Kelemennek kedve volt,
A g....ja tele volt,
Edd meg a mi benne volt.
A MACSKA ÉS AZ EGÉR.
Itt is volt, ott is volt, édes apámnak is volt, édes anyámnak is volt, nekem is volt, neked is volt, volt a világon egy macska. Ez a macska egyszer tejet evett egy tálból; oda megy egy kis egér, csak nyalogatja, csak nyalogatja a tál szélét. Mondja neki a macska:
„Ne bolondozz ám egér pajtás“ ne nyalakodjál, mert majd bekapom a farkiczádat. A kis egér nem hitte, csak nyalakodott, a macska bekapta a farkiczáját. Ritt-sirt a kis egér, kérte a macskát, adja vissza neki a farkiczáját, de az nem adta.
– Hozz nekem tejet a tehéntől, akkor visszaadom a farkiczádat.
Elment az egér a tehénhez.
– Tehén, adj nekem tejet, tejet adom cziczának, czicza visszaadja farkiczámat.
– Nem adok addig, – mondja a tehén – mig nekem a kaszástól szénát nem hozol.
Elment a kis egér a kaszáshoz.
– Kaszás, adj nekem szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cziczának, czicza visszaadja a farkiczámat.
– Nem adok addig, mig nekem a sütőtől kenyeret nem hozol.
Elment a kis egér a sütőhöz.
– Sütő, adj nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cziczának, czicza visszaadja a farkiczámat.
– Nem adok addig, – mondja a sütő – mig nekem a disznótól szalonnát nem hozol.
Elment a kis egér a disznóhoz:
– Disznó, adj nekem szalonnát, szalonnát viszem sütőnek, sütő ad nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cziczának, czicza visszaadja a farkiczámat.
– Nem adok addig, – mondja a disznó – mig nekem a fától makkot nem hozol.
Elment a kis egér a fához. A mint ott nézeget fel keservesen, hogy mi módon kellene onnan makkot hozni le; hirtelen egy szem makk leesett, a kis egérnek a fejére esett, úgy megütötte, hogy mindjárt megdöglött bele.
Ha a kis egér meg nem döglött volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.
A FARKAS-TANYA.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy ruczát. Azt kérdi tőle a rucza:
– Hova mégy tojás koma?
– Megyek világra.
– Én is megyek, menjünk együtt.
Mennek mendegélnek, előtalálnak egy kakast.
– Hova mentek rucza koma?
– Megyünk világra.
– Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy varró tűt.
– Hova mentek kakas koma?
– Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy rákot.
– Hova mentek tű koma?
– Megyünk világra.
– Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy lovat.
– Hova mentek rák koma?
– Megyünk világra.
– Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy ökröt.
– Hova mentek ló koma?
– Megyünk világra.
– Én is megyek, menjünk együtt.
Mentek aztán mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek; ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás bele feküdt a tüzes hamuba, a rucza meg a kakas felültek a kandalló tetejére, a rák bele mászott egy dézsa vizbe, a tű a törülközőbe szúródott bele, a ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitarba.
Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, a kiké a kis ház volt. A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni:
„Phű-phű, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?“
Volt köztük egy hánya-veti, az azt mondta: „Hogy ő bemegy, ha ezer ördög van is odabent, nem félek én semmitől.“ Be is ment; hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll; legelőször is a kandalló tetején kereste a büdös köves szilánkot, hogy majd mécsest gyújt, de a kakas meg a rucza elkezdtek lármázni, akkor bele nyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, a tojás elpukkant, szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg az ollójával, azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, a mint szalad kifele, az ökör is neki esett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte. Erre elkezdett ordítni, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkasokhoz.
– Jaj fussunk fussunk. Égszakadás! földindulás! Valamennyi ördög mind oda bent van. Nyúlok a hamuba, meglőnek puskával, szaladok dézsához, megvágnak ollóval; kapkodok kendőhöz, banya szúr tűjével; futok ajtó mellé, kilöknek lapáttal; szaladok pitarba, vesznek vasvillára; egy kiált „hep-hep-hep“, más ordit „add feljebb“, akkor nagyot estem, bezzeg jaj volt nekem.
Akkor neki indultak, még most is szaladnak, ha meg nem állottak.
