JANKÓ ÉS A HÁROM ELÁTKOZOTT KIRÁLYKISASSZONY.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy nagy ország – abban egy város – abban a városban egy csizmadia, ennek a csizmadiának volt egy felesége, meg egy fia. Ez a kölök sehogy se akarta az apja mesterségét folytatni, hiába ütötte-verte az öreg csizmadia, mindig azt mondta, hogy „ő bizon nem fótozza senki csizmáját, mikor úr is lehet, ő bizon úr lesz.“ Az anyja is pártját fogta, de az öreg csizmadián ketten se tudtak kifogni, mert mindjárt-mindjárt megverte mind a kettőt.
Egyszer megunta Jankó a sok lábszíjjazást, bement az anyjához:
– No édes anyám, én már nem szívelem tovább ezt a sok verést, már nagyocska vagyok, majd elmegyek világra, úgy is csak olyan tedd ide, tedd oda legény voltam itthon, nem tudták semmi hasznomat venni, hiába ettem az édes apám kenyerét, csak olyan voltam a háznál, mint az ötödik kerék.
Az anyja is helyben hagyta, elindult hát Jankó. A mint megy mendegél, beér egy nagy rengeteg erdőbe, meg lát egy öreg embert, a mint czipekedik egy csomó rőzsével, de sehogy se tudja felvenni. Oda megy hozzá Jankó. „Adja ide öreg apám, majd haza viszem én.“ Haza is vitte az öreg ember kunyhójáig, ott letette, avval tovább akart menni, de az öreg ember nem eresztette: „Már csak fiam maradj itt egy-két napig, legalább ismerjük meg egymást.“ Jankó hát ott maradt, segített az öreg embernek mindenben.
Tán három nap mulva mondja az öreg ember Jankónak:
– Eredj fiam Jankó szedegess egy kis tűzrevalót, elfogyott a mit multkor hoztunk, a sincs, a minél egy kis kását főzzek.
Elindult Jankó a rengetegben. Csak szedeget, csak szedeget, egyszer egy gyönyörű tó mellé bukkan ki. Majd hogy egészen szemmé nem változott, annyira elbámult, a mint meglátta a tavat, tele szebbnél szebb aranyhalakkal. A mint ott csudálkozik, egyszer csak hall távolról gyönyörű hattyúéneklést; ő is hirtelen elbúvik, elkezd leselkedni, hát látja, hogy egy szép hattyú száll le a tópartra, ott megrázkódik, leveti a hattyú ruhát, egy szép lyánynyá változik, elkezd fördeni. Fördött egy darabig, aztán megint fölvette a hattyuruhát, elment.
Jankó még fel se ocsúdott a nagy csudálkozásból, mire egy még hétszerte szebb hattyúéneklést hallott; nem sokára leszállt egy szép hattyú, levetette a hattyúruhát, egy még hétszerte szebb kisasszonynyá változott, megfördött, avval elment. Egy kevés idő mulva még hetvenhétszerte szebb hattyuének hallatszott, lerepült a tópartra egy még szebb kis hattyú, levetette ez is a hattyúruhát, egy még hetvenhétszerte szebb királykisasszonynyá változott, megfördött a tóban, s elment ez is.
Szegény Jankó, jobb szerette volna, ha nem is született volna, mert halálosan beleszeretett a legkisebbik királykisasszonyba, arra pedig gondolni se’ mert, hogy az valaha az övé lehessen. Haza bandukolt a fával nagy szomorúan, mint a kinek az orra vére foly. Az öreg ember mindjárt észrevette rajta, hogy valami baja van.
– Min szomorkodol Jankó fiam?
– Jaj édes öreg apám, hogy ne szomorkodnám én, mikor olyan szép királykisasszonyt láttam, hogy ha el nem vehetem feleségül, meghalok bánatomban, pedig annyira reménykedni se’ merek.
Itt elbeszélte Jankó, hogy mit látott.
– Jankó fiam – mondja rá az öreg ember – tudom én, hogy miféle kisasszonyokat mondasz te, de ha az Isten segít, még is megkerítjük a legkisebbet valahogy.
Jankó majd kibútt a bőriből, hogy az öreg ember biztatta, mindjárt elkezdte kérni, hogy mondja meg, hol laknak.
– Tyhű édes fiam, fiatal legény vagy – felelt az öreg ember – de ha tiz annyi ideig élnél is, mint a meddig élsz, még se érnél oda; hanem okosabbat mondok én. Holnap délben eredj ki a tóhoz, jön először a legöregebbik királykisasszony, arra rá se hederíts, aztán jön a második, arra se nézz rá se’, hanem mikor a legkisebbik leveti a hattyúruhát, lopózz oda csendesen, lopd el tőlle, azután a kisasszonyt fogd meg, vidd haza az édes apád házához, de a hattyúruhát úgy eltedd, hogy soha szinét se lássa,
Jankó épenségesen úgy tett, ahogy az öreg ember mondta. Kiment a tóhoz, meghúzódott egy bokor mellé, szép csendesen végig nézte, mig a két első hattyú megfördött, s elment, azután várta a legkisebbet. El is jött az nem sokára, leszállt a tópartra, levetette a hattyúruhát, hát uram teremtőm, olyan gyönyörű ruha volt alatta, hogy a parasztja nem is látszott a sok aranytól-ezüsttől, akkora karbunkulusok fityegtek rajta, mint egy-egy tojás; de levetette ezt is, bele ment a vizbe. Jankónak se kellett több, mikor legjavában játszadozott a tóban, szép csendesen ellopta mind a két ruhát.
Kijött a királykisasszony, elkezdte keresni ruháját, s hogy nem találta, elkezdett sírni. Jankó oda ment hozzá, a királykisasszony mindjárt megszerette, de még is könyörgött, hogy adja vissza a ruháját.
– Jankó, szivem szép szerelme, add vissza a ruhámat, átok alatt vagyok, ha vissza nem megyek a kiszabott időre, nagy büntetés vár rám.
– Dehogy adom, szép angyalom, hanem most már gyere velem, elveszlek feleségül, ásó-kapa választ el bennünket.
A királykisasszony sírt-rítt egy darabig, de azután mit volt mit tenni? csak bele nyugodott.
Elindultak haza felé, útközben találtak egy várost, ott eladták az aranyos ruhát, kaptak érte annyi pénzt, hogy alig birta haza Jankó. Az öreg csizmadia alig hitt a szemének, mikor a sok pénzt meglátta:
– No fiam, soha se’ hittem volna – ha az édes apám mondta volna is – hogy ilyen úr lesz belőled.
Itt nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek jó ideig.
