EREDETI
NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYÜJTÖTTE

MERÉNYI LÁSZLÓ.

MÁSODIK RÉSZ.

PEST, 1861.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

A HAMUPIPŐKE.

Volt egyszer egy király s ennek egy tuczet gyermeke, ép tizenkettő. Egyik szebb volt mint a másik, csak a legkisebb rít ki a többi közül, csak ez látszott gyenge fakadásnak, mintha élte gyökerén valami féreg rágott volna, – s mivelhogy a patkán a hamuban szeretett sütkérezni: ezért Hamupipőkének nevezték.

Mikor a királyfiak azt a kort elérték, hogy házasodni lehet: elindultak országvilágszerte azon szándékkal, hogy mindaddig mennek, mig olyan törzsre nem találnak, melynek, mint az övéknek, épen 12 hajtása nem lesz; tizenkét virágszál, tizenkét szép leány.

De a Hamupipőkét otthon hagyták; nehogy még csúnyát lássanak vele; nehogy még feleséget se kapjanak, hogyha megtudják, hogy ez is az ő édes testvérök.

Hogy a 11 testvér a szebbnél szebb aranyos szőrű paripákon elvágtatott, hogy a Hamupipőkét otthon hagyták makkot sütni: ez sirva-riva kibandukolt a város végére. A város végén egy vén koldús már 77 esztendő óta mindig ott üldögélt, ki az arra járó-kelőktől alamizsnát kért. Hogy a királyfi elténfergett a vén koldús mellett, adott neki alamizsnát kérés nélkül, de elébb köszönt neki, mondván:

– Adjon isten jó napot szegény koldús!

– Fogadj isten királyfi!… Jótét helyébe jót várj; azért mondd meg csak nekem, mért sírsz, mért rísz, mért folyik a te két szemed könye?

– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 11 testvérem országvilágszerte házasodni ment, engem pedig világcsúfjául itthon hagytak; mert attól tartottak, hogyha engem is elvisznek, még feleséget sem kapnak.

– Hahó, királyfi! mondja a vén koldús, nem baj az, csak szerencse! Menj ki csak a te királyi atyád számnélküli ménesébe, vigy magaddal egy lapoczka zsarátnokot s tedd le a ménes kellőközepébe. – Majd kiválik a többi közül egy rongyos csikó, majd felszíja az a tűzabrakot egy szippantásra; te pedig aztán fogd meg azt a rongyos csikót üstökénél fogva, húzz a fejébe kötőféket s vezesd ki a városból. A többi aztán majd magától következik.

A királyfi szépen megköszönte az adott tanácsot s úgy tett, miként a koldús mondta.

Kiment uraatyja számnélküli ménese közé, annak kellőközepén letette a tűzabrakot, s ime! a legroszabb csikó kiválik a ménesből – a többi mind elszaladt – s hangos nyeritéssel, hogy szinte megkondult a világ bele, egy szippantásra felszítta a tűzabrakot. A királyfi pedig üstökön ragadta, kötőféket huzott a fejébe s kihuzta a ménes közül.

Alighogy kiértek a ménesből, egyszer csak megrázkodik a rongyos csikó s olyan széltől fogantatott, hat lábú tátosparipa lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni. Itt, megszólal a tátosló s azt mondja a gazdájának:

– No édes gazdám! eddig te húztál engem, ezután majd én viszlek téged! Már hét mérföldre vannak tőlünk azok a te jóféle bátyáid, de ha egyet ugrom, kettőt szököm, még el is hagyjuk, ha akarjuk. Hanem még azt is akarom mondani: itt meg itt van egy királyné, ki a boszorkányok seregében szolgál s ennek van 13 leánya. A világ csak tizenkettőről tud valamit, a tizenharmadikról pedig, mert közbe légyen mondva, ez a legszebb, senki semmit. Vagy akartok odamenni, vagy nem, mégis mindnyájan oda értek, mert, mintha a kerek föld minden útja ide vezetne, a vén banya ördögi mesterséggel mind a 11 bátyádat magához gyűjti; de ez nem tesz semmit, csak te kis gazdám arra ügyelj, hogy én valahányszor egyet topantok a hídlásra, te mindannyiszor kijőjj hozzám; különben könnyen ott hagyhatjátok a fogatok fehérét.

Hogy a tátosló befejezte a mondókáját, felszállt a levegőbe, egyet ugrott, kettőt szökött s mindjárt a vén banya vára előtt termett, hova már a vén boszorkány a 11 királyfit e széles világból mind odagyüjtötte; csak akkor csudálkoztak el a királyfiak, mikor igy egy rakáson látták egymást. Legutoljára érkezett meg a Hamupipőke; de most már nem a hamuba ülő, tűznél sütkérező Hamupipőke, hanem széles e világon a legszebb királyfi, ki tündérek királyának is beillet volna, még ott is megérdemelte volna, hogy az első székbe üljön.

Hogy a vén banya várában még messziről meglátták jőni az ékes királyfit, a 12 királykisasszony, a 11 gavallér kiséretében, eleibe ment, fogadják nagy parádéval, hajlongnak előtte s mindjárt az első székbe ültették.

Az ebéd már javában folyt, midőn a tátosló egyet rugott. Hogy meghallotta a Hamupipőke, azonnal letette a kanalat s étlen-szomjan kiment az ólba.

– Mi bajod van kedves lovam? kérdi a tátosparipától a Hamupipőke.

– Nekem semmi, csak nektek ne legyen. Nem hallod-e, hogy a vén boszorkány a nagy kést köszörüli? nektek feni azt! De, mint a szóbeszéd tartja: a ki másnak vermet ás, maga esik bele: ez történik a vén banyával is; mert ő nektek, tizenkét királyfiaknak ásta a vermet, de tizenkét szép leánya esik bele, csak a tanácsomra hallgassatok. Tanácsom veleje pedig im ide megy ki: majd mikor a lefekvés ideje eljön, úgy a 12 szép leány számára, mint nektek 12 királyfiaknak, egy szobában vetnek ágyat; az egyik oldalon, még pedig a balon feküsztök ti, a másik oldalon, még pedig a jobbon feküsznek a vén boszorkány leányai. Mikor a kakas harmadszor kukorékul, már akkor talpon légy s tizenegy testvéredet szintén költsd fel. Költsd fel pedig azért, hogy ki-ki vegyen egy-egy leányt a karjára s szép csendesen aztán a maga ágyába fektesse; ti pedig a leányok ágyába döljetek le. Attól ne tartsatok, hogy a leányok fölébrednek, mert álomporos bort ittak. Azért ittak pedig álomporos bort, hogy egyetlenegy se ébredjen fel akkor, mikor édes anyjuk, mint a farkas a bárányakolban, szép csendesen, lábújhegyen bekullog a hálószobába azon szándokkal, hogy mindnyájatok nyakát leszelje. Igy aztán a vén banya ki lesz játszva, mert tulajdon édes leányai nyakait vágja el a tiétek helyett. Mikor aztán a vén banya nyugodalomra bocsátotta bünös testét és elaludt: ti, izibe keljetek föl, öltözködjetek fel, szép csendesen, egyenkint sompolyogjatok ki, s üljetek fel az udvaron reátok váró paripákra, melyeket én azalatt fölnyergelek. Aztán illa berek, nád a kert, búcsút veszünk a kapufélfától s itt hagyjuk ő kelmét, a vén banyát a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat.

Ugyis történt. – Mikor a kakas harmadszor kukorikolt: már a Hamupipőke talpon volt s mind a 11 testvérét felköltögette, kik aztán egy-egy leányt karjaikra vevén, lefektették őket a bal-, magok pedig a jobb oldalra döltek le. Itt, jön a vén banya a nagy késsel, kullog mint a farkas s uramfia! mind a tizenkét leánya fejét sorba leszeli, mondván:

– Hej, kigyó-béka egyen meg! varjú-holló hizzon rajtatok! halál legyen a menyasszonyotok, nem az én szép leányaim! Aztán a mint besompolygott, ugy ki is kullogott, lefeküdt s elaludt.

