XIII.
(Két öreg úr pohár között összevesz. Az eddig vett leczke magva oly termékeny földbe esik, hogy a mama is megbámulja leánya tudományát.)
A mióta a fővárosban időzünk, a Dorozsmay-házat folyvást gazdag öltözetben, ragyogó vendégek sokasága között találtuk. Végre módunkban van látni őket családi körben, egyedül a legközelebb hozzátartozókkal, fesztelenül ebédelni.
Mindössze öten ülnek az asztalnál. A háziasszony elnökölt, jobbra Esztike, balra a gouvernante. Utánuk jobbról kanonok bácsi, balról Bogárdy Zoltán.
A midőn a sor a dessertre került s a felszolgáló cselédség kitakarodott, szóba jött Arthur grófnak tegnapi megfoghatlan viselete. Dorozsmayné elmondta, hogy a gróf udvariasan tudakozódott tőle hogylétéről, boldognak, elégedettnek látszott, s mégis a midőn a leányok szobájában megjelent, hirtelen megváltozott s haraggal és bosszankodással távozott.
Esztike mentegetőzék. Ő semminek sem oka. Ő szokott szívességgel s barátsággal fogadta a grófot és eleinte a vett igen lekötelező bókokat nyájas mosolylyal köszönte meg. De később a gróf a sáros időről, meg a városi tanács hanyagságáról beszélt, s arra ő semmit sem tudott felelni.
Kanonok bácsi pirult ezalatt s mint bűnös a tányérára szegezé szemét. Bogárdy Zoltán kedélyesen pödré bajuszát és elégedetten mosolygott.
Ebéd után Esztike és madame Escabrotte saját szobájukba tértek. Az urak az üveggel elzárt folyosóra, mely rakva volt melegházi növényekkel s midőn felhozták a fekete kávét, Dorozsmayné maga nyitott fel egy ládácska kitünő szivart.
Az urak rágyújtottak s akkor Zoltán bácsi jól megczukrozván fekete kávéját, mondá:
– Kedves húgom, megkérték a leányt, te odaigérted. Esztike azt felelte, a mint a mama parancsolja, tehát menyasszony van a háznál.
– Én odaigértem, mert Arthur gróf valódi lovagias jellem és oly helyzetben van, hogy nejét a város és az ország legmagasabb köreibe vezeti. Oly természetes vágy ez, mely senkit, a ki asszonynak született, érzéketlenül nem hagy.
– Helyes, tökéletesen értem. Minden rendben is volna, csak azt nem tudjuk bizonyosan: szereti-e a menyasszony vőlegényét? Az én fiatal koromban mindig ezt tartották legelső kérdésnek. Mit szólsz rá, papom?
– Pártolom az előttem szólónak véleményét.
– Én tehát azt mondom, – folytatá Zoltán bácsi, – hogy legjobb az egyenes út. Menj fel, édes húgom, egyenesen leányod szobájába és beszélj vele. Kérdezd ki, vizsgáld meg szívét. Nevezd ki még ma nagy leánynak s beszélj vele nyiltan a szerelemről. Ismertesd meg őt e szenvedély hatalmával, s mondd el, hogy nem szabad könnyelmű, elhamarkodott és meggondolatlan lépést tennie, mert egész életének boldogsága függ e határozattól.
– Megteszem, a mi kötelességem. De nem könnyű ily kis leánynyal ezen kényes természetű kérdésben vitatkozásba bocsátkozni. Mint fog csodálkozni, hogy az ő mamája még ilyesmikhez is ért egy kicsit!
– Csak menj hozzá. Vess félre minden bevezetést; kezdj rögtön és közvetlenül kérdést tenni hozzá. Meglásd, hogy a kinek tiszta a szándéka és jó az akarata, az alkalmas szavak és találó kifejezések hiányában nem fog szenvedni.
Dorozsmayné úgy érzett, mint az iskolás leány, a ki készületlenül indul a vizsgára. Azonban átlátta, hogy mennie kell, mert legszentebb anyai kötelessége parancsolta.
A két férfi együtt maradt. A képviselő büszkén nézett társára, mintha kérdené: mit mondasz ékesszólásomra? Úgy-e jól kezdem keverni a kártyát? Azután felkelt és csengetett.
– Papom! volna-e kifogásod, ha kihozatnék az ebédlőből egy palaczk megmaradt neszmélyit?
– Pártolom a korszerű indítványt azon módosítással, hogy a szövegbe egy «egy» helyett «kettő» tétessék.
– Elfogadtatik.
Mikor pedig elhozták a bort, kiderült, hogy az inas rosszul értette a parancsot, mert kettő helyett négyet hozott.
Az első palaczk tartalmának fogytáig nem beszéltek, de a másodiknak első pohara után megnyiladozék az egyház emberének «ephetá»-ja és mondá:
– Komám! nekem búfeledésből is innom kell. Szörnyen nyomja lelkiismeretemet az a botrányos hazugság, a mit a te sátáni incselkedésedre szájamon kibocsátottam.
