A MOSTOHA LEÁNY S AZ ÉDES LEÁNY.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegy asszony s ennek egy mostoha és egy édes leánya.
Azt tartja a szóbeszéd: mindenkinek magafelé hajlik a keze; de igaz is: mert mig az özvegy asszony a tulajdon magzatját „édes-, kedves“-nek nevezgette: addig az árvának nem volt egyéb titulája mint „te ilyen, meg olyan bestia“; – mert mig az édesnek ezerszépkendőt, százszorszépszoknyát, tulipiros ládát, választóvizes szúszéket és karmazsin csizmát vett: addig a mostoha csak pettyegetett festett kendőt, ringy-rongy viselt szoknyát, melyet már az édes elnyütt, elvetett, szürke rosz szekrényt és fekete csizmát kapott. De azért a mostoha leány még abban a ringy-rongy ruhában is szebb volt, mint az a másik; mert ha hébe-hóba eleresztették a templomba – mert még az istenházába sem mehetett el minden istenadta vasárnap, mig az a másik mindig ott lehetett – mondom hogyha elmehetett a templomba, az egész falu legénysége haza kisérte, mig annak a másiknak, bár felöltözött nagy czifrán, felebotját sem hajtották, mintha ő lett volna az árva, nem pedig amaz.
Ezért az édes leány szüntelen irigykedett a mostoha leányra, pedig az oly jó volt mint egy falatkenyér, oly ártatlan mint a ma-született gyermek és oly szelid mint a galamb, mint a kezes bárány, melyet mindig marokból etetnek-itatnak.
De valamint az a kutya is, melyet jobban szeret a gazdája, marja a másikat: igy az édes leány is, kit édes anyja imhogy tejbe-vajba nem förösztött, mig a másik kenyérben sem evett eleget, – marta a másikat és addig-addig marta, mig a háztól egészen elmarta, hogy menjen – le is út, fel is út – szolgálatot keresni.
A mostoha leányt nem nagyon kellett vasalni a szolgálatra, mert, a mi ringy-rongy ruhácskája volt batyuba kötötte s elment e széles világba szolgálatot keresni. A mostohája sütött neki az útra hamuban sűlt vakarót.
A mostoha leány aztán megyen, mendegél, egyszer egy nyűves kutyára talált, mely már 100 esztendő óta feküdt az út mentében az egyik oldalán, a nélkül, hogy azt valaki, bár minden arra járó-kelőt megszólított, megfordította volna. Hogy a mostoha leány a nyűves kutyához ért, az azt találja neki mondani, szót szólván:
– Hová-hová mostoha leány?
– Elmegyek szolgálatot keresni.
– Jöszte eléb, fordíts meg a másik oldalamra.
A mostoha leány a nyűves kutyát megfordította a másik oldalára.
– No mostoha leány, szólt aztán a kutya, jótét helyébe jót várj!
Azzal a mostoha leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy almafát, mely már 100 esztendő óta, egy fia-gyümölcs nem sok, de még annyit sem termett, mert 100 éves haraszt volt rajta, melyet senki, de senki, bár minden arra járó-kelőt megszólított, nem rázott le. Az almafa a mostoha leányt is megszólította ilyeténképen:
– Hová-hová mostoha leány?
– Elmegyek szolgálatot keresni.
– Jer eléb, rázz meg engem.
A mostoha leány egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem megrázta az almafát. Az almafa, lehullván róla a haraszt, azonnal kivirágzott.
– No leányom, szólt az almafa, jótét helyébe jót várj.
Azzal a mostoha leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy hidat, melyet már 100 esztendő óta, bár minden arra járó-kelőt megszólított, senkisem tapasztott meg.
A hid a mostoha leányt is megszólította ilyeténképen:
– Hová-hová mostoha leány?
– Elmegyek szolgálatot keresni.
– Jer eléb, tapaszsz meg engem.
A mostoha leány, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem izibe leszaladt a folyóba, gyúrt sarat, melylyel aztán a rongyos hidat megtapasztotta.
Hogy a mostoha leány elvégezte a dolgát, tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy vén asszonyt, ki vasekével két kakason kősziklát szántott.
– Hová-hová mostoha leány? kérdi a vén asszony.
– Elmegyek szolgálatot keresni.
– No, ha szolgálatot keressz, jer én hozzám, megfogadlak. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint látod-e azt a kerek erdőt?
– Látom.
– No, ha látod, annak a kellőközepén a selyemréten van az én réztetejű, kakaslábonforgó váram, menj haza, rakd meg a tűzet, főzz kását. Mikor készen lesz a kása, hozd ki ide nekem. Ne, itt van 12 szoba kulcsa. Tizenegybe bemehetsz, de a tizenkettedikbe be ne merj menni, mert ha ezer lelked volna is, mégis gonoszul vesznél; mert ott maga az ördög van lánczra verve.
A mostoha leány beszegődött a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason kősziklát szántott, az pedig átadta neki a 12 szoba kulcsát.
A mostoha leány aztán megtalálta a kerek erdőt, kerek erdőben a girba-gurba utat, melyen haladva egy rézhidhoz ért. Ezen átmén, a selyemrétre jutott. A selyemrét kellőközepén állott a vén banya kakaslábon forgó vára, rezes tetejével. Hogy a mostoha leány ideért, bement a kastélyba, hol egy lelket sem talált, hanem az a gyöngyadta kastély oly üres volt, mint a kríptály. Aztán izibe megrakta a tűzet, a kását odatette, hogy hagy főjön s tizenegy szobát kisepregetett; de midőn a tizenkettedikhez ért, fölébredt benne a kiváncsiság: valjon milyen lehet az az ördög?
Benézett a kulcslyukon, de az ördögöt csak nem láthatta.
A mostoha leány aztán kezébe vette a kulcsot s megprobálta: valjon ez a kulcsa? Az volt. De most valjon kinyilik-e vele? Kinyilott. De most valjon benyilik-e az ajtó? Benyilott.
Most a mostoha leánynak sem kell több, bement a szobába. Körül néz, de az ördögöt csak nem látta, ha csak azt a 7 kád aranyat és ezüstöt, mely ott élére volt verve, ördögnek nem akarta nézni; de annak nincsen lólába, lúdtalpa! No, ha nincs lába, gondolta magában, majd csinálok én.
Azzal a mostoha leány leteritett a földre egy aranyabroszt, mely ugy a szegen függött s azt aranynyal és ezüsttel ugy megpakolta, hogyha akart volna is többet rárakni, mégse fért volna.
A mostoha leány aztán, mikor a hátára akarta venni az aranyabroszt: akkor vette észre, hogy a szögletben egy fekete asztal is van.
A fekete asztalon volt egy nagy, ebadta aranyüst, mely aranyfödővel volt befedve.
Júj! gondolta magában, tán abban van az ördög?
Azt csak meg kell néznie, ha addig él is, ha mindjárt szörnyet hal is; mert még ördögöt világszép éltében sose’ látott!
De hátha megharap; hátha bekap; hátha beránt abba az irdatlan nagy üstbe s ott a csontomról a húst mind lerágja?…
Ha bekap is; ha megeszik is: csak kisz.... mégsem leszek az övé!
