– Jer le bolond, ha mondom, nem bántanak azok.
– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat mindegyik hátán végig fekteted: akkor lemegyek.
– Hajitsd le hát, no!
Lehajitja a vén banya az aranyhajszálat, Vízi Péter pedig mind három állatján végig fektette. A vén banya aztán lemászott a fáról, oda űlt a tűz mellé s fűtözni-sűtkérezni kezdett; majd fölkelt, a haraszt közül egy varancsos békát keresett elő, ízíbe megnyúzta, nyársra húzta és a tűznél sütni, piritni kezdte.
Csak süti, csak süti, egyszer egy kis idő múlva meg szólal a vén banya, mondván:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.
– Hallgass banya, hallgass!
De a vén asszony nem hallgatott el, hanem újra folytatta a maga mondókáját ilyetén képen:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.
– Eszel bizony majd megmondom, hogy mit! s ha tüstént nem fogod be a szádat, mindjárt a pofádhoz ütöm ezt a szalonnát!
De a vén asszony csak nem hallgatott, hanem ujra ismételte a mondókáját:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.
Vízi Péter se veszi tréfára a dolgot, hanem minden nyársastúl együtt, ugy mint süstörgött a tűzön, a vén asszony pofájához vágta a forró szalonnát, mondván:
– Most már ha tetszik, megeheted!
De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldván nyelve kerekét, elkezdett darálni asszony módjára:
– Hát azt gondolod jó bolond, hogy félek tőled!… én itt királyné vagyok, de te féregnek is kevés!… vagy tán állataidban bizol?! nézd meg csak, kővé vannak azok válva!…
Vízi Péter híja és szolitgatja állatait, de egyik se jelent meg; kővé voltak válva.
Most összetűztek. – S nem sok idő telt el bele, hogy Vízi Péter vére is a vérpatakban folydogált, hátánvive tátogó levágott fejét, – a testét pedig a boszorkánykirályné besózva nagy kádakba rakta el.
S a Boszorkánytanyán azonnal megszünt a Kuvik, a halálmadár, a bagoly huhogás, a denevér czinczogás és elhallgatott az ebek vonítása, melyek mind-mind a halál, a fekete halál postájai valának.
Midőn a másik testvér, Vízi Pál a csodafához visszajött, kihúzta bátyja kését: ime! a lyukból vér, piros vér folyt ki, hármat bugyborékolva.
Azt jelentette pedig az első véres bugyborék: meghaltam.
– A második: keress föl.
– A harmadik: bosszúlj meg!
És a testvér megértette a vér beszédét. Azért elhatározta magában, hogy fölkeresi meghalt bátyját és megbosszúlja.
A mint megyen, mendegél, ő is előtalálta a három állatot: a farkast, a tigrist és az oroszlánt. Ő is agyon akarta ezeket lőni, ezért már fel is fogta a nyilát, de mégis megkegyelmezett nekik; élet-adóúl azonban elfogadta a három kölyköt: s igy már neki is volt farkasa, tigrise és oroszlánja.
Hogy elért annak a városnak végére, hol a bátyja a királykisasszonyt megszabadította a tizenkét fejű sárkánytól s hol ezért a vitéz tettért az ékes virágszált, a fele királysággal együtt el is nyerte, mondom, hogy ideért: elébe harangoztak, bátyja felesége pedig nagy pompával, hatlóvas, üveges-aranyos hintón ment ki a fogadására. Az ékes királyasszony aztán őt magához az üveges-aranyos hintóba fölvette, de eléb össze-visszacsókolta, mondván:
– Csakhogy ujra itt vagy, – csakhogy gonoszul nem vesztél abban az átkozott Boszorkánytanyában… úgy-e megmondtam, hogy ne menj oda?…
Közbe légyen mondva, a két testvér annyira hasonlított egymáshoz a legutolsó hajszálig, hogy köztük még saját édes anyjuk is alig tudott különbséget tenni; sokszor megesett rajta, hogy Pétert Pálnak, Pált Péternek szólitotta.
Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy mit beszél ez a szép asszony s egyszerre, mint a nap, világos lett előtte, hogy bátyja a Boszorkánytanyán veszett el. Azért elhatározta magában, hogy bátyját, ha addig él is, fölkeresi s megbosszúlja szomorú halálát – de erről természetesen semmitse szólt a szép asszonynak, hanem hallgatott mint hal a vízben, csak az ékes virágszált hagyta csevegni, gondolván magában, hogyha asszony, hát hagy beszéljen; de különben még azért is hallgatott ő kigyelme, nehogy magát, mint a haris, a szavával elárulja.
Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is. Vízi Pálnak mit volt, mit tenni, a bátyja feleségével egy ágyba le kellett feküdni. Az asszony a nagy öröm vagy mi miatt sehogy se tudott nyugodni, mert férjét mindig ölelgetni csókolgatni szerette volna; Vízi Pál pedig pihenni, aludni szeretett volna: azért a kardját fektette közébük, a fiatal menyecskének pedig azt mondta: hogyha kezét, vagy akármi részét a fele közepe ágyon átteszi, azt a részét a közébük tett kard azonnal elmetszi, elvágja.
Az asszony meg akarta próbálni, hogy valjon igazat mond-e az ő kedves férje, vagy nem: kendőjét áthajtotta a kardon, s ime! a kendő kétfelé vágva, kétfelé esett. Az asszony aztán csendesen maradt s nem mert többé Vízi Pálhoz nyúlni, hanem gondolkozóba esett s elgondolta, hogy most ez az ő kedves férje mily különös ember! hogy az most nem akar játszani!
Reggelre kelve Vízi Pál azon szín alatt, hogy vadászni megyen, elbúcsúzott bátyja feleségétől. A fiatal menyecske pedig sírva fakadt, hogy férje-ura jobb szereti a vadakat s azoknak társaságát, mint őt; de ezzel Vízi Pál mitsem gondolt, eléb való levén előtte bátyja, mint ez a síró szép asszony könyei!
Megyen, mendegél Vízi Pál az ő három állatjával, egyszer a sánta nyúl ő előtte is felugrik. Ráfogja a nyilát és czéloz, – de nem találta.
Ő előtte is háromszor ugrott fel a sánta nyúl, háromszor vette czélba és háromszor hibázta el.
Mikor harmadszor pattant el a nyil, mintha nem is a sánta nyúlra, hanem magára arra a fényes napra lőtt volna s az szakadt volna le az égről: egy nagy vadon sötét erdőben lelte magát.
Ő is hasztalan tekintett a fényes égre, neki az nem sütött, neki az nem világitott; mert itt oly sötét volt, hogy a kanál is megállott volna benne s az a legvékonyabb sugár is, habár oly vékony lett volna is, a milyent tündérek szoktak tőfokába húzni, s vele mint valami aranyfonállal, tündéröltönyt varrnak, mondom, még az ily vékony sugárka sem bírta volna azt a nagy sötétséget lángdárdájával által ütni!
Ő is a Boszorkánytanyán, a sötétség országában járt s a poklok hálójában volt megejtve.
Ő azonban oly szerencsés volt, hogy a vörös szemű csúszó-mászó állatok raját, a denevér sereget, a baglyok táborát, a vörös szemű ebeket, vérbe forgó szemeikkel, irtoztató vonitásaikkal és a vérpatakot, mely embervérrel folyt s ember főket hordozott, kikerülte s egyenesen a tűznek tartott.