PANCZIMANCZI.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest lyánya, a ki soha semmit se’ lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt, vagy pedig a faluba sétifikált előre-hátra. Váltig ütötte-verte az anyja, de nem használt semmit. Egyszer épen olyankor pufolta, mikor a királyfi többed magával arra sétált; megszólitja a királyfi:
– Ugyan szegény asszony, mért üti kend azt a lyányt olyan nagyon?
– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném, mikor minden félét megfon arany fonálnak, a mit elől-utól talál a ház körül, most is, mig a városba voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta arany fonálnak, most már a sincs a mire lehajtsuk a fejünket.
Nagy szeget ütött ez a király fejébe: „Ejnye de derék lyány, jó volna ez nékem.“
Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a lyányát. Azt kérdi a királyfi:
– Mért üti-veri kend szegény asszony azt a lyányt megint?
– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonálnak.
Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.
Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott kinozta a lyányát a szegény asszony.
Akkor már épen nem állhatta meg a király szó nélkül:
– Ejnye kutya teremtette! minek üti-veri kend azt a szegény lyányt?
– Hogy ne ütném, felséges királyfi, mikor még a háztetejéből is mind aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell.
– Azért bizon so’se’ üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd lesz én nálam miből fonni aranyfonalat.
Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rosz lyánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a lyány, de meg gondolta a királyfi, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát ő nála a drága szép lenből milyet fonhat?! Nem is húzták-halasztották a dolgot, megesküdtek, olyan lakodalmat csaptak, hogy Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé.
Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:
– No édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz, hanem ne félj! majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.
Vett is a királyfi annyit, hogy nyolcz ökör alig birta haza.
– No feleségem, ehez már fonhatsz.
A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott egy szobába, ott sirt-ritt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka a mint ott sir-ri, éjfél tájban megzörgeti valaki az ablakot.
– Nyisd ki királyné az ablakodat!
A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kisember, három arasz volt a hossza, két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla. Megszólitotta a királynét:
– Tudom mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonálnak, addig te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem találod, elviszlek magammal.
Gondolkozott a királyné, mi tévő legyen, utoljára is arra határozta, hogy od’adja a lent, mindegy, akar igy, akar ugy hal meg. A kis ember elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se’ tudta a kis ember nevét kitalálni.
Másnap kiküldte a királyfi a vadászait az erdőre. Este, a mint haza jönnek, azt találja tőlök kérdezni:
– Mi ujság fiuk?
– Jaj felséges királyfi – kezdi az egyik – tudnék én valamit, de tán el se’ hiszi felséged.
– Már mért ne hinném? elhiszem biz én, csak mondd el.
– Hát felséges király, a mint az este ránk esteledett az idő, a többiek tüzet raktak, elkezdtek danolni; én hogy nagyon álmos voltam, ott hagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet keresek magamnak, a hova lefeküdjem. A mint barangolok előre-hátra, egy pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy piczi kis tüzet ugrál keresztűl-kasul egy piczi kis ember, három arasz volt a hossza, két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla, mindég ezt kiabálta, egy kis szalonnát forgatva: „Én vagyok Panczimanczi, az én nevem senki se’ tudja, sütök-főzök, holnap után szép mennyasszonyt hozok.“ Én avval eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csoda bogarat, de mire vissza mentünk, hült helyét találtuk.
Mindenki elcsudálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vigan ült a szobájában, még az ablakát is nyitva hagyta; egyszer csak ugrik be rajta egy kis ember.
– No királyné, kitelt a három nap, haza hoztam a sok drága aranyfonalat, hát te kitaláltad-e az én nevemet?
– Hallgass Panczimanczi, hogy ne találtam volna!
Leesett az álla szegény Panczimanczinak, szó nélkül hordta be a sok aranyfonalat a kamarába.
Másnap reggel bevezeti a királyné az urát a kamarába karon fogva, mutatja neki a sok aranyfonalat.
– Nézd csak kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat fontam.
A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgy annyira, hogy félre kellett neki fordulni. Össze-vissza csókolta a feleségét.
Harmadnap abban a városban volt vásár, a hol a királyfi lakott, kiment a királyfi, összevásárolt minden lent, a mi csak a vásárban volt. A királyné az alatt otthon sirt-ritt, nem tudta, mit csináljon megint a sok lennel. Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldus asszony, a kik közül az egyiknek a háta volt kipúposodva, másiknak az ajaka ért le a melléig, harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket magához hivatta a királyné, megparancsolta nekik, hogy majd ha a király otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király, mitől lettek olyan nyomorékok, mondják, hogy a sok fonástól.
