Eros és az evangéliumok

Egy reggel azt a felfedezést tettem, hogy az egyik csizmám felsőbőrén a varrás kezd fesleni, úgy hogy ha a lábamat kifeszítettem, rés támadt rajta. Elcsodálkoztam, mert a csizmám a talp kivételével tulajdonképen még elég használható állapotban volt, különösen ha az ember nem vetette szándékosan a tekintetét a sarkaira, amelyek már nem voltak egész egyenesek. Mivel akkoriban viszonyaimhoz és igényeimhez képest tekintélyes állásom volt egy könyvnyomdában, súlyt kellett fektetnem külső megjelenésemre. Elmentem tehát egy cipészhez, akinek Stevenhagen volt a neve és a lakásom közelében egy udvarban lakott.

Mint minden cipész, ez is elmélkedő és művelt ember volt s a csizmám különösen az első tulajdonságának megmutatására adott alkalmat. Olyan kiméletlenséggel tartotta a csizmámat a világosság felé, hogy ez már durvaságnak is volt mondható és aztán olyan komolysággal nézett rám, amely nézetem szerint nem állott semmi arányban a szóban forgó eset jelentőségével.

– Egyelőre csak a varrásról van szó. Csak úgy útközben ugrottam be magához, – mondtam.

– Úgy – felelte ő szavaimat gondosan figyelve. – Nem sokáig fog ön már ebben a csizmában ugrálni.

Ebben az emberben nem volt tapintat, csak úgy a tárgyhoz szólt, nem véve figyelembe, hogy a tárgyhoz egy személy is tartozik. Ezenfelül nagyon is feltünően kiélvezte a véletlen fölényt, melyet ez a helyzet szerzett neki. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha nem szóltam volna semmit arról, hogy csak egy ugrásra tértem be hozzá. Ha a csizmát mogorván és szótlanul tartottam volna elébe, beleköptem volna a szobába és káromkodtam volna, akkor rólam és a csizmámról egy általános kép alakult volna benne, amelyet jobban átlátott volna és belső ellenállás nélkül fogadott volna el. Most nyilván az volt a véleménye rólam, hogy többnek akarok mutatkozni, mint amennyi vagyok, hogy ruházatom silány állapotát bizonyos tekintetben véletlennek akarom feltüntetni és valami különbnek tartom magamat, mint más hasadozott csizmájú emberek.

Azt gondoltam, legjobb, ha az ember nyiltan beszél ezekről a dolgokról ezzel az emberrel és ezt bizonyára meg is tettem volna, ha a szürke égről nem szakadt volna az eső. A napom egyhangú kötelessége súlyosan nehezedett a tudatomra. A nyár vége felé hajlott és engem kínzott a tanácstalan szomorúság a sorsom és a jövőm miatt. Micsoda szakadék tátongott a várakozásaim és a kilátások között, amelyek számomra kinálkoztak! Napról-napra csak a reményeimből éltem, ez volt a mindennapi kenyerem. Az ilyen emberek függnek a napfénytől. Aki azonban tudja, hogy mit kell tennie, az megteszi esőben is; határozott célra lehet törni akár viharban is, de a remény a napfénytől és a melegtől függ, mint a csira a földben.

Mialatt a mesterember szerszámai megzördültek, éreztem, hogy növekszik bennem a nyugtalanság halálos szomszédjával, a rombolás ösztönével. Felálltam tehát ülőhelyemről, az ablak melletti padról és harisnyában kimentem az ajtón át a folyosóra, csakhogy mozogjak tehetetlen elégületlenségemben. A cipész szobája a földszinten volt, egy sötét folyosó vezetett tovább a szűken és hiányosan épült hátsó házba, jobbról és balról ajtók voltak és a végén egy lépcső, amelyen az első emeletre lehetett fölmenni. Ekkor a homályban reménytelen sírást hallottam, amelyet nem szakított meg zokogás, úgy hangzott, mint egy sívár, csöndes ének. Ezeknek a hangoknak a hatása alatt, amelyek fogva tartottak, fölszakadt a mellemben egy forró ér, úgy éreztem, a benne tátongó üresség, amelytől az imént még szenvedtem, ki van töltve valami hirtelen jóérzéssel. Felmelegedtem és hálát éreztem anélkül, hogy tisztába tudtam volna jönni, hogy történt ez. Mintegy valami belső parancsnak engedelmeskedve kinyitottam az ajtót, amely mögül a panaszos hang hallatszott és beléptem egy alacsony szobába, amelyben egy asszony térdelt a tűzhelynél a kialudni készülő tűz előtt, szorosan az ablaknál pedig egy ágy állott, amelyben egy leány aludt. De minden csendes volt a szobában.

A csak áttetszően elfüggönyözött ablaktábláról a fénytelen napvilág mint valami fénytakaró esett a nyugvó leány arcára, amely valószinűtlenül csillogva ágyazódott be a felbontott hajába. Ez a haj fekete volt, mint a szén. A karjai jobbról és balról a testéhez simultak, amely kidomborodott a könnyű takaró alatt s egyenesen volt elsimítva, mint egy halotti lepel. A nyugvó lény azonban élt, láttam, amint a melle emelkedik és sülyed a lélekzetvétel alatt, de egyúttal azt is felismertem, hogy beteg és az élete határán áll. Az asszonyhoz, aki fölállt és szó nélkül nézett rám, így szóltam:

– Ha megengedi, meglátogatom önöket.

Az asszony habozva nyújtotta a kezét, lassan bólintott és egy széket tolt felém, amelyet letörölt a kötényével.

– Valaki küldte önt hozzánk? – kérdezte.

Nélkülözésektől sápadt arcán a kezdetbeli tanácstalanság nyugodt figyelemnek engedett tért, amely kiváncsiság nélkül próbált olvasni az arcvonásaimban. Nem feleltem a kérdésére, mert úgysem értette volna a feleletemet és mert nem akartam olyan szavakat mondani, melyek nem feleltek meg belső állapotomnak. A szomorúság valami sajátságos szabadságot ad az embereknek, mert a kicsi gondok zűrzavarából egyetlen célra irányítja a szemet, akármily homályos is ez a cél. Az örömmel közös tulajdonsága a szomorúságnak a kizárólagosság és belső magatartásunkat a mindennapi korlátozottságból magasabb várakozások világába emeli. Talán ez az asszony is ezért nem tekintette váratlan megérkezésem különösségét mint valami rendkívüli vagy akadályozó dolgot. Egykedvűbben fogadta, mint más, szokásaikban megszilárdult emberek tették volna.

– Hogy van a lánya? – kérdeztem.

Ez a kérdés nem hatott szokatlannak, mert az anya mindig föltételezi, hogy a világ el van telve gyermeke miatti bánatától. Így tehát egyszerűen felelt:

– Ha Aszja csak egyetlen egyszer mondana valami panaszszót, jobban érezném magamat. Mindig azt gondoltam, hogy ez a betegség rejtve marad a szenvedők elől, de ő tudja, milyen beteg és bánat nélkül beszél a haláláról.

– Talán ez megkönnyebbülés neki – feleltem én.

– Mégis csak az én gyermekem – mondta ő és rám nézett.

Erre nem tudtam választ adni és Aszjára néztem. Arcának nyugalma betöltötte a szobát. A szemhéjak a szemén voltak a legvilágosabb pontja ez arc emberi szegénységből, álomból és messzeségből való tájképének. Az ágy mellett egy kis asztalkán tálca, gyertya és kancsó állott. Egy piroskötésű könyv, amelyből néhány különvált lap papir nézett ki, egy virágváza és egy darab kenyér között feküdt.

– Sokat olvas Aszja? kérdeztem én.

Az anya bólintott.

– Én járok a könyvekért, de az emberek nem szívesen adják kölcsön. Ha önnek volnának könyvei…

– Hozhatok – feleltem – még ma.

Az anya mosolygott.

– Ez igazán szép volna. Aszja majd beszél önnel arról, hogy mi olvasni való van a könyvekben. Ha napról-napra és éjjelről-éjjelre egy helyt fekszik valaki, hálás lesz és kevesebbel beéri, mint azok az emberek, akiknek megvan mindenük és járnak és élnek, ahogy akarnak. Ha a halottaknak még volnának érzéseik, biztosan hálásak volnának minden vizcseppért, amely átszívárog a koporsójuk falán. Nekem még volna erőm sokat tenni, ami a gyermeknek segítséget hozna, de számunkra már nincsen segítség és a várakozás, mikor az ember semmit sem tud cselekedni, bátortalanná tesz, mivel nincs már remény… Gyakran lesújt már ez az élet és azt hiszem, nem tudom többé elviselni.

– Mikor az ajtaja előtt elmentem, ugyanezt gondoltam.

– Ha még maradni akar, amíg Aszja felébred… – mondta az asszony habozó várakozással. Kendőt vett a vállára, a szatyort a karjára és készült a szobát elhagyni.

– A csizmám Stevenhagen úrnál van, beletelik még egy kis időbe, tehát maradok…

– Aszja örülni fog, hogy valaki meglátogatja.

Még egy kis csöngetyűt tett az ágy mellé, felsóhajtott, hosszú pillantást vetett a betegre és kezet nyújtott nekem.

– Ha meg nem feledkezik a könyvekről?