Egyszer Jankó kiment vadászni, a hattyúbőrt od’adta az édes anyjának, hogy viselje gondját, de a feleségének még csak meg se mutassa. Alig hogy kihúzta a lábát az ajtón, mindjárt elkezdett a királykisasszony könyörögni:
– Édes napam asszony – az Isten is áldja meg – mutassa meg nekem azt a hattyúruhát, a szinét is elfelejtettem már.
– Jaj édes lyányom, nem mutathatom meg, tudod, rám parancsolt az urad.
– Nem nyúlok én hozzá se’, csak meg akarom nézni.
Addig-addig kérte a csizmadiánét, hogy megmutatta. A mint ott nézegeti, egyszer kikapja az asszony kezéből, magára kapja, – éppen nyitva volt az ablak – kirepült rajta. A csizmadiáné csak akkor vette észre, csak akkor csapkodta össze a tenyerét, mikor már kivül volt.
Haza jött Jankó a vadászatból, nagy sírva-ríva találta az anyját.
– Hát édes anyámat mi lelte, mért sír olyan nagyon? kérdi tőlle.
– Hogy ne sírnék, édes fiam, mikor igy meg igy jártam.
Itt elbeszélte az egész esetet. Jankó nagyon elszomorodott rajta.
– No édes anyám, engem addig nem látnak, mig a feleségem elő nem kerítem.
Elindult Jankó, ment mendegélt, egyszer beért abba az erdőbe, a melyikben az öreg ember lakott. Bement hozzá:
– Jó napot adjon isten, öreg apám!
– Fogadj Isten, édes fiam! hát mi járatban vagy?
– Jaj öreg apám, nagy búba-bánatba estem én most, tegnap, mig kint voltam vadászni, a feleségem elkérte az anyámtól a hattyúruhát, magára vette, elrepült vele, most hát egyenesen kendhez jöttem tanácsot kérni.
– Jól tetted, hogy egyenesen hozzám jöttél, mert csak én tudok tanácsot adni ebben a dologban. Nesze, itt van egy pár csizma, ennek az a tulajdonsága, hogy minden lépéssel hét mértföldet lehet vele lépni, ezt húzd fel, ez elvezet a világ végére, egész addig a hegyig, a melyiken a feleséged lakik; a majd aztán a te dolgod lesz, hogy hogy mégy fel rá, de azt előre megmondom, hogy azon a hegyen még soha sem volt halandó ember, mert a teteje üveg, az alja viz, a mellett olyan állásu, mint egy báránybőr süveg. Ennek a hegynek a tetején van egy arany palota, abban lakik a feleséged két testvérjével együtt.
Megköszönte Jankó a jó tanácsot, avval útnak indult. Ment-mendegélt, minden lépéssel hét mértföldet lépett. Hét egész álló esztendeig mindég ment, akkor meglátta az üveghegyet csillámlani. Mire a tövéhez ért, elszakadt a csizma, nem lehetett többet hasznát venni.
Elkezdte Jankó kerülgetni az üveghegyet, gondolkozott, hogy lehetne arra feljutni? Csak kerülgeti, csak kerülgeti, mint a gezemiczével körül rakott boglyát az éhes ökör, egyszer meglát három ördögfiut marakodni. Oda megy hozzájuk:
– Hát tik mért czivakodtok?
– Hogy ne czivakodnánk – felel a legnagyobbik – most halt meg az apánk, nem volt neki egyebe, mint egy piszkos nyerge, egy rongyos bocskora, meg egy rossz kóczmadzag ostora, de ezeknek az a tulajdonságuk, hogy ha valaki felűl a nyeregre, felhúzza a bocskort, egyet pattant az ostorral, s azt mondja, hogy: „hip-hop ott legyek, a hol akarok“ – mindjárt ott terem; most már ezeken nem tudunk elosztozkodni, mert egyik a másik nélkül semmit se’ ér.
– No hé, tudjátok mit? – mondja nekik Jankó – én felállok egy dombra, elhajitok egy krajczárt, a ki elébb visszahozza, azé legyen mind a három.
Az ördögfiuk megörültek az okos tanácsnak. Jankó elhajított egy krajczárt, az ördögfiuk utána iramodtak, ott hagytak mindent, Jankó pedig hirtelen felhúzta a bocskort, ráült a nyeregre, nagyot cserditett az ostorral, elkiáltotta magát: „hip-hop ott legyek, hol akarok“ – mindjárt az üveghegy tetején termett. Onnan aztán visszahajított mindent, hogy legyen azé, a ki a krajczárt megtalálta.
Bement Jankó az arany palotába, épen ott sepregette a felesége a pitvart, amint belépett. Nagyon megijedt, a mint Jankót meglátta.
– Jaj szívemnek szép szerelme, hol jársz itt, a hol még a madár se’ jár?
– Érted jöttem, kedves feleségem.
– Nem mehetek én innen sehova, kedves uram, el vagyunk átkozva a testvéreimmel együtt, hogy akár hol vagyunk, mindenünnen csak ide vágyjunk vissza, te tőlled is azért kellett eljönnöm; egy csúnya veres ördög átkozott el bennünket, a mért nem mentünk hozzá feleségül.
– Hát most már hogy lehetne felszabadítni benneteket az átok alól?
– Nem egyébképen, mint hogy azt az ördögöt meg kellene ölni.
– No hát majd megölöm én a beste lélek rongyos ördögét!
– Jaj szívem Jankó, nem olyan könnyen megy az, sokan próbálták már, de mindnek az életébe került, azért jobb lesz, ha visszamégy, még most nem késő.
– Deiszen már vissza nem megyek, ha mingyár’ itt halok is meg. Hanem mondd meg, mi módon lehet legkönnyebben megölni azt az ördögöt?
– Ha már épen csakugyan rá akarod adni a fejed, hát megmondom: most nincs itthon az ördög, bújj el ide a ruhák közé, majd ha haza jön, keres mindenütt, mikor legközelebb lesz hozzád, ugorj ki, vágd le a fejét, de azt megmondom, hogy egy csapással ha egészen le nem tudod vágni, akkor halál fia vagy.
Jankó úgy tett mindent, a hogy a felesége mondta, elbútt a fogas alá, a ruhák közé, kihúzta a kardját, ugy várta az ördögöt. Nem sokára haza is jött, még az udvaron el kezdett kiabálni: „Phű-phű, idegen szagot érzek“ – avval hányt-vetett mindent össze-vissza, oda ment a fogashoz is, elkezdett kotomászni a ruhák közt, Jankó is hirtelen kiugrott, úgy levágta a fejét, mint ha ott se lett volna.
