KÖNNYEK
– Igen, doktor úr.
– Igazán különös, sajátságos eset. Egészen józanul és okosan szeretném előadni. Tudom, valamelyes ideg-dispositió az egész, tudományosan meg lehet magyarázni. Nem is vitatkozom én, hanem majd megpróbálom elmondani a szimptomákat, úgy, ahogy én látom őket. Én ezen sokat gondolkodtam és magam is csináltam elméletet a dologról.
– Ó, nem mintha azt hinném, hogy ön segíteni tud rajtam. Bár talán lehet ezen segíteni is, nem tudom. Hiszen az természetes, tisztában vagyok vele, hogy betegség. Amint itt ülök, szemben az állótükörrel, látom az arcomat: sápadt, békés és szelid fej, vörösesszőke haj, enyhe és nyugodt szemekkel és ezek a szemek olyan különös, idegen szomorúsággal néznek most rám… Igen, ezek a szemek…
– Persze, mondom, nagyon furcsa. Egészen egyszerű és szokott valaminek is nézhetné az ember, amiben semmi rendkivüli nincsen… Nos, éppen azt akarom megmagyarázni doktor úr… hogy ez nem egyszerü és nem szokott… hogy mindennek mély és nagyon súlyos – jelentősége van – és hogy ez egy egészen új és titokzatos – titokzatos betegség – bizonyosan betegség.
– Végre is – megpróbálok beszélni róla. Nézze, várjunk csak, objektiv leszek. Tudom, idegbeteg vagyok, doktor úr, mondjuk ki nyiltan, idegbeteg – és tudom, milyenek az idegbetegek. Szigorúan és kiméletlenül, kivülről vizsgálom magamat és megállapitom, hogy a hiszterikusok és kéjelgők egy fajtájába tartozom, azok közé, akik az idegeik beteg érzékenységét valami állandó és zsibbasztó izgalommal kell, hogy narkotizálják. Az én fajtámból kerülnek ki, bizonyosan az én fajtámból kerülnek ki az ópiumszívók és hasisélvezők is – az alkoholisták és játékosok – és azok, akik a képtelenség és förtelem iszonyatos és eszeveszett őrületéig feszítik a szerelmet… Csakhogy ők a tulsó végleteken vannak.
– Míg én… Nézzen a szemembe doktor úr, nyugodtan és búsan kiállják az ön erős tekintetét. Ezek a szemek.
– Azt szeretném tudni, megállapította-e már az anatómia… hm azt a csudálatos és érthetetlen kapcsolatot, ami a lelki jelenséget egyszerre és váratlanul testi jelenséggel köti össze. Ime, lelki bánatom van, lelki érzeteim… Valami elvont dolog. Aztán egyszerre szorongást érzek – összezavarodik és elhomályosul valami az érzetek között… s a következő percben víz, igazi, tapintható víz árad belőlem – konkrét jelenség – amit egy elvont, valótlan tünemény idézett elő. Mintha gondolat és érzés térben és időben anyagot formálhatna… a képzeletem – érti?
– Ön mosolyog. Ezt tudománytalannak és naivnak tartja, értem. Hát akkor más valamit mondok. Nem gondolt-e még arra – nem vette észre ön… azt a sajátságos hasonlatosságot… a könnyezés és… és a szerelmi mámor között? Én régen, csodálkozással és elfogódva észrevettem. Mindkét esetben (no, milyen tudományos vagyok, így mondom: eset) mindkét esetben az életérzésnek nagyon erős, borzasztó fokozásáról van szó – egyik esetben ujjongás és diadal, – görcsös fájdalom, görcsös félelem feszíti élettudatunkat a másik esetben. Görcs mindakettő: rettenetes, túlzott energiák kapaszkodnak az élet libegő árbockötelébe – a hajót veszekedett tarajok forgatják – táncol az élet, vagy ilyesvalami. A kéj és a gyötrelem görcse – érti ön? Fölzaklatott és riadt lelkünk tüdőnkbe, torkunkba, szívünkbe szorulva vonaglik. Valamit várunk: borzasztó és rémületes megoldást, valamit, ami a halálhoz hasonlít. A fejünket gránitsziklába fúrtuk bele, most halántékunk lüktető, irtózatos erővel tartja szétfeszítve a sziklarepedést – de már nem bírja tovább – a következő percben lihegve elernyed majd s az összecsukódó kő szerteroppantja koponyánkat. S ekkor, a kéj s a kín tetején egyszerre megszakad a görcs – hirtelen nyugalom áll be és kihült szívünkből vér szivárog el. A láthatatlan kéz elereszti agyvelőnket s halálos megkönnyebbülés remeg át a boldog idegek billentyűin. Megnyugszunk és a halált érezzük. Most halk folyam indul meg belülről, elönti a partokat. Ez a kéj mindkét életjelenségnél ugyanaz: nedvek távoznak el a testből, nedvek a megszakadott görcs magvából, amik méreggé váltak volna s megfojtanának. A gyötrelem tetején duzzadt szemünkbe, szökik fel a nedv… a szerelmi mámor teljében – igen, doktor úr.
– Ó nem, egészen nyugodt vagyok. Mosolyognom kell az ön aggodalmán. Azt akarom csak megmagyarázni önnek: ezekért a nedvekért volt a görcs, ez a megoldás, ez a megváltás, ez a felszabadulás – és ez a kéj. Hogy a lelki jelenség – ijesztő vágy és rettenetes gyötrelem – testi jelenséget vált ki és belefúl – boldog, végtelen és tragikus halállal eltemetkezik a testbe, megadja magát… Ez a lélek hódolata a test előtt – ó százszor, százszor éreztem! A megfeszült, megfeszített lélek elhanyatlik – átöleli kacagó szerelmese lábait és csiklandozó bőrét ájultan csókolja meg… Igy képzelem.
– Nagyon köszönöm, doktor úr. Jobb is, ha így nevezem: mondjuk hát, ez „a kéj pszikológiájának egy új elmélete“. Ön igen figyelmes, tudom, hogy kicsit kuszán beszélek. Igaza van, ez nem is tartozik ide.
– Én magam, hiszen én magam ismerem ezt a kérdést… én csak a véleményét jöttem kikérdezni… Mit gondol ön erről?… És hogy is kezdjem csak?… Petyhüdt és fáradt vagyok. Valami nagy, ostoba nyugalom van most bennem: egy csendes folyó árad, áradozik, messziről figyelem… Messziről hallom, amint beszélek… Nagyon csendesen és egyhangúan beszélek, nem fárasztja önt ez? Most ne szóljon közbe egy ideig, amit még elmondok, halkan és nyugodtan áradni fog belőlem és én lassan behunyom a szemem.
– Szóllottam eddig a kéjről és beteg kéjelgőnek neveztem magam. Érti-e már: a fájdalom kéjence vagyok: nagyon furcsa, nagyon furcsa betegség, hm. Bizonyos, hogy csöndes és melankólikus természet vagyok, de nem ez a fő. Nem, az igaz, nem járok emberek közé. Látja, ez a szobám: – szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályba van és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem zongorázom, – de ülni szeretek a zongora előtt, félkezem a billentyűkön pihen és hangtalanul rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már – lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek s mint két kimerült szem árkában: a két ablak alatt fekete gyűrűk torlódnak fel az árnyból. Még nehány percnyi szünet – érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a néma bűn. Valamit közbe kell vetnem, mielőtt a folyamatról, kéjelgésem processzusáról beszélnék. Nem vagyok szentimentális és gyűlölök minden pátoszt. Ezt tudnia kell, hogy megértsen. Ami az én lelkemben végbemegy, mikor szemeimmel bűnözök: annak nincs köze életemhez, kudarcaimhoz, apró és ostoba körülményekhez, melyek körülvesznek. Nem életemet siratom s nem dolgokat – ostobaság. Ez egy folyamat, amit előidézek magamban – mámor és kéjelgés, öntudatos pszihikai művelet. Figyeljen – most érzem, el tudom mondani önnek, hogyan történik – most egyszerre tisztán és világosan érzem. Látja, amint itt a zongora előtt ülök – sokszor az az érzésem van, hogy hangokat kellene megütnöm – cis, cis, dé – és világosabban, érthetőbben szólanék ezekkel a hangokkal. Nem gondolt-e még erre? Az agyunk szintetizáló, spekulativ produktumait, szóval értelmi gondolatokat nagynehezen körülírunk még szavakkal – de szervetlen és merev, formálhatatlan kérgek a szavak, mihelyt arról van szó, hogy egy ad hoc, önmagából fakadt és külön lelkiállapotot, szóval érzelmi állapotot magyarázzak. Persze, ha meggondoljuk, ez nem is lehet máskép… A szavaknak történelmi fejlődésük van s megállapodott általános fogalmak fűződnek mindegyikéhez – hiszen a legtöbb szó eredetileg egészen mást jelentett, mint ahogy én most szeretném… Szerencsétlen küzködés… De homályosan érzem, hogy száz és száz év mulva, mikor majd egészen pontosan és elhatárolva megkülönböztetik majd az emberek az agy érzelmi és értelmi működését s mindkettőnek célját tisztán látni fogják – hogy akkor a társalgás nyelve zenei hangokból fog állani, mert érzelmi és hangulati szuggesztió lesz az emberek érintkezésének a célja – és ennek a célnak ama zenei nyelv felel majd meg, mely akkor világos és érthető lesz s minden érzésre félremagyarázhatatlanul egyetlen árnyalattal felel. Szavakkal írni fognak csak – ó, plebejus szavak, durva és csökevényes fegyverei most egy harcoló s végső boldogságáért küzdő, még meg nem állapodott társadalomnak. Szavak, szavak… most egyszer hadd bíbelődöm veletek, összecsomózlak, raklak, rendezlek titeket. Hadd veszek egy hosszú, nehéz lélekzetet… Figyeljen, én is figyelni fogok.