Megigértem és az ajtóhoz kisértem őt. Még egyszer visszajött: a kávé a sütőben van, ha akarok belőle, vagy ha talán Aszja kérné. Ő maga délig a papirgyárban lesz.

Mikor az ajtó becsukódott, ránéztem az alvó leányra és találkoztam a tekintetével, amely nagyra tágulva és sötéten nyugodott rajtam. Egy alig észrevehető mosoly elevenítette meg kissé pajkosan az arcvonásait és halk nevetéssé lett, mikor a jelenlétemet próbáltam megmagyarázni.

– Tudom már – mondta. – A csizmájára vár. De miért vár nálunk?

– Hát maga ébren volt?

– Az anyám nehezen tud elmenni, ha nem alszom és mivel mégis el kell mennie, úgy teszek, mintha aludnék, hogy könnyebben jusson el. Hogy kerül maga hozzánk?

– Mikor a folyosón átmentem, sírást hallottam és beléptem. Az ember sohasem tudhatja…

– Senki sem sírt ebben a szobában.

– Nekem úgy tünt fel.

– Maga könyveket akar nekem hozni? Hát arra kiváncsi vagyok, hogy milyenek lesznek. Sok könyve van?

– Ha becsületes akarok lenni, egyáltalán nincsenek könyveim, elkallódtak vagy a szülei házam padlásán hevernek, ez pedig nincs ebben a városban. De majd szerzek, ez nekem könnyen megy.

– Ne fáradjon vele – mondta lassan, mosolygott és maga elé nézett. Visszautasításában, amely semmi esetre sem volt szerénység, mindazonáltal nem volt semmi bántó.

Úgy éreztem, mintha a világ, amelyben még az imént éltem, hirtelen egy másikkal cserélődött volna ki, mintha a langyos, nyomasztó levegőből, amely tele volt szegényességgel és a készséges részvétre való bizonytalan hajlammal, hirtelen érdes széljárásba kerültem volna és olyan körbe, amelyben nem segítésről van szó, hanem arról, hogy az ember megállja a helyét. Azt gondoltam: no lám, most itt ülsz…

Mikor azonban aztán fölemeltem a tekintetemet és nyugodtan belemélyesztettem ennek a lánynak a szemébe, megértettem, mennyiben bántottam meg a részvét érzésével. Azt gondoltam magamban, hogy legjobb lesz, ha ezt megmondom neki és habozva elkezdtem:

– Mikor ebbe a szobába beléptem és körülnéztem benne, mikor a maga anyját és magát megláttam, az a kínzó bűntudatom volt, amelybe a részvét tudja az embert taszítani. Mióta azonban a maga szemének nyugodt világosságában állok, nem vagyok semmiben sem bűnös. A maga szeme szabaddá teszi a szivet.

A leány felegyenesedett, a könyökére támaszkodott és olyan nagy csodálkozással nézett rám, hogy mintegy önmagamtól megijedtem. Mit is mondtam hát? – gondoltam magamban. – Gyönge szédülés fogott el, úgy rémlett nekem, mintha évek óta elfelejtettem volna valami megnevezhetetlent, amit pedig titokban mégis kerestem.

– Így hát mégis eljöttél – mondta a leány szégyenlősen és lassan, de nagyon érthetően és mikor én újra fölemeltem a tekintetemet, láttam, hogy olyan halavány, mint az ágya fehérneműje.

Mivel nem volt bátorságom hinni, habozva kérdeztem:

– Kit vártál?

– Mindnyájunk számára csak egy ember van, akit te-nek szólítunk.

Soha még a szivem olyan fájdalmasan nem remegett, mint e szók alatt, sohase dobálták még ennyire ide-oda megfoghatatlan hatalmak. Remény és bátorság, kételkedés, babona és bizalomérzés omlott rám, mint megannyi fényáram és éjjeli felhő. A világ és az emberek elrontottak, gondoltam magamban, mert hogy habozhatik a hitem ennek a jótéteménynek a kapujában, mi akadályoz abban, hogy ebbe a kertbe belépjek és az legyek, ami vagyok s amit mindig bizonyítani reméltem, önmagamnak és mindenki másnak? Szégyelem magamat, hogy ember vagyok, gondoltam. Ennek vagyunk mindnyájan a betegei. Ettől azonban a gyógyulás világossága, amely felém áramlott és amely egyúttal belőlem tört elő, olyan erős lett bennem, hogy a szemem káprázott a fényétől.

Aszja fölemelkedett fekvő helyéről. Hozzám jött és a karját a nyakam köré tette. Láttam az arcát szorosan a magamé előtt és tekintetének most már nyugodttá vált és bizodalommal teljes figyelmessége előtt, tudtam, hogy meg fogom állni a helyemet. Erre megértettem, mi a hála; de hogy mennyit éltem át ezekben a pillanatokban, azt egy egész élet nem tudja fölmérni. Azt hiszem, igazság szerint mindnyájan csak néhány pillanatig élünk, minden más csak sejtés, emlék és remény. Ez azonban igazság volt és ezt meg is mondtam Aszjának, mert különben nem tudtam boldogságom fenyegető komolyságában semmit mondani.

Nagy szemének fény-mélységei látszottak az egyedüli dolognak, ami előtt állottam. Ő most már megint csöndesen feküdt, közvetlen előttem, nyugvóhelyén és rám nézett. Egy ideig egyikünk sem szólt, én tehát leültem az ágyára, úgy hogy szemben ültem vele, ő kinyitotta a tenyeremet és beletette a kezét, melegen és szilárdan, a hátával lefelé, mintha valami eleven nyugvóhelyre ágyazná be.

– Nagyon beteg vagy? – kérdeztem.

Bólintott és mosolygott.

– Meg fogsz gyógyulni?

A fejét rázta, de a mosolya megmaradt.

A túlhajtott érzés állapotában voltam, mint valami lelki térben, amely sem a boldogságot, sem a fájdalmat nem tudja magába foglalni. Olyan érzésem volt, mintha az élet nélkülem vonulna el és mégis éreztem, hogy először sodródom folyamában. A partok vonulnak tovább, gondoltam, úgy tünik fel nekem, mintha én csöndesen állnék egy helyben és a partok vonulnának tovább, holott igazság szerint én kerültem most először az élet mozgásába és ime, látom, hogy vonulnak el a régi tartalmú értékek.

Aszja beteg és meg fog halni, gondoltam aztán, sajátságos józanul, de a gondolatom értelmét felfogni vagy hinni nem tudtam. Nem lehet úgy igaz, ahogyan eddig igaznak tartottam, tünődtem nehézkesen, mert különben mit jelent ez a mosolygás, ez a mosolygás, melyet régi emlékből ismerek? Így mosolygott az anyám, mikor tréfálva hozott valami rossz hírt, amely mögött azonban alapjában véve mégis rejtőzött valami örömteljes kijelentés. Ő mosolygott így, aki akkor még mindent lehetségessé tudott tenni, amit gyermeki szívem kivánt és akiről tudtam, hogy a végén mégis meg fogja tenni, mert az én szenvedésem neki fájdalmasabb volt, mint nekem.

Erre Aszja így szólt:

– Az egészségesek nem sejtik a betegség lényegét és mindig félnek tőle. Aki azonban beteg volt, az tudja, hogy a betegsége idejére való visszaemlékezés nem mindig komor és vigasztalan, mint ahogy azelőtt félt tőle, szállhat valami fényesség is ezek fölött a napok fölött, amely még a fájdalmakat is el tudja feledtetni. Ez a fény abból a szabadságból tör elő, amelybe minket az igénytelenségünk vezet, amely lassankint egyre jobban bekövetkezik, amíg az ágyban fekszünk. Megbetegedni fájdalmasabb, mint betegnek lenni, mert képzeletben a lelkünk még hozzákötve érzi magát az érzékek világához, amelybe zárva volt és az új szabadságét csak lassan értjük meg. De beáll akaratunk ellenére is és egyre jobban eljutunk a mulandónak a régióiból az elmúlhatatlannak a birodalmába. Minden betegség a lélek feloldozása az érzékek világának a bilincseiből. Azt hiszem, a halál a szabadság e magaslatainak legfényesebb csúcsa tud lenni tudatunk számára.

A leány hévvel és egyszerüen beszélt, de a meggyőzés kívánsága nélkül. Soha életemben nem hallottam semmi olyan világosan érthetőt, mint ennek a hangnak az értelme. Mintha egy álló alak állna a fekvő mögött, egy másik alak, amely azonban ugyanaz, egy lény, amelynek nincs szüksége szavakra, hogy érthetővé tudja tenni magát, hanem tisztán és magától értetődően beszél azáltal, hogy így van alkotva és nem máskép. A kinyilatkoztatásnak hallgatag fensége áradt ki belőle, mintegy kigyógyulva értékből és értéktelenségből.

Odakinn a reggel kissé kivilágosodott, az eső nem esett már és a fény derengése, amely a szobába esett, elárulta, hogy magasan felettünk összevegyültek a felhők a napfénnyel. A szobában levő tárgyak, melyek gondosan voltak elrendezve, józan önállóságot nyertek a szememben, mint értelmes és eleven lények, amelyek megmerevült készenlétben várakoztak. Néztem ezeket a holmikat és ennek a reggeli órának a sajátossága foglalkoztatott. Az ilyen reggeli órák a lakószobában idegenek lettek rám nézve, gondoltam magamban, hol voltam mindig ebben az órában? Legelső gyermekkorom óta nem éltem át többé ezeket az órákat. Ha beteg voltam és nem mehettem iskolába, akkor értem meg őket, vagy vasárnap. De akkor már mások voltak.