Mikor a vén banyát elnyomta a buzgóság: elaludt, már a tizenkét királyfi talpon volt, kik fölkapván a fölnyergelt paripákra, búcsút vettek a kapufélfától.

Itt lelkem teremtette! a vén banya ugy hajnalfelé bemegyen a hálószobába, hogy ki-ki vigye el a vőlegényét s im! vérbe-fagyba ott találja 12 szép leányát, a halálnak eljegyezve. Imhogy sóbálványnyá nem változott ijedtében, imhogy a guta meg nem ütötte! De a vén banya sem rest, megnyergeli az azsagot, ráül mint valami paripára s utána a tizenkét királyfinak! De ezek már ekkor árkon-bokron túl voltak, túl a vén banya birodalmán is, ha nem többel is, legalább egy bakaraszttal.

S ezer volt a szerencséjök, hogy egy bakaraszttal megelőzheték a vén banyát, mert ha ezer lelkök lett volna is, mégis gonoszul vesztek volna.

A vén banya birodalma határáról im ezt kiáltotta a Hamupipőke után:

– No várj, te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12 leányomtól, de még háromszor jösz el hozzám, tudom, hogy megkeserülöd! s ezzel hazament.

Hogy nem lett a házasság idős: a 11 testvér hazafelé forditotta a kantárszárat, a Hamupipőke pedig oda sem hederített a bajnak s ment a maga utján.

Csak megyen, csak megyen, egyszer megszólal a tátosló, mondván:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy most megyünk keresztül a vén banya birodalmán, azért sehol, de sehol se tekints le a földre, hanem mindig csak a fülem közül nézz el.

Csak mennek, csak mennek, egy darabig, csak megállta a Hamupipőke, hogy nem nézett le a földre, de mégis letekintett s meglát ott egy aranypatkót.

– Ejnye, be szép aranypatkót látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?

– Ugy-e megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették az aranypatkót.

Csak mennek, csak mennek, egyszer hogy, hogy nem, ujra letekintett a Hamupipőke, s meglát a földön egy aranykacsatollat.

– Ejnye, be szép aranykacsatollat látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?

– Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már ha fölveszszük is baj, ha nem veszszük is baj, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették az aranykacsatollat.

Csak mennek, csak mennek, egyszer a királyfi, hogy, hogy nem, ujra letekintett s meglát a földön egy aranyhajszálat.

– Ejnye, be szép aranyhajszálat látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?

– Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették az aranyhajszálat is. Igy már volt a királyfinak: aranypatkója, aranykacsatolla és aranyhajszála. Mind a hármat jól eltette a kebelébe.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, egyszer utjok mégis véget ért. Véget ért pedig a napnyugoti király birodalmában, még ott is a kellőközepében egy tengernyi nagy város előtt, melyben ép annyi torony volt, a hány nap van egy esztendőben. Mondom, hogy ideértek, a város végén leszállt a tátosló a földre, megrázkodván, ismét oly rosz csikó lett belőle, melyen két lat húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni, s aztán azt mondja a gazdájának:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy itt vagyunk már, a hová régóta igyekeztünk. Ebben a tengernyi városban lakik a napnyugoti király, keresd fel őt s kérdezd meg tőle, hogy nincs-e nála valami szolgálat. Majd megfogad ő téged igás lovak kocsisának, te pedig szegődj be hozzá, de én rólam se felejtkezzél el, ha mindjárt a béredből kellene is leengedni.

Ugyis lett. – A királyfi beszegődött a napnyugoti királyhoz igáslovak kocsisának.

Itt, mi kerül a dologból, mi nem, két hét alatt az igáslovakat ugy meghizlalta, hogy még a hintóslovak se voltak különbek; pedig nem mult el oly istenadta nap egy is, hogy a korcsmában ne hegedűltette volna magát; pedig az abrakot fényes nappal, mindenki szeme láttára ide hordta; pedig lóvakarót, kefét és törlőruhát senki, de senki sem látott a kezében; egész nap dinomdánom, a lovaknak felebotját sem hajtotta. Ez nagy szeget ütött a többi kocsis fejébe, ezért szüntelen árulkodtak a király előtt, hogy ilyen részeges, olyan részeges az igáslovak kocsisa; hogy szüntelen a korcsmában hegedülteti magát; – de a király mindezekre csak azt felelte: „Hogy bánja is ő akármit cselekszik az igáslova kocsisa, csak a lovak legyenek jóhúsban; azok pedig jobb húsban vannak mint a hintóslovak, mert ugyan rugják a hámfát; azért azt rendelem: mai napságtól fogva az igáslovak lesznek a hintóslovak, a hintóslovak pedig az igáslovak. Ha tetszik ti is cselekedhettek igy, csakhogy aztán hiba ne legyen a rétes körül!“

A hintóslovak kocsisainak se kellett több, vérszemet kaptak és a szülést ők is a korcsmába kezdték hordani; de biz itt máskép ütött ki a dolog, mert a hintóslovak lesoványkodtak, s mint mondám, ezek lettek az igáslovak. Ezért a kocsisok igen igen haragudtak a hintóslovak kocsisára, már mint a mi Hamupipőkénkre s ha lehetett volna, még egy kanál vizbe is elölték volna; ezért őt szüntelen szemmel tartották s reá éjjel-nappal vigyáztak.

Igy történt egyszer, hogy egy igás kocsis megleste, hogy mit cselekszik a mi Hamupipőkénk. Benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy a zabos hambárra egy aranyhajszál van kitéve, melynek a fénye oly nagy volt, mintha az a tündöklő nap sütött volna… Ahá! gondolta magában, hát ezért nem kell a gyertya, ezért vándorol annak az ára a korcsmába! Ennek se kellett több, másnap reggel beállitott a király elébe s bemondta neki, hogy a hintóslovak kocsisának ilyen, meg ilyen aranyhajszála van, mely mint milliom gyertya, vagy mint maga ama tündöklő nap, oly fénynyel ég.

A királynak se kellett több, rögtön hivatja a parádéslovak kocsisát. Hintóslovak kocsisa állj elő!

Előáll a parádéslovak kocsisa, s a király szép szóval im ezt kérdi tőle:

– Hát fiam azt hallottam, hogy neked ilyen, meg ilyen aranyhajszálad van, mely ugy fénylik, mint ama tündöklő nap?

– Mi türés-tagadás felséges uram, nekem igen is van egy olyan aranyhajszálam, melyet jártomban-keltemben itt meg itt találtam.

– No fiam, ha van, kocsist az nem illet meg, azért add elő.

– Ha már olyan nagyon fartat felséged, hát im itt van. Azzal a Hamupipőke kiveszi a kebeléből az aranyhajszálat s odaadta a királynak.

A király a kezébe veszi az aranyhajszálat, csak nézi, csak nézi, hol a hosszát méri az öléhez, hol tündöklő szinére tekint, gondolván magában, hogy valjon milyen lehet ennek a viselője, ékes hordozója, ha már egy szál haja is ilyen szép!… Az a egy szál aranyhaj egészen megbabonázta, egészen megigézte, de még az eszét is majd elvette; ugyannyira, hogy annak ékes viselője iránt erős szerelemre gerjedt s tüstént kihajtott a szivéből a szerelem virága, de a mely még most csak gyászszal virágzott, csak bút hozott a fejére; – de ezt nem árulhatta el egy kocsis előtt, azért szemöldökét, hogy szinte birkóztak egymással, haragosan összevonván, a hintóslovak kocsisa felé fordult s erős kegyetlenül ráparancsolt:

– Hallod-e te ilyen, meg olyan beste fia! ha te nekem ennek az aranyhajszálnak ékes hordozóját el nem hozod: ha ezer lelked volna is, mégis kegyetlen halállal mulsz ki!

Ennek hallattára rászállt a bubánat a Hamupipőkére s mint valami fekete lepedő, egészen beterítette, egészen beboritotta, és ekkor ép ugy nézett ki mint a szomorúfűz, vagy tán még ennél búsabban; – ugyannyira, hogy mikor az istálóba bebandúkolt, még a tátoslova is megszánta, még ennek is megesett a szíve rajta s azt kérdi tőle:

– Mit búsulsz kedves gazdám; mi a bajod?