Ugy is lett. Haza ment a király, megebédelt, délután kiment az udvarra sétálni. A mint ott sétálgat, egyszer csikorog a kisajtó, oda néz a király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan púpos a háta, oda megy a királyhoz, kéri, hogy:
„Az Isten nevében, ne sajnáljon neki adni valamit.“ A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:
– Ugyan szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta ugy kipúposodott, vagy ilyen volt mindég?
– Jaj felséges király! nem volt olyan szép lyány mint én, ebben a városban se’, de nagyon dolgos voltam, mindég fontam, éjjel-nappal, s a sok üléstől igy kipúposodott a hátam.
A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is igy megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő mulva megint csak nyilott a kisajtó, megint jött rajta be egy koldus asszony, a kinek az ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, s ettől is megkérdezte, mitől nőtt ugy meg az ajaka.
– Jaj felséges király – felelt a koldus asszony – nem volt olyan szép lyány, mint én nagy darab földön; de sokat fontam, sokat rágtam a kendert, utoljára igy megnőtt az ajakam.
Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön? Nem más ment befele, mint a harmadik koldus asszony, a kinek a nyelve a hasáig lógott.
– Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? kérdi tőle a király.
– Jaj felséges király, biz ez a sok fonástól, sokat kell nyálazni a fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt igy meg.
A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott, milyen volt a három koldus asszony: „De nem is engedem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se’!“
A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett sirni-rini, de nem használt semmit; a király a sok lent mind megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.
Az napságtól semmi gondja se’ maradt a királynénak, még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.
A HÓLYAG, SZALMASZÁL ÉS A TÜZES ÜSZÖK.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy kis malacza; ezt a kis malaczot a szegény ember megölte, a hólyagját felkötötte a füstre. A szegény hólyagnak ott ette a füst sokáig a szemét, eleget törte rajta a csürhe járást, hogy kellene azon segiteni, utoljára ráadta a fejét, hogy biz ő elszökik. A mint megy mendegél hetedhét ország ellen, előtalál egy szalmaszálat.
– Hova mégy hólyag koma? szóllitja meg a szalmaszál.
– Megyek hetedhét ország ellen, mert a gazdám füstre tett, s nem állhattam tovább.
– No hát menjünk együtt.
Mentek mendegéltek, megtaláltak egy tüzes üszköt.
– Hova mentek szalmaszál koma? kérdi a tüzes üszök.
– Megyünk hetedhét ország ellen, mert hólyag komát a gazdája a füstre tette, s nem állhatta tovább.
– No hát menjünk együtt.
A mint mentek mendegéltek, nem sokára egy nagy vizhez értek; ott elkezdtek tanácskozni, hogy hogy menjenek át? Hólyag koma kapta magát, átgördült rajta, a szalmaszál koma is neki fogott az úszásnak, de a tüzes üszök koma elkezdett sirni, hogy őtet se’ hagyják ott, mert ő bele fulad, ugy annyira, hogy szalmaszál koma megszánta, visszament érte, felvette a hátára.
A mint a viz közepéig értek, szalmaszál koma elégett, tüzes üszök koma belefuladt a vizbe; a hólyag koma olyan jó izűt nevetett a tulsó parton, hogy mindjárt kipukkant.
A KIS GÖMBÖCZ.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy felesége, három lyánya, meg egy kis malacza. Egyszer megölték a kis malaczot, a húsát felkötötték a padlásra. Már kolbásza, hurkája, sonkája mindene elfogyott a kis malacznak, csak a gömböcze volt még meg. Egyszer arra is ráéhezett a szegény asszony, felküldte a legöregebb lyányát a padlásra.
– Eredj lyányom, hozd le azt a kis gömböczöt, főzzük meg.
Felment a legöregebbik lyány érte, a mint le akarta vágni, elkiáltotta magát a kis gömböcz: „Hamm, bekaplak!“ avval bekapta. Már odalent nem győzték várni, felküldte a szegény asszony a középső lyányát:
– Eredj már lyányom, nézd meg, mit csinál a nénéd ennyi ideig?
