Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem! mintha a garaboncziás deák jelent volna meg az égen, sárkányon ülve, egyszerre oly rettentő égiháboru keletkezett; villámlott, menydörgött, s úgy potyogott az istennyila, mint mikor a körtvefát rázzák. Egy koromfekete felhő, mint a kilőtt nyíl, egyenesen a kalmár felé tartott s megállott a feje fölött. A fekete felhőből, mint valami hintóból, kiszállt egy csodaszörny, sziszegő, pattogó kigyóhajjal, – melyek farkaikkal mint valami ostorral pattogtak, – serte szakállal, ragyavert arczal és szalonnabörként összetöpörödött testtel. A kalmár azt gondolta magában: itt az itélet napja, annyira megijedt! s úgy érezte magát, mintha azt a fekete felhőt ő tartaná a vállán s azalatt rogyott volna le a földre. Hát még mikor meghallotta, hogy mit kiván tőle a csodaszörny, akkor ijedt ám meg; de nem csak megijedt, hanem annak a nagy erős embernek, ki egy oroszlánynyal is megküzdött volna, szép fekete szakála, mint valami hitvány seprő, a földet kotorta, a szive pedig úgy nyilallott, ugy hasogatta valami, mintha egy nagy kést, kétszer, háromszor is megforgattak volna benne.
Azért nyilallott pedig a szive olyan nagyon, mert a csodaszörny azt parancsolta neki: hogyha, harmad nap alatt, azért, mert a legszebb virágot, a rózsakirálynét le merte szakasztani, életétől megfosztani, mondom, hogyha harmad nap alatt, el nem viszi neki legkedvesebb, legszebb leányát, kinek a rózsát szánta: no, lesz neki ne mulass; mert még a fényes napot is feketének látja; még azt a perczet is megátkozza, a melyben született!
Haj! életért, éltet; királynéért, királynét; virágért, virágot; legszebb virága volt pedig a kalmárnak legkedvesebb, legszebb leánya, mely virágnak a töve a szivébe, még pedig ott is a kellőközepébe volt ültetve. És most ezt a virágot lekellett kebléről tépni s egy csodaszörny keblére tűzni!! Ezért nyilallott a kereskedő szive oly nagyon, mintha egy nagy kést kétszer, háromszor is megforgattak volna benne.
A szegény kalmár búsan bandukolt hazafelé, de még otthon még nagyobb szomorúság várakozott reá; mert a hogy szokták mondani: a háza füst nélkül égett; mert alighogy kihúzta a lábát a házból, alighogy betette maga után az ajtót, a nagyobbik leánya összegyüjtvén véle egy vivású czimboráit – urfiakat híni sem kellett, mert azok ugyis ott voltak – lakodalmat tartottak esküvő nélkül, férjhez mentek egy nap háromszor is; úgyhogy, mikor édes apja a nagyobbik leány számára meghozta a czifra ruhát, mely magától is megállott a szobapádimentomán, mégis dióhéj volt a szekrénye, karikagyűrű az átmérője: – inkább illett volna rá a gyász, a fekete szemfödél, s inkább is ment volna a koporsóba, mint édes atyja színe elébe!!
De nemis öntözte meg a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot sohasem, melynek azért minden istenadta nap egy-egy ága száradt el; úgyannyira, hogy mikor hazaérkezett az édes atyja, számon kérni a virágot, ékes rozmaringbokor helyett csak kórot talált; viruló hajadon helyett fonnyadt virágot!
De bezzeg nem is nyílt az arczán a rózsa, ha nevetett; nem hullt igaz gyöngy a szeméből, ha könyezett és nem potyogott a sarkából az arany, ha egyet lépett; mert a rózsa elszáradt, a könyforrás kiapadt és megszűnt az aranyhullás. Csak a kisebbik leány birta még e szűz kincseket, de ő megis öntözte virágát, a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot, minden istenadta nap; úgyhogy, mikorra édes atyja haza érkezett, ékes virágot, viruló hajadont talált.
És ő neki ezt a legkedvesebb, legszebb, most igazán egyetlenegy virágát kellett letépni a kebléről, egy kigyóhajú, serte szakálú csodaszörny keblére tűzni!…
Haj, hiában! életért éltet, virágért virágot, királynéért királynét!
Mielőtt a nap háromszor leáldozott volna, már a szép leány a szigeten volt.
Ott volt egyesegyedül szánandó állapotban. Ennek igazán gyászba borult nappala. Olyan volt mint a nagy vadon erdőbe kiültetett virág, mely ha vírit is, magának vírit, vagy tán még ennél is szánandóbb állapotban, mert néha-néha csak akad egy szerető nélküli legény, ki a vadon virágát leszakasztja s a kalapjához tűzi; – de őt ki szakítja le?! Omlott is a szép leány könnye mint a záporeső; a nagy vadon erdőbe kiültetett fehér rózsa galyai közé azonban egy kis madár, valahol ott a fris mezőben a két szép aranyalma alatt a szive környékén, vagy tán éppen abban, fészket kezdett rakni. Mig a fészkét rakta, a kis madár ott danolgatott a fülébe szebbnél szebb notákat. A szép leány csak hallgatta, csak hallgatta, hogy mit danol az a kis madár.
Ez a kis madár volt pedig a – szerelem madara.
Egyszer ugyanis álmot látott s az álmot ki fejti meg?
Ha szerelmes a kis leány; legjobb álommagyarázó kis szivecskéje; ez a legjobb álmoskönyv, melyben iratlan betűkkel van beirva az álom magyarázata.
Az volt pedig beleirva s azt olvasta ki belőle: hogy őt álmában egy tündérszépségű királyfi látogatta meg, ki szépszóval, édes beszéddel és aranyos igérettel biztatgatja. Az az ékes ifjú pedig nem volt senki más, mint egy tündérkirály, ki őt kiszabadítandja e kriptályból, hol ő eleven van eltemetve, ki aztán elviszi messze, messze a csillagokba, vagy valami Aranykertbe, hol őt megkoronázzák, királyné lesz belőle s minden lépten-nyomon huszonnégy szobaleány kisérgeti.
Itt, mi történik a dologból, mi nem, egyszer nagyobb bizonyság okáért egy aranyhajszálat is hagyott ott a tündérkirályfi; de, midőn másnap a verőfényen megnézte, hát uramfia! az aranyhajszál serteszőrré változott.
No ez abba maradt. – Egyszer, a mint kertben le- s fel sétálgatott volna, már nagyon megunta az ördögpárnáját – a heverést és a némaságot; mert semmitsem kelletvén neki dolgoznia, mindent a helyébe vittek s mert senkivelsem válthatott egy árvaszót sem: ezért emigy sohajtott fel:
– Istenem, már beszélni is elfelejtek! be jó lenne valaki, ha mindjárt egy féreg lenne is, csak beszélni tudna!
Alig ejté ki e szavakat, már előtte állott a csodaszörny, mondván:
– Hivtál, im itt vagyok!
A szép leány annyira megijedt tőle, hogy szóni sem birt, csak a kezével intett, hogy távozzék.
A csodaszörny abban a pillantásban, mint láthatlan pára, mint álomlátás, eltünt; – de mégis ködbe burkolva ezt kiáltá vissza:
– Majd ha egyszer engem unalmadban látni kivánnál: ne, itt van ez a harangvirág, csak ezt lobáld meg s ennek ezüstcsengő hangjára azonnal nálad termek.
Ezzel a virágot a leány lábaihoz hajította. Nagyot csördült a harangvirág; piczi ütője az oldalához verődött. A szép leány, hogy hogy nem, fölvette a harangvirágot.
A szép leánynak e napságtól fogva nem volt nyugodalma, mert a csodaszörnynek ép oly kedves hangja, ép oly édes beszéde volt, mint az ő álomlátogató ifjáé: ezért szüntelenül évődött-tűnődött magában, valjon nem egy személy-e a kettő; valjon nem a csodaszörny-e a gyöngyadta ékes tündérkirály; valjon nem ő fogja-e megszabadítani e kriptályból, a melyben elevenen van eltemetve?!