Aszja keze még mindig az enyémben feküdt. Lehúnyta a szemét és én lenéztem az arcára. Az arcvonások életfénye elömlött a halántékok és arcok halványszinű formáin, amelyeknek tónusai nem különböztek. Minden valami nyugodt sápadtságba volt ágyazva. Szemöldökének ívei szélesek voltak és mély feketék, a szemhéjai a legvilágosabbak. A szempillái sűrűen és sötéten nyugodtak arcán, mintha bársonyból volnának, a szája pedig, melynek ajkán alig volt a pirosnak egy árnyalata, olyan eleven volt, hogy megremegtem bele. Borzalommal és áhítattal néztem erre a szívnehezítő édességre, amelyből mintha tavaszi napfény kelt volna ki.

A szegénység és bánkódás kábulata fogott el, amely teljesen átalakított, de egyúttal ki is virágzott a szivem. Ekkor tudtam, ez a kezdet és a vég. Ez az igazolás, gondoltam és elfogadtam az ítéletet. Az az érzésem volt, hogy nagyon-nagyon öreg vagyok és ezt a tudatot mégis egy megvíhatatlan ifjúság mindenhatóságán mértem le és ismertem fel. Vesd fel a szemedet és szólj újra hozzám, meg vagyok zavarodva és a biztosságomat mégsem szeretném olyan lényeken és dolgokon visszanyerni, amelyekben most már nem tudok hinni és a melyeket sohase fogok többé szeretni. A te szád életjelképe egyetlenegy pillanatban halomra döntött egy világot.

Még sok mindenfélét beszéltünk egymással, ezt is, azt is, ahogy a pillanat hozta magával, de mikor semmis dolgokról volt is szó, akkor is minden ami lélekben történt velünk, a lényegnek azzal a tiszta fontosságával birt, amelyet a tisztelet és szerelemnek boldogító óvatossága teremt. Sejtettem annak a világnak az átlátszóságát, amelyben ez a lélek élt és a kívánásom hatalmasan fölébredt bennem, mint a szomjúság. Mikor észrevettem, hogy a leány elfárad, anélkül, hogy maga érezné teste kimerültségét, elhagytam őt és elmentem, anélkül, hogy megigértem volna, hogy visszajövök, mert ez magától értetődött és az ilyen igéret úgy tünt volna fel előttem, mintha azt mondtam volna, hogy nappal van, vagy megint éjszaka lesz. Valahol, az emlékezés homályos messzeségéből még ismerősen, mint valami más csillagon, ült Stevenhagen a cipész, aki a csizmáimat kezelésbe vette. Csodálkozva nézett rám, mikor beléptem hozzá. Hallgatva a szoba egyik sarka felé mutatott és a térdén levő cipőt újra a vízzel telt üveggolyó elé tartotta, amely mögött egy lámpa égett. Kikerestem a magam csizmáját a nyomorúságos állapotban levő idegen lábbelik közül, amelyek mint megannyi nagyjában elrendezett csavargó-pár álltak a padlón. Megkérdeztem a tartozásomat.

– No ki lehet bírni, – mondta az öreg.

Leültem egy ülőkére és fölhúztam a csizmámat.

– Hol volt? – kérdezte a cipész.

Megmondtam neki és ő megállt a munkájában, felém fordult és rám nézett.

– Ismeri Aszját?

– Igen – mondtam én – még nem régóta, de örökre.

Tovább is kutatva vizsgált engem, mosolygott, látszólag hálásan ezért a vallomásért, de hallgatott és végül visszafordult munkájához. Mikor pénzt adtam neki váltani, félretolta a pénzdarabot, megrázta a fejét és egy mozdulattal fölszólított, hogy vegyem vissza a pénzemet.

Rögtön megértettem, visszavettem a pénzdarabot és eltávoztam.

Vajjon úgy van-e az, gondoltam odakinn, mikor céltalanul és mégis sietve mentem át a nedves utcán, hogy elegendő veled ismeretségben lenni, Aszja, hogy mindenki, aki téged ismer, barátommá legyen?

Az emberek arca, az utca lármája és a házak falai kezdtek rám nehezedni. Ha horizontokat, mezőket és növényeket látnék, gondoltam magamban, jobban meg tudnám őrizni a hitemet és a vidámságom megállná a helyét. Miért szóltok rám, miért keríttek hatalmatokba, miért rángatjátok ki a lelkemet a testemből, ti nevek és képek, feliratok és kirakatok, harangok és hangok? Szomorú sietségtek és üres fáradtságtok, sóvárgás nélküli sivárságtok és honvágy nélküli bánatotok félrevezet és elárul engem és megvetésre méltóvá tesz számomra mindent, aminek kedvéért csak élni akarok. Kicsaljátok a lélekből a hazáját…

Ilyen gondolatok közben jutott eszembe, hogy könyveket igértem Aszjának és bár szavai, amelyek egykedvűen és tartózkodón kérdezték ezt a szándékomat, nem árultak el valami különös bizalmat annak az értékében, amit esetleg hozni fogok, mégis elhatároztam, hogy szándékomat végre fogom hajtani és a leány véleményét a lehető legkellemesebben változtatom meg.

Mialatt az utcán átmentem az esőben, hirtelen rágondoltam a foglalkozásomra, a napi kötelességemre, a nyomdára és a kenyéradómra. Három órája várnak már rám, igazolatlanul maradtam el, az a veszedelem fenyeget, hogy komoly rosszalást idézek elő és el fognak bocsátani. Mikor azonban magyarázaton gondolkoztam és azon tünődtem, ne intézzem-e el Aszja ügyeit inkább szabad déli óráimban, hirtelen olyan elhatározásra jutottam, amely a boldogító szabadság öntudatával töltött el. Elhatároztam, hogy egyáltalán nem megyek többé a nyomdába és régi kötelezettségemet fölcserélem egy becsesebbel, azzal, hogy Aszja szolgálatára leszek, amíg életben van. Mit jelentettek nekem a külső veszteségek a belső feloldozottság boldogságához képest, mialatt ebben az elhatározásomban mintegy új erőre kapva mentem tovább? Egy még bizonytalan sejtés, hogy mulandót cserélek el elmulhatatlanért, egész valómat örömmel töltötte el. Azt is tudtam, hogy szükség esetén nem fog nehezemre esni valamiféle új foglalkozást találni, amely megvéd az éhezés ellen, aminthogy az ilyen óránként rendelkezésére áll az olyan embernek, aki kész mindenféle munkát vállalni.

Tíz és tizenegy óra között volt. Rövid időre élveztem ezt a szokatlan órát, amelyet az utóbbi hetekben csak nyomott hangulatban és elkivánkozva nézegettem az üzleti óra józan számlapján. Most azonban fel kellett az órát használnom és arra gondoltam, hogyan juthatnék legkönnyebben könyvek birtokába. Pénzem kevés volt és ezenkívül beláttam, hogy nemcsak könyvek szerzésére való alkalomra, hanem jószándékú tanácsra és részvétteljes gondoskodásra is van szükségem. Ekkor eszembe jutott, hogy alkalmilag korrektura íveket hordoztam a nyomdából egy nagyon művelt és nagyon jómódú úriembernek, aki a filozófia doktora, műtörténész és író volt. Kénytelen voltam az előszobájában várni, amíg átnézi a korrekturákat és egyszer, mikor a szolgája a dolgozószobájába lépett, az ajtón át egy hatalmas könyvespolcot láttam, amely a mennyezetig csillogott a régi és új könyvek aranyozásától és színeitől. Gondolkodás nélkül határoztam el magamat, hogy megpróbálok ettől az úrtól könyveket kapni. Szándékom szokatlanságától kissé szorongott a mellem, de egyúttal felébredt bennem a vakmerőség és a különösség gyönyöre is, az a hajlam, hogy a hagyományos életforma minden kötelékét fölcseréljem egy bátor emberség nagyszerű mozdulatával, amely egész ifjúkoromon át sok szenvedést és boldogságot szerzett nekem, megalázásokat és diadalokat, gyűlöletet és szeretetet.

Mialatt elindultam a kertváros felé vezető úton, ahol a közismert, sőt a maga mesterségében hírneves ember háza volt, száműztem a meggondolásomból minden előzetes elhatározást valami meghatározott föllépést illetőleg és elhatároztam, hogy egészen a pillanat kedvezésére vagy kedvezőtlenségére bizom magamat és csak annak fogok engedelmeskedni, amit a helyzet sugall. Ha elutasít, gondoltam, akkor csakhamar megint az utca ugyanezen helyén leszek, amelyen most járok és itt igen jól érzem magamat. Ezután azonban a gondolataimat elfátyolozott komolyság vonta be, mert feltűnt előttük Aszja alakja és az ő mosolya volt kisérőm. Ekkor azt gondoltam, hogy tudom: minden úgy fog jönni, ahogy jönnie kell és jogomban éreztem magamat.