– Hej, kedves lovam, nagyobb az én bajom, mint a Sz. Gellért-hegy! s jobban nyomja a szivemet, mintha az feküdnék rajta! Mikor a király maga elé hivatott, elvette tőlem az aranyhajszálat s a dolog farkául azt mondta: hogyha én annak a tündöklő aranyhajszálnak ékes hordozóját el nem hozom, ha ezer lelkem volna is, mégis gonosz halállal halok meg.

– Kedves gazdám! válaszolt a tátosló, sose szomorkodjál azért olyan nagyon! inkább menj be a királyhoz s kérj tőle egy véka aszott-tüzet, meg egy véka kölest.

A mi Hamupipőkénk, visszamegyen a királyhoz s kér tőle egy véka aszott-tüzet, és egy véka kölest. A király adott neki, csakhogy aztán itt legyen a szép leány; a Hamupipőke pedig a tátosabrakot jó lova elébe öntötte s az, egy szippantásra az aszott-tüzet, a másikra pedig a kölest szitta fel.

– No kedves gazdám, szólt a tátosló, most húzz ki a városból!

A szegény Hamupipőke a rosz csikónak még roszabb kötőfékét a tátosló fejébe huzta, vonczolja ki a városból, mint kutya a d....; úgy hogy, a ki elő-utó találta, mind kinevette, mind kikaczagta. Valahogy nagy nehezen mégis kiértek a városból. A város végén megrázkódik a rosz csikó s olyan aranyszőrű, hat lábú tátosló lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni!

A Hamupipőke aztán felülvén jó tátoslovára, mentek mendegéltek hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, levegői uton, mint a hogy csak a legsebesebb röptű madár repülhet, vagy tán még ennél is jobban, egyszer mégis megállottak s megszólal a tátosló mondván:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy most sétál a selyemréten az aranyhajú királykisasszony 12 szobaleányával együtt. Körülötte a Szellő cziterázik ezüsttollal aranyhurokon; a szebbnél szebb, szemérmes szobaleányok pedig gyöngyharmatot szednek aranyputtonyokban; – de ezekkel nekünk semmi dolgunk, csak az aranyhajú királykisasszonynyal. Majd fel ismered te őt mindjárt, majd megmondja azt neked a te szived, hogy melyik az a gyöngyadta ékes virágszál, de különben is egy fejjel mindeniknél nagyobb s gyenge nyomait hosszú aranyhaja boronálja be, hogy azt senki, de senki meg ne lássa. Majd ha leszállok, kapd el aranyhaját, tekerd a kezedre háromszor s emeld föl magadhoz a nyereg kápába.

Ugyis lett. – A Hamupipőkének szive nyilallása azonnal megmondta, hogy melyik az aranyhajú királykisasszony. A királyfi aztán megkapta selyempuha aranyhaját, kétszer, háromszor a kezére tekervén, az ölébe emelte az ékes virágszált s madárnál sebesebb repüléssel elszálltak arra, a merről jöttek.

A 12 szobaleány se holt, se eleven nem volt, csak nagy sokára ocsúdtak fel s ekkor lohalálában rohantak a vén banyához, a sötétség királynéjához, ki azt a szép csillagot szülte, hogy oda az aranyhajú királykisasszony!

A vén boszorkány sem rest, előrántja a piszkafát, ráül mint valami paripára s utána a Hamupipőkének! de nem érhette utol, mert már ez akkor árkon-bokron túl volt, túl a vén banya birodalmán is, ha nem többel is, legalább egy bakaraszttal. S ezer volt a szerencséje, hogy átléphette a határt, mert a vén banya már majd lehágta a sarkát. Ha pedig lehághatta volna, ha ezer lelke lett volna is a Hamupipőkének, mégis gonoszul mult volna ki!

Most már mit tehetett a vén banya? mit egyebet, mint visszafordult, de még sem állhatta meg szó nélkül, hogy utána ne kiáltson ilyeténképen:

– No, várj te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12 leányomtól, most viszed a tizenharmadikat, de még kétszer jösz el hozzám, hiszem azt az egyet, hogy megkeserülöd!

Hogy felocsúdott a királykisasszony a nagy ijedtségből: első kérdése is az volt:

– Kinek viszesz; magadnak-e, vagy másnak?

– A napnyugoti királynak, válaszolt a Hamupipőke.

– Sose’ leszek én az övé, ha mindjárt tenyerébe teszi is a lelkét!… ha mégis magadnak vinnél!

– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek; csakhogy szivem szép szerelme nem lehetsz te még az enyim!

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl hét napig s csak heted napra mondhatták azt: itthon vagyunk.

A napnyugoti király alighogy megpillantotta a tündérszépségü királykisasszonyt, tetszett személye személyének s tüstént meg akarta ölelni, de az elfordult tőle, mondván:

– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tied mindaddig, mig az én huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruhámat ide el nem hozod!

– De szivem, hogy hozzam én azt el?

– Majd elhozza az, a ki engem ide hozott?

– Hintós kocsis állj elő! kiáltott a király, addig le se szerszámozd a lovadat, de még a helyed se melegedjék meg, mig az aranyhajú királykisasszony 24 öltözet biboros-bársonyos ruháját ide el nem hozod!

A szegény Hamupipőke még jóformán ki se fujta magát, de még az ülőhelye se melegedett meg, mikor ujra útra kellett kelnie. De előbb lova tanácsára, kért a királytól két véka aszott-tüzet, két véka kölest, melyeket az két-két szippantásra oly tisztára felszítt, mintha a föld nyelte volna el. A rosz csikót aztán a Hamupipőke megint kihúzta a városból, az emberek nagy mulatságára, magának pedig nagy bosszúságára.

Hogy kiértek a városból, megrázkodik a rongyos csikó s olyan tátosló vált belőle mint a peták.

– No kedves gazdám, ha te eddig engem húztál, eztán majd én viszlek téged, csak ülj fel a hátamra!

Ezzel a Hamupipőke felülvén jó tátoslovára, mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer csak megszólal a tátosló:

– Hallod-e kedves gazdám!

– Mit parancsolsz édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy most jól ide figyelj arra, a mit mondok, mert az életeddel játszol. Hát csak azt akarom mondani: hogy most terigeti, száritgatja a 12 szobaleány a 24 öltözet biboros-bársonyos ruhát, melyeket a vén banya könyeiben mosott ki és átkával szappanozott, azért oly tiszták; – a boszorkány pedig a kürtő alatt a tűzlóczán ül, s annyira a bubánatnak adta magát, hogy sem étele, sem itala, csak magát eszi. Majd mikor én hirtelen, mint egy denevér, lecsapok, te rögtön kapd meg a legszélső ruhát. A többivel aztán ne gondolj semmit, majd utánunk jön az mind, mint a parancsolat. Csak arra ügyelj, hogy egyszerre kapd el a szélső ruhát, mert már másodszor hasztalan nyulnál utána.

Ugyis lett. – A tátosló, mint a denevér, hirtelen lecsapott a selyemrétre, a királyfi pedig szerencsésen, egy kapásra elragadta a szélső biboros-bársonyos ruhát és a többi aztán, mint a parancsolat, mind azután az egy után ballagott.

A 12 szobaleány sem rest, rohan lóhalálában a vén banyához, hogy oda a huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruha.

De még a vén banya sem volt rest, a kürtő mellől ízibe előrántja a lapátot, maga alá csapja, megnyergeli, mint valami paripát s utána a Hamupipőke után; de, mint a két utolsó kerék soha el nem érheti a két első kereket: ugy a vén banya sem előzhette meg a Hamupipőkét; de mégis a faparipa ördögi kézben egy paraszthaj szállal gyorsabb volt, ugy annyira, hogy mikorra a határra értek, im hogy a nyomába nem hágott a tátoslónak, im hogy a sarkát le nem taposta, de mégsem taposta le! mert a Hamupipőke egy bakaraszttal előbb járt, pedig a vén banya hatalma csak eddig terjedt; ezért az kénytelen volt visszafordulni. De mégsem állhatta meg szó nélkül, hogy, asszony módjára, utána ne kiáltson a Hamupipőkének ilyeténképen:

– No várj te ebfajzotta Hamupipőkéje, megfosztottál 12 leányomtól, a legkedvesebb, legszebb szememvilágától a 13-iktól, s huszonnégy pár biboros-bársonyos ruhámtól; de még egyszer eljösz hozzám, tudom hogy itt is hagyod a fogad fehérét!