Felment a középső lyány, kereste a nénjét, s hogy nem találta, le akarta vágni a gömböczöt. De a gömböcz megint elkiáltotta magát „Hamm, téged is bekaplak!“ avval bekapta ezt is. Már oda lent sehogy se’ tudták elgondolni, hogy mért nem jön az a két lyány, felküldte hát a szegény asszony a legkisebb lyányát is:
– Ugyan lyányom, eredj már fel, nézd meg, mit csinál a két nénéd, aztán hozzátok le már azt a gömböczöt valahára.
Felment a legkisebb lyány is, de ezt is csak elnyelte a gömböcz. Már a két öreg sehogy se’ tudta mire vélni a dolgot.
– No apjuk – mondja a szegény asszony – már látom, magamnak kell felmennem, azok most bizonyosan az aszalt meggyet eszik.
Felment a szegény asszony, kereste a lyányait, hogy nem találta, le akarta vágni a gömbőczöt, de a gömböcz ezt is bekapta. A szegény ember csak várta, csak várta őket, hogy nem jöttek, gondolta, hogy tán valami baj van, felment ez is. A mint közel ment a kis gömböczhöz, elkiáltotta magát: „Hamm téged is bekaplak!“ Avval bekapta ezt is, de a rossz kócz madzag már az öt embert nem birta meg, leszakadt a kis gömböcz. Elkezdett görögni, görgött-görgött, a padlás grádicsán is legörgött, ki ment egyenesen az utczára. Épen ott ment el egy csomó kaszás, jött haza a mezőről, a kis gömböcz azokra is rákiáltott: „Hamm, titeket is bekaplak!“ avval bekapta ezeket is. Megint görgött odább, előtalált egy regement katonát, azokra is rákiáltott: „Hamm, titeket is bekaplak!“ avval bekapta ezeket is. Megint csak görgött odább, egyszer egy hidra ért, a mi alól a viz egészen ki volt száradva, épen akkor ment arra egy hintó, a kis gömböcz félre akart előle ugrani, hogy el ne tapossa, de leesett a hídról, kirepedt az oldala, kiomlott belőle a sok ember, ki-ki a maga dolgára ment, a kis gömböcz meg ott maradt kirepedve.
Ha a kis gömböcz ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
FARKAS-BARKAS.
Volt a világon egy kis tyúk, csak ott kapargált csak ott kapargált a szeméten, egyszer a szomszéd fia áthajitott egy kis követ, egyenesen a kis tyúk fejére esett. Megijedt a kis tyúk, szaladt, szaladt, mindig ezt kiabálta: „Fussunk fussunk, égszakadás földindulás!“ A mint szaladt, előtalált egy kis kakast. Azt kérdezi a kis kakas:
– Hova szaladsz kis tyúk koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Honnan tudod?
– Fejemen történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
Futottak futottak, előtaláltak egy nyulat; kérdezi a nyul:
– Hova szaladtok kakas koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
– Megint futottak, előtaláltak egy őzet; kérdezi az őz:
– Hova szaladtok nyul koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadas földindulás!
– Honnan tudod?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok!
Megint futottak, előtaláltak egy rókát; kérdezi a róka:
– Hova szaladtok őz koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Honnan tudod?
– Nyul komától.
– Hát nyul koma?
– Kakas komától.
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
Futottak futottak, előtaláltak egy farkast; kérdezi a farkas:
– Hova futtok róka koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Honnan tudod?
– Őz komától.
– Hát őz koma?
– Nyul komától.
– Hát nyul koma?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
Futottak futottak, mindég csak ezt kiabálták: „Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!“; már rájok is esteledett, de azért ők csak futottak, egyszer egy verembe estek. Mit csináljanak, mit csináljanak; hogy menjenek ki? Már nagyon éhesek voltak, egyszer azt mondja a farkas:
– No barátim komáim, már most mit csináljunk? nagyon is ehetnénk, ha ez soká igy tart, mindnyájan eldöglünk. Hanem gondoltam én egyet, számláljuk el mindnyájunk nevét, a kié legcsunyább lesz, azt együk meg. Ráálltak mindnyájan: elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép, róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyulom-búlom az is szép, kakas-bakas az is szép, tyúkom-búkom jaj beh rút!
Szétszaggatták a kis tyúkot, meg is ették hamarjában, de biz az még a fél fogukra se’ volt elég; megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, nyulom-búlom az is szép, kakas-bakas jaj beh rút!