Mikor a magas vas kertkapuhoz jutottam, megnyomtam a csengőt és vártam, hogy a háziszolga lejöjjön a kavicsos úton a ház oldalt levő bejáratát elfödő fák mellett. Ezúttal azonban egy szobalány jött. Nem nyitotta ki a kaput, hanem a rácson keresztül kérdezte, mit akarok.

– Bemenni, – mondtam egyszerűen.

– Ja úgy, – mondta ő és megmustrált engem – maga a nyomdából jön.

Nem várta be feleletemet, hanem felhúzta a rácsos kaput, gondosan bezárta mögöttem és aztán előttem ment a várószobáig, melyet már ismertem. Aztán óvatosan a dolgozószobába vezető ajtóhoz ment, előre hajolt, habozott egy ideig, majd halkan és rendkívül tartózkodóan hármat kopogott. Olyan volt ez, mintha a nehéz tölgyfa-ajtó törékeny volna. Nekem úgy tünt fel, mintha a szóban forgó úr, mint nem egy elkényeztetett ember a kívánságai iránt való túlságos kímélettől türelmetlen lett, mert nagyon barátságtalanul hangzó: «No, mi az?» hallatszott és a szobalány alig merte az ajtót kinyitni. Eközben egy tartalom nélküli tekintetet vetett rám, olyan tekintetet, amilyen azoké szokott lenni, akiknek belső szeme máskép van irányítva, mint a külső.

– Egy fiatalember van itt a nyomdából, – mondta a küszöbön megállva.

– Jól van. Mit hozott? Adja ide.

A leány erősen intett nekem a kezével, hogy adjam neki, amit véleménye szerint az urának hoztam.

– Nem hoztam semmit, – mondtam. – Beszélni szeretnék a doktor úrral.

Most a szobalány teljesen belépett a szobába, de csak behajtotta maga mögött az ajtót, úgy hogy tisztán hallottam a hangos férfihangot.

– Valamit el akar vinni? Nincs nálam semmi. Mindent elküldtem.

Mikor az ajtó megint kinyílt, a doktor egyenesen én rám kiáltott:

– Na, mi az? Jöjjön hát be.

Beléptem és el voltam ámulva ennek a szobának az előkelő pompájától. Egy nehéz vörös szőnyegre léptem, az erkélyablakokról tompított fény jött a hatalmas íróasztalra, amely a hatalmas helyiség közepén állott, körülbástyázva egész a mennyezetig magas könyvszekrényektől és polcoktól, amelyek a falba voltak beépítve. Jobb oldalt egy sötétszínű tölgyfaasztal kinálkozott kerektámlájú bőrszékekkel a homályos háttérből, mellette pedig egy széles heverő állott, megterhelve himzett takarókkal és nagyszámú sokszínű párnával, amelyek számát siettemben legalább százra becsültem.

A doktor úr az íróasztalánál ült és felém fordult, egyik kezét székének támlájára támasztva, úgy hogy felkönyöklő könyökén át nézett rám. Az ujjai közt szivart tartott, amely olyan nagy és vastag volt, mint egy fenyőtoboz és világoskék füstvonal szállott föl belőle, amelynek világosszínű élete csodálatosan húzódott át a háttér homályán.

Nekem úgy tetszett, a doktor urat nem érinti kellemetlenül a figyelem, melyet szobájának szentelek. Csak egy kis idő mulva mondta öntetszelgő mosollyal:

– No hát, mi baj?

Egyszerű szavakkal előadtam az ügyemet, anélkül, hogy oda nem való fordulatokkal vagy szerénytelen magától értetődéssel a leplezett fenhéjázás látszatát keltettem volna szavaimmal. Nem az én hibám, hogy a beszélgetésünk csakhamar úgy folytatódott, hogy a házigazdát fölingerelte.

– Könyveket akar tőlem? – kérdezte vontatva és olyan hangsúllyal, mintha cipőt kértem volna az asztalostól. – Csak így, átabotában, hiszen ez mégis… azt kell mondanom, igazán különös kívánság. Kicsoda maga tulajdonképen, azaz hogy…

– A nevemet és lakásomat majd később felírom, ha könyveket kapok öntől. Mikor egyszer a könyvnyomda megbizásából önnél jártam, láttam az ajtó nyilásán át a könyvekben való gazdagságát és önre gondoltam ma reggel, mikor a beteg lánynál voltam.

– És erre… én azt hiszem, maga meg van bolondulva. Ne vegye rossz néven, de csak úgy rátörni minden előzmény nélkül, ilyen kéréssel az emberre, ez már mégis több, mint szokatlan dolog. Nyilván azt hiszi, valami buta embert fogott bennem?

– Nem, – mondtam én. – Az ember nem jut mindjárt a helyes gondolatra.

A megszólított úriember úgy tett, mintha abból a szempontból vizsgálná ezt a mondatot, hogy az értelme egyértelmű-e és közben a szőnyegre nézett, mintha újra végigvizsgálná az ornamentumait. Aztán felállt és felém lépett.

– Ez semmi esetre sem volt a helyes gondolat, csak úgy ajtóstól rám törni a házat. Hát nincs elég könyvkereskedő, vagy ha önnek nincs pénze, kölcsönkönyvtár? Csakhogy persze itt valami más dologról van szó.

Elővette a pénztárcáját és elkezdett rövidlátó szemeivel keresgélni benne, mialatt az ujjai ide-oda forgatták a pénzdarabokat.

– Csak azon csodálkozom, hogy miképen tudott hozzám beférkőzni. Ön visszaélt a főnökének a bizalmával, barátom. Mióta ismeri azt a leányt?

Nem akartam zavarni a pénzdarab kiválogatásában s ezért megvártam, melyikre esik haragos és akaratlan házigazdám választása. Megtudni nem tudtam meg soha, mert nagy tapintattal a csukott kezében nyújtotta felém. Mindenki más biztosan két ujja közé fogva, nyiltan nyújtotta volna oda.

– Ön nagyon készséges, – mondtam én anélkül, hogy hátrább léptem volna. – De egy kicsiny pénzösszeg én rajtam nem segít. Ha ön nem akar könyvet kölcsön adni, akkor dolgom végezetlenül kell az útamra mennem. Én azonban ezt nem akarom tenni, mielőtt egy utolsó kisérletet nem teszek, hogy önt meggyőzzem arról, hogy sem meggondolatlan és könnyelmű ötlet, sem a meg nem érdemelt előny vágya nem hozott önhöz. Ha rágondolok a szórakozás, a tanulság és fölemelkedés, az emberi öröm és az emberi részvét ama gazdagságára, melyet ön a szobájában összegyűjtött, mindarra a kitárt és ki nem tárt boldogságra, amelyet ezek a könyvek rejtegetnek, akkor egy pillanatra igazságtalan dolognak tartom, hogy ez a színes világ itt, lelki és földi tájképeivel elrejtve és használatlanul heverjen, holott néhány házzal odább egy ember, akinek rövid idő mulva ezzel is és sok mással is fel kell hagyni, vágyódik azután, hogy egy pillanatra elfelejtse szegénységét és végzetét.

Rövid szünet állott be, mikor én elhallgattam. Egy méreggel és csodálkozással tele, különös tekintet ért engem, akaratlanul is az arcvonásaimon függött, körülsiklott rajtam, megvetővé tett és végül egy kiváncsisággal és leereszkedéssel tele mosolyban oldódott fel.

– Jól van, jól van – mondta ő. – Nekem ugyan hiába fecseg.

E csúf szavak után hirtelen elfogult jóindulat tört át arckifejezésén, amelyet nem vártam és melyet nem tudtam magamnak megmagyarázni, pedig ez volt az egyetlen, ami hatással volt rám. Valószinűleg az előbb az erejét akarta nekem megmutatni, mielőtt a gyöngeségét elárulná, gondoltam és ettől elbátortalanodtam, mert újra felismertem, mi számít az emberek előtt erőnek és mi gyöngének.

Mivel a természetem és öntudatlan hajlamom mindig arra vitt, hogy egy út folytatását ott keressem, ahol a legmélyebben láttam át a jelenségek világának zűrzavarán, a feleletemben arról beszéltem, amit most felismertem és így szóltam:

– Miután most a szavával bebizonyította nekem, mennyire föl van vértezve a ravaszságom ellen, a szíve bizonyára meg fogja találni a szabad útat a jósága számára.

A velem szemben ülő úr erre szélesen és ügyetlenül elnevette magát, úgy hogy egy pillanatig sajnáltam. Nem engedtem azonban ennek az elutasításnak, hanem újból felvérteztem magamat, mert el voltam határozva, hogy elérem a célomat. Halkan kínzó kétely rágódott mélyen bennem és egy pillanatra gyűlöltem ezt az embert, aki eltaszította gondolataim finom kapcsolásának értékét, mintha valami bolond szólna hozzá. Gyűlöltem az erőt benne, amely nem volt más, mint nyerseség, amelyet gyűlölni fogok, amíg lélekzem s amely ott leselkedik minden ész és szabadság kapujában és férfiasságnak nevezi magát. Miután még azt is mondta: «ez nem volt rossz felelet», – csaknem elbátortalanodtam, mert a dícséret abból a világból, melyet megvetünk, rosszabb, mint a korholás abból a világból, melyet szeretünk.

– Honnan került maga ide tulajdonképen? Kicsoda? Végzett iskolát? Feleljen hát.