Egyszer a mint igy tépelődött, a mint igy ette magát, ugyanabba a kis kertbe vetődött, hol az apja a legszebb virágot, a rózsakirálynét leszakasztotta. Annyira megszerette ezt a helyet, annyira kedves lett előtte, hogy csaknem minden idejét itt töltötte. Leült a rózsakirályné tövébe s ott sirdogált, ott könyezett, ott búsult, mint a párja vesztett galamb, mint a szomorúfűzfa.
Csak búsult, csak búsult, egyszer azonban eszébe jutott a harangvirág, melyet mindig magával hordott a keblében. Hogy eszébe jutott, kivette a kebléből, meglenditette s ennek csengő hangjára, egyszerre, mint varázslat, ott termett a csodaszörny, leült mellé s egy jó darabig együtt beszélgettek. Mikor a beszéd véget ért, a leány intésére a csodaszörny, mint pára, mint álomlátás ismét eltűnt.
Ez napságtól fogva gyakran előhivta a csodaszörnyet; eleinte egy honapba egyszer, aztán kétszer, háromszor, utoljára mindennap s végre annyira megszokta, hogy nélküle el se’ tudott lenni.
A szép leány mihelyest a kezével intett, a csodaszörny azonnal eltűnt s mihelyest meglóbálta a harangvirágot, azonnal ott termett.
Egyszer, midőn igy együtt beszélgetnének, azt találja mondani a szép leány a csodaszörnynek:
– Istenem! be szeretném én felnevelő apámat, szülő anyámat és édes testvéremet meglátogatni!
– Ha csak az szivednek kivánsága, felelt a csodaszörny, azon legkönyebben segíthetünk. Ne, itt van ez a karika gyűrű, huzd a nevetlen-ujjadra, este lefekvés előtt forditsd meg háromszor s reggelre otthon ébredsz fel; – hanem csak azon szín alatt eresztlek haza, hogyha egy hét elteltével hasonló módon vissza jösz; különben a milyen jó vagyok most, olyan rosz leszek!
A szép leány úgy tett, miként a csodaszörny mondá: estve, lefekvés előtt, megfordította háromszor a karika gyűrűt, reggelre otthon ébredt fel.
Légi úton, virágnyoszolyán hat hattyú vitte haza, csendes ringatással, énekszó mellett. Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a rég nem látott szép leányt; mindenki örült, mindenki szeme könybe lábbadt, csak az édes testvéreé, a nénjeé nem; mert irigykedett reája, hogy a huga még most is birja a szűzleány kincseket, ő pedig elvesztette; de azért ő is tettette magát mintha örülné.
Itt elérkezik az egy hét, el az elválás ideje is: ezért a szép leány keserves zokogások, nagy könnyhullatások között elbúcsuzván szerető apjától, szülő anyjától és édes testvérétől, a szigetbe ugyanazon az uton módon jött vissza, a mint odament.
Itt újra haza szeretett volna menni a szép leány, ismét azt találja mondani a csodaszörnynek:
– Istenem! be szeretném én nemző apámat, szülő anyámat és édes testvéremet látni.
– Hogy teljék szived kivánsága, felelt a csodaszörny, ne, itt van ez a csésze büvös ír, melylyel estve, lefekvés előtt, kend meg szűz vállacskáidat, majd meglátod, hogy milyen sugár szárnyak nőnek ki a te vállaidból s haza repülhetsz. Egy hétig, hét napig otthon mulathatsz, de a nyolczadikra kelve itthon légy; különben a milyen jó vagyok most, olyan rosz leszek!
Ugyis lett. – A szép leány elvette a csészét, estve, lefekvés előtt, megkente szűz vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya és hazarepült.
Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a világszép leányt, mely még nagyobb lett, midőn, asszony módjára, feldicsekedett, hogy ő vele ilyen jó bánik, olyan jó bánik a csodaszörny, mintha nem is ő volna annak a rabja, hanem az ő neki.
Ennek hallattára még nagyobb lett, még jobban meghizott a nénjébe az irigység. Itt, lelkem teremtette, mit cselekedett, mit nem! a hugától a büvös irt ellopta s csak két hét mulva adta vissza, mondván, hogy ugy találta, pedig a látogatásra a csodaszörny csak egy hetet, csak hét napot adott. Ezért ímhogy a halál félelme el nem fogta a szegény leányt, szűntelen azt forgatván elméjében: „hogy a milyen jó vagyok most, olyan rosz leszek!“ Ezért nagy könyhullatások, keserves zokogások között búcsuzván el szerető apjától, szűlő anyjától és édes testvérétől, estve, lefekvés előtt, nagy lelki szorongatások között megkente szűz vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya s hazarepült.
Hogy hazaért, a halálra itélt rab félelmével kebeléből kivette a harangvirágot, meglobálja kétszer háromszor is, de az nem adott hangot; majd szép szóval hivogatta a csodaszörnyet, de az nem jelent meg.
Sírva-ríva keresi, nagy könyhullatások, keserves zokogások között a kert minden zegét-zúgát összejárta, de nem akadt rá.
Csak keresi, csak keresi, egyszer ugyanabba az aranysövénynyel keritett kis kertbe vetődött, hol apja a legszebb rózsát, a rózsakirálynét leszakasztotta, s uramfia! ott találja a csodaszörnyet ugyanazon rózsakirályné tövében – élet nélkül, elkékülve, összegörnyedve; a kigyók a fején megmeredve, kinyujtózva hevertek mellette.
Hozzá rohon a szép leány, költögeti, de nem hallja, ébresztgeti, de nem ébred, könyeivel öntözgeti, de nem érzi a forró könyeket. Majd lehajol hozzá, a fejét az ölébe veszi s homlokánál megcsókolta.
Ime, a halott megmozdult!
Megcsókolja másodszor is.
Ime, a halott egyet sohajtott!
Megcsókolja harmadszor is, mondván:
– Ébredj szivem szép szerelme! ébredj tündérkirályfi!
Ime! egyszerre, mint a villám, felugrott a csodaszörny! de többé nem a kigyóhaju, serteszakálu, ragyavert arczú s szalonnabőrként összetöpörödött testű csodaszörny, hanem egy gyöngyadta 24 éves, aranyhajú, selyemszakálú, ékes ábrázatú, sugártestű tündérkirály.
Hát a világszép kisasszony kit lát maga előtt, kit egyebet, mint álomlátogató szerelmes ifját!
Hogy meglátták egymást, egymás nyakába estek, megölelték, megcsókoltak egymást, mondván: te az enyim, én a tiéd, ásókapa sem választ el egymástól.
Nem hijába danolt a szerelem kis madara, mig a fészkét rakta, a fészek készen volt s az egy pár cseléd, az egy pár madárka, beleszállt, beleköltözött.
Az ékes tündérkirály kézen fogta a kalmár kisasszonyt, egy rózsalugos alá vezette s ott leültek kettecskén egymás mellé.
– Most szivem szép szerelme, mondja az ékes tündérkirály, halld szomorú historiámat: nekem egy boszorkány szeretőm volt, de én ezt nem tudtam. Mikor már ez a boszorkány megfogott a hálójában, mikor már a szerelem rabja lettem, gondoltam magamban, hogy most szép szerével meglepem a szeretőmet. Ezért titkon az ablakához lopodztam, betekintettem rajta, hát uramfia, mit láttam! nem egyebet, mint azt, hogy a szeretőm, a bűbájos asszony, a fejét levette a nyakáról s maga elé az asztalra tette. A fej előtte ott forgott magától mint valami sergetyű s ő azt bűvös irral szépítgette, kifestette. Nekem se kellett több, e napságtól fogva soha, de soha, feléje sem mentem, cserbehagytam. Hogy cserbehagytam, hogy feléje sem mentem, ő engem átok alá vetett: az országomban minden élő, okos és oktalan állat kővé váljon; magam pedig minden teremtett állat ijedelmére csodaszörnynyé, s mindaddig fogjon meg az átka, míg az alól a hű szerelem fel nem oldoz. – Most már szivem szép szerelme, hű szerelmed által olyan szabad vagyok mint a madár, de bezzeg még nem szabadok a kővé vált tündérifjak, tündérkisasszonyok, és a birodalmamban levő minden okos és oktalan állat: őket azért költsd fel mély álmukból. Hogy fölkelthesd, menj be a palotának hetedik szobájába, hol egy aranyrácsos almáriomban, gyémántokban egy varázsvesszőt találsz. Vedd azt magadhoz, keresd fel e kert kellőközepén álló cseremustfát, s a varázsvesszővel üsd meg háromszor annak az oldalát, majd meglátod, hogy egyszerre, mint valami varázslatra, hogy fölébrednek azok a kővé vált alakok.