Szétszaggatták a kakast is, meg is érték vele akkor nap, hanem bizony másnap megéheztek, megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyulom-búlom, jaj beh rút!
Megették a kis nyulat is, az is elég volt egy napra, de másnapra megéheztek, megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm jaj beh rút!
Széttépték az őzet is, az már elég volt vagy két napra, de biz utoljára az is elfogyott. Megint nagyon megéheztek, egyszer azt mondja a farkas a rókának:
– No róka pajtás, már most nincs mit enni, hanem vagy én eszlek meg, vagy te engem, azért hát birkozzunk meg, nézzük, melyik lesz a győztes, a ravaszság-e vagy az erősség?
Megbirkoztak; a farkas lett a győztes, megölte a rókát; már evvel megérte egy hétig is, hanem ekkor ez is elfogyott, megint megéhezett a farkas. Mit csináljon nagy kinjában? elkezdett orditani, a mint a torkán kifért; épen vadászok jártak arra, észrevették, agyonlőtték, a bőréből bundát csináltak, még most is viselik, ha el nem nyűtték.
A KAKASKA ÉS A JÉRCZIKE.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy kis kakaska, meg egy jérczike; a mint ott kapargáltak a szemétdombon, megtalált a jérczike egy szem kökényt, el akarta nyelni, megakadt a torkán, elkezdett fúladozni, kérte a kakaskát:
– Eredj kakaskám, hozz a kúttól vizet, mert mindjárt megfúlok a kökénytől.
Elment a kakaska a kúthoz:
– Kút! adjál nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Nem adok biz én, mig nekem a fától zöld galyat nem hozol.
Elment a kakaska a fához:
– Fa adjál nekem zöld galyat, zöld galyat adom kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Bizony nem adok én – felel neki a fa – míg nekem a szép lyánytól koszorút nem hozol.
Elment a kakaska a szép lyányhoz:
– Szép lyány! adjál nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem zöld ágat, zöld ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Bizony nem adok én, mig nekem a vargától czipőt nem hozol.
Elment a kakaska a vargához:
– Varga! adjál nekem czipőt! czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád érte koszorút, koszorút adom fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Bizony nem adok én, míg nekem a molnártól csirizt nem hozol.
Elment a kakaska a molnárhoz.
– Molnár! adjál nekem csirizt, csirizt adom vargának, varga ád nekem czipőt, czipőt adom szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Nem adok addig, míg nekem a disznótól hájat nem hozol.
Elment a kakaska a disznóhoz:
– Disznó adjál nekem hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád nekem csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád nekem czipőt, czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút, koszorut viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Nem adok biz én, míg a szolgálótól moslékot nem hozol.
– Elment a kakaska a szolgálóhoz:
– Szolgáló adjál nekem moslékot, moslékot viszem disznónak, disznó ád érte hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád érte csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád érte czipőt, czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád érte koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.
A szolgáló adott neki moslékot, moslékot vitte disznónak, disznó adott neki hájat, hájat vitte molnárnak, molnár adott neki csirizt, csirizt vitte vargának, varga adott neki czipőt, czipőt vitte szép lyánynak, szép lyány adott neki koszorút, koszorút vitte fának, fa adott neki ágat, ágat vitte kútnak, kút adott neki vizet, vizet vitte pityikének, de a pityike már akkorra megfúladt a kökénytől.
Ha a pityike meg nem fúladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
A KÉT KOSZORÚ.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt két gyönyörű szép lyánya. Egyszer ennek a királynak el kellett menni háborúba, sajnálta a két fiatal lyányt gyámol nélkül hagyni, hogy elkapja őket a világ, de hiába! menni kellett; hagyott hát mindegyik lyányánál egy-egy koszorút, szép nyíló virágból fontat:
– No lyányaim, ezt a két koszorút azért adom, hogy megtudjam, hogy viseltétek magatokat, mig én oda voltam, a ki megmarad ártatlannak, annak a koszorúja is megmarad virulónak, hanem a ki rossz, gonosz életet folytat, azé elhervad, ha éjjel-nappal mindig harmattal öntözi is. Azért a kinek elhervad a koszorúja, azt irgalom nélkül elkergetem a háztól.
