Erdélyi képek

Weimuth úr azt hivé, hogy József el fog sülyedni szégyenében, midőn ő imposant arczczal felemelve a fátyolt, ezen lesujtó kérdést intézi hozzá:

– Hát ez a te könyvtárad?

– Az inasomé is közte van, felelé József, meg nem zavarodva.

Weimuth úr erre a szóra dühbe akart jönni, de József nyakába esett és megölelte.

– Lássa atyus, előre megmondtam, hogy ne küldjön engem ide, mert én belőlem nem lesz könyves ember. Én örömest leszek katona és jó katona, ha kell, mert van hozzá szivem is, bátorságom is, leszek akármiféle mesterember, mert szeretem a munkát, leszek földmíves, ások, kapálok, de tudós nem leszek, mert az nekem nem természetem; én nem tudok veszteg ülni, az én fejemben nem marad semmi tudomány; ha az egész világ tudós akar lenni, kiből telnék ki a földmíves és mesterember? pap csak egy kell egy faluba, de molnár élhet a mennyi elfér a vizen. Látja, még otthon megmondtam, hogy vegyen nekem egy malmot s hagyjon engem ott molnárnak lennem.

Weimuth úr nem tudott mit felelni, fiának csakugyan igaza volt, megmondta még otthon, hogy ő belőle előbb lesz molnár, mint professor, s csak azt iparkodott bebizonyítani, hogy igazat mondott.

A jó fürmender tehát kibéküle rendre a fiával, hisz a molnárság szintén köztiszteletben álló hivatal, s egy hat kerékre járó malmot igazgatni maga felér sok tudománynyal, s miután adót szed az egész környéktől, van benne egy neme a fensőbbségi jogok gyakorlatának.

Megnyugvék tehát benne és még egy utolsó búcsúlakomán megvendégelve fia pajtásait, kik őt oly híven vezérlették minden jóra, s sorra járva a tudós professorokat s megköszönve a sok szép oktatást, miket fiára pazarolhattak volna, ha az a leczkéken megjelent volna, felpakolá őt könyvtárával együtt, s hasonló változatos uti rendben, mint ide jött, ismét visszatért vele Brassóba.

Azt mindjárt eleinte még sem akarta ismerőseivel tudatni, hogy fiában minő új szándék keletkezett, hanem csak engedte őt egy darabig, mint tudományos férfiut nagy csizmákban, hosszú hajjal és hosszú pipával járni a világban; eljövendőnek hivén az időt, a mikor majdan nagy keserűséggel elmondandja, hogy fiát az irigység el fogja üldözni a tudományos pályáról, hogy a hazai tudósok cselszövényt kötöttek ellene, hogy a tudósnak nincs kenyere, hogy senki sem lehet próféta a hazájában, s hogy fiát elébb-utóbb arra fogják kényszeríteni az irigyek, miszerint kárba hagyja veszni annyi éveken át nagy álmatlansággal szerzett tudományos kincseit, s valami mesterség után nézzen.

A jó emberek mindent elhittek.

József úrfi ezalatt, mint tudós férfiu, határtalan hatalmat gyakorolván az atyai háznál, nagy figyelmébe fogadá a háznál lakó, alárendelt szerepet viselő szépséget, Rozálit, s miután diák korában azt az egyet jól megtanulta, hogy a mi időt az ember szép hölgyekre veszteget, az nincs kárba veszve, elhatározá magában a szép leánynak élet-halálra udvarolni.

Az első próba igen siralmasan ütött ki.

Rozáli piros csizmája szárából egy fényesre köszörült kirakott nyelű kést vont elő s József úr szemei elé villogtatva, egész komolysággal mondá:

– Tudja az úrfi: ilyen kést minden székely leány visel magával, ha tehát valaha eszébe jut valakit közülünk csúffá tenni, elébb kérje meg szépen, hogy vesse el magától ezt a kést, mert bizony mondom, hogy mi nem most tanultuk, hogyan kell magunkat ellenség ellen oltalmazni?

A fiatal exdiák gondolatait nagyon megrendíté e szó; ilyeneket nem mondtak neki sem a zöldfánál, sem a csillagnál, sem az aranygombócznál, s más egyéb tiszteletreméltó helyeken, hol a szolgálattevő szépnem az összegyűlt fiatalságnak lelkesítő italokat árul. Ez kissé illendőbb fogalmakat kezde neki adni az asszonyok felől.

Sokat járt-kelt azután ezzel a gondolattal, hogy egy szép leány, a kitől csókot kért, késdöfést igért, s az óta még szebbnek tartotta azt a leányt.

Másnap ismét szerét ejtette közel furakodni hozzá.

– Rózsám, szólt, de már sokkal szelidebb hangon hozzá: haragszol-e még rám?

– Semmivel sem jobban és semmivel sem kevésbbé, mint tegnap, felelt a leány fel sem tekintve munkájából.

– Hát akkor is fognál-e rám haragudni, ha feleségül vennélek?

Rozáli végignézett a fiatalon; nem volt rút gyerek. Arcza férfias és eleven, szemei szép nagyok és kékek, hosszú szőke haja gazdag vetésként dült le vállaira, s valami szokatlan komoly szelidség ült ezúttal vonásain.

A leány elfordítá arczát, mert érzé, hogy elpirult, s csak úgy halkan felelt vissza:

– A szép szóval sok madarat lehet fogni, jobb lesz az úrfinak, ha nem szól többet.

– Hát haragszol rám, ha azt mondom, hogy elveszlek?

– Nem hiszem el; az úrfi szüléi gazdag emberek, az én apám szegény, az úrfinak hosszú ruhás kisasszonyt kell majd elvenni, a kivel együtt mehet a templomba; szegény leánynak szegény emberek között a helye.

– Jól van. Hát én is szegény ember leszek, szólt a fiu, s nem kérdezett tovább senkitől tanácsot, leveté czifra gunyáját, beállt egy patakmalomba molnárnak, jó távol Brassótól, s szüleinek minden hatalma sem volt elegendő, hogy őt újra visszacsalja Brassóba.

Ez órától fogva semmit sem hallott felőle Rozáli, csak egyszer, hogy az apja meglátogatta Brassóban, azt mondá neki, hogy volt nála egy derék legény, a ki a patak vizén molnár s annak rendi szerint megkérte tőle Rozáli kezét, mihelyt szegődése idejét kitölti s Uzonba ismét visszatérhet.

A leány elpirult, lesüté szemeit, mert a leirásból ráismert Józsefre, s azon tette miatt, hogy őt nem kerülgeté többet szép szavaival, hanem egyenesen apjától kérte meg, kezdé őt nagyon becsülni: csak becsülésnek vette magában ezt az érzést, pedig már ez több volt annál.

Így közelgetett végéhez az esztendő. Szent Mihály napi vásárra volt a szegődési évnek vége. Az uzoni leányok jó kedvben voltak mindnyájan, csak néhány nap még és ők vissza fognak térni szülőik, bátyjaik, kedveseik hajlékába, azok felépültek már szépen, áldott aratást adott az esztendő, bősége és nagy ára volt mindennek.