Ugyis lett. – A világszép kalmár kisasszony bement a palota hetedik szobájába, megtalálta az aranyrácsos almáriomot, abban a gyémántokban levő varázsvesszőt, azt magához vette, fölkereste aztán a kert kellőközepén a cseremustfát s vele annak az oldalát háromszor megütötte.
Ime! az első ütésre megmozdultak a kővé vált alakok; a másodikra hangot adtak, s a harmadikra, mint valami mély álomból mindnyájan, de mindnyájan fölébredtek s ki-ki a maga dolgához látott, mintha csak tegnap feküdtek volna le a halálos terítőre, mintha csak tegnap aludtak volna el.
Mire a világszép kalmárkisasszony a tündöklő palotához vissza érkezett, már ekkor a tündérifjak és a tündérkisasszonyok elébe mentek s ugy fogadták őt mint királynéjokat.
De még ez nem volt elég, hanem a világszép kalmárkisasszonyt beleültették a szélhintóba, bevitték a fördőszobába, hol gyémánttal, mint megannyi tükörrel kirakott szoba közepén aranykád állott, aranykádban pedig életbalzsam. Ebben őt megfördették, az aranytörűközővel megtörölték, sarkig érő aranyhaját kibontották, mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak, aztán szépen felfodorították, két foncsikba fonták. Mikor ezzel is készen voltak, biborba-bársonyba felöltöztették, az első székbe beűltették és a tündérkoronával királynénak megkoronázták.
Mikor ezzel is készen voltak, hét világra szóló lakodalmat csaptak s jelen voltak mint vendégek: a nap, hold és a csillagok fényes tábora.
A nap sütött, a hold világitott és a csillagok ragyogtak.
A feketébe, gyászba öltözött kis madárkák, piros haczukát kaptak, s oly víg notákat huztak, hogy még az is tánczolt, a ki nem akart, az is nevetett, a ki nem akart, ha mindjárt tulajdon édes apja feküdt volna is a terítőn.
A fűzek alá a vidék népsége számára hosszú asztalokat raktak ki, erre aranyabroszt vontak, az aranyabroszra ezüsttálat tettek és az ezüsttálban mindenféle jobbnál jobb, különbnél különb étkeket tálaltak fel.
Áldás hullt mindenfelé, mint a tavaszi harmat, mint a nyári lágymeleg eső s a népségnek olyan lett ez a sziget, mint a gyermeknek az anyja emlője.
Az öreg kalmárért, meg a feleségeért, meg a nagyobbik leányáért üveges-aranyos hintót küldtek, de csak az öreget, meg a feleségét hozták el, mert a nagyobbik leány tulajdon édes apját és szülő anyját elhagyta; boszorkánynak állt be s lett minden jónak ellensége, elrontója.
Az öreg kalmár, ha az egyik leányára, a kisebbikre nézett, nevetett az egyik szeme; ha a másik leányára, a nagyobbikra gondolt, könybelábbadt a másik szeme; egyszerre sirt is, nevetett is.
Igy lett az egyik leányból tündérkirályné, igy lett a másik leányból vén boszorkány; igy lett a elsőből ékes virágszál, igy lett a másodikból virág helyett koró, vagyis kóroból kötött seprő, seprő ördögök kezében.
A LIDÉRCZ.
Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, volt egyszer egy vén asszony, ki boszorkány volt s ennek egy tizennyolcz éves leánya.
Vén volt már a boszorkány, vénebb az országútnál, öregebb a Sz. Gellért hegyénél, de nem volt vén – patvar vigye! – a tudománya. A vén asszonynak egyik lába a siron innen, a másik pedig a sirban, mely felé hét rét görnyedve ballagott; de mivel csak tipegett-tapogott, lassan ért el oda, de mégis elért.
De mielőtt elért volna, a meghalóágyán magához inté az árvát s azt mondja neki:
– Édes leányom, mondanék én neked valamit, kettő lesz belőle: tégy szert Lidérczre. Arra pedig szert tehetsz: hogyha tiszta fekete jérczét, de olyant, melynek mindene, a kis körmétől kezdve egész az orra hegyéig tiszta fekete legyen, még pedig olyan mint a csillagtalan éjfél, mint a fekete posztó, vagy még ennél is feketébb. Ha szert tettél ilyen fekete jérczére: ezt a ketreczből, melybe csupáncsak egymagát rekeszd be, soha, de soha ki ne ereszd, hanem mindig be legyen csukva; hogy ahhoz kakas ne férhessen. Mikor ez a fekete jércze kakas nélkül az első tojását elhullatta, a jérczét azonnal öld meg, a husát pedig mindenestül, úgy a hogy van, ásd el.
Mikor ezt elvégezted, a fekete jércze tojását tedd a honod alá s hordozd azt ott kilencz napig szünetlenül.
Kilenczed napra a tojás kikel s kibujik belőle a Lidércz.
Ez a Lidércz csak olyan koszos, boglyas, kolonczos, kis, piczi csibécske lesz, melyet még a varjú se vinne el, de még a szarka se bántaná, hogy azt a ki meglátja, nem adna érte egy fületlen gombot.
De te mindezekkel mitse gondolj, hanem a Lidércz után láss.
Enni ugyan nem kér, de nem is eszik, hanem minden istenadta nap háromszor: reggel, délben és estve, mint a hogy a polyabeli gyermekcsénél szokták, szép tiszta rongyocskát tégy alá.
Majd a Lidércz estve lefekvés előtt megszólal ilyeténképen:
– Mit kivánsz? mit kivánsz?
És te neked ekkor ez légyen szód és mondásod:
– Egy kád aranyat, egy kád ezüstöt és egy kád rézpénzt.
És a Lidércz ebbeli kivánságodat tüstént azon szempillantásban teljesítni fogja.
Mikor a Lidércz ebbéli kivánságodat teljesíté, megrázkodik, legénynyé válik s azon éjszaka veled hál reggelig.
Reggel pedig ismét megrázkodik és ujra, mint annak előtte, Lidércz lesz belőle.
Ha legény volnál: a Lidércz leány lenne; de mivel leány vagy, az legénynyé változik.
Három nap alatt megszabadulhatsz tőle; de tovább ne is tartsd magadnál, mert gyenge piros véred, mint a nadály, mint a piócza mind kisziná és te ekkor virág helyett kóróvá száradnál.
A Lidércztőli megszabadulásnak két utja és módja van, még pedig: vagy eladod, vagy elveszted.
Eladhatod pedig, hogyha világos nappal 12 órától délutáni két óráig – mert közbe legyen mondva, a Lidércz napjában csak egyszer és pedig ekkor alszik – mondom, hogyha világos nappal tizenkét órától délutáni két óráig olyan zsákba teszed, mely telisded tele van kóczczal és e közé a feleközepe táján bepakolod.
De csak, mint mondám, délben tizenkét órától délutáni 2 oráig adhatod el, mert a Lidércz aztán tüstént fölébredne s téged vérbe-fagyba hagyna.
És ha azt kérdik tőled, hogy mint adod, erre csak az legyen szód és mondásod:
– Egy kis pénzért, se többért, se kevesebbért.