A Hamupipőke felebotját sem hajtotta az efféle beszédnek, hanem ment a maga utján hazafelé. S mindaddig ment, míg heted napra azt nem mondhatták: itthon vagyunk s átadta a királynak a 24 öltözet biboros-bársonyos ruhát.

A király a nagy örömtől lelkendezve beszalad a tündérszépségű, aranyhajú királykisasszonyhoz s azt mondja neki:

– No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága, itt van a 24 öltözet biboros-bársonyos ruha! de most már csak enyém vagy?! – Ezzel a király meg akarja ölelni a világszép aranyhajú királykisasszonyt, de az elfordult tőle, mondván:

– Hahó, királyfi, nem oda Buda! mindaddig nem leszek én tied, mig te nekem a szépenszóló aranykacsát el nem hozod!

– De szívem szép szerelme, hogy hozzam én azt el?!

– Majd elhozza az, a ki engem idehozott!

– Hej, parádés kocsis állj elő!

A szegény Hamupipőke helye még jó formán megse melegedett, midőn hallja, hogy újra híják.

– Jelentem alásan ittvagyok; mit parancsol felséged?

– Azt parancsolom, felelt a király, vesztél volna az anyádban, azt parancsolom: le se nyergelj, meg se pihenj, se ne egyél, se ne igyál, de még lélekzetet venni se állj meg addig, míg a szépen szóló aranykacsát el nem hozod!… Ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog vastagabb végét!

Itt, kimegyen nagy búsan a mi Hamupipőkénk az ólba s jó lova kérdi tőle, hogy mit búsul.

– Hogy ne búsulnék, válaszolt a Hamupipőke, mikor a király azt a parancsolatot adta ki: addig megállásom se legyen, mig a szépszólású aranykacsát el nem hozom!

– Ha csak ez a bajod, ennél kisebb gondod is nagyobb legyen, csak eredj be a királyhoz, kérj tőle három véka aszott-tüzet és három véka kölest.

Bemegyen a mi Hamupipőkénk a királyhoz s kér tőle három véka aszott-tüzet és három véka kölest. A király adott neki, melyet ő jó lova elébe öntvén, az azt három szippantásra oly tisztára felszítta, mintha a föld nyelte volna el.

Hogy a Hamupipőke jó tátoslovát megabrakolta, ujra kihúzta az ólból a rosz csikót, melyen két lat húst még késhegygyel se lehetett volna csípni, s vonczolja kifelé a városból mint kutya a d.... –

Hogy mégis valahára, nagy ügygyel-bajjal kiértek a városból, hogy senki sem látta: itt lelkem teremtette, megrázkódik az a rosz csikó, melyen két lat húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni s olyan tátosló lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni!

A mi Hamupipőkénk is rápattan jó tátoslovára, mentek mendegéltek hetedhét ország ellen mint a forgószél és mint a gondolat.

Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Nem egyebet mint az: hogy ha az életed szereted, jól ide fülelj arra, a mit mondok. Most van ép az aranykalitkában a szépszólású aranykacsa kiakasztva az ajtóra; ép most fördik a verőfényben. Ha majd, mint a denevér, vagy mint a karvaly a galambra, lecsapok: az egyik kezeddel hirtelen kapd meg az aranykalitkát, a másik kezeddel pedig tüstént fogd be a szépszolású aranykacsa száját, hogy el ne kiálthassa magát; mert ha elkiálthatja magát, az lesz nekem is, neked is a halálmadár-kiáltás.

Ugy is történt. – A tátosló hirtelen, mint az áradat, lecsap a földre, a Hamupipőke pedig a jobbkezével szerencsésen lekapta az aranykalitkát, baljával pedig váltig igyekezett befogni a szépszólású aranykacsa száját; de minthogy a balkéz mindig ügyetlenebb mint a jobb: a szépszólású aranykacsa is elkiálthatta magát. Azt kiáltotta pedig fennszóval: gazdasszonyom, visznek!

Hej, a vén banya sem rest! kiugrik a szénvonóval, még pedig oly gyorsan, hogy a szegény tátoslónak annyi ideje sem maradt, hogy felszállhatott volna a légi útra. Hej, a tátosló is összeszedi magát, kinjába, mit, mit nem cselekedett, a hátulsó lábával olyan csomó földet rugott a vén banyára, hogy még azt sem mondhatta: bá! s tüstént szörnyethalt, tüstént kilehelte gonosz páráját. – Most igazán, egész a diófáig a Hamupipőkéjé volt; szép csendesen hazafelé fordította a kantárszárat.

Heted napra hogy hazaértek: átadta a királynak a szépszólású aranykacsát.

A király lelkendezve futott be a csodaszép aranyhajú királykisasszonyhoz s azt mondja neki:

– No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága: itt van a szépszolású aranykacsa! de most már csak az enyim vagy?! Ezzel meg akarja ölelni, de a csodaszép aranyhajú királykisasszony elfordult tőle, mondván:

– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én addig a tiéd, mig nekem az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest el nem hajtod!

– De szívem szép szerelme, ki hajtja azt el?

– Majd elhajtja az, a ki engem ide hozott!

– Hej, parádés kocsis állj elő! A szegény Hamupipőke még jó formán ki sem fujta magát, midőn hallja, hogy ismét híják.

– Jelentem alásan, szólt a Hamupipőke, itt vagyok! mit parancsol felséged?

– Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! – azt parancsolom: hogy se ételed, se italod, se megállásod ne legyen addig, mig az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest ide el nem hajtod! különben már ugyis tudod a dolog vastagabb végét!

A Hamupipőkének ismét hosszu útra kelletvén mennie, lesz-e ennek valaha vége? csak a jó isten tudja! de elébb jó tátoslovát 4 véka aszott-tűzzel és 4 véka kölessel megabrakolta, mely azokat 4 szippantásra ugy felszítta, mintha a föld nyelte volna el. A rosz csikónak aztán fejébe huzván a még rosszabb kötőféket, ennél fogva kivonczolta a városból, mint kutya a d....

Hogy a város végére értek, megrázkodott a rongyos csikó s olyan hat lábú, aranyszőrű tátosló vált belőle, hogy csak párját kellett volna keresni. Megszólal aztán a tátosló s azt mondja a gazdájának:

– No édes gazdám, ha te engem eddig húztál, majd eztán én viszlek téged, csak ülj fel a hátamra!

Felül a tátosló hátára a Hamupipőke s mentek, mendegéltek levegői úton hetedhét ország ellen, egyszer a Feketetenger partján megszólal a tátosló, mondván:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt: nézd csak, amott legel a selyemréten az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes; de mielőtt ebbe a nagy fába belevágnánk a fejszénket, elébb olyan nagy gödröt áss, a melyből még a fülem hegye, de még a kis körmöm se lássék ki.

A Hamupipőke elment, keresett valami rosz kopacsot, s ezzel, mint mikor a gyermekek földimogyorót ásnak, elkezdte a földet kapargatni.

Csak nézi a tátosló, csak nézi, hogy mit csinál az ő kedves gazdája! végre nem állhatta szó nélkül kérdvén:

– Mit ásol, kedves gazdám?

– Hát, lóvermet, édes lovam!

– Sose lesz az idős; csak láss a magad dolga után! A tátosló aztán maga látott a dologhoz; egyet rúgott, még pedig akkorát, hogy a porából tüstént forgószél kerekedett, a rúgás helyén pedig akkora gödör támadt, hogy mikor a tátosló beleugrott, még a füle, még a kis körme sem látszott.