A vásár első napjai megkezdődtek, czifra nép tolongott Brassónak minden utczáján, az ország minden részéből összegyűltek vevők és árulók nagy számmal, a vásártér körül volt rakva deszkasátorokkal, mik egészen új utczákat látszottak formálni; ott ültek a görög pénzváltók fedetlen padjaik mellett, melyen úgy árulják az aranyat és ezüstöt, mint másutt a pattogatott kukoriczát; czigányasszonyok járkáltak alá s fel a bódék között tarka szalagokat s lovakra való rézboglárokat ajánlgatva fülsértő ékesszólással; az örmény kalmár jött, ment, lármázott sipító vevői között, szabva, vágva, hasogatva a tarka kétnyüstös szoknyának valókat; belekiáltott az országos zajba a csiki székely is, nagy méltósággal és leereszkedéssel árulva fakéregbe tömött turóját s szalmakalapjait, míg a szögleteken csendes phlegmával ült, lábait maga alá szedve, egy-egy dulcsászaáruló török, csendesen elnézve, mint lepi be a por meg a légy csalogatónak kitett csemegéit, miken elvásárolja a nyalakodó fáta a csizmára való pénzt, s nem is hederítve az átellenben pörlekedő székely kofára, ki csak azért szidta, hogy mind ő csalja ide a darázsokat az ő mézes kalácsaira, mik közül egy-egy akkora, mint valami czápa. Kívül a városon, a nagy marha-állást kolompoló csordák s oláhországi szilaj ménesek foglalják el, mik közül a vevők kivánságára egyet-egyet kifognak pányvával; a hosszú hárssétányon tarka keveréke a székely és oláh vásáros uraknak gyönyörködik a szilaj mulatságban, a sétány végében öreg dobot vernek, hol mázolt ponyva alatt nagy deszkasátorban olasz szemfényvesztő tánczoltat papiros-babákat s nyeldes égő csepűt s éles bicsakokat; túl e művész házi oltárán látszik egy hosszú idomtalan deszkabódé, mely a vásárra jött nép elfogadására van szánva, ott bort, pálinkát és méhsert mérnek, a hosszú keresztlábu asztalok nagyobb része úgy körül van ülve, hogy ember nem fér hozzá. Vidám székely menyecskékkel tarka a társaság, kik ide jöttek áldomást inni egy pár szerencsésen megvett csizmára, másutt oláh anyóka tánczol, sorba csókolva minden embert, a kit elől-utól talál. Egy szegletben pedig öt-hat oláhországi boér ül egy hosszú asztalnál s úgy viseli magát, hogy az asztal tulsó végét a jámbor vásárosok közül senki sem meri elfoglalni. Isznak veszettül és vagdalják a poharat a falhoz, néha elkezdenek torkaszakadtából bőgni valami trágár oláh dalt, melynek szerencsére nem lehet hallani a végit, annyira ütik hozzá a tactust bottal és ököllel az asztalon.

E közben egy pár fiatal szász molnárlegény vetődik a sátor alá s végigjárva rajta, miután nem találtak másutt üres asztalt, nagy hidegvérrel letelepedtek annak a tulsó végére, melynél a boérok ültek.

Az egyikben Józsefet ismerjük meg. Minden diáki szin lekopott róla, jó békességes polgári arcza van abban a fehér sipkában a nagy ellenzővel, világoskék dolmánya a félvállára vetve. A boérok hangos tréfákkal gunyolják a hozzájuk vetődött atyafiakat. József, mintha nem is hallaná, szép csendesen megüli a maga helyét: a szász semmit sem veszteget örömest, még a szót sem.

Egyszer valamelyik boérnak eszébe jut, hogy milyen tökéletes volna a mulatság, ha most itt egy kedvükre való leány volna.

– Az legkevesebb, szól a hetyke legény, ha kiállok és egyet füttyentek, száz is jő utánam.

– Jő ám olyan vén banya, a milyen ott dűlöng a pálinkás üveggel, de hozz székely leányt, ha kedvesek a szemeid.

– Hát nem hozok? kiálta az ittas fiu lecsapva egy singnél magasabb süvegét az asztalra. Itt a markomban száz arany! kinek van kedve fogadni?

József nem állhatta meg, hogy bele ne szóljon.

– Jó lesz, ha vigyázasz magadra úrfi, mert késdöféseket kaphatsz.

A boér megvetőleg tekinte rá s minden válasz helyett azt tette, hogy hátulról előre simította a molnárlegény haját, hogy az arczára omlott.

József hidegvérrel visszahárította hajfürteit s még csak haragudni sem látszott.

A boér pedig odavágta az asztalhoz a száz aranyat, melyhez egy másik szintén annyit vetett s állván a fogadás, az elsőbbi keresztűlfutott a sátoron, mintha megbódult volna, ujjongatva, hoppogatva a szemközt jövőkre.

A többiek Józseffel együtt ott maradtak az asztalnál, csupán az, ki a fogadást tartotta, állt ki és utána nézett, hangos felkiáltásokkal tudósítva társait a dolog folyamatáról.

– Ahán! ott áll egy leány a szökőkút mellett. Jova háta mögé lopózik. Mi a ménkő, nem veszi észre. Vigyázz hát! Ahon van ni, egyszerre átnyalábolta s lefogta mind a két kezét; a leány nem védheti magát. Nagy ördög ez a Jova. Már elvesztettem száz aranyomat. Enyje, csak ne fogadtam volna.

Azzal nagy fejvakarva visszatért ő is az asztalhoz.

Jova pedig nyalábra kapva a leányt, futott vele, mint a farkas a lopott báránynyal a sátor felé. A leány sikoltozott, a népek zúgolódtak, hogy az mégis csunyaság, így elrabolni ártatlan leányzót fényes nappal a vásár közepén, de kinek lett volna kedve azért beveretni a fejét?

A boér bántatlanul jutott egész a sátorig. Egyet ugrott, egyet nyerített s ott volt pajtásai között, kik azon perczben iszonyú szetreászkát ittak a tiszteletére; a szegény leány hasztalan küzdött gyönge karjaival az izmos ölelés ellen.

De Józsefben meghült a vér, a mint a leányt meglátta, kivel ily bántalmat tettek. Rozáli volt az, az ő szép, az ő kedves Rozálija.

Az első pillanatban, mintha kővé lett volna merevülve, csak nézett maga elé, de a másikban olyat ütött iszonyú öklével a tölgyfaasztalra, hogy minden üveg táncznak indult rajta.

– Donnerrrwetter!

A boérok rábámultak.

– Mi lelt sógor?

– Kreuz-Donnerwetter! ordítá az s most már mind a két kézzel ütötte az asztalt. El kell bocsátani azt a leányt!

– Ugyan úgy-e? gunyolódnak azok; s valjon miért?

– Mert az a leány az én mátkám!

– Hahaha! Kaczagának fel mindannyian. Annál jobb. Ismertessük meg ezzel a paraszttal az első csók jogát. Mi földes urak vagyunk.

Rozáli hirtelen félrekapta fejét, hogy a boér ajka csak hajfürteit érte.