Elvesztheted pedig: hogyha a Lidérczet, mikor alszik egy kóczgongyolába szépen bepakolod, aztán kiviszed az erdőre, ott egy nyirfa-tuskot keressz, melyet aztán kifursz és abba a lyukba beszegezed; de jól vigyázz arra, hogy a szeg szinte ugyanazon nyírfa tuskóból való legyen; különben onnan könnyen kijönne és téged ismét vérbe-fagyba hagyna.
A Lidércz aztán ebben a lyukban három nap, három éjszaka él, mely idő alatt szünetlenül, mint az anyátlan gyermek, egyre sír, egyre rí hangos zokogással.
Ha eladhatod, a ki megtalálja venni, az nem három napig, hanem három álló esztendeig birhatja és ez idő alatt el is adhatja ugyanazon az úton és módon, a mint te elattad.
De ez idő alatt azzal a bizonyossal, a ki majd megveszi, mindig vele hál és pedig: ha leány veszi meg: legényképében; ha legény: leányképében.
De jaj lesz annak, a ki harmadszor találja megvenni, a ki a harmadik gazdája lesz; mert aztán ha fölébred az alvásából, azt ízzé-porrá tépi, azzal azt teheti a mit akar, az már egészen az ördögé.
No jól van, ez abban maradt.
Itt meghal a vén boszorkány, kinek a lelke elszállt a gyehenna lángjai közé, hogy ott ezeresztendeig égjen, szabadulás nélkül, a böreért pedig az ördögök jöttek el s azok vitték el a pokolba fújtatónak.
Az árva aztán magára maradt, mint az ég madara, mint a kinek se apja, se anyja nincsen, hanem ugy áll peczéren mint az újjam.
Itt a leány, a mint édes anyja a meghaló-ágyán meghagyta, vett egy tiszta fekete jérczét, még pedig olyant, mely a kis körmétől kezdve egész az orrahegyéig, mint a csillagtalan éjfél és mint a posztó, vagy még ennél is feketébb volt.
A leány aztán a fekete jérczét ketrecz alá tette és soha ki nem eresztette, hogy ahhoz kakas aranyért se férjen.
A fekete jércze aztán heted napra megtójt s a tojását a leány kilencz napig hordozta a hona alatt.
Kilenczed napra a tojás felpattant s kikelt belőle egy koszos, borzas, kolonczos kis csirke, mely nem volt nagyobb mintegy ökörszem, mintegy kis madár.
Ez a koszos, borzas és kolonczos csirke volt pedig a Lidércz.
Ő aztán a Lidérczet egy kis katulyába tette, alája pedig, mint a polyabeli gyermek alá, minden istenadta nap háromszor: reggel, délben és estve tiszta patyolat rongyot rakott.
A Lidércz egész istenadta nap semmit, de semmitsem evett, hanem mindig ott ült a katulyába a tiszta fehér patyolat rongyon.
Itt eljön az estve, el a lefekvés ideje.
A leány levettkőzik; lehuzza a lábáról karmazsin csizmáját, kibontja sarkig érő haját és hálóinget vesz magára.
A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak szép piczi lábacskáját, hosszu selyemhaját, piros két almáját, szép két cziczi-dombját és ekkor megszólalt, vékony hangon mint az üvegcsengetyü ilyeténképen:
– Mit kivánsz? mit kivánsz?
– Három kád pénzt, felelt a leány, az egyikben legyen vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.
Itt lelkem teremtette a Lidércz megrázkódik s mint ezüstfüst, mint aranypára, mint égő köd eltűnt a szobából, kibujt a kulcslyukon és kiszállt a kéményen.
A Lidércz aztán alig volt oda egy-nehány perczig; csak addig sem, mig az ember kettőt pillant s már ekkor ott állt a leány előtt legényképen.
De már ekkor a három kád pénz is a kis kamrában állott; az egyikben volt vert-arany, a másikban vert-ezüst, a harmadikban pedig rézpénz.
A Lidércz aztán az ágyra feküdt, a leány mellé bujt s kivilágos kiviradtig vele hált.
A szép leány aztán reggelre kelve olyan sárga lett mint a kikirics, olyan sápadt mint a halott és olyan fehér mint a fehér-liliom.
Fehér-liliom!? az ám! de olyan fehér-liliom, melynek az élte gyökerén féreg rág.
Az ő férge volt pedig a Lidércz.
Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke lett, mint annak előtte volt, hogy azt, a ki látta volna, azt mondta volna, hogy az nem ér egy ütet taplót, nem egy fapetákot.
A szegény leány aztán alig várta, hogy a Lidércz 12 órakor elaludjék s hogy elaludt, tüstént felszaladt a padlásra, hozott le onnan egy kötény kóczot, azt zsákra rakta és a Lidérczet belepakolta.
Mikor a leány mindezekkel készen volt, szaladt a vásárra, hogy a Lidérczet majd eladja.
De mikkorrára kiért a vásárba, az óra ép’ kettőt ütött, a Lidércz fölébredt s így nem adhatta el.
Haza viszi nagy sírva-ríva, hogy már a Lidércz megint vele hál, hogy az ujra, mint a nadály, kiszíja szép piros vérét.
Ugyis lett. – Mert mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, a szép leány feküdni készült. Mondom, hogy feküdni készült, megágyaz, megveti az ágyát, lehuzza a lábáról karmazsin csizmáját, kibontja sarkig érő selyemhaját és hálóinget vesz magára.
A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak szép piczi lábacskáját, hófehér lábszárát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, szép két cziczi-dombját és ekkor vékony hangon mint az üvegcsengő megszólalt ilyeténképen:
– Mit kivánsz? mit kivánsz?
– Három kád pénzt, felelt a leány, az egyikben legyen vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.
Itt lelkem teremtette! a Lidércz ismét megrázkódik s mint ezüstfüst, mint aranypára, mint gyémántköd eltünt a szobából; kibujt a kulcslyukon s kiszált a kéményen.
De a Lidércz alig volt oda annyi ideig, míg az ember kettőt pillant, míg egy Miatyánkot elmondhat, s ott állt a leány előtt legényképében.
A három kád pénz pedig már ekkor a kamrában állott; az egyikben volt vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.
A Lidércz aztán a leány mellé az ágyra feküdt s kivilágos kiviradtig vele hált.
A szép leány reggelre kelve olyan sáppadt lett, mint a ki már a terítőn fekszik kinyujtóztatva, mint a kit most vesznek ki a sírból, mint a kettétört virág, mely mindig halványabb halványabb lesz, míg utóljára csaknem a halál halványsága fogja el.
De volt pénz elég; egész dögével!
Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke lett, mint annak előtte volt, hogy azt még a szarka se vitte volna el, még az is ott hagyta volna, a hol találta, hogy azt a ki látta volna, azt mondta volna, hogy ez az idétlen csirke nem ér egy fületlen gombot, nem egy kurjantást.
A szegény leány aztán másnap alig várta, hogy a Lidércz a szokott időben, világos délben tizenkét órakor elaludjék és hogy elaludt, tüstént felszaladt a padlásra, honnan egy kötény koczot hozott le, azt zsákra rakta, a Lidérczet belepakolta.
Mikor a leány mindezekkel készen volt, lóhalálában rohant a vásárra, hogy majd eladja a Lidérczet.
De a leány mikorrára kiért a vásárba, az óra ép’ kettőt ütött, ép’ délutáni két óra volt, a Lidércz pedig fölébredt és ezért nem adhatta el.
A leány aztán a Lidérczet haza viszi nagy sírva-ríva, hogy az már megint vele hál, hogy az már ujra, mint a nadály, kiszíja szép piros vérét.
Ugyis lett. – Mert mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, a leány feküdni készült.
Hogy feküdni készült, az ágyat elbontotta, megvetette; de ekkor azt gondolta, hogy saját halálos ágyát veti meg, hogy nemis az ágyba, hanem a terítőre, a deszkára fekszik. És jobb is szeretett volna ott azon a deszkán kiterítve feküdni, mint azon a vetett ágyon!