Volt öröm, meg vigság a palotában, de Jankó nem felejtkezett el az apjáról-anyjáról, hanem mondta a feleségének, hogy elhozza azokat is. „Legalább legyenek itt az esküvőnkön.“ A felesége se ellenezte. „Jól van, kedves uram, nem bánom, ha elmégy is értök, itt van egy gyürü, ha ennek a fejét befelé fordítod, olyan üveg híd terem innen a földig, a milyen nincs a világon, ha pedig ki felé, akkor megint leomlik magától. Most eredj az istállóba, mondd meg a kocsisnak, hogy fogjon be.“
Ugy tett Jankó, a hogy a felesége mondta, befogatott, felült a gyönyörű hintóba, mikor a hegy szélére értek, befelé fordította a gyürűt, mindjárt egy üveg híd termett ott, azon leért a földre, akkor kifelé fordította a gyürűt, megint leomlott a híd. Repült a hat paripa Jankóval, mint a villám, vagy tán még annál is sebesebben, úgyannyira, hogy három óra alatt az apja házánál volt. Bemegy az udvarba, épen kint találja apját-anyját.
– No édes apám, édes anyám jöjjenek velem, ne is kérdezzék, hogy hova, csak jöjjenek.
Felöltöztek mind a ketten az ünneplő ruhájokba, úgy indultak el, de az asszony sehogy se akart beleűlni a hintóba; utoljára mégis beletuszkolta Jankó. Mikor az üveghegy aljára értek, Jankó megint befelé forditotta a gyürűt megint ott termett az üveghíd; de már arra csakugyan nem akart rá menni a csizmadiáné.
– Én bizon nem koczkáztatom az életem senki szépségéért, hiszen leszakad az a rongyos híd, – alig tudta Jankó megtartani a hintóban, de még akkor se nyugodott bele: „No fiam, ha meghalok, a te lelkedre halok meg.“ Csak akkor örült aztán, mikor bent volt az aranyvárban, mikor meglátta a menyét.
Jankó is megörült, mert a felesége még hétszerte szebb lett, mint az előtt volt, mindjárt megesküdtek még egyszer, olyan lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országra szóllott a híre. Meghallotta ezt a két királyfi is, azok is elmentek a lakodalomra, ott megszerették a két nagyobb királykisasszonyt, el is vették mindjárt. Erre még nagyobb lakodalmat csaptak, együtt maradt mind a három házaspár, a csizmadia, a felesége, – az öreg ember, mind ott maradt, nem volt olyan boldog háznép több széles e világon.
AZ ÖRDÖG ÉS A KÉT LYÁNY.
Volt egyszer egy szegény ember, meg egy szegény asszony, mind a kettő özvegy volt, s mind a kettőnek volt egy-egy lyánya, csakhogy az ember lyánya szép volt, az asszonyé meg csúnyább a hátramenésnél.
Egyszer az ember sütni akart, de nem volt dagasztó teknője. Azt mondja a lyányának:
– Eredj át lyányom ide a szomszédasszonyhoz, kérj tőlle egy dagasztó teknőt, mig megdagasztunk benne.
Átment a lyány a szomszédba:
– Szomszédasszony, azért küldött édes apám uram, ne sajnáljon kend egy dagasztó teknőt adni, mindjárt visszahozom, csak megdagasztunk benne.
– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök.
Haza ment a lyány, elmondta az apjának, hogy mit mondott a szomszédasszony. Megdagasztottak hát nagy ügygyel-bajjal, be is fűtötték a kemenczét, de már szénvonójuk nem volt a mivel a kemencze alj át föltisztítsák. Azt mondja az ember a lyányának:
– Eredj át lyányom ide a szomszédba, kérj egy szénvonót, mondjad, hogy mindjárt vissza viszed.
Átment a lyány megint az özvegy asszonyhoz:
– Szomszéd asszony, azért küldött édes apám uram: ne sajnáljon kend egy szénvonót adni, mig a kemencze alját föltisztítjuk.
– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök is, szénvonótok is.
Haza ment a lyány, elmondta, hogy mit mondott a szomszéd asszony, nagy nehezen elkészitették hát a kemenczét is, meg a tésztát is, csak be kellett volna vetni, de nem volt vető lapátjuk. Azt mondja a szegény ember a lyányának.
– Eredj át még egyszer lyányom ahoz az asszonyhoz, próbáld meg, ha adna egy vető lapátot, mondjad, hogy ne sajnálja olyan nagyon, nem esik itt semmi baja, nem eszszük mink meg, ebbe a nyomba vissza viszed.
Átment a lyány harmadszor is, elmondta, hogy mi járatban van; mit izent az apja, de az özvegy asszony erre is csak azt mondta, hogy biz ő nem adja: „Mondd meg apádnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök is, szénvonótok is, lapátotok is.“
Haza ment a lyány, elmondta az özvegy asszony izenetét; szeget ütött ez a szegény ember fejibe, hogy biz azt az asszonyt jó is volna elvenni, lám akkor lenne dagasztó teknője is, szénvonója is, vető lapátja is; úgy annyira gondolkozott ezen, hogy utoljára is a lett belőle, hogy elvette az özvegy asszonyt. De bezzeg nem úgy ütött ki a dolog, a hogy azt a szegény ember kigondolta, mert alig, hogy megesküdtek, az asszony lett az úr a háznál, mindenből a parancsolt, férjem-uramnak pedig ajtó mögött volt a helye. A szegény lyányt is mindig ütötte-verte az asszony, a maga csúnyánál is csúnyább lyányát mindig cziczomázgatta, tejbe-vajba fürösztötte, ettől meg még a betevő falatot is sajnálta. Nem állhatá a lyány ezt a keserves életet, bement az apjához.
– No édes apám uram, én tovább nem leszek senki lába-kapczája, csak úgy bánnak itt én velem, mint ha a szél hajított volna ide, el megyek világtalan világra, majd csak találok valahol szolgálatot.
A szegény ember se’ nagyon marasztotta, mert látta, hogy bizon neki magának is jóformán kifelé áll a szekere rúdja, vagy legalább igen kevés becsülete van a háznál; elindult hát a lyány. Sütött neki a mostohája hamu pogácsát:
– Legalább ne mondd, hogy nem sütöttem útravalót.
Ment mendegélt a szegény lyány, előtalált egy kis házat, abba bement, mert el volt fáradva, de oda bent nem talált mást, csak egy kis fehér macskát. Leült a lyány a patkára, elkezdte eszegetni a hamu pogácsát. Oda megy hozzá a kis fehér cziczus:
– Nénikém, nénikém, adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot!
Adott neki a lyány; a kis macska megette, aztán megint kért, mig a pogácsa mind el nem fogyott, akkor felkuporodott a lyány ölébe, ott fonogatott szép csendesen. Egyszer csak megzörgetik kivülről az ajtót:
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyiss ajtót!