– Tyhű! ordíta fel erre, mint egy meglőtt medve, a fiatal szász s elhült benne minden keresztyéni és molnárlegényi türelem, eszébe jutott, hogy egy időben nem volt Wittembergában korcsma, a honnan ő ki ne hányta volna az embereket s azzal megkapta egy kézzel a nehéz tölgyfa asztalt s felfordítá azt minden rajta levővel együtt, s oda szorítá vele a falhoz a túlnan ülőket, s míg herculesi vállát neki vetve egyszerre öt embert préselt a két deszka közé, a másik kezével meg felkapta a háromlábú karosszéket a melyen ült s a mi kimaradt belőlük, fej, kéz, vagy hát, elkezdte rettenetesen törni, zúzni, társára bízva, hogy Rozálit szabadítsa ki s vigye egy szögletbe.

Erre rögtön felfordult az egész békesség, az oláhok dühösen siettek társaik védelmére, másfelől a székelyek kaptak fejszére József mellett.

– Ide mellém, a ki szeret! ide elém, a ki nem szeret! ordítá kipirult arczczal az ifju molnár, felkapva egy asztal tetejére, melyet a szögletbe állított, alája rejtve az elalélt Rozálit, hogy valami baj ne érje s onnan hajigált, a mi kezébe akadt, székeket, asztallábakat ostromlóira, végre egy hosszú lóczát kapott fel, azzal söpörte az előtte állókat.

A viadal általános lőn: a dulakodók törték, vágták egymást, véres képekkel, széttépett ruhával futott el néha egy-egy a sátorból, a ki már megelégelte a mulatságot, végig ordítva az utczán, míg kívülről mindig többen tolakodtak a sátorba, s a kik már nem fértek be, odakinn kezdtek el tülekedni, senki sem tudott egyebet, mint csak annyit, hogy egy székely leányt meggyaláztak, a miért egy szász legény egy boért leütött, és ez tökéletesen elég volt, hogy az egész vásáros nép egymás hajába kapjon érte.

Kinek keze, kinek feje volt már törve, csak József állt még az asztal közepén legyőzetlenűl, felé hajigált kancsók és palaczkok zápora között, a midőn a nagy lármára végtére megjelenik a huszonnégy alabárdosból álló városi őrség a viadal főhelyén s egy stentori hang felszólítja a polgárokat, hogy a rend és békesség embereinek engedve, rögtön hagyják el a verekedést.

A vívó felek az ütlegektől meglehetősen ki voltak már jó anulva s megörültek a parancsolatnak, kölcsönösen kibontakozva egymás hajából; mire az alderman előállt és kérdezé, hogy mi okozta az istentelen háborúságot?

Mondák neki, hogy ott egy szögletben összevesztek a boérok meg a szászok valami leányon.

Az alderman odafordult, mindenki az asztalok alá bujt már, csak József állt még az asztal tetején.

– Fogjátok el őket.

– Gyertek no! sárga fejű angyalok! (az alabárdosok sárga süveget viseltek) kiálta József megemelintve a mások hátán félig összetört lóczát, ha azt akarjátok, hogy vörös fejetek legyen!

Az alabárdosok nem akarták. Hiába tuszkolta őket előre az alderman, épen semmi kedvet sem éreztek József ajánlatát elfogadni.

Ekkor a tömegen keresztültörve, előlépett egy öreg tisztes férfi és mondá:

– Én elfogom őt!

Maga a volt fürmender; József atyja.

– Hát üss le engemet, szólt az öreg merészen odalépve fia elé. József kezéből kicsúszott a védeszköz, megadta magát, leszállt az asztalról s atyja lábaihoz borult.

– Verjétek rá a bilincseket! mondá Weimuth, József engedte történni. Hát a kérdéses leány hol van?

József oda mutatott, ott térdelt az imádkozva, tört asztalok- és székekből rakott mellvéd mögött.

– Atyám! szólt József érzékenyen, csak arra kérlek, szolgáltass a leánynak igazságot.

– Igazságot fog kapni, mondá Weimuth keserűen.

Épen meszelés napja volt, a leányok nagy munkában. Pár nap mulva letelt már a szegődés ideje, tehát mindent tisztán kellett hagyni a háznál, hogy mikor elmennek, megemlegessék őket.

A tegnapi verekedésről sok beszéd volt a városban, azt is mondták, hogy a nemes tanács nagy vizsgálatot rendelt el a baj okozói ellen, s hogy a többek között egy székely leány is el van fogva, a ki épen a viadal oka volt, de azt, hogy kicsoda? még nem tudta senki.

Katicza még az nap este, mintha sejtene valamit, át akart szólni Weimuthék házához, hanem azt zárva találta s ismételt zörgetéseire sem nyitották ki az ajtót.

Az éjszakát halálos aggodalmak között tölté s korán hajnalban felkelt már, megoltotta a meszet a dézsában, s kiállt az utczára meszelni, remélve, hogy ott majd több hírt hall.

Hallott is nemsokára, mert a mint hajnali hat órai rorátéra harangoztak s a házak ajtai egyenkint ki kezdtek nyilni s mindenünnen előjöttek a szolgálók, dézsákkal és meszelőkkel, ime egy repedt harang zúgása kezd hallatszani a székesegyház tornyában, a melyet soha sem hallottak még eddig, s melynek szokatlan recsegő szava hirdeté, hogy ma valami rendkívüli eset fog történni a városban.

Míg ez aggodalomszülő hangokra figyelnének, rövid, megszakgatott dobolás kezd közeledni az utczán felfelé, a városház felől s messziről nagy népcsoport tolakodik előrenyomulva; legelől egy csoport iskolasuhancz, két oldalt mindenféle vásári bámész söpredék, közepett tizenkét alabárdos, sarkig érő fakó frakkban, azok között járul fontos tekintélyes arczczal a syndicus, kezében összegöngyölgetett iráscsomó, utána egy megalázott leányalak, egyszerű sarkig érő ingben, mely mezitelen lábait eltakarja, összekötött kezeiben égő viaszgyertya, hosszú szőke haja lebontva termetén végig hullámzik, fején tollszárakból font csúfságos koszorú; nyakán hosszú szalmakötél, melynek végét a háta megett lépdelő porkoláb tartja, másik kezében hosszú nyírseprűt forgatva. Néhány székely leány sírva törekedik a meggyalázott leányhoz furakodni, de az alabárdosok visszataszigálják őket.

Katicza sokáig nem hitt szemeinek: e meggyalázott leány Rozáli volt.

Midőn a menet azon helyre ért, hol Weimuth és Sziksz házai álltak, ott megállapodott a syndicus, triumpháló arczczal kibontá az összegöngyölgetett irást és éles, rikácsoló hangon olvasá annak tartalmát.