Éh! gondolta magában, megnézem én, ha addig élek is!
A mostoha leány aztán nagy bátran odament a fekete asztalhoz, az aranyfödő gyémántgombját megfogta s levette.
Belenyul aztán az aranyüstbe, de biz abban nem ördög volt, hanem olvasztott, híg színarany.
Mondom, hogy a mostoha leány benyúlt az aranyüstbe, hát látja, hogy a keze csupa sárga, csupa aranyos lett.
Ijedtében a hajához fente s íme! az attól aranyhajjá változott.
A mostoha leány aztán, mikor tetőtől-talpig meglátta magát a falban, mely oly fényes volt mint a tűkör, de nemis csoda! mert hisz – isten bizony oly igaz, mint ha látták volna kigyelmetek, tiszta gyémánt volt! – mondom hogy meglátta magát a falban, alig ösmert magára, hogy ő-e az vagy pedig valami királykisasszony?
Csak nézi magát, csak nézi, egyszer azonban valami morgást hall.
Körülnéz, hogy valjon mi lehet az? valjon nem az a vén asszony jött-e haza, ki vasekével, két kakason kősziklát szántott? hát látja, hogy a fekete asztal alatt egy nagy ebadta, lánczos kutya fekszik s az büffentette el magát.
A fekete lánczos kutya csakugy szükölt, csakugy morgott s csattogtatta rá fehér fogait. De hiszen csak ne lett volna lánczravetve, csak szabadon lett volna, sose’ látta volna ő többet isten fényes napját és ragyogó csillagát, hanem tüstént szanaszét tépte volna az a fekete kutya!
Jaj! gondolta magában a mostoha leány, ott az ördög! ízibe a hátára vette az aranyabroszt, benne a temérdek sok kincset s utczó vesd el magad; szaladásnak eredt.
Hogy kiszaladt a réztetejű, kakaslábon forgó vár kapuján: a vaskakas, mely a kastély tetején ült, tüstént megszólalt.
Meghalja a kakasszót a vén asszony, neki sem kell több, ráült az egyik kakasára s haza paripázott.
Hogy hazaért a vén banya, egyenest a tizenkettedik szobájába szalad s látja itt a gazdálkodást.
Ennek sem kell több, ízibe előrántja az azsagot, ráül, mint valami paripára s utána a mostoha leánynak.
De már ez ekkor árkon-bokron túl volt, túl a selyemréten, túl a girba-gurba uton, túl a kerek erdőn és ahhoz a hidhoz ért, melyet megtapasztott.
Mondom, hogy elért a hídhoz, azt mondja a hídnak:
A sarkamba van a banya.
A híd elrejtette; a mostoha leány a hidon vakolattá változott.
Mikor a vén banya a hídhoz ért, s mikor az azt kérdezte tőle:
– Hallod-e te jó hidacska! nem láttál erre szaladni egy ilyen meg ilyen leányt? az azt felelte, hogy: nem.
Ezzel a vény banya visszafordult, a mostoha leány pedig tovább szaladt.
A vén banyának pedig azért kelletett visszatérnie, mert a kérdezgetés miatt paripája elvesztette ördöngös erejét; de otthon, midőn a paripáját tüzes zsarátnokkal megabrakolta, az tüstént visszanyerte elébi erejét.
Hogy a fa-paripa elébi erejét visszanyerte, azt a vén banya ujra maga alá csapta, ráült s utána a mostoha leánynak.
A vén banya a merre csak szaladt, mindig ezt kiabálta, mindig ezt hajtotta:
Majd elérem a szép leányt.
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Biz azt el is érte volna, hogyha az almafa el nem rejtette volna; de, hogyím a leány az almafához ért, azt találja annak mondani, szót szólván:
A sarkamba van a banya.
Mondom, az almafa elrejtette; a leány sóvári piros almává változott s felült az almafára. Ott is ő volt a legszebb alma.
Hogy a banya az almafához ért, azt kérdi tőle:
– Hallod-e te jó almafa, nem láttál egy ilyen meg ilyen leányt erre szaladni?
– Nem láttam én, felelt az almafa.
A vén banya paripája a kérdezgetés miatt elvesztvén ördöngös erejét, az kénytelen-kelletlen visszafordult; de midőn hazaért, megabrakolta azt tüzes zsarátnokkal, melytől a paripa tüstént visszanyerte elébi erejét.
Hogy visszanyerte a faparipa elébi erejét, maga alá csapja a vén banya, ráül s utána a leány után. Útközben szünet nélkül ezt kiabálta:
Majd elérem a szép leányt.
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Biz azt el is érte volna, ha a nyüves kutya el nem rejtette volna; de hogyím a kutyához ért a mostoha leány azt találja annak mondani:
A sarkamba van a banya.
Mondom, a leányt a kutya elrejtette; egy szőrszállá változott s a farkára ült.
Hogy a banya a kutyához ért, azt kérdi tőle, mondván:
– Hallod-e te jó kutyácska! nem láttál egy ilyen meg ilyen leányt erre szaladni?
– Nem láttam én, felelt a kutya.
Itt a vén banya nagy dérrel-dúrral fordult vissza; mert a mostoha leányt nem űzhette tovább; mert eddig terjedt a birodalma, eddig terjedt a hatalma.
A mostoha leány aztán szép csendesen bandukolt hazafelé s a vén banyának felebotját sem hajtotta.
Mikor a mostoha leány már nem messze volt a maga szülötte falujától, a mostohája kakasa felszállt a kémény tetejére s ott csak elkezdi:
– Kikiríku – kukuriku! itt jön a mi mostoha leányunk talpig aranyos ruhában!
Hogy meghallotta a mostoha, hogy mit beszél az a kakas, nem volt rest, hanem a fazék szedővel kiugrik a pitvarból s lekergette a kakast a kémény tetejéről, mondván:
– Hess-hess! hogy jőne még az én mostoha leányom!
A kakas pedig innen a kerítésre, a kerítésről pedig a szemétdombra szállt, mindenütt kiabálván:
– Kikiríku – kukuriku! itt jön a mi mostoha leányunk talpig érő aranyos ruhában!
A mostoha pedig csak hajtogatta, csak hajtogatta, mondván:
– Hess-hess! hogy jőne még az én mostoha leányom!?
Erre a szóra kinyílik a kis-ajtó s rajta betoppan a mostoha leánya, hátán az aranyabrosz, az aranyabroszban pedig a számnélküli arany és ezüst.
A mostoha leány világszép éltében most először hallotta a mostohájától, ki kérdést intézett hozzája e szózat szerint:
– Mit hoztál édes kedves leányom!?
Bezzeg a mostoha leány most egyszerre nemcsak „édes“, de még „kedves“ is lett.
Itt a mostoha asszony mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, az édes leányát is elküldte, hogy menjen szolgálatot keresni.
De már ennek nem hamuban sült vakarót készített az útra, mint annak az árvának, hanem réztepsiben sült pogácsát.
Az édes leány is elment szolgálatot keresni.
Csak megyen, csak mendegél, egyszer ő is előtalálja a nyűves kutyát, mely ugy az útmentében feküdt.
