték és a nagy éjszakai zavarban azt tehették a néppel, a mit akartak, mert vezetője nem volt.
Dankosék háza épen a templom előtt lévén, nekik még maradt annyi idejük, hogy a férfiak a négy hátas paripa kötőfékjét elvagdalva, azokra felkaphassanak, a két leány szobájába bekiáltottak, hogy gyorsan, a mi kedves előttük, ragadják fel és jőjjenek! Mi lett volna a két leány előtt kedvesebb, mint kedveseik fegyverei? Hirtelen lekapkodták a falról a kardokat és kopjákat és semmit egyebet nem szabadítván meg a pusztításból, úgy rohantak ki az udvarra, alig lévén rajtuk egyéb öltözet, mint a melyben aludtak.
Az öregebbik testvér hirtelen maga mellé kapta nyeregbe Katiczát, az ifjabbik Rozálit, az öreg Dankos és a legifjabb szélrűl álltak s így rohantak ki az utczára. Még ott csak néhány száguldozó tatárral találkozának, kik égő csóvákat hajigáltak a háztetőkre, azokat hevenyében leaprították; azzal bekiáltottak tiszteletes Ábrahámfalvi Ábris úrhoz, hogy siessen hozzájuk csatlakozni, kit is közrevéve, nyargalának kifelé a tulsó faluvégen, a holott minden kapuban találkoztak menekvő atyafiakkal, kiket magukhoz csatolva, végre olyan szép számra növekedtek, hogy kevés elszántsággal sikerült nekik a falu végét elálló tatárokon keresztül utat törni, s mielőtt azok nagyobb számmal üldözésükre eredhettek volna, elmenekültek a bükkszádi erdők közé s csak ott állapodának meg, visszatekintve könyhullató szemmel elhagyott falujokra.
Tűzben, lángban állt ez már egészen, legmagasabban lobogott ki a lángból a szentegyház tornya, mint egy égő fáklya. Mikor fogják ott ismét hallani az Isten igéjét?
Mikor aztán reggelre kelve ott számba vették egymást a szegény menekültek, alig egy harmada volt ott a lakosságnak, a többivel mi történt? boldog Isten tudja. Sok volt, ki fiát nem találta, sok fiu nem találta apját, férj nejét, testvér testvérét, és a nagy sírás hangjai az egekig is hatottak.
Még e nagy szerencsétlenségben is legboldogabb volt a Dankos-család, ők mindnyájan együtt voltak. Nem mentettek ugyan meg vagyonukból egyebet, mint négy kardot és négy háti paripát, ámde a gyermekek fiatalok voltak még, s előttük állt az élet.
Az a négy kard és az a négy háti ló azután sok nagy dologban lett munkás, a körüllevő székelység hadi csapatokat formált a betörő tatárok ellen, s a mint Csíkba átrontottak, a szoros utak között agyba-főbe verték őket, úgy, hogy azok nagy dúlfúlva száguldottak vissza Háromszékbe, ott újra Kézdivásárhely alá érve, a bandériumok által törettek össze, ekkor aztán minden oldalról rájok járt a rúd; akármerre futottak, mindenütt ütötték, de azért nem mentek ki az országból sehova; végre nekik jött a döghalál, s mint mikor a vidéket meglepett sáskára eljön a négynapos eső, úgy hullottak rakásra mindenütt.
Lőn tehát a székelyföldön háború, éhség és döghalál.
A tatárok kipusztultával az elpusztult falvak népei, a kik megmaradtak, kezdtek ismét haza szállinkózni. Haza, haza! persze ha lett volna hová hazamenni! az utczát nem lehete megismerni, nemhogy a házat, melyben valaha laktak.
Egy elrongyolt, elsanyarult népcsapat tért egy pap vezetése alatt Uzonba vissza.
Midőn közel értek az egykor oly szép helységhez, szíveik elfacsarodtak, hogy nem ismertek arra többé. Nagy messze meredt elő a templom leégett tornya, nagy fekete ablakaival, mint egy holt bálvány bámulva le a borzalmak muzeumára. Romok és csontvázak köröskörül.
A fából épült házak jártak legjobban, azok porrá égtek, de a kőházak oldalain most is ott látszottak még a véres ujjak nyomai, miket egy-egy gyermekkéz ott hagyott, a kit megöltek; az utczákon hevert asszony, gyermek és férfi halottan, az elvadult ebeket kopjákkal kellett róluk elhajtani, s minden megtalált hullában egy ismerőst kelle látni; becsületes családapák, jó hűséges asszonyok, igaz keresztyén aggnők, kiket mindennap a templomban lehete látni s derék hadakozó férfiak, mind ott szerteszét feküdtek, saját házaik előtt, levágva. Volt nő, ki még akkor is ölébe szorítá gyermekét, volt férfi, ki még akkor is markába szorítva tartá kardját, és a föld, mintha el akarná takarni e borzalmat, oly magas dudvát növeszte rövid idő alatt mindenütt, hogy az utczát nem lehete megkülönböztetni az udvartól, mindenütt derékig érő fűben és gazban járt az ember.
Elébb mindenki haza (!) ment. Fölkereste azt a helyet, melyben lakott, tán egy leégett fa, vagy egy kiálló kapuzábé maradt meg, a miről gyaníthatá, hogy ott az ő háza állott, vagy egy gödör, hogy ott hajdan pinczéje volt.
Haza tértek Dankosék is. – A szép deszkakerítésnek, a magas faragott kapunak híre sem volt; a virágos kert helyén nagy bűzös lapuk nőttek meg, s a tágas szobákban akkorára magzott fel a vadtorma, hogy az ablakon nézett ki. A fiaknak fegyverrel kellett magukat védeni tulajdon kutyáik ellen, melyek erdei farkasokként rohantak rájuk. A két leány be akart lépni a küszöbön, de ijedten hátrált vissza, egy nőcseléd feküdt ott, félig megégve a mint a gerendák ott ütötték; a kútba le volt eresztve a gém kámvája, s a mint fel akarták húzni, hogy vizet merítsenek vele, veder helyett a lovászt találták rá akasztva, kit a tatárok így fojtottak bele a kútba.
