Eros és az evangéliumok

Aszja halála után nem tudtam már elviselni az országúton folyó életemet, úgy éreztem, mintha lépésről-lépésre egy terhet hordanék magammal, amely súlyosan nehezedik rám. Emellett nem éreztem sem gyászt, sem fájdalmat, csak elhagyatottságot és napjaim olyan egykedvűségben teltek, amely nyomasztani kezdett. Azt gondoltam magamban, hogy nem tudok igazán szomorú lenni. Aztán azt hittem, hogy ennek az embernek az elvesztése örökre lerombolt valamit bennem, a nyughatatlanságom rettenetes volt és az álmomban is üldözött, amely nem volt többé mély és sötét, mint azelőtt, hanem tele volt ködös fénnyel és elmerülés nélkül való volt. Időnkint olyan bensőséges tárgytalan szomorúságot szenvedtem benne, hogy a zokogásom fölébresztett és ébredésemkor dühösen igyekeztem megragadni egy alakot, amelyet nem láttam. Nagy nehezen tértem magamhoz és ekkor bántam, hogy ezt a szomorúságot elvesztettem, amely az álomra való visszaemlékezésben úgy tűnt fel előttem, mint egy nem földi gazdagság.

A madaraknak, a virágoknak, a fáknak gyakran mondtam: rég ismerlek már titeket mind. Az embereket kerültem; ha vándorlásom közben valamelyik hozzám csatlakozott, akkor elűztem hallgatagságommal, mert miután nem tudtam mindent elmondani, nem mondtam el semmit. Csak egy leányra emlékszem még ebből az időből. Vele is csak pár szót váltottam ugyan, de nem tudom őt elfelejteni és valahányszor rágondolok, úgy érzem, mintha azon a napon önmagamnak és neki fontos vallomásokat tettem volna, melyek megnyugtattak. Ennek az élménynek a képei és alakjai sajátságosképen vésődtek belém, mint egy búcsú; ha visszagondolok rájuk, akkor fölmérem rajtuk lelkem állapotát, amely vonatkozás nélkül fölvette, ami kínálkozott neki, de világosan, jelképszerűen, idegen tükör módjára.

A tavasz egy forró napja volt, amely már átment a nyárba és az utam egy elhagyott mocsaras tájékra vitt, ahol egész délelőtt nem találkoztam senkivel. Mikor egy folyó fűz és égerfákkal benőtt partját elértem, levetettem magamat a fűbe, amely a nedves földből oly magasra nőtt ki, hogy engem mint valami zöld folyam vett magába. Oly csönd volt, hogy a forró déli levegőben hallani lehetett a szitakötők szárnyait és a lomhán elvonuló víz titokzatos hangjait. A nádiverebek lármáztak a sásban, egy közeli mocsár-mélyedésben, melyben a holt víz átcsillogott a magas füvek közül. Az országút forró kín-szalagjára gondoltam, mint valami kiállott fájdalmas betegségre, letöröltem nedves homlokomat és mélyet lélekzettem.

A szelíd szél ingatta fejem fölött a fűszálakat, amelyek hintáztak a levegőben. Egy méh vonult arra, búsan zümmögött és leereszkedett egy virág kelyhének a szélén, amely meghajolt vele együtt. A kis állatka behuzódott a virág színes derültségébe, a sugárzó naptemplomba, melynek tiszta csarnokában egymást kereste és találkozott az élet. Lassan vándorolt egy felhő az égen, fénylett, kisebb lett, eloszlott a kékségben. Mikor az égerfák csúcsait szélfuvalom érintette, egy időre szorgos buzgóság támadt a levelek közt, ezüstös folyam árasztotta el őket, mely csábította és boldog fogságba ejtette a szemeket. Az illatok, melyek az átmelegedett vízből és a partok nedves talajából áradtak, elálmosították az embert és különös emlékeket hoztak magukkal a gyermekkor napjaiból, melyek egyszerre voltak jelenlevők és elfeledettek, mint egy álmoktól elfogult tekintet.

Hagytam múlni az órákat, mintha egész életemben csak rájuk vártam volna. Mikor a nap kegyelemadta pályája túlment legmagasabb pontján, tompa fakopogást hallottam és a víz olyan csobogását, amely nem származhatott a sodrától. Fölemeltem a fejemet és a folyó ezüst-lécén egy csónakot láttam lefelé ereszkedni, amelyben egy leány ült, aki durva evezővel evezett és a part felé tartott, ahol én feküdtem. Néztem fénytől körülfolyt alakját, ifjú tagjait, melyeket a hiányos és szegényes nyári ruha alig födött el, nedves haját, amely hanyag kontyban csüngött barna nyakán. Sajátságos színtelen szőke haj volt, mintha a nap és az eső elvették volna a fényét és mégis volt rajta valami matt csillogás. Közvetlenül nyugvóhelyem mellett láttam egy deszkahidacskát a mocsárban, amely korhadt cölöpökön kissé belenyúlt a folyóba a sás között.

Mikor a lány a deszkákhoz közelítette a csónakot, megpillantott engem és nagy, túlságosan világos szemével mereven és ijedten nézett rám. Kék szemének ebben a világos színében volt valami állatszerűen üres és elidegenítő, úgy lobogott az arc fénytelen barnasága fölött, mint valami merész érinthetetlenségű kísérteties életjel. A víz sodra lassankint megfordította a csónakot, a leány a kezével erősen megfogta az egyik cölöpöt, kissé meghajolva, előre hajolt és rám bámult, amíg az arcom kifejezése tanácstalan mosolyt nem csalt a vonásaira.

– Mért fekszel ott? Honnan jösz? – kérdezte csöndesen, mély alt hangon.

Habozott, hogy megerősítse-e a csónakot és rálépjen-e a hídra, talán azért, mert én nem válaszoltam azonnal. Végre félig fölemelkedtem a nehéz arany nap-köpeny terhe alatt, amely sokáig feküdt tagjaimon és gondolataimon és ezt mondtam:

– Nyugszom és nézem a napfényt, a növényeket, az eget és most téged is.

Könnyed zavarral nézett le rám, úgylátszik érezte, hogy velem nem lehet olyan módon beszélni, mint környékének és hazájának embereivel. Szerény büszkeséggel elleplezte az idegentől való félelmét, és úgy tűnt fel, mintha szeretne helytállni és titkos gondja, félelem nélkül, megható volt, tele gyermeki higgadtsággal.

– Fáradt vagy, vagy talán éhes, már rég útban vagy…

A szeme figyelmesen vizsgált engem, de a kutatása nem volt sértő. Az érzékei másforma ismertető jeleket kerestek, mint amilyeneket az emberek szoktak, akik halott közösségben élnek a városokban. Óvatosan, okosan és derülten jártak rajtam szemének világos fényei, tele barátságos kíváncsisággal és megértésre készen.

Szegénységének méltósága mélyen megindított. Úgy tűnt fel nekem, mintha az alakja ép oly közvetlenül származna ebből a tájékból, mint egy növény a mező talajából. A nap forrósága mindent összeszőtt számomra az élet egyetlen szőnyegévé, amelyben az egyik dolog ép annyit ért, mint a másik, növények és szél, leány és cserjék. Erőt vettem magamon, fölemelkedtem és egy lépést tettem a hidacska felé.

– Gyere át hozzám, – mondtam, – majd segítek neked.

Nem felelt, egyenesen és nyugodtan rám nézett, eleresztette a cölöpöt anélkül, hogy megmozdult volna, úgy hogy a folyó lassan elsodorta a csónakot a hídtól. Láttam az égre rajzolódó alakját, mozdulatlanul és mégis csöndes vándorlásban, mint az előbb a felhő a kék égen. Így távolodott tőlem egyre jobban, de úgy mosolygott rám, mintha felém jönne.

– Gyere hát vissza, – mondtam és visszaléptem a hidacskáról. Amint látta, hogy megint leheveredem régi helyemre a fűbe, és hogy a bosszúság semmi jele sincs az arcomon, belemerítette az evezőt a vízbe és a csónakot megint a víz sodra ellen fordította, amíg a keze újra elérte a cölöpöt, amely kissé meghajolt, mikor önmagát és a csónakot újra rátámasztotta. A cölöp már fekete volt és olyan réginek látszott, mint a világ. Milyen régóta állhatott már itt a lápos talajban? A sás megingott az alig érezhető légáramban, amely a vízről emelkedett és megint lezuhant az elvonuló ezüstpályán.

– Mit akartál itt csinálni? – kérdeztem.

– A patak torkolatában van a halász-varsa. A halász-varsa… ismételte ijedten. Az juthatott az eszébe, hogy ezzel a szavával elárulta előttem eszközeinek a rejtekhelyét. De miután én sem nem keresgéltem, sem nem feleltem neki, elfogultan nézett a szemembe, mintha aggodalmával megbántott volna.

– Igen – feleltem a tekintetére anélkül, hogy szóltam volna, – van vidám szomorúság is. Te nem tettél nekem semmi rosszat, miért növekszik a bizonytalanságod? Nem akarok többé veled beszélni, mert mindent tudok. Amit azonban nem éltem át, mégis a tulajdonom, olyan, mint a jövő, édes, mint a növények csirái, mint a vér szerelme és mint az éj.

