V.
MINDNYÁJUNKNAK.
A francia jellem nem áll a francia szellem magaslatán és ebből ered minden rossz. A francia szellem egészen elsőrendű. Mint eszmék teremtőjének, mint az ismeretek megszerzőjének, mint a szépség megteremtőjének a világon egy szellemnek sincs több értéke, mint a francia szellemnek, vagy talán annyi se. A francia jellem beteg. «Franciaországban annyi a szív embere és annyi a szellem embere, mint egyetlen országban sem, de mindezt nem tartják becsben» – mondja Renan. Mindezt miért nem értékesítik? Mi hiányzik ahhoz, hogy mindez nincs értékesítve? A jellem, az akarat.
Könnyűvérűek vagyunk, kitartás, határozottság, szívósság nélkül valók vagyunk. Készek a könnyelműségre. Gyermekek vagyunk vagy öregek – a többségről beszélek – sohasem vagyunk a férfikorban. Anélkül, hogy tunyák volnánk, ami különben egyet jelent, szeretjük rábízni magunkat azokra, akik nekünk munkát adnak, ez természetünk paradoxona; szeretjük átengedni magunkat az államnak, elfogadván még az általa reánkrótt nehéz feladatokat is. Ezen paradox hajlandóságnak az alapja az egyéni akarat hiánya, maga az egyéni akarat ezen hiánya pedig a felelősségtől való irtózásból származik.
Ez nem annyi, hogy nem akarunk cselekedni, mint inkább az, hogy nem helyezünk súlyt arra, amit nekünk a cselekmény eredményeként betudnak. Semmit sem szeretünk inkább mondani, mint azt: «Mosom a kezeimet, ez nem az én hibám, mit tegyek? Semmit sem tehetek, minthogy semmi sem vagyok?»
Ekként voltunk formálva két századon át a tündöklő despotizmus által, amelyre egyébiránt nem lehetünk némely okból büszkék. Megszoktuk, hogy magunkat semminek se tekintsük és hogy minden mindenütt anélkül történjék, hogy senki sem járul hozzá. Ez természetes, minthogy hajdan minden a királyság által történt, az egyesektől eredő bármily kezdeményezés nélkül. Most azt képzeljük, hogy minden a kollektivitás által történik, anélkül hogy a kollektivitást alkotó egyének bármelyikének a cselekvés keresztülvitelére akarata volna. Az összesség helyettesítette az egyet és ebben (ez irányban) semmi sem változott.
Egész pontosan véve, mégis megváltozott és a demokrácia nem képes önmaga, magában és azon egyszerű tény által, hogy létezik, helyettesíteni a központi hatalmat és a központi értelmiséget. Kell hogy a saját kebeléből emeljen ki egyéneket, vagy hogy onnan emelkedjenek ki azok, akik tudnak akarni. Olyan egyének, akik tudnak akarni, akik elvállalják és szeretik a felelősséget s akik egy közös gondolatban s egy akaratban egyesülnek és akik elvállalják és szeretik a közös felelősséget, ezek az arisztokraták.
Ebből következik, hogy a demokrácia csak azon feltétel mellett élhet, ha kebeléből arisztokratákat emel ki, vagy ha tűri, hogy arisztokráciák emelkedjenek ki belőle.
Ez különösnek látszik, de semmi sem bizonyosabb. A demokráciák életképességének mértéke az arisztokráciákat szülő azon erő, amit magában hord.
És még ez sem elég, miként bátor voltam már egy alkalommal mondani, hogy a demokráciák tűrjék el, hogy belőlük arisztokratikus kollektivitások származzanak; szükséges, hogy maguk a demokráciák arisztokratikusok legyenek olyan értelemben, hogy meg legyen bennük erre az akarat és ezen akaratra irányuló hajlam. Szükséges, hogy az egyének, akik alkotják, bírjanak egyéni kitartással és szívóssággal, mert egyedül ezen feltétel mellett értik meg arisztokráciájuk jótulajdonságait és fogják elviselni, feltartani szeretni és fognak felette figyelemmel őrködni.
A nemzet olyan hadsereg, amely szereti vezérkarát, mert ismeri vezérkarának jótulajdonságait és erényeit és csupán akkor érti meg azokat, ha benne is megvannak azok, bár kifejletlen, de igen reális és erős állapotban. A nemzet az akaratok foglalata, kollekciója akaratok szervezete. Az akaratok kollekciója önmaga a nemzet; az akaratok szervezése az arisztokrácia, amelyet magának adott, amelyet jóváhagy és üdvözöl, mint erős akaratokat. A nép akaratának abban kell állania, hogy főnökei bírjanak akarattal.
Gyakran ismétlem egy vígjátékból a kanditátus ezen szavait: «polgárok, mindazt, amit kívántok, én nálatok még jobban kívánom.» A polgárok feleletének ennek kellett volna lenni: «Van akaratom és ez az, hogy legyen akaratod és tudd is, hogy mit akarsz.»
A felelősségre irányuló hajlam saját magad tisztelete és a kollektivitás tisztelete, amelynek tagja vagy. Szükséges, hogy az egyén tisztelni tudja önmagát és hogy a kollektivitás tisztelje kollektív öntudatát és azon kötelességét, amelyet rád szab és hogy a nemzet tisztelje nemzeti öntudatát és a nemzeti kötelességet, amely abban áll, hogy befelé és kifelé szabadon éljen. Az a titkos vágy, midőn mindenki egy másikra számít, másokra, vagy mindenkire, lemondás és megfutamodás. Nagyon sok nálunk az, aki lemond közönbösségből és aki megfutamodik lustaságból.
Küzdeni kell ezen nemzeti fogyatkozás ellen, melyet erkölcseink szelid mivolta szült és amelyet a despotia hosszú ideje tartott fel szinte gondosan. Soha se mondjátok: «ez nem az én hibám»; az összesség, sőt a szelidebbek hibája ez. Sohase mondjátok: «Nem tehetek semmit.» Valamit mindig tehetünk, ha mást nem is, legalább példát adhatunk személyes energiánkkal és azzal, hogy felkeressük azokat a körülöttünk levő, esetleg még homályba burkolt energiákat, amelyekkel társulhatunk s magvát képezhetjük a társadalmi erőnek.
Nem mondom, hogy a földi királyság az energikusoké és azoké, akik nem félnek a szemrehányásoktól. Nem az uralkodásról, az életről van szó. Csak az akarat által élünk. Goethe ezt mondá: «Csak akkor halunk meg, midőn lemondunk az életről; addig élünk, ameddig akarunk.» Ez talán nem egészen áll az egyesekre, de áll a népekre. Nietzsche sokat beszélt az akaraterőről. Sok mondanivaló volna erre nézve, de van egy olyan akaraterő, amelyet nem lehet eléggé ajánlani és kívánni mindazoknak, akiket szeretünk, első sorban saját magunknak s ez az önmagunk feletti hatalom akarata.