– Hagyjon nekem békét, – mondtam érdesen. – Nem fogja olyan olcsón visszaszerezni a fölény érzését, melynek hiányát érzi, mint valami mankónak. Mi gondja önnek arra, hogy honnan kerülök ide? Módot akar nekem arra adni, hogy nyilvánvalóan félrevezessem, hogy ezáltal könnyebbé váljék nem hinni nekem? Már régóta hisz nekem. Nem engedem magamat olyan térre csalogatni, amelyen önnek már csak azért is igaza marad, mert egy magasabb álláspontot cserél el egy alacsonyabbért.

– Ez tehát egész egyszerűen szemtelenség, – mondta ellenfelem barátságosan. Nevetett és kényelmesen és biztosan helyezkedett el a székében.

– Foglaljon helyet, – folytatta a jóindulatú parancs és szkeptikus kiváncsiság megváltozott hangján, melyben benne volt a veresége. – Magának teljesen igaza van. Rongy embernek kellene lennem, ha ezt nem ismerném el. Könyvet azonban nem kap.

Micsoda egy nyomorúságos kerülő út ez a fél barátságosság, – gondoltam magamban. Kihúzza a nyilakat a melléből, letöri a hegyüket és úgy tesz, mintha tompák lettek volna. Hamarabb fognak a folyók hegynek futni, semminthogy korom egy embere elveszítse fanatikus hitét a középszerüség diadalában. Féltem a föltoluló undortól, amely még mindig lefegyverzett és túlságosan sietve egy új eszköz útjára vetettem magamat. Nem szabad beleegyeznem ebbe a félig való mulatságosságba; azt tudtam, hogy máskülönben ez az ember beleránt a vereségébe és a végén mégis megkapom a pénzdarabot, amelyet még mindig az ujjai közt szorongat, mintha valami zsebmetszésből származna. Ezenkívül, amint erre a pénzdarabra gondoltam, eszembe jutott, hogy néhány könyv, amelyeket végül talán mégis csak kölcsön kapok, valószinűleg nem valami sokat jelent a barátnőm számára, mert nemcsak a könyveimről való kérdezősködése, hanem az arckifejezése is elárulta, milyen nehéz az igényeit kielégíteni. Arra is gondoltam, hogy ez az egész erő, amelyet erre az órára fordítottam, már túlságosan nagy is, semhogy néhány kötet kölcsönkapott könyv igazolni tudná. Sokkal többet kellett elérnem. A balsikerem abban állt, hogy a követelésemmel nem állott arányban a ráfordított erő. Mi tehetné bizalmatlanabbá ezt a szorongatott hitetlent, mint igénytelenségem?

Mialatt én így tünődtem, a velem szemben ülő úriember leplezetlen figyelmességgel nézett engem, némileg elfogult kiváncsisággal, amelynek fénye azonban egyáltalán nem keltette bennem azt a félelmet, hogy kitátott szemgolyóival keresztül is néz rajtam. Így hát önmagamban biztosan mondtam:

– Ha azt a gyűrűt nézem, amely a kezén van, amely bizonyosan csak egy csekély részét teszi ki az ön nagy gazdagságának és arra gondolok, hogy már ebben is megvan az a hatalom, hogy egy embernek, aki nemsokára meg fog halni, még egyszer örömben és nyugalomban derítse fel a földi világát, akkor arra gondolok, hogy nekem kellene adnia a saját örömére és nyugalmára.

A megszólított ember megütődve és fölényesen hallgatott, de már nem rosszalóan. Talán, anélkül, hogy tudta volna, hálás volt irántam azért, mert nem foglaltam el azt a magatartást, melyet ő indítványozott és a melyért titokban szégyelte magát.

– Ehhez a gyűrűhöz emlék fűz engem, drága emlék. Nos?

Az utolsó szóban rejlő kihívás fellázított; a hanyag felszólítás, hogy folytassam vesződségemet, lealázó volt.

– És most ezt az emléket megszentségtelenítette, – mondtam gyorsan.

– Mit tettem? Fiatal ember, csak egy dolog van, amin csodálkozom és ez az, hogy még nem mutattam önnek ajtót.

– Meg akarom mondani, amit gondolok, hogy meg ne haragudjon, – feleltem én és lecsillapítottam magamat. – Ha ez a gyűrű drága emlék egy emberre, aki szeretetben közel áll, vagy állott önhöz, akkor jelképe a közösségnek, elmúlhatatlan jónak, minden esendő feletti szent megmaradásnak. Akkor az a küldetés, amelynek révén hatott, amellyel elválaszthatatlanul fel van ruházva, akár a csillogásával, a valódi élet küldetése és csak annyiban van a gyűrű adójának emléke szentesítve, amennyiben ezzel a küldetéssel eltelik. Szavaiból azt veszem ki, hogy ez az ember el van temetve, az ön számára, vagy valamennyiünk számára. Hát nem olyan volna, mintha feltámadna, ha ajándéka körül titkos glóriával újra feltámad a drága ragyogás, mintha ő rá esnék vissza, rendeltetésének körforgása után és belezárná őt a fényébe? Ön azonban a holt tulajdon után való vonzódásában visszaszorítja hideg, arany sírjába.

Csönd lett a szobában, a megszólított maga elé meredt, anélkül, hogy csak egy jel is elárulta volna előttem, hogy szavaim jó irányban hatották-e meg, vagy újra megharagították. Aztán lassan fölnézett, a tekintete csaknem szomorú elhatározottsággal járta be szobájának pompás tárgyait, íróasztala holmijait, rajta a hirlapokat és könyveket és végül, mintha a saját életét elvesztette volna, belevonódott a fény életébe, amely az ablakon át behatolt és ott eltévedt a világosság légies szellemében.

Arra gondoltam, hogy Aszja most az ágyában fekszik és ugyanabba a napfénybe néz. Mintha úgy tünt volna fel nekem, hogy a tekinteteknek odaát és kinn a magasban találkozniok kellene, úgy, hogy az idegent legyőzze Aszja arcvonásainak kifejezése, mint kevéssel ezelőtt engemet s így számomra meg volna takarítva a nehéz út vége.

– Hallja csak, – mondta erre hirtelen a mély hang és a hosszú szakállú arc felém fordult. – Akárhogy van is, én nem akarnám ezt vagy azt tenni, nem akarnék jótékonyságot gyakorolni, sem áldást osztogatni, de szeretnék egyszer újra hinni, önmagamban is. Maga egy emléket ébresztett fel bennem, különös módon ébresztette fel, ezt nem tagadom. Sokkal inkább a magam élete merül föl előttem, mint a halotté, akitől ez a gyűrű ered. Nem tudom, kicsoda maga és lényének miféle záloga adja magának ezt az erőt, – ezt nem akarom vizsgálni, sem kikutatni, mert olyan vallomásoktól félek, amelyekre még nem vagyok elég öreg. Hinni akarok magának, érje be ezzel, hinni akarok és rám nézve közömbös, hogy megérdemli-e vagy sem. Magát ezt a gyűrűt nem akarom odaadni, most kevésbé, mint valaha, mert intésének ereje ettől az órától fogva nagyobb lett és nekem szükségem van rá, talán inkább, mint másoknak, bizonyosan inkább, mint magának. A gyűrűnek az értelme azonban, amelyet maga tulajdonít neki, teljesedjék be a maga várakozása szerint és én rendelkezésére fogom magának bocsátani azt az összeget, amely megfizethető értékét teszi. Magának mindegy lehet, én veszem-e meg magától, vagy valami kereskedő. Akkor aztán szerezhet könyveket és minden mást, amit akar és amit kell, vagy amire a szegény barátnőjének szüksége van.

– Jól van. Tegyen így.

– Maga nem mond nekem köszönetet és így is van rendjén… Nekem az az idő van eszemben, amikor én is olyan fiatal és várakozásteljes, olyan bizodalmas és hívő voltam, mint maga. Akkor, amikor ezt a gyűrűt kaptam, a pályám elején állottam, akkor kezdtem hírnévre szert tenni, akkor olvasták első könyvemet, amely ma már el van felejtve. Az idő gyorsan múlik; jöttek aztán más művek és elvitték a nevemet a világba, de tudja-e, hogy mi ment át az előbb a maga szavainak hatása alatt az elmémen? Az, hogy ezeket a többi könyveimet is el fogják valamikor felejteni… De nemcsak az, hanem még inkább egy sajátságos bizonyosság, hogy az az elmúlt idő dicsőség és vagyon nélkül, egy bizonyos meghatározott jólét dolgában gazdagabb volt, mint amilyen a mostani, a sikerével együtt.

– Ne mondja ezt – tiltakoztam. – Én nem akartam önt megalázni.

– Megalázni? Különös ember maga…

Bizonytalanul és megkínozottan néztem az ürességbe. Úgy éreztem, mintha rosszat tettem volna, de csak később fognám megtudni, mi ez a rossz.

– Jól van tehát, – hallottam őt megint szólni, – hagyjuk nyugodni, ami nyugszik és élni, ami él. Ezer márkát ajánlok fel magának a gyűrűért és a könyvekért, beleegyezik?

– Igen, de ön nem egyezik bele.