Ekkor a leány, mintha aggasztotta volna a hallgatásom, alig látható mozdulattal eleresztette a cölöpöt, nem mert szólni és lesütötte a szemét, hogy tekintetemnek különös kérdése ne érhesse el. A víz sodra megint megragadta a csónakot, lassan megfordította és hangtalanul vitte magával. Csak akkor emelte föl a kezét, amikor a sásfalak félig elfödték tekintetem elől; félénken intett a zöldbe, a messzeségbe.

Előbb egyenkint, aztán közösen újra megszólaltak a nádiverebek hangjai és egy sötétkék szárnyú szitakötő ereszkedett le közvetlen mellettem egy nádszálra. Mikor a nap mind alább szállt, hűvösebb légáramlat jött a víz felől. A napfény köröskörül minden levélen, a füves talajon és messze az erdő szélén azt a frisseség nélküli aranycsillogást kapta, amely a délutánokat olyan tisztákká és különösekké teszi csöndességükben. A halak elkezdtek ugrándozni, kicsiny, fehérszárnyú rovarok sűrű raja játszott a holt virág fölött a tiszta levegőben és ezerféleképen látta magát élete világának tükrében: síma, sötét mélység az ég képével, bölcső és sír…

Így merül föl néha az emlékezetemben ez az óra, amely ezeknek a napoknak és éjjeleknek az órái között sajátságosan elkülönböztetve és különálló világossággal maradt vissza bennem. Búcsuzássá és kinyilatkoztatássá vált bennem s a válás és megújulás között áll, jövendőmondó életkép.

Csak a gondolataink teszik a lelket szellemmé, de néha úgy tűnik fel, mintha bennünk gondolkodnék valami, nélkülünk, nézőivé leszünk önmagunknak, önmagunk mellett haladunk és engedjük, hogy mellettünk történjék és fölöttünk múljon el, amiben nem vagyunk részesek és ami mégis mi vagyunk. Akkor aztán mintha valami ősrégi hagyomány ébredne bennünk szelíd türelmetlenségre, később érezzük, hogy örökösök vagyunk, akik a részükkel gazdálkodnak, holott föl sem ismerik.

Lehet, hogy azért, mert napközben pihentem, a leszálló alkonyatkor nem éreztem fáradtságot és keresztülmentem egy falun, ahol nem beszéltem senkivel, a beálló éjszakába. Felhők képződtek az égen, melyek úgy vonultak föl a napnyugta tűzhelyéből, mint valami vörösesbarna, finom füst és elfátyolozták a föltünedező csillagokat. Ezek és a hold keskeny sarlója mintha ez alatt a szálló fátyolszövet alatt siettek volna el, messze és gyorsan, de csöndesen, mint minden, ami nem a föld talajából származik. Átláttam és néztem a csillagok vándorlását. Csöndesen állanak és mintha mégis vonulnának, gondoltam magamban, de emögött a bizonyosság mögött van egy másik, az, hogy vándorolnak, magasan a világegyetemben, ámbár nekünk úgy tűnik fel, mintha egy helyben állanának. Amit csupán az érzékeinkkel veszünk észre, az lehet helyes vagy nem helyes, de az igazságot nem lehet az érzékek világa által fölismerni, csak a szellemmé vált lélek él olyan régiókban, amelyekben van igazság. Ez a cél. Hogy azonban megyek-e, vagy pihenek, maradok vagy tovább sodródom, ki tudja ezt közületek? Én nem tudom. Nyugodj békén, aludj jól, Aszja, te eleven életednek boldog nyughatatlanságában örökké szeretett, mélyen bennem és minden szeretetben.

Olyan sötét lett, hogy alig ismertem már meg az utat, pedig az ember szeme hamar hozzászokik a sötétséghez, ha lassan, mintegy belülről nyílnak meg annak beálltával. Sűrű bükkerdő következett, melynek oszlopszerűen síma törzsei úgy hordták fekete éji levélfödelüket, mint valami dóm ívét. Egy tisztáson bagoly-hangokat hallottam, az éjjel egyszerre kedves lett nekem és titkokkal teli. Sajátságos illat, amely egyszerre nyugtalanított és kitágította a mellemet, vált észrevehetővé. Ismertem ezt a lehelletet, de mindig elsiklott gondolataim elől, úgy hogy nem tudtam annyira összeszedni magamat, hogy megvizsgáljam. A nyugtalanságom azonban nőtt, lassabban mentem, az erdő megritkult és az út enyhén hegynek vezetett, homokosan, kopár területen át.

Mikor a magaslatot elértem, megint csillagokat láttam, hűvös, egyenletes szél járt, sajátságos fojtott zúgást hallottam, mintha a szél fenyvek csúcsai fölött húzódnék. Előttem egy halvány, nagy fény derengett, mint az áttetsző köd és úgy éreztem, mintha egy sorompó elé kerültem volna, mintha azonban egyúttal a látott dolgok elsiklanának előlem, úgy hogy elvesztettem a szemléletem fölötti uralmat és halk szédülés fogott el. Ekkor hirtelen fölismertem, hogy mi van előttem és nagyon megijedtem, egy útszéli fácskához támolyogtam és hangosan felkiáltottam:

– A tenger!

Itt feküdt előttem, fölötte az éjjel hatalmas dómja. Szabadsággal és fölmagasztosulással tele borzongás fogott el, mint valami szél, boldogságom olyan nagy volt, hogy reszkettem tőle, de egyúttal viharosan megragadott valami töprengő vágy és megnevezhetetlen elégedetlenség. Sohase voltam kisebb és szegényebb, sohasem voltam annyira méltatlan a szerencsére, amely bennem és előttem kitárult, mintha a tenger volna az élet legmegfoghatatlanabb és egyúttal leginkább epedett dolga. Így támaszkodtam az útszéli fához a sötétségben és láttam a szürke tengert élni és fénytelenül világítani. Behunytam a szememet, mintha a lélek áramlásán sodródnék, önmagamból származva, a messzeségbe. Mélyen a tenger komor boltozata mögött, világok messzeségében tarka partok kell hogy lángoljanak, ragyogva a haragos keleti napban, forrón és csodálatosan.

A sötét, nedves levegő megint magához vont, mikor a szememet kinyitottam, úgy éreztem, mintha látnám. A közeli fövenyes part világosabb szegélye balról széles, szabad ívben vonult el, melynek távoli végén az erdő egész a vízig húzódott le és ott derengett fekete falban az egyedüli fényecske, olyan pirosan, mint valami színfolt, sajátságos homályosan és élettelenül a parti éj ezüstös szürkületében.

Ha az ember hetekig járta a tengert és végre meglátja a horizonton a part merev, szürkeszinű szegélyét, akkor nincs kevésbbé megindulva, mint mikor váratlanul kitárulnak előttünk a tenger eleven víztömegei. A derengése gyakran olyan a messzeségben, hogy az ég egy szegélye, egy folyam vagy egy felhőpad is lehet, aszerint, hogy milyen a levegő. Sajátságos, izgató erőkkel teli látvány ez, változás megy végbe rajtunk, amely leírhatatlan és semmi más érzéshez nem hasonlítható, titokban elvesztjük a régi, együgyű földi biztonságot, amely a lelkünket bilincsbe kötötte. Kegyes egyszerűségében mutatkozik most előttünk a föld, a csillagunk, egy rövid pillanatra az ég, föld és tenger hármasságában. Mint egy teher, mint egy csúf, poros utazóruha sülyed el előttünk az ezernyi apró napi gond, a testünk fölemelkedik az alig érintett talajról és megtudjuk, milyen ünnepélyes dolog embernek lenni.

Így álltam sokáig és tünődtem, míg a vörös fény a messze erdőszélen újra létének rabságába ejtett és anélkül, hogy tudtam volna, utána mentem csöndes hívásának. Megint föl kellett kissé kapaszkodni a tenger hajlásán, hogy szilárdabb terepet érjek, mert a homokban való járás elfárasztott. Egy krumpliföld szélén keskeny gyalogút vezetett el; a töltés magasságában, a gerincén mentem, tenger és szárazföld között. Mint egy hatalmas nyugvó ezüstsarló vonult az öböl íve világosabb szinű tengerzajlásával, erősebben és elevenebben világított, mint az ég és tenger. Balfelől titokzatos homályban nyugodott a tájék és nyárias esti nedvességtől illatozott. Egy rozsföldhöz értem, melynek szárai ritkásan állottak, de az éjjeli világításban ez az ezüstös eleven szőnyeg boldogítóan dús volt. Kezemmel megsimogattam a kalászokat, titokzatosan suttogtak és érintésük által csodás hálával töltötték el a véremet.

Előttem nőtt az erdő, lassan közeledtem hozzá és most a vörös fénypont mintha hol kialudt volna, hol újra fölvillant volna, aszerint, amint a fák ágai és a bokrok elfödték a szemem elől. Egy durva szögezett lécekből álló korhadt kertkerítéshez értem, réseit bokrok nőtték be, melyek itt-ott lazán csüngtek le a lécekről. Olyan sötét volt a bokorsövény mögött, hogy semmit sem ismertem meg és csöndes volt, mint valami temetőben. Ezek itt mogyoróbokrok lehetnek, itt bodza illatozott – vagy jázmin volt? A nehéz, hűvös illathullámok mint felhők lebegtek a kert mélyének árnyai fölött és mintha csak az én mozdulataim elegyítették volna őket össze az éji levegőben. Hang nem emelkedett, csak a vörös fénypont izzott még mindig a közeledő távolban, most magasabban, mint azelőtt és időnkint láttam egy juharfa ágait csipkés leveleikkel a nyitott ablak négyszögletes megvilágított háttere előtt, amelyből a fény jött.

