Eredeti népmesék

Egyszer szép csendesen megnyilt az ablak, berepült rajta az arany kacsa, gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt, megfürösztötte a kis fiát, bepólyálta, lefektette; azután oda ment az urához, hogy majd végig, végig siratja, de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta. Pista is hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt menekvése a szép királynénak.

Másnap nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig járták azt a hires tyúkverő kállai kettőst.

A vén gazdasszonyt pedig négy felé vágatta a király, kiszegeztette a város négy sarkára.

A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtette a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig addig mesterkedtek, mig utoljára aztán csakugyan átváltoztatták olyan szép legénynyé, hogy keresni kellett párját.

A VERES TEHÉN.

Volt abban a városban egy özvegy asszony, annak volt három lyánya, ezek mindég csalogatták Ferkót magukhoz, addig addig csalogatták, hogy Ferkó megszerette őket, addig kérte az apját, hogy vegye el az özvegy asszonyt, hogy a király utoljára rá lett, elvette. Hej szegény kis Ferkó nem is gondolta volna, hogy az ő jó állapotja olyan hirtelen roszra fordul; mert alig hogy haza vitték a mostoháját, mindjárt máskép bánt vele, addig mindig tömte bele a legjobb ételeket, azután meg a korpa kenyeret is darabonként kéztől adta neki; a maga lyányait tejbe-vajba fürösztötte, még a szélre se’ eresztette ki soha, szegény Ferkót meg kicsapta a cselédek közé, mindég ott lakott. A király az ország dolgával volt elfoglalva, nem igen gondolt rá, hogy mivel tartják a fiát, mit adnak neki enni? hej pedig ha tudta volna, hogy a felesége mindég azon mesterkedik, hogy mi módon veszithetné el Ferkót, hogy az ország az ő lyányaira maradjon, – majd máskép vette volna ő is a dolgot!

Itt – lelkemadta – meg se’ gondolnák kelmetek, mi történt a dologból? Egy reggel bement a király udvarába egy szép veres tehén, ment egyenesen az istállóba, mint a ki tudja a járást, megállott a jászol előtt, csakhogy maga magának a szarvára nem kötötte a kötelet! A mindenesnek csak elállt szeme-szája, hogy miféle Isten csudája tehén az; mit keres az ott? szaladt egyenesen a királyhoz, elmondta neki a dolgot. A király is megörült a mint meghallotta, mert már a felesége három nap óta azért nyelvelt rá, hogy kevés a fejős tehén; megparancsolta hogy kössék a többi tehén közé, ha nem akad gazdája, jó lesz ez is fejős tehénnek. Bekötötték hát az istállóba, pedig ez a tehén nem volt más, mint a meghalt első királyné, a Ferkó édes anyja, a ki azért ment veres tehén képében a királyi udvarba, hogy a fiát táplálja, mert látta hogy milyen roszul bánnak vele. Már egynéhány napig ott volt, de még se’ segíthetett a fián, mert az felé se’ ment az istállónak; hanem tán egy hét mulva oda ment be egy délben, a maga ebédjét, a darab korpa kenyeret megenni. Az istállóban épen senki se’ volt, a kis Ferkó amint észrevette, hogy senki se látja, elkezdett sírni, de oly keservesen, hogy az ellenség szíve is megesett volna rajta. A veres tehén a mint meglátta, mindjárt magához szóllította:

– Édes fiam – mondja neki – én vagyok a te édes anyád, azért jöttem ide veres tehén képében hogy téged tápláljalak, mert láttam, hogy milyen rosszul bánnak veled. Ezután hát soha se’ edd meg azt a rossz kenyeret, hanem add oda a kutyának, magad meg ha megéhezel, csak gyere ide, majd jóltartalak én.

Erre a szóra megfogta a jobb szarvát, lecsavarta, olyan teritett asztal termett oda, hogy a királyi palotában se’ volt párja soha. Ferkó istenesen jóllakott, azután kiment, de az anyja erősen ráparancsolt, hogy el ne mondja senkinek a dolgot, mert akkor akár mi úton-módon, de elveszítik mind a kettőjöket. Nem is szólt Ferkó senkinek, de az napságtól fogva olyan piros pozsgás fiu vált belőle, hogy párját kellett keresni.

A királyné sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi dolog az, hogy Ferkó olyan egészséges, pedig egyebet se’ kap, mint korpa kenyeret, az ő lyányai mindig pecsenyével, kalácscsal élnek, még is csunyább szinben vannak. A lyányaitól is kérdezte, hogy nem tudják-e ennek az okát? de azok se’ tudták. Amint ott tanakodtak rajta, megint megy be Ferkó, hogy adjanak neki kenyeret, mert ehetnék; oda adnak neki egy darabot, Ferkó szalad vele egyenesen az istállóba. Azt mondja a királyné a legkisebb lyányának:

– Eredj lyányom nézd meg, hova teszi az a kölök azt a sok kenyeret?

Ennek a lyánynak, a kinek azt mondta, csak egy szeme volt a homloka közepén, mert (azt még el is feledtem mondani) ez a három lyány olyan csodálatos teremtése volt az istennek, hogy a legkisebbnek egy szeme volt, a középsőnek kettő, a legnagyobbnak három.

Most hát az egyszemű ment le meglesni Ferkót, elment az istállóig, megállott az ajtajában; a mint a veres tehén meglátta rákiáltott:

– Gyere ide te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól, de elébb hunyd be a szemed, majd ha kérdik oda bent, hogy ki ád Ferkónak enni, meg ne mondd, mert halálnak-halálával halsz meg, úgy se’ tudnál semmi bizonyost mondani, mert be volt hunyva a szemed, nem láttál semmit.

Jóllakott a lyány, hogy alig birt mozogni, azután felment az anyjához. Kérdezték tőle, hogy mit látott, de nem merte megmondani, csak azt mondta, hogy maga eszi meg Ferkó a kenyeret, leűl a jászol mellé, úgy eszi, hogy majd megfúlad tőlle.

Azt mondja a királyné a középső lyányának, a kinek két szeme volt:

– Eredj le te lyányom, több szemed van, hátha többet látnál.

Lement a középső lyány is, ez is megállott az istálló ajtóban, ezt is behítta a veres tehén: „Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól téged is, de előbb behunyd a szemed, hogy semmit se láss, ha pedig odabent valamit meg mersz mondani, halálnak-halálával halsz meg, úgy se’ tudsz semmi bizonyost, nem látsz semmit.“

Tele ette magát ez a lyány is, hogy majd kipukkadt, azután felment, de odafent ez se’ mert mást mondani, csak azt mondta, hogy maga Ferkó eszi meg mind azt a kenyeret. Megszóllal erre a legöregebb lyány, a kinek három szeme volt:

– Édes anyám, majd lemegyek én, nekem három szemem van, jobban észreveszek akármit.

Az anyja azt mondta rá, hogy nem bánja, ha le megy is, lement hát a lyány. Megállt az istálló ajtóban, a veres tehén behívta ezt is:

– Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól téged is, de először hunyd be a szemed.

A lyány behunyta a két szemét, de a harmadikat, amely a tarkóján volt, nyitva hagyta. Oda áll a veres tehén mellé, hát látja, hogy lecsavarja a jobb szarvát, mindjárt olyan terített asztal kerekedik oda, hogy nem volt párja széles e’ világon. Jól lakott a lyány, mikor fel akart menni, erre is ráparancsolt a veres tehén, hogy meg ne merjen oda bent mondani semmit, de hiába volt az erős parancs, mert a lyány, hogy mindent látott, alig várta, hogy fölérjen a palotába, mindjárt elmondta az anyjának töviről-hegyire a dolgot.