De volt neki sok pénze! De mit ért az neki, ha mindjárt egy pinczével lett volna is, ha az ő szivének abban nem volt semmi gyönyörűsége, semmi öröme, hanem azt ugy nézte, ugy tekintette, melyért lelkét-testét az ördögnek eladta.
Azért le se akart feküdni, hanem csak az ágyszélén virasztani át azt a tengernyi éjszakát, mint a kinek halottja van, kit reggel, délben és estve mindig sirathat.
Neki is volt halottja, kit reggel, délben és estve mindig sírathatott és az volt: szép fehér lelke, kit az ördögnek pénzért adott el.
Ezért egészen a bubánatnak adta magát, mely rászállt s mint valami fekete lepedő, egészen beterítette, egészen beborította.
De a leány mégis csak lefeküdt; levetette karmazsin csizmáját, kibontotta sarkig érő selyemhaját és inget vett magára. A hajába fekete pántlikát font be.
A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak gyenge fehér lábát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, két szép cziczi-dombját s aztán vékony hangon, mint az üvegcsengő, megszólalt ilyeténképen:
– Sz...ebadta! – követem alásan – felelt a leány.
Itt lelkem teremtette! a Lidércz ujra megrázkódik s mint ezüstfüst, mint aranypára, mint gyémántköd eltünt a szobából; kibujt a kulcslyukon és kiszállt a kéményen.
De a Lidércz alig volt oda annyi ideig, míg az ember kettőt pillant s már ekkor ott állt a leány előtt legényképében.
A szegény leány házát – követem alásan – izével egészen környös körül hordta, még pedig annyira, hogy még az ajtót se lehetett volna kinyitni.
A Lidércz aztán a leány mellé az ágyra feküdt s vele hált egész kivilágos kiviradtig.
A szép leány reggelre kelve olyan halvány lett mint a letört, szine hagyott buzavirág, olyan sárga mint a kikirics, mint a kiben lélek se lett volna, hanem csak hálni járt volna bele.
Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke lett mint annakelőtte volt, hogy azt a ki látta volna, azt mondta volna, ez a pípes csirke nem ér egy ütet taplót, nem egy fadrombot, hogy azt még a madár se vitte volna el, hanem még az is otthagyta volna a hol találta.
A szegény leány aztán többet ki sem ment a szobából, hanem mindig egyre sírt-rít, hullt a könye mint a záporeső; ugyannyira, hogy az nap még tiszta rongyot sem tett a Lidércz alá, melyért az a leányt előfogta s ugy megverte mint a kétfenekű dobot.
Itt elkövetkezik az estve, el a lefekvés ideje, a leány ezért megvetette az ágyát s levetközött; levetette szép piros csizmáját, kibontotta sarkig érő selyemhaját s inget vett magára.
A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak gyenge fehér lábát, hófehér lábszárát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, szép két cziczi-dombját s mikor jóllakott a nézéssel, vékony hangon, mint az üvegcsengő, megszólalt ilyeténképen:
– Mit kivánsz? mit kivánsz?
A leány nem szólt semmit.
– Mit kivánsz? mit kivánsz? ismétlé a Lidércz.
A leány nem szólt semmit.
– Mit kivánsz? mit kivánsz?
A leány ujra nem szólt semmit s mikor harmadszor sem szólt, felugrik a Lidércz nagy mérgesen, neki esik a leánynak, sarkig érő selyemhaját a kezére tekerte s kiseperte vele a ház földjét. Hosszú selyemhaja, mint valami selyemborona, mint valami selyemseprő az egész szobát tisztára kiseperte. Aztán a Lidércz elkezdett vele labdázni; felhajította a padlásig, meg a földhöz verte, ujra felhajította, meg a földhöz verte; tizenkétszer felhajította, tizenkétszer verte a földhöz, de csinálhatott már azzal akármit, akár fejszefokával is verhette, mert az többé mit sem érzett, mert annak már semmije sem fájt, mert az már meg volt halva.
Mikor már a Lidércz a leányt holtig verte, mikor már agyonütötte, felkapta mint valami szalmaszálat s meg sem állt vele a pokolig; de csak a testét, de csak a bőrét vihette el magával, mert a lelke már ugyis az ördögöké volt, mert az már ugyis a gyehenna lángjai közt égett-eléghetlenűl; mert fekete galambképében, mint a kilőtt nyíl elszállt oda, honnan csak 1000 esztendő múlva, mint fehér galamb kerülhet ki s ekkor az igazak hazájában lészen az ő lakása, hol aztán az nagy tisztességben él.
PRÜCSÖK JÁNOS.
Volt egyszer a világon két mester ember. Levén az egyik becsületes csizmadia, a másik pedig vargamester. Egy fedél alatt laktak az istenadták, mégis mindenben különböztek egymástól, csak egyben egyeztek meg: – a szegénységben; mindkettőnek lapos volt az erszénye, beleütött az istennyila!
Egyszer azt találja mondani a csizmadia a vargának:
– Hej, koma! mondanék én egyet, kettő lesz belőle: tegyünk szert pénzmagra!
– Csak az itt a bökkenő, felelt a varga, hogy én azt a mesterséget egyátalán nem értem, de még az apám se értette; mert a hogy jött a világra, ugy ment vissza, csupán két csizmadiatallérja volt, azt is nekem hagyta.
– Ej, dehogy nem értjük! válaszolt a csizmadia, olyan gondolatom támadt mint a peták! Ugy-e, van a birónak jó öt lova?
– No, ha van, azokat majd szépen elcsenjük s te komám kiviszed az erdőbe, ide meg ide, én pedig azalatt látogatóba megyek ő kigyelméhez, majd el panaszolja ő nekem az egész dolog sorát rendjét, majd mondja ő nekem: hogy ennyit meg ennyit adnék annak az embernek, a ki ugy szépszerével előadná a lovaimat, – én pedig állok elébe s mindazokra szóm és mondásom ez lesz: van nekem egy mágyiás könyvem, melyből e széles világon történt minden dolgok kilehet olvasni: tán biróuram lovairól is szól az irás.
Ugyis lett. – Ellopták a biró öt lovát; a varga kivitte azokat a megnevezett helyre, a csizmadia pedig a mágyiás könyvet zsebre tevén, elballagott másnap a kárvallott biróhoz.
– Adjon isten jó napot, biró komám uram!
– Fogadj isten komám uram!
– Azt hallottam, hogy valami nagy szerencsétlenség érte komám uramat?
– Hej, ne is emlitse Prücsök uram! ellopták az öt lovamat!… szegény párák, milyen áldott jószágok voltak!… tudom azoknak sem lesz többet olyan gazdájok mint én voltam!… szegény párák!… szegény párák!…
– Azt valami gazember cselekedte!
– Igazság szól ki Prücsök uramból, becsületes ember hogy is tette volna?!… szegény áldott párák! Biz elhiheti kigyelmed, hogy annak, a ki előadná, nem sajnálnék tőle 300 forintot.
– Kétszer se mondja biró uram, mert szaván fogom; tegnap találtam egy mágyiás könyvet, ebben minden e széles világon történt dolgok meg vannak irva: hátha a kelmed lovairól is szól az irás, hátha nem alszik az ördög?!
– Hiszen ha szólna, kelmedtől sem sajnálnám a háromszáz forintot, akár előre is kifizetném.
– Nem kell nekem előre, felelt a csizmadia, majd csak akkor, ha előlesznek a lovak.
Ezzel kiveszi Prücsök János a köpönyege zsebéből a mágyiás könyvet, felnyitja s elkezd belőle handrikálni ilyeténképen: ha a szálason lemegyünk, a fenéken fel, nagy hegy alatt kis dombon egy sugár cserfához van kötve mind az öt lova kigyelmednek. Ez van szórul szóra ákom-bákom betűkkel a mágyiás könyvben megírva, a ki nem hiszi, im olvassa, – de szerencsére senki sem tudott olvasni. – Elhitték.