– Beleegyezem. Magának igaza volt, mikor elutasította vallomásokra való felbuzdulásomat, a melankólikus önszemléletemet. Talán azt reméltem, hogy feltápászkodom egy vereségből, amikor lekicsinyeltem a saját képemet, hogy ha maga eltávozik, abban a tudatban maradhassak, hogy valamivel mégis több csak vagyok, mint amennyinek beismerésére kényszerítettem magát. A dicsőség elromlik, mi tisztességtelen emberek lettünk önmagunk előtt, hogy megmentsük azt a tisztességet, amely miatt minket a többiek, a világ, hitvallóknak és hódítóknak tartanak. A világ még sohasem nevezte megváltójának azt, aki igazán az.

– Tehát ezer márkát akar adni?

Ő hallgatott, ferdén lebocsátott tekintettel.

– Megrontja az örömömet a dologban, – mondta lassan és felismerhetően boszankodva újabb akaratlan vallomásán. Aztán azonban habozva, hátrahajlott felsőtesttel elővette a kulcsait, kinyitotta az íróasztal egyik fiókját, valamit félretolt, mintha saját terhes gondolatai volnának és egy acélkazettából elővett egy bőrtárcát.

– Itt van, – mondta kurtán és bizonytalanul, mintha attól félne, hogy lopáson kapja rajta önmagát. – Vigye és tegyen vele áldást és jócselekedetet.

Tapogatózott a pénzdarabok között, mintha még egyszer ez előtt az önkény előtt juttatni akarna nekik gondoskodó jóindulatából és mégis, mintha megvetné azokat az ujjakat, amelyek élvezni igyekeztek a papir értékét.

– Vajha ez a pénz jobban megművelt szántóföldre jutna, mint amilyen most még az én szivem. És maga, maga… kicsoda hát maga? Beszéljen hát! Mindez mégis csak nagyon különös dolog. A nadrágzsebébe dugja a bankjegyeket?

Egyszerre vad, forró öröm zúdult rám. Úgy éreztem, mintha ennek a sikernek a tudatával végre felébrednék a kapcsolatok, erők és bonyodalmak világából, amelynek semmi köze ahhoz a világhoz, amelybe most menni akartam, hogy egyengessem barátnőm útját az egészséghez és a boldog napokhoz.

– Én? – kérdeztem hirtelen, mintegy átváltozva – úgy tűnök fel magam előtt, mint valaki, aki létrát kért kölcsön a sátántól, hogy Istent feljuttassa a mennyországba.

– Ez is köszönet, – mondta ő értelmetlenül és csaknem mohón nézett rám, olyan kifejezéssel, melynek eredetét ép oly kevéssé tudtam megvizsgálni, mint ő az én szavaimat.

– Üdvözölje a barátnőjét, – mondta házigazdám, mikor látta, hogy fogom a kalapomat, – tudósítson engem róla, jöjjön el hozzám máskor is. Tegye meg, – talán a maga ördöglétrája még híddá lehet kettőnk közt.

Se nem igértem, se nem tagadtam meg.

– A mennykő érti, mit jelentsen ez. Nohát, ami történt, az maradjon is úgy. Mennyire siet maga!

Odaadta nekem a kezét, mintegy hogy vizsgáljam meg a súlyát. Megváltottnak éreztem magam és sietve eltávoztam, sajátságosan elfogulva egy különös tudat alatti érzésben, amelyben úgy tűnt fel nekem, mintha az örömöm nem szolgálna örömömre és mintha erőmhöz képest nem lettem volna eléggé erős.

Szerettem volna a kincsemmel Aszjához sietni, de vártam és előbb a szállásomra mentem. Elhatároztam, hogy egy sereg hasznos és örömet szerző bevásárlást teszek, de nem hajtottam végre a szándékomat, mert minden úgy tűnt fel, mintha titkos ellentmondásban állna ennek a leánynak a szükségleteivel. Tapasztalataim sem voltak és szégyeltem magamat, hogy azokra a jelentéktelen és csak külsőleg hasznos dolgokra gondolok, amelyeknek beszerzésére a nőknek olyan különös tehetségük van, amely egyformán tanuskodik szeretetre való készségről, mint boldog szeméremhiányról. Képesek csuklómelegítőt, fogpiszkálót, pipaszurkálót, vagy élelmiszerek jelentéktelen töredékeit vétel útján tulajdonukba és ajándék útján előttük becsben álló személyek kezébe juttatni. Néha kicsiny vázákra, itatópapirosra, ceruzákra is vetik magukat és ajándékozónk bájossága meglepődött meghatottsággal ismerteti be velünk, hogy ezek a holmik kicsiny gyönge kezeikben a nagy, örök szerelem jelképeivé tudnak válni. Mi romlottak és hitetlenek pedig csak virágra és könyvekre tudjuk magunkat korlátozni, mert nem tudunk hinni a szerelem mindenhatóságában, ha az ajándékunk nem a szellemi élet jelképe.

Mikor beléptem a padlásszobámba, olyan idegenszerűnek tűnt fel, hogy mosolyognom kellett. Szinte szükséges volt, hogy minden berendezési tárgynak újra bemutatkozzam, ami nem tartott sokáig. A kalapomat az ágyra dobtam, amely még nem volt megvetve és belenéztem a könyvbe, amely még a legutóbbi éjszaka óta felnyitva feküdt a gyertya mellett. Mindez a túloldalon van, gondoltam, új világ kezdődik, egy új cél tárul fel előttem, tudom, merre vezet. Határozatlan szomorúság tett nyugtalanná, hirtelen feltámadó tudata ragadott meg mindama dolgok értelmetlenségének, amikbe eddig létem fentartása végett belefogtam és ettől elteltem kétséggel minden jövendőbeli dolog értékére nézve. Te sem fogsz keblem minden kérdésére felelni Aszja, gondoltam, te magad vagy a válasz és ha te nem vagy az enyém, a küzdelmemnek nem lesz vége.

Déltájban jött egy küldönc a nyomdából, hogy tudakozódjék utánam. Fölírtam egy cédulára, hogy többet nem fogok bemenni, lepecsételtem a levelet a gyertyám viaszával és biztos voltam benne, hogy békén fognak hagyni. Mivel kinn az udvaron sütött a nap, elhatároztam, hogy elmegyek hazulról, de a ruhám miatt meggondoltam magamat és levettem a tükröt a falról. Okvetlenül gallért kellene váltani, csakhogy a másik gallérom mosásban volt. Így tehát levetettem a rajtam levőt is, fölvettem a nyakkendőmet, fogtam a botot és a kalapot és elindultam. A nyakkendőnek örültem, nem tudom miért. Én, a te testvéred, gondoltam és mondtam is Aszjának, szeretnék szegénységben és szégyenben, rongyokban hozzád menni. Igaz-e, hogy egész szivemből hittem, hogy a szemeid ezt megsem fogják látni, hacsak nem szánalomból? Igaz-e, hogy a siker és vagyon szerinti emberértékelésnek olyan menedéke van, mint a te lelked?

Ezen gondolatok közben megfeledkeztem a pénzről, amelyet magamnál hordtam, mint ahogy a mezei ösvényen az ember elfelejti a várost. Még mikor Aszjához értem, akkor sem gondoltam rá sokáig, de mikor az ágyánál leültem, nagy fáradtságot éreztem, amely nekem szokatlan volt. Mélyen fellélegzettem és sóhajtanom kellett, anélkül, hogy bánatom lett volna.

Aszja bólintott és ezt mondta:

– Most meg fogsz pihenni, mindenből, ami mostanáig nehéz volt. Mert egyedül voltál, azért vagy most fáradt.

Erre szemének tavaszától elvesztettem az önuralmamat, de ő erre alig látszott ügyet vetni, hanem csodálatos módon szilárd maradt, mivel megvolt az az ereje, hogy ne kisebbítse lényének adományát.

Egy idő mulva a pénzt elővéve és eléje téve az ágy takarójára, ezt mondtam:

– Most jó napok fognak jönni rád, ezt a sötét szobát egy napos, világos szobával fogod felcserélni, a várost faluval. Meg fogsz gyógyulni.

Az arcára az ijedtség kifejezése ült, a mosolya eltűnt, a szeme kutatón nézett rám és aggódva szakított félbe:

– Honnan van pénzed? Nem volt pénzed!

Elmondtam neki mindent, kezdettől végig. Nem zavarta jelentésemet egyetlen szóval és egyetlen kérdéssel sem és akkor is hallgatott, mikor a végére értem és bizonytalanul játszva a pénzdarabokkal, elárultam a kívánságomat, hogy beleegyezést halljak tőle.

– Fogd és vidd vissza, – mondta ő.

Alig figyelt szavainak én rám való hatására, hanem mintha most más valami foglalkoztatta volna. Váratlanul ezt kérdezte:

– Csak azért kaptad attól az idegen úrtól ezt a pénzt, mert beszéltél vele? Legyőzted őt, hogy odaadja neked, csakis az akaratoddal? Minden úgy történt, ahogyan nekem mondtad?

– Ne gondolj most a pénzre, Aszja, arra gondolj, amit most számodra jelent.

– Igen, tehát úgy volt, ahogy elmondtad! Én nem a pénzre gondolok, én te reád gondolok.

Hallgatva nézett rám, aztán gond szállt az arcvonásaiba és még egyszer kért:

– Fogd csak és vidd el.