És minden hazatérő ily borzalmakra lelt otthonában; a népség eliszonyodva futott el telkeiről, s összegyűlve a templom előtt a piaczon, sírva fogadák, hogy ők elhagyják ez irtózatos helyet, el az országot, elköltöznek más ég alá, hová e borzasztó helyek emlékei nem kisérik.
Meghallá ezt Dankos András, s megfeddé a zúgolódókat szép szóval: elmondván nekik, hogy nem abban áll a derék lelkek dicsősége, elhagyni a hazát, mikor szenved, hanem együtt szenvedni vele; hogy őseink, mikor bejöttek, épen oly üresen találtak mindent, mégis megszerették ezt a helyet, hogy többször is elpusztúlt már Székelyország, Magyarország annyira, hogy egy napi járó földön lehetett találni egy embert, mégis újra felszaporodtunk; most se menjünk hát tovább; vesztettünk ugyan sokat, de meg sem vesztettünk mindent. Meg van alattunk a föld, s felettünk meg van az Isten; újra kezdjük az életet: építünk, szántunk, vetünk, a föld mindent megád, s Isten áldása lesz rajtunk itthon.
Addig-addig beszélt együgyü szavakkal a népnek, míg megerősíté annak szívét, mely már nagyon el volt alázva a nyomor és borzalom által; az Istenben vetett bizalom új lelket önte beléjök, s midőn tiszteletes Ábrahámfalvi uram megjelene közöttük, kérve kérték, hogy tartson közöttük isteni tiszteletet, mert ők e hazában maradnak.
Templom nem volt, de megmaradt még a sírbolt, melyből a barbárok kihányták a halottakat; most azt kitakaríták a hívek; koporsódarabokból szószéket állítának fel, arra felállva, monda imádságot velük együtt a pap; könyve nem volt, csak úgy szívből mondta, és tetszett az Istennek, mert megerősíté általa a nép szívét, hogy többé ne érezze a fájdalmat és iszonyatot, mely elfogta, midőn pusztult telkére lépett; ketten-hárman összeszövetkeztek; legelébb a talált holtakat temették el, betakarva őket friss pázsittal, azután lekaszálták az utczákról a füvet, kimérték mindenkinek a háza helyét, csoportonkint feloszták egymást, – kinek lova volt szántott maga és szomszédjai helyett, a ki faragáshoz értett építette a szántók házait, minden kéz a munkához látott, apraja nagyja, s néhány hét alatt szegényül bár és összehuzódva, de mégis fedél alatt volt minden ember, s beszántva, bevetve egy-egy kis darab föld, a miből majd meglehetett élni.
De addig, addig! míg a vetésből gabona, a gabonából kenyér lesz, miből fog élni a szegény nép? Az ország jobban el volt foglalva a maga bajával, mint hogy törődhetett volna velök, s bizony azon időben elég ember halt meg éhen a téjjel-mézzel folyó hazában.
A kinek egy járomszege sem maradt, annak mindent újból kell kezdeni, s bár a székely ezermester és mindent meg tud csinálni, úgy hogy képes fából pótolni a vasat, mégis kezdő gazda szorgalmának oly kevés láttatja van, mert a mit más félretenne, neki azt mulhatlan szükségeire kell kiadni.
Ilyenkor legszánalomraméltóbbak voltak a nők, mert nekik még csak az a vigasztalásuk sem volt, hogy a férfiak munkáiban segíthessenek. Szántás, vetés, házépítés náluk nélkül megtörténik, s a mi női munkák szoktak lenni, azoktól hiányzott az alap, a fonástól a kender, s a háztartástól a ház.
A szegény családapáknak ásóra kapára is alig volt pénzük, nem hogy leányaik tisztességes viseletéről gondoskodhattak volna, és sok hajadon, mikor a kenyeret megszegve eléje tevék, orczapirulással nyult ahhoz s könyei hullottak reá, mert apjának, vagy testvérének véres veritéke szerzette azt, és ő nem könnyíthetett rajtuk.
Szomszéd falukba jártak napszámba az uzoni fiuk, hogy az aratásig kitarthassák családaikat, mert dolgozni tud a székely, de koldulni nem, csupán a templom fölépítésére gyűjtögetni járt perselylyel két öreg ember országszerte és azok kaptak a begyűjtött pénzből élelemre hónaponkint egy magyar forintot.
Nagyon érezték e terhes sorsot a székely leányok, szemrehányásul esett nekik minden falat, s mentül jobb szívvel nyújtatott az nekik, annál keserűbb volt a szemrehányás, mert érzék, hogy a kik őket annyira szeretik, azokon ők nem tudnak segíteni.
Egy napon tehát, valamennyi hajadon leány volt Uzonban, mind összebeszélt, s megválasztva Katiczát és Rozálit, hogy lennének szószólóik, elmenének a paphoz, a holott a két választott leány ilyen kivánságot terjeszte a tisztelendő úr elé:
Az uzoni leányok átlátva családjaik nyomoruságát, és hogy ők mennyire terhére esne szülőiknek, elhatározák együtt és egyszerre, hogy mindnyájan elmennek Brassóba és szolgálatba állnak, így nemcsak családjaikat mentik fel a rájuk tett költségtől, hanem időjártával még pénzzel is segíthetnek rajtok, mert hisz a székely leányok munkássága és hűsége oly hírben áll, hogy könnyen kaphat egy-egy ötven-hatvan forintot esztendei bérül, a mi azon időben a székely földön nevezetes pénz volt. Nehogy pedig ez szégyennek tessék bármely családra nézve is, hogy leánya idegen háznál cselédképen szolgál, épen azért határozák el, hogy mindnyájan egyszerre elmenjenek, és a midőn esztendejük kitelik, ismét egyszerre térjenek vissza; ilyformán egy családnak sem lesz mi szégyent a másik szemére vetni.