A ház közelében megszüntek a bokrok, úgy hogy a fák alatt szabadabb tér keletkezett, talán széles út vagy gyepágy. Észrevettem egy keskeny fapadot, amely egy öreg fa törzse köré volt állítva. Azt határoztam, itt fogok megpihenni és megvizsgálom, van-e emberi lény a kis ház környékén, amelynek világossága engemet idehívott és melynek négyszögletes kapuja, mint egy rózsaszínű függöny, halotti csöndben lebegett az éjszakában.

Erősebben a kezembe fogtam a botomat és habozva mentem a pad felé. Minden pillanatban kiugorhatott a ház mögül egy kutya s ez fáradságos foglalkozást adott volna, melyet már ismertem. Tapasztalatból tudtam, hogy ilyen esetekben nem szabad elszaladni, hanem helyt kell állni és csak rövid, nyugodt szembeszállás után, lassan, lépésről-lépésre kell, hátrafelé menve, a kerítés felé visszavonulni. Egyszer egy udvaron a pusztaságban, szurokfekete esős éjszakában több mint egy álló órán át álltam szemben egy nagy kutyával, amely megállított és amelyből nem láttam semmit, csak a szemét. Egyikünk se mozdult, úgy voltunk, mint két szobor az elveszett világ sötétjében és mindegyikünk várt a másik első mozdulatára. Az állat és én, mind a ketten tudtuk, hogy az életünkről van szó, ez a bizonyosság öntudatunkban borzalmasan magányos és egyetlen gyilkos gondolattá sűrűsödött bennünk. Olyan mozdulatokkal, melyek lassúak voltak, mint az óra mutatója, sikerült a késemet a kezembe kapni és a karomat messze magam mögé kinyujtani, amihez több mint egy órai időre volt szükségem. Azzal az őrülettel, kétségbeeséssel és halálfélelemmel, amely olyan volt, mint egy hosszú, lélekzetvétel nélküli meghalás, hirtelen odadöftem a kést a két izzó szem közé. A helyzetnek véget kellett vetni, így vagy úgy. És a kezem szerencsés volt, a kutya hörgött, kaparva meghempergett és elcsöndesedett. De én is a földre roskadtam és csak mikor a reggel derengett, tudtam összeszedni annyi erőt, hogy elvonszoljam magamat egy erdőig, amelyben aztán sokáig aludtam.

Itt azonban a jávorfák alatt csend volt, csak az emlékezés hajszolta szellememet egy darabig maga előtt, mintha üldözné annak a leszúrt kutyának a kísértete egy hasonló sötét éjszakában, mint amilyen a halál éjszakája volt. Vigasztalj engem a sötét elveszettségben, te fény, mondottam magamban, bizton lélekzik valami ember a közeledben, egy férfi, egy nő, talán egy gyermek, amely elaludt az égő lámpa fényében. Hallgatóztam fölfelé s ekkor egymástól rövid időköznyire hallottam azt a halkan zizegő susogást, amely olvasásközben támad, mikor az ember a lapokat forgatja. Ez jó jel volt számomra. Az olyan emberek, akik éjjel mások szellemével társalkodnak, rokonok az én szellememmel, aki könyvet olvas, az már az én testvérem.

Ekkor hangosan kérdeztem az ablak felé:

– Miféle könyvet olvasol?

– Égszakadás, földindulás, – felelt egy leányhang, mintha segítségért kiáltana. – Ki van ott?

– Olyan ember mint te, aki a világot járja be, úgy mint a te szellemed a könyvet.

– De hát hol rejtőzöl? A hangod úgy hangzik, mintha a mennyezetről jönne.

– A kertben vagyok, a jávorfák alatt.

– Különös…

– Beszélj a könyvről, amelyben olvasol.

– Hát még mit nem? Talán elmondjam az egész tartalmát? Nem sok örömet szerezne neked, mert te jobb utakon jársz, mint én, kinn a nyári éjen át, a part felé… Ezt a könyvet ellenben Mimsey néni adta, hát gondolhatod, hogy milyen.

– Nincs más könyved?

– Mondd meg előbb, ki vagy.

– Olyasvalaki vagyok, aki nem olvassa Mimsey néni könyveit.

– Hát akkor te vagy Eberhard bácsi?

– Eszemben sincs.

– Ah… pedig el akart jönni.

– Hát mindig éjjel jön?

– Nem is ismerem még. Diák. Talán éjszaka jön és úgy megijeszt, mint te az előbb. Mondd meg most, ki vagy, mert különben abban kell hagynom a beszélgetést. Itt fekszem az ágyban, még ing sincs rajtam és beszélek egy idegen emberrel. Hála Istennek, Mimsey néni a ház másik oldalán alszik a verebek miatt, amelyek itt az örökzöldben fészkelnek.

– Akkor hát átmegyek ő hozzá.

– Akkor aztán sok mindenféle történhetik veled. Azonfölül nagyot is hall, van neki egy fültrombitája, amely az éjjeli asztalkáján fekszik.

– Itt maradjak hát?

– Mondd meg előbb, ki vagy.

– Jól van, megmondom, de igérd meg, hogy ha elismersz engem, miután bemutatkoztam, lejössz hozzám.

– Mi jut az eszedbe, sohase fogok lemenni.

– Várd meg, amit mondok. Ha megmondtam a magamét és akkor se jössz le, akkor már én sem kívánkozom utánad és megyek az utamra.

– Milyen udvariatlan vagy.

– Udvariatlan?

– Természetesen. Mióta megy egy hölgy előbb a férfihoz? Nem jöhetnél te föl hozzám?

Most egy darabig csönd volt.

– Hát lehet az? – kérdeztem én végül. Ilyen nyomorúságosan kieshetik az ember a szerepéből. Micsoda ostoba kérdés volt ez! A hang sietség nélkül felelt:

– Ha én kell hogy megmondjam, hogy lehet-e, akkor biztosan nem lehet. De előbb te be akartad mutatni magadat. Megigérek neked mindent, amit akarsz, mert tudom, hogy már az első feltételnél csütörtököt fogsz mondani, amelyhez igéretemet fűzöm. Ha bemutatkoztál, nem foglak meghívni, hanem elküldlek.

Mi volt ez? Nagynehezen elfojtott ásítás hangzott le hozzám. Most aztán eloltják a világosságot és becsukják az ablakot, gondoltam bátortalanul. De sokkal rosszabb történt: újra hallottam, hogy fordítanak egy lapot a könyvben.

Most hát új kezdést kellett találni. Ah, adná Isten, hogy valaha olyan könnyen és vidáman találjam meg a véget, ahogy minden kezdetet megtaláltam.

– Tedd félre a könyvedet, – mondtam hangosan.

Hirtelen átsuhogott valami az ablakon, a levegőn át, vadul zörgött az ágak között és csattanva esett a földre lábamnál. A könyv volt.

– És most? – kérdezte a hang álmosan a világosból.

– Most maradj csöndben. Még mindig azt hiszed, hogy hatással vagy az erőmre azzal, ha kétségbevonod? Mennyire meg tudod érezni, hogy egy férfinek egy nő előtt félénk lesz a szive, ha megfosztja komolyságától játékával, játékra való kedvét pedig álságos komolyságával! Ha tudni akarod, ki vagyok, akkor nem magamról, hanem rólad kell beszélnem. Hallgatni fogsz engem, mintha senki sem hallgatna és mintha mindenki hallgatna. Hát nem beszélek az éjszakából egy bizonytalan fénybe és nem hittem-e újra és újra, hogy ez a reggel, mely földereng? Rólam nincs mondanivaló, mint csak az, hogy mindig azt hittem, itt a reggel. A végén is azt fogom hinni és akkor az is lesz.

– Most azonban még éjszaka van számomra és te állasz benne, oly szépen, mint a reggel sejtése és gyakran sokkal hatalmasabban. Ha feléd megyek, akkor mintha a reggelnek mennék elébe. Te is újra meg újra reménnyel töltöd meg a lelket és igazság szerint hajnalfény vagy. A világ olyan, mint az éj az éjben és két reggel van. Az egyik a vérből tör elő, a másik a szellemből, értse ezt aki akarja, Isten benne van mind a kettőben, mert mind a kettőben van vágy és honvágy a hazatérésben, a tartósságban, az örökkévalóságban és szabadságban való bizalom.

– Hogy válasszon a szív? Nem ez a mi egyetlen bánatunk? Mióta most a hangodat hallottam, minden olyan reggel eltűnt érzékeimből és gondolataimból, amely nem az a reggel, amelynek fénye a te bájosságodból tör elő. Nem tudom, jó vagy-e, szép vagy-e, csúf vagy gonosz, de tudom, milyen tiszta és ünnepélyes a szerelem, amely a keblemben fölébredhetne. Úgy mutatja meg életed lényegét, mint egy sugárzó utat, amelynek vége és célja az örök Isten, az öröm minden fényhullámának és minden könnyáradatnak a nagy tengere. Lásd, így állok itt a magam fényében, melyet a tied idecsalt a földi éjszakában. Semmiféle gond nem kínozza a szivet, amely kész elfordulni, mert megvan az a másik reggel, tudsz-e még róla?