– Alólirt napon és esztendőben nemes Brassó városa törvényszékében itéltetett:

«Miszerint ama gonosz életű leányzó, névszerint Dankos Rozália, ki fertelmes kicsapongásai által a város békés polgárainak fiait, nemkülönben a vásárt látogató érdemes vidéki urakat istentelen gerjedelmekre csábítván s köztük vérengző háborúságot gerjesztvén, nehogy a bűn büntetés nélkül maradjon s a gonosz példa a jámbor fiatalságot eltántorítsa; a megirt leányzó tehátlan e következendő büntetésekben elmarasztaltatik, úgymint:

1-ször, bűnbánó ruhába öltöztetve, leeresztett hajjal, tollkoszorúval a fején és nyakában szalmakötéllel, kezeiben pedig égő viaszgyertyával a porkoláb által a város minden utczáin végig hordoztatik s itélete a syndicus által minden szegleten felolvastatik, mely idő alatt az úgynevezett repedt harang fog folyvást húzatni.

2-szor. Haja tőből levágatván, mint a ki érdemetlen, hogy hajadonnak neveztessék, az éneklés végeig a templom-ajtóban fog térdenállva penitentiát tartani és ekklézsiát követni.

3-szor. A város piaczán nyilvánosan pelengérre állíttatva, a porkoláb kezei által meg fog seprűztetni…»

– Megállj ember! ordítá fel erre a tömeg közül egy hang. Mint a nőstény farkas, melynek fiait rabolják, rohant a népségen keresztűl Katicza; egy pár embert feltaszított, egy alabárdos fejéből kiütötte a sisakot s mielőtt megakadályozhatták volna, a syndicus előtt állt, maga elé plántálva a hosszú meszelőt; szemei szikráztak és fogai egymáshoz verődtek, mint egy felriasztott vadállaté.

– Mit akartok? kérdé elfuladt hangon, maga sem tudva mit beszél. Délczeg keble magasan járt alá s fel. – Mit akartok?

– De te mit akarsz? Förmedt reá a syndicus, hogy gátolod a törvény szolgáját a tanács itéletének kihirdetésében?

– Hazudsz! nem a tanács itélete az, hanem a ti practikátok ketten a fürmenderrel, hogy máskép meg nem ronthattatok bennünket. A polgármester és a becsületes tanácsosok bizonyosan nem is tudnak erről semmit, jertek velem a polgármesterhez, ő bizonyosan nem fog ilyen istentelenséget megengedni a városban.

– Ejnye te szemtelen asszonyi állat! kiálta Sziksz uram, elbízva magát tizenkét alabárdosában, mindjárt egyszeribe ide köttetlek eme másik becstelen személy mellé, és…

Nem volt ideje bevégezni a mondást, mert erre a szóra a nekidühödt leány úgy nyomta a meszelő pamacsát a képéhez, hogy a milyen piros volt Sziksz uram arcza ez ideig, olyan fehér lett egyszerre, s szeme szája tele lett mészszel.

E vakmerő tény egyszerre jeladás volt a körül álló népnek, mely rendesen a gyöngébb iránt szokott érzeni; a syndicus segítségére siető alabárdosok alig kaptak egy pár ütleget, elhajigálták dárdáikat s futottak a merre lehetett, őket nem azért tartotta a nemes város, hogy másokat üssenek, hanem hogy üttessenek mások által s ilyenformán nem vehetni tőlük rossz néven, ha ezen a hivatáson szerettek mentűl hamarább általesni.

Katicza odaugrott Rozálihoz, ki aléltan omlott védője keblére. A szégyen, a fájdalom elvevé minden erejét, életjel nélkül rogyott össze.

– Nézzétek, kiálta Katicza izmos vállára emelve az alélt leányt, kinek hátracsüggő fejéről a földet söpörték a sárga hajfürtök. Nézzétek! Így bánnak a szegény székely leányokkal; így gyalázzák meg a mi arczainkat! Gyertek ki mind! mind, valahol egy székely leány van Brassóban, ki ezekből a pestises házakból, ki ebből a Sodoma városból, a hol a hajadon leányokat így meggyalázzák. Elhagyjuk még ma e várost, ebben az órában, gyalázat és becstelenség arra a székely leányra, a ki itt akar maradni!

A zaj, a kiáltás végigfutotta a várost; minden utczán dühödt leánycsoportok nyargaltak végig, kiáltozva: «ki Brassóból minden székely leány! itt hagyjuk a várost!» A láz ragadós volt, a rend felbomlott, senki sem birt velök többé; kinek mi volt a kezében, csapta a földhöz és futott ki az utczára, szénvonóval, piszkafával, vasvillával fegyverkezve; a város fegyveres ereje sokkal csekélyebb volt, mint hogy e sajátságos zendülést elfojthatta volna, s néhány óra mulva négy ezer, számszerint 4000 székely leány állt egy csoportban a vásártéren s onnan indultak meg rendes hadicsapatokban a város kapui felé, semmi kérés, semmi fenyegetés nem birt közülök egyet is ott tartóztatni. Rozálit egy hárságyra fektetve vitte középen hat leány vállaikra emelten, végig kiáltozva az utczán: «így ölték meg a mi testvérünket».

Azon a napon a brassói asszonyságok magok főzhették meg az ebédet a tisztelt férjeiknek.

Az ebéd még mind csak hagyján, de még hátra volt a fekete leves.

Nem elég az, hogy haza mentek a székely leányok, de azt megigérték, hogy majd férfiakat küldenek maguk helyett.

Rozáli esetének híre nagy hirtelen elterjedt az egész Háromszéken s fellázíta minden férfit. A székely nehezen kezd a haragba, de ha elkezdi, akkor aztán nehezen is végzi.

Az elfutott leányoknak kinek-kinek apja, kedvese, testvérei voltak; apák, testvérek és szeretők mind vérig sértve érzék magukat a Rozálin történt eset miatt; az uzoniak közül még a tíz esztendős gyermek is fegyvert fogott s pár nap mulva csak azt veszik észre Brassóban, hogy egy egész tábor közeledik Czenk felé s a mezőről elfutott munkások lelkendezve hozák hirűl, hogy a székelység jön tűzzel-vassal, zászló helyett egy póznára tűzve hozzák azt a tollkoszorút, mely Rozáli fejére volt téve, s arra esküsznek, hogy felgyújtják Brassót, lerontják a földig és bevetik sóval a helyét.

Meghallá ezt a dolgot a polgármester, ki csak akkor érkezék meg Szebenből s az egész dologról épen semmit sem tudott, különben is igen derék becsületes és okos ember volt, s nagyon elszomorodék rajta.

A lakosság igen meg volt rémülve. Bizonyára: a székelylyel nem jó tréfálni. Azonban megvigasztalá őket a polgármester s felajánlá magát, hogy ő maga személyesen ki fog a székelyek elé menni s elhárítja a városról a nagy veszedelmet.

Felült tehát a szekerébe s Prázsmáron innen találván a székelységet, megállítá őket, mondván, hogy ő Brassó nevében jön hozzájuk.

Eleinte hallgatni sem akartak rá, hanem azután, hogy elmondá, miszerint ő távol lévén, az egész esetnek nem tudója, összehívták az öregeket s ott az öreg Dankos András könyes szemekkel kezdé elmondani leánya esetét s szikrázó szemekkel fejezé azt be, mondván, hogy bosszút fog e gyalázatért állani s nemzetsége erejével eltörli Brassót a földszínéről.