A jó öreg pap elérzékenyedett ezeket hallva, hogy a könyek ültek ki szemébe.
– Nemhogy szégyen volna, a mit cselekesztek, édes jó leányaim, szólt hozzájuk biztató szavakkal, hanem a legnemesebb tett, a mi nemes leányhoz illik. A munka meg nem aláz senkit, legkevésbbé pedig az olyan munka, melyet a szerencsétlenség mért reánk; lám az Isten választott népének patriarchája, Jákob, kétszer hét esztendeig szolgált az ő atyjának házán kívül, mi volna hát a szolgálatban szégyen reátok nézve, ha erkölcseitek megőrzitek abban?
Ekként szépen megvigasztalva a derék leányok szíveit a bibliából, ő maga házról házra eljárt velük, mint egy ünnepélyes búcsújárással, az apáknak, anyáknak tudtul adandó ékes szavakban leányaik akaratját, s bár mindenütt nagy küzdése volt az apák büszkesége s az anyák siralmas aggodalmai ellen, segített azt hathatósan legyőzni és mindenütt sikerült nagy munkája.
Legnagyobb volt e munka a Dankos-családnál. Ki volt olyan büszke leányára, mint András Rozálira, a falu szépségére, és János jegyesére, Katiczára, kinek régen nejének kellett volna már lenni, ha a véletlen csapása közbe nem sújt? és most ők lelkeik bálványait, szíveik örömeit elbocsássák magukra a világba, megalázó szolgálatra? hogy azt mondhassák az irígyek: ime az uzoni székelyek nem tudják tartani leányaikat, hanem szolgálatba küldik, hogy még unokáikon is rajtok száradjon a csúfság, hogy az uzoni leányokat német szóra küldik Brassóba becsülettanulni; ki tudja, milyen becsületet hoznak onnan vissza? Hát ha egy vagy más el talál közülök tántorodni, ki veszi le az egész nemzetségről a szégyent? hát ha elbetegszik, elhal, ki ápolja, ki temeti el? Nem! ha nem volt elég, hogy dolgoztak eddig az uzoni férfiak reggeltől estig, inkább éjet napot egygyé fognak tenni, de még sem hagyják megtörténni azt a példát, hogy leányaikat hajadon korukban madárszárnyra bocsáták!
Itt aztán kifogyott a tisztelendő úr a bibliából, de előállt helyette a női ékesszólás.
A két leány kétfelől oda kapaszkodott András úr nyakába s ostromolni kezdték őt minden oldalról, könnyü lesz kitalálni, melyik lány melyik szót mondta?
– Ha kegyelmetek minket szeret, mi is csak azt teszszük; kegyelmetek értünk fárad, mi pedig kegyelmetekért. Ezt Rozáli mondá.
– Hadd beszéljenek az irigyek, az a mi gondunk lesz, hogy kegyelmetek unokái büszkék legyenek anyjaikra. Így szólt Katicza.
– Kegyelmed tudná-e hinni, hogy ott minket gyalázat ér? hogy valaki közülünk rossz lehet? Mondá Rozáli, alig találva kifejezést arra, a mit mondani akart.
– Ott leszek én, kiálta büszkén Katicza, mintha ő nem is leány volna; és fogadom, hogy míg én élek, háromszéki leányt gyalázat nem fog érni, vagy ezzel az én két kezemmel fojtogatom meg, s megvédem én, a ki velem tart, ha a limbusban leszünk is!
– Azután mitől féltenek kegyelmetek bennünket? hisz itt a szomszédban leszünk, csak egy ugrás ide Brassó, minden héten láthatnak bennünket; s aztán olyan jó népek azok a brassóiak, derék, becsületes szászok, a székely leányt úgy tartják, mint saját gyermeküket, tudom, beszéltem több székely leánynyal, mert sokan szolgálnak ott.
– Oh de mennyi! vágott közbe Katicza, Csikból, Udvarhelyről, Háromszékből több van Brassóban székely leány, hogy sokat ne mondjak, – négyezernél, úgy szólván nem is lakik ott egyéb, mint székely leány; de hiszen azt mondom, meg ne haragítsanak bennünket a jó brassóiak, mert ha kanóczot vetnek közénk, ez a négyezer leány fölveti őket, mint puskapor, a légbe!
Katicza beszédén kaczagni kezdtek az öregek, s hol a nevetés megjelen, ott már az engedés is közel van. Utoljára a jó öreg pap felajánlá magát, hogy ő maga elmegy a leányokkal Brassóba, s beszélvén személyesen a papokkal s királybiróval, lelkeikre fogja őket kötni, s addig vissza nem jő, míg mindnyájukat jó sorsba nem helyezé.
E szókra minden leány nagy zsivajjal rohant a férfiak és asszonyok közé, vidám hangon kiáltozva:
– Ne búsuljanak kegyelmetek, láthatják, hogy mi sem sírunk, igen! nevetünk, danolunk, soha se aggódjanak értünk.
Azzal röviden, könytelen búcsut vettek övéiktől, kis tarisznyáikat botra akasztva vállaikra tették, s a jó tisztelendő vezetése alatt gyalog sorban megindultak vigan Brassó felé.
Szülőik, bátyjaik elkisérték őket a falu végeig, el az első dombig, azután a völgyig, ismét a második dombig, s a harmadik völgyig; a lányok közül egynek sem hullt egy könye is. Ott elmaradtak a rokonok; a leányok vigan mentek tovább, párosával egymásba fogózva; a ki szemközt találkozott velük, mondogatá magában: ejnye de víg leányok, s tán gondolt egyebet. Egyik szebb volt mint a másik, legelől a két szépek szépe: Rozáli és Katicza egymás vállait ölelve s jó kedvvel, délczegen lépve előre.