Hogy előtalálta, az azt kérdi tőle:
– Hová-hová édes leány?
– Mit kérded? felelt az édes leány, nem eb gondja!… elmegyek szolgálatot keresni.
– Jer eléb, fordíts meg engem a másik oldalomra.
– Biz én nem megyek; nem mocskolom be szép fehér kezemet! s nem fordította meg.
Azzal az édes leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalálja az almafát is.
– Hová-hová édes leány? kérdi az almafa.
– Mit kérded? nem almafa gondja!… elmegyek szolgálatot keresni.
– Jer eléb, rázz meg engem!
– Biz nem rázlak én; nem rondítom be szép fehér kezemet! és nem rázta meg.
Azzal az édes leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalálja a hidat is.
– Hová-hová édes leány? kérdi a hid.
– Mit kérded? nem hid gondja az!… elmegyek szolgálatot keresni.
– Jer eléb, tapaszsz meg engem.
– Biz nem tapaszlak én; nem sározom be szép fehér kezemet! s nem tapasztotta meg.
Azzal az édes leány tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elér a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason kősziklát szántott.
– Hová-hová édes leány? kérdi a vén asszony.
– Elmegyek szolgálatot keresni.
– Sose’ fáradj; megfogadlak én. Egyéb dolgod nem lesz, mint látod-e azt a kerek erdőt?
– No, ha látod, annak a kellőközepén van az én réztetejű, kakaslábon forgó váram, menj haza, rakj tüzet, főzz kását. Mikor ezekkel készen leszesz, ne, itt van 12 szoba kulcsa, tizenegybe bemehetsz, söprögesd ki, de a tizenkettedikbe be ne merj menni, mert ha ezer lelked volna is, mégis gonoszul vesznél; mert ott maga az ördög van lánczra verve, mely azonnal bekap.
Az édes leány beszegődött a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason kősziklát szántott és átvette a kulcsokat.
Az édes leány aztán nem nézett se jobbra, se balra, hanem – megtalálván a kerek erdőt, kerek erdőben a gírba-gurba utat, a gírba-gurba uton a rézhidat, melyen átmenvén a selyemrétre ért, a selyemréten a kakaslábon forgó várat rezes tetejével – ízibe bement a kastélyba, sem tüzet nem rakott, sem a szobákat ki nem sepregette, hanem izibe berontott a 12-ik szobába. Itt leteritett az aranypadimentomra egy aranylepedőt, melyet ugy telerakott aranynyal és ezüsttel, hogy majd megszakadt alatta.
A fekete kutya most is a fekete asztal alatt ült lánczra verve. Csakugy morgott, csakugy csattogtatta a fogát, hogy jobban sem kellett. De hiszen csak ne lett volna lánczra vetve, csak szabadon lett volna, tudom szanaszét tépte volna azt a leányt, tudom hogy vacsorán érte volna Pilátust!
Az édes leány aztán az aranyabroszszal s az aranyabroszban levő számnélküli sok kincscsel kiszaladt a vár kapuján.
Alighogy kihúzta a lábát a kapun, a vaskakas azonnal megszólalt.
Meghallja a vén banya a kakasszót, ez sem rest, kifogta az egyik kakasát, haza nyargalt s egyenest be a tizenkettedik szobába. Hát látja a gazdálkodást, sok híja a pénznek.
A vén banya sem rest, ízibe előrántja a lapátot, ráül mint valami paripára s utána a tolvajnak, mindenütt ezt kiabálván:
Majd elérem a szép leányt.
Lipit-lapát, lipit-lapát,
Majd elérem a szép leányt.
Biz azt el is érte, mert a híd, bár az édes leány megkérte, hogy takarja el, nem rejtette el; mert ő sem tapasztotta meg.
Mondom, hogy utólérte a banya az édes leányt, a magával vitt tüzes gereblyével meggereblyézte, minden ruhát ugy össze-vissza tépett rajta, hogy abból annyi sem maradt épen, mennyibe egy garasára sót be lehetett volna kötni; de eléb, el is felejtem mondani, az aranyabroszt s benne a temérdek sok kincset is elvette tőle.
Az édes leány aztán nagy sírva-ríva, vérbe-fagyba hagyva bandukolt hazafelé a maga szülötte falujába.
Mikor már nem messze volt a falutól, az édes anya kakasa felszállt a kémény tetejére s ott csak elkezdi:
– Kikiriku – kukuriku!… itt jön a mi édes leányunk vérbe-fagyba hagyva!
Itt meghallja az asszony, hogy mit beszél az ő kakasa, kiugrik nagy mérgesen a nyujtófával s lekergette a kakast a kémény tetejéről, mondván:
– Hess-hess!… hogy jőne még az én édes leányom!
De a kakas nem tágított, hanem a kémény tetejéről a kerítésre, innen a szemét-dombra szállt, mindenütt kiabálván:
– Kikiriku – kukuriku!… itt jön a mi édes leányunk vérbe-fagyba hagyva.
De az asszony innen is elkergette, mondván:
– Hess-hess!… hogy jőne még az én édes leányom!
Arra a szóra nyílik a kis-ajtó s bedől rajta az édes leány vérbe-fagyba hagyva; ugyannyira, hogy még tulajdon édes anya is alig ösmerte meg egyetlen egy tubusleányát, kit, hogy az ördög már hétszer el nem vitt, biz bolondul cselekedett.
A mostoha leányt aztán még azon a télen a falu legszebb, legderekabb legénye elkendőzte feleségének, felesegítségének eljegyezte; pedig, mikor háztűzhelyt jöttek nézni: a mostoha leányt kád alá borították; pedig, mikor a háztűzhely nézők azt kérdezték az asszonytól: van-e leány eladó? az saját leányát talpig érő selyem ruhába öltöztetve vezette be.
De az árvát a kád alatt is megtalálták s menyasszony lett belőle, az édes leány pedig otthon maradt makkot sütni.
Otthon maradt, meg is vénült, mégis pártát viselt; sose’ jutott búfedél alá.
A SZEGÉNY EMBER ÉS AZ OBSITOS.
Volt egyszer egy szegény ember, kinek annyi pénze volt, mint békának a tolla, mint a talpamon a szőr.
Hogy szegény volt az istenadta, elment egy gazdag emberhez, valami urhoz, pénzt kérni.
A gazdag ember adott neki, de az adás farkán csomó volt, még pedig az, hogy ekkor meg ekkor, ha a föld alól teremti is, visszafizesse.
De a szegény ember a pénzt a mondott időre nem tudta visszafizetni, de nem is volt rá szükség; mert a gazdag ember egészen elfelejtette, csak a haló-ágyában jutott eszébe.
Mondom, hogy a haló-ágyán eszébe jutott, a testámentomában meghagyta, hogy a szegény ember a költsön adott pénzért azon éjszaka, mikor a temetőbe leteszik, istrázsát álljon.
Midőn a gazdag ember ebbeli szándokát tudtára adák a szegény embernek, az ijedtében imhogy a böréből ki nem bujt, annyira ráesett a félsz. Ezért egészen a busulásnak adta a fejét, mintha az apja-anyja feküdnék a teritőn.