– Mikor kezdődött s hogyan fejlődött ennyire betegségem – nem tudom. S ha tudnám is, nem ez a fontos. Most már annyira vagyok, hogy jól ismerem ennek az állapotomnak természetét s a roham egész lefolyását, úgy, amint előidéztem, tisztán tudom előre. Ime, ahogy mondottam, itt ülök a zongora előtt s kezeim a billentyűkön pihennek. Alkonyodik. Ravaszul és óvatosan figyelek: odakünt elhalkul a lárma s néma vizek kezdenek kopogni; tik, tak. Tik, tak, mondja az óra is. Tik, tak, tik, tak, mondom, s zúgatom fejembe a szót, mintha telefonkagyló zúgna a fejemben. Most, most: érzem, közeledik. Egyetlen, nehéz hangot ütök le a zongorán s a meglökött húr felmordul odabent az öbölben. Még nem jelentkezik? Tüdőm lassan szivárogni kezd: a két tüdőszárny megereszkedik – már nehezül, lassul a lélegzet. – Most, most. – Még nem. – Még kell valami: egy szó, akármi ez: „nyomorúság“ – de értse meg, ez a szó csak kisegítő, irritáló eszköz: ezt a szót mint valami fájdalmas, kemény tárgyat óvatosan és kegyetlenül lenyomom tüdőmbe, hogy a lélegzet nehezebb, lihegőbb legyen. Nehezebb, lihegőbb lesz: – most gyorsul a vonaglás s torkom már szorulni kezd – arcizmaim megnyúlnak s alsó ajkamat előre, kéjelegve, görcsösen mozgatom immár – orrcimpáim remegve tágulnak – halk hörgés bugyog fel a mélyből – ó nyomorúság! élet nyomorúsága! – és most kifordult szemeimbe égőn szökik fel s jajongva zuhog le a könny. Ó, most érzem, zizegve, virgonc szaladással lefut az arcomon – ó boldog nyugalom, rettenetes gyönyör. Érti-e már?
– Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az árnya és felfut a falon – nesztelenül felszedelődzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket és ismert tájakat keresek. Most százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok: élet és halál iránt egészen megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca – most boulevard-ok következnek – most szép nők suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog – gondolom ujra meg ujra. Szép nőnek születni – igen, ez lett volna talán egyetlen esélyem. Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget fojtottam magamba, mert gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem s intettek irányukban – már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk – érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfi mivoltom. Őértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: – az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről – s mi gyötrődő, pusztuló szervek nyüzsögve hízunk körülöttük s várjuk az áldozatot – hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilöveltük az ő testükbe. Érti-e doktor úr, mi halunk csak meg, levelek, porzók – a fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk – velük vagy nélkülük – mindig miattuk halunk meg. Egyszer nyavalyásan, vonagló görcsökkel a tüdőmben, vágytam egy nőt – s irtózatos kínokat csomózott torkomba az irigység, hogy szeretem s hogy oly szép s hogy nem én vagyok ő. Ki szerettem volna tépni a száját – s rettenetes volt, ahogy betelt s önmagát csókoló szemei öntudatosan s borzasztó fölénnyel borultak el a kéjben, mikor áldoztam neki s azt hittem, én fogok győzni. Aztán hihetetlen levertséget éreztem és elsötétültem, mint az éj – mikor úgy nyujtotta felém csókra a kezét, hogy éreznem kellett: erre a mozdulatra a természet tanította őt. Egyszer ájult düh fogott el, egyenesen s nyugodtan állott egy kerítés előtt és én valamiről beszéltem. Akkor láttam, nem figyel rám és szájszögletében kihívó és bódítóan szép mosoly jelent meg. A kezében valami könyv volt, odakaptam, kitéptem a kezéből és odavágtam szoknyái elé. Ő nyugodtan, egyenesen állt tovább és ugyanazzal a mosollyal mutatott a könyvre: „vedd fel“ így szólt. Sötétséget éreztem, egy pillanatra elállt bennem valami – s amint görbült háttal lehajoltam a könyvért, esküszöm önnek, a halál süket szele volt az, ami akkor hajam közé fujt. A súlyosan omló szoknyák mintha rettenetes magasságban elzárták volna a világot és én valami ürességbe zuhantam. Behunyt szemekkel átadtam a könyvet, elmentem onnan mint az alvajáró s akkor a lelkem is üres volt, mint a temető. Abban az időben, szerelmem egész korszakában nem tudtam sírni – de ezen az estén magamra maradtam és rájöttem, hogy gyűlölöm őt, reménytelen és veszett írigységgel gyűlölöm. S nyomorult férfiember, hosszan és elvadultan bolyongtam – este kábultan mentem föl s kongó fejjel feküdtem ágyamban és fuldokoltam órákon át. Ájult álom következett: éjfélben tompa és halálos álmomban jöttek csak meg a könnyek és én hanyattfekve, hangosan, sípolva sírtam föl álmomból. Akkor két órán át úgy patakzott szememből a könny, nyirkos tócsa maradt a padlón. Rettenetes kéj volt: azóta nem szeretek nőt.
– Igen… aztán nem találkoztunk – miért kérdi? Nem mentem többé hozzá vagy ő nem akart látni többé – mindegy, nem emlékszem. Most már tisztán látom: nem őreá volt akkor szükségem, mikor vacogva vágytam rá hónapokig ez éjszaka után – hanem az emlékére, amit felhasználtam, hogy egy igazabb s hozzám méltóbb, magános kéjt formáljak belőle: az én gyötrelmem kéjét. Hordoztam magamban, csörömpölve jött utánam. Esténkint, a második felvonásban föllopakodtam s behúzódtam páholyok sötétjébe. S akkor megmerevedett s kinyúlt arccal és csukott szemekkel tűrtem, hogy átgázoljanak testemen a vad futamok. Mint valami paripák, úgy gázoltak a futamok és én egészen dermedten és sötéten szóltam le a szivemnek: ezek a borzasztó, dagadó jajgatások. Ezek a szabadulni vágyó, ágaskodó paripák, zürzavaros, gonosz és kábító káósz, ami szétpattantja az agyvelőm eresztékét: ez az én gyűlöletem, iránta. Ezek a szorongató és kérlelhetetlen daganatok – ez ő. Ő nyomorgatja, döfködi, kínozza odalent a húrokat – ő bugyborékol gúnyos nevetéssel a triangelek között és ő búg és nyög és jajong fel hozzám az oboákból. Egész szavakat vettem ki néha egy elvont hangban: hihetetlen. Három hang egymásután – cis, cis, dé – és ez egy szót jelent, átcikázik az agyamon. Akármit, ezt: jaj: mi lesz, jaj, jaj: – de azért mindig ez lappang benne: nyomorúság. Ilyenkor úgy lövel ki szememből a könny, mint valami égő zsarátnok: – de nem tökéletes a kéj – a duzzadt szem hirtelen megszikkad és nem tudja kilökni jól a vizeket.