Ahogy rokonaikat elhagyták, valami víg danát kezdtek el dalolni, hogy azok hallhassák, milyen jó kedvvel haladnak ők tova; mikor aztán annyira elmentek, hogy azok nem hallhatták a dalt többé, sem rájuk nem láthattak, ott lassankint csendesebb lett a víg ének, lassúbb lett a víg szökellő járás; végre elfogyott az ajkakon a dal, a tánczolva lejtő csapat megállt és egymás nyakába borulva a leányok elkezdének sírni keservesen, – keservesen. – A jó pap szíve majd meghasadt.
A jó öreg tiszteletes, ő maga eljárván az illető előljáróságokat Brassóban s a dolgok mibenlétét fölfedvén előttük, addig vissza nem tért Uzonba, a míg személyesen meg nem győződék felőle, kit hová, milyen házhoz szegődtetének el? hogy arról mind hírt vihessen otthon levő szüleiknek.
A mi két leányunknak oly különösen kedvezett a szerencse, hogy ők épen két egymással szemközt levő házba jutottak, úgy, hogy minden pillanatban keresztülkasul beszélgethettek egymáshoz.
Az egyik házi gazdája lőn a városi syndicus, a másiké pedig a fürmender.
A syndicust hítták nagyuram Sziksz uramnak, a fürmendert nagyuram Weimuth uramnak.
A syndicus volt egy harmincz és negyven közti fiatal nőtelen ember, kisded, alacsony termetű, szőkehaju, erősen ragyás ábrázatú, melyet megborotválva viselt, csupán köröskörül a képe alatt hagyva meg szakállát, mely olyan szőke volt, hogy ősznek is beillenék.
Sziksz úr azonban saját különös hírben állott, ő volt mint mondani szokták a város kakasa: minden lánynak szépet tenni, minden menyecskének udvarolni, örökké vőlegény hírben állni és sohasem házasodni, a szép szolgálók képeit megcsipkedni, minden leányt elbolondítani és utánuk bolondúlni; csintalan beszédeket mondani, és magáról sok mindenféle anekdotát mondatni; bálokban előltánczolni és minden lakodalomnál vőfélységet viselni és más efféle egyebek, melyek mind elégségesek voltak arra, hogy őt a közvélemény előtt gonosz kikiáltott kakassá kukoríkolják ki, a kitől ugyan kellett ám magát őrizni minden jámbor hajadonnak, s ha találkozott vele az utczán tisztességes leányzó, méltán szólíthatá őt meg e szóval: «félek ám én kendtől.»
Vala pedig ez úri embernek egy öreg asszonyság édes anyja, a ki egy igen tisztes, kegyes, istenfélő asszonyság vala; nem mozdult ki soha a szobájából, csak mikor templomba mene, és nem nyitotta ki egyébkor az ablakát, hanem ha valamelyik szomszédasszony oda jött az ablakra beszélgetni.
Ez egész nap imádkozék és kegyes dolgokkal foglalá el elméjét, és épen nem törődött fiának bolondságaival s midőn egy vagy más tudomására esett belőlük, csak a kezeit tevé össze és nagyott sohajtott.
Az átellenben lakó ház tulajdonosa, a fürmender, vajmi egészen más ember vala; Weimuth uram maga volt a legszigorúbb erkölcs. Mikor az utczán ment, soha félre nem nézett, és soha sem tarthatá megfogható dolognak, miként vetheti férfiu szemeit bármely asszonyszemélyre, kivéve, ha tulajdon hitvestársa, nem gondolván meg, hogy az embernek a saját hitvestársa is idegen személy volt addig, a míg szemeit rá nem vetette.
Vala pedig az egyetlen alak, a melyre ő saját szemeit vetheté, legkevésbé alkalmatos arra, hogy szemeit valaki rajta legeltesse. Weimuthné asszonyom magas, száraz alak volt, nagy hegyes állal, kidülledt rideg homlokkal, melyről két kigyóforma szemöldök kanyarodott le két vasvilla szem fölé, iszonyu csontos kezekkel, örökös haragos, durczás képpel; hallgatva nagy ritkán lehete látni, a legkisebb terjedelmű hang pedig, melyen szólni szokott, beillett lármának, úgy, hogy a kik a fürmender úrral kötődni szerettek, ráfogták, hogy felesége még álmában is pöröl, a mikor más ember hallgat és e miatt viselete és frizurája mindig úgy nézett ki, mintha valakivel épen tépászkodott volna, a mi a külső kellemetességnek nem igen nagy előmozdítására szolgál.
Hát még a cselédek mit nem tudtak beszélni róla? Soha sem volt, a ki őt Mihálytól Györgyig ki tudta volna állni, sőt gyakran egy év alatt hat szolgáló is megfordult nála, a mi kis városban nagyon gonosz természetre mutat.
Egész nap csörtetett, pörölt a szolgálóival; semmi sem volt neki jó, a mit tettek.
Majd a leves volt neki kozmás, majd a tányérok piszkosak, a hússal mindig visszaküldte őket a mészároshoz, s felpanaszolt nekik minden falatot.
Ha csinosan öltözködtek, az volt a lárma, hogy miért czifrálkodnak? Ha szólt nekik valami legény, volt érte három napig mit hallgatni, s ha épen Weimuth úrra talált valamelyik vagy egyszer tekinteni, jaj volt annak, mert kiásta a szemeit.
Akármi fogyott el a háznál, annak mind a szolgáló volt az oka; fa, liszt, só, zsír, a mit feltüzeltek, felfőztek, felrántottak, az mind el volt lopva, dugva, tékozolva, és iszonyu dolog lett belőle, hogy nem tartott örökké.
Ha egy gombostű elveszett az asztalról, felhányta érte az egész házat, s jaj volt a leánynak, ha egy hasonló gombostűt talált a motyói közt, már pedig a gombostűk abban az időben nagyon is hasonlítottak egymáshoz.