– Azt a bolondot ugyan ne tegyétek, jó barátim, szólt a polgármester, hol adjátok majd el a gabonát és a túrót, ha Brassó nem lesz? Inkább egyezzetek meg szépen. A polgárság nem vétett nektek, mert hisz jól bántak leányaitokkal. Lám az Isten megkegyelmezett volna öt igaz emberért Sodomának és Gomorának s ti öt hamis emberért elveszítenétek Brassót, mely annyi istenfélő és magyarszerető néppel van tele. Majd én vizsgálatot rendelek a tettesek ellen s a kik a tanács nevét e bántalomra bitorolták, bizonyára bünhödni fognak. Hogy pedig amaz ártatlan leányon történt gyalázat jóvá tétessék, ime én a következendőt rendelem: ugyanazon fiatal ember, a ki ő érte a verekedést kezdte, miután úgy is szerelmesek egymásba s különben is tisztességes ifju ember, a leány kezét is annak rendi szerint megkérte, tehát vegye el a leányt hitvestársul; a legény apja kötelezve levén az új házasoknak megvenni azt a malmot, melyben fia legénykedik; ama gyászos tollkoszorú helyett körítse rózsából font menyasszonykoszorú a hajadon homlokát; ugyanazon templomban, hol ekklézsiát kellett volna neki követnie, nagy orgonás ének mellett esküdtessék össze, a násznagyságot magamra vállalván, s hogy épen semmi gyalázat se maradjon emlékezetben, ugyanazon utczákon, a holott syndicus uram a leányt csúfosan végigvezette, én fogom őt menyasszonyi koszorúval fején saját szekeremen jobb felül ültetve végigvinni: nemes Brassó városa polgárai pedig az elfutott leányok hátramaradt bérének kifizetése mellett az illető lakadalmat saját költségükön fogják kitartani s erre kegyelmeteket mind öszveséggel általam szívesen meginvitálják.

Erre tisztelendő Ábrahámfalvi uram is közbejárult s addig-addig csitították az atyafiakat, hogy az ostromból lakodalom lett; az ezernyi násznép a helyett, hogy leégette volna a házakat, azokba bekvártélyoztatott s a jámbor szász polgárok vére helyett ivék azoknak borából; Rozálit pedig menyasszony-koszorúval fején szállítá végig hintóján a derék polgármester, csak a templomajtóba tevé le, a holott vőlegénye karjai fogadták s nehány óra mulva mint férj és feleség tértenek ama sátorba, hol egy hét előtt József oly hősi harczot vívott mátkájáért, s a hol a székely atyafiak egymásnak elmutogatva a tört szék- és asztallábakat, melyeket József Rozáli védelmében mások hátaihoz vere, megválaszták őt ünnepélyesen – székelynek.

Ekként végződött a nagy zűrzavarnak indult esemény, melyben az a vigasztaló, hogy mindenki boldog lett. Weimuth és Sziksz uraimat a visszaélés miatt letették hivatalaikból olyanformán, hogy azután Weimuth lett a syndicus és Sziksz a fürmender.

Csak Katicza, – később Dankos János boldog hitvestársa – emlegeté gyakran nagy örvendve, hogy legalább ő tőle kikapta Sziksz uram, a mire rászolgált.

A KÉT SZÁSZ.

(Történeti humoreszk.)

Apafi Mihály uram idejében sokat járt a szász választófejedelem Erdélyországban; úgy látszott, hogy nagyon megszerette azt az eredeti, őssajátságú fajt, míg az erdélyi urak is megkedvelve a vidám és bátor, a mulatságra mindig kész s a legmerészebb kalandokra vállalkozó ifjút, kézről-kézre adták a fejedelmi vendéget; egész Erdélyben létele egy folytonos lakodalom volt, ma itt, holnap amott, mindenütt vendégszerető kis királyok, mindenütt deli hölgyek, mindenütt új kaland. E szilaj mulatozás közben udvari cselédsége úgy szerte maradozott tőle, hogy utoljára az ország minden részeiben lehete belőlök találni, csak nála senkit. A magyar urak cselédei elmarasztották a szász czimborákat, s ha a fejedelem valaha egy fullajtárt Kolozsvárról elküldött Felvinczre, az előbb bejárta Vásárhelyt és Dévát, míg oda eljutott, a hova küldve volt.

Így történt egy ízben, hogy egy fullajtárja a szász fejedelemnek el lévén küldve Fehérvárra valami sürgetős levéllel, Enyeden összetalálkozott Toldalagiék lovászaival, azok leitatták, félkótyagosan nekiindúlt az útnak, az útban összejött Apor hajdúival, kik épen menyasszonyt vittek Solymosra; a lakodalmas nép elfogta a legényt, elvitte magával; Solymosról odább ment a násznép kárlátóba a vőlegény apjához Balázsfalvára; a fullajtárt oda is elvitték magukkal s miután ott egy kicsinyt kijózanodván, kérdezősködék: hogy merre menjen Fehérvárra? olyan szépen útba igazították, hogy este felé csakugyan eljutott Szebenbe. Nem tévesztett el egyebet, csak azt, hogy nyugot helyett délnek tartott.

Itt aztán megértve a városházán, hogy tíz mérfölddel van messzebb Fehérvártól, mint reggel volt, elkezde hathatósan káromkodni minden nyelven, szidta a szebenieket, mintha azok tévedtek volna el, nem ő, mire nézve jónak láttatott minél hamarábbi bekvártélyozása valami jó emberhez, ki a szászok közt legvendégszeretőbb volt.

Az egy becsületes vargamester volt a bástyasoron, ki is megértvén, hogy a szász választófejedelem fullajtárja jön hozzá szállásra, igen megörüle, gondolván, milyen jól fog ő mulatni e messze földről jött rokonnal, ki vele azon egy nyelvet beszéli; és kiálla előre a kapuba, s föltevé zöld bársony sipkáját, hogy legyen mivel köszönnie az érdemes vendégnek.

A fullajtár nem soká váratta magát, s miután a hellebárdos, a ki odáig vezette, rábizta őt gazdájára, összeölelkezett, összecsókolózott vele; a varga bevitte őt tiszta szobájába, leültette a lóczára, az inas lehúzta csizmáit és menten kifényesíté; a két szász ezalatt discursushoz látott.

Előbb a fullajtár beszélt a vargának, azután a varga beszélt a fullajtárnak, s miután mind a ketten eleget beszéltek egymásnak, akkor jutottak arra a tudomásra, hogy egyik sem érti, a mit a másik beszél.

– Der Duivel! kiálta fel János varga, lecsapva zöld bársony süvegét az asztalra, tud kend magyarul?

– Hogy ne tudnék? esztendeje, hogy itt őgyelgek.

– No hát beszéljünk magyarul, mert a mit németül szóltál, azt nem értem.

Tehát beszéltek mindketten magyarul.

És mivel tudvalevő dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít, tehát hogy annál jobban megértsék egymást, előhozott János mester egy nagy veder jóféle bort, azt két kupával az asztalra tette, s nekifeküdtek mind a ketten.