Csak búsul, csak búsul, egyszer arra vetődik egy obsitos katona s kérdi tőle:
– Mit búsul gazduram?
– Hogyne búsulnék, óh jó ember; mikor egy gazdag embernek tartozom, ki a meghaló-ágyán meghagyta, hogy a legelső éjszaka, mikor leteszik a földbe, a sirjánál én álljak istrázsát és az nap ép ma van.
– Hahó gazduram, ha csak az a baja, kisebb gondja is nagyobb legyen annál! majd kimegyek én a temetőbe, majd állok én ott sirbakot, csak izibe főzzenek egy jó vetett turus galuskát és izibe süssenek meg akkora kolbászt, hogy kertet lehessen vele keriteni, hogy hagy lakjam jól.
Itt a szegény ember az obsitos katona kivánságát teljesitette; a feleségével papos vacsorát készittetett, még pedig olyant, hogy annak az izét, savát-borsát mig a világ világ lesz, a katona sose felejti el.
Hogy jollakott a katona, hogy, mint a duda mikor fölfujták, megtelt a horpasza: ő kigyelme kibandukolt a temetőbe; de eléb kért a szegény embertől egy irdatlan nagy csáti-fát, mely bunkos botnak is beillett volna.
Itt a katona a temetőben mit mit cselekszik, kapja a lelkét, a bunkos botjával egy nagy ebadta várat keritett, annak a várnak a kellős közepébe egy keresztet huzott, mely keresztre aztán ráállott.
Csak áll, csak áll, egyszer ugy éjféltájban jön egy irtoztató nagy fekete bika, mely egyenesen a gazdag ember sirjának állott s azt kikaparta.
Aztán a fekete bika megfogta a gazdag ember tirkóját, megrázta azt erősen, ugyannyira, hogy a csontja és a husa mind kihullott, csupáncsak a bőre maradt a kezében.
Aztán a fekete bika az emberbőrt letette maga mellé a földre, a halottat pedig ismét visszafektette a sirjába s azt ujra betemette, ugy a mint volt.
De ezalatt az obsitos katona az emberbőrt, hogy hogy nem, a várba behuzta. Ez lehetett ugy féltizenkettőre.
A fekete bika csak aztán vette észre, hogy nincs emberbőr. Keresi-keresi, hát látja, hogy a várban egy obsitos katonánál van, pedig, mint már már mondám, az idő ugy fél-tizenkettőre járt, pedig a fekete bikának csak tizenkét óráig volt szabad ideje.
– Add ide, kéri a fekete bika.
– Nem adom, felelt az obsitos.
– Add ide.
– Nem adom.
– Add ide, ha mondom, a mit kivánsz azt adok.
– Egy zsák pénzért odadom.
– No, csak obsitos katona ne volnál, mert ezzel az ördög sem bir, mert ez annál is többet tud; no, no csak keritett várban kereszten ne állnál, tudom hogy ideadnád, tudom hogy megkeserülnéd, hiszem azt az egyet!
Itt a fekete bika aztán térülfordul, elszalad s pár percz mulva elhozta a zsák pénzt.
A fekete bika aztán a zsák pénzt behajította a várba, a katona pedig az ember-bőrt kihajította.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból mi nem, ugy láttam, mint most, ott voltam a hol beszélték, a fekete bika megrázkodik, magára veszi az emberbőrt és a gazdag ember képében elszaladt.
A katona aztán, hogy elütötte a tizenkettőt, utána az egyet, azután a kettőt, nem várta meg, hogy a hasára süssön a nap, hanem ugy pitymallás-felé beállit a szegény ember udvarára.
Koczogtat az ablakon, de senkise hallja, zörget az ajtón, de senkise nyitja.
De a szegény ember fiacskája ébren volt, ki aztán megszólítja az apját ilyeténképen:
– Édes apám! koczogtat valaki.
– Piszt! hallgass fiam, hallgass.
– Édes apám! zörget valaki.
– Piszt! hallgass fiam, hallgass.
A katona megint az ablakra megyen, koczogtat rajta, de senkise hallja, zörget ujra az ajtón, de senkise nyitja.
– Édes apám! megszólal ujra a kisfiu, koczogtat valaki az ablakon.
– Hallgass fiam, hallgass.
– Édes apám, de az ajtón is zörgetnek!
– Hallgass fiam, hallgass.
No ez abban maradt, de az obsitos katona türöm-olaja se tartott örökké, ezért bekiált az ablakon:
– Gazduram, én vagyok.
– Kicsoda? kérdi a szegény ember.
– Én.
– Kicsoda?
– Kicsoda, kicsoda! én az obsitos, kit ma estve oly jól tartott.
– Hát nem vitte el az ördög?!
– Ej, dehogy vitt! nem kellek én még annak sem! hanem ízibe keljen föl, öltözködjék fel, tegye a kalapját a fejébe, galyabitsa a szűrét a nyakába s aztán gyujtson világot, eresszen be, mert ujságot mondok, még pedig nagyot.
A szegény ember aztán kibujt a felesége oldala mellöl a dunna alól, meggyújtotta a fa közé csíptetett tört-fáklyát és az obsitost beeresztette, de eléb az ablakhoz ment, kinézett rajta, hogy valjon valósággal az obsitos-e az, nem az ördög-e az katona képében?
Mondom, hogy beeresztette a katonát, az leült a tűzloczára s azt mondja a szegény embernek.
– No gazduram, van-e egy talicskája?
– Van vitéz uram, van.
– Nem nyikorog-e?
– Dehogy nem, akár a Sunyi hegedűje, akár ez a talicska.
– No, ha nyikorog, kenje meg, mert kimegyünk a temetőbe s egy zsák pénzt hozunk haza, már pedig azt egyátalán nem akarom, hogy országvilág kiálljon a csudálkozásunkra, hogy éjnek idején valjon mit vihetnek azon a talicskán!
A szegény ember aztán a talicskáját megkente s mikor ezzel is készen volt, kimentek a temetőbe, hol a zsák pénzt föltették a talicskára s hazavitték.
Hogy hazavitték, a sok pénzt kétfelé mérték; feleközepe lett az obsitosé, feleközepe pedig a szegény emberé, kinek aztán annyi pénze lett, hogy a számát sem tudta, hanem itczével mérte mint a paszulyt.
A TERHES ASSZONY.
Volt egyszer egy terhes asszony, ki oly nyalánk, oly kiváncsi volt, hogy a mi szemének-szájának megtetszett, mindent, de mindent megkivánt. És e kivánságait az ő jó bolond, teddide-teddoda férje, hacsak szerét tehette, ha mindjárt a föld alól teremtette is elő, mind beteljesítette. Egyszer a terhes asszony a többi közt azt találja mondani a férjének, szót szólván:
– Ejnye, hékás, be megenném valamit!
– Mit édes feleségem? kérdi az ura.
– Mit-e? hát akasztott ember tüdejét és máját.
A terhes asszony alighogy kiejtette ebbeli szive szándokát, az ura tüstént a nyakába galyabította a szűrét s elindult azzal a gonosz szándékkal, hogy hoz akasztott ember tüdejét és máját.