Hogy Vízi Pál három állatjával együtt a tűzhöz ért; körülötte egy lelket sem látott; ott égett az magában eléghetlenűl, mert ha egy darab zsarátnokká változott is, azonnal valami láthatlan szőrös kéz új darabot tett rá.
Vízi Pál éhes is volt, fáradt is volt. A vadásztarisznyát azért előre forditotta, belőle szalonnát vett ki, nyársra húzta, és sütni, piritani kezdte a parázstűznél. A süstörgő forró zsírt kenyerére csepegtette s úgy ette a zsiros kenyeret.
Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon megszólal valaki, mondván:
– Júj, be fázom!
Vízi Pál körülnéz, sehol senki, azzal tovább evett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon újra megszólal valaki ilyeténképen:
– Júj, be fázom!
Körül tekint újra, – sehol senki! azért tovább evett.
Csak eszik, csak eszik, egy kis idő múlva újra megszólal valaki, mondván:
– Júj, be fázom!
Vízi Pál föltekint a fára, hát látja, hogy ott a fatetején űl egy vén asszony, hidegtől-e vagy mitől dideregve, hogy szinte a foga is vaczogott bele s remegett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél.
– Jöszte le bolond, ha fázol!
– Mennék ám, de nem merek!
– Mitől?
– Az állataidtól.
– Jer le bolond, szelidek azok, mint a kezes bárány: nem bántanak!
– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat mindegyik hátán végig fekteted, akkor lemegyek.
– Vesd le hát, no!
A vén banya leveti az aranyhajszálat, de ez a tűzbe esett s ott elégett; de ezt a boszorkány nem vette észre. Ezért nagy bizton lemászott a fáról, odaűlt a tűz mellé, elkezdett sűtkérezni, fűtözni; majd fölkelt, megfogott egy varancsos békát, a kabátját ízibe lerántotta, nyársra húzta és a tűznél piritani, sütni kezdte.
Vízi Pál csak nézi, csak nézi, de nem szólt semmit, gondolván magában, hogy ki-ki egye meg a maga pecsenyéjét; de a vén asszony egy kevés idő múlva csak elkezdi:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.
– Hallgass banya, hallgass!
De erre a vén banya semmitsem hederitett, hanem csak a magáét hajtotta:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát!
– Hallgass banya, hallgass!
De bíz a vén asszony nem hallgatott el, hanem folytatta a maga mondókáját:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.
Vízi Pál se veszi tréfára a dolgot, hanem a forró szalonnát, úgy a mint süstörgött a tűzön, minden nyársastól együtt a vén asszony pofájához vágta, mondván:
– Ne, edd meg! egye meg a pofád!
De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldotta a nyelve kerekét s darált össze-vissza asszony módjára.
– A bátyádat is én öltem meg, téged is én gyilkollak meg; ott ama nagy kádakban van a húsa besózva, a tiéd is odajut; ott ama patakban folyik drága vére, a tiéd is odajut, és ott ama vérpatakban uszik ékes feje, a tiéd is odajut… Azt gondolod hogy félek tőled?! én, a boszorkányok királynéja?!… vagy tán állataidban bizol? azok már rég kővé váltak aranyhajszálam bűvös erejétől.
Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy miket beszél ez az asszony, aztán egyet fűtyentett s a három állat a vén asszonyt ugy közrekapta, hogy az moczczanni sem mert. De nem is lehetett neki, mert a farkas a lábába harapott s annál fogva tartotta.
Itt, bezzeg megszeppent a boszorkány királyné s minden ördögi mesterségeit elővette csakhogy szabadulhasson, ezért mindenféle állattá: kigyóvá, békává, kutyahallá, tengeri kutyává és disznóvá változott, de azért a farkas nem eresztette el, mert annáljobban szorította.
A boszorkány végre átlátta, hogy ez nem fizeti ki magát, azért a könyörgéshez fogott.
– Csak éltemnek kegyelmezz, mondá Vízi Pálnak, feltámasztom a bátyádat; feltámasztom mind azokat, kik általam gonoszul vesztek.
– No jól van, mondá Vízi Pál, nem bántalak, hanem igéreted váltsd be.
A vén banya aztán mindenféle apró üvegeket szedett elő, melyekben egy-egy csepp vér, a megöltek tulajdon vére volt, – s ezeket a vércseppeket bele öntötte a vérpatakba, ime! a vérfolyása azonnal megszünt s mindenki vére külön vált a másikétól. Ezt a külön vált vért zsalytárokkal merte ki, aztán a besózott ember-húsra öntözte. Mikor ezzel is készen volt, a besózott húst bűvös szerrel meglocsolta, közbe-közbe varázsigéket mormogván, mindenkit egyenként nevéről szólitott.
S ime! a boszorkány királyné e varázsigéjére az idézett személyek, testestől-lelkestől, úgy a mint az életben éltek, egyenkint megjelentek.
Legelőször jött elő Vízi Péter, ki alighogy testvérét meglátta, oda szaladt hozzá s ugy össze-visszacsókolta, ölelgette, hogy majd kiszorította a lelket belőle; mert a pihenésben, besózásban mindenki hétszeres erőt nyert vissza.
Aztán jöttek hírneves vitézek, jó katonák a szomszéd városból, hol már Vízi Péter uralkodott. S ezek mind-mind éltöket véröket felajánlották Vízi Pálnak, hogy készek érte még a sárkánynyal is megküzdeni, s ha kell, a világból is kimennek vele.
Minthogy Vízi Pál boszorkánynak, rosz léleknek tett fogadást: azt nem volt köteles megtartani, – az alól azért maga-magát feloldozta, gondolván, hogy istennek kedves dolgot cselekszik.
Ő azért éles kardját kihúzván, sziven döfte a vén banyát, kinek, ezzel a szurással, ezzel a halálos döféssel, fekete lelke világát azonnal kioltotta.
Ime! hogy a boszorkány fekete lelke a pokol gyehenna lángjai közé elrepűlt, mintha e Boszorkánytanya ettől lett volna oly sötét: az egyszerre megvilágosodott s feltünt az isten drága napja! A sötétség lakói, mintha a pokol nyelte volna el azokat, mind eltüntek. A haraszt alól, piros, kék, fehér, ezer meg ezerféle virágok és erős fakadású füvek bújtak elő, melyeket szelid őznyájak, szarvas-tehenek csipegettek; a vérpatakok helyén tiszta víz csörgedezve, beszélgetve, futott odább; a baglyok, kuvikok és denevérek helyett, dalos madárkák vidámitották a tájat. Minden, minden megváltozott s a sötétségországa helyett, a világosságországa állott elő.
A testvérpár aztán hat állatjával és a feltámasztott nép kiséretében bevonult a városba. Itt, elébük harangoztak s nagy lőn minden szív öröme azon, hogy a király megérkezett és hogy nincs többé Boszorkánytanya.
Maga a fiatal királyné pedig üveges-aranyos hintón férje-ura elé ment, de bezzeg meg volt akadva akkor, mikor meglátta férje szakasztott mását, s el nem tudta találni, hogy most már melyik az övé, melyiknek boruljon a nyakába, melyiket csókolja össze-vissza?
Vízi Péter végre előlépett s szeliden megérintette felesége gyenge karját, a szemébe tekintvén, szót szólt hozzá:
– Hát nem ismersz aranyos rubintom, éltem bimbaja; hisz szivem szép szerelme én vagyok a te férjed?!