– Jaj édes anyám nem csuda, hogy Ferkó olyan egészséges, olyan ételekkel italokkal él az, a miknek mi még hirét se’ hallottuk, csak a jobb szarvát csavarja le az a veres tehén, – a ki pedig nem is tehén, hanem a Ferkó édesanyja, az első királyné, – mindjárt olyan terített asztal terem a jászol elébe, a milyet még soha se’ látott édes anyám, Ferkó csak úgy turkál a sok drága ételek közt; hanem már most azon gondolkozzunk, hogy hogy veszítsük el azt a veres tehenet, mert ha azt meg nem öletjük, a nyakunkra neveli ezt a kölköt.

Megijedt a királyné, a mint ezt meghallotta, gondolkozóba esett, hogy miképen kellene elveszítni a veres tehenet, azt tudta, hogy az urának nagyon kedves állatja, nem egy könnyen lesz rá hogy levágják, addig gondolkozott, mig kitalálta avval a furfangos eszivel.

– No lyányom – mondta a legnagyobb lyányának – úgy gondoltam ki a dolgot, hogy én most nehéz betegnek tettetem magam, majd ha az uram haza jön a háborúból (mert épen háborúban volt a király) majd próbál meggyógyittatni, de én addig fel nem kelek az ágyból, mig a veres tehén szívéből nem ehetem.

Mikor azt beszélte a királyné, a kis Ferkó épen ott hallgatódzott a kulcslyukon, leszaladt nagy ríva a veres tehénhez: „Jaj édes anyám, ezt meg ezt beszélik odafent.“ Feleli rá az anyja: „Soha se sírj azon édes fiam, jó az isten jót ád, majd gondodat viseli, de nem is hagyom én magam levágni, hanem tudod, úgy tégy, hogy mikor ide hívják a mészárost, hogy engem levágjon, kérd az apádat menyre-földre, hogy engedje meg, hogy te vágj le, ha nem akarja megengedni, én nem hagyom megfogni magam, úgy aztán majd csak megengedi, akkor te gyere mellém, emeld fel a taglót, de ne üss rám, hanem hajítsd el messzire, magad meg pattanj fel a hátamra, úgy elviszlek én, hogy soha se’ látnak többet ezek a kutyák.“

Csakugyan úgy történt a dolog, amint előre kicsinálták. Hazajött a király a háborúból, nagy betegen találta a feleségét, megijedt szörnyen, hogy már ez is meghal, mindjárt összehivatta az ország minden doktorát, borbélyát, bába asszonyát, minden kuruzsló öreg asszonyt, minden hetedik gyermeket, ha hogy tudnának rajta segíteni. Gyógyitották volna is ezek a királynét mindenféle orvossággal, de nem lett semmi láttatja.

Egy reggel behivatja a királyné az urát magához:

– Hej kedves uram – mondja neki – megálmodtam ám az éjszaka, hogy mitől gyógyulnék meg, de meg se’ merem mondani, mert tudom, úgy se engeded megtenni, pedig ha abból nem ehetem, harmadnapra meghalok.

– De hogy nem engedem meg kedves feleségem, a mi csak hatalmamban áll, mindent megteszek, csak te meggyógyulj. Mi lenne hát az, a mi javulásodra szolgálna?

– Nem más, mint a veres tehénnek a szíve, ha abból csak egy falatot ehetném, mindjárt meggyógyulnék.

– Oh ha csak az a baj, mindjárt levágatom azt a veres tehenet, délre el is lesz készítve a szíve, biz ennek kár is volt olyan nagy feneket keríteni.

El is küldött a király mindjárt mészárosokért. Oda mentek a mészárosok, kivezették a tehenet az udvarra, amint kiértek, elszabadult a tehén, sehogy se tudták megfogni, szaladgált, öklelődzött, meg nem állott egy szempillantásra se’. A kis Ferkó odament az apjához, elkezdte kérni, hogy adassa oda neki a taglót, majd meglátják, neki megáll; a király eleinte rá se’ hederített, hogy mit beszél a fia, de hogy látta, hogy a vágólegények sehogy se’ birnak a tehénnel, oda szólt nekik:

– Ugyan adjátok oda azt a taglót ennek a gyermeknek, hadd lássuk mire megy vele.

A kezébe veszi Ferkó a taglót, közeledik a tehénhez, hát úgy megáll, mint egy tőke, meg se’ mozdul; elbámult mindenki, hogy mi lesz már ebből? Ferkó egészen mellé ment a tehénnek, felemelte a taglót, már csak várták, hogy hogy üti le a tehenet, hát hirtelen elhajította a taglót, felpattant a veres tehén hátára, úgy elnyargalt rajta, hogy soha se’ látták többet. Hiába nyargaltak utána lóhátas emberek, még csak nyomába se’ hághattak.

Ettől az órától kezdve mindenben szerencsétlen lett a király, a regementjét megverték, elpusztították, gulyája, ménese mind eldöglött, a mije csak volt, mindenének vége lett, az asszony is pusztította, a három eladó lyány is prédálta, egy szóval mikor a kis Ferkó elment a királyi háztól, az isten áldása is ott hagyta, földönfutóvá lett a király is, a királyné is a lyányaival együtt.

A veres tehén pedig ment, mendegélt hetedhét ország ellen a kis Ferkóval, mindaddig ment, mig a király országából ki nem ért, ott aztán megállott, leszállitotta Ferkót a hátáról.

– No fiam, – mondta neki – te maradj itt, én elmegyek egy kicsit legelni, mert éhes vagyok, ha addig keres valaki, mondjad neki, hogy elmentem zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni, ha pedig valami bajod lenne, nesze itt van ez a síp, ezt fúdd meg, mindjárt itt termek.

Elment a veres tehén, de alig hogy elment, mindjárt ott termett Ferkó mellett egy nagy farkas:

– No te kutya, hol van az a k.... anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem a rézhídra jőjjön viaskodni.

Mihelyt elment a farkas, mindjárt megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja:

– No fiam mi bajod?

– Hát itt volt egy nagy farkas, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap ővele a rézhídra menjen kend viaskodni.

– Hadd beszéljen, rá se’ hallgatok, hanem még egy kicsit elmegyek legelni, mert még nem laktam jól.

Alig ment el, megint ott termett egy nagy medve:

– No te kutya, hol van az a k.... anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem az ezüsthídra jöjjön viaskodni.

Megint megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja:

– No fiam mi bajod van megint?

– Hát itt volt egy nagy medve, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap ővele az ezüst hídra menjen kend viaskodni.

– No fiam csak ennél nagyobb bajt ne adjon az Isten soha, akkor még jó lesz. Hanem még egy kicsit elmegyek, mert még se’ laktam jól.

Alig hogy elment, ott termett egy nagy dühös oroszlán.

– No te kutya, k....nak a fattya, hol van az a csatrangos anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy itt voltam, de most ha ezer lelke van is, meg kell neki halni, holnap én velem az aranyhídra jőjjön viaskodni.

Megfújja Ferkó a sípot, ott terem a veres tehén nagy sárosan, elfáradva:

– No fiam megint baj van?

– Baj bizony édes anyám, itt volt egy nagy dühös oroszlán, azt mondta, hogy holnap ővele az aranyhídra menjen kend viaskodni.

