Fagy

Nem találta meg senki az első boát? – Szép, bolyhos fekete boa volt, puhán, melengetően simult egy gyermekesen sovány nyak köré, és amint a fázós kis leány jókedvűen rakosgatta a lábait, vidáman tánczoltak lelógó végei. Olyan szép, olyan kedves volt és aki viselte, az én kedves, szerelmes kis gyermekem volt.

Aki megtalálta, adja vissza nekem. Ha férfi, adok neki egy meleg téli kabátot érte, vagy ha uri ember, akkor adok neki tiz forintot kölcsön. Ha nő, verset irok az emlékkönyvébe, vagy ha nincs emlékkönyve, akkor megsúgom neki, ki a legszebb nő a földön. De ha nem adja vissza, akkor őrizze gonddal s szeretettel, óvja a molytól és óvja tolvajkezektől, s ha felölti, vegye föl előbb legszebb ruháját. Mert ez a boa nem közönséges boa, hanem az első, melyet az idén viseltek, és az első, melyet az én kedves, szerelmes kis galambom kapott.

Tőlem kapta. Együtt mentünk az utolsó enyhe őszi estén az Andrássy-uton és fölnéztünk a csillagokra. Bolondos, szerelmes fővel kérdeztem tőle, hogy melyik csillagot hozzam le az ő számára és ő ábrándosan nézte a divatkereskedés kirakatában a Heliosz-lámpákat és szerelmesen suttogta:

– Vegyél nekem egy boát, úgy szeretnék egy fekete boát!

Oh földönjáró, babáról, boáról álmodó gyermeklélek, maradj te csak mindig a földön! Fordítsd szememet a gázlángok felé, ha a csillagok közt akarnak kalandozni. Legyen a földön biztos, szilárd menedékem, ha magas szárnyalás közben lezuhanok a felhőkből. Igen, egy boa, egy fekete boa, meglesz. Vedd föl, gyönyörködj puhaságában, melegségében és fond soványka, lányos karjaidat a nyakam köré, mert én is szeretem a boát, a meleg, puha boát, de fehér legyen, de rózsás legyen és kék ereiben melegen, szerelmesen keringjen a vér.

Milyen lázas kézzel, mily nyugtalansággal, mily éber vigyázattal válogatta ki azt a boát! Engem egy pillanat alatt választott ki a sok közül, de a boát kinos figyelemmel válogatta meg. Végre is döntött. A kezében tartotta és véges-végig nézte. Véges-végig simogatta, aztán odaállt a tükör elé és a nyaka köré csavarta. Kipirult a boldogságtól. Üdvözülten nézte magát a tükörben, aztán kaczagva összecsapta kicsi kezeit és szerelmesen nézett rám:

– Köszönöm, te édes.

És most vigyük sétálni. Hadd lássa mindenki a mi boánkat. Ilyet még senkisem látott. Milyen szép! Milyen elegáns! És úgy illenek egymáshoz, mintha isten is egymás számára teremtette volna. Büszke vagyok mind a kettőre. A boa az övé, ő az enyém, tehát mind a kettő az enyém.

Az Andrássy-uton sok ember jár. Mindenkinek a szeme megakad rajtunk. Hogyne, hiszen a boa oly csodálatosan szép, aztán az egyetlen az egész Andrássy-uton. Nini, boa! gondolja magában sok asszony, leány. Tehát már viselik? – Holnap én is fölveszem az enyémet. – Divatot csinálunk, angyalom, mint a cumberlandi herczegnő és a bécsi szabó-kongresszus.

Vajjon minek néznek bennünket az emberek, ahogy így egymás mellett lépdegélünk? Testvéreknek, cousinoknak? – Mondok egyet, kis galambom, kettő lesz belőle. Nyújtsd a karodat, belé kapaszkodom. Azzal a hanyag bizalmassággal, mely azt jelenti, hogy te már jobban szeretsz engem, mint én téged. Akkor majd férjnek és feleségnek néznek bennünket és azt fogják gondolni: ni, a baba! Milyen fiatal és máris ő vezeti karján a férjét!

Ha ismerőssel találkozunk? Hát az se baj. Úgy is előbb-utóbb az lesz a vége, hogy megtudják az ismerősök. Sőt lehetetlen, hogy ne tudják már. Ha találkozunk, mindenki másfelé néz, ha együtt vagyunk társaságban, mindig egymás mellé ültetnek bennünket. Nálam tudakozódnak a te hogyléted felől, tőled kérdik, hogy megszünt-e már a náthám. Hát mi baj, ha meglátják: egy csöppet sem fognak csodálkozni.

Hogy igazán szeretlek-e? A leghamisabb esküvel, de tiszta, őszinte szivből biztosítlak, hogy te vagy az első és az utolsó, akit szeretek. Benned élek, nélküled nem érek semmit. Nem tudom elképzelni az életet te nélküled, és úgy-e, te sem hagysz el engem soha? Örökké, örökké egymásé leszünk, legalább ma még s remélhetőleg hosszú időig. Hogy a jövőben hogy lesz? Honnan tudjuk azt mi? Az ember nem felelhet magáról, sem te, sem én. Lehet, hogy holnap már nem tetszik neked ez a gyönyörű boa s lehet, hogy holnapután szégyelni fogod magad, hogy egy ilyen csunya gyerekbe hogy lehettél te szerelmes. Ha úgy lesz, ne félj semmit, mondd meg nyiltan, nem haragszom érte. Hiszen magam sem értem, hogy mi az, amit bennem szeretsz. Nincs én bennem semmi sem, ami szeretetreméltó. Unalmas vagyok, mint az őszi eső és érzéketlen, mint a rossz termométer. Ha kiábrándultál, isten veled. De második szerelmed megválogatásánál légy legalább oly óvatos, mint a boavásárláskor.