– No édes gazdám, készen van már a lóverem! csak erre a fára, mely fölötte terül el, mászsz fel, s mind addig ott maradj, mig én hangos nyeritéssel háromszor nem csalom át a szilaj ménest és háromszor vissza nem fárasztom. Azért csalom át pedig háromszor, hogy hagy förödjenek meg a Feketetenger vizében, hogy hagy züljön el a szilaj tűz, különben az ördög se birna velök, még az se lenne a csikósuk. Te pedig, majd mikor az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes már harmadszor úszsza át a Feketetengert, s a vezérló már a szárazon lesz: ugorjál a hátamra a fáról; – de jólvigyázz, hogy el ne vétsd, mert ha ezer lelked volna is, mégis szörnyet halnál; az egész ménes rajtad menne keresztűl.

Ugyis történt. – A tátosló kiállt a Feketetenger partjára s olyan nagyot nyerített, hogy szinte megkondult bele a világ! Meghallja ezt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes, mint a felhőszakadás, mint az áradat, bele egyenesen a Feketetenger vizébe és ki, egyenesen a partjára. De, hogy ím semmit sem láthattak, mert a tátosló a lóverembe ugrott, onnan pedig, még a füle, de még a kis körme sem látszott, mint a legsebesebb forgószél, visszafordult a ménes. Igy a tátosló az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest háromszor csalta át, az háromszor fordult vissza s úszta keresztűl azt a tengernyi vizet; de járt is az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj lovak oldala, ugy mint a fúvó, mikor fujtatnak; szájaikon és orrlyukaikon jött is a különbnél különféle szinű, kék, piros és zöld láng, még pedig oly nagyon, mint a kötél, mint a karom vastagsága. S mikor a szilaj ménes már harmadszor fordult volna vissza és már-már a vezérló a parton volt: a tátosló a gödörbül kiugorván, a Hamupipőke a fáról szerencsésen a hátára esett. De most a tátosló sem várta be az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest, hanem nagyot nyeritvén, lóhalálában rohant előre, a szilaj ménes pedig mindenütt a nyomába. Szaladnak, szaladnak, döbörgött alattuk a föld, és mindaddig szaladtak, míg heted napra a napnyugoti király birodalmába haza nem értek.

Alighogy hirét vette a király az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes megérkeztének: nagy lelkendezve szalad a csodaszép aranyhajú királykisasszonyhoz, mondván:

– No, szivem szép szerelme! teljék szíved kivánsága: itt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes; de most már tán csak az enyim vagy?! s ezzel a csodaszép királykisasszonyt meg akarta ölelni, de az elfordult tőle, mondván:

– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tiéd mindaddig, mig te azt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe meg nem fördöl!

– De szivem szép szerelme! ki fogja azt megfejni és ki fog abba megförödni?!

– Majd megcselekszi azokat az, a ki engem ide hozott!

– Parádés kocsis állj elő!

– Mit parancsol felséged?

– Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! – azt parancsolom: hogyha te az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe meg nem fördöl: ha ezer lelked volna is, mégis gonoszul mulsz ki!

Itt a Hamupipőke hallván a parancsolatot, nagy búsan kibandúkolt az ólba. Meglátja a tátosló az ő szive szomorúságát, megszánta s ezért azt kérdi tőle:

– Mi bajod van; mit búsulsz, kedves gazdám?

– Hogyne búsulnék édes lovam, mikor fejvesztés alatt ezt, meg ezt parancsolta a király, válaszolt a szegény Hamupipőke!

– Hacsak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen annál, hanem menj be a királyhoz s mondd meg neki: hogyha már igy van a dolog, hagy hajtsak én esztrengát és hagy nézzem én a te szomorú halálod, mikor a zubogó-forró kanczatejbe ugrol.

A Hamupipőke e kéréssel bemegyen a királyhoz, az pedig azt megadta. Ugy is lett. – Itt a tátosló bemegyen a szilaj ménes közé a kőkeritésbe, hova ezek be voltak zárva, megfogja üstökénél a legszilajabbat, nagyobb biztonság okáért oldalba teremti, mire az ugy megjuhászodott, oly szelid lett mint a bárány. Aztán az esztrengalyukhoz vezeti, hol már pőrén, egy ingre-gatyára vetközve, lába közé fogott zsajtárral, ott ült a Hamupipőke s fejte a kanczatejet a 100 akós kádba. Igy a mi Hamupipőkénk a tátosló segitségével mind az egész ménes kanczáját megfejte.

Mikor ez is megvolt, kivezeti a Hamupipőke a rosz csikót még rosszabb kötőféken, hogy hagy nézze az ő szomorú halálát, midőn a kanczatejbe ugrik. Itt lelkem teremtette! a tátosló egy szippantással az egyik orrlyukán szítta fel a 100 akó kanczatejet, a másikon pedig egy lehelettel visszaeresztette. Háromszor szítta igy fel, háromszor eresztette vissza íme! harmadszorra a zubogó-forró lótej lágymeleggé, széles e világon a legjobb fördővé változott; ugyannyira, hogy mikor a Hamupipőke beleugrott, nemhogy megfőtt volna, de még ki sem akart jőni belőle. Eddig is szép volt a Hamupipőke, de most hétszerte szebb lett.

A napnyugoti király, meg a csodaszép aranyhajú királykisasszony ott álltak, ugy az ablaknál. A világszép kisasszony eddig is szerette a Hamupipőkét, de most hétszerte jobban; csakugy reszketett érte; a szerelem-hideg lelte. A király most ujra meg akarta ölelni a csodaszép aranyhajú királykisasszonyt, de az elfordult tőle, mondván:

– Hahó, király! nem addig van az, nem oda Buda! nem te fördöttél meg a kanczatejben, hanem a parádés kocsis! majd ha te is megfördöl, akkor leszek én a tiéd!

Mit volt mit tenni a királynak, levetközött, hogy majd leugrik a kanczatejbe és megfördik. De mielőtt beleugrott volna, azt mondja a parádés kocsisnak:

– Édes fiam! vezesd ki azt a te rosz csikódat, hogy hagy lássa az én szomorú halálomat is mint a tiédet!

A Hamupipőke kivezette a rosz csikót s oda állitotta a 100 akós kád mellé. A tátosló ismét háromszor szítta fel a kanczatejet, ismét háromszor eresztette vissza, ime! az a helyett, hogy hidegebb lett volna, hétszerte forróbb lett; ugyannyira, hogy mikor a király bele akart ugrani, mielőtt beleért volna, csupán a forró párától is tüstént szörnyet halt.

Itt aztán az aranyhajú királykisasszony, meg a mi Hamupipőkénk megölelték, megcsókolták egymást mondván:

– Én a tied, te az enyim, ásó-kapa sem választ el egymástól.

Aztán olyan lakzit laktak, melynek a hire hét világra szólt. Az aranyszőrű-aranypatkójú szilaj ménes pedig a fejés által annyira megjuhászodott, annyira megszelidűlt, mintha mindig pányván nevelték volna, mintha mindig marokból etették-itatták volna: ezért hatot a legszebbek közül hámba fogtak s ezen mentek az esküvőre.

A mi Hamupipőkénk, meg a világszép aranyhajú királyasszony nagy boldogan még most is élnek, ha meg nem haltak.

A NÁDSZÁL KISASSZONY.

Volt egyszer egy király s annak két süldő fia. Itt a király az öregebbik fiát elküldte házasodni. El is ment az házasodni s elvette a nádszál kisasszony nénjét. Hogy hazavitte a feleségét: a király megelégedett választásával. Elküldi a kisebbik fiát is, hogy házasodjék meg; de erre az azt felelte: hogy neki nem kell mindenféle rosz oldalborda; hanem az ő feleségének kell, az egész föld kerekségén a legszebb virágnak, a leggyönyörűbb világszép kisasszonynak lenni.

Egyszer a két királyfi vadászni ment. Visszajövet azt mondja a kisebbik a nagyobbiknak:

– Ugyan édes bátyám, valamit kérdenék tőled?

– S mi lenne az édes öcsém?

– A biz nem egyéb, csak az, hogyha haza megyünk, kérdezd meg a feleségedet: van-e még nálánál szebb?

– Ha csak az a bajod, mondja az öregebbik, az nem nagy summa; hisz ép itt szembe jön a feleségem!

– Ugyan szívem aranyos rubintja, nem felelnél egy kérdésemre: te nekem legszebb vagy, de van-e még náladnál szebb a világon?