Elment a király; de alig hogy betette maga után a kilincset, a nagyobbik lyány összehitta az olyan maga-fajta jóféle lyányokat, urfiakat, ott mindig ihogtak-vihogtak, olyan volt a ház, mint egy korcsma, éjjel-nappal mindig jártak ki s be rajta; a szegény ártatlan kisebbik lyány mondta neki, hogy ne csinálja azt, majd elhervad a koszorúja, akkor jött észre a nagyobbik is, de már akkor későn, elvesztette már szűzies ártatlanságát, csinálhatott már akkor akarmit, el volt hervadva a koszorú. Megijedt nagyon, hogy elkergeti az apja, de a húgának nem szólt semmit, a koszorút se mutatta meg, hanem éjtszaka mikor aludtak, csendesen fölkelt, megcserélte a két koszorút, a magáét tette a húgáé helyébe. A szegény kisebb lyány mikor felébredt, meglátta a koszorút, hogy el van hervadva, elkezdett sírni, de olyan keservesen, hogy az ellenségnek is megesett volna rajta a szíve. A nagyobb lyány csak a nagy zokogásra ébredt fel, oda ment hozzá, kérdezte, hogy mi baja, a szegény lyány szólni se’ tudott, ugy erőt vett rajta a zokogás, csak rámutatott a koszorúra, a nagyobbik is tettette magát, mint ha nagyon sajnálná, elkezdett sirni, mutogatta a maga koszorúját, hogy még az egészen ép, azon módon van, a hogy az apja od’adta. A szegény kisebb lyány nem szólt, nem is panaszkodott, csak sirt keserves zokogással.
De a gonosz néne még avval nem elégedett meg, hogy a koszorút elcserélte, egészen tönkre akarta tenni a húga jó hirnevét, hogy őrá még csak ne is gyanakodhassanak. Itt hát mit cselekedett? istenfélő ember még nem is gondolna olyanra; kiment a kertbe, fogott egy piczi-kis kigyót, azt egy pohár vizbe tette, megitatta a testvérjével; az szegény megitta, mert búvában azt se’ tudta hanyadán van, nem hogy arra vigyázott volna, van-e valami a vizben, a mit iszik, vagy nincs?
Ez napságtól fogva napról-napra nőtt a lyány hasa, mert a kigyó nőtt benne, a nénje pedig ráfogta, hogy viselős. Mikor már olyan nagy volt a hasa, hogy a ki nem tudta, csakugyan nem gondolhatott mást, mint hogy viselős, haza jött a király a háborúból. Még le se’ szállt a kocsiról, már a nagyobbik lyány szaladt elibe, mutogatta a koszorúját, hogy milyen szép, a húgát pedig bevádolta, hogy a koszorúja is elhervadt, meg viselős is. Maga elébe hivatta a király a kisebb lyányát, látta, hogy nagy a hasa, mindjárt elkergette, hogy pusztuljon a szeme elől, mert ő olyan lyányt, a kinek még férjhez menetele előtt kontyot kell kötni, látni se’ akar. Hiába volt minden kérés-könyörgés, a király rá se’ hallgatott.
Felkészült hát az útra, hanem mielőtt elindult volna, kérte az apját, hogy csináltasson neki utoljára egy selyemruhát, és egy faruhát. Ezt megtette a király, hiszen a halálra szentencziázott rabnak is megteszik az utolsó kivánságát, hát a maga tulajdon lyányának hogy ne tette volna? Magára vette a szegény lyány alól a selyemruhát, felibe a faruhát, ugy indult el.
Ment mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy városba ért, a hol egy fiatal király lakott. Ott egyenesen ment a királyhoz, kérte, hogy fogadja meg őtet pulykapásztornak, a király eleinte meg se’ akarta fogadni, hogy olyan faruhás lyány meg se’ tudja őrizni a pulykát, de ez addig könyörgött, mig utoljára mégis megfogadta. Ott éldegélt aztán sokáig, mindig a faruhában járt; reggelenkint kihajtotta a pulykákat a mezőre, este meg haza. Egyszer egy reggel csak oda hajtotta a királyi palota elébe, ott folyt egy folyó, annak a partján igen szép fű volt, ott leült egy fűzfa alá, a pulykák meg legelgettek. A mint ott üldögélt a jó hűvösön, szép csendesen elaludt, alig aludt el, kidugta egy-néhány kigyó a vizből a fejét, elkezdtek beszélni annak a kigyónak, amelyik a lyány hasába volt:
– Gyere ki pajtás abból a büdös gyomorból, ugyan hogy nem restellesz magad lenni, gyere ki, jobb itt a vizben, itt sokan vagyunk czimboráid.