Hogy az egyszeri ember a gyalogútra ért, egy nyúl keresztbe szaladt előtte. Ez nem jó jel, gondolta magában, de azért tovább ment. Ép pénteki nap volt, mely hogy az egyszeri embernek eszébe jutott, vissza is jött volna, meg nem is, de azért mégis csak tovább ment; mert a terhes asszony kivánságát teljesítni kell. Csak mén, csak mendegél, egyszer egy fekete kutya került elébe, mely aztán elszaladt mellette. A fekete kutyának olyan vörös szeme volt, mely sötétben ugy égett, ugy világított, mint a tűz, mint a rehült fa, vagy még ezeknél is jobban. De az egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mer a felesége terhes volt, kinek minden kivánságát teljesítenie kell.
Csak mén, csak mendegél, egyszer megbotlik, elesik valamiben. Mikor fölkelt, fölugrott, csak akkor látta, hogy az egy koponya volt. A koponyából egy kigyó nézett ki, mely csakugy sziszegett, csakugy öltögette ki reája a fulánkját, hogy mindjárt agyonszúrja. De az egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mert a felesége terhes volt, kinek minden kivánságát teljesítnie kell.
Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy rakás embercsontra talált… Itt egy kéz, ott egy lábszár, amott egy oldalborda, emitt egy kézfő… Az embercsontok felett egy farkas ült, mely azokról az itt-ott megmaradt hust rágicsálta. Zöld szeme csakugy égett, csakugy világított mint sötétben a revült fa; de sötét is volt, hogy szinte a kanál is megállott volna benne. Fújt a szél, hogy szinte harapott; hasította a levegőeget s hordta a havat és zuzmorát. De az egyszeri ember mindezekkel nem gondolt semmit; mert a felesége viselős volt, kinek minden kivánságát teljesítnie kell.
Csak megyen, csak mendegél, egyszer mégis elért az akasztófához. Az akasztófán ép rajta volt az akasztott ember. A szél csakugy lobálta, csakugy hintázta; de fújt is erős kegyetlenűl, mint mikor valakit akasztani visznek, vagy már fel is akasztották. Az akasztott ember feje fölött egynehány varjú károgott.
Az út ép az akasztófa mellett vitt el, melyen egy tojással kereskedő ember kullogott, ki ép a pipáját tömögette. A hátán volt a kosara, benne pedig vagy háromszáz tojás.
Hogy a tojással kereskedő ember az akasztófa alá ért, hogy a pipáját már megtömte, azt találja mondani az akasztott embernek, szót szólván:
– Hej, atyafi! nem adnál egy kis tüzet?
– De biz adok, felelt neki az egyszeri ember.
A tojásos ember pedig azt gondolta, hogy csakugyan az akasztott ember felelt; ennek se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak eredt s meg sem áll mindaddig, míg a faluba nem ért.
A sok tojásból egy tojás lett, de még ez is összetört, ugyannyira, hogy csakugy patakzott; végig folyt a hátán, végig az inán, de még a kiskörmén is. Ennek is megesett a diószegi vásár, mint Kenyeresnek a bab; e sem kér többet akasztott embertől tüzet, hiszem azt az egyet!
Az az egyszeri ember, ki a tüdőért és a májért ment, azt sem tudta hogy nevessen-e, vagy pedig felmászszon arra az akasztófára? de mégis ízibe lerugta a csizmáját, előkereste a bicskáját, felmászott a fára s kivette az akasztott ember tüdejét és máját. Hogy aztán hazavitte, a felesége megfőzte, megsütötte és megette.
Mikor az asszony szájába tette az utolsó falatot és lenyelte, az óra ép 12 ütött, ép éjfél volt.
Hogy elütötte a tizenkettőt, a szoba ajtaja egyszerre mint a parancsolat magától kinyilott. Ki lépett be rajta? Ki egyéb, mint az akasztott ember! Még a kötél is a nyakán volt!… A terhes asszony még akkor is ott ült az asztalszögben, ki ekkor se holt, se eleven nem volt, de mégis szót szólt ilyeténképen:
– Hol a hajad?
– Szél elvitte, felelt az akasztott ember.
– Hol a szemed?
– Holló kivájta.
– Hol a tüdejed és a májad?
– Te etted meg.
– Ki küldött?
– Az ördögök.
– Kiért?
– Teérted ebadta r.....ja! Azért jer velem, viszlek!
Azzal az akasztott ember nyakoncsípte az asszonyt s meg sem állt vele a pokol fenekéig.
A VÉN LEÁNY.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan vén leány, ki még az országútnál is öregebb volt. Ennek a vén leánynak szépségre nézve nem hiszem, hogy e széles világon párját lehetett volna találni; mert a pofája olyan volt mint a cserzett-bőr, szemöldöke mint a tövises disznóé, foga – alul-felül kettő-kettő – mint a disznóagyara, szája mint a békáé, haja deres mint a zúzmorás fa, hátáról sohase fogyott el a kenyere, ruhája százrétre szólt és a csizmája mindig azt kérdezte: hol a varga? De bezzeg volt pénze! az arany csuprostul állt a ládája fenekén, az ezüst pedig ép tarisznyástul; de nem is csuda! mert a Bányarém volt a szeretője, ki éjnek idején, ép tizenkét órakor járt fel hozzája s ekkor mindig annyi kincset hozott magával, hogyím megszakadt alatta.
Itt hire futamodik, hogy itt meg itt Nekeresden milyen gazdag eladóleány van, csak vőlegény kell, de biz’ azért csak nem jelentkezett senki.
No ha nem jelentkezett, gondolta magában tizenkét zsivány, majd elvesszük mi a menyasszonyt. Magát a vén leányt ugyan nem bánjuk, ha az istennyila üti is meg, csak a pénze legyen a miénk! Mondom, hogy a zsiványok ily szép szándékkal voltak a vén szűz irányában, éjnek idején erős kegyetlenűl fölfegyverkezve leánynézőbe mentek. Azaz nem is mentek be, csak a kertben húzták meg magukat, honnan aztán egyet közülök elküldtek kérőnek. Azaz nem is kérőnek ment el az az egy, hanem csak azért, hogy kikémlelje, valjon alszik-e már a vén leány? Ha alszik – isten légyen neki kegyelmes! – rögtön rajta hajtanak; ha pedig nem: várnak addig, a meddig elszunyad.
Itt a zsivány ily szép szándékkal csendesen az ablakhoz sompolyog, a vén leány pedig ép akkor ásított egyet, még pedig akkorát, hogy a szája széle a két fülét csókolta, mondván:
– Itt van már az első!
A zsivány azt gondolta, hogy neki mondja, – ezért megszeppenvén, intett a másiknak, hogy jőjön.
Odajön a másik s a mint ott fülelnek, hogy mi lesz már ebből, a vén leány ujra egyet ásított, mondván:
– Itt van már a második!
A két zsivány azt gondolta, hogy nekik mondja, megijedtek s intettek a harmadiknak is, hogy jőjön.