Most az egyszer a királyné úgy tett, mint a ki nagyot hall; nem felelt semmit, csak a fejével vágott, csak a szemével intett, hogy: csitt! szót se többet!

No ez abba marad. Itt a kisebbik királyfi mit, mit nem cselekedett, szépen belopódzott a bátyja hálószobájába. Itt estve, hogy nyugodalomra bocsátkozott az egy pár cseléd, az öregebbik királyfi, meg a felesége, egyszer csak megszólal a királyfi s kérdi a feleségét:

– Ugyan szívem szive, mond meg nekem, hogy miért nem feleltél kérdésemre az imént?

– Azért nem feleltem kedves férjem, mert az öcséd előtt kérdeztél; nem jó volna azt neki megtudni, hogy van még nekem egy hugom, ki az egész föld kerekségén a leges legszebb leány; de el is van rejtve három nádszál középsőjében: ezért világszép nádszál kisasszony neve alatt ösmeretes, – a másik két nádszálban pedig két szobaleánya tartózkodik.

– De hát azt nem mondanád meg édes feleségem, hogy hol van elrejtve az a három nádszál, a világ melyik zugában vagy szegében?

– Hahó férjem, messze van az ide? annyira van az ide, mint innen oda, s onnan vissza; no, de ha kérdezted, megmondom: hallottad-e hirét a Feketetengernek?

– Nem hallottam biz én!

– No, ha nem hallottad, hát halld most. A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, ott is a kellőközepén van elrejtve az a három nádszál; de oda halandó ilyen állapotban, nem mehet el, hacsak valami bűbáj, ördögi mesterség, tündéri segitséggel nem, de, ha mégis valami csoda által oda eljuthatna, még akkor sem hozhatná el; mert egy az: hogy a Feketetenger szigetein olyan sötétség van, hogy a kanál is megállna benne; más az: hogy a világszép nádszálkisasszonyt egy vén banya őrzi, kinek az élte csak addig pislog, míg azt a három nádszált le nem vágják: ezért az ugy őrzi azokat, mint a kétszeme világát, vagy még ennél is jobban. De, ha valaki azt onnan el tudná hozni, az lenne széles e világon a legboldogabb ember; mert a szigetek megvilágosodnának, maga pedig oly feleségre tenne szert, kire még a csillagos ég is mosolyogva nézne!

Mikor a királyfi mindezeket, tövéről hegyére ugy fülhegyről meghallotta: azon az úton, a melyen bement, kijött a szobából. Aztán fölnyergelvén legjobbik s legkedvesbik lovát, vetett a szerdásba egy kis elemózsiát, elindult e széles világba a világszép nádszál kisasszony keresésére.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, egyszer egy gunyhóra bukkant. A gunyhóban lakott egy vén asszony, köszön neki:

– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.

– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna mindjárt megettelek volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében diszlő világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?

– Mi tűrés-tagadás édes fiam, én nem hallottam; minek tagadnám, se’ károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Miczi, állj elő! vezesd el ezt a királyfit a nénémhez.

Megyen a királyfi a Miczi után, mely nem volt egyébb, mint egy nagy bajuszú kis egérke, egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Miczi egyet czinczogott s a középső útra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az igaz úton, el is érte a másik gunyhót, melyben a középső testvér lakott. Köszön neki a királyfi:

– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.

– Ha öreg anyámnak nem szólítottál volna, mindjárt megettelek volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, ott is a kellőközepén diszlő, világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?

– Mi tűrés-tagadás édes fiam, biz én nem hallottam, minek tagadnám, se’ károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Piczi, állj elő! vezesd ezt a királyfit a nénémhez.

Megyen a királyfi a Piczi után, mely nem volt egyéb, mint egy galambfehér mókuska fekete nagy bajuszszal s hosszú bojtos farkkal, egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Piczi egyet czinczogott s a középső utra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az igaz uton, el is érte a harmadik gunyhót, melyben a legidősb testvér lakott. Köszön neki:

– Adjon isten jó napot édes öreg anyám!

– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna, mindjárt megettelek volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, még ott is a kellőközepén diszlő világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?

– Hahó királyfi! eléb elkopnék a te lovad lába térdig, s eléb elnyúznál te tizenkét pár vasbakancsot, míg oda eljuthatnál! mert egyedül csak olyan paripán lehet oda eljutni, mely sárkánytejet szopott, zsarátnokot evett s tűzlángot ivott; – hanem van a te tirkodban egy tőből nőtt három aranyhajszál, melyről eddig magad sem tudtál semmit, jöszte ide, hagy szakitsam én ki azokat.

A királyfi lehajtotta a fejét, az öreg asszony pedig kiszakasztotta az egy tőből nőtt három aranyhajszálat.

– Látod fiam, ez a három aranyhajszál csodaszer, melyeket egy tündér ajándékozott felnevelő apádnak, minthogy igen szép ember levén, beleszeretett, kitől te létlen módon örökölted. Ne, itt van, a kezedbe adom ezzel a kolincsmadzaggal együtt. Eredj fel aztán erre az irdatlan magas hegyre, mely a gunyhóm előtt az eget támasztja. Mikor felértél a tetejére, a kolincsmadzaggal csapd meg háromszor az egy tőből nőtt három aranyhajszálat: majd előtted terem a te tátos paripád, mely selyemréten nevekedett, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evett s tűzlángot ivott.

A királyfi szépen megköszönte a hozzája való szivességet, fölment aztán arra a nagy irdatlan hegyre, mely az eget támasztotta. Hogy felért a tetejére, elő vette az egy tőből nőtt három aranyhajszálat s a rosz kolincsmadzaggal megcsapta háromszor. Ime! egy tüzes felhő, mint a kilőtt nyíl, nyargalt feléje, iszonyú csörömpölés-csattogással, mintha egy ménes lett volna elébe fogva, s ott, mint a peczek, megállt a feje fölött. Ime! a tüzes felhőből hármas nyerités hallatszott, minek hallattára, mint valami harang, háromszor kondult meg a világ! s kiugrott belőle a tátosparipa és mint az áradat, mint a felhőszakadás lecsapott a gazdája mellett, orrlyukából fujván a különbnél különbféle piros, kék s zöld lángot. A rosz kilincsmadzagból pedig olyan nyeregszerszám lett, hogy a sok bojttól, brilliant csattól s arany-ezüst kivarrástól még a földje sem látszott.

– Hipp, hopp, itt vagyok kedves gazdám! ne légyen azért a te dolgaidnak hátramaradása: ülj fel azért a hátamra s hogy menjek veled? ugy-e mint a legsebesebb forgószél, vagy mint a gondolat, vagy a hogy a madár repülhet?

– Csakúgy édes lovam, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.

– De mielőtt elindulnánk a hosszú utra, mondja a tátosló, azt is akarom mondani: minthogy abban a szigetben oly nagy sötétség uralkodik, hogy még a kanál is megállna benne: eléb el kell mennünk a Nap fényes pitvarába s onnan egy égő sugarat hozni.

Mikor beszédét emigy befejezte a tátosló, felszállt a levegőégbe, mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer a föld kapujához értek, hol két szakálas farkas állt istrázsát. Ezek a szakálas farkasok utjokat állták s vámot kértek. A vám pedig nem volt egyéb, mint két font hús jó tátoslovából. Ugyde, ha a két font húst jó tátoslovából kimetszette volna, ez csak féltátos lett volna: igy az ő utjok soha véget nem ért volna.

Kapja a királyfit mit, mit nem cselekedett, elővette csillagos bicskáját s két font húst a maga tulajdon husából, a jobbik bonczából kerekitett ki, – aztán odadobta a szakálas farkasoknak s azok csakis igy eresztették által.

Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer mégis elérkeztek a Nap fényes pitvarába, hol is jó tátoslovát megkötötte egy gyémánt oszlophoz, maga pedig a tűzfördőben megfördött, az aranytörüközőbe megtörűközött s a fényes pitvar oldalában, mint valami tükörben tetétől-talpig meglátván magát, megfésülködött az aranyfésűvel.