– Mit nevezesz te hazugságnak? Már tegnap megmagyaráztam neked, hogy a legtisztább igazságot mondod a grófnak. Mondtál egyebet, minthogy «nem lehetetlen» a két esküvő? Ez pedig igaz, mert nem lehetetlen az, a minek beteljesedését akadályok nem gátolják. Dorozsmayné özvegy, szabad és 37 éves. Én pedig 50 esztendős agglegény vagyok. Van-e köztünk, ha pápisták volnánk is, oly akadály, mely a szent zsinatok határozatainak értelmében ezen házasságot eltiltaná? Nincs. Tehát nem hazudtál. Quod erat demonstrandum.
– Ne taníts te engem a theologia moralisra. Megengedem, hogy nyilt szóval nem hazudtam; de igaz marad, hogy beszédem által más embertársamat tévútra vezettem. Sőt még midőn láttam, hogy hiszi az özvegy férjhez menéséről vett hírt, nem világosítottam fel a valóról. Ez egyértelmű a hazugsággal és így is tanultam kispap koromban a seminariumban. Kényes história ez, hogyha megtudja Dorozsmayné, mindkettőnket kitilt a házból.
– Kitilt: három napra. Aztán ő nevet rajta; sőt megköszöni, ha ezáltal Arthur gróf lelkébe pillanthatott. Mondhatom, kitünőleg operált ő méltóságában a bevett dósis. Mindjárt más ember lett belőle s egészen elárulta bensejét. Te pedig nyugtasd meg túlérzékeny lelkiismeretedet, mert vagy nem hazudtál, vagy ha hazudtál, jó és a legszentebb czélból tetted.
– Hah! jezsuita!
– Még pedig kálvinista kiadásban, mely faj a legveszedelmesebb. Különben pedig ne háborúskodjál a jezsuitákkal, mert épen e hibádnak számíthatod be, hogy még nem neveztek ki püspöknek.
– Elhallgatsz, istentelen, eretnek.
– Ne is kételkedjél. A jezsuiták támogatása nélkül mai napon nem terem sem infula, sem nagy dominium. És az alkotmányos korszakban még kevésbbé, mint Metternich idejében. Szegény Trefort éles szemmel kutatja, válogatja jelölteit a hazafias papok között; de a mire felküldte felterjesztését a koronához, s megérkezik Rómából a bizalmas kérdésre az igenlő válasz, ezen egy pár hónap alatt úgy behálózzák a jezsuiták a kandidátust és úgy elhitetik vele, hogy a jezsuiták közé felcsapás nélkül még az utolsó perczben is elmarad a kinevezés, hogy a megtántorodott ember podgyászostúl együtt rohan az új táborba, s felesküszik a pontozatokra, miket eléje terjesztenek.
– Mesebeszéd.
– Mesebeszéd! mikor tenmagadról vehetsz példát. Mért vagy még most 60 éves korodban csak kanonok, az is csak honorarius? Pedig volnának érdemeid.
– Az meglehet.
– Nem voltunk egyszer ketten Rómában három hétig? Ki lakott velem, via Frattina, a Hotel-Americanó-ban és vallásos érzelemből mást sem ittunk, mint «lacryma Christi»-t?
– Istentagadó!
– Ki volt velem Péter templomában s megállottunk a gyóntatószék előtt, melyre fel van írva: «Pro lingua hungarica». A pap azt mondta: ingyen húzza fizetését ő szentségétől, mert öt esztendeje van itt s még magyar ember nem gyónt neki. Te nagyot sóhajtottál, én pedig ájtatosan kezet csókoltam a miskolczi minoritának.
– Farizeus!
– Hát mikor nagypénteken a jezsuiták templomában hallgattuk Jeremiás lamentáczióit? Én lerajzolgattam a páterek arczképét az «Üstökös» számára, te pedig nagyokat fohászkodtál a breviariumból.
– Judás Iskariotes!
– Ennyi érdem, és maig csak canonicus honorarius! Talán nincs elég pártfogásod? Hát hol vagyok én, a legbefolyásosabb ember a képviselőházban! Ha a jezsuiták nem incselkednének ellened, egy szavamba kerül s tied a legelső vacantia!
– Vén bolond. Mi az enyém? a legelső vacantia? No azt nem kétlem, megszerezhetnéd, hanem csak tartsd magadnak.
Ezt mondva, kirúgta székét maga alól s miután az utolsó palaczk is kiürült, elhagyta az üveges folyosót s haza ment.
Ily semmiségek, ily ártatlan tréfák miatt rendesen hozzá sem szólt barátjához legalább két hétig. Épen ily állapotban találta őket egykor Pál báró a vasuton, s megesküdött volna, hogy e két uri ember akkor látja egymást először. Bogárdy Zoltán pedig engedte, hadd dulja-fulja ki magát öreg barátja, mert soha sem tehetett vele bátrabban tréfákat, mint mikor fachée-ban volt vele.