– Nem tudtok róla semmit, csak mintegy álomban hallotok róla beszélni és látjátok messze világítani, megindultok vágyakozva, hallgatództok is és hivők is vagytok a leányok és asszonyok módján, kissé zavarba jőve, mintegy elfogódva a fénytől és meghatóbban, semhogy egy felismerő szem könnyek nélkül tudná nézni. A mi reggeli reményünk azonban nem él mint forrás a kedélyetekben és ha mi vissza nem térünk bennetek, akkor már a jöveteletek búcsúzás volt. Bűnt követek-e el hát, vagy engedelmes vagyok? Lásd, szeretnék többet is tudni, mint azt, hogy világosságban vagy.

Így beszéltem a sötétségben, hol elakadva és különösképen szomorúan, hol a boldogság és diadal újjongó bizonyosságától fölemelve és titokban, mintha mellettem valaki más gondolná, amit gondoltam magamban: minden pillanatban csöndesen odább állhatsz, te bolond és hős és senkise fogja tudni, ki az, aki beszélt.

Mikor elhallgattam, minden csöndes maradt. Különös távoli zajt hallottam és hallgatództam. A tenger volt. Szilaj öröm fogott el hirtelen. Odakinn hullámzik és zúg a hatalmas vízfelület, a csillagok messzesége alatt. Le akarok menni a tengerhez, gondoltam és a ház felé lépkedtem. A parton akarok aludni és elringattatni magamat a tenger hangjaitól. Milyen jótékonyak lesznek ezek a hangok, tudás és ítélet nélkül, értékelés nélkül, mint ahogy a halottak már ezer év előtt hallották és ahogy az eljövendők hallani fogják, mikor mi már a föld alatt leszünk.

Igen, volt egy erős öreg borostyántörzs, amely a ház mellett nőtt fel és amelynek kigyó-ágai, erősen belenőve a falba, elbirnának egy embert, anélkül, hogy a súlya letörné őket. Ebben alusznak azok a verebek, amelyeket Mimsey néni került. Valószínűleg felriadna közülök egyik-másik. Mikor kapaszkodás közben megállottam, hallottam, amint zúg és kopog a vérem és a tenger. «Ha majd a föld alatt leszünk…» Milyen hamar lesz ez; bátorság, lelkem! Még a föld fölött vagy és máris tetemesem feljebb, mint még az imént. Ha ennek a derék öreg borostyánnak az a görcsös keze elég erős, akkor a kezem eléri az ablakdeszkát. Hogy idegen barátnőm ebben az éjszakában nem mondott ellent! Talán megállottam előtte a helyemet különös beszédemmel? Mit is mondtam hát…

Most elértem az ablakot, fölvetettem magamat, a deszkán ülve és benéztem a megvilágított hálóhelyiségbe. Keveset láttam benne, mivel pillantásomat legelőször csupán a fekvő leány gyertyától megvilágított arca vonta magához, amely mintegy a haj szőke fényvölgyében, kissé oldalt fordulva mély álomban pihent előttem. Talán csak tetette magát, ki tudná azt az éjből, idegenségből, merészségből, szükségből és hitből összetett édes varázslat gyönyörű, szörnyű világában. Nesztelenül lendítettem föl magamat az ablakdeszkára, csöndesen vártam kissé, vajjon eláll-e tagjaim remegése és megnyílnak-e a fényes szempillák a világosságban. De ez is, az is úgy maradt, ahogy volt, én tehát halkan lebocsátkoztam a helyiségbe, az ágyhoz léptem és leültem a szélére.

Sajátságos nyugodt lettem, amint ott ültem. Mintegy mély lélekzetvétellel jutott az eszembe ez a gondolat: most itt vagyunk egymás mellett, két ember az éjszakában, nos és aztán? Lassankint azonban mind mélyebben izgató aggodalom fogott el, hogy a leány fölébredhet, szégyenkeztem is, hogy nézem és a vonásaiban kutatok anélkül, hogy ő tudna róla és meg tudná akadályozni. A szavaim után jogom lehetett ebbe a helyiségbe behatolni, de behatolni ebbe a lélekbe, melynek őrizetlen képét tükrözte a fiatal arc, ez ellen fájdalmasan ellentmondott bennem valami. Azt a képet kell hogy add nekem magadról, amelyet akarsz, gondoltam. Így tehát nyugodtan megsimogattam a kezemmel a szép, tiszta homlokot és a lágy hajat, amely olyan gyöngéd volt, mint a halánték bőre és nem is különbözött tőle sem tapintásra, sem fényre. Megremegtem ezeknek az arcvonásoknak az ártatlanságától, amelyet nem birtam kapcsolatba hozni azoknak a szavaknak a dévajságával és vidámságával, amelyeket tőle hallottam és amelyek merésszé és önmagamról megfeledkezővé tettek. Ennek az arcnak gyermeki boldogsága elrabolt tőlem minden önkényt és nagy hatalommal visszavezetett önmagamhoz, mintha fiatalságom minden emléke vakító intéssé vált volna.

Ekkor az alvó leány kinyitotta a szemét, ijedten fölült és két kezével megfogta a kezemet:

– Oh bocsáss meg, – mondta szívből fakadón, – olyan szépen beszéltél és én elaludtam. Milyen csúnyaság tőlem. De hidd el, a legnagyobb részét hallottam, igazán nagyon szép volt, különösen a kezdete. Haragszol?

– Ki vagy te?

– Biztosan nem kísértet, te pedig úgy nézel rám, mintha az volnék. Kérlek, add ide az ingemet.

Körülnéztem.

– Ott van a mosdóasztalon.

Találtam ott valami fehéret, könnyebb volt, mint egy zsebkendő és mintegy álomban odanyújtottam neki. Úgy libegett a gyertyafényben, mint egy ködfelhőcske, leereszkedett a fölemelt karok között és a szőke haj megint csillogott. A laza aranykeretből, igézően gyöngéd életsápadtságból nagyra kimeresztve és biztonságosan néztek rám a szemei, egyszerre világosan és sötéten, mosolygó kutatással, félénkség nélkül, de komolyan.

– Tehát az én nevem Kaja, születésem és címem szerint bárónő és «méltóságos asszony». Ez azonban nem tartozik a dologra, én nem tulajdonítok neki fontosságot. Hát te ki vagy?

– Minek tulajdonítasz fontosságot?

– Ezt könnyű megmondani: a napfénynek, a jó könyvnek és okos férfiaknak.

– Én inkább is azt mondanám: a jó könyveknek és az okos embernek.

– Miért? Te rajtad nem ismeri ki magát az ember. Azért mászol be a kamraablakokon a lányokhoz, hogy erkölcsről prédikálj nekik?

– Föltételezed, hogy erkölcstelen dolog, ha az ember egy lányhoz bemászik?

– Felelni, azt tudsz. Én nem tételezem föl, de ti, ti mind! Ha azonban nálad föltételeztem, akkor remélem, nem csalódom.

Utána gondoltam, megértettem ezeknek a szavaknak a vakmerő értelmét és forrón megijedtem.

– Tudom, hogy csalódni fogsz bennem, – mondtam elutasítón.

– Honnan tudod? Milyen vagy tulajdonképen? Az arcod és a hangod másféle, mint a ruhád. De mondd, honnan tudod, hogy csalódni fogok benned?

– Te nem tudsz szeretni, Kaja.

Hangosan és vidáman nevetett.

– Hogy én – nem tudok szeretni? Tudod, próbáltam mindenféle fogalmakat alkotni magamnak arról, hogy milyen hatást tennék egy emberre, aki előtt kegyes véletlen folytán kezdettől fogva olyannak mutatom magamat, amilyen igazán vagyok. De bármi merészen mérte ki a hatást a fantáziám, a te feleletedre nem voltam elkészülve. Hogy én nem tudok szeretni? Miért nem?

– A szerelem olyan, mint egy fényes körből való isten, Kaja, aki erre a földre lép. Mikor a lába először lép a földre, akkor beburkolja magát a szomorúság, aggodalom és habozás felhőjével. Így jár a szerelem is, mikor a szívünket megszállja.

Csodálatos szemekkel nézett rám, mint egy szép, élettel tele állat, amely egyszerre megijed és megméri erejét menekülésre vagy támadásra.

– Hallgass ide hát, – mondta kedvesen és megfogta a kezemet, – de hiszen te meg vagy bolondulva, vagy épen jámbor vagy, az istenfáját. Akkor inkább Mimsey néninél másztál volna be. Most egészen zavarba hozol, a jámbor emberek mindig zavarba hoznak; az érzületükben mindig igazuk van és a nézeteikben soha sincs igazuk, helyes érzület és ostobaság pedig rettentő keverék. Buta nem vagy, de derék érzületű? Milyen jó, hogy rajtam van az ingem. Nahát, tedd föl, hogy az ing az a felhő, mellyel az isten körülveszi magát. Ez meg fog nyugtatni.