Itt, lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem! bezzeg megharagudott ezekért egy szolgalélek a Nap szolgálatában, még a szemöldöke is egymással birkozott! Bezzeg volt a királyfinak: ne mulass! mert, nem hogy égő, világító sugarat kapott volna, hanem a szolgalélek egyetlen lehelletével, mellynek a zivatar fia sem lehetett, ugy elfújta maga elől, hogy földet hetvenhét mértföldig sem érzett a lába alatt, s még ekkor is egy nagy irdatlan setét lyukba esett.

No szegény királyfi, vagy látod többé vagy nem a Nap fényes tekintetét, verőfényes arczát! Megyen, mendegél a királyfi ezen irdatlan sötét lyukban, tapogatózva mint a vak. Ha egyet lépett, kigyóra hágott; ha a kezével tapogatózott, varancsos békát fogott; ha körül tekintett, mindenünnen csak veres szemű férgek, csuszó-mászó állatokat látott. Csak megyen, csak megyen, egyszer zúgó víznek omlása, vasbakók ütése ütötte meg a füle dobját, még pedig akkorákat ütött rajta, hogy majd beszakasztotta. Itt, ezen a helyen készitették az istennyilát. Csak megyen, csak megyen, egyszer egy nagy vaskapuhoz ért, mely ép nyitva volt, de egy nagy ebadta százfejű sárkány állt őrt, mely senkit, de senkit sem eresztett be. Mihez fogjon most; hova tudjon a lelke lenni? Itt lelkem teremtette mit, mit nem cselekedett, kipked-kapkod, egyszer egy varázsfuruglya akad a kezébe. Előveszi a szépszólású varázsfuruglyát, belefúj amugy keservesen, hogy még a könyei is potyogtak, s oly siralmas nótákat huzott rajta, hogy még az a nagy erős állat, maga a százfejű sárkány is megjuhászodott: veres taréja lekonyulván, borzas pikkelyei szépen egymásra lapultak. Lehentergett aztán a földre, s ott szűkölt, ott vajudott mint a kutya, mikor gazdáját ismét láthatja. Ezt látva a királyfi, neki bátorodott, neki ment egyenesen a sárkánynak, rá lépett, végig ment rajta, s az az irdatlan vadállat még sem bántotta, csak a lábát nyalta, csak a farkát csóválta, s keresztűl engedte menni.

Hogy bement a vaskapun, egyszerre oszlani kezd a sötétség; de nem is csoda! mert egy gyöngyadta ékes hajadon jött elébe, bibor-bársonyköntösben, ki senki sem volt egyéb, mint maga a fényes Nap legkedvesebb, legszebb leánya a – Hajnal. Itt az égi virágszálnak megtetszett a szép királyfi; de föl is vette maga mellé szárnyas lovára, keresztűl repülvén az ég boltivén, vitte, vitte, egyszer elértek a beretvahidhoz. Hogy ide értek, ezen, mintha létlen lovuk lett volna, úgy átvágtattak, hogy sem a ló körmének nem esett baja, sem a beretvaél nem csorbult ki az érczpatkótul.

Átmenvén a beretva-hidon, a rézerdőbe értek, hol ép a Nap favágóival találkoztak, kik vasas szekéren iszonyú csörömpölés, zúgás-csattogással fát vittek a konyhára.

Innen az ezüsterdőbe értek, hol szépenszóló ezüstfehér madárkák vidámították az arra járókelőket. Az ékes hajadonra, az ég virágára is rászállt vagy kettő s ott danoltak a fülébe szebbnél szebb nótákat. Az ezüstfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.

Innen az aranyerdőbe értek, hol szépenszóló aranysárga madárkák vidámították az arra járókelőket, s itt-ott leverték az aranymakkot a fájáról. Az aranyfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.

Az aranyerdő kellőközepén terült el a Hajnal kertje. A kert kellőközepén állott a Hajnal rezidencziája, rezes tetejével.

Hogy ideért az ég virága, egyszerre a gyöngyvirágok megrázván piczi csengetyűjüket, csengetni kezdtek s ennek hallattára egyszerre, mint a raj özönlött elő a sok csillag s körül ragyogták az ég virágát csillagragyogással.

Az ékes hajadon csak egyet intett, íme! bíborfelhőcskék úsztak elő, mind meg annyi égi tömlő, melyek a kiterjesztett erősségben csolnakul szolgálnak. – Beleült a Hajnal egybe, de eléb biborpalástjával beteritette s maga mellé ültette a királyfit is. Hogy pedig a királyfi le ne billenjen, magához ölelte, de az nem merte vissza ölelni; mintha ő lett volna a leány, nem ő a legény.

Csak eveznek, csak eveznek a levegő égben, egyszer megunták már a mulatságot, megkötötték ezért az égi tömlőt ahhoz a fához, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, s arany az almája. Aztán leültek egymás mellé párosan az aranyalmát termő fa alatt levő aranylóczára. Alig ülnek itt egy keveset, midőn a Nap leánya intésére, hamarabb a kimondott szónál, ott terem egy aranyos pillangó s rózsalevélen maszedett mennyei mézet hozott.

Mindketten hozzáláttak amugy magyar miskásan az evéshez, s midőn jóllaktak, égető szomjuság fogta el a királyfit, égetvén torkát a maszedett mennyei méz.

Egyszerre, hamarább a kimondott szónál, ott termett egy szemérmes csillag, hozván ezüsttálczát, ezüsttálczán aranykancsót, aranykancsóban bájitalt.

Alig ivott a királyfi az aranykancsóból: tüstént azon szempillantásban, mintha ketté vágták volna, enyhült szomja.

Mikor aztán szomjukat, éhségüket ekkép enyhitették, a Nap leánya egy intésére cziterát hoztak elő a szemérmes csillagok, melyen a Hajnal az aranyhúrt ezüsttollal verte s játszott rajta oly gyöngyörves szebbnél szebb nótákat, hogy a ki azt hallotta, ha mindjárt tulajdon édes apja feküdt volna is a terítőn, mégis tánczra kerekedett volna.

Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is: ezért a királyfit kézenfogva, keresztűl vezették hetvenhét szobán, végre a fördőszobába értek. A szoba közepén állott egy nagy aranykád, aranykádban harmatvíz s ehhez habszappany a puszpáng fa asztalon.

A királyfi megfördött a harmatvizben, megmosdott a habszappanynyal s megtörülközött az aranytörüközőbe.

Mikor mindezekkel készen volt, megrántott egy folyóka zsinort s a harangvirág csengő hangjára, ott termettek a szemérmes csillagok. Ezek göndör haját kibontották, kagylófésűvel megfésülték, minden szálra egy-egy igaz gyöngyöt huztak s aztán két foncsikba fonták.

Eddig is szép volt a királyfi, de most hetvenhétszer szebb lett, hát még mikor ráadták a bibor-bársony köntöst, akkor kellett volna csak megnézni!

Mikor egészen készen voltak, bevezették a Nap leánya szobájába. Aztán leültek egymásmellé az aranylóczára s beszélgetni kezdtek; szó, szót szült, beszéd, beszédet ért s ha kivilágos kiviradtig beszélgettek volna is, még sem fogytak volna ki belőle. Aztán összeölelkeztek, összecsokolodztak. Az első csókra oly fehér lett a Nap leánya mint a fehér rózsa; a másodikra oly piros, mint a piros rózsa; a harmadikra pedig oly kimondhatlan szinű, mintha a két rózsát, a fehéret, meg a pirosat, összekeverték volna.

Aztán lefeküdtek a virágnyoszolyára s a Nap leánya aranyhajával, mint valami selyemlepedővel, betakarta a királyfit.

Reggelre kelve, a Nap leánya megajándékozta a királyfit égő sugárral, melyet, mint valami pántlikát, karikába tekert, szelenczébe zárt s aranyhaja szálára kötve a királyfi nyakába akasztott.

Aztán nagy könyhullatások, forró ölelések s édes csókok közt váltak el egymástól; a Nap leánya szárnyos lován az égboltivére repűlt, a királyfi pedig folytatta a maga utját. – Mint mondám, már volt neki szigetes világositó égő sugara.

Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:

– Hallod-e kedves gazdám!

– Mit parancsolsz édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy jól felkösd a gatyádat; mert a három nádszálat egy csapásra kell levágnod; mert már másodszor hasztalan vágnál, mivel azzal csak a saját nyakad szelnéd le. Ha egy csapásra szerencsésen levághatod: a sziget egyszerre megvilágosodik s tiéd a világszép nádszálkisasszony két szobaleányával együtt; de még ekkor is csak úgy lesz az a tiéd, hogyha a három nádszálat mindaddig, mig csak vizet nem érünk, fel nem hasítod, mert ha felhasítod, mindhárom azonnal, tüstént azon szempillanatásban szörnyet hal.

A királyfi égre-földre igérte, hogy akképpen cselekszik. – Heted napra a Feketetenger szigetére értek, de itt oly sötét volt, hogy a kanál is megállott volna benne; de a királyfi is elővette az aranyhajszálon függő ezüstszelenczét, felnyitván annak tetejét, egyszerre megvilágosodott az utja, még pedig oly tündéri mesterséggel, hogy csak neki világitott; ő mindent láthatott, de őt egy teremtett lélek se. Mikor odaért, hol a három nádszál virágzott, mindhárom fejjel a királyfi-felé fordult s földig meghajtották előtte magukat.

Csak hajlongnak, csak hajlongnak, mikor legjobban hajlongnának, a királyfi sem volt rest, a kivont meztelen karddal egy csapással izibe leszelte mindhármat s azok az ölébe borultak. A három nádszál tövéből pedig fekete vér bugyborékolt fel s keserves jajszó hallatszott, mintha valakinek a szivébe döfték volna a meztelen kardot.

Oda is döfték, a vén banya szivébe; mert az a fekete vér, a vén banya vére, az a keserves jajszó, a vén banya halálos sohajtása volt, ki csak addig élt, mig az a három nádszál a lábán állott. – Mihelyt a vén banya kiadta a lelkét, egyszerre az égő aranysugár, mintha puskából lötték volna ki, kirepült az ezüstszelenczéből s az egész sziget megvilágosodott.

Aztán a királyfi felülvén jó tátoslovára, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, mint a hogy csak a legsebesebb röptű madár szállhat, egyszer fölébredt benne a kiváncsiság: hogy valjon van-e a nádszálban valaki; hogy valjon milyen lehet az?

Mondom hogy fölébredt benne a kiváncsiság, mely ugy furta az oldalát, mintha vasfurúval furták volna, itt mit, mit nem cselekedett, csillagos bicskáját kivette a zsebéből, s felhasította a legkisebb nádszálat, a melyben volt a világszép nádszál kisasszony kisebbik szobaleánya.

Hogy felhasította a nádszálat, az ölébe hullt egy gyönyörűséges gyöngyadta szép leány, kinek első szava is ez volt:

– Vizet, vizet, csak annyit is, a mennyit egy fecske a szájába vesz, midőn a fiait itatja; mert mindjárt meghalok!

De hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott adni: a szép leány, mint a kettétört virág, elkezdett halványodni, mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága fogta el s fejét a királyfi keblére lehajtván, meghalt.

A királyfi annyira szánta-bánta bünét, hogyha lehetett volna, saját vérén váltotta volna meg, de már nem lehetett: azért jó tátos lováról leszállt a földre, kardjával egy sírt ásott s bele temette a szép leányt. Fejfául a felhasított nádszálat tűzte le, ebből pedig egy fekete rózsaszál nőtt ki, mely gyásszal, feketével virágzott.

A még fel nem hasított két nádszálból keserves sirás-rivás, keserves jajszó hallatszott, mintha valaki a testvérét siratta volna; de a királyfit is elfogta a nagy szomorúság, gondolván magában: e virágzó hajadonnak én okoztam szomorú halálát, e szép virágszált én törtem le s én tűztem a halál kebelére; de, ha a lelkét kisirta volna is, még sem használt volna az már semmit: azért, felülvén jó tátoslovára, tovább ment.

Csak mén, csak megyen, egyszer a királyfiban ujra feltámad a kiváncsiság, furta az oldalát, mint ha vasfurúval furták volna, hogy valjon van-e a másik nádszálban is ily szép leány; hogy valjon az igy járna-e? Végre nem állhatott tovább ellent az ördög furójának, ujra elővette csillagos bicskáját s felhasította a másik nádszálat is.

Ime! belőle a világszép nádszál kisasszony nagyobbik szobaleánya hullt ki, mondván:

– Vizet, vizet, csak annyit is, mennyit egy kis fecske vesz a szájába, midőn fiait itatja; mert mindjárt szörnyet halok!

De, hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott adni: a szép leány, mint a ketté tört virág, elkezdett halványodni, mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága fogta el s fejét lehajtván a királyfi keblére, meghalt.

Mit volt mit tenni a királyfinak, leszállt a földre, kardjával egy sírt ásott s bele fektette az ékes hajadont; de mikor ráhúzta a földet, azt gondolta a királyfi, hogy maga fekszik ott a sírban, magára húzza a földet. A szép leány fejéhez fejfául oda tűzte a felhasított nádszálat, ebből pedig egy rózsaszál nőtt ki, mely feketével, gyászszal virágzott.

A még fel nem hasított nádszálból, melyben maga a világszép kisasszony volt elrejtve, keserves sirás-rivás, keserves jajszó hallatszott; de a királyfi sem volt különbül, őt is nagy szomoruság fogta el; volt már neki két halottja, két szép virágszál, kiket erőnek erejével ő szakasztott le, ő tűzte a halál kebelére; de rá is szállt a bubánat, fekete szárnyával egészen beterítette s hasztalan vitte jó tátoslova ugy, mint a hogy a legsebesebb röptű madár szállhat, mert vele repűlt az.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer a királyfiban ujra feltámad a kiváncsiság, furta az oldalát, mintha vasfuruval furták volna, hogy valjon milyen lehet az ő leendő éltepárja; milyen a világszép nádszál kisasszony?

Már nem állhatott ellent az ördög furójának, annak a nagy kiváncsiságnak, a harmadik, a legutolsó nádszálat is elővette, hogy most mindjárt felhasítja; de, hogy im az oktalan állatnak sokszor több esze van, mint az okosnak: itt, a tátosló hirtelen hátra nyult, kikapván a királyfi kezéből a nádszálat, többé mindaddig oda sem adta, mig csak egy tó partjára nem értek.

Mikor a tó partjára értek, felhasította a királyfi az utolsó nádszálat s ime! kihullt abból oly gyöngyadta világszép kisasszony, hogy miolta a világ fenáll, sem az előtt, sem azután, sem azóta nem szült anya olyant, kinek első szava is ez volt:

– Vizet, vizet csak annyit is a mennyit egy kis fecske szájába vesz, midőn fiait itatja; mert mindjárt meghalok!

A királyfi megitatta, a világszép kisasszony pedig azonnal jobban lett. Aztán összeölelkeztek, megcsókolták egymást, mondván: én a tiéd, te az enyim, ásó kapa se választ el egymástól, – s ekkor olyan szép volt az egy pár cseléd, mintha két csillag, az ég legszebb két csillaga ölelkezett volna; mintha két virág, a kerek föld legszebb két virága csókolkozott volna.

– Hallod-e szivem szép szerelme, mondja a királyfi, míg én haza megyek üveges aranyos hintóért, mász fel addig erre a fűzfára, majd eltakar az téged; de te addig, mig az én szemem ismét nem gyönyörködik a te nézésedben, senkihez, de senkihez egy árva szó nem sok, de még annyit se’ szólj.

Ugyis lett. – A királyfi haza ment üveges aranyos hintóért, a világszép kisasszony pedig felmászott a fűzfára, mely őt egészen elrejtette.

Itt, mi kerekedik a dologból, mi nem, mig a királyfi odajárt, honnan, honnan nem, egy rákászó czigányleány vetődik a fűzfa alá, ki a vízben meglátván a nádszálkisasszony gyönyörves árnyékát, illegette-billegette magát, két kezét a csipejére tevén, szót szólt.