– Visszautasítod a pénzt, Aszja?

– Mindannak, amit pénzért lehet kapni, nincs értéke. Igen, visszautasítom a pénzt.

– Meg fogsz halni, Aszja.

– Mint mindenki, – mondta ő egyszerűen.

– Óh Aszja, te abból a kényszerűségből, hogy nem tudsz élni, azt az erényt csinálod, hogy meg akarsz halni.

A leány rám nézett, de én jól éreztem, hogy nem a szavaim értelmén gondolkodik, hanem csak az érzületet vizsgálja, amely mögöttük van. Hirtelen megéreztem, hogy ez mindig úgy van nála és mintha ebben a vizsgálódásban és ennek eredményében rejlenék annak a harmóniának és közösségnek az eredete, amely köztünk uralkodott és amelyet nem lehet meghajlítani. Hát így van, mondottam, ha minden félreértésnek és azoknak a zűrzavaroknak, melyek oly sok embert megszállanak, aki mások előtt érvényesülni és helyt állni akar, az oka abban rejlik, hogy nem tudják fölmérni az érzületet és azért a szavaknak a tisztességtelen és megromlott fajzatához tartják magukat, amelyeket a pillanat vet az ajkukra? Aszja nem került valamelyik szavam hatása alá, hanem túllátott a szavakon, aminthogy úgy látszott, hogy túllát az élet jelenség és tényvilágán is – de hova? Azt még nem tudtam, de éreztem, hogy a szabadságát veszélyeztetem.

– Megfelelek neked, – mondta végül erőlködés nélkül és mint legtöbbnyire, csaknem fájdalmas vonakodással. – Én nem csinálok szükségből erényt, de teljesen közömbös is, hogy te így nevezed. De hogy tehessek neked olyan rosszat, hogy engedjem az erődet abban érvényesülni, amiben romlásodra lesz? Te olyan fiatal vagy, hogy fogod megérteni, milyen sokat jelentesz nekem? Nem ismered magadat és én most fogadjam el ezt a pénzt és ezáltal azt feleljem neked: ilyen vagy te! Tudom, hogy meg fogok halni, de azt is tudom, hogy ez így van jól és hogy a magam órájában halok meg és akarattal.

– Nem szereted az életet, Aszja?

– Oh, mindenek felett, – mondta ő és a szeme csillogott, – de máskép gondolkozom róla, mint te. De ne beszéljünk ezekről a dolgokról. Ha nálam maradsz, hamar tudni fogsz mindent még akkor is, ha hallgatok.

– Hogy érted ezt?

– Ami nem vagyok, azt nem is akarom mondani, de ami vagyok, azt meg fogod érezni és utána úgy fogod érezni, mintha beszéltem volna hozzád. Ah, ne aggódj, add ide a kezedet és nyisd ki a szivedet, hadd térjek be hozzád, akkor hamar érezni fogod, milyen jó és nagy vagy.

– Oh, Aszja, – mondtam én és mélyen megrendültem, – most már tudom, mennyire szereted az életet, Aszja.

– Ugy-e? – mondta ő boldogan, – pedig én nem magyaráztam neked semmit.

Aszja bocsánatot kérően mosolygott, mikor ezt a beleegyezést kimondotta, mintha valami csekélység volna. Mosolyának derültsége olyan természetű volt, hogy úgy éreztem, mintha tetőtől-talpig fényben állnék. Miféle csoda történik velem, gondoltam; mindez merő álom, nem hús és vér irányítja ezt az élményt, nem a világ régi dolgai fordulnak benne elő. Úgy éreztem, mintha elfordulnék, másokhoz, idegenekhez és feléjük kiáltanám: Milyen szegények voltunk eddig, ti és én!

De újra felébredt bennem az akarat, mindent megtenni, amit ember tenni képes, hogy ezt az életet megtartsam az életnek, amelyet valamennyien beteljesítünk. Azt éreztem, hogy tévedek, de nem tudtam, miben. Milyen áldozatra nem lettem volna képes ebben az órában! Így tehát újra beszélni kezdtem és szívből kértem arra, hogy igyekezzék az életét fenntartani. Ő azt felelte, hogy nem akarja úgy, ahogy én gondolom.

– Lásd, – mondta ő – mi hát az élet, mit nevezel annak? Léted kicsiny mértéke-e a kezdettől fogva a lehanyatlásig az élet? Mennél inkább nevezzük így az ilyen kimért napokat és bennük a mi mulandó jóllétünket, annál inkább tagadjuk az életet. Ez bizonyára igaz és te meg fogod érteni.

– Értem azt a gondolatot, Aszja, de nem érted, hogy a szerelem azt kívánja magának, hogy velem maradj? Hiszen csak ma találtam rád.

– Légy nyugodt, megigérem neked, hogy mindig nálad maradok. De ne akadályozz, hagyd meg nekem a saját lényemet. Én csak egy út vagyok. Ami rajtam át tehozzád vezet, az sokkal több nálamnál. Nem elégült-e ki a szíved, holott én nem tettem semmit? Nincsenek-e a szemeim és az arcom tele fénnyel? Honnan kerülne ez, ha nem volnék a fény felé fordulva? Miért vagy túlbuzgó? Higyjél hát nekem, hogy vidám lehess.

– Mindig velem akarsz maradni? – kérdeztem én, mintha csak azt a mondatot hallottam volna. Fájdalmas, áruló kiváncsiság érzése jött rám, reszkettem a vágytól és ellenállástól és nem értettem meg a kívánságomat, hogy vajha olyan feleletet adna a leány, amely jogot adna nekem a gúnyos elfordulásra. De ő nem felelt nekem.

Sokáig hallgattunk. Végre ezt mondtam:

– Hát most visszaviszem a pénzt.

Fölálltam, hogy elmegyek.

Ebben a pillanatban gyűlöltem az arcot, az embert, aki előttem feküdt, aki anélkül, hogy rám nézett volna, mégis látott engem, aki a hallgatásával elfordult tőlem és mégis körülvett engem. A dacom azonban hatalmasabb volt, mint minden más bennem és én ezt mondtam:

– Nem, Aszja.

Úgy éreztem, hogy ezzel a nemmel megmondtam mindent. Nyersen és gonoszul hangzott, mint egy örökös lemondás, a csöndes egyszerű szobában és olyan hatalmasan megrázott, mintha az előttem levő gyönge testet egy csapással megsebesítettem volna. Erre a leány fölnézett rám, tehetetlenséggel és fájdalommal telve, megfogta a kezemet és megcsókolta. Ez nem az áhítat vagy alázatosság csókja volt, hanem gyermeki csók, buzgó és bensőséges, szívbeli cselekmény.

* * *

Az öregkor boldogságot kíván, de a fiatalság szeret a boldogságáért szenvedni. A természetemben rejlő ellentmondás a barátnőm ellen gyakran a fájdalomig elmélyült, mert az ifjúság számára idegen a tökéletes harmónia visszfénye iránti szükségérzet, el van fogulva önmagában és mennél igazibb, annál inkább irtózik az időelőtti kikerekítéstől és kipróbálatlan beleegyezéstől. Ellenállása tehát nem mindig a tisztelet hiánya, ahogy gyakran feltűnik azoknak, akik meg vannak győződve az értékéről annak, amit számára nyújtanak, hanem a szendergő erő joga. Gyakran úgy tűnik fel, hogy ennek a fejlődő erőnek szüksége van ahhoz, hogy meg tudjon nőni, a fájdalomra, amelyet maga szeret magának és amelyet nem egy szív keres is.

Így tehát ma megértem, hogy a kedélyem habozott Aszja lénye előtt, hogy belemerüljön a gondba vagy a vágyban értse meg és odaadja magát. Én azonban áldom lényem ellenállását, mert ez csalta ki belőle lelkének virágait; sohase fog a szeretet panaszkodni, hogy a fényének ellenállott valaki. A lényege független minden szándékosságtól és a hatása következmény, nem pedig cél. Csak aki ezt az igazságot magában átélte, csak az lesz részese öntudatában a szabadságnak, amellyel a szeretet birodalma bennünk kezdődik.

Ha ezeket a szavakat leírom, akkor már beszélek arról a szellemi kincsről, melyet ez a különös gyermek jelent, mert helytelen volna azt mondani, hogy ő ezt a kincset csak kezdi, tudja vagy bírja. Ma már jól felismerem, hogy a kedélyemet kezdetben két dolog zárta el: az a gond, hogy teljesen elvesztem magamat benne és a szégyenkezés. Szégyeltem emberi mivoltát, leplezetlen érzésének és könnyeinek mindenhatóságát. Mily kevéssé különböztem, hozzá képest, mindazoktól, akikről azt hittem, hogy észrevehetőleg különbözöm tőlük! Micsoda kicsinyesség volt tőlem a hajlandóság arra, hogy kerüljem az időelőtti közösségeket és ne szolgáltassam ki az igényeimet!

Milyen nem szívesen gondolok vissza arra az órára, amikor másnap visszavittem a pénzét a villanegyedben lakó előkelő barátomnak! Szívesen fogadott, de a felháborodása a mértéktelenségig fokozódott, amikor viszaadtam néki a visszautasított adományát. Sietve elhagytam, mert valami belső ellenállás tiltotta, hogy bármit is megmagyarázzak. Ennek az ellenállásnak a hatása alatt magam is szenvedtem anélkül, hogy meg tudjam győzni eljárásom indító okairól. Úgy tűnhetett neki, hogy egy szeszély játéklabdájává lett, de talán kínozta valami sejtése annak a szellemnek is, amelynek én engedelmeskedtem.