– No fiam ha az is ellenem van, akkor meg kell halnom, mert avval a dühös állattal nem birok, de majd ha kimegyünk holnap az aranyhídhoz gyere ki te is, állj meg a híd mellett, mikor majd én látom, hogy csakugyan felül kerekedik az oroszlán, elhajitom a jobb szarvam, te azt kapd föl, szaladj el vele, de bele ne nézz, mig valami nagy várost nem érsz, ott aztán bele nézhetsz, majd meglátod mi lesz belőle!

Másnap elbucsúztak egymástól, kimentek nagy szomorúan az arany hidhoz, már akkor ott várta őket az oroszlán, összecsaptak a veres tehénnel, sokáig viaskodtak, utoljára is az oroszlán kerekedett felül, akkor a veres tehén elhajította a jobb szarvát, Ferkó felkapta, szaladt vele, mig egy város alá nem ért, ott bele nézett, hát – hiszik nem hiszik kendtek – olyan nagy juhnyáj jött ki belőle, hogy nem látszott széle-hossza. No’iszen meggyűlt vele szegény Ferkónak a baja, nem tudta, hogy mit csináljon avval a sok juhval, maga nem tudott velök bánni, juhásza meg nem volt. Amint igy töprenkedik, oda megy hozzá egy nagy kutya, azt mondja neki.

– Látom gazduramnak nincs juhásza, fogadjon meg engem, majd megőrzöm én a nyáját.

– Nem bánom – feleli Ferkó – hát mit kérnél?

– Ha megengedné gazd’uram, hogy hat juhát megegyem, akkor beszegődném.

– No nem bánom, hanem aztán hűségesen szolgálj.

Hozzá fogott a kutya az evéshez, de mikor a hatodikat ette volna, kipukkant; megint juhász nélkül maradt Ferkó. Különben is nagyon szomorú volt szegény, hogy igy magában maradt, senkije sincs a kerek ég alatt, e’ meg még jobban elvette a kedvét. A mint ott búslakodik, odamegy hozzá egy farkas.

– Ejnye de szomorú gazd’uram, mondja neki.

– Bizony hé nem is lesz nekem jó kedvem ebbe’ az életbe’ se’ soha, látod most sincs juhászom, a kire ezt a nyájat bizhatnám.

– A’ bizony nagy baj, hanem tudja mit, gazd’uram? gondoltam én egyet: azt mondja kend, hogy soha se’ lesz többet jó kedve, én hát beszegődöm juhásznak, meg is őrzöm a nyáját hűségesen, ha megigéri kend, hogy mihelyt legelőször jó kedve lesz, nekem adja a fejét.

– Itt a kezem – felelt rá Ferkó, mert maga is azt gondolta, hogy neki már nem is lehet soha többet jó kedve.

Attól az órától fogva a farkas őrizte a nyájat hűségesen, mert úgy gondolkozott, hogy majd csak lesz egyszer a gazdájának jó kedve, akkor aztán megeszi, a nyáj is őrá marad; Ferkó pedig eladott egy jó csomó juhot, az árából nagy palotát csináltatott, élt a nagy uraságban.

Lakott abban a városban egy igen gazdag király, nem volt neki több gyermeke, csak egyetlen egy gyönyörűséges szép lyánya. Ez a király egyszer nagy bált adott, Ferkót is meghívta bele. El is ment Ferkó: csináltatott magának egy öltöző aranypaszomántos ruhát, azt magára vette, úgy ment el. Mikor belépett az ajtón, mindenki rábámult, a sok herczegkisasszony mind azt suttogta egymásnak, hogy még ilyen szép legényt nem látott; de Ferkó rájok se nézett, hanem ment egyenesen a királykisasszonyhoz, tánczba húzta, táncz után meg beszédbe eredt vele. Elmondta neki az egész élete történetét, hogy ő is királyfi, meg mindent, a mi csak vele történt, s úgy annyira beleszerettek egymásba még akkor este, hogy felfogadták, hogy soha többet el nem hagyják egymást.

Másnap meg is kérte Ferkó a királytól a lyányát, az beleegyezett, megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Hanem mikor legjobban mulatnak, betoppan a farkas, mondja, hogy ő a vőlegény fejéért jött, akkor jutott Ferkónak eszébe a fogadása, nagyon megijedt ő is, a menyasszonya is, szaladtak nagy ijedten a királyi apjokhoz, elmondták neki a dolgot. A király nagyot nevetett rajta:

– No csak maradjatok itt, majd kifizetem én farkas uramat; avval kiment, volt neki kilencz nagy komondora, azoknak oda adott kilencz búza kenyeret, mikor megették, ráuszította őket a farkasra, úgy széttépték, mint a semmit.

Akkor megint nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem haltak.

A TÜNDERKISASSZONY ÉS A CZIGÁNYLYÁNY.

De a királyfi csak tovább hajigált, egyszer aztán úgy oda talált vágni egy darab követ, hogy eltört mind a három korsó.

– No felséges királyfi – mondja az öreg asszony – most már majd meglássa, ebbe az erdőbe házasodik, ebből vesz feleséget.

A királyfi csak nevette, gondolta magában, hogy mi bolond beszéd az már, hogy ő ebbe az erdőbe házasodik, ha csak valami medvét, vagy farkast nem vesz el.

Ment aztán az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis árva-tölgyfát egymás mellett, egy tőről fakadva. Szép egyenes volt mind a három, a királyfi nagyon megszerette, „milyen jó lesz mind a három ostornyélnek“ – elővette a bicskáját, levágott egyet közülök. Hát amint levágta, kilépett belőle egy gyönyörű szép tündérkisasszony, de olyan a milyet még emberi szem nem látott; elkiáltotta magát fuldokló hangon:

– Jaj vizet – vizet, mert mindjárt megfúlok!

A királyfi kipkedett-kapkodott, de biz egy árva csepp vizet se tudott keríteni, ott fuladt meg szeme láttára a gyönyörű tündérkisasszony. A királyfi bánatában végig-végig siratta, de hiába! az már többet fel nem támadt; mit volt mit tenni? ölbe vette a szép halottat, haza vitte, eltemettette nagy pompával.

Másnap bú-elfelejtésül megint kiment vadászni. Amint vadászgatott, megint oda tévedt, ahol a három kis árva-tölgyet találta, de már csak kettő volt, azok is szomorúan egymásra hajoltak, mintha búsulnának.

– Veszett fejszének a nyele fordul, – gondolta a királyfi, – levágom ezt a kettőt ostornyélnek, úgy se vettem hasznát annak amit tegnap levágtam.

Levágta aztán megint az egyiket, hát egy még hétszerte szebb tündérkisasszony lépett ki belőle, ez is elkiáltotta magát fuldokló hangon:

– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!

De a királyfi ennek se tudott vizet adni, ez is ott halt meg szeme-láttára, hogy majd a szíve repedt meg bele. Ezt is végig-végig siratta a királyfi, azután ölébe vette, haza vitte, eltemettette még nagyobb pompával. Egész éjszaka aztán mindig azon szomorkodott, hogy hogy ölt ő meg két gyönyörű teremtést; csak akkor jutott eszébe a harmadik kis fa, hogy hátha abban is van szép tündér-kisasszony. Ezen úgy megörült, hogy ha éjszaka nem lett volna, mindjárt ment volna egyenesen oda. De másnap reggel nem is várt keltést, felkelt még hajnal előtt, felöltözött, a kezébe vett egy korsó friss vizet, meg egy szép poharat; elindult az erdőbe. Csakhamar rátalált a harmadik szép kis fára, lemetszette nagy vigyázva, hát csakugyan kilépett ebből is egy nem hétszer, de hetvenhétszer szebb tündérkisasszony, mint a két első volt, elsikoltotta ez is magát:

– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!