Dehogy… hiszen mondottam, hogy elfeledtem aztán… Mondom, nem ő maga volt fontos… később elmosódott ez a kép és csak a készség maradt meg. Opera se kellett már: hozzászoktam, hogy egy verkli is megtegye ugyanazt a szolgálatot. Estefelé, elsötétült és nyomorúságos kapuk homályában keresem: egy tűzfal mögött megállok és sóvárogva lesem, mi vár rám. Népligetek körhintája mellett különösen szeretem: – vidám nyekergés, tetszik tudni valami külvárosi népdal, ilyen: „Mikor tavasszal, enyhe napsugárban mosolygott ránk vasárnap reggele…“ Várjon csak, eldúdolom… lalallalala… így, emlékszik? A verklik rendesen vidáman játsszák és sebesen, pedig lassú és szomorú a melódia, andante è come triste, – mit mosolyog? Akkor az első és második sor között megállok és nyitott torkomon engedem lefolyni e dallam gyűlölt szentimentalizmusát. Sikátorok sötét és lappangó árnyékában várok rá sercegő utcalámpák alatt. A hold vissza szalad előlem és kisebb lesz – – azután akkora már csak, mint egy kis csillag… Most megint azt a sort, – ohó, liheg már, vonaglik már –… folyjatok csak, zuhogjatok csak átkozottak… nincs kegyelem…
– Éjfélben café-chantant-ok lármájába vonszolom ezt a magános testemet. Képzelje csak, a dobogón festett arcú nők hegedűlnek… úgy tépik a reszelős húrokat, mintha sajgó és viszkető idegszálaikat tépnék ki rozoga testükből – feketét rendelek és így megy ez órákon át. Akkor meg így szólok magamba: csönd. Vigyázz, az éj közeleg; – mi van még?
– Egyszer, még novemberben, kint jártam a törvényszéki boncintézetben is. Sziszegő gázlámpák alatt néhány orvosnövendék dolgozott, barna, szétvagdalt hullákat metéltek. Hátul, a homályban egy nagy láda állott: ide dobálták be a már feldolgozott részeket, – s a homályban karok és lábak és törzsek kavarogtak a láda bűzös fenekén – s alul, egészen alul néhány vigyorgó és leszikkadt fej, teljesen kiszáradt szemekkel… Akkor hazamentem s otthon órákon át ültem a tükröm előtt és néztem az arcom. Elferdült szájam huzogattam és gyötörtem, lefelé, az állam felé… nem akartak jönni… a fogamat csikorgattam… két ujjal fojtogattam a nyakamat… átkozott,… átkozott szemeim… dögöljetek meg… muszáj…
– Máskor emlékszem, simán és szépen sikerült. Temetés, ilyesvalami, egy katholikus temetőben. Sok ember, a pap unottan gajdolva hadarja: „requiem aeternam…“ Csatakos ködben a hosszú, hosszú jegenye… allék… Furfangosan várok, mig elmegy mindenki s egyedül maradok. Akkor oly édesen és nyugodtan közelgett… a puha és borús, süppedt homokon hangtalanul mozgattam a szájam és mellemen át daloltam: isten! isten! milyen kevéssé fontos mindez! Istenem, miért csufoltál meg bennünket! S némán folydogáltak akkor. Utánna halálos nyugalom következett, mely napokig tartott.
– Néha, de ez ritkábban, váratlanul s hirtelen jön; nem számitok rá, fél perccel előbb nem is tudom még. Egyszer fényes nappal, a vásárcsarnokhoz közel siettem, az utca másik oldalán hajlotthátú és nagyon vén ember jött; ősz, hosszú szakállal. Nem látott, egyszerre egy uborkát szedett ki, megállt, nem birta tovább, beleharapott. Szemeit behúnyta és ráncos pofáján két oldalt lecsurgott a lé, mintha zöld könnyek zuhogtak volna. Ádámcsutkája ráncosan mozgott, mig gyötrődve lenyelte. Mintha a szivemből szakadt volna fel, úgy szökött szemeimbe a rettenetes szánalom. Nem tudom, hogy történt, világosfejű és hideg vagyok s túl minden gyerekes szuggesztión, szánalomról, öregségről.
– Tovább megyek. Hozzászoktattam magam, hogy parancsszóra szinte s akkor ömöljön túl fájdalmam mámora, mikor én akarom. Vannak helyzetek és körülmények, melyek közt mámor-állapotom szinte feltétlenül beáll – érti? S ezeket a helyzeteket most már ismerem s elő tudom idézni. Vannak szavak, amelyeket el kell csak mondani… és vannak emlékek és arcok és tárgyak, amiket magam elé kell csak tenni… És vannak hangok, két hang a zongorán… És főleg, ó ez a legfőbb, vannak könyvek és gondolatok… Elhiszi-e? Vannak könyvek, amiknek lapját felütöm… Ezt hallgassa meg. Kérem… hajoljon közelebb… nem kopognak?
– Hát aztán… no, mi van még. Nekem nagyon sok könyvem van… Nagyon jól ismerem a könyveimet… egyet többször elolvasok… sokat kivül is tudok. Itt feketéllenek az üvegablak fenekén, látja? Végtelen, meddő sétáim után hazajövök, bezárom a kandi, kiváncsi ajtókat és bereteszelek mindent. Akkor lefekszem, a lábaim reszketnek még a járástól – és akkor körülveszem magam velök. Körülnézek. Zárva vannak az ajtók? Nem közelednek alattomos, nevető nők a kulcslyuk felé? Egyedül vagyok. Egyedül hagytak minket. Mégegyszer, lopva nézek körül – aztán kéjelegve lapoznak ujjaim a simuló lapokon. Ismerem már a lapot és ismerem a mondatot és tudom, milyen szóval kezdődik… Kérem, ne szóljon… ezt már meg kell hallgatni… ez igazán furcsa… Nézze, találomra kiveszek egyet… Dosztojevszkij „Raszkolnyikov“-ja… Akárhány olyan sor van benne, látja, ami nekem kell. No ez… nézze. Mikor Raszkolnyikov azt mondja Porfirnak, maga elé nézve, elfeledve mindent, rettegését, a büntetést, egész riadt, szorongó, szükölő életösztönét – azt mondja: „az igazi nagy emberek már itt e földön nehéz bánattal járnak.“ Ezt csöndesen és ravaszul olvasom el s elfojtok minden gondolatot. Akkor már árad, dagad görcsös szemeimben a süket könny. Most átforditok… ide a végére… Raszkolnyikov Szibériában a fásult közöny és gőgös életmegvetés egy éve után, egyszerre meglátja fegyenctársait, kikkel egész nap együtt volt: – s kinyilván agya az ájulás után, mint valami villámcsapás, úgy döbbenti meg az első gondolat „hát olyan nagy dolog ezeknek az a tenyérnyi folt, az ablak rácsai közt – s az a forrás, melyet naponta egyszer látnak, munkábamenet, hogy érdemesnek látják élni miatta?“ Ezeket a sorokat soha sem olvastam még el áradó, boldog, nyomorult zokogás nélkül.
– Igen, doktor úr a könyvek… Ó, inyenc falataim, drága könyvek. Ó, csemegéi nyomoruságomban kéjelgő szivemnek. Nézze, itt vannak mind: – hozzászoritom őket a szemeimhez – nincs egyebem náluk. A büszke, tragikus Hamlet… s azok a sorok, mikor Ofélia elé ül… Vagy Zarathustra, az a rettentő vers, a zokogó visszatéréssel végsoraiban: „Még sohasem találtam asszonyt, akitől gyermeket szerettem volna… ha csak nem ez az a nő, akit szeretek… mert szeretlek, ó, örökkévalóság! Mert szeretlek, ó örökkévalóság!“ Két mondat Schoppenhauerből… Nézze, nehéz, ujjnyi betükkel, berámázva, itt a falon. „Das Leben ist etwas, dass nicht sein sollte“ meg ez: „Úgy látszik, nem érdemelünk jobbat e kettőnél: „élet és halál“ – mint valami képet, egy böcklini misztikus jelet hosszan és mereven nézem e két keretet innen… Remegő hangtalanul vonagló szájam hosszan, nehezen gyötri szemeim… borzasztó… már jön… akkor hirtelen átdobom testem a vánkoson… arcomnak két petyhüdt árka buján, mohó vággyal érzi már csurogni a vidám vizeket… igazán… higyje el… ugy-e furcsa?… Nagyobb ez minden szerelmi kéjnél… ezekkel az eszmékkel… ezekkel a szavakkal kéjelgek buján, reménytelenül, meddő gyönyörökben… magános férfiember, akit a bárgyú természet megtagadott, meggyülölt. Üres és tátongó eszmék… igazság… igazság… igazság… itt vagyok borus szemeimmel… én nyomorult, fölösleges élet… ölj meg, igazság, tedd lábad a fejemre… eszmék, egy más dimenzió testei ti… forró testek, amiket lihegve ölelek magamhoz, amiket összeszoritott szemeim közé ölelek, mig elfullad öntudatom a gyötrelem gyönyörétől… Lábam, kezem, sárga, riadt arcom a tükörben… gyülölöm, elhányom őket magamtól… nem kellenek… nyögve, kapkodva meredek rátok… jaj, jaj, csavarjátok ki a testemet, mint a haszontalan és vizes ruhákat… fonódjatok a nyakamra… gyürődjetek a szemeimbe… gyurjatok ki belőle minden szemetet.. én idegen testem… gonosz pántok… zuhogjatok csak…
– Eh mit, nem akarok megnyugodni… Hagyjon… Mit akar? Hogy mondta?