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Nyisd ki neki.
A lyány kinyitotta, bekullogott egy nagy csúnya ördög.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám rakj tüzet!
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát rakd meg neki.
A lyány tüzet rakott.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyany mátkám főzz ételt.
– Jaj cziczuskam-miczuskám mit csináljak?!
– Hát főzz neki.
A lyány meg is főzött, ki is tálalt.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám gyer’ egyél.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát egyél vele.
A lyány jó izűt evett, mert éhes is volt.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám bonts ágyat.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát bontsd el neki.
A lyány elbontotta.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám feküdj mellém.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát feküdj mellé.
A lyány mellé feküdt.
– Tanyér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a bal fülembe.
– Jaj cziczuskám-miczuskam mit csináljak?!
– Hát nyúlj bele.
A lyány bele nyúlt, a kezébe akadt valami, azt elkezdte húzni kifelé, hát mi volt? Nem egyéb, mint temérdek sok arany-ezüst, de annyi, hogy alig birta kihúzni a lyány.
Megint megszólalt az ördög:
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a jobb fülembe.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?
– Hát nyúlj bele.
A lyány bele nyult, hát mit húzott ki? – tán nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám – nem egyebet, mint egy gyönyörű aranyos hintót, hat czifra, sallangos paripával.
Ezeket az ördög mind a lyánynak adta, ez a sok aranyat-ezüstöt mind felrakatta a hintóba, maga is beleült, avval haza hajtatott.
Otthon a háznép köz-káptalanságba esett, sehogy se’ tudta senki elgondolni, hogy juthatott ehez a sok kincshez, a lyány meg nem mondta senkinek, csak az apjának beszélte el, de annak is a szívére kötötte, hogy tovább ne adja.
A csúnya lyánynak majd kifúrta az oldalát az irigység, hogy a mostoha testvérje úgy meggazdagodott; utoljára úgyannyira gyötrődött, hogy nem tudott otthon maradni, megmondta az anyjának, hogy ő is elmegy szolgálatot keresni: „Lássa kend édes anyám, az a kutya csak három napig volt oda, mégis hogy meggazdagodott, én is megpróbálom, hátha nekem is szolgálna a szerencse.“ Az anyja is helybenhagyta, hogy: „A bizon jó lesz,“ – sütött is neki az útra pogácsát, de hej nem hamuból ám! hanem olyan tiszta búzának a lisztjéből, a milyet a galamb hord össze.
Elindult a lyány, ment-mendegélt, ez is elért ahoz a kis házhoz, be is ment; hogy nem talált odabent senkit, leült a patkára ez is, várni a gazdát. Csakhamar eszébe jutott, hogy neki pogácsája is van, elővette hát, s elkezdte eszegetni. Oda ment hozzá a kis fehér macska.
– Nénikém-nénikém adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot.
De a lyány nem adott neki, a kis macska még egyszer kért, de a lyány akkor se’ adott, hanem még kinevette:
– Oh szegény kis csipás szemű macska, ugyan miben tudnál te nekem tanácsot adni, ilyen haszontalan létedre?
A szegény kis macska meghunyászkodott, félre ült a kuczikba, a lyány meg a patkán eszegetett. A mint ott eszeget, a mint ott eszeget, egyszer csak megzörgetik az ajtót:
– Tanyér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyiss ajtót!
Akkor már oda szaladt ám a lyány a kis macskához.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát ne ereszd be.
A lyány nem eresztette be, az ördög berúgta az ajtót, mikor bent volt, megint elkiáltotta magát.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám főzz ételt!
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát ne főzz neki.
A lyány nem főzött, az ördög nem szólt értte semmit, hanem csak mikor maga meg is főzött, ki is tálalt, akkor szóllalt meg.
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám gyere egyél!
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát ne egyél vele.
A lyány nem evett, az ördög maga ette meg mind az ételt, azután megint csak rákezdte a nótát:
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám bonts ágyat!
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát ne bontsd el.
A lyány nem bontotta el, hanem magának az ördögnek kellett megágyazni. Meg is ágyazott, bele is feküdt, aztán megint rákezdte:
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám feküdj mellém.
– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!
– Hát ne feküdj mellé.
A lyány nem feküdt mellé, csak megállt az ágya fejénél, de az ördög megint rákezdte:
– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a bal fülembe!
A lyány hogy látta, hogy az ördög idáig nem hogy bántotta volna, de még egy rossz szót se szóllt hozzá, bátorságot vett magának, s rákiáltott nagy mérgesen:
– Majd én abba a piszkos füledbe nyúlkálok!
Az ördög még erre se szólt semmit, szép csendesen belenyúlt maga a jobb fülébe, kihúzott belőle egy vas hintót, meg négy tüzes paripát, a hintónak alól egy katlanja volt, abba az ördög tüzet rakott, a lyányt belezárta a hintóba; avval a négy lovat neki csapkodta, azok repültek, mint a sárkány, a hintó mindég jobban jobban át tüzesedett, utoljára olyan lett, mint a láng, a lyány izré-porrá égett benne.
A szép lyány meg otthon nagyon gazdag lett a sok kincsből, a mit az ördög adott neki, nem sokára elvette egy gazdag úrfi, nem mondom meg, gróf volt-e, vagy báró; herczeg-e, vagy királyfi? de bizonyosan valamelyik a négy közül.
A KIS MALACZ ÉS A FARKASOK.
Volt a világon egy kis malacz, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer a mint ebben a kis házban főzögetett magának, oda megy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:
– Ereszsz be kedves kis malaczkám, nagyon hideg van idekint, fázom.
– Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
– Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.
A kis malacz beeresztette az egyik hátulsó lábát, hanem alattomban oda tett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.
Kicsi idő mulva megint megszólalt a farkas:
– Ugyan kedves kis malaczkám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A kis malacz beeresztette azt is, de a farkas avval se érte be, hanem egy kis idő mulva megint beszóllott:
– Kedves kis malaczkám, ereszd be a két első lábam is.
A kis malacz beeresztette a két első lábát is, de a farkasnak a se volt elég, megint megszólalt:
– Édes-kedves kis malaczkám ereszsz be már egészen, majd meglásd, egy újjal se nyúlok hozzád.