A királyfi mindjárt a szájához tartotta a jó friss vizet, ivott belőle a tündér-kisasszony, mindjárt nem lett semmi baja; a királyfi megölelte, megcsókolta.

– No szívemnek szép szerelme, én a tied, te az enyim, hanem most már esküdj meg nekem, hogy soha el nem hagysz!

A tündér-kisasszony is nagyon megszerette a királyfit, ott mindjárt örök hűséget esküdtek egymásnak, a királyfi elmondta, kicsoda-micsoda, azután elindúltak haza felé. Mentek, mendegéltek, már az erdőből is kiértek, hanem már ott nagyon keményen kezdett sütni a nap a tündér-kisasszonyra, különben is gyenge volt még, alig birta a lába, arra határozták hát, hogy a királyfi haza megy hintóért, a tündér-kisasszony pedig, hogy semmi baja ne történjék, – ott volt egy kút, a mellett egy fűzfa – felűl arra, ott várja meg. Ugy is tettek. A királyfi elment haza, ott hagyta a szép kedvesét magára a fűzfán.

Várt, várt a szép kisasszony, egyszer oda ment egy lincses loncsos czigánylyány a kúthoz vizért; amint leeresztette a korsóját, meglátta a szép kisasszony képét a kútban, megörült neki, hogy az az ő árnyéka, elkezdett csókot hányni felé a két retkes kezével; hát látja ám, hogy az meg se mozdul, néz szélyel, hogy ha nem az ő árnyéka, hát kié? meglátja a fűzfán a tündérkisasszonyt. Mindjárt oda ment hozzá:

– Jaj lelkem be szép vagy, eszem a zúzád, hát hogy kerültél ide; ki vagy? mi vagy? kit vársz itt?

Az a szegény ártatlan teremtés – hogy ő olyan jószivű volt, azt gondolta, más is olyan, – kibeszélt neki mindent, hogy ő most a királyfit várja, aki csak a hintóért ment haza, de mindjárt itt lesz. A czigánylyánynak se kellett több amint ezt meghallotta, nem is gondolkozott soká, nem törte a fejét, hogy mit csináljon, hanem megfogta a tündérkisasszonyt, lehúzta a fáról, levetkőztette, úgy aztán belelökte a kútba; a sok szép tündér ruhát pedig imigy-amúgy, mintha a padlásról hányták volna rá, magára rakta. De a tündérkisasszony nem halt bele a kútba, hanem egy szép aranyhallá változott, úgy uszkált előre hátra. Észrevette ezt a czigánylyány is, gondolta hogy nem jó lesz azt ott hagyni, mert még megint feltámad, akkor pedig az ő pünkösdi királyságának vége, elkezdte hát próbálgatni, hogy majd kifogja. Mikor legjobban mesterkedett, akkor érkezett meg a királyfi a szép aranyos hintóval, meg a nagy lakodalmas néppel, meglátta, hogy mit csinál a kedvese.

– Hát te lelkem mit keresel abban a kútban?

– Én bizony egy kis arany halat láttam meg benne, nagyon megszerettem, azt akarnám kifogni.

– Soh’se fogdosd biz azt, van otthon száz is, majd töltheted bennök kedved, hanem fordulj ide, hadd csókoljalak meg,

Oda fordult a czigánylyány, meglátta a csunya pofáját a királyfi, – mintha csak pofon csapták volna, úgy elkapta a fejét.

– Ejnye hé be megcsúnyultál, mig oda voltam, ha a ruhád nem látnám, azt gondolnám, nem is te vagy!

– Jaj kedvesem nem vagyok én a naphoz szokva, se a fúvó szélhez, nap összeégetett, szél kifútta arczom, azért vagyok ilyen csunya, de azon ne búsulj, majd megszépülök én megint otthon.

A királyfi aztán – mit volt mit tenni? – megnyugodott benne, haza vitte, megesküdött vele, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra járt a hire.

Itt mi lett a dologból, mi nem – el se gondolná az ember, a fiatal király apródonkint hozzá szokott a czigánylyányhoz, mert az is felvette magát a sok ételtől-italtól, utoljára még megszerette. A királynénak pedig éjjel nappal az arany hal forgott az eszében: „Hátha egyszer csak feltámad, haza jön, akkor véged neked czigánylyányból lett királyné, azért jól felkösd az eszed.“ Gondolkozott rajta, hogy s mikép lehetne azt elveszíteni, talált is ki utoljára egyet. Betegnek tettette magát, még pedig súlyos betegnek, nem is gyógyult meg semmitől, pedig annyi volt körülötte a sok doktor, borbély, bábaasszony, hogy számát se lehetett tudni, elő is vették minden mesterségöket, de hiába, a királyné csak nem gyógyult. Egy reggel aztán, mikor már azt beszélték róla, hogy alkudozik is már a másvilágiakkal, magához hivatta az urát.

– Én édes kedves uram akarod-e hogy meggyógyuljak? kérdezi tőle.

– Hogy ne akarnám kedves feleségem, hisz akkor nem hivattam volna ide azt a sok doktort.

– No ha akarod, hát tudd meg, hogy engem a világ valamennyi doktora se’ tud meggyógyítni, mert nem segít rajtam más, csak az, ha annak a kis aranyhalnak a húsából ehetem, a melyik ebben s ebben a kútban van.

A király mindjárt kiadta a parancsot, hogy neki azt a kis halat fogják meg mentől elébb; meg is fogták, meg is sütötték. A királyné tudta, hogy akármilyen kis porczikája a halnak megmarad, akkor megint nem vesz el a tündér-kisasszony, megparancsolta hát a szolgálónak, aki tisztitotta, hogy a pikkelyét mind összeszedje és megégesse, de vigyázzon, hogy egy se maradjon az udvaron. Maga is, mikor ette a halat mind összeszedte a szálkát, a tűzbe vetette. De biz ez a nagy óvatosság mind kárba veszett, mert a tisztitáskor egy kis halpénz elpattant, a szolgáló nem vette észre, ott maradt, másnap reggelre pedig olyan nagy fa nőtt ki belőle, hogy ember volt, aki körül érte a két karjával. Csodálta aztán isten, ember, hogy mi dolog az, hogy ahol tegnap még csak egy kóró, egy szamártövis se volt, hanem olyan volt a föld, mint a tenyerem, ott most ez a nagy fa van; de biz azt hiába csudálták, már az ott volt, száz ember se tehetett róla.

Mikor reggel a királyné felébredt, kinézett az ablakán, meglátta a szép gyönyörű fát, majd kibútt bőriből örömében, milyen szép lesz majd az alatt fonogatni, varrogatni; de csakhamar imhogy sirássá nem változott a nagy öröm, mert eszébe jutott, hogy olyan csuda-módra nem kerekedhetett az a fa oda, csak úgy, ha a tündérkisasszonynak – a kis aranyhalnak valami porczikájából támadt. Ezen aztán megint nagyon megijedt. „Már igy ezt a fát se lehet megtűrni tovább, ezt is, akárhogy mint, de el kell veszteni“ – gondolta magában. De mit csináljon; hogy veszítse el? tudta, hogy királyi urának nagyon kedves fája, csak úgy, minden igaz ok nélkül ki nem hagyja vágni. Megint betegnek tettette hát magát, nem is gyógyult meg semmitől, hiába mesterkedett körülötte a sok doktor; mikor már megint az a hir járt mindenfelé, hogy fél lába a koporsóban, megint behivatta magához az urát.