Odamegyen a harmadik is s a mint ott fülelnek, hogy mi lesz már ebből, a vén leány ujra egyet ásított, mondván:
– Itt van már a harmadik!
A három zsivány megijedt s intettek a negyediknek is, hogy jőjön; de ez is ép így járt s így sorba mind a tizenkettő.
A zsiványok, mondom, azt gondolták, hogy a vén leány őket számlálja, ezért az ablak alatt tanakodni, susogni kezdtek.
Csak susognak, csak susognak, egyszer a vén leány újra megszólal, mondván:
– Sustorogjatok csak, sustorogjatok, majd az alfelembe csaplak!
A 12 zsivány azt gondolta, hogy nekik mondja, egy se szeretett volna e tisztességben részesülni, megijedtek, utczú vesd el magad, és a kertbe szaladtak, hol is hátul a tökszárban elbujtak; pedig a vén leány, hogy legyen mivel szalonnabőrként összetöpörödött, nyírfahajként összezsugorodott testét tengetni, a tűzben vadalmákat sütött s ezeknek mondá: „Sustorogjatok csak, sustorogjatok, majd az alfelembe csaplak!“
Hogy a vén leány a vadalma vacsorát elköltötte, le akart feküdni; de ép ekkor jutott eszébe, hogy a kis kutyája, melyet ép Tökszárnak hítak és a melylyel együtt egy ágyban szokott feküdni, még nincs ide ben. Mondom, hogy ez eszébe jutott, kiállott a pitvarajtóba s elkiáltja magát ilyeténképen:
– Tökszár, ne! Tökszár, ne fütty! Jöszte be, készen vár a dunnám!
A zsiványoknak se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak eredtek s még most is szaladnak, ha meg nem álltak!
A BOSZORKÁNY.
Egyszer egy szolgáló szállást kért egy vén asszonytól, ki boszorkány volt. Ez adott is neki.
Mikor le akart feküdni a boszorkány, azt mondja a leánynak, hogy mossa meg a lábát.
A leány odamegyen s mosogatni kezdi a vén asszony lábát. A mint ott mosogatja, egyszer azt találja mondani a vén banyának:
– Ejnye, be sárga ez a kend lába!
– Sárga biz az, mert sok halottat meggázolt már az!
No ez abban maradt, de kevés idő mulva, megint csak elkezdi a leány.
– Ejnye, be sárga ez a kend keze!
– Sárga biz az, mert sok halottat megszorongatott már az!
No jó, ez megint abban maradt, hanem kevés idő mulva megint csak elkezdi a leány:
– Ejnye, be sárga ez a kend foga!
– Sárga biz az! mert sok halottat megrágott már az… Hamm! téged is bekaplak!
És a boszorkány a szegény leányt minden szöröstől-bőröstől ugy a hogy volt, bekapta s elnyelte mint Jónást a czethal.
BOLOND JANKÓ.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy hóbolygós fia, kinek a szülötte falujában „Bolond Jankó“ volt a titulája.
A szegény ember a mi Jankónkat elküldte szolgálatot keresni. El is ment az s beszegődött az egyházfihoz ökrésznek. A mi Jankónknak egyéb dolga nem volt az egyházfinál, csak két ökröt bíztak a keze alá, hogy azokat ugy őrizze, mint a két szemevilágát, vagy még annál is jobban.
A mi Jankónk éjnek idején kihajtotta a két ökröt a temetőbe.
Az ökrök ott legelésztek, a mi Jankónk pedig leűlt egy sírdombra, elővett a csuhujjából egy tuczet kártyát s a holdvilágnál kártyázni kezdett, mondván:
– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagy filkónál Jankó…
Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer az óra ép tizenkettőt ütött, ép éjfél volt.
Mikor az óra elütötte a tizenkettőt, honnan honnan nem, egy vén kamasz ördög mint a peczek megállott a mi Jankónk előtt; de ez az ördögöt, mintha ott se lett volna, számba sem vette, hanem csak a magáét hajtotta, mondván:
– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagy filkónál Jankó…
A mi Jankónk hogyím az ördögre rá se hederitett, az lekuporodott melléje a sírdombra s aztán ketten kezdtek kártyázni.
Az ördögnek ép egy kanpoltrája volt, Jankónak pedig két kis-pénze.
Csak kártyáznak, csak kártyáznak s addig-addig kártyáznak, mig a mi Jankónk az ördögtől a kanpoltrát szerencsésen el nem nyerte, de az azt nem akarta odadni, hanem szaladásnak eredt. De a mi Jankónk sem akarta a maga jussát hagyni, azért utána az ördögnek; elöl az ördög szaladt, hátul pedig a mi Jankónk.
Az ördög a templom mellett szaladt el, mely ép a temető tőszomszédságában állott, a mi Jankónk pedig azt gondolta, hogy abba szaladt be, pedig tudjuk, hogy annak az büdös.
Jankónak se kell több, neki vetette a hátát a templomajtónak s azt befeszítette.
Keresi, keresi az ördögöt a templomban, de, természetesen, seholse találta. Mikor aztán elfogyott a türelem olaja, neki esett az apró-szenteknek, hogy fizessék meg neki tüstént, ebben a szempillantásban a kanpoltrát, melyet az ördögtől holdvilágnál egy sírhalmon nyert, mert különben mindjárt izzé-porrá töri őket.
De azok, természetesen, nem fizettek. No, ha nem fizettek, gondolta magában a mi Jankónk, majd megfizetek én. Megfizetek pedig ezzel az ispiritusos bottal, melyet szünet nélkül magával hordott.
Azzal a bolond neki esett az apró-szenteknek – de a nagygyát sem kimélte – csihi-puhi, mind össze-vissza törte; kinek a kezét, kinek a lábát, kinek az orrát, kinek az egész fejét ütötte le.
Mikor aztán a bolond elvégezte a fizetést, annyira elfáradt, hogy tüstént elaludt a templom pádimentomán, mintha a legjobb rendén lett volna a szénája.
Pedig dehogy volt jó rendben! mert reggel, midőn a harangozó csendíteni jött, hát látja a szép gazdálkodást, látja hogy az apró-szentek mind agyba-főbe vannak verve.
Ennek se kellett több, egyenesen a paphoz szaladt. El is jött az a szent bibliával, hogy Jankóra tüstént ráolvassa a sz. igéket, de a bolond, a mint fel akarták költeni, azt gondolta, hogy most is az ördöggel van dolga, mert a papot abban a hosszú fekete reverendában annak nézte s azt ugy pofon találta cserdíteni, hogy majd vacsorán érte Pilátust.
A bolondot aztán lefülelték, összekötözték s vason vitték a törvényházba, hogy ott mondják ki rá a szentencziát.
Az volt pedig a szentenczia: hogy Jankót egy oly elhagyatott üres házba csukják, a melybe éjnek idején az ördögök tanyáznak.
Ebből az ördöngös házból, a kit abba becsuktak, nem volt rá eset, hogy valaha valaki visszakerült volna.
Igy Jankónak megint az ördögökkel volt dolga, de nem félt tőlük, mert már volt egygyel dolga és attól is ő nyerte el a kanpoltrát, nem pedig az ördög az ő két kis-pénzét. Ezért Jankó félt is az ördögöktől, meg nem is.