Itt kimegyen az erdőre egy sereg ember botokkal, baltákkal, vasvillával fölfegyverkezve, hol is a mondott s nevezett helyen már messziről meglátják a biró öt lovát egy sugár cserfához kötve, mellette pedig egy bujnyik kinézésü ember tartotta a kötőfékeket; ez pedig nem volt senki egyéb mint a varga.
Még messziről rá kiabálnak: megálj gazember… megállj hunczut… ilyen, amolyan lókötője!…
No, persze a zsiványképébe felöltözött vargának is volt annyi esze hogy megállott: azért illa foré, nád a kert!… persze ezeknek is volt annyi eszök, hogy nem vették űzőbe a vargát, csakhogy a lovak megvannak!
Itt nagy hírrel haza vezették a lovakat, Prücsök Jánosnak pedig kifizették a háromszáz forintot, még rádásul meg is köszönték.
Itt hire futamodik Prücsök Jánosnak, hogy itt meg itt ebben a faluban lakik egy híres jós, ki a sátánnal czimborál, a hazajáró lelkekkel szövetkezik, a kopogó szellemekkel pedig ép’ barátságot kötött s ezek szereztek neki egy olyan mágyiás könyvet, hogy abban minden, de minden a széles világon történt dolgok ákom-bákom betűkkel be vannak irva; – úgyannyira elterjedt a híre, hogy magának a királynak fülébe is eljutott, pedig ép’ ekkor veszett el a királynénak legkedvesebb aranyjegygyűrűje, pedig ez napságtól fogva a királynénak se’ étele, se’ itala, hanem egyre sír-rí s naponta három kendőt is száritgatnak utána, hogy szinte beteg bele.
A királynak se’ kellett több, hogy meghallotta az ország-világra szóló jóst, üveges aranyos hintót – elöl kocsis, hátul huszár – parádésan küldött érte.
Megáll Prücsök János háza előtt az aranyos hintó, s a huszár jelenti alásan hogy mi járatba van. Váltig szabadkozott Prücsök János, gondolván hogy most rákerül az ebharminczadjára, hogy neki ilyen meg ilyen sok váltómunkája van… hogy ő nem mehet… hogy elvesztette a mágyiás könyvet, e nélkül pedig oda minden tudománya; de mind ez nem használt semmit, mert hogyha a hires Prücsök János nélkül visszamernek térni a rezidencziába, fejök vesztése alatt volt kiadva a parancsolat. Mit volt, mit tenni, vagy akart vagy nem, elvitték Prücsök János uramat, ki keserves könyhullatások között vált meg kedves élete párjától és kedves komájától, s még a testamentomát is megírta, hogy már neki így lesz vége, úgy lesz vége.
Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, hetednapra elértek a rezidencziába s bevezették Prücsök Jánost a király elébe. Szegény Prücsök Jánosnak vagy volt melege, vagy nem, de most az egyszer saját véres verejtékében fürdött meg, annyira folyt róla az izadtság. De mégis a mennyire, annyira vigyázott magára s három napot kért a királytól gondolkozásra. A király megadta neki a három napot, meg ha még harminczhármat kért volna is, csakhogy aztán a gyűrű meg legyen.
Itt Prücsök János soha világ éltében nem volt oly nagy úr, mint most; bevezették a fehér szobába, de jobb szeretett volna ő otthon a tőke mellett űlni, mint azon a bársony széken, aranyos kanapén, – mert egészen a búbánatnak adta magát, úgyannyira hogy se’ étele, se’ itala, s hármat is rántott a nadrágszíján, de az mégis bő volt.
Közbe légyen mondva, a királyné legkedvesebb jegygyűrűjét hárman lopták el: az inas, a kukta meg a szakács.
Itt elkövetkezik a dél is; Prücsök még mindegyre búsul, azt sem tudja, hogy hányadán van az idő, pedig már felteritették a puszpángfa asztalra az aranyabroszt, aranyabroszra czíntányért tettek, mellé ezüstkanalat, négyágú villát és szarvasnyelű kést, – de mondom, jobb szeretett volna ő otthon abból a négy krajczáros cseréptányérból fakanállal bablevest enni mint ezt a parádét.
Beviszik az első tál ételt s ez volt a fekete leves. Ép az az inas vitte be, a ki részes volt az aranygyűrű ellopásában.
Prücsök János föltette magában, hogy megszámlálja az ételeket, – azért mikor az inas letette a fekete levest a puszpángfa asztalra, azt találja mondani az ételnek: itt jön már az első.
Az inas se’ holt, se’ eleven nem volt; azt gondolta, hogy neki mondja, hogy itt jön már az első, a ki a gyűrűlopásban részes volt; – de mégis valahogy mint a részeg kiténferedett a szobából.
Alig ér ki az inas a szobából, alig nyitja be a konyha ajtaját, már ketten is kérdik, a kukta meg a szakács, hogy mit mondott a híres jós.
– Jaj, ne is kérdezzétek, végünk van, már tudja, de hogy is ne tudná mikor jós, hogy mi hárman loptuk el a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét!
– De nem azt mondom én, mondja a kukta, hanem azt: eredj be te szakács, hát neked mit mond?
Bemegyen a szakács, beviszi a második tál ételt s leteszi a puszpángfa asztalon levő aranyabroszra.
– Itt jön már a második, mondja Prücsök János az ételnek, a szakács pedig azt gondolta, hogy neki mondja, se holt se eleven nem volt, csak mint a részeg kitántorgott a fehér szobából.
Alig ér ki a szakács a fehér szobából, alig huzta be a lábát a konyha küszöbjén s tette be az ajtót maga után, midőn ketten is kérdezték egyszerre: mit mondott?
– Jaj ne is kérdezzétek, azt mondta mit neked mondott, itt jön már a második.
– De nem azt mondom én, felelt az inas, hanem azt: eredj be te kukta, hát neked mit mond?
Bemegyen a kukta a fehér szobába s leakarja tenni a harmadik tál ételt a puszpángfa asztalon levő aranyabroszra, midőn megszólal Prücsök ilyeténképen:
– Itt jön már a harmadik.
A kukta se’ holt se’ eleven nem volt, kiejtette a czíntányért a kezéből s térdre esett Prücsök János előtt.
– Kegyelem, gráczia! mink loptuk el a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét, én, meg az inas, meg a szakács.
Az inas meg a szakács ott füleltek a kulcslyuknál s mikor látták, hogy a kukta mindent bevallott, ők is berohantak a fehér szobába, letérdepeltek Prücsök előtt s kegyelmet, grácziát kértek a fejökre; – – de elébb a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét letették a puszpángfa asztalra.
Végre megszólalt a szakács mint a ki köztük legidősb volt s igy legtöbb esze is volt, ilyeténképen:
– Ha jós úr szépszerével úgy eltudja simítani a dolgot, hogy az egészből semmi se’ légyen: itt van parolás tenyerem, hogy azonnal lefizetek háromszáz forintot.
– Én is adok, én is adok háromszáz forintot, mondják ketten is egyszerre, az inas meg a szakács.
Prücsök János pedig majd kibujt a bőréből örömében; elfogadta az ajánlatot s előre fel is vette a 900 forintot.
Mikor Prücsök János a pénzt zsebre tette, hozatott a kuktával egy fehér czipót, lisztet és vizet. Ezeket aztán ő összekeverte s a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét beledagasztotta. Az ablak alatt ép’ ott legelészett egy nyáj pulyka, kapja a lelkit, lehajítja közéjök a tésztát s benne a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét, – hát látja, hogy azt a legnagyobb kanpulyka kapta fel.
Most bezzeg hivást se várt Prücsök János, hanem egyenesen berontott a királyhoz.
– No felséges uram, tudom már hogy hol van a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűje!
– Ugyan úgy-e?… hát hol van?
– Hát ezelőtt mintegy két héttel, a mikor a királyné imádkozni ment a rezidenczia udvarán keresztül, akkor vesztette el legkedvesebb aranyjegygyűrűjét s felségednek egy állatja nyelte el: azért ha nem sajnálja felséged attól az állattóli megvállását, még most is ott van a zúzájában.