Hát még ha ellentmondani talált! Könnyebb volna a rakétát megszólítani, vagy az oldalba lőtt medvét kapaczitálni, mint Weimuthné asszonyom színe előtt megállni egy cselédnek, a ki neki visszafelelt, de ha vissza nem felelt sem használt semmit, ő azért egész nap zúgott, morgott, patvarkodott, csakhogy valamivel alantabb hangon.
A tört edényt megvette rajtuk, pedig az egész konyhája csupa hasadt és elcsorbult edényből állt, s ha a kútra, vagy piaczra jártak, soha sem hitte el nekik, hogy nem jöhettek volna hamarább.
Képzelhetjük, hogy milyen különös szerencse volt ez esetben, miszerint a két uzoni leány közül nem Katicza jutott Weimuthnéhoz, és nem Rozáli Sziksz uramhoz; mert a míg Rozálit Sziksz uram incselkedései halálos kétségbeesés között tartották volna, addig másfelől Katicza Weimuthné asszonyomat minden héten megverte volna hétszer!
Így azonban sokkal jobban történt. Sziksz uramnak Katicza piros pozsgás arcza, eleven tüzes szemei s gömbölyü idomai tetszettek meg jobban, a jámbor Weimuth pedig nagyon megnyugodott Rozáli szelid, hallgatag személyében, s így lőnek mindketten elhelyezve a két átellenes szomszéd házhoz.
Weimuthné asszonyom, hogy a pörölésen kezdje a bemutatást, elmondá egy rohanás alatt a lehető legkiabálóbb hangon a békeszerető leánynak, hogy mihez tartsa magát, mit kell és mit nem szabad tenni? reggel felkelni, kávét megfőzni, kevés fát égetni, úr csizmáit suvikszolni, piaczra elmenni, sokáig oda nem lenni, mészároslegénnyel nem enyelegni, piaczi pénzből el nem lopni, mert utána fog járni, hamar tüzet rakni, leves ki nem futni, lúd-kácsa megtömni, asszonyát megfésülni, kis kutyát megmosdatni, szobát kiseperni, virágot megöntözni, ágyakat megvetni, kútra elszaladni, asztalt teríteni, ételt betálalni, a mi maradt eltenni, belőle nem enni; tányért mosogatni, szapulni, vasalni, mángolni, köpülni, magát jól viselni, különben elfogja csapni.
A szelid leány szépen kezet csókolt és igérte, hogy mindent el fog végezni és nem lesz rá panasz.
Katicza másfelől a mint beköszöntött Sziksz uram édes anyjához, ő beszélt neki: kikérdezve, hogy mi dolog lesz a háznál? s közben olyan munkákat is fedezve föl, mik azelőtt a jó asszonyság házánál gyakorlatban sem voltak, mint fonás, apró barom- és sertéshizlalás, kertmívelés. «Ennek mind meg kell lenni, mondá Katicza, mert sokat meg lehet vele takarítani, s nem kell a piaczról venni mindent. Azután én mindent egy szó nélkül elvégzek, azért tehát nem lesz szükség magát azzal fárasztani sem az úrnak, sem az asszonynak, hogy nekem valamit parancsolgassanak, mert egy az, hogy én nem szeretem, ha rám lármáznak, más meg az, hogy míg valakinek eszébe jutna egy dolog, már akkorra én azt el is végeztem. Hát csak a szó szaporodnék vele.»
A jámbor asszonyság nagyon meg volt elégedve ez ajánlattal, ő különben is sokkal kegyesebb természetű volt, mint hogy a patvarkodást szeresse, s inkább megitta a tej alját, mint hogy szolgálójával pereljen, hogy hová tette a tej színét? s megette a kozmás levest inkább, mint hogy a konyhába fáradjon s magát görbe szemekkel nézesse.
Ez tehát már tökéletesen meg volt győződve felőle, hogy Katicza épen neki való leány. De még Sziksz úr is meg volt felőle győződve, hogy ez neki való leány. Ő maga vezette fel a lépcsőkön a leányt a padlásszobába, mely neki volt szánva, megmutatta, hol lesz a helye, igen nyájasan bánt vele, egy párszor a szemébe iparkodott kacsintani, mire a leány viszonzásul olyan szemeket vetett rá, mint egy basiliscus, végre búcsú fejében egyet csipett rajta, mire a leány olyat ütött a körmére, hogy bekapta volna, ha nem tom milyenes lett volna is.
– Ejnye be átkozott hirtelen keze van ennek a leánynak! szitkozódék Sziksz úr, a megütött körmeit szopogatva.
– Úgy kell neked! nagyon jól cselekvé, mondá édes anyja, megörülvén, hogy még ebben a tekintetben is kedvére való leány akadt a házhoz, s e percztől fogva az öreg asszony nagyra kezdé becsülni Katiczát, s tökéletesen képesnek hitte őt arra, hogy kedves fiát egyszer Isten igazában el fogja páholni, a mit az mindenféle asszonyszemélyeken elkövetett istentelenségeiért ugyancsak megérdemelt.
E becsülést Katicza iparkodott öregbíteni. Oly rend és tisztaság állt a házhoz, a milyen azelőtt soha; égett a keze alatt minden munka, a konyha ragyogott, a szobák tiszták mint a tükör, az ételek izletesek, az udvar felseperve, a kert tele virággal és konyha-növényekkel, a tej kétszerte sűrűbb a tehénneli jó bánástól, s ha kellett a pékkel és mészárossal perlekedni, nem volt szükség ahhoz prókátort fogadni, elvégezte azt Katicza maga; s azt már meg kellett neki engedni, hogy minden héten legalább egyszer kedvére kipörölhesse magát, az már az ő gondja volt, hogy kivel? Csak akadt rá, hol egy, hol más. És azért a jó asszonyság nemcsak hogy nem haragudott, sőt nagyon jól érezte magát, hogy van egy bátor személy a háznál, a ki ő helyette viaskodik, s úgy tekinté őt, mint oltalmat és várőrséget a háznál.