Addig-addig csalogatták, mig utoljára csakugyan kimászott a lyány száján, bele ment a vizbe.
Ezt pedig a király mind látta az ablakából, mindjárt küldte az inasát, hogy hivja fel a pulykapásztor-lyányt. Felhivta az inas, hanem a lyány levetette először a faruhát, hogy csak a selyem maradt rajta, ugy ment be. Hej dehogy ismerte a király, hogy ez a pulykapásztor, még mikor mondta, se’ akarta neki elhinni, mert mióta a kigyó kiment belőle, százszor szebb lett, mint az előtt is volt; akkor a lyány elbeszélte egész élete folyását, a király megölelte-megcsókolta:
– No szivemnek szép szerelme, te az enyém én a tied, ásó-kapa válaszszon el egymástól.
Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig ettek-ittak.
Lakodalom után elmentek a lyány apjához elbeszéltek neki mindent, hogy milyen gonosz a nagyobbik lyánya, a király mindjárt kő közzé rakatta, ott veszett el étlen-szomjan; a fiatal párnak pedig által adta a maga országát is, evvel megint nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek, mig meg nem haltak.
A KÓRÓ ÉS A KIS MADÁR.
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra:
– Kis kóró ringass engemet!
– Nem ringatom biz én senki kis madarát!
A kis madár megharagudott, elrepült onnan. A mint ment mendegélt, talált egy kecskét:
– Kecske! rágd el a kórót!
Kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat. Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy farkast:
– Farkas! edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy falut:
– Falu! kergesd el a farkast!
Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat;
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy tüzet:
– Tűz! égesd meg a falut.
Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy vizet:
– Viz! oltsd el a tüzet.
Viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy bikát:
– Bika! idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy furkót.
– Furkó üsd agyon a bikát.
Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy férget.
– Féreg fúrd ki a furkót.
Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy kakast.
– Kakas kapd fel a férget.
Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, furja a furkót, szalad a furkó, üti a bikát, szalad a bika, iszsza a vizet, szalad a viz, oltja a tüzet, szalad a tűz, égeti a falut, szalad a falu, kergeti a farkast, szalad a farkas, eszi a kecskét, szalad a kecske, rágja a kórót, a kóró bezzeg ringatta a kis madarat.
Ha még akkor se’ ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.
A KIS KÖDMÖN.
Volt a világon, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt egy jó modú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy lyánya.
Egyszer oda, ment egy szép fiatal legény másod magával ház-tűz nézni. Mindjárt kinálták őket tyúkkal-kalácscsal, borért is leküldte az ember a lyányát a pinczébe. Lement a lyány elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő a pincze egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a lyány hogy ő érte most itt vannak a ház-tűz nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fiu egyszer le talál szökni a pinczébe, csak ott ugrál csak ott ugrál a káposztás kő körül, a káposztás kő eldől, a kis fiut agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a lyány úgy annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sirt.
Már oda fent nem győzték várni, leküldte hát az ember a feleségét is: „Ugyan anyjuk, eredj le már, nézd meg mit csinál az a lyány ennyi ideig abban a pinczében, tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.“
Lement az asszony, látja, hogy ott sir a lyánya az ászkon:
– Hát téged mi lelt, hogy olyan keservesen sirdogálsz?
– Hogy ne sirnék édes anyám, mikor igy meg igy elgondoltam jövendőbeli állapotomat. Avval elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony a mint ezt meghallotta, leült a lyánya mellé, ő is rákezdte a sirást.
Nagyon megharagudott már oda fönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.
– Ejnye szedte-vette teremtette, már bizonyosan a bort folyatták el, már csak megnézem, hova vesztek?
Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt?
– Hát ti ebadták, mit sirtok-ritok? mi bajotok esett ilyen hirtelen?!
– Jaj kedves apjukom, hogy ne sirnánk-rinánk – felelt rá az asszony – mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!
Itt elbeszéltek neki mindent, s úgy annyira elkeseritették, hogy az is közibük ült, segitett nekik a sirásban.
A kérő se’ győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pinczébe. Soh’se tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő csak kicsibe mult, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jó izűt nevetett.