– Hogy én azt nem értem… Hazudom, én?… Hogy a tudomány…
– Nem értem… hogy ez mind vizió… hogy egy elnyomott érzékiség… hogy magamat…
– Hogy magamat siratom?… Hogy egy lefojtott szerelmi csalódás… ön ostoba…
–… mit bánom én!… Ön nem értheti meg soha… Hogyan? A boldogságom csődje… boldogtalan szerelem!… nyomoruság… hazugok és gonoszok… nem azt mondtam én…
– Hiszen ők se kellenek már nekem… eszmék koporsói, néma kötetek… Igen, leszek még boldog, ó, leszek még boldog, tudom jól. Odakünt, szorongószivű utcák, remegő füstgomolyokon túl, mezők alusznak, érti-e – mezők alusznak, a szürke és ködös, lágy hegyek alatt. Az én lelkem elvisz engem oda és lefektet engem a nyirkos és puszta és szörcsögő homokra és pára párolog ki a földből, magános, kihűlt csillagzatok felé. Kihült bolygócsillagok, érett gyümölcsök az égen, logtak le fölébem: titeket megedzett a sós lé és én boldog vagyok veletek. Szelid temető szitáló ködében fekszem és jegenyék sora beléfoly a temető ködébe. Nem… ne menjen még… no látja… a cirpelő rengetegből egy arc nyulik felém és elkékült, nyitott szájamra tapad – távoli tüzek sziszegnek még a dombok lankái fölött és akkor megindul szivemből, szemeimből, tüdőm minden rekeszéből megindul a könny és akkor úgy fogom kilökni magamból, öklődve, rángatózva, úgy fogom okádni magamból a könnyet, mint a megroggyant glecserek és a könnyek fortyogó szennye lebugyog a dombok lankáin és ködbe kuszál minden vonalat. Két kezem átszoritja a drága, tiszta rögöket és könnyekké szétömlött testemet az öblös, fekete föld szörcsögve beszivja. Tengerek és felhők felszivnak – tengerek és tiszta felhők, érti-e, érti – mert nem szabadott volna elhagynom őket… és emberré sűrűsödni nem szabadott volna soha… És akkor szertefolyt testem fölött egy tiszta és erős hangot ismerek meg ujjongva, amint kábultan bukik ki fejem a fullasztó vizek tetején, – egy hang dübörög végig tisztán és szilárdan felszabadult bércek falai közt: ébredj föl, merülj ki, ne sirj – a borzasztó álom véget ért.
VERKLISZÓ.
I.
Kresz úr, a vegyészmérnök, lejött az emeletről és benyitott az irodába. A gyár zúgott és rengett: ütemes tompa lüktetések borzongtak végig a falakon. Ma reggel kezdték el a szivattyúzást: az olaj készen feküdt a tartályokban és az összes gépek üzemben állottak.
– Magamnak kell lemennem, – mondotta Kresz úr, – direkte lehetetlenség, hogy ez az ember megint kijőjjön a szobájából, hiszen összeesik s lépcsőn. Nem szabad megengedni, direkte lelkiismeretlenség.
– Hát csakugyan olyan beteg az öreg? – kérdezte Toma úr, a főkönyvelő. Kresz felé fordult és részvéttel csóválta a fejét.
– Csak menjen föl és nézze meg, – mondta a mérnök. – Én egyáltalában nem értem, miért nem megy ez az ember tanárhoz. – Gondolkodva állott. – Valamit csinálni kell, tette hozzá.
– Hát annyira? De hiszen még tegnapelőtt bejött és dolgozott.
– Igen és húzta maga után a lábát, mint egy részeg. Beáll a tartályok közé, a fejét két kezébe szorítja és erőlködik – pedig a gyerek is látja, hogy láza van. Persze, maguk ezt nem látják.
A szemrehányásra senki se felelt, kényelmetlenül meg voltak lepve az emberek. Az „öregnek“ Schuller igazgatónak a betegsége, vagyis ennek a betegségnek komolyabb fordulata, váratlanul jött. Mindössze harmincnyolcéves ember volt, alacsony, csapzott bajuszu, nagyon kedves úr. Tíz évig mint üzemvezető dolgozott a vállalat berlini telepénél: most másfél éve igazgatónak nevezték ki ehez az újonnan berendezett üzemhez. Schuller igazgató nagy ambícióval látott a munkához: a kinevezés, mely meglepte őt, a felelősségnek eddig ismeretlen, intenzív érzését váltotta ki belőle. Meg volt hatva és meg akarta mutatni, hogy nem érdemetlen a bizalomra. Azok közé az emberek közé tartozott, akik uj míljőbe kerülve, újonnan képesek meglátni önmagukat is. Egész egyéniségével belefeküdt a munkába: emberekkel látta el magát, dolgozott, fáradt és három hónap múlva megindította az üzemet. A társaság bizalmi férfiai, csupaszképű, széles angol úrak, akik minden hónapban megjelentek, leereszkedőleg mosolyogtak Schuller igazgatóra; jelezve, hogy a Társaság vár, a Társaság figyel, a Társaság nézi őt. A negyedik hónapban valami baj volt a tartályokkal: rozsdásak voltak belül, vagy mi. A bizalmi férfiak arcán udvarias, de nagyon savanyu vonás jelent meg. Schuller igazgató ezentúl személyesen jelent meg a tartályoknál s a tisztításnál is, reggel hat órakor. Csakhamar ebbe is beleélte magát: mire ebédelni jött, korommal és piszokkal voltak tele arca és kezei, amit alig mosott le. Lenyelte az ebédet és rohant vissza a szivattyúhoz. Fáradt, kis alakja egyre jött-ment, az irodában is ott volt, a műhelyben is ott volt, mindenütt egyszerre. Azt hitte legjobb, ha mindent maga néz meg. „Csak maradjon Kresz úr, majd megnézem!“ – mondta és rohant le. Este a vendéglőben lassankint lenyugodott. Alkalmazottai nagyon szerették őt, ösztönszerűen, mert nobilis lelkü ember volt. Néha beszéltek a világról, a városról és az igazgató elmerengett. „Hja a munka!“ sóhajtott és legyintett.
De bajok jöttek. Az első öntés nem sikerült: március elején mindent vissza kellett szivatni a tartályokba. Bármily buzgón dolgozott is az igazgató, nem volt még meg az a gyakorlata, amivel mindent előreláthatott volna. A bizalmi férfiak igazgatói ülést tartottak, amelyen Mr. Webster igen ünnepélyes szavakban ecsetelte a Társaság kivánalmait. Schuller igazgató elpirult, mint egy lyány. Azontul aztán a vendéglőben is alig lehetett látni, most már a szivattyúzást is maga vezette. Április elején meghült és egy hétig feküdt. Akkor kellett jönni Mr. Websternek: egy hétnél nem bírta tovább, egy pénteki napon megint csak kimászott az ágyból és levánszorgott a műhelybe.
– De hiszen beteg még, igazgató úr! – mondta Kresz úr, a vegyész. Schuller igazgató lehajolt, hogy megnézze az egyik cső belsejét, de lábai reszkettek.