Erre a kis malacz egy zsákot szépen oda tett a nyiláshoz, hogy a mint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be, avval beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be; a kis malacz se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró-vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró-viz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta; azután addig hányta-vetette magát, mig utoljára kiódzott a zsák szája. Kibútt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nem sokára vagy tized magával, elkezdték keresni a kis malaczot. Addig-addig keresték, mig valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején; oda mentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek; mi módon fogják meg a kis malaczot? mert egyik se tudott a fára fölmászni. Nagy sokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan, mint a lédeczi birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni; a kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni, igy hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlen egy hibázott, hogy elérjék a kis malaczot; az az egy is elkezdett már mászni felfelé, akkor a kis malacz hirtelen elkiáltotta magát: „Forró viz a kopasznak!“ a kopasz megijedt, kiugrott a többi alól, a sok farkas mind lepotyogott, kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy soh’se’ látták többet.
A kis malacz szépen leszállott a fáról, haza ment, többet felé se’ mertek menni a háza tájékának se a farkasok.
ZSUZSKA ÉS AZ ÖRDÖG.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt a sós tenger kellő-közepén egy lakatlan sziget, azon a lakatlan szigeten egy nagy hegy, annak a hegynek a tetején egy magas torony, annak a toronynak a leghegyibe egy könyv, abból szedtem én ezen szent beszédeket.
Volt a világon egy nagyon-nagyon szegény asszony, annak volt három lyánya, ezt a három lyányt csak úgy-ahogy felnevelte, de hogy nagyon szegény volt, sehogy se tarthatta őket tovább, hanem elküldte szolgálatot keresni.
Elindult a három lyány; mentek-mendegéltek hetedhét ország ellen, megtaláltak egy házat, az utcz’ajtóban kint állott egy ember, megszólította őket:
– Hova mentek lyányaim?
– Megyünk szolgálatot keresni.
– So’ se’ menjetek tovább, szegődjetek be én hozzám, úgyis épen ilyen három lyányra volna szükségem.
A lyányok beszegődtek az emberhez, a ki pedig nem ember volt, hanem ördög.
Zsuzskának – a legkisebbiknek – nagyon hamis hájjal kenték a bölcsőjét, nem egy könnyen hagyott magán kifogni, töviről-hegyire járt mindennek a végire. Egyszer is, a mint a pitarba üldögél, hallja, hogy ő róluk beszél az ördög a feleségével a szobában, hallgatózik jobban, hát mit hall? nem egyebet, mint hogy az ördög meg akarja őket ölni, arról beszélget. „Holnap nagy vendégséget csapunk, jó kövérek, jó lesz a húsok pecsenyének; nem is nehéz lesz megölni őket, majd estére lefeküsznek a padlásra a magunk három lyányával együtt, a magunk három lyányának párnát teszek a feje alá, ezeknek meg egy-egy terméskövet, arról megismerem a sötétben is, hogy melyik másik? majd ha aztán elalusznak, levágom a fejét mind a háromnak.“
Zsuzska mind ezt jól hallotta, de nem szólt a testvérjeinek se’; hanem este, mikor mind az öt lyány elaludt, felcserélgette csendesen a fejök alját, az ördög lyányait fektette a terméskőre, a testvérjeit meg párnára, maga is arra feküdt, és tettette magát, mint ha aludnék. Éjfél tájban felment az ördög a padlásra, tapogatta, hogy merre van a három terméskő, a mint megtalálta, levágta a fejét mind a három lyánynak, a ki rajta feküdt, a pedig nem volt más, mint a maga tulajdon három lyánya. A mint evvel készen volt, megint lement, lefeküdt, mint a kinek jó rendben van a szénája.
Alig várta Zsuzska, hogy leérjen az ördög, felköltötte csendesen a testvéreit, lementek a padlásról, akkor Zsuzska bekiáltott az ördög ablakán.
– Hej ördög, nem minket öltél ám meg, hanem a magad lyányjait!
Az ördög utánuk iramodott, de a három lyány csak hamar utat vesztett a sötétben, avval az ördög visszament, a lyányok meg mentek-mendegéltek szép csendesen. Reggelre beértek egy nagy városba, ott beálltak a királyhoz szolgálni.
A király legjobban megszerette közűlök Zsuzskát, mert szép is volt, de meg nagyon tudta magát kedveltetni, ezért a nénjei mindig irigykedtek rá, szerették volna valami úton-módon elveszíteni. Egyszer bementek a királyhoz:
– Jaj felséges király, van annak az ördögnek, a hol mi szolgáltunk, egy tenger-lépő czipője, a mivel a legszélesebb tengert is át lehet lépni, Zsuzska azt mondta, hogy el tudná ő azt lopni, ha kellene felségednek; azért parancsoljon rá felséges király, hogy lopja el, ha tagadja, hogy ő bizon nem mondta soha, hogy el tudná lopni, rá se hallgasson felséged, mert mondta, olyan igaz, mint hogy itt állunk.
Behivatta a király Zsuzskát:
– No te Zsuzska, azt hallottam, hogy te azt mondtad, hogy el tudnád lopni az ördögtől a tenger-lépő czipőt, azért ha az éjtszaka el nem lopod, halálnak-halálával halsz meg!
Szegény Zsuzska váltig tagadta, hogy nem „mondta ő azt soha“, nem használt semmit, mit volt mit tenni szegény fejinek? elszánta magát, hogy megpróbálja ellopni, úgy is mindegy akar a király öleti meg, akar az ördög.
Elindult hát szerencsét próbálni, ment-mendegélt, egyszer az ördög házához ért, épen éjfél volt, aludt az ördög is a felesége is, Zsuzska szép csendesen belopódzott, kivette a tenger-lépő czipőt az almáriomból, avval bekiáltott az ablakon.
– Hej ördög, viszem ám a tenger-lépő czipődet.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, most viszed a tenger-lépő czipőmet, hanem majd meglakolsz még te ezért, fogadom azt az egyet!
Kergette is az ördög jó darabig, már im hogy utól nem érte, de épen egy tenger mellé jutottak, ott Zsuzska felhúzta a tenger-lépő czipőt, átlépte vele a tengert. Avval ment egyenesen a királyhoz.
– No felséges király, elhoztam már a tenger-lépő czipőt!
A király nagyon megörült neki, még jobban megszerette Zsuzskát. A nénjei nagyon elbámultak, mikor megtudták, hogy Zsuzska szerencsésen ellopta a tenger-lépő czipőt; másnap megint bementek a királyhoz.
– Jaj felséges király, van annak az ördögnek egy tenger-ütő pálczája is, a mivel ha akar milyen mély tengerre ráütnek, kétfelé válik, hogy száraz lábbal keresztül lehet rajta menni, Zsuzska azt mondta, hogy azt is el tudná lopni.
Megint behivatta a király Zsuzskát.
– No Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy tenger-ütő pálczája, te azt is el tudnád lopni, azért ha azt az éjtszaka el nem lopod, halálnak halálával halsz meg.