De hiszen, gondolta magában, csak hagy jőjjenek, majd megszámoltatom ő kigyelmöket, tudom kurtát húznak, hiszem azt az egyet!
De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy Jankónál ott volt az ispiritusos bot, meg aztán a sut-zsák, melyeket szüntelenül magával hordott mint az árnyékát.
Mondom, hogy Jankót az ördöngös házba becsukták, tüzet rakott, mert volt a szegletben elég forgács. S aztán elővette a kártyáját és kártyázni kezdett, mondván:
– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagyfilkónál Jankó…
Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer zörgetnek az ajtón.
Júj! itt az ördög s ha ezer lelked volna is Jankó, mégis gonoszul vesznél!
De bíz az nem az ördög volt, hanem egy szegény obsitos katona, ki szállást kért.
A mi Jankónk adott neki szállást, de eléb tudtára adta az obsitosnak, hogy csak úgy maradjon itt, ha tetszik, mert ez ördöngös ház, a melyben azok az urak.
A szegény obsitos katona mindezekre csak azt felelte, hogy nem bánya ő, ha mindjárt Belzebub ő felsége lakozik is itt, csakhogy szállást kapjon, csakhogy fedél alatt legyen, mert ottkinn olyan idő van, hogy még a jó kutyát is kár kiereszteni.
Csakugy fújt a szél, csakugy sipolt, csakugy fügyült, mint mikor valakit akasztani visznek.
– No, ha nem bánod, felelt mindezekre Jankó, én sem bánom; csakhogy aztán magadra vess, hogyha veled is olyan történik, vagy még annál is gonoszabb mulatság, melyre maga a czigány is azt felelte: „Hogy ő bíz azt soha ki nem állja!“
Aztán mindketten leültek kártyázni, de egyszer azon veszik észre magukat, hogy a forgács elfogyott.
Volt a padláson elég.
No, ha van, gondolta magában Jankó, majd fölmegyek én, majd túrok le én onnan.
Fölmegyen Jankó a padlásra s egy jó csomó forgácsot le is túrt.
Ez ujra elég volt egy darabig, de megint elfogyott.
Ezért Jankó felküldte az obsitos katonát, hogy most már ő menjen fel, most már ő turjon le forgácsot, mert már fogyatékján van, sötétben pedig csak nem maradhattak.
Mit volt, mit tenni a szegény obsitos katonának, fölment a padlásra forgácsért, de bíz az onnan nem jött többé vissza.
Nem jött pedig azért, mert alighogy fölért, az ördögök nyakon csipték s izzé-porrá tépték.
A mi Jankónk csak várja, csak várja, hogy mikor jön már le az obsitos katona.
Addig-addig várta, mig végre elfogyott a tűröm-olaja, s azért felkiáltott a padlás-lyukon ilyeténképen:
– Hej, atyafi, jöszte le már, ha mondom.
Erre a szóra az ördögök lehajitottak valamit a padlásról.
A mi Jankónk odanéz, hát látja, hogy az a szegény obsitos egyik, még pedig a jobbkarja.
A jobbkéz után a balt, a bal után az egyik lábszárat, azután a másikat, a másik után a derekát, a derék után végre a fejét hajitották le, melylyel ugy oldalba kolintották a mi Jankónkat, hogy mig él, soha, de sohase felejti el.
Itt lelkem teremtette! a szögletben a tűz, mintha a föld nyelte volna el, egyszerre magától kialudt s lett a szobában olyan sötétség, hogy szinte harapni lehetett volna, hogy a kanál is megállott volna benne.
Egyszerre a szoba világosodni kezd, s mikor egészen megvilágosodott, a mi Jankónk csak akkor vette észre, hogy a szoba telisded-teli van – ördöggel.
Az ördögök aztán közrekapják a mi Jankónkat s elkezdtek vele labdázni; egyik kézből a másikba hajították s ugy labdáztak vele.
De a mi Jankónk sem állhatta sokáig a dicsőséget, hanem elővette a sut-zsákot, meg az ispiritusos botot.
Azért vette elő pedig a sut-zsákot, hogy annak száját kinyitván, az ispiritus bottal a sok ördögöt mind-mind belehajtotta, csupáncsak egyet hagyott szabadon. És az nem volt senki más, mint a kitől a kanpoltrát elnyerte.
Jankó aztán rárivalkodik erre, hogy adja meg neki a kanpoltrát, melyet holdvilágnál sirdombon nyert el tőle, de eléb az ördögöt az ispiritusos bottal ugy oldalba teremtette, hogy az bőgött, orditott mint a szakál, mint az oroszlán.
Az ördög mindezekre csak azt felelte, hogy ő nála egy krajczár, nem sok, de még annyi sincs, hanem ha eljön vele a pokolba, ott megfizeti a tartozását, mert akár egy zsákpénzt ád neki.
Jankó erre is ráállott.
Azért előfogta az ördögöt, ráült, mint valami paripára, a sarkantyuját ugy a horpaszába vágta, hogy kétfelöl csakugy patakzott a vére, hogy jobban se kellett, s aztán elindultak a pokolfelé.
Hogy odaértek, Jankó leszállt az ördög hátáról, ki aztán őt teméntelen szobák során keresztül vezetvén, végre a pinczébe értek.
A pinczében hét kád volt egymás mellett sorjában elhelyezve. Ezekben pedig élire verve szám nélküli sok pénz; az egyikben volt vert-arany, a másikban termő-arany, a harmadikban nyers-arany, a negyedikben vert-ezüst, az ötödikben termő-ezüst, a hatodikban nyers-ezüst, a hetedikben pedig, mely ugy a szegletben állott, rézpénz.
Most az ördög azt mondta a Jankónak, hogy válasszon abból, a melyikből tetszik; akár az aranyból, akár az ezüstből, akár a rézpénzből.
De Jankó egyikből sem választott.
És ezer volt a szerencséje! mert mihelyest akármelyik kádpénzhez hozzá nyúlt volna, az azonnal lobbot vetett volna s ő ott, tüstént azon szempillantásban izzé-porrá égett volna!
Mondom, hogy Jankó egyikhez sem nyúlt, előfogta az ördögöt, hogy fizesse meg neki azt a kanpoltrát, melyet holdvilágnál sírdombon nyert tőle.
Az ördög nem tudott fizetni. Jankó azért elővette a sut-zsákot; kinyitotta a száját és ezt az egyetlenegy ördögöt is bele hajította.
Jankó aztán a sut-zsákon hurkot vetett, a hátára hajította s hazafelé indult a pokolból.
De most az volt a kérdés, hogy menjen ki, hogy el ne tévedjen, mert 32 szoba során keresztül menni nem bolondság ám!
Nem is jött volna ki onnan senkisem; de a mi Jankónk mégis kijött.
Kijött pedig azért, mert ő eleve élt a gyanúperrel, mindegyik szoba ajtajában egy-egy kártyát hullatott el.
Igy jött vissza Jankó a pokolból, igy nem tévedt el s még azon éjszaka haza is ért.