– Eh, csak kábult vagyok. Nem baj, ha az angolok elmentek, megint lefekszem pár napra.
Az orvos összegyűlt izzadmányokról beszélt és ideg-kimerülésről. „Hülyeség!“ – mondotta az igazgató az irodában és legyintett a kezével, – „a fejem van meghülve, majd kigőzölöm.“
– You, look ill, – vette észre kegyesen Mr. Webster. – Ha akarja szabadságoljuk pár hétre.
– Nem, nem, majd aztán, – sietett mondani Schuller igazgató. – Ezt a mostani párolást még meg akarom nézni. Különben mulékony…
Magában meg volt hatva a figyelemtől.
Az új szállítmányt még maga vette át, be is szivatta a tartályokba. A párolást megkezdették, augusztusra készen volt az összes termény. Változatlanúl, lázasan folyt a munka tovább.
Szeptember elején, éppen mikor a szivattyúzáshoz kezdtek, egy reggel az igazgató elájult a műhelyben. De kisült, hogy nincs nagyobb baj: másnap újra megjelent. Az irodában, mialatt a kisasszonynak diktált, nyögött egy kicsit és a fejét fogta, hátul. Nagyon kiváncsi volt a terményekre. Két nappal előbb aztán fönt maradt, onnan izengetett, hogy az új csöveket hova helyezzék, meg hogy mit írjanak a Társaságnak.
II.
Ezen a reggelen felkelt és felöltözködött. Mialatt lassan húzta nadrágját, homályosan emlékezett, hogy csütörtök volt, mikor lefeküdt. Igen, az új csövek, gondolta. Meg kell nézni a csöveket.
Mikor nyakkendőjét meg akarta kötni, észrevette, hogy kezei valóságos táncot járnak. Tulajdonképen csak erre tért egészen magához, eszébe jutott, hogy a két utóbbi nap folyamán alig volt eszméleténél. A takarítóné, meg az orvos jött be hozzá egy párszor, ennyit érzett zavarosan. „Hülye!“ – gondolta gépiesen az orvosra.
Így ült az ágyán. „Már nem fáj a fejem“ – mondotta magában, „csak kábult vagyok, ettől a buta fekvéstől“.
Most úgy tetszett, megint elaludt, mert maga sem tudta hogyan, egyszer csak Kresz úr állott előtte és mintha már beszélt volna, előbb is. Ahá, a csövek, gondolta az igazgató és nagyon figyelni kezdett.
– Én azt hiszem legjobb lesz, ha így ahogy van bemegy Pestre, igazgató úr. A kilences gyors egy óra múlva megy, Toma úr majd elkiséri. Mégis a legjobb.
Az igazgató nem értette mindjárt, azt hitte, az öntésről van szó!
– Pesten kocsiba ül és elmegy a tanárhoz. Majd jó melegen felöltözködik, a kocsiban le is fekhet.
– A tanárhoz? – kérdezte az igazgató gondolkodva.
– Igen, igen, feltétlenül. Majd Toma úr elkiséri. A doktor úr is mondta, mikor tegnap elment.
Felállt és kifelé tartott.
– Mi van a csövekkel? – szólt utána az igazgató.
– Rendben lesz minden, igazgató úr, csak most gondoljon saját magára.
Az igazgató úr egyedül maradt és magára vette a kabátját. Mikor Toma úr belépett, fel próbált állni.
– Hát igazán gondolja Toma úr, hogy bemenjek? – kérdezte.
– Bizony, igazgató úr, jó lesz, – mondta a főkönyvelő és köhögött, hogy elrejtse zavarát, melyet az igazgató nagy sápadtsága okozott.
– No nézze, alig tudok felállni, – tréfálódzott az igazgató. – Hát igazán Toma úr?
Borzasztóan nem tetszett neki ez a dolog, a tanárral. De érezte azt is, hogy nem lehet okoskodni. Zúgott a feje és káprázott előtte a világ. Egyuttal nyugtalanság fogta el.
– De el tudja intézni Kresz az angolokkal?
Aztán hirtelen elfelejtette ezt is és megint leült az ágyra. Most megint jöttek a mellébe azok a különös, félős érzések, mintha valami felfuvódnék a tüdejében, vagy mintha karika szorongatná a mellét. Nyirkos hidegség borzongatta. Igen, igen, ő nagyon beteg, elmegy a tanárhoz. Ez a legjobb.
Lent a lépcsőnél álltak egy páran, homályosan emlékezett később, hogy azokkal kezet fogott, de akkor nagyon rosszul lehetett. Veresnek mondott is valamit és Kresz egy plédet adott neki. A gyár zúgott és rengett, puffogott és zakatolt. Amint az állomás felé mentek megint eszébe jutottak a csövek. Olyan különös volt, hogy nem érezte a lábait, mintha bársonyon járna. Toma úr vitte a plédet.
Az állomáson leűlt és egyszerre olyan jól érezte magát: elmúlt az a szorongó nyugtalanság. Úgy érezte, most szabad pihennie. „Az a Kresz ügyes ember, mindent szépen meg fog csinálni“ gondolta és egyszerre lebukott a feje, elaludt.
Arra ébredt, hogy fuldoklik. Jobboldalán, a torkából, föl a fejéig, mintha hosszu hólyagok nyúltak volna. A vasuti kocsi lépcsőjén állt, Toma úr lökdöste fölfelé. Bevánszorgott a kupéba, belevetette magát egy sarokba és borzongott, hosszan elengedve magát.
– Köszönöm jól, – felelte néhány perc múlva Toma úrnak, aki nem is kérdezte. Megint elaludt, mintha fejbeütötték volna.
Akkor napsugaras mezőket látott, egy hosszu, nyugodalmas folyót, amely lüktetetve, szabályos morajokkal ömlött, terjengett. Ennek a folyónak a partján állott az ő sárgára meszelt házuk, a nyaraló, amely előtt az apja szokott üldögélni. A parton sok kavics volt és tutajdeszkák, rögös fű-csomók. A deszkák között folyton szaladgáltak a csibék, ezek a mulatságos kétségbeesetten csipogó, nyugtalan kis pehely-csomócskák: – mintha a szél hajtotta volna őket. Este hamuszürke volt minden és végtelenül nyugodt: ő ott ült, kint a tutaj végén és belebámult a csillagokba. Titokzatosan vibráltak, hunyorogtak a siket, tompa messzeségben. És zizegett, zúgott, monoton, kábító zizegéssel az éjszaka. Akkor ő azt hitte, hogy ennek a bugó némaságnak valami lappangó, félelmetesen nagyszerű jelentősége van, amelyet ő meg fog érteni valamikor. És ekkor a nagyszerű, titokzatos, végtelen jövőre gondolt, a zizegő csillagok monoton bugása közepett.
A vonat sikítva, prüszkölve futott rá a váltora a pályaudvar zűrzavarában: aztán egyszerre megállt. Poros, füstgomolyokba törő napsugár terpeszkedett a sinekre, melyeken őrült kavarodásban tolongtak az utasok, málhaszállítók. Schuller igazgató hozzá ütötte fejét a támlához, de rögtön magához tért. Gyönge volt, de nyugodt. Egyszerre fölegyenesedett, mintha elhatározta volna magát valamire: szó nélkül a lépcső felé tartott, hogy leszálljon. Mikor leült, nyugodtan visszafordúlt és Toma úrnak, aki csodálkozva követte, egészen biztos, természetes hangon szólt oda:
– Köszönöm Toma úr, nincs szükségem tovább itt önre. Most elmegyek a tanárhoz. Ön menjen vissza és mondja meg, hogy minden rendben van.
És mielőtt a bámuló Toma ur magához tért volna, érthetetlen módon eltünt az emberek között. Toma úr leszállt, gondolkodni próbált és nagyon szerette volna tudni, hogy most mit csináljon. Roppant kellemetlenül érezte magát, mert sejtette, hogy a dolog valahogyan nincsen rendben. Tíz órakor mégis jegyet váltott és beugrott a kocsiba, idegesen vonogatva a vállait.
III.
Hogy tizenegy óráig hol járt és mit művelt, sohasem lehetett megtudni. Tizenegy órakor azonban megszólalt a telefon és Boros, a gyakornok, csodálkozva ösmerte fel az igazgató hangját.
– Voltam a tanárnál, – beszéli Schuller igazgató Pestről, – de csak tizenkettőkor lesz otthon. Lehet, hogy négyre hazajövök.