– Bolond! – kiáltott sápadtan a dühtől.

A szava elkisért. Ismételtem magam előtt, gondolkodás nélkül, mikor a padlásszobámba értem és bámultam magam elé és engedtem az órákat múlni. El kell mennem, gondoltam, megint erdőkön át, bokros dombokon, folyópartok mentén, ahol a víz elevenen kisér. Hát elfelejtettem a nap keltét a tájék felett, a csillogó márciust, a nyári napfényt a sásban, vagy a csillagképek hallgatag nagyszerűségét! De elvetettem mindezt. Ez mind nem az, gondoltam, csak vigasztalás, csak hasonlat, jövendőmondó út amaz egy felé, semmi több. Mért vagyok ilyen bátortalan? Nem jártam-e át a sokféleség pompáját évről-évre, hogy megtaláljam azt az egyet, nem szerettem-e mindent, csupán mint jelképét annak az egynek, nyughatatlanul a reménytől és bizodalomtól mámorosan? Most egy szívből ragyog ki a fénye, hív engem és én habozom. Ah, sejtem, milyen sokat jelent, gondoltam, mert már rég bennem parázslik.

Így történt, hogy egy napon ezekkel a gondolatokkal mentem Aszjához. Felém nyújtotta mind a két karját és én belső szükségtől remegve meghajoltam szeretetének üdvözlete előtt.

– Aszja, hiszel te Istenben?

– Milyen gyorsan kérdezed, milyen gonoszul, – mondta ő megijedve.

– Felelj nekem!

– Oh, barátom, nem tudok szólni!

– Nézz hát rám. Felelj a magad módján, de felelj.

– Te kedves, mennyire kínoz ez téged! Ah, ha az volnék, amire te vágyol!

– Az vagy. Nézz rám.

– Hiszek a szeretetben, – mondta ő és én úgy éreztem, mintha ő elfelejtett volna engem. – Nem akarok képet Istenről. A szeretetben benne foglaltatik minden: az apa, az a bennünk rejlő engedelmesség, a fiú a bennünk nyilvánuló kinyilatkoztatás, a Szentlélek a közösség. Légy hát nyugodt, kedvesem. Minden megtörtént. Nem nekünk kell a szeretetet választani, hanem a szeretet választott minket.

– Oh Aszja, te vidámmá teszed a szivet.

– Én nem csinálok semmit.

– Hiszel a Krisztusban? – mondd meg nekem.

– Hogyan kérdezed ezt! Így nem tudok felelni. Én nem ő benne hiszek, hanem úgy hiszek, mint ő. Ő tiszta szellemű volt, szabad útja a szeretetnek, amely megvolt előtte és megvan mindig. Nem ő maga mondja-e, hogy ő az út? Lásd, így kell ezt értened. Nem ő vele jött a szeretet a világra, hanem ő általa, mint előtte is, utána is, utána is sokak által. Időnként kiválaszt a szeretet egy embert, akiben szeplőtlenül megnyilatkozik, akkor, mintha magát a szeretetet látnád, vagy Istent. Nem mondja-e ő, hogy aki őt látja, Istent pillantja meg és nem mondja-e, hogy Isten a szeretet! Oh, micsoda kinyilatkoztatása a szeretetnek volt az ő lénye! De minden, amit tudunk róla, emberi gondolatok és értékek útján maradt ránk. Jobb a szeretetben magában hinni, belőle kiindulva inkább megérted Krisztust, mint fordítva. Mindig az apa a forrás.

– Az apa, Aszja?

– Igen, az engedelmesség által. Hát nem mondtam neked?

– Mit nevezel te engedelmességnek?

– Oh, ne kérdezz, mindent meg fogsz élni előbb vagy utóbb, én azonban tévedhetnék, mert ki bízhatik egy szóban, amely olyan gyorsan mondatik ki, ahogy egy felelet kihívja? Engedelmesség annyi, mint nem támasztani akadályt a szeretet elé. Nincs más parancsolat, nincs más engedelmesség.

– És a törvények? Az egyház?

– A szeretetlenség, a kétség, a hitetlenség teremtette az egyházat. A szeretetnek nincs rá szüksége. Mikor Luther lerombolta a régi egyház törvényeit, a szeretet hajtotta, mikor új törvényeket alkotott, kínozta a kétség. Dehát miért beszélek? Te beleszorítsz a szegénységembe.

– Oh, beszélj tovább, Aszja.

– Nem, nem akarok beszélni. Félek attól, ami önmagamban sajátos. Még mindig előrenyomul bennem. Kell, hogy beszéljen belőlem, nélkülem. Így, nézd a napot és mesélj nekem. Beszélj magadról. Ha nálam magadról kell beszélned, boldoggá és szabaddá leszel általa, mert az én szemem alatt megérted magadat. Oh, mennyire szeretlek, mert szomjas vagy.

– Mondj hát nekem még egyet, csak egyet. Mi a szeretet? Rajtunk kívül álló elementum, erő, amely belénk vonul, kegyelem, melyben részesülünk? Hol az eredete, hol a vége, hol az értelme?

Ekkor Aszja fölemelte gyermekfejét a fehér párnáról, hozzám hajolt és rám nézett. Úgy tűnt fel nekem, mintha a szeme nem földi fénnyel fenyegetne. Megremegtem és belemerültem a tekintetébe, mely tiszta és csöndes volt. Leírhatatlan, édes szomorúsággal tele mosoly hozta hozzám azt a csöndességet. Ekkor úgy éreztem, a szívem ég, mint a tűz. Hallgattam és tudtam, hogy ezt a kérdést nem fogom többé kérdezni soha életemben.

* * *

Sajátságos napjai életemnek, emberek, szél és csillagképek, tér és órák ebből az időből, hol vagytok? Tele voltam belső élménnyel és látomásokkal, végnélküli bőség és fény hordozott és én alig tudtam róla. A külvilág dolgai idegenül vonultak el előttem, nem ügyeltem rájuk és ma alig értem, hogy volt lehetséges, hogy külső életemet szűkölködés nélkül tengettem. Csodák történtek, de én nem éreztem őket, különös körülmények állottak be, amelyek mindent megkönnyítettek és lehetővé tettek nekem. Én úgy fogadtam őket, mintha magától értetődők volnának, mint a napvilág vagy a levegő. Ha ma visszagondolok, titkos remegéssel csodálkozom és ahol egykor csodálkozva mosolyogtam kis eseményeken és alig fordítottam rájuk figyelmet, ahol a végzet rendelései következtek be, melyeket véletleneknek neveztem, anélkül, hogy egy pillantásnál többet vesztegettem volna rájuk s hamar elfelejtettem és hála nélkül fogadtam őket, – ott ma mennyei angyalokat látok, melyek roppant erővel szakadékokat hidaltak át és hegyeket helyeztek át, melyek az éjszakát nappallá tették és a szememet megóvták az elkáprázástól. Ma fölismerem a törvényt, amely életem fölött uralkodott, amely, belőlem származva, beleszőtt engem önmagába és lett, mivel én lettem. Te Egy és te Minden, mit keresgéljem a nevedet? Minden jó volt! Ez a te neved.

Egy este, mikor Aszjától jöttem, a háziasszonyom várt rám a kamarájában. Úgylátszik, körülnézett a helyiségben, a szekrény nyitva állt, én nem szoktam elzárni, mert úgyis üres volt. A háziasszonynak néhány fehérnemű-darab volt a kezében, amelyek azonban valószínűleg nem voltak az enyéim és mintha az ablakon keresgélt volna. Mikor rám nézett, elhalt arcvonásain az ingerültség és aggodalom, mosolygott és leült az ágy szélére.

– Hát ez így menjen tovább? – kérdezte anyai hangon.

Azt határoztam magamban, hogy mindent be fogok látni, hogy arcának jó kifejezését ne zavarjam. Készségesen mondtam.

– Majd változtatok rajta. Menni fog a dolog.

– Nem jár már a nyomdába?

– Nem, ezt nem, más dolgom van.

– Nem tudom, milyen utakra jutott maga ilyen hirtelen, – mondta ő, – de tudom, hogy nem került rossz útra.

Hallgattam.

– Valamire szeretném kérni, – folytatta az asszony és egy képre nézett a falon.

– Mindent meg fogok fizetni, – mondtam gyorsan. – Néhány nap mulva lesz pénzem. Biztosan fogok kapni.

– De honnan? Csakhogy én nem ezt akartam kérni. Néhány nap előtt beszélt nekem a barátnőjéről, arról a betegről. Hogy van?

– Beteg? – kérdeztem elcsodálkozva, de aztán meggondoltam magamat és feleltem a kérdésére.

Az asszony csöndesen és figyelmesen nézett rám. A nevét elfelejtettem, de az arcára még jól emlékszem, de csak azért, mert a vonásaiban valamikor bennük volt a belső élményem visszfénye. Zavarban volt és esetlenül folytatta.

– Beszélt nekem néhány nap előtt erről a leányról. Mi a neve?

– Aszja.