Vajmi másképen folyának Rozáli napjai amoda át.
A szegény érzékeny szivű leány, ki sohasem hallott oda haza egyebet nyájas, hizelgő beszédnél, kit otthon mint leányok tükrét, példányát mutogattak a vének gyermekeiknek, ki szerény és alázatos lett a szünteleni dicsérés és kedvezés miatt, most minden nap szitokra ébredt, bármit tett, azért patvarkodást kellett hallani, s a perpatvar szavai néha annyira nem voltak megválogatva, hogy a szegény leány titokban sírva fakadt. Csak titokban, nehogy Katicza meg találja tudni.
Egy napon azonban mégis csak megtudta.
A kutnál találkoztak. Katicza épen ott állt a szökőkut előtt, a kőoroszlán alá tartva egy akkora korsót, hogy más leány felfordítani sem tudná, ha tele van vízzel, nem hogy haza vinni. Szép fekete haja széles két tekercsbe fonva kigyózott vállára, izmos két gömbölyü karján fel volt kötve piros szalaggal a bő patyolat ingujj, s a mint habzó fehér kötényét félig felemelve, hogy el ne locsolja, kezét csipejére tevé, úgy nézett le a világra, mint egy amazon hadvezér magyar vállban és posztó rokolyában!
Ekkor jön véletlen a kutra Rozáli, s Katicza meglátja, hogy a leány szemei ki vannak sírva.
– Mi lelt? kérdé tőle megijedve. Ez habozni, kerülgetni kezde, de Katicza csak rajta volt, hogy mondja ki mi baja?
Végre a leány kivallotta, hogy az asszonya nagyon megszidta, mert azt hiszi, hogy az urára nézett, s neki azt mondta, hogy ő egy «rossz személy».
Katicza csak elhalaványult, a düh elállta minden tagját, hogy reszketett bele, azzal egy szót sem szólt, ott hagyta a korsót a kuton, s mielőtt valaki megfoghatta volna, rohant Weimuthné asszonyom házára.
Sem kérdett, sem hallott, berontott az ajtón, fel a lépcsőn, keresztül a szobákon, ott találta Weimuthné asszonyomat, a mint épen a kis kutyáját fésülte.
– Asszonyom! hallja az asszony! kiálta a leány magasan lihegő kebellel; az én öcsém6) az asszonynál van szolgálatban, az én öcsém egy jámbor, becsületes, szelid leány, az asszony pedig egy veszekedő teremtés, a ki belekötne magukba a szentséges szentekbe is, ha valaha olyan helyre juthatna, a hol azok laknak. De micsoda istentelen gyalázat az, az én öcsémet Rozálit egy rossz személynek merni nevezni? tudja meg, hogy az én öcsém becsületes nemes ember leánya, azt pedig, hogy én ki vagyok, imádkozzék az Istennek, hogy meg ne tudja, mert ha én egyszer megtudom, hogy az asszony Rozálit megbántotta, vagy csak görbén is nézett rá, ne legyen becsületes leány a nevem, ha széjjel nem verem a házát, és ha én még egyszer kihallom az utczára, hogy az asszony az én öcsémre pöröl, én meg kiállok az utcza közepére s onnan teremtem össze, hogy tudom megemleget róla még a pokolban is!!!
Weimuthné asszonyom úgy megijedt e rohamra kutyástul együtt, hogy szinte kővé váltak mind a ketten, mint a hogy a mesebeli kősziklák története hangzik; a mint azonban lassankint magához és hangjához kezde térni, a mint elgondolá, hogy micsoda istentelen nagy vakmerőség ez: őtet saját házában fényes nappal ilyen dühös szavakkal megtámadni, felfujta ő is magát és megereszté nyelvének sebességeit.
Ámde az sem használt, ha tudott Weimuthné asszonyom jól kiabálni, tudott Katicza kétszer olyan jól, s mindig feljebb birta fél octávával a hangot; a lárma égre és utczára kiáltott; a népség összeröffent az ablak alatt, s utoljára is az lett a processus kimenetele, hogy Weimuthné asszonyom elrekedt a kiabálásban s nem beszélhetett tovább, Katicza pedig nem rekedt el, s övé maradt az utolsó szó.
Azzal nagy diadalmasan visszament a kutra a korsójáért.
A dolog, a nagy patalia a polgármester elé került. Weimuthné föllovalta a férjét, hogy indítson vádat, a szegény fürmender a legrosszabb prókátor volt a világon; Katicza védelmét pedig a syndicus vállalta magára, s minthogy a leány semmi olyast nem mondott az asszonynak, a mi azt meggyalázta volna, csupán csakhogy igen fenhangon mondta el azon dolgokat, mik papirosra leirva igen csendesen hangzanak; Weimuthné ellenben mindent elmondott neki, a mi szép és válogatott titulust privat szótárában talált: nemcsak hogy elégtételt nem adának neki, hanem még komolyan megintették, hogy jámbor cselédjével bánjék kegyesebben, nehogy ismét hasonló háboruságra adjon alkalmat a város nyugalmának megháborításával; ha pedig el akarja bocsátani, fizesse ki neki az esztendei bérét.
Ez keserűen esett a jó asszonyságnak. Jól van, nem bántotta többé Rozálit, de megfogadta, hogy beköti még a koszoruját; s addig is, míg az bekövetkezhetnék, valahányszor kedve támadt a leányba belekötni, helyette mindig a férjét vette elő, a jó jámbor Weimuth urat, a becsületes fürmendert, a ki elvesztette a felesége perét s annak jutott ki teljes mértékben a csáva. Ebben nem parancsolt a tisztelt asszonyságnak sem a város, sem a királybiró.