– Igenis, majd szólok.
– Ha az angolok megjönnek, mondják meg nekik… Különben, lehet, hogy hazajövök.
– Igenis. Majd idehivom Kresz urat.
– Nem, nem, ne zavarja.
Ez volt az utolsó szó. A telefon lecsöngetett: Schuller igazgató érthetetlen módon letette a kagylót.
Annyi bizonyos, hogy tizenkét órakor csakugyan felment a tanárhoz. Szeliden és okosan beszélt, csak nagyon halkan: a tanár csodálkozott, amint egymásután elmondta magáról a szimptomákat. Mikor megvizsgálta elhűlt.
– Azonnal vétesse fel magát a Berend klinikáján, – mondta azután. – Üljön kocsiba majd én írok egy pár sort. – Mikor elment az asszistens előtt: rámeredt és szemével jelezte: „Borzasztó!“
Schuller igazgató lassan lement a lépcsőn és egyedül kilépett a hideg októberi levegőbe. Felhajtotta a gallérját és megindult a fiakkerállomás felé.
Nem volt magánál.
Képek és szavak rohantak keresztül az agyvelején, gomolyogva, mintha súlyos, kóválygó felhők volnának. Kemény, ólmos tömegeket érzett, melyek lihegve küzködtek egymással – összeszorultak, jajongva zúgtak a fejében. Egy szó után kapkodott, amely a torkát fojtogatta. Olyan érzése volt, mintha löknék előre, utcákon keresztül; – egyszerre megfordult és tünődve nézett vissza.
Sárga házak voltak, jobbról és balról, lent valami piac, talán a Garay-tér. A köd elborított mindent, belefeküdt az utcába és lomhán hömpölygött előre.
– Ez az, – mondotta egyszere a halálravált ember és halványan, gyermekesen elmosolyodott. – Ez az.
Ez a Hernád-utca volt, régi házak és egy hosszú kerítés. Egy kapualjában, túl a járdán, zöldséges állványok, ezeket rögtön felismerte. Egészen világosan és pontosan előtte volt minden: a legapróbb részleteket is tudta és mindig nyugodtabbnak, könnyebbnek érezte magát. Egyszerre felnézett és meglátta a táblát: „Zirner Ede, vegyeskereskedés“. Most jön a telek, – modotta, – a sarkon túl. S halkan, megkönnyebülten, valami furcsa és vékony hangon nevetett – egy ember, amint elment mellette, megütődve fordúlt vissza és utánna nézett. Most már tudta, hogy mindjárt rendben lesz; felmegy a hátsó lépcsőn, a gangon oldalt fordul és felágaskodva, erőssen lehúzza magához a kilincset. Anyika a kis szobában, az ablaknál ül és feszes himződobon dolgozik. Felugrik és ijedten fut elébe. De ő gyorsan beszélni kezd…
– De hát ne félj, anyika, eltévedtem, de most már itthon vagyok… Egy nagy szürke házban voltam, ami folyton puffogott és zakatolt… és nagy simaarcú emberek hajszoltak… és folyton hajszoltak… és én halálrafáradtam…
Anyika némán hajlik fölébe – keskeny, mamás szája olyan furcsán, ismerősen görbül, mintha nevetni, vagy sirni akarna… Aztán kigyúl a zölderdős lámpafény… a sublód fekete, lomha tömeg ráárnyékolódik a falra… És egyre ketyeg az óra…
Mindjárt ott lesz… most az egyik udvarból ismerős, sajátságos hangok rikoltoznak elő…
Megállott és figyelni kezdett. A szűk és poros kapualjában kerekes verkli állott, egy toprongyos és álmos ember nyekergette.
Tramtatarata, trattatta…“
A zsongató rikító hang csodálatos harmoniában gomolygott elő. Megint elmosolyodott, kiváncsian nézte az embert odabent és irigyelte… Csak egyszer odaadná a kezébe a forgatót… mindíg az volt a vágya… Ő tudná forgatni… szép, ütemesen, egyenletesen kell forgatni…
A verklis egyszerre, nóta közepén, elhallgatott és kitólta a verklit. Nagyot zökkent a járda szélén és nyikorogva indúlt meg a következő utca felé. Mikor megfordult, meglátta a városi bundás, felhajtott galléros urat, amint megy utánna… Ment utána, ódalogva, hogy észre ne vegye… Nem tudott ellenállani a vágynak, borzasztóan szerette volna tólni a kocsit és forgatni a kapuk alatt.
Véghetetlenül csodálatosan érezte magát… Mi volt ez? Közeledtek ahoz a házhoz – – az a ház világitott messzire a homályban. Ő véghetetlenül fáradt volt már! S álmosan és meggyötörten húzta maga után a lábát s érezte, hogy össze kell esnie…
A verkli újra zökkent és most befordúlt abba a házba… Utánnalódult s hosszú, hosszú sóhaj szakadt ki a tüdejéből. A szűk, ismerős kapualjából egyszerre kitárult előtte a kert – ez volt a kert – hátul a méla poroszöld eperfával: a sárga falakat emeletnyire bevonta a futóbab. De milyen kicsi volt minden! Szemben a kapuval ott fityeget a korcsma cégére.
Ám a kapualja szűk és sötét volt. Tudta, hogy jobbra kell fordulnia: – a második emeleten bemegy és végighalad a gangon. Megfogta a lépcső karfáját s ekkor halkan, zökkenés nélkül lesiklott mellette a földre. Végigterült, aztán megint összehúzta magát és úgy maradt.
Ó igen, véghetetlenül fáradt volt! Nehéz nyomást érzett és egyenletes lüktetést… A nagy simaarcú emberek meghajszolták… de azért még fölmegy, gondolta, inkább nem szól anyikának,… végigfekszik a kis szoba diványán és kinyújtja… nagyon erősen kinyújtja minden tagját és elpihen… És ha anyika kérdi, nagyon halkan, nagyon halkan felel neki a félhomályú szobában… hogy meghajszolták a nagy, simaarcú emberek végighajszolták, halálrakergették… és most pihenni akar… pihenni végtelenül és szakadatlanúl..
És akkor szólalt meg odakint a verkli. Odafordúlt és kint a kertből látott egy darab eget, melyen az alkonyi tompaság közepett halvány és bátortalan csillag kezdett el éppen vibrálni.
S most a verkli távoli zengésére eszébe jutott a léghajó, az ő léghajója, amit ő késziteni akart… hogy repüljön vele… s eszébe jutott, hogy nagy és különálló emberré akart lenni… s hogy minden oly nagyszerű, titokzatos és véghetetlen ebben a nagyszerű, titokzatos és véghetetlen csodás rejtelmektől ezerszinű, óriás életben, mely fölötte és körülötte gomolyg a verkli régi, régi, távoli zengésében… Nincsen vége és nincs eleje többé semminek – ő megtalálta magát és felébredt a kínzó, gyötrelmes álomból, amelyben lenyügözve, bután, gonosz óriások üldözték a szűrke és vigasztalan álom-téreken át…
Nagyot akart lélegzeni: – aztán figyelni kezdett. Mélyen, mélyen a tüdejéből rezegve jöttek, tolongtak a furcsa horkolások… egyenletesekké és ütemesekké lettek és mindig erősebbek voltak… Mulattatta, hogy ő így hörög. Próbálta erővel csinálni, de nem ment.
– Anyika, – mondta nyafogva, – horkolok…
Nevetni próbált, az arca görcsösen széthúzódott, inyjét felhúzta, elcsöndesedett és meghalt.
A KÖRHINTA
Indul.
A cifrára meszelt falakon hirtelen összemosódnak, szertefolynak most a naiv, boldog tájképek: messze mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat ábrázolók. Csikorog a tompa faváz és borzolódva libegni kezdenek odafönt a festett rongydarabok. Ferdén nekilódulva áll a vezető középen, a tükrös, üveggyöngyös oszlop terebélyén. A gépzongora zengeni kezd.
Nyihorászó, aranyveretű ló. Himbáló, terpesz hintó mögötte: – kékre meg sárgára mázolt baldachin. Görbe strucc, üvegszemű, meredt zsiráf. Fürge, furcsa, fafényü zebra. Lakkos, tükröző elefánt füle mögött bizsegnek, fujdogálnak a bojtok, rojtok. A feje üvegskatulya, tompora tükör. Rézgyűrük csörögnek a lábán. Nyitott szájából titkosan, mereven vigyorog elő a fanyelv. Én kisfiú voltam, én féltem. Eleinte szégyeltem magam a többi ember előtt és messzi mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat bambán bámultam a meszelt falakon. Valaki kézenfogott és mert vonakodtam, egyszerre fellökött a csikorgó, tompa favázra és nevetve intett: ne félj, csacsi! látod, a többi is. És egyszerre csikorogni kezdett a tompa faváz és libegni kezdtek a festett rongydarabok. Hahó!