Ezt akartam felelni: «te kigúnyolsz engem», de dacos, vad szellem lett rajtam úrrá és hatalmába kerített. Az én életem dolga-e panaszt tenni – gondoltam – mikor arról van szó, hogy ura legyek az órának, amelyen áthaladok? Akaratom szerint fogok határozni, de nem fogom magamat lealacsonyítani, hogy a menekülésemet elhatározásnak nevezzem. Sokkal messzebb fekszik minden, nagy távolságban, gondoltam remegve, nem fogok visszafordulni. Inkább elnevezem életsóvárgásomat kötelességnek, semhogy a gyávaságomat erényemnek nevezzem el. De jól éreztem, hogy édes és gyalázattal teli forgatagba kerültem és elkáprázott szemmel nézek egy hatalmas földi fénybe. A vak erő minden bűnt szentté tesz, most már csak ez az erő maradt vagy a gyors visszafordulás, ezer kicsiny angyal és ördög merült föl és a lét legrosszabb varázsával fenyegettek, a halhatatlan nevetségességgel. Ekkor elriasztottam a szárnyas gúnyolódók és kísértők raját és ezt mondtam:

– Alakoskodol, Kaja.

– Hogyan? – mondta ő és becsületes kíváncsisággal emelkedett fel. Én alakoskodom? Talán csúnya vagyok? Ha egy szép nő alakoskodik, akkor mindig gyönge vagy ostoba férfi van előtte.

– Ha azonban egy okos ember azt mondja egy szép nőnek: alakoskodol, akkor ez alatt azt érti, hogy még mindig nem elég szabad és nyílt a szépségéhez képest.

– Ah – úgy.

– Ha a testedet egy istenhez hasonlítod, Kaja, amint az imént tetted, akkor azok közé az istenek közé tartozik, amelyek a felhő nélkül szebbek.

Ő azonnal megértett.

– Látod, milyen gonosz vagy? – mondta elszomorodva. Halkan elnevette magát, mintha önmagán nevetne, mintha magatartásom arra kényszerítené, hogy furcsa és haszontalan dolgokat mondjon, dolgokat és szavakat, melyeket különben nem használt volna, sőt még soha tudatukban sem lett volna. Ártatlan, kelletlen kétség egy lehellete húzta félre a száját, gyermeteg leereszkedéssel, elcsodálkozva és félénken.

Engem egyszerre harag és szégyen szállott meg, de velük együtt meleg égi fény is, a lelkem mélyéből, onnan, ahol még szunnyadt és bizott a fényben. A felelősség érzése, amely egyúttal sóvárság is volt, kerített a hatalmába és olyan részvét, mintha könyörület és dac lett volna.

– Miért kínozol? – kérdeztem és sóhajtottam.

Te nagy tavaszi kérdés!

Mely ajkakon nem függtél és melyik virággal és bánattal teli tájat nem repülted át? És mindig újra ugyanaz lesz a felelet, a fájdalmas, csodálkozó csillogás a felébredő lélek nagy márciusi szemében, az édes habozás az aggodalom és kötelesség között és az átlelkesült gyöngeség remegése, amelyből a legnagyobb, az egyetlen erő emelkedik föl, hogy megtegye első mindenható lépését a jövőbe, minket sebesülten és vérzőn hagyva maga mögött.

A kis fény az ágynál kialudt egy kereső kéztől, hogy egy mindenekfelett hatalmas fényt engedjen bennünk felsugárzani, amely elkápráztatott minket.

Elmúlt és elmerült az idő folyamában ez az éjszaka és én nem tudok semmit róla és mindenről. Engedem, hogy szálljon fel a lelkemben és beszélek róla, zajtalan hangom szétfoszlik az éji helyiségben és senki sem hall engemet. És nincs-e ez az elmult óra itt most és mindig? Óva az éjszakától, amely szeliden ragyog be hozzám, a világ ezer helyén jelenvalóan, mint egy a körben forgó föld köré font virágkoszorú? Azok azonban, akik ma virágaikat és tüskéiket hordják, mosolyognak rajtam, nem tudják miről beszélek, egymást nézik és izzanak mélyen elmerülve, idegenül, szent együgyűségben. És az erő lépése, az eleven élet, átmegy a szívemen, az ő talaján és az övéken és így tovább, tovább.

* * *

Milyen jól tudom még, hogy a verebek ébresztettek fel, igazán, ez a földi élet volt, ugyanaz a világos, egyforma, névtelen élet, mint azelőtt. Első gondolatom, mely mint egy ijedelem rontott rám, az a bizonyosság volt, hogy ember vagyok a földön, de nem találtam bele magamat életem részleteibe. Átöleltem a mellettem nyugvó arannyal beszőtt nyakat, mintha visszataszítana a külső idegen világnak ez az ablaknyílása, de egy gyöngéd váll innen is eltaszított.

– Ah, nem, – mondta ő gyöngéden, – hagyj aludni, hiszen már világos van, nem látod? Nézz hát oda!

Ő maga alig nyitotta ki a szemét és elfordult, mintha azt remélné, egy hegyről fog legördülni. Én fölugrottam és láttam a reggelt, láttam a csillogó terhet és láttam megint a reggelt és mély lélekzetvétellel támolyogtam a borostyánnal benőtt ablak felé. Minden tele volt harmattal és a verebek lármáztak, mintha engem hívnának. A hűvös tengeri szél behozta hozzám a kert illatait, ráfeküdt a homlokomra, arcomra, mellemre. Összekulcsoltam a kezemet és azt kivántam, hogy vajha tudnék imádkozni. Istennel kell beszélnem, kiáltottam, merre hömpölyögjön a boldogság és szerelem ez áradata? Nincs-e odakinn minden annyira tele túlnagy várakozással, nem annyira tiszta-e a fénytől, annyira hűvös a békétől, annyira eltelve virágzással, hogy a lelkem nem talál benne tért?

Aztán mindjárt óvatosan kimásztam az ablakon és le a borostyánfalon. Egy seregély fecsegett a jávorfa csúcsán, az üres úton feküdt a könyv, a gyep szélén, siralmasan kiforgatva méltóságos formájából, megsértődve formátlanságán, mint egy szemrehányás, melyen nevetnem kellett. Egy fenyves ösvény vezetett le a partra, még jó hosszú út volt a régi parkon át. Rózsacsoportok és színes virágágyak váltakoztak, minden vidám elvadultságban. Az utakon pitypang virított és lassan merültek el az ösvények a bokrokban, amelyek már homokos talajon állottak. Csak egy keskeny út vezetett világosan, megkülönböztethetően a partra és most megnyílt szemem előtt a tenger és mögötte a sugárzó reggeli ég.

A lapos töltésről láttam a nyugodt, nagy hullámokat közeledni és a hajnali fényben a parthoz vetődni. Hinár-szag volt és úgy éreztem, mintha az ajkamon érezném a sós ízt. Balról láttam egy falunak a töltés dombjai mögé kuporodó szalmafödeleit, melyeknek ormán barnás fény feküdt. Vitorla nem volt a horizonton látható, sziget sem, csak messze a helyemtől halászok indítottak el egy nagy csónakot, hogy halászatra menjenek. Olyan kicsinyeknek látszottak, mint a játékszer és lomhán mozogtak.

Levetettem a ruháimat és lassan bementem a vízbe. A hideg, nedves homok a lábamnál elsiklott alattam a közelgő és távolodó hullámokkal, úgy éreztem, mintha lebegnék, a föld már nem hordozta itt az embert, ahol az idegen elem birodalma kezdődött. Egy sirály sikoltására megfordítottam a fejemet és láttam a tájékot feküdni, alva és barnás vörösen, füst még nem szállott fel a kunyhókból.

A tenger mozgása és lelkem remegő újjongásai olyan hatalmasan megráztak, hogy énekelnem kellett, tehetetlen, vad, újjongó éneket, tele bánattal és áhítattal, sötétséggel és fénnyel, imádsággal és vérrel. Mily gyakran daloltam egykor ezeket az értelem nélkül való, szegény és hatalmas énekeket, amelyekre a természet és a magány tanított és amelyek úgy törtek elő alvó lelkemből, mint a források a földből. Most már rég elkezdtem gondolkozni és mi mindent tudok már és az örömem és gyászom nemcsak az enyém többé. Egykori énekem azonban megmarad, mint valami alap-akkord mindenben, és ha messziről hallom, akkor megint tudom, hogy a lekünk sohase lesz teljesen éber, a testünk az utazó ruhája és halotti köntöse, szent ruházat.

Messze kiúsztam, elkáprázva a fölkelő naptól, amely a tengerből kiemelkedett és az eget és vizet egyesítette arany tűzfolyamával. A nap ott lebegett az átfényesített elemekben és csak fölkeltével különítette el újra egymástól a földet, vizet és eget.