Csak ekkor ösmerte fel férje-urát, csak ekkor esett a nyakába s csak ekkor csókolta össze-vissza: nevetett is, sírt is.
Most Vízi Péter egy nagy darab földet felszántott, vasboronával megboronálta s hengerrel apróra törte. Mikor ez meg volt, a felszántott földbe a sárkány szájaiból kiszedett fogakat, az égtől kérvén rá áldást, elvetette.
S ime! a sárkányfogak kikeltek és kihajtottak. A hajtások pedig ékes virágszálak, tündöklő hajadonok valának, még pedig oly fölösleges számmal, hogy a Boszorkánytanyán feltámasztott hősök mindegyikének jutott egy-egy feleség, egy-egy szép leány.
De mielőtt e gazdag vetést a szerelem sarlojával learatták volna; de mielőtt az ékes virágszálakat a szerelem kezével le szakitották volna: eléb édes anyjuk kiszabaditására indultak el a testvérek.
Minthogy azonban igen erős férfiak táborán uralkodtak; minthogy hat harczos állatjuk is volt: ezt nem nagy erőfeszitéssel véghez is vitték. Mikor aztán édes anyjukat kiszabaditották: őt bibor-bársony trónba, mint méltó helyre, a mely azt megillette, beültették s megkoronáztatták az aranykoronával.
Mikor ezt is véghez vitték, e világon levő minden országot hatalmuk alá hajtottak, meghóditottak s azokon aztán békeségesen megosztoztak.
Igy teljesedett be az öreg király álma, hogy az ő kedves leánya két korsó vízet öntött ki a földszínére s a kiöntött víz, mint az áradat, egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a tengernyi áradat nemcsak az ő birodalmát, de az egész világot özönvízzel árasztotta el s ő magát is, mint az ürgét lyukából, kiöntötte.
Hogy bevégezték a munkájokat, már ekkor szépen felnőtt a sárkányfog vetés; viritottak a 18 éves hajadonok. Minden vitéz harczost egy-egy szép leánynyal jutalmaztak.
Hej! ezek az asszonyok nem hijába hogy sárkányfogakból származtak, de közülök egy-némelyik valódi emberhúst evő sárkány! És annyi csakugyan szent igaz, hogy minden haragos, zsémbeskedő, pörlekedő rosz asszony sárkányfogból való; az volt neki a magja, abból fakadt, abból nőtt ki.
KILINKÓ.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek három fia.
Egy szép verőfényes napon kivitte őket az erdőre. Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a legnagyobbik, mondván:
– Ejnye, apám-uram! be szép ekeszarv lenne ebből a gírba-gurba fából!
– No te fiam szántó-vető ember leszesz. – S az öreg a gírba-gurba fát azonnal kifaragta ekeszarvnak.
Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a középső is, mondván:
– Ejnye, apám-uram! be jó szabó-asztal lenne ebből a sudar fából!
– No te fiam, szabó leszesz. – S az öreg a sudarfát azonnal kifaragta szabó-asztalnak. Azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a legkisebb is, mondván:
– Ejnye, apám-uram! be jó lenne ez a somfa-hajtás bunkós botnak!
– No te fiam, zsivány leszesz! – S azzal az öreg kifaragta a somfa-hajtást is bunkós botnak.
S aztán mindhárom fiát elküldte országvilágszerte, hogy ki-ki tanulja ki a maga mesterségét.
Itt, felszabadúl a legnagyobb fiú s készitett olyan ekét, melyen egy vágás, furás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.
A középső fiú is kitanulta a mesterségét s készitett olyan dolmányt, melyen egy ötés nem sok, de még annyi sem látszott.
A legkisebb fiú pedig csinált olyan fütyköst, mindenféle választó vízzel kiczifrázva, hogy azon egy vágás nem sok, de még annyi sem látszott.
Itt a szegény ember, magához vette a három remeket, elment a királyhoz, ott az ujjain sorra elszámlálta, hogy ezt a nagyobbik, azt a középső, emezt pedig a legkisebb fiam csinálta s aztán ajándékképen a királynak adta.
Megörül a király a három szép ajándéknak. Ezért a szegény embert mindenféle jókkal annyira kinálta, hogy még a leülőhelyét is megtörülte s úgy ültette le az aranylóczára. Különösen a bot, a czifra választó vizes bot tetszett meg neki annyira, hogy azonnal rendeletet adott ki, hogy azt tüstént akaszszák a nyereg kápájába.
– Hát a te fiad e szerint botcsináló? kérdezte a király a szegény embert.
De erre a szegény ember, megvakarván a fejét ott is, a hol nem viszketett, ilyen forma választ adott:
– Mi türés-tagadás felséges uram, az én fiam nem bot-csináló – bár az volna! – hanem zsivány.
– Zsivány?! kérdé elszörnyedve a király. No szegény ember menj haza szép csendesen, mond meg a fiaidnak, köszöntetem szépen, hogyha ő olyan mesterember, ha az én királyi ólamból egy álló hét alatt a legkedvesebb almás-pej szörű, csillagos homlokú, kesely lábú, harmad-fü csikómat el nem lopja: karóba huzatom. Ha pedig azt eltudja csenni, egy kas-pénzt adok neki.
Haza megyen a szegény ember nagy búsan, mint a kinek az orravére folyik, hogy már az ő fiját igy húzzák, úgy húzzák a karóba.
Hogy elpanaszolta a fiának az egész dolog sorát-rendjét, az csak azt felelte rá: mit búsul apám-uram? kisebb gondom is nagyobb ennél!
Itt Kilinkó mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét, fölöltözött koldús-ruhába; az oldalára akasztott egy nagy ebadta tarisznyát, egy féloldal szalonnával és egy egész kenyérrel megbélelve; elől-hátul pedig egy-egy miatyánk fityögött; az egyikben a borok apja, a másikban pedig a szílvaláng anyja volt, mit papramorgónak is szoktak csúfolni. Imigy fölfegyverkezve, elment a király legkedvesebb almás-pej szőrű, csillagos homlokú, kesely lábú, harmadfű csikaját elcsenni, melyet azalatt a király parancsára egy egész álló hétig négy katona őrzött; – mert, közbe légyen mondva, ennyi idő volt kitűzve az ellopásra; – egyik a farkát fogta, kettő pedig a kötőfékét tartotta és a negyedik a hátán űlt.
Beköszönt ide Kilinkó nagy dideregve, nagy fázva, mint a kit majd megvesz az isten hidege.
– Isten jó nap, vitéz urak!
– Fogadj isten, koldús ember! hát mi járatban vagy?
– Hát csak benéztem ide, mert majd megvesz az isten hidege, hogy majd megmelegszem, azért fűtözni jöttem, ha a vitéz urak megengedik… Júj be hideg van! csakúgy pattog a fa, és a pipiske úton-útfélen fagy meg: – én is, mint afféle isten árva madara, kinek nem adott az isten egy kis hajlékot, az útfélen hullnék el, kiről senki sem számol, kit senki sem siratna meg, ha ily könyörülő emberek nem volnának mint vitéz uraimék; meg ha az isten ily áldott papramorgót nem teremtett volna, mint ez a kulacs vére, itt la!
Ezzel felhajtotta a pálinkás kulacsot s jót huzott belőle! tetette magát, mintha ivott volna, nagyokat kortyantott, pedig csak annyit ivott, mitől egy csibe se ütötte volna fére a kontyát.