Hahó! Forog a váz. Minden összefolyik. Zörögnek a pántok, sikosan elnyúlik a kör. A xilophon zsibongva harsog. Rugókon hullámoznak a fehér paripák. Szabályos, egyre sebesebb ütemekben csillannak meg a forgó, cifrakeretü tükördarabok. Egyre sebesebben libegnek a rongyok – a fehér paripa merev nyitott szája marad csak mozdulatlan egy torz, fafényű vigyorban. Sárgaruhás, karcsu és domboru leány ül rajta féloldalt és előrehajlik. Hahó!
Hahó!
Halljátok a visszhangot? A mezők verik vissza és a távoli, elmaradó sziklák. Most bódulni kezd a zavaros zongoraszó. Most tágulni kezd riadt, szomoru szemem és aprókat, gyorsakat, egyre sebesebben, lüktetni kezd a tüdőm. Most nehéz veritékszag vegyül az olcsó, tarka ruhák és pomádés, durva fejek szagába. Zavaros kábulat gomolyog – ködök és gomolyok – de egyszerre tisztulni kezd és forró világosággal látni kezd az agyam. Hahó!
Hahó! Szinek és formák és hangok vakitóan, élesen és elhatárolva zsibonganak és egyszerre látom és egyszerre értem meg mindegyiket. És amint egyre világosabb lesz agyvelőm: egyre jobban sötétül el szivem, mintha szakadékba zuhanna. Szédülök.
Szól a xilophon. Hahó! A sárgaruhás lány odaszoritja testét a paripához és előrehajlik. Szoknyája örvényleni kezd körülötte s a fehérharisnya kivillog. Nedves a szája és haja homlokába csapzik. Egy mesterlegény kurjogatva feléje nyujtja a nyakát. A leányszilajul lendül vissza. Vigyorogva mered elöre a megnyúlt paripa. Hahó.
Miért mindez a szörnyü zsivaj és hová rohannak ezek? Őrület száguld a paripákon? Hiszen ez a leány nem tartja már magát – lábát átvetette a ló feje fölött, két combjával átszoritja a nyerget, testét vadul visszadobja, melle kifeszül és haja vészesen lobogni kezd.
Borzasztó. Mi történt itt? Bordó karikák suhognak fütyülve a szemeim körül. Most megláttam a leány nyirkos, tétova ködökben úszó szemeit. Remegve, riadtan meredek reá. Rekedt röhögést hallok és karok nyulnak a levegőbe. Valaki megfogja a lábát. A leány sikongva viháncol, aztán lihegni kezd. Zsivajgó lárma kavarog. S az egészet, mintha vasharangot kongatna egy súlyos, lassu kalapács: úgy kiséri a szivem nehéz dobogása.
Jaj, jaj. Nehéz veriték és tikkadt lehelletek öntik el az arcomat. Egy tükörben egyszerre meglátom magam és riadtan hőkölök vissza. Kié ez az ismeretlen, rettenetes fej, duzzadt arccal, zavaros és dagadt szemekkel? Ki vagyok én? Mit akarnak azok ettől a leánytól? Mit tolakodnak, mit lökdösik egymást körülötte, mit lihegnek, mit röhögnek, mit nyomakodnak, mit verekesznek? Mit csinálnak azok ott a homályban? Rettenetes! Nem birom tovább. Előrehajlom, összekuporodom – s im egyszerre lentről, lentről a mélyből – mintha elhagyott, távoli sikátorokból kúszna elő: – panaszos, szivettépő hang csuklik… egy kutya halk, vinnyogó nyöszörgése… Figyelni kezdek – és szivem megdermed a rémülettől. Rájövök, hogy belőlem jön e hang – egy kutya szűköl és vonit elszorult torkomon keresztül – egy kutya szűköl és nyöszörög tüdőmben… egy kutya lihegő nyelve lóg ki párologva remegő ajkaim közül…
Ó jaj!… Nekem is… Nekem is… Én is… Én is… Én is akarok… Én is akarok…
És most kavarogj, vadul, diadalmasan, fülsiketitő gépzongora! Most libegjenek a kopott bársonyok és tarka selymek és százféle szin szikrázzék a fényben. És nehéz illatokban és szakadó veritékbe ázzék a sárga, örvénylő selyemöltöny… Csörögve verődnek össze az üveggyöngyök, mint vacogó fogak a láz borzongásaiban. Vacogok. Reszketek. Nyöszörgök és szükölök. Hadd abba veszekedett, átkozott barom, hogy ezek itt meghallják, amit tátogó szájam dadog. Halljátok, zsirfejü munkások, szennyes, tarka ruhák… halljátok, izzadt, forró cselédek… Kalárist adok nektek és karperecet… Halljátok, odaadom a kék mezőket, boldog vizeket és távoli vitorlákat… Ezekből a füllegt rongyokból kell nekem… Sárgaruhás leány, te förtelmes és iszonyu, te süppedt és sárgaszemü… te szenyes és lihegő… hallod-e? Az én álmaimat odaadom neked, a végtelen kékséget és örökkévaló messzeségét, hogy magamhoz szorithassam a melled… Hallod-e? A melled!… A tarka és gyönyörű selymek, a cifra üveggyöngyök és aranykeretü tükrök között.
Ó nyomorúság!
GÉNIUSZ
Este volt, – Hő-Fogyat, ahogy Va-Kondiában nevezik és a kávéház szél-redőnyeit lehuzták. Az előkelően, különböző tapintásu asztalokkal berendezett szalonban megszólaltak a villamos jelzőhárfák és váltakozó g- és d-durban zúgtak szünetlenül, hivogatva a vendégeket.
A középső, ugynevezett „érdes-asztal“-nál ült a kávéház rendes törzs-közönsége; zenészek, irók, tudósok: az előkelő világ ünnepeltjei. A társalgás lanyhán folyt, legtöbbjük nem is beszélt; unottan babrálták a széktámlák ujj-csiklandó arabeszkjeit. Éppen most érkezett Pipere, az iró: – egy mélyhangu, likacsosbőrü, jóillatu fiatalember. Udvariasan végigtapogatta a jelenlevők arcát, megszagolta ujjait, aztán hanyagul leült.
– Hé pincér, – szólalt meg Szinfon, a divatos zeneszerző, az ő jellegzetes B-molljában, – egy pohár fél-higat hozzon és egy közép-szagú mákosat, de jó sima legyen! – Azután Pipere felé fordult és megtapogatta az arcát. – Olvastad? – kérdezte némi enyhe gúnnyal a hangjában.
– Mit méltóztatsz gondolni? – kérdezte feléje szagolva Pipere.
– Annak a félbolond Géniusznak a cikkét, a mai „Nemzeti Tapintat“-ban. Hé, pincér, hozza csak ide a „Nemzeti Tapintat“-ot.
Az alacsony, simaarcu gyerek sietve szimatolt az asztal felé és letette rá a „Nemzeti Tapintat“ keskeny, jószagu tábláit. Pipere ujjai kissé unottan futottak végig az első sorokon, azután visszalökte az egészet az asztal közepére.
– Olvastam, – mondotta közönyösen, – Géniusznál már régen meg volt a véleményem. Eredetieskedő különc, aki amellett nagyon szeretne idekerülni, a mi asztalunkhoz. Minden erejét megfesziti, hogy valami ujat találjon ki, amivel fejbeüsse az embert. Snob.
– Tehát így fogod fel, – mondotta valaki elgondolkodva.
– Feltétlenül. Az effajta jelenségekkel nem szabad komolyan foglalkozni.
– Hát miről is ír tulajdonképen? – kérdezte egy egészen fiatal, vékony hang, könnyedén végigszagolva a társaságot.
– Azt én is szeretném tudni, – folytatta Pipere. – Az embernek belefájdul a feje. Őszintén szólva, én azt hiszem megbolondult.