Ni, hogy megfeledkeztünk az emberekről! Itt az Andrássy-út végén, a lombtalan satnya gesztenyesorban mi ketten járunk egyedül, de már ott fönn az octogonon sem vettük észre az embereket. Megvakultunk, csak egymást látjuk, ketten vagyunk csak a világon. Fond karjaidat a nyakamba, azután csókolj meg. Nem tudsz még csókolni? Szégyenlős szemérmetesség tart vissza, midőn az ajkad ajkam felé közeledik, aztán hirtelen félre fordítod arczod és vállamra hajtod. Legyen áldva a tudatlanságod. Meg foglak tanítani csókolni, de ne tanuld meg. Oly gyönyörűség, hogy nem tudsz csókolni. Egy darab fehér ártatlanságot tartok a karjaimban, mocsoktalanul, tisztán csüng rajtam s megtisztít engem is. Tüzes, bűnös csókjaim ráhullanak ajkadra, szemedre s érzem, mint tüzesedik föl az orczád, kicsattan rajtok a láz… és én imádlak, szeretlek százszorosan, hogy olyan rossz tanítvány vagy, aki mámorban, lázban sem tudod megcsókolni azt, kinek csókja neked édes.

*

Istenemre, igazad van, erre jó lett volna gondolni. Mit mondjunk a mamának, hogy honnan kaptad est idején a boát? Az ilyenek nem hullanak az égből és az ilyeneket nem ajándékozzák az utczán. Az igazat meg nem szabad megtudnia. Már most mi lesz a boával?

Lássuk csak, édes gyermekem, talán jut eszünkbe valami okos hazugság. Szegény mama? Ne sajnáld a szegény mamát, jobban esik neki, ha csaljuk, mintha megmondanánk neki az igazat. Aztán hazudni bűn ugyan, de a mamának hazudni kötelesség. Mit ért a mama a szerelemhez? Ő csak ahhoz ért, hogy mi illik, mi nem. A szerelem pedig nagy illetlenség, melyért nagyon kikapnánk mind a ketten.

Hát hazudjunk. Mit is mondtál neki: hová mégy? Mariskához? Van Mariskának boája? Igen? – Hát tudod, majd azt mondod neki, hogy mivel hüvös volt, hát Mariska ide kölcsönözte a boáját. Aztán majd elfelejted visszaadni. Az igaz, hogy valamikor mégis csak vissza kellene adni, de arra ne gondoljunk most. Majd addig eszünkbe jut valami más hazugság.

Édes angyalom, mi mind a ketten igen rosszak vagyunk. De hát a szerelem az oka. A szerelem mindennek az oka és a szerelem azért mégis csak szent. Olyan, mint a hattyú tolla, békanyálas, piszkos vizekben úszva is tiszta fehér marad, nem tapad hozzá semmi szeny. És isten megbocsát minden bünt, melyet szerelemből követünk el, csak azt nem, hogy hazudjunk szerelmet, amikor már megszünt. Igérd meg, angyalom, én is megigérem, hogy egymásnak sohasem fogunk hazudni. Megigéred?

És most menjünk haza. Elkisérlek a kapuig, a kapualjában még egyszer megölellek és aztán elkisérlek a lépcsőházig, a hol hamarjában fátyolodon keresztül utoljára megcsókollak. Aztán hosszan nézünk egymás szemébe: jó éjszakát, szép álmokat, gondolj reám. És nem tudunk elszakadni egymástól és hosszan fogva tartom a kezedet, meleg, szerelmes szoritással. Milyen szép vagy! Milyen tiszta vagy! Jó éjszakát. Az első emeletig még fölkisérlek.

Istenem, hová lett a boa? – Nincs, elveszett. Észre se vettük. Leoldódott a nyakadról és lehullt. Nem szoktad meg, hát észre se vetted, hogy hiányzik. Istenem, be kár érte! És könyek gyülnek a szegény szép leány szemébe és apró szivecskéje megtelik keserű bánattal. Elveszett a boa, az első boa, melyet életében kapott és elveszítette ugyanazon este, amelyen kapta.

Már most nem kell hazudni a mamának. Jobb is, hogy elveszett, még árulónk lehetett volna. Ezzel akarom vigasztalni, de ő szomoruan szorítja meg a kezemet és vissza sem nézve, fordul be a folyosón. A boa miatt való nagy szomorúság megkönnyítette neki a válást.

És én lassan, elgondolkodva megyek le a lépcsőn. Az a boa szomorú sejtéssel tölt el. Nem látom tisztán, de az én szerelmem sorsa hasonlatos lesz ennek a boának a sorsához. Észrevétlenül, sejtetlenül leoldódik majd a lelkéről és lehull az út porába… Ki fogja megtalálni? És ha észreveszi, hogy volt – nincs, vajjon könyek borítják-e el a szemeit, mint mostan, vajjon fog-e úgy siratni, a hogy a boáját siratja majd egész éjszaka?

Jobb lesz, édes lányom, ha így lesz, legalább nem kell többet hazudni a mamának!

De ezt a boát szeretném megtalálni. Én hiába keresném. Valaki okvetetlenül megtalálta. Ugyan, adja vissza nékem! Babonás vagyok és valami nagy szerencsétlenség közeledését jósolom ebből az elveszett boából. Babonás vagyok. Talán, ha visszakapom, tudnék abban is hinni, hogy ha elveszítem a szerelemben való hitemet, vissza tudom majd azt nyerni is.

Becsületes megtaláló, adja vissza a fekete boánkat. Megadom érte az árát, úgy ahogy vettem. A méterje tiz forint volt.