Lőn azonban, hogy nemsokára Katicza is kiesnék a maga urának különös kegyéből. A derék syndicus ugyanis, az a veszélyes város kakasa, nem sajnálta a fáradságot, annyira lekötelezettnek hitt védenczét mindennemű alkalommal szerelmével ijesztgetni, s úgy tett, mint a kalitkába zárt farkas, mely minden pálczánál százszor kidugja az orrát, s százegyedszer megint újra kezdi, hogy hátha mégis ki lehetne bujni?
Majd szép szóval, majd ajándékkal kerülgeté a leányt; – hogy a szép szó mind füstbe ment, az ajándék pedig ki az ablakon, az igen természetes. Apró incselkedésekre mindig ráért, meg-meglepte a leányt, mikor főzött, mikor a kertben dolgozott, észrevétlenül odalopózott mögé, s egy csókot nyomott gömbölyü nyakára, szép sima vállára orozva; a miért ugyan mindig kijutott számára a megfelelő jutalék a sodrófából, vagy gereblyenyélből, de van a németnek egy példabeszéde, mely szerint a szerelmesek között szükséges czivakodásnak lenni, a miből az következik, hogy a czivakodás nem egyéb, mint egy neme a szerelmi nyilatkozatnak.
Az ilyen nyilatkozatok nyomait nem egyszer viselte napokig Sziksz úr, a hol más szerelmi emlékeket szokás viselni, az inge alatt, de még sem egészen ott, a hol más szerelmi emlékeket szokás viselni, a keblén, hanem a hátán.
Egy este Katicza, ki rendesen utolsó volt lefeküdni a háznál, miután a konyhán minden dolgát elvégzé, fogá mécsesét s bezárva minden ajtót jól és összejárva a ház minden zugait, ha nem rejtőzködék-e el valami rossz ember valahol? fölmene csendes kis hálószobájába s annak gömbölyü padlásablakát beakasztva kötényével, elkezdé magát azon kényelembe helyezni, mely szükséges a lefekvéshez.
Felhagyunk a leirással; először azért, mert nem találjuk illendőnek egy erényes hölgyet hasonló helyzetben lefesteni, másodszor semmi okot sem látunk arra, hogy czéltalan gerjedelmeket idézzünk elő oly személyek iránt, kik régesrégen a föld alatt porladoznak.
Annyit a leghidegebb phantasia mellett is képzelhetünk, hogy midőn a hölgyek álomra készülve egyedül maradnak, nagyon kevéssé szoktak óvatosak lenni bájaik iránt.
E minden óvatosságtól ment pillanatban, a midőn Katicza azt hivé, hogy egészen egyedül van, valami csendes nesz üté meg füleit.
Halk, visszafojtott lélekzet volt az, mely fekhelye alatt hallatszott.
A vér arczába szökellt: valaki őt megleste!
Nem az jutott eszébe, hogy ott tán elrejtőzött gonosztevő lehet, ki őt meg akarja gyilkolni, hanem az: hogy ott egy férfi van, a ki őt megleste, midőn vetkőzött.
Első dolga volt hirtelen elfujni a mécset, hogy sötét legyen. A harag, ijedelem, a megsértett női szemérem tizszerezék karjai erejét, pedig bizony egyszeresen is elég sulyosak valának azok. Odarohant ágyához, mint egy bőszült tigris, s a mint találomra alányult, egy borzas fő akadt kezébe.
Bizonyára azon borzas fő tulajdonosának nem leve irigylésre méltó sorsa, félig kihúzatva, egészen pedig ki nem bocsáttatva az ágy alól, ott incognito a sötétben az ütésnek, pofozásnak, karmolásnak és czibálásnak annyiféle variatiója játszatott el rajta, a mennyi egy zongorának is keservesen esnék a mai világban.
Csak ekkor jutott eszébe Katiczának, hogy neki meg kellene ijedni! Hirtelen elbocsátá az ismeretlen embert, magára kapta rokolyáját, kirohant a szobájából, le a lépcsőkön, végig kiabálva a házon:
– Jőjjenek ide! tolvaj van a háznál!
A házban lakók mind derék, kegyes emberek voltak, a kiket ilyen szép biztatással nem lehetett kicsalni az ágyból; még jobban elbujtak. Katicza tehát kifutott az utczára, onnan csődíté be a jövő-menőket, s nemsokára akadt egy pár merész timárlegény, a kik fustélyokkal ellátva, megindulának a leánynyal keresni a tolvajt.
Sziksz úr szemközt jött rájok. A szobája ajtajából lépett ki. Képe össze volt karczolva, s azon kérdésre, hogy mi lelte, azt felelé, hogy a mint a nagy lármára ki akart tekinteni az ablakon, elfeledte, hogy a táblák be vannak téve, s az üvegen keresztül dugta a fejét.
Nagy fejcsóválva sajnálák. Csak Katicza sejté az igazat; az éji leskelődő ő volt. Jól esett neki, gondolá magában.
S most még tetejében az a bosszuság várt Szikszre, hogy a nagy rablólárma miatt neki magának kellett a kutató népsereggel együtt keresni a házban rejlő tolvajt; vitte maga elől a lámpást padlásra, pinczébe s magyaráztatta magának a leánynyal: hol volt? mi volt?
Mindent tűvé tettek a házban, végtére is nem találván semmit, abban nyugodtak meg a kutatók, hogy bizonyosan kiugrott az ablakon a semmirekellő.
Sziksz úr csak úgy szedte fel zsákszámra a megtisztelő czímeket, melyeket a gonosztevő rovására szemtől szembe mondogattak neki.
Ez napságtól fogva kitelt Katiczának a becsülete Sziksz úr előtt; most ugyan össze ne kapjon Weimuthné asszonyommal többet, mert a multkoriért is meg talál lakolni.
Volt a jámbor fürmendernek egy nagy legény fia, József. Az egyetlen egy fiut hagyták nőni, a míg felnőtt, s mikor jól megvállasodott, akkor jutott eszébe a szülőknek, hogy hát a fejével mit csináljanak? Alig tudott annyit, hogy a nevét leirhassa, s a pogányok nyelveit épen nem ismeré.