– No – azt mondja – még ilyen bolond embereket nem láttam, hanem most elindulok, addig megyek, mig három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek lyányát, ha az Isten is ugy akarja.
Elindult a legény, azokat ott hagyta a pinczében, hogy sirjanak mig nekik tetszik. Ment aztán mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, a ki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni; közelebb megy hozzá, megszólitja:
– Hát kend atyafi mit csinál avval a dióval?
– Én bizony nagy munkában vagyok, már fél esztendő óta mindég hányom ezt a diót, de sehogy se’ tudom felhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek 300 forintot, a ki valami módon felszállitaná.
– No hát majd felszállitom én, – mondja a kérő – avval elővett egy vékát, fél óra alatt mind felhordta a diót, mindjárt megkapta a 300 forintot, tovább ment vele.
– No – gondolta magában – akadtam már egy bolondra.
Megint ment mendegélt, talált egy embert. Csak nézte csak nézte, hogy mit csinál? de sehogy se’ tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, avval hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, a melyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyuk forma ajtója; oda megy hozzá, megszólitja:
– Jó napot adjon isten földi, hát miben fáradozik kend?
– Fogadj Isten atyafi; hát biz én a tavaszszal lesz esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom miféle Isten csudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se’ csinál neki, én meg mióta készen van, mindég azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnák is 300 forintot annak az embernek, a ki világossá tudná tenni.
– No majd világossá teszem én – mondta rá a legény – elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világossá lett a ház, a legény megkapta itt is a 300 forintot, avval ezt is ott hagyta.
– No – gondolta magában – akadtam már második bolondra is.
Megint ment mendegélt, talált egy asszonyt a ki a kis csirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólitja a legény:
– Hát kend néném asszony amit csinál?
– Biz én öcsém ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogy ha szerte szélyel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se’ tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik; adnék is 300 forintot annak az embernek, a ki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök.
– Én megmondom néném asszony: soh’se dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.
Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt od’adta a legénynek a 300 forintot, az is megörült neki, mindjárt visszaindult.
– No hála Istennek – gondolta magában – megtaláltam mind a három bolondot.
Mihelyt haza ért, mindjárt elkendőzte a lyányt, két hét mulva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kis fiok, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon, még most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.
ICZINKE-PICZINKE.
Volt a világon egy iczinke-piczinke kis asszony, annak az iczinke-piczinke kis asszonynak volt egy iczinke-piczinke kis tehene, azt az iczinke-piczinke kis tehenet megfejte egy iczinke-piczinke kis zsajtárba; abból az iczinke-piczinke kis zsajtárból azt az iczinke-piczinke kis tejet beleszűrte egy iczinke-piczinke kis szűrőn egy iczinke-piczinke kis fazékba, azt az iczinke-piczinke kis fazekat rátette egy iczinke-piczinke kis padra, befedte egy iczinke-piczinke kis fedővel. Volt annak az iczinke-piczinke kis asszonynak egy iczinke-piczinke kis macskája, az az iczinke-piczinke kis macska odament az iczinke-piczinke kis fazékhoz, fel borította az iczinke-piczinke kis tejet; ezért nagyon megharagudott az iczinke-piczinke kis asszony, felkapott egy iczinke-piczinke kis nyujtófát, úgy megütötte vele az iczinke-piczinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az iczinke-piczinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én iczinke-piczinke kis mesém is tovább tartott válna.
MÉRT HARAGSZIK A DISZNÓ A KUTYÁRA, A KUTYA A MACSKÁRA, A MACSKA AZ EGÉRRE?
A disznó egyszer kapott volt valami kutyabőrös írást, szabadság levelet. Őrizte mint a szeme fényét, éjjel-nappal magánál hordta; egyszer azonban el kellett neki menni messze útra, nem vihette el a szabadság levelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is arra határozta, hogy od’adja legjobb komájának a kutyának, majd megőrzi az, mig ő oda jár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az irással mit volt mit tenni? nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba. Gondolkozott rajta, hova tegye az irást? már nem volt senki a kire bizhatta volna; kapta magát, felvitte a padlásra, eldugta a gerincz-gerenda mellé; avval mint a kinek rendben van a szénája, átment a szomszédba. Este felé hazament, kereste az irást de biz azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se aztán a kutya a disznónak.
Ettől az időtől sohase’ tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.