Aztán kézről-kézre adta a kulacsot s az nyájas kotyogó beszédével biztatta a vitéz urakat ilyeténképen: korty, korty, igyál torok! De a vitéz uraknak nem sok biztatás kellett! hogyim jó volt az istenadta papramorgó, csúszott lefelé, mintha csinált úton haladt volna, úgyhogy, mikor harmadszor járt körül, csaknem üres volt.
De már erre harapni is kellene valamit?! de mit? ha csak azt a csikót meg nem eszik?! azt pedig csak nem ehetik meg, mert annak az élte, az ő életök, s úgy kellett rá ügyelni, mint a szemök világára, vagy tán még annál is jobban!
– Eh, vitéz uraim! mondja Kilinkó, sohase gondolkozzanak oly nagyon az elemózsián, van én nálam az is itt a szerdásban.
Itt, kiveszi Kilinkó a masűlt puha kenyeret, hozzá a jó paprikás szalonnát s odanyujtja a legközelebb levő katonának.
A katona is elővette baranyai bicskáját, neki fogta a kenyérnek, hogy majd leszeli a pilléjét.
Csak szegi, csak szegi, de még sem állhatta meg szó nélkül, mondván:
– Hej! ha most az a Kilinkó itt volna, igy hasitanám ketté a fejét, mint ezt a kenyeret, la!
Kilinkó pedig csak a bajúsza alól nevetett, megsodoríntván annak a végét kétszer, háromszor is, csak nagy íves szemöldökét mozdította meg; de természetesen ezt a részeg asszonynyá lett vitéz urak észre sem vették, vagy ha észre vették volna is, mit nyertek volna vele, csaknem gondolhatták azt, hogy az, a kinek kenyerét eszik, italát iszszák, az a koldús forma ember, maga Kilinkó legyen?!
Csak esznek, csak esznek, s jó ágyat vetettek a jóféle bornak, mely a Kilinkó csutorájában nyugodott.
De nem nyugodott soká, mert hogyim jóllaktak, ízibe előrántotta azt Kilinkó, kitekervén a nyakát, kibuggyant annak piros vére.
Kilinkó aztán kézről-kézre adta a kulacsot, de eléb, jó szokás szerint, maga huzott belőle akkorát, hogy a vitéz urak is megsokalták, gondolván: hát nekik mi marad; pedig csak ámitotta őket, pedig csak bolondította, mert annyit se ivott, – isten bizony oly igaz, mintha saját két szemökkel látták volna kigyelmetek, – mennyitől egy kis madár se részegedett volna meg!
Addig-addig pityizálgattak ő kigyelmök, míg mind a négy katona olyan részeg nem lett, mint a csap s eldőlt, mint valami lelketlen fadarab.
Ekkor Kilinkó ízibe eloldotta a csikó kötőfékét s kivezette az ólból a király legkedvesebb paripáját. Annak a katonának, ki a lófarkát tartotta, egy seprőt adott a kezébe, a kettejének pedig, kik a kötőféket tartották egy-egy kóczmadzagot nyomott a markukba, – a ki végre a hátán ült, azt egy tilóra ültette.
Az öreg másnap kötőfékénél fogva szépen fölvezette a hires csikót a király színe elébe, s az tüstént kimérte a kaspénzt.
A király erre csak a fejét csóválta s azt üzente a szegény ember fiának: köszönteti Kilinkót s hogyha a pokolból el nem hozza a király öreganyját, karóba huzatja; ha pedig ő arra szert tehet, tizenkét kaspénzt ad neki s rádásul számot tarthat a fele királyságra.
Haza megyen a szegény ember nagy szomorkodva, mint a kinek az orra vére folyik, hogy már az ő fiát igy huzzák, úgy huzzák a karóba.
Kilinkó pedig mindezekre csak azt felelte: sohase busuljon apám-uram, kisebb gondom is nagyobb annál. Hanem, hogy üres ne legyen a szerdás, mert annak bolond a gazdája: amott az országúton hajt egy ember két juhot, azt elcsenem tőle s az erdőben itt megitt a nagy fa alatt megpörköljük. Azért apám-uram forditsa a szekérrúdját az erdőfelé, a hol is a megnevezett helyen rakjon lángos lobogós tüzet.
Úgyis is lett. – A szegény ember elment tüzet rakni, Kilinkó pedig juhot lopni.
Ezermester volt ez a Kilinkó! Most is, mit mit nem cselekedett! valahol, de hogy valóban hol, hol nem? azt egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, valahol egy ökörfarkra tett szert, – s ezt eleve, a merre gondolta, hogy az egyszeri embernek arra kell jönni, elásta valami-valami kátyús, iszapos hely szélére, czővekekkel, kövekkel a hogy úgy, jólroszul, odatákozta, hogy egy ember erejének egykönnyen ne engedjen.
Hogy az egyszeri ember arrafelé terelgette a két juhot: elkezdett Kilinkó iszonyuan kiabálni ilyenténképen:
– Segitség! segitség! az ökrömet mindjárt elnyeli a feneketlen kátyú! csak a farka van ki az iszapból! csak annál fogva tartom!
Az egyszeri ember is hirtelen oda szaladt s juhait ott az útfélen hagyta minden őrizet nélkül.
– Mi baj? mi baj? kérdi az egyszeri ember.
– Segitsen földi! megáldja az isten! egyetlen pára jószágomat elnyelte a feneketlen kátyú, csak a farka van ki! De, minthogy ketten úgyse bírjuk kihúzni, mig segitséget hozok, nosza földi fogja meg s tartsa a farkánál fogva; mert ha el találná ereszteni, talán a föld fenekéig megse állna, s valahol a másvilágon lyukadna ki!
Az egyszeri ember átvette az ökörfarkot s erősen tartotta a – nagy semmit; Kilinkó pedig azalatt szépen elhajtotta a két juhot s az apja le is húzta a bőrét, fel is aprította, meg is pörkölte.
Mikor egészen készen volt a pörkölthús s az a subaháton elterítve párolgott: azt találja mondani Kilinkó az apjának:
– No apám-uram! fogadjunk, hogy én e pörkült húsból hamarább eszem mint kelmed?
– Ugyan édes fiam, már hogy ennél te ebből hamarább, mint én; – én, ki lerántottam a bundáját, összeaprítottam, megpörköltem s azonfelül apád vagyok?!
– Már akár sütötte, akár főzte kelmed, de annyi szent igaz, hogy én abból hamarább eszem mint apám-uram.
No ez abban maradt. – Itt Kilinkó térül-fordul, a júhbőrt megtömte haraszttal, egy nagy ebadta husánggal irgalmatlanúl püfölni kezdte s fenszóval, torkaszakadtából kiabálta: jaj, nem én loptam el a juhot! jaj, nem én loptam el a juhot! hanem az apám-uram, ki ott a tűz mellett van, la!
Az öreg csak hallgatja, csak hallgatja, ismételvén magában: nem én loptam el a juhot? nem én loptam el a juhot? hanem az apám-uram, ki ott a tűz mellett van?… No itt nem jól van a dolog, kutya van a kertben; utczú vesd el magad! bezzeg nem nézte az öreg, hol a ritka, hol a sűrű, vén létére futott, mint az űzött szarvas.