Hiába tagadta szegény Zsuzska, nem használt semmit, elindult hát nagy szomorúan. Épen éjfél volt, mikor az ördög házához ért, aludt az ördög is, a felesége is. Zsuzska csendesen belopódzott, ellopta a tenger-ütő pálczát, avval bekiáltott az ablakon.
– Hej ördög, viszem ám már a tenger-ütő pálczádat is.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a tenger-lépő czipőmet, most viszed a tenger-ütő pálczámat, de majd meglakolsz te ezért.
Utána is szaladt, de megint csak a tengerparton tudott közel jutni hozzá, ott meg Zsuzska megütötte a tengert a tenger-ütő pálczával, kétfelé vált előtte, utána meg összecsapódott, megint nem foghatta meg az ördög. Zsuzska ment egyenesen a királyhoz.
– No felséges király, elhoztam már a tengerütő pálczát is.
A király még jobban megszerette Zsuzskát, hogy olyan életre való, de a nénjei még jobban irigykedtek rá, csakhamar megint avval árulták be, hogy van annak az ördögnek egy arany fej káposztája is, Zsuzska azt is el tudná lopni, azt mondta. A király megint ráparancsolt Zsuzskára erős parancsolattal, hogy ha a káposztát el nem lopja, halálnak halálával hal meg.
Elindult hát szegény Zsuzska megint, el is ért szerencsésen épen éjfélre az ördög kertjibe, levágta az arany fej káposztát, avval bekiáltott az ablakon.
– Hej ördög, viszem ám már az arany fej káposztádat is.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a tenger-lépő czipőmet, elloptad a tenger-ütő pálczámat, most viszed az arany fej káposztámat, csak ezt az egyet add vissza, soha szemedre se vetem.
De Zsuzska nem adta; „Tán bolond vagyok, hogy visszaadjam, mikor kivül vagyok már vele az udvaron?!“ Az ördög kergette egy darabig, de sehogy se tudta utolérni, utoljára is visszafordult, Zsuzska pedig ment egyenesen a király elibe, od’adta neki az arany fej káposztát.
– No felséges király elhoztam már ezt is!
A két nénjét Zsuzskának, majd hogy meg nem ütötte a guta, mikor megtudták, hogy Zsuzskának most se’ lett semmi baja, másnap megint bementek a királyhoz.
– Jaj felséges király van még annak az ördögnek egy arany kis gyermeke is arany bölcsőben, Zsuzska azt beszéli fűnek-fának, hogy ő azt is el tudná lopni.
Megint behivatta a király Zsuzskát.
– Fiam Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy arany kis gyermeke is, arany bölcsőben, te azt is el tudod lopni, azt beszélted, azért ha az éjjel el nem lopod, halálnak halálával halsz meg.
Zsuzska tudta, hogy hiába való volna minden beszéd, nem is könyörgött, csak a tenger-lépő czipőt kérte el a királytól, avval elindult. Mire az ördög házához ért, öreg este volt, nem is várakozott, hanem bement egyenesen a házba, felkapta a fejére az aranybölcsőt az arany kis gyermekkel, kiszaladt vele, avval bekiáltott az ablakon:
– Hej ördög, viszem ám már az arany kis gyermeket is.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a tenger-lépő czipőmet, elloptad a tenger-ütő pálczámat, elloptad az arany fej káposztámat, most viszed az arany kis gyermekemet, csak ezt az egyet add vissza, soha a szemedre se vetem.
Zsuzska csak nevette, de majd hogy sírás nem lett a nevetésből, mert az ördög utána iramodott, Zsuzska meg nem igen tudott a nehéz bölcsővel szaladni, úgy annyira, hogy mire a tengerparthoz értek, tiz lépés nem sok, de annyi se volt köztök, hanem ott aztán Zsuzska felrántotta a tenger-lépő czipőt, úgy átlépte vele a tengert, mint ha ott se lett volna, avval mént egyenesen a király elibe, od’adta neki az arany kis gyermeket.
A király a mint meglátta, csak egy szikrába mult, hogy össze-vissza nem csókolta Zsuzskát, de az is csak egy cseppbe mult ám, hogy a két nénje meg nem pukkadt mérgibe, mikor meghallotta, hogy Zsuzska megint visszakerült. Fúrta az oldalukat rettenetesen az irigység, mert látták, hogy a király napról-napra jobban szereti Zsuzskát. Bementek hát a királyhoz megint, azt hazudták neki hogy Zsuzska azt mondta, hogy van annak az ördögnek egy zsák arany diója, ő azt is el tudná lopni.
Maga elibe parancsolta a király megint Zsuzskát:
– No fiam ezt meg ezt hallottam, azért ha holnapra el nem lopod azt az aranydiót, halálnak halálával halsz meg.
Szegény Zsuzska nagyon megijedt, mikor ezt meghallotta, mert tudta, hogy ezt legbajosabb lesz megtenni, mert a zsák a mester-gerendán az ördög ágya felett van keresztül vetve, aztán zörög is a dió, mikor viszik; azért hát elkezdett esküdni mennyre-földre, hogy „sülyedjen el ebben az álltó helyében, szakadjon ki a nyelve ebben a szempillantásban, ha ő azt valaha mondta,“ csak nem használt semmi kérés-könyörgés semmit, el kellett neki indulni.
Épen éjtszakára ért megint az ördög házához, aludt az ördög feleségestől, Zsuzska szép csendesen belopódzott, megfogta a zsákot, kezdte lehúzni a mestergerendáról, a mint húzta, a mint húzta, egyszer kiódzott a zsák szája, mind kiomlott belőle – nagy zörögve – a sok arany dió. Erre a zörgésre felébredt az ördög, felugrott az ágyból, megfogta Zsuzskát:
– No kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a tenger-lépő czipőmet, elloptad a tengerütő pálczámat, elloptad az arany fej káposztámat, elloptad az arany kis gyermekemet, most el akartad vinni a zsák arany diómat, hanem csakhogy egyszer a kezem közé akadtál, ha ezer lelked lesz se’ szabadulsz meg, hanem három napig hizlallak, akkor nagy vendégséget csapok, jó pecsenye lesz belőled.
Szegény Zsuzska könyörgött, hogy csak most az egyszer ereszsze el, mindent visszahoz, de nem használt semmit, bezárták az ólba, tettek elibe mindenféle ételt italt, hogy hadd hizzon, ott tartották három nap, három éjjel.