– Jaj kedves királyi uram, az éjszaka azt álmodtam, hogy semmitől mástól meg nem gyógyulok, csak attól, ha nekem annak a fának a tüzénél főznek ételt, a melyik a minapában olyan egyszerre nőtt ki az udvaron, de attól is csak úgy, ha derekát, gyökerét, galyát, levelét az utolsó szálkáig, az utolsó rügyig mind feltüzelik; azért – ha szeretsz – tedd meg ezt az egyet értem, mert ha meg nem teszed, holnaputánra ki leszek terítve.

Sajnálta ugyan a király a fát, de azért még is kivágatta, a gyökereit kiszedette, kiirtatta, feltüzeltette az utolsó levélig, az utolsó szilánkig. A királyné amint a tüzénél főzött ételből evett, mintha ketté vágták volna a betegségét, olyan egyszerre felgyógyult.

Itt, mi lett a dologból, mi nem, a királyné élte világát, rá se gondolt a tündérkisasszonyra, bizonyosnak tartotta, hogy elveszett. „Hogy is maradhatott volna meg, mikor az utolsó szilánkig mind feltüzelték a fát“ – gondolta magában. Pedig biz azt nem tüzelték fel, mert mikor vagdalták a derekát apróra, amint hasogatta egy szegény favágó ember, egy nagyon szép kis kerek deszka repült ki belőle, szakasztott olyan, mint egy köcsög fedő, mintha az isten is annak szánta volna. Felvette az ember eltette a tarisznyájába, este aztán haza vitte a feleségének, a meg majd megette kezét lábát, úgy megörült a gyönyörű kis deszkának, mindjárt be is fedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemencze vállára.

Másnap az egy pár szegény ember kiment még hajnalban tengerit kapálni; mikor elmentek, csak úgy hagyta az asszony a házat, amint volt, se fel nem ágyazott, se ki nem seprett, gondolta, hogy minek csinálna egy dologból kettőt, majd estére mind elvégzi, egész nap úgy se lesz senki a házban. Bereteszelték aztán az ajtót, a görbe kulcsot felszúrták az ereszbe, elmentek.

Este mikor visszajöttek, kinyitják az ajtót, belépnek a házba, hát minden olyan, mint a pohár, az ágy fel van vetve, az egész ház tisztára kiseperve, minden megtörülgetve, megtakarítva. Csudálkoztak mind a ketten, hogy mi dolog ez? ki csinálhatta ezt? utoljára is azt gondolták, hogy más nem lehetett, mint valamelyik pokolravaló szomszéd lyány, aki megleste hogy hova tették a kulcsot, mikor aztán elmentek, tréfából kitakaritotta a házat.

No ez ebben maradt.

Másnap megint elmentek dologra, bezártak jól mindent, a kulcsot elvitték magukkal, hanem most se takarítottak ki, most is szélyel hagytak mindent. Este amint haza mentek, kinyitották az ajtót, hát olyan volt a ház, mint a tükör, ki volt seperve, felágyazva, feltörülgetve. Megállott az eszök mind a kettőjöknek; „Ki tehette, mi tehette ezt? ember nem lehetett, mert az ide be nem juthatott.“ Összebeszéltek aztán hogy holnap meglesik, ki vagy mi járhat ott? avval békességben lenyugodtak.

Harmadnapra kelve megint csakugyan szélyel hagytak mindent, elindultak, mintha el akarnának menni, az ajtónál is úgy tettek, mintha bezárnák, pedig dehogy zárták be, azután szép csendesen meghuzódtak, elkezdtek leskelődni.

Amint ott leskelődnek – amint ott leskelődnek, látják, hogy a köcsögön az új fedő ami a királyi udvarból került, szép csendesen megmozdul. Csak, mozog, csak mozog egy darabig, egyszer csak kilép belőle egy gyönyörűséges szép lyány, elkezd takarítani a házban. Az egy pár ember majd sóbálványnyá vált bámulatában, egy darabig ott csudálkoztak rajta, egyszer aztán hirtelen benyitották az ajtót. A tündérkisasszony amint meglátta őket, szaladt egyenesen a kis fedő felé, de az asszony megelőzte, mint Megyeri a macskát, felkapta előle a fedőt, belevetette a tűzbe.

Sírt-rítt a szép tündérkisasszony, hova lesz ő most, mit csinál ő most? már az ő házát megégették, de a favágóék vigasztalták, hogy soha se búsuljon, soh’se sirjon-rijjon, eléldegélhet ő nálok, ugy se volt eddig gyermekök; azután kérdezték tőle, hogy miféle lyány, hogy abban a kis deszkában lakott?

A lyány aztán elbeszélte, hogy ő egy tündér-kisasszony, elmondta az egész élete történetét, hogy ölte meg a királyfi két szép testvérét, hogy vágta le őt is? hogy esküdtek hűséget egymásnak? hogy dobta a czigánylyány a kútba, hogy ölték meg hal korában, hogy vágták le, mikor fa volt, hogy került ide? A favágóék nagyon megsajnálták mind a ketten, mondták neki, hogy maradjon nálok, majd eltartják ők; a lyány ott is maradt, mert hát hová is mehetett volna?

Már jó ideig élt ott békességben, hanem mindig azon búsult-szomorkodott, a bántotta a lelkét nagyon, hogy hogy eszi ő ki ennek a két szegény embernek a szájából a kenyeret, mikor maguknak sincs, mikor maguk is véres verejtékkel keresik, aztán még csak nem is segíthet nekik a munkában, mert keze-lába, egész teste gyenge mint a harmat. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy jó volna a királynéhoz beállani szobalyánynak, ha megfogadná, varrni, szőni, fonni tud, megkeresné a maga kenyerét, nem lenne senki nyakán koloncz. Meg is kérte még az nap a szegény asszonyt, hogy a királynéhoz menjen el, kérdezze meg, nincs-e szobalyányra szüksége? Váltig mondta a jó asszony hogy minek menne el? eltartják ők; nem használt semmit, el kellett neki menni a királynéhoz. Elment hát, elmondta hogy volna ő nála egy szobalyánynak való, ha megfogadná a felséges királyné. A királyné megörült neki, mert, hogy czigányfajta volt még a lelke is, – telhetetlen is volt, semmivel se’ érte meg, mindig többet többet kivánt mindenből; szobalyánya is volt neki elég, de azért ezt is meg akarta fogadni, kérdezte, hogy miféle lyány? A favágóné azt mondta neki, hogy valami gazdag ember lyánya volt ez, úgy is nevelték, mint a kisasszonyokat szokás, de az apját sok istencsapás érte, elpusztult, tönkre jutott, most hát igy kell neki szolgálatával keresni a kenyerét. „Azért kérem a felséges királynét, ne bánjon vele úgy, mint a szolgálókkal szokás, nézzen el neki egyet mást.“ A királyné megigérte, hogy jól bánik vele, azután megalkudtak a bérben, még az nap haza is ment az új szobalyány.

Mikor belépett az ajtón, mikor meglátta a király és királyné, csak elbámult mind a kettő: „Hogy szülhetett anya ilyen szép teremtést?“ Csudálták, bámulták, hogy a sok nehéz munkában mezitelen lábát nap el nem sütötte, a szél ki nem fútta, hogy két keze, két orczája fehér, mint a most esett hó, gyenge, mint a harmat; de a paraszt ruhában egyik se ismerte meg, hogy ez a tündér-kisasszony, a királyné megfogadta szobalyánynak. Ott éldegélt aztán szép csendesen, varrogatott, fonogatott, cziczomázta a királynét.