Mikor a partra visszaértem, találtam egy régi csónakot, amely felfordítva hevert a homokban, de úgy, hogy a reggeli nap odavilágított a fekete födele alá. Bemásztam a hatalmas boltozat alá, mint valami nagy hal torkába és kissé belekotortam magamat a homokba, hogy aludjak. A hullámok muzsikája, a reggeli napvilág és a föld talaja lassankint pártfogásába vett, magam is ezeknek az elemeknek részévé lettem és az álomba elmerülve mindent föladtam, ami engem tőlük megkülönböztetett. Az álomban azonban a szellemem önhatalmú életre ébredt és nagyszerű képeket és olyan szabad, széles tájakat láttam, hogy zokogtam tőlük. Egy széles, nyugodt folyam választott el tőlük, a világ két félből állott, az egyiken állottam én, mint valami üres térben, amely sajátságosan hullámzott és tükrözött, a másikon állott tarkán és megkülönböztethetően a világ jelenségeinek gazdagsága teljes pompájában. Láttam virágos réteket, völgyeket és hegyeket, lakóhelyeket és facsoportokat, forrásokat és folyókat. És középütt köztük, mintegy a természetnek ebből a bájos és hatalmas lényegéből születve és kivirágozva állott a nő. A haja szikrázott, a teste fehérebben csillogott, mint a havas hegyek messze csúcsai és elbájolóbban virágzott és illatozott, mint a föld minden növénye. Az ajka körül nyugodtak a fák hangjai, a füvek suttogása és a madárdal. Köröskörül árnyas füvek, virágkelyhek és gyümölcsök voltak, hogy megszépítsék és az érzékekhez közelebb hozzák, amit ezek a vállak és csípők, a tiszta tagok és az egész testnek megnevezhetetlen lényege hordoztak, amelyet semmiféle név meg nem nevez és semmiféle szem nem lát, semmi közelség el nem ér és semmi odaadás le nem győz. Úgy éreztem, mintha ez a fényszerű hivogatás és ez az igéző intelem már egy jövendő időhöz tartoznék, a mult és az örökkévalóság azonban, mint egy egység, felém eső oldalán voltak a világnak, amely fenséges és szomorú volt.

A tükröző fényhullámok, amelyek derült és tiszta ürességemben körülvettek, oly közel ahhoz a világhoz, amelyet odább megpillantottam és mégis elválasztva tőle, beszéltek hozzám és azonosak voltak velem. Menj át – maradj itt. És így tovább és tovább hangzott fel és elringatott és hivogatott és óvott engem és kimondhatatlanul jóindulatú volt irántam.

Mikor sok órai mély álom után fölébredtem, a nap állása után ítélve lehetett vagy déli tizenegy óra. Jókedvűen és csakhamar teljes éberen és csodálatosan fölelevenedve másztam ki sötét csónakkagylómból és támolyogtam a boldogságtól és fénytől a napban, amely a tenger és a part fölött sugárzott. Kiráztam a homokot a ruhámból, melyeket tisztességes rendbe hoztam, ahogy megkivánta a természet szép ünnepnapja és különösen az a látogatás, melyet a bárói házban tenni szándékoztam. Teljesen tisztában voltam vele, hogy ennek a látogatásnak meg kell történnie, de bizony a módjáról nem tudtam semmiféle fogalmat alkotni magamnak.

Elég furcsa lesz, gondoltam magamban, ha most majd az illem minden szabálya szerint bemutatnak ennek a fiatal hölgynek, akit jobban ismerek, mint mindazok, akik kezdettől fogva megosztották vele az életét. Forró szeretet fogott el a csodálatos lét iránt. Hogy ne találnék bátorságot a közönséges dologra, – így elmélkedtem – mikor a szokatlanon már túl vagyok?

Még egy barátságos tekintetet vetettem a csónakomra, amelyben jövendő tanyámat láttam és amelyről elhatároztam, hogy szokásaim szerint fogom berendezni. Aztán jó szerencse fejében visszamentem a parkba. A bokrok között már nyárias meleg volt és mindenütt ontotta sugarait a nap. Pillangók hintáztak a forró illatban és a bokrok gallyai virágoztak. Madarak is daloltak még a fák koronáinak hűsében, mert nyár kezdete volt, az év legszebb ideje.

Ahol az elvadult részek és a part mélyedései átmentek az ápoltabb kertbe és az utak még kaviccsal is meg voltak hintve, régi, zöld padok állottak és némelyik kereken a bükkfatörzsek köré volt vezetve. Az egyik úton egy öreg hölgyet láttam lassan felém jönni, aki egy borzas tyúkot vezetett láncon maga mögött. Mikor közelebb jött, fölismertem, hogy ez nem is tyúk, hanem ölbeli eb.

Ennek az öreg, méltóságteljes hölgynek a megpillantása mélyen megnyugtatott és vidámmá tett. Világos szinű selyemkendőbe volt burkolva és széles puha szalmakalapja volt, melynek karimája jobbról-balról egész a válláig volt lehajtva. A halántékairól hófehér hajgyűrűcskék hullottak le a vállára és ezek közül mosolygott elő egy édesen fonnyadt finom, gyöngéd arc, messze minden világtól, tele gyermekesen büszke elmerültséggel élete késői napjának napfényében.

Mikor az úton közelebb jutottunk egymáshoz, megállottam, mélyen meghajoltam és levettem a kalapomat, úgy hogy nagy ívet csinált és megérintette a kavicsot a földön. Az öreg hölgy szintén megállt, kissé erőltetve és lassan a szemére emelt egy fekete keretes szemüveget, amely egy nyélre volt erősítve. Közelebb léptem hozzá, hogy megkönnyítsem a feladatát, amelyet maga elé tűzött és nagy udvariassággal mondtam, hogy az utam a kertje mellett vezetett és hogy bocsánatot kérek, hogy engedelme nélkül beléptem.

Megfontoltan bókolt, néhányszor figyelmesen nézett engem felülről lefelé a szemüvegén át és aztán halkan, finom, törékeny hangon mondta:

– Jó reggelt, jó reggelt.

Ismételtem az üdvözletemet és újra levettem a kalapomat, miközben kissé vissza kellett lépnem, hogy köszöntésem e második alkalomkor ne sikerüljön kevésbbé tiszteletteljesnek.

Az előkelő háziasszony tulajdonképen nem volt elcsodálkozva, alig egy kicsit vonakodott, de egyáltalán nem viselkedett elutasítón. Finom kezével egy furcsa kürt-félét emelt fel, amely egy ezüstláncra erősítve az oldalán függött és amely azokhoz a tülkökhöz volt hasonló, amelyeket a régi monda szerint a germánok ivásra használtak. Gyöngéd keze, mely egy csipkéből való hófehér kézelőből nézett ki, mélyen meghatott engem, szerettem volna ezt a kezet az ajkamhoz vonni, hogy kinyilvánítsam a tiszteletemet ez iránt a kedves, hervadt alak iránt, amely sok-sok év meleg alkonyfényében élt.

Mielőtt azonban a különös kürt a rendeltetési helyére került volna, olyan eset történt, amely figyelmet követelt. A hölgy kísérőjétől indult ki, a már említett ölbeli ebtől, amely nyilvánvalóan csak most jutott tudatára feladatainak és kötelezettségeinek. Nyilván köszönésemtől tévedésbe ejtve, az állat támadásra indult ellenem. Heves, nagyon magas hangú ugatással, amelyet horkolás szakított meg, félig előbujt úrnőjének fekete selyem ruhája alól, de mindjárt el is tűnt újra, amint parancsolója egy megbotránkozott kiáltással felvilágosította. A hölgy békülékenyen mosolygott és rám nézett.

– Nem harapós, – mondta nekem.

Hamar mondtam néhány szót a kutya ragaszkodásáról, amely nyilvánvaló és az engedelmességéről. Időközben az öreg hölgy fölemelte a tülköt, ennek hegye félretolta a fehér fürtöcskéket és megtalálta a bejáratot a fülkagylóhoz. Ekkor fölismertem Mimsey nénit, akiről Kaja beszélt és újra állást foglaltam.

Mimsey néni elülről kezdte és barátságosan ismételte, hogy: jó reggelt. Ezúttal ezt is hozzátette:

– Mi jót hozott ön hozzánk?

Közvetlenül ezután a tülök széles nyílása felém fordult, az öreg hölgy felvilágosítást várt.

– Kissé nagyot hallok, – mondta az öreg hölgy barátságosan és szemüvegével függőleges vonalat írt le a levegőbe, mely ezt a körülményt kiegyenlítette.

Nagy erőlködéssel ismételtem magyarázó szavaimat a kertbe való belépésemre vonatkozólag, de nem jutottam a végére, mert Mimsey néni lebocsátotta a kürtjét és egy lépéssel hátrább lépett.

– Nem kell azért olyan nagyon hangosan beszélni. Hiszen ön valósággal ordít!

Gyorsan szabadkoztam:

– Ezután majd halkabban fogok beszélni, – mondottam.

Mimsey néni elnézően rázta a fejét:

– Ha halkan beszél, nem értem meg, kissé nagyot hallok.

Most már úgy látszott, mindennek vége van és én tanácstalan voltam.

De mégse volt mindennek vége, mert az öreg hölgy készségesen újra fölvette a beszélgetést és úgy viselkedett, mintha az én ügyetlenségem semmiképen sem keltett volna benne kellemetlen érzést. Annyit úgylátszik megértett szavaimból, hogy elismertem őt mint ennek a kertnek a tulajdonosát és hogy szándékaim ő vele szemben nem támasztanak semmiféle kötelezettségeket, amelyek túlmennének egy kis reggeli beszélgetés határán.

– Kicsoda maga és mi hozta hozzánk, ide a tengerhez? Nem sok ember jár erre, mi itt magányosan élünk.

Előkerült a kürt és én igyekeztem megfelelni neki.

– A természettudományok tanulója vagyok, – mondtam gyorsan és hirtelen elhatározással, mert beláttam, hogy némileg közelednem kell kérdezgető háziasszonyom képzetvilágához. – Igen, diák vagyok, szegény, nagyon szegény diák. Tanulmányúton vagyok, amely egyúttal nyári vakációm.