Negyedik nap azt mondja az ördög a feleségének:
„No feleségem, én elmegyek, összehivom a vendégeket, te addig fűtsd be a kemenczét, mikor úgy befűlik, hogy a puszta fenekén lángot vet a rongy, hivd be Zsuzskát, ültesd rá a sütő lapátra, vesd be, hadd süljön meg.“
Elment az ördög, a felesége befűtötte a kemenczét, mikor olyan volt, hogy a rongy a puszta fenekén lobbot vetett, behívta Zsuzskát.
– No te kutya Zsuzska, rá erre a sütő lapátra, hadd vesselek be.
– Jaj néném asszony, nem ültem én még sütő lapáton soha, üljön rá kelmed először, mutassa meg, hogy szoktak rajta ülni.
A vén bolond asszony rá hagyta magát venni, ráült a lapátra, Zsuzska hirtelen megkapta a nyelét, bevetette a vén asszonyt a kemenczébe, mindjárt összetöpörödött, megsült.
Zsuzska vállára vette a zsák arany diót, haza ment vele a, királyhoz, az csak elcsudálkozott, mikor meglátta, Zsuzska elbeszélte, hogy és miképen szabadult meg az ördögtől? de meg azt is elmondta egy füst alatt, hogy ő soha senkinek se mondta, hogy ezt vagy amazt el tudná lopni. A király, a mint ezt meghallotta, nagyon megharagudott, a két öregebb lyányt kő közé rakatta, Zsuzskát pedig megölelte, megcsókolta:
– No szívemnek szép szerelme, te az enyém én a tied, ásó-kapa válaszszon el egymástól.
Az ördög, mikor haza ment, kereste a feleségét, hogy nem találta, benézett a kemenczébe, megösmerte, hogy a felesége sült meg, nem Zsuzska, mérgibe mindjárt megütötte a guta, hogy csak elesett, mint Szent Mihály nap után a légy.
A király pedig szép feleségével még most is boldogul él – ha meg nem halt.
FEHÉRLÓFIA.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét egész esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki:
– Látod fiam ezt a nagy fát?
– Látom.
– Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.
A fiu felmászott, megpróbálta, a mit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még nagyobb fára, hogy húzza le a kérgét; a fiu le is húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló:
– No fiam, már látom elég erős vagy, hát csak eredj el világra, én meg megdöglöm.
Avval megdöglött. A fiu elindult világra, a mint ment-mendegélt, elő talált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak bódorgott, csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy nyűtte, mint más a kendert.
– Jó napot adjon Isten! mondja Fehérlófia.
– Jó napot te kutya! hallottam hirét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkozni.
– Gyere no, én vagyok!
Megbirkoztak, de alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyüvőn, mindjárt földhöz vágta.
– Már látom hogy erősebb vagy, mint én, – mondja Fanyüvő – hanem tegyük össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba. Fehérlófia befogadta; már itt ketten voltak.
A mint mennek mendegélnek, elő találnak egy embert, a ki a követ úgy morzsolta, mint más a kenyeret.
– Jó napot adjon Isten! mondja Fehérlófia.
– Jó napot te kutya! hallottam hirét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkozni.
– Gyere no, én vagyok!
Megbirkoztak, de alig csavarított Fehérlófia Kőmorzsolón hármat-négyet, mindjárt földhöz vágta.
– Már látom, hogy te ellened nem csinálhatok semmit, – mondja Kőmorzsoló – hanem tudod mit: végy be szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig.
Fehérlófia befogadta; már itt hárman voltak. A mint mentek-mendegéltek, elő találtak egy embert, a ki a vasat úgy gyúrta, mint más a tésztát.
– Jó napot adjon Isten! mondja neki Fehérlófia.
– Jó napot te kutya! hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkozni.
– Gyere no, én vagyok!
Sokáig birkóztak, de nem birtak egymással, utoljára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz vágta Fehérlófiát, erre az is megharagudott, fölugrott, s úgy vágta a földhöz Vasgyúrót, hogy majd oda ragadt. Ezt is szolgálatába fogadta; már itt négyen voltak.
Itt a mint mennek-mendegélnek, rájok esteledett, ők is megtelepedtek, gunyhót csináltak. Más nap azt mondja Fehérlófia Fanyüvőnek:
– No te maradj itt, főzz kását, mink elmegyünk vadászni.
Elmentek; de alig hogy tüzet rakott, hogy a kása főzéshez hozzá fogott Fanyüvő, ott termett egy kis ördög, maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte. Fanyüvő nem tudott hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rá kiáltott.
– Én vagyok Hétszűnyű Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg.
Fanyüvő mindjárt od’adta. Hétszünyű Kapanyányimonyók megette, avval visszaadta az üres bográcsot. Mikor haza-jöttek a czimborák, nem volt semmi enni való, megharagudtak, jól eldöngették Fanyüvőt, de az nem mondta meg, hogy mért nincs kása.
Másnap Kőmorzsoló maradt otthon. Az is a mint főzte a kását, oda ment Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását. „Ha ide nem adod, a hátadon eszem meg.“ De Kőmorzsoló nem adta, Hétszűnyű Kapanyányimonyók se’ vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot, onnan ette meg a kását.
Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyüvő előre nevette a dolgot, mert tudta, hogy Kőmorzsolótól is elveszi a kását Hétszűnyű Kapanyányimonyók.
Harmadnap Vasgyúró maradt otthon, de a másik kettő se’ neki, se’ a Fehérlófiának nem kötötte az órára, mért maradtak két nap kása nélkül. Ahoz is oda ment Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen hasáról ette meg. A mint a többi három haza jött, ezt is jól elhányták.
Fehérlófia nem tudta fölérni észszel, hogy mért nem csinált egyik se kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindég nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahoz is oda megy Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert Fehérlófia megkötözte szakállánál fogva egy nagy fához.
A mint a három czimbora haza ért, mindjárt feltálalta a kását. A mint jóllaktak, megszólalt Fehérlófia.
– Gyertek csak, mutatok valamit.
Vezette volna őket a fához, a melyikhez Hétszűnyű Kapanyányimonyókot kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával.
Itt mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, a melyiken a más világra ment le Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Tanakodtak egy darabig, mi tévők legyenek, utoljára arra határozták, hogy lemennek.
Fanyüvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon leeresztette magát, de meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le negyed részére a mélységnek, megijedt, felhuzatta magát.
„Majd le megyek én,“ mondja Kőmorzsoló; de harmad részéről az útnak ez is visszahuzatta magát. Azt mondja Vasgyúró:
„Ejnye be gyávák vagytok, ereszszetek le engem, nem ijedek én meg ezer ördögtől sem.“
Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst, hogy húzzák fel.
Itt azt mondja Fehérlófia:
– Ereszszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét.