Apródonként telt az idő, beköszöntött a tél. A királyné minden este összeült a cselédjeivel, fonogattak, mesélgettek. A mesélés sorba járt, mint a falusi biróság, hol egyik mondott egyet, hol másik. Már mindenki mesélt, csak az új szobalyány nem, ennek is mondták mindnyájan, a király maga is, hogy meséljen egyet, de azt mondta, hogy nem tud. Nagy sok beszédre aztán mégis hozzá fogott:

„Volt, hol nem volt, egyszer egy királyfi, ez a királyfi kiment vadászni az erdőre, amint ott vadászgatott, arra ment egy öreg asszony, három korsó volt a karján, a királyfi elkezdett felé hajigálni, a vén asszony mondta neki, hogy ne hajigáljon, mert ha eltöri a korsóját, abból az erdőből vesz feleséget, de a királyfi nem hallgatott rá; a vén asszony megint mondta neki, akkor se ért semmit, a királyfi addig hajigált, mig el nem törte mind a három korsót. „No felséges királyfi – mondta neki az öreg asszony, – most már – majd meglássa, – ebből az erdőből vesz feleséget.“ A királyfi nem hitte el, csak nevetgetett magában.“

A király mikor hallotta, hogy mit beszél a szobalyány, csak elbámult, honnan tudja ez ezt mikor ő senkinek se mondta. A szobalyány csak folytatta tovább.

„Ment aztán a királyfi az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis árva-tölgy fát, egymás mellett, egy tőről fakadva. A királyfi elővette a bicskáját, lemetszette az egyiket, hát amint levágta, kilépett belőle egy szép tündérkisasszony, síró-rívó, fuldokló hangon vizet kért, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt. Haza vitte aztán a királyfi, eltemettette.“

Már itt a királyné is tudta, hogy kiről van szó, ki az a király, de azt gondolta, hogy csak a kútig tudja a szobalyány, hát csak hagyta beszélni.

„Másnap megint oda tévedt a királyfi a két kis árva tölgyfához, nagy sírva-ríva, búsulva találta őket, amint a testvérjökre hajolva szomorkodtak, de azért meg nem sajnálta bánatjokat, levágta a második kis fát is; ebből is kilépett egy még szebb tündér-kisasszony, ez is vizet kiáltott, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt ez is.“

Itt a királynénak eszébe jutott, hogy ha ez eddig ilyen jól tudja, tovább is tudhatja, jobb lesz elejét venni a bajnak, elhallgattatni. Bele szólott hát a mesébe:

– Ne is mondd tovább lyányom, tudom már ezt a mesét.

De a király nem hagyta elhagyni:

– No én nem tudom, nem is hallottam soha, csak folytasd. Folytatta aztán a lyány:

„Harmadnap megint kiment a királyfi, de már ekkor vitt magával egy korsó vizet meg egy poharat is. Mikor odaért a harmadik – az egyes egyedül, testvér nélkül ott búsuló kis fához, kitöltött egy pohár vizet, azt készen tartotta, azután elővette a bicskáját, levágta azt is. Abból is kilépett egy szép tündérlyány, vizet kért, a királyfi adott neki, mindjárt nem lett semmi baja, ott megölelték, megcsókolták egymást, örök hűséget esküdtek.“

Itt már a czigánylyány-királyné nagyon parázson ült, sehogy se’ találta helyét. Megint el akarta hagyatni.

– Ugyan lyányom hagyd el már, annyiszor hallottam én már ezt, hogy fáj a fülem is, ha hallom.

De a király megint nem engedte elhagyni.

„Elindultak aztán haza felé, de a tündérlyány nagyon gyenge volt, nem birt menni, felültette hát a királyfi egy kút felibe, egy fűzfára, hogy várjon ott addig, mig ő hintót hoz. Várt aztán a tündérlyány; a mint ott várt, arra ment egy czigánylyány.“

A királyné látta, hogy ez már mindent tud, belekiáltott nagy mérgesen:

– Ne mondd már tovább, utálom ezt a mesét testemből-lelkemből!

De a király a czigánylyányról csakugyan nem tudott semmit, nem engedte hát elhagyni:

– Ha belevágtuk a fejszét, csak mozgassuk, mondd tovább lyányom.

A lyány folytatta:

„Hogy-hogy nem, meglátta a czigánylyány a tündérkisasszonyt a fán, felment utána, ki kérdezte, kit vár, mit vár? mikor meg tudta, hogy királyfira várakozik, lehúzta a fáról, leszedte róla a tündérruhát, aztán meztelenül belevetette a kútba, a ruháját pedig magára szedte. Hanem a tündérlyány nem halt bele a vízbe, szép kis aranyhallá változott, elkezdett uszkálni. Észrevette ezt a czigánylyány, próbálgatta kifogni a halat, de sehogy se tudta. Mikor a legjobban fogdosná…“

Itt megint belevágott a királyné:

– Ha még tovább mered mondani, felpofozlak!

– Én is ott leszek ám – felelt rá a király; – csak folytasd lyányom.

„Mikor hát legjavában fogdosná, épen akkor jött a király a szép aranyos hintóval, kérdezte, hogy mit csinál? a czigánylyány azt mondta, hogy megszerette a kis aranyhalat, azt szeretné kifogni. A király aztán biztatta, hogy majd kifogatja ő, ne vesződjön vele, félbe hagyta hát a czigánylyány a halfogást, oda fordult a királyhoz, az csak akkor látta meg a csunya pofáját, majd hanyatt esett tőle, de a lyány avval vágta ki magát, hogy nincs a naphoz-szélhez szokva, azért csunyult ilyen hirtelen el.“

Itt megint belekiáltott a királyné:

– Ha még tovább mondod, úgy elverlek, hogy lepedőben visznek haza, nem hallottad már, ki nem állhatom ezt a mesét.

De a király se tágított, mert már gondolta, hogy hányadán lehet a dolog.

– Állhatod nem állhatod, a’ nekem mindegy, ha még egyszer beleszólasz, majd én verlek meg téged, nem te ezt a lyányt, azért azt mondom, hogy megfogd a szád. Te meg lyányom folytasd. A lyány folytatta.