Mindkettő gyakorlott bajnok volt ilynemű harczokban; folyt a beszélgetés oly fenhangon, mintha veszekedtek volna.

– Hiszen kend is csak győzi, János mester, én is győzöm; szólott a fullajtár, de úgy még sem győzi senki, mint az én uram, az maga megiszik egy ülő helyében egy vederrel.

– Megiszik Apafi Mihály uram kettővel, viszonzá a varga.

– De nem megy ám ennek a fejébe.

– Biz Apafi Mihály uram sem tölti azt oda.

A fullajtár megdúzta az orrát, s elhallgatott. Jónak látta egy pohár borral növelni haragját, úgy kezdett megint a szóhoz.

– Hallja kend, az én uramnak van egy akkora kárbunkulusa a gyűrűjében, mint egy dió.

– Van Apafi Mihály uramnak hat, akkora, mint a fejem! kiálta villogó szemekkel a varga.

A fullajtár fujni kezde dühében,… odakönyökölt a varga elébe, s félvállról intézve hozzá a szót, mondá:

– Hallja kend,… az én uram olyan erős ember, hogy egy malomkövet fölvesz a vállára.

– Elevenen? kérdé phlegmatice a varga, két könyökkel tehénkedve az asztalra.

– Megveszett kend? Mit elevenen? A malomkövet?

– No, mert Apafi Mihály uram fölveszi ám a vállára az eleven bivalyt!

A fullajtár lecsapta az asztalra a kupát s ordított, a hogy kifért a torkán.

– De azt mondom kendnek! hogy mikor az én uram megfogja így a kezében a nehéz ezüst kupát, úgy meg tudja azt szorítani, hogy össze-vissza horpad s kiömlik belőle a bor!

– Azt Apafi Mihály uram is megcselekszi, csakhogy ő előbb kiiszsza belőle a bort.

A fullajtár tökéletesen le volt gázolva, mérgében mit tehetett egyebet? kiitta a kupáját s megint teletöltötte.

– Szállok kendnek, varga gazda, szólt a vargára köszöntve a poharat.

– Állok elébe.

– Az én uram, a választó herczeg egészségeért! kiálta, odanyujtva kupáját.

A varga elvette, kiitta és mondá:

– Isten éltesse sokáig.

Ekkor a varga merítette meg a maga kupáját s a fullajtárra köszönté.

– Ez meg az én uramért, Apafi Mihály fejedelemért!

A fullajtár zsebbe dugta a kezeit, s elfordult az asztaltól.

– Köszönöm, varga gazda, nekem már sok volt a bor.

– Sok-e? De több lesz, ha a nyakad közé öntöm az egész vederrel! szólt a varga dühbe jövén.

A fullajtár elkezdett nevetni, s csufondárosan faragta ujját a varga orra alatt.

– Azt mondom öcsém, szólt a varga, hogy nyulj ehhez a kupához, s ne várd, hogy az nyuljon te hozzád, mert azt nem köszönöd meg.

A fullajtár látva, hogy a varga haragszik, még erősebben hahotázott, s minden módon insultálta a dühöngőt. A varga mindig alantabb kezde beszélni társához, mint szokása az embernek, mikor már közel van hozzá, hogy valakit főbe üssön.

– Még egyszer kérdem tőled, édes öcsém, szólt a varga moderate, oly szeliden, mintha könyörögne, – iszol-e vagy sem? – s a mint erre a fullajtár még nagyobbat röhögött, úgy vágta hozzá a kupát, hogy az székestül hanyatt dőlt.

Erre a fullajtár is dühbe jött, s kirántva széles vadászkését, nekirohant a vargának, vérben villogó szemekkel. De János mester sem volt rest, hanem előkapott egy fokos baltát a szegletből, s miután a vadászkést kiütötte ellene kezéből, neki esett a fokossal, s úgy elverte, úgy elpáholta azt, mint a két fenekű dobot, míg csak a fullajtár, bornak és ütlegeknek sokasága miatt le nem esett a lábáról, akkor aztán szépen lefektette az ágyba, s reggelig ott hagyta nyugodni a műhelyben.

Reggelre kelvén az idő, a fullajtár is fölveté szemeit, s hát ime, a mint kezeit, lábait kezdené mozgatni, el nem tudja képzelni magában hogy mi lelhette őt? Semmi csontja sem volt helyén, a hova csak tapintott, mindenütt fájt valami részecskéje.

– Ugyan mi bajom lehet nekem? kérdezősködött az ott levő inasoktól, úgy érzem magamat mintha valaki az éjjel álmomban szörnyen megdöngetett volna.

– Azt ugyan jól álmodta kend, felelt neki az egyik inas, mert az éjjel bor mellett összekaptak kendtek a gazdámmal, mest’ram aztán kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapúlt vásznat.

A fullajtárnak ekkor jutott eszébe a múlt éji mulatság. Rögtön egész méltatlankodással fölvánszorgott fekhelyéről s ment panaszra Veterani tábornokhoz, a ki akkor legnagyobb úr volt Szebenben, igen derék vitéz úri ember, a magyarságnak nagy védelmezője vala és a jó tréfát sem utálta.

Ehhez járult nagy sántikálva a fullajtár, elbeszélte, hogy őt a gazdája megveré, de elhallgatta, hogy miért? megmutogatta kék foltjait és nagy elégtételt óhajtott.

A tábornok odahivatta a vargát, s szembesítve a peres feleket, elmondatá magának a dolgot, melyet is elejétől végig jól megértvén, nyula a zsebébe, s kivőn belőle egy tizes aranyat, azt adá a vargának, mondván:

– Imhol kendnek, a miért ide fáradt. Kend pedig fullajtár uram, már megkapta a magáét, az a kendé marad. Egyébiránt jövendőre tanulja meg kend: hogy ha inni akar, igyék a többi fullajtárokért, vagy akár a Hofmesterért, de az azon felül való személyeknek egészségeérti ivást bizza kend külömb emberre… Kend is pedig vargamester, ha máskor szomjazik, igyék a varga czéhmesterért, a fejedelem egészségeért való italnak pedig hagyjon békét,… mert kend nélkül is eleget isznak azért!

A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA.

Beszély.

Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve. A hid mellett két felől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának historiai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra szállt a történet s maig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna…

… Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruczlaboncz világ legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a helyett hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak és hallottak valamit azon strategiai fogásokról, miszerint az ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből kipusztítják. Ők ezt vevék gyakorlatba.

Mert mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi banderiumok, a szép daliás, farkasbőr-kaczagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harczoltak künn Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő daragonyosokból s czélbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő kalandornép csavargott alá s föl, szemre főre egymáshoz annyira hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz, melyik a laboncz?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háboru, s kétségbeesés, nyomor és boszúvágyból nem hagyott nekik más választást, mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztították el.

Ezek azután falkánkint jártak városról városra, zsarolva, harácsolva, a hol engedékeny népre akadtak; gyújtogatva, a hol megharagudtak, s szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, úgy, hogy Cserey Mihály bizonyítása szerint akadt ember, a ki négyszer-ötször volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz.