Most pedig menjünk át Esztike kisasszony szobájába, a hol az anya és leánya között végbe kellett mennie azon kényes tárgyú beszélgetésnek azon kérdés fölött: érez-e szerelmet a gróf iránt?
Szegény Dorozsmayné soha sem volt ily zavarban, ily kényes helyzetben. Visszagondolt ugyan azon időkre, a midőn Tihamérja udvarolt neki s bevallák kölcsönös szerelmüket. De csak az jutott eszébe, a mit a tüzesvérű ifjú mondott, saját feleletei elenyésztek emlékezetéből. Valószinűleg keveset beszélt ő akkor is s csak érzett szívében ki nem mondható vágyakat.
Az asszonyok, ha meg is igérik, nem szokták a tapasztalt férfiak bölcs utasításait követni. Most is hosszú bevezetés, különféle példálózkodások és előrebocsátások után kezdett anyai oktatásaihoz. Ha gyorsíró jegyzi fel szavait, ő maga legkevesebbet ért belőlük. Csak a midőn látta, hogy nem boldogul, tért oda vissza, hol kezdenie kellett volna, s rögtönzött elhatározással, mondhatni koczkáztatással, kérdé:
– Leányom, mondd meg: szereted Arthur grófot?
Szörnyű bámulatára a leány rögtön kész volt feleletével.
– Én nem haragszom rá.
– Nem haragszol. Ez nem elég.
– Én nem gyűlölöm, nem félek tőle, ha felém közeledik, kezét nyújtja s nem érzem, mintha hideg kigyó tekerőznék karomra.
– Jóságos egek, mit beszél e leány!
– Oh én jól tudom, mit beszélek. Mert valósággal érzem és hallom a kigyó sziszegését, ha táncz közben Porczogh báró vesz karjára.
– Ne beszélj velem Porczogh báróról. Azt kérdem tőled, mit érzesz szívedben, ha Arthur gróf közeledik feléd és beszélni akar veled?
– Ah, mamám, most már értelek, mit akarsz tudni. Úgy-e azt, hogy vonzódom hozzá? a vér bal oldalomba tolul? szárnyaim kelnek, mert ellenállhatlan erő ösztönöz, hogy karjaiba röpüljek?
Az anya nézett, ámult és saját fülének sem akart hinni. Megütődve fogá meg gyermeke kezét, távolról sem lehetett ily világos és részletes válaszra elkészülve. Csodálkozva mondá:
– Nagyon örülök, hogy ily okos kis leányom van, a ki bámulatos ékesszólással szavakba öltözteti azt, a mit mások csak homályosan éreznek. Tehát kérdem, így érzesz, ha Arthur grófot közeledni látod?
Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem tudja.
– Jóságos egek! – riadt fel az anya. – Honnan szedted tehát össze mindazt, a mit elmondtál? Mert hogy érzesz valamit, a természet öntötte beléd. De hogy minden titkodat, épen a legérthetőbb szavakban tárd elém, az túlmegy értelmemen. Tehát még nem tudod, érzesz-e vágyat a karjaiba röpülni, ha Arthur gróf közeledik?
– Oh mamám, ne haragudjál rám, mert ezen érzés még soha el nem fogott, pedig azt hittem, mint menyasszony kötelességem hozza magával.
– Tehát honnan tudod, hogy így éreznek azok, kik szeretnek?
– Azt én nem tudom, csak az bizonyos, hogy a kiért így éreznék, az még nem jelent meg előttem s tán soha látni sem fogom. Arthur grófról csak azt gondolom, hogy vele fényesrangú grófné leszek, s az neked mamám nagy örömödre szolgál. Nagyon szép dolognak kell ennek lenni, mert minden leány szerencsét kiván nekem, azért, ha Isten úgy rendelte, övé leszek.
– Egyéb nem vonz felé? Kérdlek: boldogtalan volnál, ha Arthur gróf többé hozzánk se jőne?
– Az nagyon fájna nekem, mert tudom, hogy búslakodnál miatta. Tegnap már meg is ijedtem, hogy megharagudott ránk, s többé nem jön ide.
– És e gondolatra szomorú lettél? szívedben csillapíthatlan fájdalmat érzettél?
– Csak kinevettem magamat, hogy dőre és hiú voltam.
– Még mindig nem feleltél kérdésemre. Azt már hallottam, hogy kedved van grófnévá lenni; de nem hallom, hogy a grófot úgy szereted, mint azon ismeretlent, a kit nem láttál, s még eddig hozzánk se jött?
– Kedves mamám, nekem csak arra van gondom, hogy hű, szerető és engedelmes leányod legyek, soha meg ne búsítsalak, teljesítsem parancsolatodat; mert tudom, hogy szeretsz, és nem kivánsz olyat, a miből boldogtalanságom következnék.
– Elég, gyermekem. Tökéletesen megfeleltél kérdésemre. Jer, csókolj meg s mától fogva, míg én fel nem szólítlak, ne beszélj előttem a grófról.