„Haza vitte aztán a király a czigánylyányt, megesküdött vele. Eleinte rá se’ igen tudott nézni, de lassanként a czigánylyány is csak szépült, ő is hozzá szokott, utoljára még tán meg is szerette. De a királynénak mindig az aranyhal fúrta az oldalát, félt tőle, hogy egyszer majd vissza változik tündérkisasszonynyá, s haza megy, pedig biz az soha itéletnapig se változott volna által, ott kellett volna néki a kútban élni, mig valaki ki nem szabadította volna. Gondolkozott hát a királyné, hogy hogy kellene elveszíteni, utoljára aztán azt találta ki, hogy betegnek tettette magát, a királyi urának azt mondta, hogy semmitől mástól meg nem gyógyul, csak ha a kis aranyhal húsából ehetik. A király mindjárt megfogatta, megsüttette a szegény kis halat, a királyné még a csontját is megégette, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert tisztitáskor egy halpénz elpattant, abban élve maradt, s még akkor éjjel egy nagy fává változott. A királyné hogy, hogynem megtudta, vagy legalább megsejdítette, hogy a halpénzből lett a fa, szerette volna kivágatni, felégettetni. Megint betegnek tetette hát magát, s azt mondta, hogy addig meg nem gyógyul semmitől, mig a nagy fa tüzénél főtt ételből nem ehetik, de attól is csak úgy, ha a fát gyökerestől, mindenestől az utolsó szilánkig, mind felfűtik. Kivágták hát a fát, fel is fűtötték a legutolsó forgácsát is, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert mikor darabolták a fát, egy igen szép kis tejes deszka repedt ki belőle, az egyik favágó ember felvette, hazavitte a feleségének.“

Ette a méreg a királynét, mikor hallotta, hogy megszabadult a tündérkisasszony, de nem mert többet beleszólani, mert tudta, hogy az ura hirtelen természetű, hamar eljár a keze; csak hallgatott hát, várta, hogy mi lesz már a dologból, egy kicsit reménykedett is, hogy hátha csak mese az egész, csakhogy hasonlít az ő történetéhez. A lyány pedig mondta tovább:

„A szegény favágóné megörült a kis deszkának, befedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemencze vállára. Másnap aztán kimentek, ő is az ura is tengerit-kapálni, a tündérlyány azalatt kijött a kis deszkából, kitakarította a házat; mikor este hazajött a két szegény ember, sehogy se tudták elgondolni, hogy ki tisztíthatta ki a házat. Másnap megint kimentek, mikor haza jöttek, megint tiszta volt minden. Harmadnap aztán rálestek, megfogták a tündérlyányt, a kis deszkát pedig tűzbe vetették. Attól fogva ott éldegélt nálok, olyan jól bántak vele, hogy maguk tulajdon gyermekökkel se’ bánhattak volna – nem hogy jobban – de úgy se.“

Itt már látta a gonosz királyné, hogy csakugyan kiviláglik, hogy ő az a czigánylyány, gondolta, hogy jó lenne szép szerével elhordani az irhát, mig nem késő. Beleszólott hát megint:

– Ha tovább mondod, kimegyek a házból, annyira sérti a fülem.

– Nem mégy biz innen egy tapodtat se’ – felelt a király – hanem végig hallgatod az egész mesét. Ülj le hát ha mondom, mert majd leültetlek én, de nem köszönöd meg.

Leült a királyné, nem igen volt kedve ellenkezni. A lyány pedig mondta tovább:

„Jó dolga volt hát a tündérlyánynak, de azért mindig bús volt, mindig szomorkodott. Azért szomorkodott pedig, mert látta, – ha nem mondták is – hogy milyen nehezére esik a szegény párnak az ő tartása, hogy a tulajdon szájuktól vonták el a falatot, csakhogy neki kedvébe járhassanak; ő pedig nem segíthetett nekik, mert gyönge volt a kapálásra, nem birta volna meg a nehéz munkát. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ha a mezei munkára gyenge is, de varni, fonni tud, beáll hát szobalyánynak a királynéhoz, ha befogadja. El is küldte mindjárt a szegény asszonyt, hogy menjen, kérdezze meg a királynétól, nem fogadná-e meg? Az asszony váltig mondta neki – hogy az isten is áldja meg – hogy ne menjen sehova, elélhet ő nálok, eltartják ők, de a lyány nem engedett, el kellett neki menni. Megalkudtak aztán a bérben a királynéval, még az nap haza, is ment az új szobalyány, a tündérkisasszony, de senki, se a király – a ki pedig örök hűséget esküdött neki – se a czigánylyányból lett királyné meg nem ismerte.“

Felugrott erre a király, oda szaladt hozzá, megölelte megcsókolta:

– No szívemnek szép szerelme, ha akkor meg nem ismertelek is, megismertelek most, azért hát én a tied, te az enyim, ásó kapa se válaszszon el bennünket egymástól.

A czigánylyány mikor látta, hogy vége a pünkösdi királyságnak, hogy leesett az ugorka fáról, meg akarta oldani a kereket, el akart illanni, de a király észrevette, megkapta, úgy vágta a földhöz, hogy csak úgy nyekkent bele, azután kérdezte az új feleségétől a tündérkisasszonytól, hogy micsoda halállal veszítse el; négy felé vágassa-e, vagy kerékbe töresse? de hogy im a galambnak még a haragja is szelíd, még az epéje se keserű, – a királyné azt felelte, hogy adjon neki vagy száz forintot, avval – fel is út, alá is út – küldje el isten hirével, hogy többet szinét se lássák.

A király megtette a kivánságát, nem ölette meg, csak elkergette világra; a tündér kisasszonynyal pedig megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. A favágóékat is magukhoz vették, úri módon tartották; attól fogva békességben boldogul éltek, még most is élnek, ha meg nem haltak.

AZ ÖRDÖG-SZERETŐ.

Az nap este aztán, mikor elment a fonóházba, már ott várta egy nyalka, gyolcs inges-gatyás idegen legény, az mindjárt mellé ült, beszédbe eredt vele, még akkor este meg is szerették egymást, ölelkeztek-csókolóztak, csak úgy, mint a többi. Örült Mariska, hogy ilyen nyalka szeretőre tett szert, de az öröm csakhamar szomorúsággá változott, mert egyszer, a mint elejtette az orsóját, a mint utána nyultak mind a ketten, rá talált pillantani a legény lábára, meglátta, hogy annak az egyik lába ökörláb, a másik lóláb; ebből aztán mindjárt tudta, hogy a nyalka legény nem más, mint egy ördög, de azért nem szólt senkinek, úgy mutatta, mintha semmit se látott volna. Más nap aztán elment a keresztanyjához, – a ki bába asszony volt – elmondta neki a dolgot, hogy ő milyen bolondot talált kiereszteni a száján, aztán hogy fogta szaván az ördög; kérdezte, hogy most már mitévő legyen?

– Hát lyányom – felelt neki a keresztanyja – legelőször is azt kell kitudni bizonyosan, hogy csakugyan ördög-e hát? Azért nesze, itt van ez a gombolyag czérna, majd holnap este, ha a fonóház utcz’ajtójában búcsúztok egymástól, ennek a végét hurkold rá a lajbija gombjára, de úgy, hogy észre ne vegye, azután a czérnát ereszd utána, magad meg tartsd a gombolyagot a kezedben, menj mindenütt a czérna után, less rá, hogy hova megy, holnap aztán mondd el nekem.

Ugy tett a lyány, a hogy a keresztanyja mondta. Másnap este, mikor búcsúzott a fonóház ajtójában a szeretőjétől, ráhurkolta a czérna végét a lajbija gombjára, annál fogva kisérte mindenütt. A mint így mentek-mendegéltek, egy nagy templomhoz értek, de olyan templomhoz, a melyik már dűlő-félben volt, nem is járt már bele senki, helység se volt körülötte, nem is az istené volt már, hanem az ördögé. A mint hát ennek az ajtajához értek, a legény – mintha csak valami korcsmaajtón menne be – besuttyant a kulcslyukon. Mariska látta ezt jól, meg is ijedt, de azért gondolta magában, hogy ha felkötötte a kolompot, már csak rázza, oda ment hát a kulcslyukhoz, benézett rajta. Hát uramfia mit látott?! Ott volt tizenkét sült ökör, és huszonnégy hordó bor a templom közepén; az ő gyönyörűséges nyalka legény szeretője először megette a tizenkét ökröt, azután megitta rá a huszonnégy hordó bort, de úgy, hogy még – nem hogy terhére esett volna, – de tán jól se lakott vele.