Ezen sűrű változandósága a minéműségnek nagy akadályára lehetett a dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt nevet szerzett magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát.

Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a mi legsűrűbben előfordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ők maguk sem értettek.

A kurucz basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.

Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő városoknak egyfelől Balika, a kuruczvezér, a ki lakott a Thorda-hasadék egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a mezőségen tanyázó két labonczfőnök, a kik közül az egyiknek az a furcsa neve volt, hogy: «Trajtzigfritzig!» a másik pedig ily regényesen hangzott: «Bórembukk!»

A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is, majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről épen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint a mennyi irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették siró gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból.

Ezek a diákok, oh ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiuk voltak.

A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a lúdtollból kalamust tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja vett neki egypár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy legyen belőle pap, professor, királybiró, főkapitány vagy tanácsúr. Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiu megnőtt, megszakállosodott, megtömték, meghizlalták étellel és tudománnyal, elzárták hermetice minden világi kisértetektől, gondot viseltek testére, lelkére, felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professort, királybirót, főkapitányt, vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje volt, a nélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a collegium volt nekik édes anyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több százezer forintra menő jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére; legtudósabb professorai, kiket a külföld akademiái műveltek, világhirű könyvtára, s mindenféle beneficiumai, mik egyfelől a míg szorgalomra ösztönözék az ifjuságot, másfelől jó eleve hozzá szoktaták azon jótékony öntudathoz, miszerint bármi szűken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi collegium rector-professora, nagytiszteletű tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy mivelője, rendkivül békeszerető férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyú foliánsai közé, azokba annyira el tudott veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha valjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanítványai előtt pedig akként szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a historiát, mint a mely, az ő szavaiként, nem tanit egyebet, mint azoknak neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi tetteit énekli bűnös, vérengző, kegyetlen embereknek és hazudik véghetlen kiterjedésben, a helyett, hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék példájával javítanák az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetsző historiai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a történetet meghamisítani, ráparancsolván a historiæ professorra, hogy Cleopatrát, Semiramist s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket úgy fesse tanítványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre gondolni is irtózat.

És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz, hegedűszó s más hívságos dolgok örökre száműzve valának e körből, még a templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a holott faragott fenyőszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a nagytiszteletű úrnak, hogy fiatal embernek addig, míg meg nem házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte és a míg nincs mit apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, a mit csak a közjó kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor női alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezíté pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon körülmény, miszerint ő neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott volna a városban, megint csak ő hozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához, – a hogy a szép leányt nevezték.

Gerzson úrnak emeletes háza levén a collegium tövében, ő maga a földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifju ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime Zetelaky József és humanissime Karassiay Áron.

Az első szép, ártatlan, leányarczu, tizenhét éves ifju, Gerzson úr különös kegyencze, a kiről ezt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a tudományok könyvei közé, mintha tömlöczbe, vagy spiritusba volna téve, örökké első eminens volt, mindenféle verseket írt akármely thémáról, neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus, alexandrinus vagy anacreoni: magától értetődik, hogy ezek között szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról, villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai és physikai experimentumoknál ő volt Gerzson úr segédje, s e mellett oly jámbor érzelmű ifju ember vala, hogy mikor a mythologiából azon istenasszonyt érdeklő paragraphust kellett felelnie, a ki kevés öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik, humanissime Karassiay egy kissé nehézfejű ember vala, hat esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérű ifju, a kit azért kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő nem fordult, a miből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a fúrás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle physicai eszközöket a tanár úr számára, s csupán olyankor adva tanujelét karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vacatió alatt az ifjuság a nagyteremben mythologiai drámai előadásokat tartott, – természetesen férfiszemélyzettel, férfihallgatóság előtt, a midőn Karassiay játszá Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, a midőn Józsefről senki sem mondta volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörűség volt nézni a Centaurusokkal való harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány félistent a földhöz.

Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletű Tordai Szabó Gerzson uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint lesz a vízből levegő? mint ragad össze a kiszivattyúzott két fél golyó a levegőnyomástól? hogy lehet a levegőt meggyujtani? s a villanygép alatt papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csodaszámba mentek. E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú már korán reggel ott van a muzeumban s csak a késő estve választja el őket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson úr, vegyetek róla példát ti többiek, istentelen hivalkodó, csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok mint ők.

Lássuk tehát, mit mivelnek az ifjaink ott a physicum muzeumban? Ennek a muzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kisérletek előhozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletű úr udvarára nyilik; a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s épen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyilásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet.

… Most épen József néz bele nagy áhitatosan… «Oh Istenem, milyen gyönyörű!» sóhajt, nem birva magával… Talán mégis csillag?… «Most épen egy rózsát szakit le, be szeretnék én az a rózsa lenni!» De ez már még sem csillag!

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak, naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül; a míg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsővel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda lett belé; nem bírt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott és mindent elfelejtett a mit olvasott, sőt Gerzson úr nagy megütközésére még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyílt rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi piczi fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört, zúzott a mi a kezébe akadt, a phosphorral való kisérletekhez oxygen helyett hydrogent adott: majd meglőtte vele az egész classist.

Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút? kutatott, fürkészett, – nem talált semmit; mire ő a hosszú folyosón végigkopogott, akkorra a muzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok ég felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.

József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcső oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba megüté, a min Áron kétakkorát nevetett.

E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kisértő a jámbor ifjut, hogy egy délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb versnek még csak hírét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a muzeum ablakában s beszélgetett egymás között:

– Ha Klárika ezt a verset olvashatná, mondá Áron.

– Hm! felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyű, mert nem volt még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.)

– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

– De hogyan?

– Ledobnám innen a kertbe.

– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletű úr kapja meg?

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy «hm».

– Úgy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijő a rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.

– Hát hiszen az könnyű, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyű beugrani az ásott földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a kötélen megint feljöhetni.

– Mit gondolsz? szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a collegium ablakából? én mászszam át idegen kerítésen éjszaka?…

Áron maga is megijedt e szóra.

– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy könnyű volna megtenni…

József elhallgatott egy ideig.

Egyszer csak megszólalt.

– Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet?

– Tudok biz én, a régi csengetyűkötél itt van a padláson.

– Hozd elő.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavarítva, izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a kőfalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből kicsuszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitől rettegett, ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák közé, s Áron markában újra fölemelkedék a kötélen a muzeum ablakáig szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen bolondot cselekvének?

Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsőbe. Mint a ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bűnös helyet is félve kerülték, s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletű úr csizmáit a folyosón végigkopogni.

Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

– Jőjjön egy szóra félre humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

– Csak azt akartam mondani humanissime, szólt végre száraz hangon, hogy ha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jőjjön be vele, hanem az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. Különben nem rosz vers a mit írt, csakhogy egy helyen az adonicus sántit.

S ezzel markába nyomta a kérdéses verset. József nem bánta volna, ha e perczben a collegium vele együtt elsülyed.

Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denuncziálni, egyuttal az elgázolt tulipán-ágyakért is panaszt téve. Az öreg úr rögtön ráismert az írásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem experimentumokat nem bízott rá, sem a physicum muzeumba nem küldé dolgozni.

Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanuló ifjuság nem csupán azon dolgokról hallott, a mik könyvekben vannak megírva, hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről is, s épen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a kurucz-laboncz világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sőt néha leczkék kezdete előtt, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni, mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne tétlen nézője a mulatságnak.

Erre ugyan nemsokára kivánt alkalom is kinálkozék; egy napon Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer kenyeret és tizenkét bendő turót azonnal helybe küldjenek, borról sem feledkezvén meg, a mely ne legyen több, mint kétszáz akó. A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmi szerekben, hogy csak végső megszorítás mellett birták összerakni a kivánt mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot Balika, előjön a maga lyukából s elveszi tőlük az egész szállítmányt és elviszi a Torda hasadékába.

A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ők Trajtzigfritzignek, hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána és vegye el tőle, a labonczvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait s megesküvék, hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét iszsza meg az egész lakosságnak.

A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre; eleget tenni a legjobb akarat mellett sem lehetett. Trajtzigfritzig és csordája pedig már Marosujvár körül járt, s a hogy a közbeeső falukkal bánt, abból Enyed is elgondolhatta, mi vár reá?

Ilyen inséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a labonczok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, a mi féltője volt, azt elásta a pinczékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat, gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon leányokat begyűjték a reformatus templomba, maguk a fegyverfogható férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, a mint most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekerítve, s több rendbeli bástyatoronynyal ellátva, mely tornyokat a helybeli czéhek építteték: egyet a becsületes csizmadia czéh, mást a becsületes takács czéh, külön egyet a szűrszabó czéh, együtt a timár és varga czéh egy negyediket, ötödiket a gombkötők és aranyművesek, hatodik volt a kovácsok és lakatosoké. Itt tartattak a czéhládák s nagy veszedelem idején ide gyültek a czéhbeli mesterek legényeikkel együtt s ők képezék az Isten várának őrségét.

Átellenben állt a collegium, roppant háromemeletes négyszárnyú épület, melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a sor.

A mint a városon szétfutó hír eljutott a collegiumba is, lángot vetett a diákok szivében az ifju vér: «nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a várost!» szóltak lelkesülten, s másnap reggel a chemiai leczkén azt vette észre nagytiszteletű Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgató teremben, s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professoraik a labonczok ellen vezessék.

No ez szép kivánság volt nagytiszteletű Szabó Gerzson úrtól, hogy ő valakit a háborúba vezessen!

– Megbódultatok-e dilectissimi? szólt elszörnyedve a jó úr, menjetek, igyatok «purgantes pectora succos». Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a megveszett Achilles, hogy engem harczba akarjatok vinni? avagy myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat tápláltok magatokban? kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben dárda forog, kik csak énekelni tanultatok, im harczi ordításra ferdítitek ajkaitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcseséget és tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt, mint bármely tudatlan katona, a ki azért született, hogy meghaljon?

E beszéd közben észrevevé Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami fringiát takargat a togája alá, s iszonyúan ráförmedt:

– Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per «kend» nevezett, már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt rá eset valaha, hogy poéták, a muzsák választottai, a szent berkek lakói, a Pieridák barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? – No, szóljon kend! kend nagy historicus, mondjon nekem erre esetet ha tud.

A faggatott diák végre megszólalt:

– Igen is volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helicont pusztító gallusok ellen s agyon verték őket.

Gerzson úr hátra kapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez még dühösebbé tevé.

– És ha én megtiltom ti nektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky annyit mondok, hogy nem szükség minden kérdésre felelni. – Most pedig parancsolom ti nektek, hogy e perczben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és a ki ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e collegium küszöbéről, és soha annak ez életben tagja többé nem leend!… Clarissimi domini jurátusok, huzassák meg a repedt harangot!

Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghuzatni, midőn valaki a collegiumból ünnepélyesen kitiltatott.

A rector szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő kongása szakgatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professoruk szavára megjuhászkodva rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elővették könyveiket, a nagytiszteletű úr pedig vevé kézi könyvét és prælegált, mintha semmi sem történt volna, míg az órát nem csengették, akkor elbocsátá tanítványait, az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá s elzáratá a templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.

Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedségből, melyet a rector szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik elszedettek, másnap korán reggel, a mint a kapuk megnyittattak, kimentek a Maros partjára, ott jó friss fűzfákat találván, azokról vágott magának kiki egy husángot, s azokat a toga alá rejtve, észrevétlenül beszállíták a collegiumba és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó fegyver, ha jó ember fogja a végit.

Még az nap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre menő laboncz népével; a nemes város a főbirót, a collegiumi testület a nagytiszteletű rector professort választá ki, hogy deputatioba menjenek eléje.

Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon gyanús kérdés volt azonban, ha vajjon el lehet-e ezen ágyúkat sütni, a nélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy negyedik ágyújok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával valamelyik fél beszegezett és ott hagyott, ők pedig kifúrták a szeget onnan, úgy, hogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki mind a töltés, a golyó pedig benn maradt.

Maga a had gyönyörű népség volt; igazán ráillett a válogatott czím, mert az ország minden népeiből volt az összeválogatva; magyar, oláh, belga, marodeur, rácz és oláh-czigány egy csoportban, egyik mezitláb és sisak a fején, másik a szűrin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát czipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi nyírott bajuszszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkezett kuruczoktól, kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész bocskorban járt, csupán azoknak jutott sarú, a kik valamely tisztségben voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben elesni, ha futni akarnak.

Ily armadiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, a ki azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol mén volt, ő maga ezüst csillagos lánczszemből font pánczélinget viselt aranysujtásos meggyszín bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátú rézsisak borítá, s pánczélpikkelyes keztyűkbe dugott kezeit széles egyenes kardja markolatán nyugtatá.

Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták, s a hány csojtár, a hány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdő betűi voltak himezve, de ő azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült, azokhoz a kik gyalog járnak, lenézőleg beszélhetni.

Alvezére, Bórembukk, egy nagy trabális mészáros legény volt, szőretlen csontos pofával; ki egész ellenkezőleg nagy gondot látszott arra fordítani, hogy mentül piszkosabb lehessen.

Bőrködmene csillogott a szennytől, s orczája bátran dicsekedhetett vele, hogy záporesőn kívül más vizet soha sem érzett.

Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, melylyel egy csapásra le birta félkézzel ütni a tulkot.

Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség, nagy tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson úr egy igen szép diák peroratiót tartott a két vezér előtt.

Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont ő reá; egyikük sem tudott egy szót is diákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent értenének.

– Értettem jól, a mit kend mondott – szólt a vezér – a mint észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg vállára veregetett. Kinek híják kendet?

– Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletű collegium rector professora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a nemes város főbirája.

– Hát a csizmadia czéhmester hol maradt?

– Az nem látta czélirányosnak közénk elegyedni.