– Ha csak egy zúzás állat s melyik légyen az?
– Az a nagy kanpulyka, mely a nyájat vezérli az udvaron.
– Ha csak egy kanpulyka!… Hej, pulykák legfőbb pásztora állj elő!
Előáll a pulykák legfőbb pásztora s a király kiadja neki a parancsolatot: hogy a legnagyobb kanpulykát meg kell fogni, a fejét tőkére tenni, éles baltával levágni s aztán a zuzáját szépen kivenni, czíntányérra téve behozni.
Megfogják a legnagyobb kanpulykát, fejét a tőkére teszik s elvágták az éles baltával, a zuzáját pedig szépen kivették, czíntányérra tették s ugy vitték be a király elébe.
Prücsök János pedig a kanpulyka zuzáját csillagos bicskájával kétfelé hasította s ime! kigurult belőle a király lábaihoz a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűje.
Felkapja a király az aranygyűrűt s egyenest beszaladt a feleségéhez, ki a jegygyűrű utáni bujában betegen feküdt s tizenkét szobaleányával együtt éjjel-nappal síratta keserves könyhullatásokkal.
A királyné alighogy megpillantotta legkedvesebb aranyjegygyűrűjét: azonnal jobban lett; kiderűlt szomorú orczája s tündökölt mint az a fényes nap az égen.
Prücsök Jánost pedig az asztalhoz ültették, még pedig az első székbe s megvendégelték úgy, hogy míg él sem felejti el.
Mikor ez a nagy vendégség is meg volt, három zsák pénzt mértek ki a számára s úgy küldték vissza a maga falujába. Magát pedig üveges-aranyos hintóba ültették, melyet hat seregélyszőrű paripa vontatott, bent pedig a hintóban Prücsök János oldala mellett ült az ország király tanácsosa.
Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen s már egy jó darabot magok után hagytak, mikor eszébe jut az ország-király tanácsosának, hogy meg kellene tréfálni ezt a híres jóst, hogy valjon olyan nagy-e a tudománya mint a milyennek országvilág hireszteli?
Azért leszállott az aranyos-üveges hintóból s ép’ a szemügyébe akadt egy prücsök, melyet aztán fölvett s a markába szorított.
Mikor aztán visszaült az aranyos-üveges hintóba, azt kérdi a híres jóstól:
– No jós uram, ha oly híres ember kelmed, hát mondja meg, hogy mi van az én markomban?
Prücsök János csak gondolkozik, csak gondolkozik, de sehogy sem jőhetett a nyítjára, hogy valjon mi lehet az ország-király tanácsosa markában, egyszer csak felkiált:
– No, te Prücsök vagy most kínban!
– Kitalálta kigyelmed, felelt az ország-király tanácsosa, csakugyan prücsök.
Ezzel kinyitván markát, a szegény prücsök kiugrott a tarlóra.
Igy szabadult meg Prücsök János, így nem vallott szégyent!
Végre elértek abba a faluba, a hol Prücsök János lakott s leszállították az aranyos-üveges hintóból. Ő aztán bement a házába, az ország-király tanácsosa pedig vissza a rezidencziába.
Igy lett Prücsök Jánosból gazdag ember; de azért a komájáról sem feledkezett meg, mert a három zsák pénzt kétfelé mérték; feleközepét kapta a varga, feleközepét a csizmadia.
Hítták Prücsök Jánost még azután is számtalan sok helyre, de volt esze nem menni, ha mingyárt a római pápa hivatta volna is, pedig az már csak nagy úr! mindenkinek csak azt felelte: hogy a királynál jártában elvesztette a mágyiás könyvet s vele együtt elveszett a tudománya is, a hol pedig nincs, ott ne keress!!
PATKÓS KÖRMÖNDINÉ.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer kovácsné, ki boszorkány volt.
Ezt az asszony ugy hiták, hogy patkós Körmöndiné.
Mondom, hogy boszorkány volt az asszony, sok állt hatalmában; azért ő kigyelmét szerették, meg nem is; azért féltek is tőle, mint az égető tűztől, meg nem is.
Ha ez az asszony valakire megharagudott, azt ugy meg tudta verni a szemével, hogy a keze-lába összezsugorodott; azt ugy meg tudta kötözni a szemével, hogy rajta kivül egy teremtett lélek, senki, de senkisem tudta kioldozni, csupáncsak Körmöndiné asszony.
Ha a leány szerelmes lett valakiben és ha az őt nem szerette, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni. Az aztán adott a leánynak olyan szert, hogy a legény mindig ő utána járt, mindig csak azt az egyet szerette.
Ha valakinek a tehene véres tejet adott, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni; az adott annak a bizonyosnak olyan szert, melylyel a tehenet köröskörül kellett füstölni, hogy attól a fejös tehén nem adott többet vérest.
Ha valaki haragban volt valakivel, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni, az annak a bizonyosnak a haragosát ugy megrontotta, hogy egész éltében nyavalyás lett. Pedig csak egy csupor fözeléket adott neki, de volt abban a kerek föld alatt minden, de minden: bab, borsó, lencse, kása, kukoricza, búza, árpa és dara; pedig csak ezt a fözeléket kellett annak a bizonyosnak a háza előtt hosszában elhinteni, és ha az a bizonyos átment rajta, annak a testén minden, de minden: bab, borsó, lencse, kása, kukoricza, búza, árpa és dara, mint a veres patics, kiütött.
Itt a boszorkány éjnek idején fölkel az ura mellől, ki mellé aztán egy seprőt fektetett és az, ha mindjárt tüzes taplót tettek volna is a fülébe, ha mindjárt ezer dobot is ütöttek volna meg az ágya előtt, föl nem ébredt volna, hanem aludt mint a tök, mint a juhászbunda.
Mondom hogy fölkelt az asszony, kezébe veszen egy kötőféket, melylyel a kovácslegényt háromszor főbe ütötte.
Itt lelkem teremtette! a kovácslegény leugrik az ágyról, négykézláb áll, megrázkódik s tüstént lóvá vált.
Aztán a boszorkány a fejébe húzza a kötőféket, csontnyerget tesz rá, egy hányt-vetett ócska bundadarab volt a nyeregtakaró s ráül a lóra, mondván:
– Hipp-hopp, ott legyek, a hol akarok!
Azzal a ló szaladásnak eredt, kibújt az ajtóhasadékon, ki a kéményen s megsem állt, míg a Sz. Gellért hegyre nem ért, hol már ekkor egész boszorkány sereg volt együtt. Kik aztán elkezdettek tánczolni, danolni, majd az ivás-evéshez láttak s csaptak ott olyan dáridot, hogy egy kis lakzival ért fel. Mikor aztán jól ettek-ittak, ujra a tánczhoz, dalláshoz fogtak.
Mikor a boszorkányok legjavában tánczoltak, egyszer egy hosszú ember jött le a hegyről, s kiválasztott közülök egyet, kivel aztán vele hált, és annak a bizonyos boszorkánynak egy kis-pénzt adott.
A boszorkányok itt tánczoltak mindaddig, míg a kakas nem kukurikult; de a legelső kakasszóra tüstént, mintha kettévágták volna, abba hagyták a mulatságot s ki-ki a maga lován hazaparipázott.
Mikor a szegény kovácslegény hajnalban föl akar kelni, csak ekkor vette észre, hogy olyan fáradt, hogy még a kezét is alig bírja fölemelni, mintha egész istenadta éjszaka nem aludt, nem pihent volna, hanem mindig a vasat verte volna vagy félmázsás pörölylyel.
No ez abban maradt, de a kovácslegény másnap, harmadnap, negyednap is, mikor föl akart kelni az ágyból, mindig oly fáradtnak érezte magát, hogy a kezét is alig birta fölemelni.
De, hogyis ne! mikor az az istentelen vén banya – hogy a patvar vigye el! – minden istenadta éjszaka megnyergelte és rajta a Sz. Gellért hegyre s onnan meg vissza paripázott.