Mariskának se jutott eszébe, hogy egészségére kivánja neki, hanem szaladt, a mint az isten tudnia adta, meg se állt a keresztanyja házáig. A mint beért, mindjárt elmondott neki mindent. Erre a keresztanyja is megvakarta a tarkójat.

– Bizony lyányom, igy már bizonyos, hogy ördög a szeretőd, látod, minek mondtál olyan bolondot, hogy az ördögöt is elvállalnád már, csak lenne, ki a fonóházban ölelgessen-csókolgasson? Hanem most már mást nincs mit tenni: eredj haza, zárkózz be a házba, egy seprűt tégy keresztbe a küszöbön, három nap, három éjjel se magad ki ne mozdulj, se mást se ki, se be ne eressz. Majd oda megy érted három este egymásután az ördög, de akármivel fenyeget, ki ne nyisd neki az ajtót, hanem igy meg igy tégy.

Itt megtanította mindenre, de nem mondom el mire, majd kijön a meséből.

Mariska mindent úgy tett, a mint a keresztanyja tanácsolta: haza ment, bezárta az ajtót, a küszöbön keresztbe fektetett egy seprűt, úgy várta, hogy mikor jön már az ördög? Nem kellett neki soká várni, amint beesteledett, oda ment az ördög, koczogott az ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, holnap ilyenkorra meghal az apád.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek, nem bánom én, ha meghal is.

Másnapra csakugyan meghalt az apja, megsiratták eltemették.

De az ördög evvel még nem érte meg, este megint oda ment, koczogott az ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be! ha be nem eresztesz, – meghalt már az apád – meghal az anyád is.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek, nem bánom én, ha meghal is.

Másnapra meghalt az anyja is, ezt is megsiratták, ezt is eltemették.

De az ördög még evvel se érte meg, harmadik este megint oda ment, megint bekoczogott az ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem, se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, – meghalt már apád-anyád – holnapra ki leszel teritve te is.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek, nem bánom én, ha meghalok is.

Evvel az ördög ott hagyta, Mariska pedig összegyűjtötte az atyjafiait, az ismerőseit, meghagyta nekik – a mint a keresztanyja tanácsolta volt – hogy ha ő meghal, ne harangoztassanak neki a nagy haranggal, hanem a kis csengetyűvel, ne énekeljék el az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok sirassák el; ne az ajtón vigyék ki, hanem az ablakon, ne az úton menjenek, mikor viszik a temetőbe, hanem az útfélen, ne is a temetőbe temessék, hanem a temető mellé; hogy rá ne akadjon az ördög.

Másnap virradóra csakugyan meghalt Mariska, el is temették épenségesen úgy, a hogy maga kivánta: nem a nagy haranggal harangoztak, csak a kis csengetyűvel, nem énekeltek neki az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok siratták el, nem az ajtón vitték ki a házból, hanem az ablakon, nem az úton mentek a temetőbe, hanem az útfélen, nem is a temetőbe temették, csak a temető mellé; de nem is akadt rá az ördög. Harmadnapra aztán a sírján egy szép virágszál nőtt, de olyan szép, hogy keresni kellett, mig párját találták.

Hát gyöngyömadta mi kerekedett ki a dologból? Arra ment egy királyfi üveges hintóban, meglátta a szép virágot, leugrott érte, a keblére tűzte, haza vitte. A mint hazaértek a királyi palotába, első dolga volt, hogy a virágot betette egy szép üveges almáriomba. Azután lefeküdt az inasával együtt, ő az ágyba, az inasa meg lábtul, a földre.

A királyfi csakhamar elaludt, de nem az inas, annak sehogy se tudott álom szállni a szemére, csak forgott egyik oldaláról a másikra. A mint így álmatlankodék, egyszer – úgy éjfél tájban – hallja ám, hogy nyílik az almáriom ajtója, oda néz, hát látja, hogy a virágból kirepül egy szép hófehér galamb, körül néz, hogy nem látja-e a királyfi (az inast észre se vette); hogy aztán látta, hogy alszik a királyfi, leszállt az asztalra, elkezdett morzsalékot keresgetni. Csak keresgél, csak keresgél, de biz ott nem igen talált, egyszer aztán megszólal:

– Ejnye be szegény király ez, még csak egy kis hulladék sincs az asztalán.

Evvel többet nem keresgélt, visszarepült a virágba.

Az inas mindezt jól látta, fel is rótta az eszébe, el is mondta másnap a királyfinak:

– Jaj felséges király, ezt meg ezt láttam az éjjel, ezt meg ezt mondta ám a galamb.

– Nem igaz az Pista, álmodhattad te azt csak – felelt rá a király nagy nevetve.

Az inas maga is káptalanságba esett, hogy nem álmodta-e hát csakugyan, azért nem bizonyozott tovább, hanem feltette magában erősen hogy a jövő éjszaka ráles.

Ugy is tett. Akkor éjszaka szántszándékkal nem aludt el, megvárta az éjfélt. Amint aztán ütötte a tizenkét órát, kinyillott az almáriom ajtója, kirepült a virágból egy hófehér galamb, körül nézett nagy óvatosan, nem látja-e a királyfi, vagy más? de az inast megint nem vette észre, a királyfit meg látta hogy alszik, leszállt hát az asztalra, elkezdett morzsalékot keresni. Csak keresgél, csak keresgél, de biz ott megint nem talált, megszólalt hát megint:

– Ejnye be szegény király ez, még csak egy kis hulladék sincs az asztalán.

Evvel megint vissza repült a virágba.

Az inas mind ezt megint jól látta, végig-végig tapogatta magát, hogy ébren van-e hát csakugyan? mikor aztán érezte, hogy ébren van, gondolkozott, hogy felköltse-e a királyfit, de mégis csak arra határozta, hogy vár reggelig. Hanem reggel első dolga is volt azt mondani el:

– No felséges királyfi, megint kijött ám a hófehér galamb a virágszálból, megint ezt, meg ezt mondta.

A királyfi megint nem akarta hinni.

– Nem igaz az Pista, nem jól láttad, nem jól hallottad te azt.

– De biz igaz felséges királyfi, úgy láttam, mint most felségedet, úgy hallottam, mint ha most felséged mondaná.

– No ha igaz, majd tegyünk róla, hogy estére – ha eljön – ne panaszkodjék az ennivaló miatt; de majd magam is rá lesek, hogy eljön-e?

Este aztán kirakatta a királyfi a sok tenger enni-inni valót az asztalra, maga pedig lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék. Csak várt, csak várt, egyszer aztán kukorikolta a kakas az éjfélt. Erre kinyíllott az almáriom ajtója, kirepült a virágszálból egy szép hófehér galamb, ránézett a királyfira, azt gondolta alszik, leszállt nagy maga biztában az asztalra, elkezdett csipegetni a sok drága ételből italból. A királyfinak se kellett egyébb, felkelt csendesen, a háta megé lopózott, hirtelen megkapta. Hát gyöngyömadta, a mint megérintette, a mint egy újja hozzáért, mindjárt egy gyönyörűséges szép lyánynyá változott, de százszor szebbé, mint azelőtt volt, mig Mariska volt, úgyannyira, hogy maga magára is alig ismert. A királyfi megölelte-megcsókolta:

– Édes szentem, szép szerelmem, te az enyim, én a tied, ásó-kapa se válaszszon el bennünket egymástól!

Mindjárt másnap nagy lakodalmat csaptak, még maig is boldogul élnek, ha meg nem haltak.