Pedig Weimuth uram azt akará, hogy az ő fiából tudós ember legyen; vagy pap, vagy professor. Ő maga is az szeretett volna lenni, de szüléi szitásinasnak adták, úgy lett belőle szitásmester, úgy szerzett házat és úgy választatott meg fürmendernek. Nem gondolta meg a jámbor, hogy ha tudósnak nevelték volna, soha sem lett volna háza.
József úrfi azonban mindent szeretett a világon, a mi szeretetre méltó, csupán csak a könyveket nem, s nagy kérdés támadhat belőle, ha vajjon van-e azokon mit szeretni?
Weimuth uramat mind e természeti betű-iszonya fiának nem veré le feltett szándékáról; gondolá, hogy József itthon nem akar tanulni, mert nem fél már a brassói professoroktól, hanem majd elküldi odább; menjen el Wittembergába, ott tölcsérrel töltik a tudományt az ifjak fejébe, majd ott megtanul sok mindent.
A fiu tehát elküldetett akadémiákra, meg is tanult sok mindenfélét, megtanult pipázni hosszú száru pipából, megtanulta, hogy sörre bort lehet inni, de borra sört nem jó, megtanult birkózni, tülekedni, vagdalkozni s ökölharczokban ritkítá párját.
E mellett nem mulasztá el minden évnegyedben szorgalmatosan tudósítani szülőit, hogy mennyi minden tanulni valója van egy wittembergi diáknak, s mennyi könyv kell ahoz és a könyvek milyen drágák! Tehát summa summarum küldjenek pénzt, mert különben nem megy a diákság.
A jámbor Weimuth úr csak azon aggódott magában, hogy hová fogja majd mind azt a sok könyvet tenni, a mit a fia haza hoz? hisz annak magának egy külön szoba lesz szükséges.
Egy napon tehát, miután József úrfi két esztendeig tanult minden jó tudományt, kap egy levelet Weimuth uram a wittembergai consistoriumtól. Ah, ez bizonyosan gratulatió! Felbontja és azt olvassa benne, hogy menjen izibe és vigye haza a fiát, mert az két esztendő alatt semmi épületes dolgot nem tanult, otthon még lehet belőle valami, ha egyéb nem, senator; itt pedig csak a rossz példát szaporítja.
Elmult minden kedve Weimuth úrnak e levélolvasásra: az napon sírt az egész ház, Weimuth úr felmentette magát a választók sessiójából, s vásárolván egy nagy bikacséket, azt a kaputja alá gombolá, más nap mindjárt felült a vasútra – vagy mit mondok! – egy sószállító szekérre; az levitte Aradig, onnan tutajon leszállíták Szegedre, Szegedről heti vásárosokkal eljutott Bajára, onnan terhes gabonahajókkal felvontatták Pozsonyba, Pozsonyból azután alkalom adódván, gyapjuszállító szekérrel beviharzott egész Wittembergába.
Dél levén az idő, még otthon találta Józsefet, kinek még akkor reggel volt, de milyen nagy volt elcsudálkozása, midőn az ő szép kis nyulánk fiacskája helyett, kit megverő szándékkal keresett, egy roppant köpczös, vállas ficzkót talált, kit az ember, még ha apja is, nem igen mer megverni.
Az egész szoba oly füstfelleggel volt tele, mintha belül fűtenék, s a kéményt bedugta volna valaki, pedig csak egyetlen pipa okozá az egészet, melynek oly hosszú szára volt, hogy fidibussal nem érhette el az ember, hanem mint épen József cselekvék, le kellett húznia lábáról a nagy térdig érő csizmát, s lába ujjai közé csiptetve a fidibust, aként gyujtani rá.
Ki irhatná le József örömét, midőn szeretett atyját szállásán elfogadhatá! oda rohant hozzá, megölelte, megcsókolta, leültette azon székre, melyen maga ült, mert a többinek el volt törve a lába, s kiáltozott a szolgájának, hogy hozzon bort, sört, pálinkát, hurkát és brugót az öregnek, mind ezeket a tárgyakat sajátságos, csak a diákok által használt neveken nevezve.
Weimuth úr csak hallgatott; az egész úton annyi mindenféle válogatott prédikácziót, mosdatót, beköszöntőt, búcsúztatót, dorgálót, feddőt, hurítót, elátkozót és kitagadót gondolt ki magában, hogy most egy szó sem jutott belőle eszébe.
Elvégre annyit tudott mégis mondani, összetéve kezeit kegyesen:
– Hol van az a te drága könyvtárad, mely nekem annyi pénzbe került?
– Ott, ott van, ott van mind! sietett József felelni, egy falba vágott fülkére mutatva, mely be volt húzva függönynyel, s másról kezde beszélni. Hát mit csinál a jó mámi? meg a kedves tante, meg a kis kutya, meg a kis kanári?
Weimuth úr mégis csak tudni akarta, miféle könyvek lehetnek azok, a miket olyan drágán adnak s felkelt, hogy megnézze.
– Ne nézze azt atyus, csupa diák és görög czímeik vannak, úgy sem fogja megérteni.
De Weimuth úr csak kiváncsi maradt s félrehúzta a függönyt, hát mit látott a könyvtárban? Négy osztályra volt az osztva: a legfelsőbben állt és feküdt két eltörött nyaku palaczk, egy karimátlan ficzkósipka, egy dohányvágó kés és egy tüskés bot. A másodikban állott glédában tizenkét liqueurös üveg, két balkézre való szarvasbőrkeztyű és egy koppantó; harmadikban egy pár sörös korsó, csendes szomszédságában három-négy tuczat kártyának, melyeken sok viselés nyomai látszottak; a legalsóban végre négy pár irtóztató csizma, mikkel ágyúzni lehetett volna, egy pár korcsolya és egynéhány eltört vítőr.