Itt a kovácslegény egyre száradt, egyre száradt, míg utoljára ugy elszáradt mint a seprő.
Volt ennek a kovácslegénynek egy czimborája, ki obsitos katona volt.
Ennek az obsitos katonának szemébe tűnt, hogy az ő kenyeres pajtása egyre szárad, egyre fonyad mint a férges oltvány.
Az obsitos katona végre nem állhatta meg szó nélkül, ezért kérdőre vonta a pajtását, mondván:
– Te Pista! – mert így híták a kovácslegényt – mi dolog az, hogy te a magad porczióját megeszed, mégis az nem fog rajtad, hanem egyre száradsz; csak a bőröd, csak a csontod?
– Nem tudom én barátom, hogy mi a bajom, felelt a kovácslegény, de mikor reggelre fölébredek, mikor föl akarok kelni, olyan fáradt vagyok, hogy majd visszaesem az ágyba s egész testem a földfelé húz, mintha három mázsa vas volna a nyakamba akasztva!?
– No, ha nem tudod hogy mi a bajod, majd mindjárt megtudjuk, csak egy kis ólmot keress, majd öntést csinálok.
Keres a kovácslegény ólmot, az obsitos pedig azt vaskanálba tette s a tűzre tartotta. Mikor aztán az ólom megolvadt, azt egy vedervízbe belezúditotta.
Aztán az obsitos a vödörvízből kivette az öntést, hát, uramfia! az öntés lovat ábrázolt; még a füle-farka, de még a négylába is megvolt.
– No Pista! tudom már hogy mi a bajod?!
– Micsoda? kérdi a kovácslegény.
– Jaj, ne is kérdezted! téged minden istenadta éjszaka a boszorkányok megnyergelnek és rajtad, mint valami lovon, elparipáznak.
– Igazán?!
– De igazán ám! olyan igaz az, minthogy az a fényes nap süt az égen! Nézd, látod-e ezt az öntést?
– Látom.
– No ha látod, nézd itt van a farka, itt a feje, csak ajaka nincsen, itt a négy lába; egészen lóforma.
– A biz az.
– De most Pista, folytatá beszédét az obsitos, az itt a kérdés, hogy kicsoda nyergel meg téged; azt volna ám jó megtudni! Azt pedig csak ugy tudhatjuk meg, ha rostát forgatunk: ezért hozd be a rostát, meg egy kis ollót. A többi aztán az én dolgom!
A kovácslegény behozza a rostát, meg a kis ollót, s odadja az obsitosnak, ki aztán kétfelé nyitotta a kis ollót s ugy szúrta a rostába.
Mikor ezzel is készen volt, a rostát a kis ollónál fogva, ugy tette a Pista, meg az ő nevetlen-ujja körme-hegyére, hogy azokon a rosta tetszése szerint szabadon foroghatott.
Az obsitos aztán mormogott magában valamit, de hogy mit mit nem, azt egész bizonysággal nem tudom, elég az hozzá, hogy aztán fen szóval kérdezte a rostát ilyeténképen:
– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a Bogosné asszonyom-e vagy más?
A rosta nem fordult meg, bár az obsitos háromszor ismételte a maga mondókáját.
– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a Csókásné asszonyom-e – mert így híták a faluban egy vén asszonyt – vagy más?
A rosta most sem fordult meg, bár az obsitos ennél is háromszor ismételte a maga mondókáját.
– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; Körmöndi asszonyom-e vagy más?
Ime! a rosta a nélkül, hogy valaki csak egy kisujjal is ért volna hozzá, magától el kezd forogni és megfordult háromszor.
– No Pista, szólt az obsitos, a gazdasszonyod nyergelt meg, azt a k....teremtését; de tudom, hogy megkeserüli, hiszem azt az egyet! Azért máma nálad hálok; én fekszem kivül, te pedig belől. A többi aztán az én dolgom.
Ezermester volt Körmöndiné asszonyom, de az obsitos sem volt kevesebb egy hajszállal sem; mert, hogy eljött az estve, el a lefekvés ideje, az obsitos lefeküdt a kovácslegény helyére. – Itt, ugy tizenegy órafelé jön a kovácsné, hozta a kötőféket, hogy már a kovácslegénynek így veri úgy veri háromszor a fejéhez, de az obsitos, mikor a boszorkány a fejéhez akarta verni a kötőféket, az a karjával háromszor vágta vissza.
Ime! a boszorkány négykézláb leesik a földre, lónak válik, csak az ajaka, csak a lókörme hibázott.
Az obsitos aztán ízibe leugrik az ágyról, a boszorkány fejébe húzta a kötőféket, csontnyerget tesz rá – egy hányt-vetett ocska bundadarab volt a nyeregtakaró – s felül a nyeregbe.
Aztán az obsitos sarkantyúba kapja a lovat, mely kibujván a kulcslyukon, ki a kéményen, háromszor kerülték meg a falut.
Mikor háromszor megkerülték a falut, az obsitos megáll a kovácsháza előtt, bekiált az ablakon, hogy keljen föl a mester, mert neki ilyen sietős, olyan sietős utja van, pedig a lovának mind a négy lábáról leesett a patkó.
Mit volt mit tenni a kovácsnak, éjnek idején fölkelt az ágyából, kiment a műhelybe és a lovat meg akarta patkolni.
Itt a kovács hozza az ízzó tüzes patkót, fölemeli a ló lábát, hát látja, hogy nincs a lónak körme, hanem a helyett olyan kezefeje van mint embernek.
A kovács ijedtében imhogy sóbálványnyá nem változott, annyira megijedt, a ló pedig csakugy reszketett, csakugy remegett egész testében, de se nem moczczant, se nem nyerített, hanem állt egy helyben, mintha a földből nőtt volna ki, majd hátra nézett nagy keservesen, hát a kovács csak ekkor látta, hogy a lónak még az ajaka is hiányzik.
Az obsitos aztán rámordul erős kegyetlenűl a kovácsra, hogy a lovat tüstént patkolja meg, mert pecsétes levelet, az ország levelét viszi, különben lesz ne mulass!
Mit volt mit tenni a kovácsnak, kénytelen-kelletlen megpatkolta a lovat, de az se nem rugott, se nem mozdult, hanem állt egy helyben, mintha a lába a földből nőtt volna ki.
Az obsitos aztán megfizetett a patkolásért s elnyargalt, a kovács pedig lefeküdt.
Itt lelkem teremtette mi kerül a dologból, mi nem, a kovácsné, mint ha beteg lett volna, másnap nem kelt föl az ágyból, hanem a kezét-lábát összehúzta s ugy feküdt az ágyban.
A kovács aztán odament a beteghez s kérdi tőle, szót szólván:
– Mi a bajod édes feleségem?
De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem ott feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.
– Ugyan édes feleségem, szólt a kovács, mért nem nyújtod ki a lábad? mért huzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza.
De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem ott feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.
– Ugyan édes feleségem, szólt ujra a kovács, mért nem nyujtod ki a kezed; mért húzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza?
De az asszony most sem felelt, hanem feküdt az ágyba mint egy darab fa.
– Ugyan édes feleségem, kérdi tovább a kovács, mutasd a kezed, mért nem adod ide?
De az asszony nem adta oda a kezét, hanem feküdt az ágyban mint egy lelketlen darab fa.
Itt a kovács megharagszik s meg akarja fogni a felesége kezét, de az asszony nem engedte; de hogyím a férfi mindig erősebb mint asszony, a kovács erőnek erejével megnézte az asszony kezét, hát látja, hogy az meg van patkolva.
Nézi a másikat, az is meg van patkolva. Nézi a két lábát, azok is meg vannak patkolva s egyszerre mint a nap világos lett előtte, hogy ő tegnap kit patkolt meg, hogy a felesége boszorkány, hogy az a ló a mult éjszaka mért remegett olyan nagyon?!
Az asszony harmadnapra kiköltözött ez árnyék világból s a fejfájára aztán rávágták a patkót annak a jeléűl: hogy itt nyugszik Patkós Körmöndiné asszonyom.