Kilinkó pedig vissza ment a tűzhöz s már akkor nemcsak hogy jólis lakott, de majd megis éhezett, mikor az öreg, ki kengyelfutónak állott be, visszatért a tatárfutásból; mert, hogy látta az öreg, hogy senki sem űzi, csak bolondjába szaladt világul mint a Kari lova: vissza fordult s csendesen a tűzhöz sonfordált.
– Hol az ördögbe jár apám-uram? én már el is felejtem, hogy ettem: azért újra hozzá látok.
Csak esznek, csak esznek, egyszer megszólal Kilinkó:
– Ugy-e megmondtam apám-uram, hogy a pörköltből hamarább eszem mint kigyelmed?!
– Hej fiam! ezermester vagy te! de addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.
– Elhiszem azt, ha agyagból van; de én vasból vagyok, ki az ördögök kútján se törik össze. Azért holnap indulok, elmegyek a pokolba s ha csak szerét tehetem, elhozom a király öreg anyját, a vasorrú bábát, ki ott ispiritusban van becsinálva…
Itt, veszen Kilinkó két rosz gebét, még pedig olyant, hogy a gerinczeivel aratni lehetett volna s oldalbordáit egyenként megszámolhattad volna; – oly csunya rosz két pára volt, a melyre azt szokta mondani a magyar ember: eb ennek a gazdája! Rádásúl még ennek a két ánglus paripának az a jó tulajdonsága volt, hogy akkor álltak meg, mikor nekik tetszett, akkor indítottak, mikor nekik tetszett. De fel is kantározta őket illendőképen sallangos szerszámmal: mindkettőnek madzag-hám marta a szügyét s toldozott-foldozott csepű kantárszár rágta a száját. Vett hozzá még egy vedlett fakószekeret, a mi úgy járt négyrétbe görnyedve, mintha a fara lelett volna ütve s oly szépen nyikorgott, mint a vén Runyi hegedűje, mikor könyörületre akarja indítani az emberi szivet.
Tán az egyszeri tót erre a jószágra mondta ezt a rigmust:
Szegény ember, rosz szerszám.
Tán Kilinkó volt az, ki annak imigy felelt:
Bocskor merűl, –
Kankós apád
Erre nem űl.
Akár mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy Kilinkó ily jószágokon indult el a pokolba. De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy fogatott az apjával két sűdő-nyúlat, csináltatott a czigány kovácsnál hat vasbakót és szedetett az anyjával két zsák cserepet. S miután mindezeket a kocsijára felpakolta, csak igy indult el a hosszú útra.
Megyen, mendegél hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, csigaszaladással, hangyanyargalással és bolhaugrással olyan göröngyös, röges útakon, hogy majd kirázta a lelkét; tán ki is rázta volna, ha az Kilinkóé nem lett volna!
Kilinkó végre, hogy gyorsabban haladjon, megállitá a két gebét, vagy megse kellett állitani, mert azok maguktól is megállottak, s leszállt a kocsi, vagyis a színe hagyott, vedlett fakószekérről, előkereste az aczélt, kovát és taplót s kiütött. Mikor legjobban égett a tűzes tapló, bekötötte az istenadta két jószág fülébe. Ime! egyszerre, mintha kicserélték volna a két rosz gebét, mintha sárkánytejet szopott volna, sebes vágtatva, mint a legsebesebb forgószél, megindult a pokolfelé s megsem állt, míg annak szájához nem ért.
Hogy ideért Kilinkó, hogy megállt a két rosz gebe: leszállt a kocsi ülésről, a hátára vetette a két zsák cserepett, a hat vasbakóval együtt s úgy lezúditotta a pokol ajtaja előtt, hogy annak megrendűlt még a boltive is s minden ördög, apraja-nagyja abba hagyta a munkáját, annyira megijedt. Itt, Kilinkó elkezd iszonyuan csörömpölni; verte a hat vaskóval a cserepeket.
Kiszaladt egy ördög nagy ijedten s kérdi tőle, hogy mit akar.
– Nem egyebet, felelt Kilinkó, mint itt kápolnát épiteni s titeket a pokolból kipapolni! Azért csak szedjétek össze a sátorfátokat, ingó-bingó holmiteket, mert itt többé nem lesz sötétség, nem lesz pokol, hanem istentdicsérő kápolna, a melyben én leszek a pap!
– Jaj, csak hagyd abba! a mit kivánsz, azt adunk.
– Azt kivánom, felelt Kilinkó, hogy izibe adjátok ide a király öreganyját, a vasorrú bábát, ki itt ispiritusban van eltéve.
Az ördögök annyira megijedtek, hogy tüstént odaadták a király öreganyját, a vén vasorrú bábát, ki ispiritusban volt eltéve.
Kilinkó aztán föltette a fakószekérre a király öreganyját s elindult vele hazafelé; de, alig viszi egy félórai járóföldre, utána szalad egy nagy kamasz, ökörfarkú, lólábú, szőrös-bőrös ördög és visszahívta.
– Hallod-e Kilinkó, – vesztél volna az anyádban! – nem addig van az; hanem a ki jobban tud szaladni, azé legyen a király öreganyja, a pokol ékessége!
– Én nem bánom, felelt Kilinkó immel-ámmal, erre is ráadom a fejemet; de van nekem egy hét hetes kisöcsém, az is jobban tud szaladni mint te: hát én akkor hogy tudok!?
– Majd meglássuk, felelt az ördög, hogy hány zsákkal telik: azért nosza, hol az öcséd, álljon ki a sikra.
Itt Kilinkó kinyitja a zsák száját, kiereszti a sűdő nyúlat s az ott hagyta el az ördögöt, a hol találta.
Igy újra Kilinkóé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, ki ispiritusban volt eltéve. És azt újra föltette a fakószekérre, a két gebét pedig megabrakolta czigányabrakkal s kihajtotta a pokolból; de, alig ment egy félórai járóföldre, újra utána loholt egy nagy kamasz ördög és visszahívta.
– Mért hívtatok vissza? kérdi Kilinkó.
– Csak azért, felelt egy nagy kamasz ördög, kinek akkora füle volt, mintegy két éves tinó lehuzott bőre, hogy a melyikünk ezt a kilencz mázsás vasbuzogányt magasabbra tudja hajítani, azé legyen a király öreganyja, a pokol virága!
– Ha csak azért hívtatok vissza, annak én fittyet hányok s oda se nézek!… no hajítsd fel!
Felhajítja az ördög a kilencz mázsás vasbuzogányt, s a hány mázsa volt, annyi napig ért le a pokolba.
Kilinkó is megfogja a végét, hogy majd felhajítja, – jóllehet meg se tudta volna mozdítani. Fölnéz nagy keservesen az égre s egy álló óráig mindig a holdvilágra bámult.
Már az ördögök is megsokalták, kérdik tőle, hogy mit néz.
– Mit nézek?!… Hát látod-e azt a fényes udvart az égen?
– Látom, felelt az ördög.
– No, ha látod, hát tudd meg, hogy ott lakik az én bátyám, ki a Dávid bácsi kovácsa s annak akarom ezt a buzogányt felhajítani, hogy kovácsoljon belőle tűzes istennyilát s vele aztán titeket egyenként verjen agyon!
– Jaj, csak ne tedd, inkább vidd el a király öreganyját, a pokol ékességét!
Igy Kilinkó kiállta a három probát, az övé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, a pokol ékessége, ki ott ispiritusban volt eltéve.