Otthon aztán tizenkét kovácslegényt kért a falu birájától. Az adott neki. Ő aztán a tizenkét kovácslegénynyel, mindegyik kezébe egy-egy mázsás pörölyt adott, a sut-zsákot össze-vissza kovácsoltatta s mindaddig verette-üttette, míg az nem porzott.
Mikor aztán a sut-zsák porzani kezdett, kinyitotta annak a száját és a port szélnek eresztette.
E porból lett a vöröshangya. Azért oly mérges a vöröshangya csipése, mert ördögporból való.
E napságtól fogva nincsenek ördögök.
A falu aztán Jankónak ezért a szolgálatáért egy bornyas tehenet adott.
Ő pedig aztán a bornyas tehenet elvitte a vásárra, hogy majd sóra-húsra ragaszt belőle egy pár garast. De a mint egy rengeteg erdőn keresztülmenne, egy fiatal sudar fa elkezd a mi Jankónk előtt hajlongani, csikorgani.
A bolond azt gondolta, hogy a sudar fa a tehenet akarja megvenni.
– Megveszed, kérdi a bolond, megveszed?
A sudar fa csak nyikorgott, csak hajlongott előtte.
– No, ha megveszed, itt hagyom; de holnap reggel az áráért eljövök s ha akkor meg nem fizetsz, ezt a nagy apádat, mely itt melletted áll, tüstént ki vágom.
Jankó aztán a borjas tehenet a sudar fához kötözte s azzal hazafelé bandukolt.
Másnap aztán Jankó, hátára vetvén egy fejszét, elindult a rengeteg erdőbe a pénzért.
Hogy odaért, hát látja, hogy a farkasok a tehenet borjával együtt még azon éjszaka megették, csak a kötele, csak a csontja maradt ott, a pénznek pedig se híre, se neve.
Megharagszik a mi Jankónk, hogy őt a sudar fa így rászedte, ugy rászedte, neki esik a vén fának, mely a fiatal fa mellett állott s a fejszével vágni kezdte.
Csak vágja, csak vágja, egyszer a fa oldalából egy irtóztató nagy rakás pénz dölt ki.
A Jankónak sem kell több, hazaszaladt, kocsit hozott s a sok pénzt hazaszállitotta.
Sok volt a pénz, ezért szó se lehet arról, hogy meg lehessen számlálni. No, ha nem lehetett megszámlálni, vékával kell megmérni. Azám, csak volna, de még ez se volt!
– No, ha nincs vékánk, szólt a szegény ember, eredj el fiam a paphoz, kérj tőle vékát, de meg ne mond neki a világért se, hogy pénzt mérünk.
Jankó elmegyen a paphoz, megáll előtte mint a peczek s szót szólt:
– Köszönteti tiszteletes uramat apám-uram, adjon egy üres vékát, mert pénzt mérünk.
A pap adott neki, de fölébredt benne a kiváncsiság, hogy valjon ez a bolond igazat beszél-e?
Mondom, hogy a tiszteletes urban fölébredt a kiváncsiság, a szegény ember házához sompolygott s betekintett az ablakon, hát látja, hogy a szegény ember, meg a fia, ketten mérik a pénzt; egyik a zsákot tartotta, másik pedig az aranyat lapátolta.
Itt a szegény ember észreveszi, hogy a pap az ablakon leskelődik, neki sem kell több, kiküldi a fiját egy nagy ebadta bunkos bottal, hogy ijessze meg a papot, de vigyázzon, nehogy agyon üsse.
Itt a bolond kimegyen a furkos bottal s ugy ütötte főbe a papot, hogy az még a kis-körmét se mozditotta meg, hogy még azt se mondhatta, hogy: bá! Pedig ép ekkor kezdett pitymallani, ép ekkor szürkült az idő.
Itt a bolond mit mit nem cselekszik, a hátára veszi a papot, elvitte a szomszéd asszony kertjébe még pedig oda, a hol a hagymás ágy volt. Egy fej vörös-hagymát nyomott a pap kezébe, mintha az a hagymát kezdené dézmálni, pedig a szomszéd asszony kardos egy asszony volt, ki még a papnak sem engedett.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, a szomszédasszony észreveszi, hogy valaki a hagymájában gazdálkodik.
Ennek se kell több, beszalad az azsagért s ugy főbe találta kolintani a papot, a mint ott guggolt, hogy az menten, tüstént azon szempillantásban felfordult, és csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.
Megijed az asszony, hogy ő a papot igy ütötte, ugy ütötte agyon.
A mi Jankónk úgy a kerités mellett leste, hogy mit csinál az asszony, hogy mint sír-rí fejre kulcsot kézzel.
Megszánta Jankó a szegény asszonyt, átkiált a keritésen ilyeténképen:
– Mit sír, mit rí szomszédasszony olyan keservesen?
– Hogyne sirnék, oh jó Jancsi! mikor a tiszteletes uramat, ki ide jött hagymát lopni, agyonütöttem.
– Sose sírjon azért szomszéd asszony; kisebb gondja is nagyobb legyen annál! mert ha nekem jó pénzzel megfizet, elsímítom én a dolgot.
– Oh jó Jancsi, a mi pénzem van, mind odadom; pedig csuporral áll a huszas a láda fenekén!
– Nem kell nekem a kigyelmed pénze, van nekem elég, de ha a leányát, a Juliskát, nekem adja – ugyis régota szeretjük egymást – még a hajaszála sem görbül meg.
Az asszony igérte, esküjével megpecsételte, hogy neki adja feleségül egyetlenegy legkedvesebb leányát, ki a faluban a legszebb leány volt.
A bolondnak se kell több, ismét a hátára veszi a papot, átvitte a másik szomszédba, hol a gazda böllér-mesterember volt.
Mondom, hogy a papot átvitte a szomszédba, a hidas ajtaját kinyitotta, egy disznót ugy szíven szúrt, hogy az még nemis nyikkant, aztán a papot, kezébe adván egy nagy kést, a disznó hátára ültette, mintha az ölte volna meg a szegény párát.
Itt fölébred a böllér, kimegyen a szobából, hát látja, hogy a hidas ajtaja tárva-nyitva van.
– Tyű, disznó teremtette! kiáltott a böllér, itt nem jol van a dolog! A böllér aztán kezébe kap egy vasvillát, s ugy oldalba teremtette a papot, hogy menten lefordult a disznóról.
És a böllér csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.
Neki se kell több, szalad egyenes a faluházához, hogy a tiszteletes ur igy akarta ugy akarta a disznaját ellopni, hogy egyet már le is szúrt, hogy ő aztán így ütötte, ugy ütötte agyon a tiszteletest, bár csak egyet huzott rá.
A birákok aztán kimentek a helyszinére s azt mondták a tiszteletes úrra: úgy kell neki, mért akart zsivány lenni, mért akarta a más disznaját ellopni.
A szegény böllérnek pedig semmi baja sem lett.
Jankó aztán a falu legszebb leányát elkendőzte, eljegyezte, aztán lakzit laktak s még most is élnek nagy boldogan hogyha meg nem haltak. A sok pénz még a Jankó eszét is meghozta.
Wigand K. F. könyvnyomdája Pozsonyban.