Még egyszer elmondatta ezt velem és mintha kissé kételkedett volna. Észrevettem, hogy mégis nagyon hangosan kell beszélnem, ha azt akarom, hogy megértsen.

– Mit kutat maga? – kérdezte. Most már lassan egymás mellett mentünk a kerti utakon.

– Tengeri állatokat, – kiabáltam bele a csőbe.

– Úgy, úgy, – mondta ő elgondolkozva. – Tengeri állatokat. Bizonyára algákat is.

Úgylátszott, büszke erre a megkülönböztetésre és boldogan mustrált engem kedves, csöndes szemeivel, derült helybenhagyással tele.

– Algákat is, – kiáltottam.

– Hogyan? – kérdezte ő megütődve.

– Algákat is, – ismételtem én világosabban.

– No igen, – vélekedett ő elcsodálkozva, – hiszen ezt már mondtam.

Leültünk egy padra, amelyet egészen beárnyékolt az orgona meg a jázmin. A bokrok itt a magas fák alatt hosszú, sovány kocsányokat hajtottak és csak szegényesen virágoztak, levéltelen száraik úgy hatottak körülünk, mint egy rácsozat.

A kis kutyát gondosan kellett a pad alatt elhelyezni, hogy a lánca össze ne csavarodjék. A kis állat nehezen hordozta ezt a bilincset és rossz kedvűnek látszott. Amennyire a homlokáról csüngő csimbókjaitól, melyek mint egy úti takaró rojtjai hullottak a szemére és orrára, képes volt rá, itt-ott melankolikus tekintetet vetett úrnőjére és rendkívül bizalmatlan tekintetet én rám.

– Lefeküdni, Nikó, – kiáltott az öreg hölgy elszántan. – Feküdj le!

Niko elbujt:

– Itt szándékszik maradni? – kérdezte tőlem az öreg kisasszony. Szeretettel és biztatólag nézett rám, határozottan az a benyomásom volt, hogy nem hatottam rá visszataszítóan.

– Talán csak találok a faluban hajlékot, – feleltem én.

– Ez nem lesz könnyű dolog, de mi minden nem sikerül egy bátor fiatal embernek, aki kevéssel beéri és nem törődik a külsőségekkel! A fiatalságnak semmiféle fekvőhely nem kemény.

– Önök itt nagyon szépen laknak, – mondtam én és egy kézmozdulattal végignéztem a házat és a parkot.

– Igen, – mondta ő hálásan. – Szép nap van.

Időnkint hirtelen oldalt fordult a vállával, mintha valami váratlanul megrohanó szót várna, amely elkerülhetné hallását, vagy amely túlhangos lehetne. Már csak gorombaságokhoz van szokva, gondoltam magamban, mert hogy lehetne gyöngédségeket ordítani? Mégis elhatároztam, hogy megteszem a kísérletet, finom és hajlékony szavakat a tüdő nagy erőfeszítésével kimondani és hangkörük keretében szelídséget és illedelmet adni nekik. Számolni kell a viszonyokkal és mindent más alapon újra kiegyenlíteni… Elkezdtem töprengeni.

– Itt lakunk nyáron ezen a kis birtokon, – beszélte Mimsey néni – én és Kaja unokahúgom, aki még gyermek, igazi gyermek. Én nem birom elviselni a nagyvárost, az emberek megfélemlítenek és nem szeretem már a nagy forgalmat és a társaságot. Egyszer láttam egy nemes galambot, – a bátyám galambokat tenyésztett, – amely belejutott egy gyár termébe, amelyben a gépek zakatoltak és a munkások fúrtak és csiszoltak. A galamb ide-oda röpködött a hajtószíjjak között és magánkívül volt. Így éreztem magamat én is a nagyvárosban. A bátyáim az ősi birtokon laknak, szintén errefelé, így hát én erre a kis birtokunkra vonultam vissza. Az én galambdúcomnak nevezem.

Elnézően mosolygott.

Fejemnek helyeslő meghajtásával jeleztem, hogy mindent értek s ezt a mozdulatot mindannyiszor ismételtem, valahányszor az öreg hölgy rám nézett. Miután nem kellett felelnem, végig gondolhattam, mi módon sikerülhetne nekem legjobban megnyerni és megerősíteni az öreg kisasszony részvétét és jóakaratát, mert arra el voltam határozva, hogy az ismeretségünket továbbfűzöm és valamiféle módon megszerzem neki egy társadalmi érintkezés tartósságát. Akaratlanul is a legjobb utat választottam erre a hallgatás által, amelybe töprengésemben merültem, mert ezáltal alkalmat adtam szomszédnőmnek arra, hogy zavartalanul közölhesse magát. Ahogy őt később megismertem, nem gondolhattam volna ki alkalmasabb módot barátságának megnyerésére. Meglehetős közömbösnek látszott neki is, hogy én odahallgatok-e, mert gyakran, hallgatásom közepette ijedt «hogyan»-nal fordult hozzám, miközben helyeslő megjegyzéseimet nem hallotta. Egyszer mégis szükségesnek tartottam, hogy világosan és barátságosan helyeseljek, ő azonban csak azt kiáltozta:

– Lefeküdni, Nikó!

Sok mindenfélét megtudtam abban a boldog reggeli órában és nem vesztettem el egy pillanatra sem a türelmemet, mert tudtam, mire várok. Mellettem mindig újra kezdődött a szelíd panasz, a lemondó és meg nem értett lélek röpködéseivel és lassankint beletévedt egy kicsinyes mindennapi gond kellemetlenségeibe. Mint nem egy megöregedett kedélyben, akiknek származása össze van kapcsolva társadalmi osztályuk tekintélyével, Mimsey néni gondolatvilága is még mindig egy elismert lovagiasság és egy gyakran kérdésessé tett ítélet tengelye körül forgott. Elvesztette a kapcsolatot az új nemzedéknek az életre való jogaival és érdekközösségével, de elveszettnek is tartotta ezt a nemzedéket, mivel nem osztozott a régi nézetekben. Csak az unokahúga volt a szemében a biztos életforma szellemében fölserdülő személyiség megtestesülése, védencének jellemét és erkölcsét a maga hatása eredményének tartotta és büszke volt nézeteinek erre a diadalára. Megható volt a bensőséges és önzetlen szeretet, amely azokból az ellenvetésekből szólt, amelyeket ő maga félénken megkockáztatott, inkább azért, hogy hátteret nyerjen a leány fényes erényei számára, semmint hogy panaszkodjon vagy kérdésessé tegye a fiatal hölgy értékét.

– Csak egy dolog okoz nekem gondot, – mondta elgondolkozva és szigorúan nézett rám, – hogy ez a gyerek nem tudja elhatározni, hogy fürdéskor a tengerben fölvegye a szokásos fürdőruhát. Tudom, hogy nem teszi, ámbár biztosan nem tudom megállapítani, mert kissé rövidlátó vagyok. A fürdőruhája azonban, amelyet magával kell vinnie, rendszerint száraz a fürdés után. Ő azt magyarázza nekem, hogy a nap szárította meg, de nem, nem… mégse kellene öreg nénjét bolonddá tenni. Kaja, – tudniillik Kaja húgomról beszélek, mindjárt jönni fog, akkor magát bemutatom neki. Fürödni megy és erre kell elmennie. Előbb… előbb bemutatom magát neki.

Rám irányította a kürtjét.

– Nagyon fogok örülni, – kiáltottam bele.

– Sajnos, Kaját nem lehet rávenni, hogy a fürdéskor illendő ruhát vegyen magára. Szenvedek emiatt és attól tartok, hogy avatatlan szem is tanuja lehet ennek a gyerekes vonakodásnak. Ezért szoktam, amíg ő fürdik, itt a parkban és ha nem süt nagyon a nap, a parton is őrködni és a járókelőket eltéríteni az útból. Szerencsére nem jár errefelé senki. Hiszen az borzasztó is volna.

Aggódó pillantást vetett a tenger felé, előrángatta Nikót, amely elaludt, a pad alól és a ház felé indult.

– Szívesen enne valamit? – kérdezte szívesen, de szemmelláthatólag abban az elfogult aggodalomban, amely mindig előáll, mikor valamely jó szándék még nem találta meg végrehajtásának megfelelő formáját. Rángatta Nikó láncát, amely láthatólag kissé összebonyolódott, mert a kutya csak útközben ébredt föl. A lánc oldalt jött ki alóla, úgy hogy kénytelen volt rézsútos tartással jönni a mi irányunkba.

– Segítsen! – kiáltott Mimsey néni, de Nikó morogni kezdett és majd megfulladt dühében, mikor közeledtem hozzá. Máskülönben szeretem az állatokat, de eziránt a kutya iránt nem tudtam vonzalmat táplálni. Nem volt rám nézve kellemes állat. Egy kis grotta mellett mentünk el, melyben később sokszor ültem Kajával. Rálátni onnan a tengerre anélkül, hogy a partot látná az ember, a bükkfák törzsein át és a koronáik alatt. Aranyos zöld keret ez, amelyben sohasem jelent meg más, mint ég vagy tenger, hullámok vagy csillagok, fény vagy éjszaka. Ma is látom még a formáját: nyugtalan szélű kapu, amelyen át a szem fénypályái csak változhatatlan dolgokkal találkozhatnak. Csak egyszer állt meg benne Kaja, a hold sütött és ő könnyedén didergett hajának köpenye alatt…

– Ha esetleg meglátja Kaja húgomat, akkor kérem, figyelmeztessen, – mondta Mimsey néni. – Itt várhatunk, később majd ehetünk valamit.