Megyen, mendegél hazafelé, de most már nem szaladt utána egy ördög sem s nem hívta vissza; mert egy ördög nem bírt volna vele, kettőt pedig resteltek volna küldeni.
A királynak pedig ez idő alatt se éjjele, se nappala; szüntelen azon törte a fejét: hátha elhozza Kilinkó az öreganyámat a pokolból?… hátha még az ördögöket is meg tudja csalni?… mit csinálok én a vasorrú bábával, hiszen megöl förtelmes tekintetével s rádásul fele királyságomat Kilinkónak kell adnom?! Ezt soha ki nem állom!…
Mikor azért Kilinkó beállitott elébe, mondván:
– Jelentem alásan, itt van a felséged öreganyja! az ezt felelte:
– Takorodjál vissza vele a pokolba s tüstént vidd vissza oda, a honnan hoztad!
– Viszi bíz a Belzebúb!… mondá Kilinkó, fölvett egy nagy ebadta szérűseprőt s a pokol virágát visszahajtotta a pokolba.
Az ördögök egy nagy forgószelet küldtek érte, melynek a kellőközepébe, mint valami hintóba, szépen beleűlt a vasorrú bába. Egy garabonczás diák fogta a gyeplőt, ki rongyos palástjában a bakon űlt s megsem állt vele a pokolig. Mindenütt a merre csak mentek, a jég elverte az emberek vetéseit.
A király most mindig azon törte a fejét, hogy veszithesse el Kilinkót. Egyszer még is rájött a dolog bibéjére. Volt ugyanis a királyi rezidenczia kellőközepén egy muzsikáló száz öles kút, s ennek a szépszólású kútnak elromlott a muzsikája. Az irástudók, és a bölcsek azt mondták, hogy azért nem szól a kút, mivel száz esztendő óta nem tisztitották. A király azért azt mondta Kilinkónak, hogy mindaddig nem adja által a fele királyságot, nagy Meseországnak a felét, míg a szépszólású kút meg nem szólal, míg azt ki nem tisztitja. Pedig, dehogy a szépszólású kút forgott az ő elméjében; egészen más lappangott a dolog alatt; nevezetesen az: majd mikor Kilinkó olyan kis vödörrel, mint egy lugzó, legjobban meri a vizet: akkor a padláson levő huszonhat mázsás harangot lehajítják a kútba, ezzel az óriás födővel szépen leborítják, ott leli sírját, s ez a huszonhat mázsás harang lesz a szemfödele.
Kilinkó erre csak azt felelte, hogy legyen meg ő felsége akaratja; kész a kútat kitisztítani.
Úgy is lett. – Kilinkó lebocsájtkozott a száz öles kútba; huszonhat ember pedig szépen odahengeritette a huszonhat mázsás harangot s lezuditották a fejére. De nem úgy volt az megírva, hogy Kilinkó ily csunya véget érjen; mert ő eleve, – élt a gyanúperrel, – szépen behúzta magát a kút pandaljába: így, mikor leesett az óriási födő, megfogta azt fülénél fogva s ki hajította a kútból, mondván:
– Most melegem van; nincs szükségem a kalapomra!
A kút kávája mellett ép ott állt a király s azt a 26 mázsás harang úgy agyonütötte, úgy szétmált, hogy kanállal se tudtak volna belőle annyit összekaparni, mint a körmöm feketéje.
Hijába! a ki másnak vermet ás, maga esik bele!
No most az volt a kérdés: ki legyen a király?… ki más mint Kilinkó! úgyis már az övé volt a felekirályság!
Volt a harang alatt megboldogult királynak egy gyöngyadta gyönyörű 18 éves leánya, ki szerelemtől lelkezett ékes virágszál volt. Ezt a virágot Kilinkó a kebelére tűzte s élete párjának, felesegitségnek, feleségének eljegyezte. De különben, könnyű Katót tánczba vinni; könnyű a szép leányt leszakasztani, ha a szerelem keze tépi; mert alig pillantották meg egymást, azt mondták egymásnak:
Szivem szép szerelme! én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el egymástól.
Lakzit laktak s még most is élnek, ha meg nem haltak.
A KEREK KŐ.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, mindkettőjöknek pedig annyi gyermeke, mint égen a csillag, mint réten a fű. A szegény ember halászattal kereste véres verejtékkel szerzett kenyerét; mert oly szegény volt, mint a templom egere, vagy még ennél is szegényebb, mert ennek hébe-hóba csak jut egy-egy kövér légyczomb, kenyérmorzsa és hízott szúnyog; de ő neki csak a teste-lelke, meg egy kétszáz szemes hálója, pedig a halász, mint a szóbeszéd mondja, éhen kórász.
Volt ennek a szegény embernek egy igen gazdag bátyja s ennek annyi gyermeke, mint kákán a csomó, de azért, ha a szegény ember, hébe-hóba, nagy szükség idején, isten látogatásakor egy véka életért elküldött hozzá: a csúf még így felelt: akkor adok egy véka életet, ha egy gyermeket adsz; különben harapj levegőt, egyél jeget, igyál vizet s rádásul sírás-pityergés legyen a fűszerszámod.
Sok gyermeke volt a szegény embernek, de azért neki mégsem adott csak akkorkát sem, mint a kisújjam!
A szegény ember asztalfiókjában már egy álló hét óta kenyér nem volt, csak holmi gyökereken, mezgerelt krumplin élődtek, mint Toldi Miklós lova a szeméten; csúnya szeles idő járt, nem lehetett halászni. Midőn hetednapra megcsendesűlt az idő, a szegény ember halászni ment.
Már éjfélután kettőt ütött az óra s innen-onnan pitymallani, szürkülni kezdett az idő; de a szegény ember, egy szálka-hal nem sok, de még annyit se’ fogott! Kétszázszor is betette a hálóját és kétszázszor is kihúzta – pufra.
– Beteszem még utoljára, mondja magában, ha lesz benne: jó! ha nem lesz: az is jó; legyen meg az isten akaratja! Piszt! van benne valami, érzi a kezem!
Vigyázva huzta fel a hálót, kiveti a partra s ime! egy gömbölyű, kerek követ huzott ki a vizből.
– Hacsak kő! minek ez nekem; gyermekeim ezt nem ehetik meg!… A szegénynek még a szerencséje is szegény!… Ezzel a kerek követ a víz kellőközepébe bevetette.
Beteszi a szegény ember ujra a hálóját, megint megmozdul a káva, húzza nagyvigyázva s újra benne a kerek kő!
– Hacsak kő! minek az nekem?!… én istenem hát már én csak követ halászok?! Biz isten, szót se’ szólnék érte, ha oly gyomrot adtál volna, mely a követ is megemésztené!… Ezzel a kerek követ újra behajította a víz kellőközepébe.
A szegény ember harmadszor is beteszi a hálóját és ismét benne a kerek kő!
– Istenem! vagy minden hal kővé vált, vagy az ördög űz velem csalfa játékot; de ez nem lehet jó lélek műve, hanem a gonoszé! Minek ez nekem?… ha kenyérré válna!… Ezzel a követ harmadszor is bevetette, de csak úgy a víz szélére.
Hogy nem fogott a szegény ember egy szálka halat sem, de meg már el is fáradt: megrázta utoljára a hálóját, leoldozta a káváról és a csúhujjába tette, s azzal nagy búsan bandúkált hazafelé, mint a kinek az orravére folyik. De egyet gondolt, mintha az isten sugallta volna neki, visszafordult, a kerek követ magához vette, mondván: jól lesz a gyermekeimnek kenyér helyett játszani.