Akik olvasták a cikket, mind hajlandók voltak most már odanyilatkozni, hogy Géniusz nyilván megbolondult. Nem volt érdekesebb téma, valaki ajánlkozott, hogy majd elmondja a cikknek a tartalmát.
– Tudjátok, mindjárt a kezdete nagyon különös. Géniusz naivan ünnepélyes hangon kijelenti, hogy bámulatos dolgokról akar beszélni, hogy filozófiájában csodálatos lépést tett, amiről könyvet is akar irní, ha ez a cikk megteszi a kellő hatást. Különös szavakban beszél erről a felfedezésről.
– Felfedezés? Hát mi az?
– Hja, ha azt csak így el lehetne fujni! Hát először is valami zavaros fiziológiai tanulmánnyal kezdi. Az érzékszervek szubjektivitásáról beszél, abszolut és relativ megismerésről. Azt mondja, egy idő óta különös érzései vannak. Rájött, hogy a dolgok megismerésében és érzékelésében mi nagyon is szűk, szubjektiv eszközökkel rendelkezünk csak. Azt mondja, kell, hogy a Létnek megmagyarázhatatlan, óriási jelentőségü tulajdonságai legyenek, amikről nekünk eleddig fogalmunk se volt.
– Ugyan!
– Hülyeség! Régi vicc.
– Abstrakt spekuláció! – mondotta megvetően egy egyetemi tanár. – A fiu sok abstrakciót szedett be.
– Csak várjatok! Géniusz azután még cifrább, rapszodikus mondatokban arra tér, hogy az ő érzékelésében egy olyan bámulatos, érthetetlen változás állott be, amelyről ő bizonyosan tudja, hogy soha Va-Kondiában senki sem érzett hasonlót. Azt mondja, hogy a természet lényegének azokat az uj, ismeretlen jelenségeit ő megérezte.
– Ugyan, ugyan, ugyan! Hát ez mi?
– Figyeljetek, saját szavait idézem: „Eleinte magam is kételkedtem benne, de most már bizonyos vagyok és ez a bizonyosság olyan földöntuli, emberfölötti ujjongást kelt a szivemben, amelyhez foghatót va-kondi ember sohasem érzett még előttem. Fizikailag kezdődött, igen fizikailag. Egy idő óta arcom felső részében, az orr fölötti két lapos dudorban, amelynek rendeltetését tudósaink még most sem ismerik teljesen, – nos tehát, ebben a két dudorban sajátságos szúrást éreztem és folytonos ingert. Reggel felé, ha Hő-Kelet irányába fordultam, oly erős volt ez az inger, hogy fájdalmat okozott. És rájöttem, hogy ezt az ingert maguk a tárgyak okozzák, azok is, melyeket sem meg nem szagoltam, sem meg nem tapintottam. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg nektek, Va-Kondiak: félek, hogy egyáltalán nem fogtok megérteni.“
– Ejha, de ünnepélyes, – szólt közbe valaki.
– Úgy beszél, mint egy külvárosi plébános, – jegyezte meg egy másik. – Hiába, sohase volt stilusa!
Az előadó ujjai végigfutottak az ujságlemezen.
– Figyeljetek, – mondta ujra, – később így folytatja Géniusz apánk:
– „A dolgoknak tehát, amint most már bizonyos vagyok benne, kiterjedésükön, hangukon, szagukon kivül van még egy másik, nagyszerü tulajdonsága, amit szavakba foglalni képtelen vagyok. Ez a tulajdonság általánosabb, jelentősebb amazoknál. Nem tudok szavakat találni a lelkemben kavargó érzésekre; szeretném, ha a lelkemmel tudnám elmondani nektek, micsoda elragadtatást érzek, hogy birtokába jutottak ennek az uj, abszolut Igazságnak, mely meglep és kiforgat mivoltomból. Egy új világ nyilott meg előttem, – ennek a világnak nincsenek határai és korlátai: ez a szellemek magasabb birodalma. A benyomások százezrei rajzanak és gomolyognak mámoros agyamban: képzeletem haloványan hullt vissza az ürességbe, amelynek szűk torkán kiemelkedtem a szabadba. Értsetek meg: mindenről tudok, olyanról is, ami nem esik érzékeim alá. Fölfelé forditom arcomat – és határtalan, lágyan hullámzó képzetek boritják el az agyamat, mert valami végtelen, lágy lapot érzek, végtelen messzeségben. Lefelé hajtom fejem: és százféle benyomás lep meg, anélkül, hogy kezemet kinyujtanám. Közeledem felétek: és egyszerre idegenszerű borzongás fut át a testemen –: megéreztelek benneteket, anélkül, hogy érzékeltelek volna. Valami hosszú, nyúlós, libegő dolog vagytok; gomolyogtok és különváltok: félek tőletek. Mámoros kábulat fog el. Agyam már nem birja a fogalmak és benyomások rengeteg zürzavarát – kiabálni szeretnék és kezemet kinyujtogatni. A Létnek, úgy tetszik, egy magasabb, szélesebb régiójába jutottam: közelebb a végtelen Eszmének székhelyéhez. Uj élethivatás nyilik meg számomra – a mi utaink itt szétválnak. Va-Kond testvéreim – sajnállak és szánlak titetek. Egy uj, sohasem hallott, még meg nem alkotott, ismeretlen szót keres az elmém, amellyel szánakozásomat, boldogságot búcsuzóul kifejezzem, mielőtt lélekben eltávoznék tőletek. Kifutok a szabadba – – széttárom karjaimat: – és ujjongva, sikoltva tör ki szivemből egy ismeretlen nyelvnek ismeretlen kiáltása: Világosság!… Világosság!… Világosság!…“
A felolvasó elhallgatott és letette a „Nemzeti tapintat“ lemezeit az „érdes-asztal“ közepére.
Egyszerre csend lett: egy hangot se lehetett hallani az „érdes-asztal“ körül; csak a jelző-hárfák bugtak, siket, zizegő búgással, mint azok a kerek kagylók, melyek a sószagú tenger partján akadnak bele a Va-Kondiak sarujába.
– Világosság… – szólalt meg azután savanyuan és bátortalanul valamelyik, mint valami vonakodó, rosszkedvű visszhang.
Erre a szóra mindenki felriadt abból a különös, idegenszerű érzésből, melyet a furcsa kis cikknek a hatása keltett. Megmozdultak. Szinfonnak egy gyors és bosszus kézlegyintése volt: az egyetemi tanár kellemetlenül fölnevetett.
– Dekadencia, – mondotta egy esztétikus, – Ujabb iróínk dekadensek.
– Dekadencia? Ugyan, hagyd el! Snob! Stréber! Ez mind csak erőlködés… ide akar kerülni… közénk…
Az utóbbi szavakat már szinte hörögve mondta. Kinos szünet volt.
– De hát természettanilag… kezdte aztán egy ujságiró.
– Ugyan, fantazmagória…
– Metafizika, – fejezte be a vitát az egyetemi tanár. – A metafizika értéktelen, üres agy – spekuláció: még az okult tudománynál is hitványabb. Értelmetlenséget és zavart csinál csak a módszerben. Metafizika.
Itt igen nagy pontot tett, jelezve mintegy, hogy letárgyaltnak tekinti az esetet.
Ezután nem is lehetett sokat okoskodni.
– Metafizika, – bólintott tehát befejezőleg az esztétikus is.
– Metafizika, – vetette utánna sajnálkozva az ujságiró.
– Metafizika, – sóhajtott megkönnyebbülve a kritikus, örült, hogy ilyen egyszerűen meg lehet oldani ezt a kérdést.
Persze, metafizika, – suttogott utoljára a zenész, akinek tetszett ez a szó.
Azzal szeretetteljesen végigszagolták és végigtapogatták egymást. Több szó nem esett. Az iró gondolt csak Géniuszra és megállapitotta, hogy végeredményben fegyelmezetlen bolond. A zenész holnapi felléptéről elmélkedett. Az ujságiró arra gondolt, hogy mindezt fel lehetne használni. A többiek igyekeztek arra gondolni, amire az egyetemi tanár és azért megvetően mosolyogtak. Az egyetemi tanár nagyon meg volt elégedve magával és semmire se gondolt.
Egy támlás székben, az asztal fejénél, némán és mozdulatlanul ült közöttük Géniusz és kezébe hajtott halántékkal, réveteg mosollyal félig nyitott ajkain, nézte a Va-Kondokokat, amint lapos és sima homlokuk üresen belemered az asztal közepén égő lucerna tüzébe.