Csakhamar láttam valami csillogást közvetlenül a ház mellett és a szívem túlhatalmasan vert. Sugárzón, sebesen, a lét és mozgás fehér gyönyörűsége, mint egy tavaszi dal siklott a bokrok függönye mögött és szőke haja mint nehéz aranysapka nyugodott halántékain, mélyen a nyakába hullva. Milyen nagy volt!

– Ez talán ő, – dadogtam és tisztán éreztem, hogy a szavam megvetőn hangzik.

– Igen, igen, igen, – kiáltott Mimsey néni, aki csak a mozdulatomat értette meg és azután hangosan kiáltott:

– Kaja, Kaja!

A leány bámulva és vidáman nézett rám, amint felénk jött. Meglepetés nélkül mustrált meg, közelebb lépve, figyelmesen és elutasítón s aztán komolyan és óvó tekintettel nézett Mimsey néni szemében.

– Az istenért, kit kaptál te fel? – kérdezte a tekintete a nénitől.

Megigazítottam a kalapomat és egyik lábamat tetszetős és előkelő tartásba helyeztem.

Mimsey néni elrejtette magát a reggeli csók mögé, de ennek is vége lett és neki szabadkozni kellett.

– Váratlan vendég, – mondta. – Váratlan, de úton levő fiatal diák. Természetkutató és itt idegen.

Kaja szabályszerű pukkedlit csinált.

– Eredj fürödni, kicsim, – folytatta a néni, – mi még beszélgetünk itt kicsit.

– Most meg fog téged téríteni keresztény hitre, – mondta Kaja nekem. – Aztán gyere úszni. Rettenetesen nézel ki napvilágnál, az embernek szégyelni kell magát miattad. Tehát a viszontlátásra.

Nem tudtam megérteni, hogyan mondhatja ki valaki ezeket a szavakat úgy, hogy közben olyan arcot csinál, mintha elfogódva és zavarba esve ezt mondaná:

– Jó reggelt, uram, köszönöm, hogy megtisztel látogatásával és remélem, jól fogja magát nálunk érezni.

Mimsey néni úgy látszik meg volt elégedve, bólintott, mondhatni befelé, és a keze mozdulatán látni lehetett, hogy elhárítottnak tekint egy akadályt.

– Bájos fiatal hölgy, – mondtam tartózkodva.

– Igen, igen, – mondta Mimsey néni halkan, mintha egy vers záró sorát mondaná; közben valami másra gondolt.

Engedélyt kértem, hogy elmehessek valami hajlékot nézni magamnak a faluba és ezzel kisegítettem az öreg hölgyet a zavarából. Mialatt ő lehajolt Nikóhoz, én levágtam a nyeles szemüvegét a késemmel a selyemzsinórjáról, amelyre rá volt kötve és zsebre tettem, mert fürödni akartam menni Kajával. Ezenkívül ezzel minden eshetőségre ürügyem volt arra, hogy később visszatérhessek és mint szerencsés és becsületes megtaláló megfelelő fogadtatásban részesüljek.

Kaja egy keskeny homokpadon ült, a strand kemény füvén és vetkőzött. Olyan helyet választott, amely a szárazföldről nem volt látható, mert a bükkfák itt szorosan a vízig nőttek, egy hullámok mosta lankán.

– Csodállak, – mondta nekem. – Hogy velem boldogultál, az nem hőstett, mert én könnyűvé tettem neked a dolgot. De Mimsey nénivel… ez már valami. Nyilvánvaló, hogy jóindulattal van irántad.

– Azt hittem, félni fog tőlem. Te még aludtál azután?

– De hát hogy csináltad? Hiszen a beszédedet nem érti.

Erőszakkal legyőztem balga bizonytalanságomat, amely nevetséges kérdésemben nyilvánult és megértettem, hogy Kaja körül a tengeri szél leng. De az ő elfogulatlanságának mindenható hatalma borzasztó próbára tett. Úgy éreztem, mintha egy istennő napsugarakat dobálna rám, amint csillogó teste mindjobban kiemelkedett lehulló lepleiből. Mikor az ingét eldobta, hátat fordított nekem és elnézőn mondta:

– Hiszen kimélni kell téged, te szegény.

Odaadtam volna az életem felét egy maroknyi durvaságért, amint most itt az arcomat kezembe rejtve, a homokban hevertem és remegtem.

– Óvatosaknak kell lennünk, – mondta ő és próbált kikémlelődni a bükkfákon át.

– Nálam van a szemüveg, – feleltem én zokogva.

Kaja rám bámult és nevetésben tört ki.

– Az egyik kezedet imádságra emeled és a másikkal rabolsz, – állapította meg elgondolkozva. – Az ember nem tud eligazodni rajtad. De mindenek előtt enned kell valamit. Látod itt azt a kis csomagot? Neked hoztam.

– Erre is gondoltál, Kaja?

Ő kérdőn nézett rám.

Csak most vettem észre, mennyire éhes vagyok és Kaja szeme előtt nem is szégyeltem magamat miatta. Sohasem fogom meghatározhatni, hogy honnan jön ennek a léleknek a veszedelme és jótékony volta, de mind a kettő kiáradt rám és átalakított engem. Ez a kötelességek, hála és bűntudat nélkül való világ megfoghatatlan volt, szent, őseredeti módon szabad. Az ember benne lehetett boldogan vagy szomorúan, de elérhető nem volt.

Kaja meztelenül ült a homokban, a szemét a tenger felé fordítva, a napfényben és cigarettázott. A haja egész a földig omlott le mögötte, mintha a nap sütne át a homlokán és boldog elfáradással veszne el a fénytelen arany folyamban, ezeknek a fehér vállaknak az árnyékában. Aztán lassan, anélkül, hogy a cigarettát kivenné a szájából, két kezével fölemelte a haját és elrejtette egy sűrű szövetből készült piros sapka alá, hogy fürdés közben megvédje a tengervíztől. Finom kék füstoszlop emelkedett elevenen fölötte és könnyedén eloszolva hangtalanul húzódott föl a bükkfák zöldjébe.

Kaja lassan hanyattfeküdt a homokban és egészen odanyújtotta magát a napsugaraknak, mint valami virágzó növény. Kiterjesztette karját és amint könnyedén fölemelt térdeit kissé széttárta, egyidejűleg lassan felém fordította az arcát, a tekintete pedig keresett és körülölelt engem, egyszerre megbocsátón, leskelődve és szomjasan. De példátlan nyiltsággal, mintha létének életfénye beleszívna engem az örök önmagamba veszés halvány mélységébe.

Átnyújtotta nekem cigarettás dobozát, mintha eldobná. Mintha semmiféle gesztus nem volna a számára megvetőbb, mint mikor odanyújt valamit. Hálásnak nem hálás, gondoltam, de úgy, mintha más valaki gondolkodna helyettem. Derék ember derék felesége sohasem lesz belőle, mert hiszen hogy képzelhetné manapság egy derék férfilélek a házasság sátorát máskép, mint egy általa kegyelemben részesített nő hálájának mélységében? Nevetnem kellett és Kaja odanézett felém.

– Mi történt?

– Nevetnem kellett, mert elképzeltelek, mint egy derék ember hitves társát.

– Igen, – mondta ő, – már az éjszaka óta tudom, milyen kicsapongó vagy a gondolataidban.

– Mesélj nekem magadról, Kaja.

– Hát még mindig nem tudtál meg eleget? Szeretnél végre megismerni, nem igaz? Milyen könnyelműek vagytok, hogy megengeditek a lányoknak, hogy úgy leírják magukat, ahogy szeretnék, hogy mások lássák őket. Ez azért van, mert ti magatok nem tudjátok vagy nem meritek őket olyanoknak látni, amilyenek. A könyvekben is, amilyeneket olvasok… mindig ugyanaz. Először kíméletért könyörögnek egymásnak és ezt megértésnek nevezik, aztán végre megértik egymást és akkor csalást vetnek egymás szemére. Nevetséges népség. Most pedig menj a vízbe.

Kaja fölállt és a homok kivirágzott. Lassan, lépésről-lépésre mérte végig a nedves szőnyeget, belement a tengerbe és égbe és mintha maga lett volna a fényes világ, a szép élet, amelynek boldogítására vállalkozott. Mikor egy nagyobb hullám közeledett, melynek vakító hab-taraja elérte volna a mellét, elébe vetette magát és beleolvadt a hűvös vízbe, mintegy örökre.

Ettem és cigarettáztam és remegtem a dühtől, hogy ezt tudom tenni ebben az órában, dehát így volt és én úgy éreztem, hogy egy fájdalmas kettősség gyógyul meg bennem. Egyúttal azonban körülem le is omlott valami, mintha minden csoda valósággá vált volna. Bűnt követtem-e el valamikor, vagy most követek el bünt? – kérdeztem a szívemet, de feleletül csak a nagy hullámok érzéketlen vidámságát hallottam csengeni, amelyek képződtek és szétomlottak, elfoszlottak és megújultak ugyanazon nap alatt, melynek égi folyamában a mellem emelkedett és lesülyedt. Ugyanabban a napfényben fekszik messze távolban, a nagy város mellett, a te sírod, Aszja.