Hogy a háza közelébe ért, a gyermekek kifutottak elébe s kérdeztek tőle, hogy mit hozott… nem hozott-e vásárfiát?
– Nem hoztam én semmit, csak egy kerek követ. – Itt van, játszatok vele s hentergessétek a ház földjén.
A szegény ember családja heted napra is étlen-szomjan feküdt le; de a gyermekek, hogy volt mivel játszani, játszottak.
A szegény ember úgy feküdt a kemenczepánkon, a felesége pedig a legkisebb gyermekkel a vaczkon.
A gyermekek csak játszanak, csak játszanak; hentergették a követ. Egyszer csak elkezd a kő fényesedni s mindig fényesebb fényesebb lesz, úgyhogy a kis házat világossággal egészen betőltötte, mintha a nap sütött volna, – pedig még csak reggeli három óra volt.
Itt a pánkon fekvő halásznak szemébe tűnik ez a nagy fény. Mi dolog az? se’ gyertyája, se’ mécse, se’ tört-fáklyája, mégis oly világos a viskója!?
– Hej, anyjuk, kelj föl! nézd csak ezt a követ, úgy fénylik, mint sötétben a revült fa, vagy mint a Sz.-János-bogár, vagy mint a csillag, vagy még ennél is jobban!
– Apjuk! mondja a halász felesége, világszép éltemben mindig hallottam, hogy van a világon oly fényes kő, melyből csak akkora is mintegy mákszem, egy ökröt is megér; valjon nem abból a fajtából való-e ez?
– Oh te golyhó! hol vennénk mi olyan követ! az nem minden bolond házában akad meg; de a szó a mi szó! kell a dologban valaminek lenni, mert annyira fénylik, hogy még a szemem világát is elfogta s szikrát hány tőle.
Itt a szegény ember leszállt a kemenczepánkról, elvette a kerek követ az apró cselédségtől s maga kezdi pártját fogni; dörgöli fűhöz, fához, falhoz, földhöz és hamuhoz, szóval ahhoz, a mi a kezeügyébe akadt, mig az utoljára egészen fényes lett, s aztán betekerte holmi ringy-rongy kapczába, hogy ne világosítson olyan nagyon, hogy aludhassanak a fényétől.
Reggelre kelve azt mondja a szegény ember a feleségének:
– No asszony! vedd fel azt a jobbik ruhádat, melyet ünnepre zsugorgatsz, hogy legyen miben istent dicsérni, vidd el a királynak ezt a követ ajándékba, s mondjad, hogy én küldtem. – S vigy el magaddal egy tálacskát, talán ad érte egy kis lisztet: legalább ezeknek az istenadta gyermekeknek lesz miből sütni egy kis hamuba sült pogácsát.
A szegény ember felesége fölvette a jobbik ruháját s elment a királyhoz. Hogy odaért, köszön neki a mint dukál:
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten, szegény asszony, hát mi járatban vagy?
– Az uram küldött egy kis ajándékot, ki az ér mellett a dombtetőn lakik s halászattal keresi kenyerét.
– Ugyan jó asszony, mit hozhattál te nekem, mikor magadnak sincs? De azért kedves az előttem, mert látom, hogy szivesen adod: azért jöjj be az én királyi hajlékomba.
Bemegy a szegény ember felesége a rezidencziába, kibontja a kendőt s leteszi az aranyasztalra a kerek követ.
A király alig bírt szóhoz jutni a csudálkozás miatt, mert a kerek kő, olyan igaz minthogy élek, gyémánt volt, még pedig olyan, minőt a királynak az apja, nagyapja, de még a szépapja se’ látott.
– Hol vetted ezt, szegény asszony?
– Az uram halászni volt és ő fogta. Háromszor vetette bele a vízbe, háromszor húzta ki; én azt gondolom ezzel a paraszt fejemmel, hogy ezt neki az isten adta.
– No szegény asszony, mondja a király, én a gyémántot megtartom magamnak; hanem adok érte neked 1000 forintot.
– Űhm, ezer forint (a szegény asszony nem azért tett igy, mintha keveslette volna az 1000 ftot, hanem a sok pénznek).
– Ha kevés, adok 2000-et?
– Űhm, kétezer forint!
– Ha ez is kevés, adok 3000 forintot.
– Űhm, 3000 forint!
– Tudod mit szegény asszony! menj haza, hozz három zsákot s az egyiket tele adom aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel. A szegény asszony vitt három zsákot, a király pedig az egyiket tele adta aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel, s még rádásul azt az emberséget is megtette, hogy két ökröt befogatott a szekerébe s azon küldte haza a három zsák pénzt.
Itt a szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy csak párját kellett volna keresni!
– No édes feleségem, mondja a szegény ember, ezt a sok pénzt már megis kellene mérni, hogy valjon hány véka?
– Megám! de nincs vékánk!
– Küldj el ahhoz a fösvény bátyánkhoz, tán csak add egy üres vékát; csak lesz annyi lelke? Eredj kis szolgám Pista, kérj attól a jóféle bátyánktól egy vékát.
Elszalad a Pista a fösvény bátyához, hogy adjon nekik egy üres vékát.
– Vékát?!… pattant fel a fösvény bátya, vékát… ki hallott ilyent, üres vékát!… Minek volna az nektek, hacsak titeket, anyádon kezdve, sorba meg nem mérne! Nem jól hallottad te azt!
– De biz jól hallottam, erősíti a kis fiú, üres vékát mondtak.
– Én meg csakúgy bolondjába nem adok vékát, hanem takarodj haza s kérdezd meg, hogy üres vagy tele vékát adjak-e?
A szegény fiú sírva-ríva haza bandúkolt s elmondja a szüléinek, hogy mit üzent a bátya.
– No, nem tesz az semmit, csitítja az apja, majd megfizet az a jó isten kinek-kinek az ő érdeme szerint, hiszem azt az egyet! hanem szaladj te Marczikám, s ha kérdi, hogy mit mérünk vele, mondjad hogy pénzt.
Elszalad a Marczi egy babszekéren, kezébe vesz egy malaczkergető-ostort, melyet néha napján csent kenderből, hármas ágba a körmén fonogatott, ahhoz a jóféle bátyához, kit, hogy már hetvenhétszer el nem vitt az ördög, bolondul cselekedett.
– Köszönteti általam tubus apám bátyám-uramat, hogy adjon egy üres vékát, mert pénzt mérünk.
– Pé… pé… pé… pénzt! adok fiacskám, adok. Hány kell?… im, ki nem látom mondani…!
– Csak egy.
– Itt van, hanem, ha hamus lesz a véka, ha ezt adtatok el a zsidónak: úgy majd lesz ne mulass!
Haza szalad a Marczi a vékával s megmérik a pénzt, ép’ tíz véka volt kongóban. Hogy a szegény ember megmérte a pénzt; Geczi fiától küldte haza a vékát, de eléb az abroncsát köröskörül rakta vert aranynyal.
Geczi alighogy haza vitte a vékát és alighogy visszajött, már a nyomába kullogott a jóféle bátya, kit, hogy hiba ne essék benne, nem kár volna kezét lábát összekötni s a füstre akasztani.
– Adjon isten jónapot, édes kedves öcsém! (már ekkor „édes kedves“ volt, pedig azelőtt még öcsém se’).