Bezzeg nem ijedt ez meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult szélyelnézni. A mint igy kódorog előre-hátra, meglát egy kis házat, bemegy bele; hát kit lát? nem mást, mint Hétszűnyű Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuczkóban, kenegette a szakállát meg az állát valami zsirral; a tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása.
– No kutya – mondja neki Fehérlófia – csakhogy itt vagy? Másszor te akartad az én kásámat megenni a hasamról, majd megeszem én most a tiedet a te hasadról.
Avval megfogta Hétszűnyű Kapanyányimonyókot, földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte, s odább ment.
A mint megy-mendegél, előtalál egy várat, réz mezővel, réz erdővel körül véve. A mint meglátta, mindjárt bement bele; odabent egy gyönyörű király-kisasszonyt talált, a ki nagyon megijedt, a mint meglátta a fel-világi embert.
– Mit keresel itt fel-világi ember, a hol még a madár se’ jár?
– Hát biz én – felelt Fehérlófia – egy ördögöt kergettem.
– No hát most jaj neked! Az én uram három fejű sárkány, ha haza jön, agyon vág. Bújj el hamar.
– Nem búvok biz én, megbirkozom én vele.
Arra szóra ott termett a sárkány.
– No kutya – mondja Fehérlófiának – most meg kell halnod, hanem viaskodjunk meg a réz szürümön.
Meg is viaskodtak, de Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s levágta mind a három fejét. Avval visszament a királykisasszonyhoz. Azt mondja neki:
– No most már megszabadítottalak, hanem gyere velem a felvilágra.
– Jaj kedves szabadítóm – felel a királykisasszony – van még nekem ide lent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el, szabadítsd meg őket, neked adja az édes apám a legszebb lyányát, meg fele királyságát.
– Nem bánom, hát keressük meg.
Elindultak megkeresni. A mint mennek, találnak egy várat, ezüst mezővel, ezüst erdővel körül véve.
– No itt bújj el az erdőben – mondja Fehérlófia – én majd bemegyek.
A királykisasszony elbútt, Fehérlófia meg megindult befelé. Oda bent egy még szebb királykisasszonyt talált, mint az első; ez nagyon megijedt, hogy meglátta, s rákiáltott:
– Hol jársz itt felvilági ember, a hol még a madár se’ jár?
– Téged jöttelek megszabadítani.
– No akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hat fejű sárkány, ha haza jön, összemorzsol.
Arra a szóra ott termett a hat fejű sárkány. a mint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
– Hej kutya – mondja neki – te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod, hanem gyere az ezüst szürümre, viaskodjunk meg.
Avval kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött, földhöz vágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két királykisasszonyt, igy hárman útnak indultak a legfiatalabbat megszabadítani. A mint mennek-mendegélnek, találnak egy várat, arany mezővel, arany erdővel körűlvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két királykisasszonyt, maga bement. A királykisasszony majd meghalt csudálkozásában, a mint meglátta.
– Mit keresel itt, a hol még a madár se’ jár? kérdi tőle.
– Téged jöttelek megszabadítani, felelt Fehérlófia.
– No akkor hiában fáradtál, mert az én uram egy tizenkét fejű sárkány, a ki ha haza jön, össze-vissza tör.
Alig mondta ezt ki, egy rettenetes nagyot menydörgött a kapu.
– Az én uram vágta a buzogányát a kapuba – mondja a király kisasszony – még pedig tizenkét mértföldről, de azért ebbe a nyomba’ itt lesz; hanem bújj el hamar.
De már akkor, ha akart volna se’ tudott volna elbúni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. A mint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
– No kutya, csak hogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod. Hanem gyere az arany szürümre, birkózzunk meg.
Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire menni. Utoljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, bele vágja a sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, bele vágja Fehérlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.
Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisasszonyt. Elérkeztek ahoz a kosárhoz, a melyiken Fehérlófia leereszkedett; próbálgatták minden módon, hogy hogy férhetnének bele mind a négyen, de sehogy se’ boldogultak, igy hát Fehérlófia lent maradt, várta, hogy ő érte is ereszszék le. Csak várt, csak várt, három nap három éjjel mindég várt; akkor megunta, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső; ő is hát belehúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami fedeléket keresni, a mi alá behúzódjék. A mint igy vizsgálódik, meglát egy griff madár fészket, három fiók griff madárral; ezt nem csak hogy el nem szedte, de még betakarta a szűrével, maga meg bebútt egy bokorba. Egyszer csak jön haza az öreg griff madár.
– Hát ki takart be benneteket? – kérdi a fiaitól.
– Nem mondjuk meg, mert megölöd.
– Dehogy bántom! nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.
– No hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk.
Oda megy a griff madár a bokorhoz. Kérdezi Fehérlófiától:
– Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?
– Nem kell nekem semmi, – felel Fehérlófia.
– De csak kivánj valamit, mert nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.
– No hát vigy fel a felvilágra.
Azt mondja rá a griff madár:
– Hej ha ezt más merte volna kivánni, tudom nem élt volna egy óráig, de neked csak csak megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret, meg három mázsa szalonnát, kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátamra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy szalonnát tégy a számba, ha nem teszel, levetlek.
Fehérlófia épen úgy tett mindent, a mint a griff madár mondta. Elindultak aztán a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordult a griff madár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret azután balra, akkor meg egy mázsa szalonnát. Nem sokára megint megevett egy kenyeret, meg egy mázsa szalonnát, azután az utolsót is megette. Már látták a világosságot ide fent, hát egyszer csak megint forditja a griff madár balra a fejét, Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griff madár szájába; azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lába szárát adta neki oda.
Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se’ keze, se’ lába.
Itt benyúl a griff madár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Od’adja Fehérlófiának.
– No – mondja neki – a miért olyan jó szivű voltál, hogy kezed-lábod a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.
Fehérlófia megitta, hát lelkem teremtette, – tán nem is hinnétek, ha nem mondanám – egyszerre ki nőtt keze-lába, de még azon felül hétszer erősebb lett, mint az előtt volt.
Itt a griff madár visszarepült az alvilágba, Fehérlófia pedig útnak indult megkeresni a három szolgáját. A mint megy-mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást:
– Kié ez a szép gulya, hé?
– Három úré, Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyüvő uraké.
– No hát mutassa meg kend, hogy hol laknak?
A gulyás útba igazította, el is ért nem sokára a Vasgyúró kastélyához, bement bele, hát majd elvette a szeme-fényét a nagy ragyogás; de ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, a ki mikor meglátta, ugy megijedt, hogy azt se tudta, lyány-e vagy fiu? Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyet halt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is, meg Fanyüvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a más-világról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjokhoz.
Az öreg király rettenetesen megörült, a mint a lyányait meglátta, s hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, még maig is élnek, ha meg nem haltak.