– Fogadj isten, bátya! Be nagy ujság nálunk! üljön le ide ni a tűz-lóczára a patka mellé. – Mi jót hozott? azelőtt még hírrel se’ láttuk!?
– Biz én nem hoztam semmit, hanemcsak azért jöttem, hogy a gyermekedtől hallottam, hogy pénzmagra tettél szert?
A szegény ember csak hallgat, csak hallgat, nem szólt semmit, csak merően a jóféle bátya szeme közé néz, gondolván magában, megállj rosz bátya, majd megtréfállak, majd megjátszom veled!…
– Tudod, hogy nekem nincsenek gyermekeim, holtom után ugyis minden a tiéd, mert magammal a koporsóba csak el nem vihetem: azért, ha megmondod is hogy hol vetted, csak a magad javát mozdítod elő.
– Hol vettem? hát a macskám tegnap fijadzott meg, a királynak pedig annyi az egere, annyi a patkánya, hogy tőle szép szerével még enni sem lehet, mert minden falat után hat patkány is ugrik, úgy hogy a királyt mig eszik, katonáknak kell kivont fegyverrel őrzeni s ezek kergetik el: én tehát kaptam magam, a szűröm a nyakamba galyabítottam, a két kis macskát pedig tányérra tettem s odaajándékoztam a királynak. Megörült az neki s örömében még a helyemet se’ találta; – a királyné pedig ép a kötényével törölte le a port az aranylóczáról, odaültetett maga mellé s kérdezte tőlem: hát az anyjukom hogy van? S aztán a király tíz véka pénzt mért ki a számomra. Ha nem hiszi bátya, itt van a kamrában, jőjön nézze meg.
– Sose’ fárazd magad öcsém: elhiszem, minek nézném? De az isten áldjon meg, haza megyek!
– Ilyen korán? még a leülő helye sem melegedett meg!
– Dolgom van otthon; valamit elfelejtettem, azért sietek olyan nagyon, – fillentett a jóféle bátya.
A gazdag ember alighogy hazaért, már a felesége után kajdászott. Hogy az előjött, elbeszélte neki az egész históriát, hogy, miként jutott halász-öcscse a temérdek kincshez, – s aztán kettecskén szépen kifőzték, hogyha az öcscsük három macskát vitt, majd visznek ők három zsákkal s ezért a király mennyi pénzt ád? E végett három faluból szedették össze a macskákat, de még a hetedikből is hozták, hallván, hogy Nekeresden milyen jó ára van a macskának; de nem is csoda! mert, ki mit kért, azt adott neki; vékabuza, zsákkrumpli, oldalszalonna, bödönytúró, akóbor és tonnapálinka vándorolt el egy-egy macskáért, úgyhogy, mikorra beszerezték a három zsák macskát, kamra, padlás, pincze és verem, de minden kiürült, de bezzeg volt macska egész dögével!
Elindul a gazdag ember szolgájával együtt a hosszú útra, befogja jó négy lovát a kocsiba s felpakolja a három zsák macskát. Képzelhetni, hogy ez a temérdek macska, mindenütt a merre csak mentek, milyen nyavukolást vitt véghez, úgyannyira, hogy ország-világ kiállt csudájára; a gyermekek az egyik faluból a másikig kísérték, a kutyák pedig megugatták, s lőn oly iszonyatos zaj, hogy a gazdag ember megőszült bele.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis elértek a rezidencziába.
– No Jancsi – mondja a gazdag ember – te maradj itt a kocsinál, hogy valamit el ne körmöljenek, majd én bemegyek. De add csak ide azt az ostort, hogyha azok az otromba patkányok az orromnak esnek, legyen mivel köztük szétütni. Beállit a gazdag ember a király elébe s köszön neki:
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten, gazdag ember, hát mi járatban vagy?
– Ajándékot hoztam fölségednek, s csak azért nem hoztam be, mivel nem tudtam, hogy hova parancsolja fölséged szállítatni, ide-e vagy máshová?
– Hát, mit hoztál nekem gazdag ember?
– Mit hoztam? azt hoztam a mi fölséged előtt a legkedvesebb s aranynyal és ezüsttel fizet érte.
– Ugyan mi lehet az, gazdag ember?
– Mi lehet? majd meglátja fölséged; ha én azt megmondanám, tudom hogy még a szavamat is megaranyoztatná.
– Node, mégis, ugyan mi lehet az?
– Hogy teljék fölséged kivánsága, megmondom: azt hoztam a mit az öcsém hozott, s már annak tetszik ösmerni személyét személyének?
– Ösmerem; ő az ér mellett, a domtetőn lakik s halászattal kereste kenyerét.
– Igen, igen! de még én annál többet hoztam!
– Nohát, csak ízibe hozd be, majd én addig behívom a feleségemet, a dámákat és az urfiakat.
Kimegyen a gazdag ember s a szolgájával ketten beczipelik a fehér házba, a király szobájába, a három zsák macskát. Imhogy meg nem szakadtak alatta; de, hogyis ne! 12 kontignácziós volt a rezidenczia.
Hogy a gazdag ember a szobába ért, hirtelen kioldja a három zsákot s kizudítja a pádimentomra a sok macskát.
Hogy már egy álló hétig nem ettek; hogy egy hét óta zsákba voltak: elzűllőtt, elvadult a sok macska; de tett is olyan cseté-patét, olyan pusztitást, milyent még ember nem látott! egyik az ablaknak, másik az aranytükörnek szaladt, harmadik pedig az üvegalmáriomba rontott be, s ott mindent összetört; üvegeket, azt a drága poharakat, findzsákat, csészéseket s tudja isten még mit nem!
A király ijedtében kiabálni kezdett, a királyné sikoltozott – mert egy macska ép hófehér karját karmolta meg; kibuggyant szép piros vére s fehér selyem ruháján végig folyt. – A kis királyfiak pedig torkaszakadtukból visítani kezdtek.
Hogyím az ajtók nyitva voltak: a macskák az egész rezidencziát elárasztották s mindent, a mi csak törékeny jószág volt, összetörtek; alig maradt épen egy tükör, egy ablak és egy üveges almáriom.
A nagy lármára és sikoltozásra végre beszaladtak a katonák, ki bottal, ki puskával s ezek verték agyon a macskatábort, de csak azt, a melyik azalatt az irháját ki nem tette az ablakon.
János gazda, mert igy hívták a gazdag embert, se holt, se eleven nem volt, csakúgy állt ott, mintegy gyermek, a ki tudja, hogy rosz fát tett a tűzre s ezért kikap. De mint a gyermek is megugrik a verés elől, hogyha szerét teheti: úgy János gazda is illa berek, nád a kert! utczú, vesd el magad! szépen elbucsúzott a kapufélfától s szaladt világul, mint a Kari lova! S még most is szalad, ha meg nem állt. Soha többé a maga falujába nem mert haza menni; mert otthon csúfnéven: ‚macska-kereskedőnek‘ nevezték. Egyszer a macskakereskedőnek holthirét hozták, hogy itt meg itt az ormodi árok mellett megfagyott s utána nem sokára a felesége is elköltözött ez árnyékvilágból. Hogy az isten őket gyermekkel nem áldotta meg, hogy magtalansággal verte meg: mindenét a halász örökölte; de lett is belőle olyan gazdag ember, hogy még magának a királynak is csak egy kanpoltrával volt több pénze.