Fagy

Tizenhárom esztendős korában a fiú eltűnt hazulról s vagy egy esztendő multán jött tőle levél valahonnan Tonkingból, melyben azt irja, hogy nincs szebb élet a matrózéletnél.

Aztán múlt sok esztendő és az ő kis hugaiból nagy leányok lettek, a kik már saját erejükből tudták előteremteni szüleik számára a temetési költségeket.

Hárman voltak. A középső valamiképpen férjhez ment vidékre, maradtak ketten.

Az ember nemcsak szokásból veszi le a kalapját, ha az ő egyszerű, tiszta lakásukba lép. Van valami tiszteletet, szinte áhitatot keltő abban a levegőben, melybe férfi lélegzete sohasem vegyül. A sötétes ablakokon keresztül bevilágító napot fehér imitált csipkefüggönyök szürik tisztára, a két egymás mellé szoruló kicsi ágyat barna, horgolt takaró boritja, hogy valamiképpen föl ne tűnjenek. A divánt, a székeket, az asztalt, a szekrények tetejét mind befonta az a szorgalmas két leánykéz barna gyapjúhorgolásba, csak a lámpa ernyője köré foly az égő piros papirosköpönyeg, hogyha beáll az este, piros fényben úszszék a magányos leányok fészke.

Az egyik ablak mélyedésében varrógép, a másikban varróasztal, rajta himzőráma, czérna, tű, mindenféle varrószerszám. Az asztalon piros- és aranykötésű könyvek, csupa szép költemények gyűjteménye, egynéhány regény és egy imádságos könyv.

Olyan könnyű az ilyen nagy városban magára maradni. Olyan könnyű két szegény leánynak nem tudni meg, milyen a férfi.

A piros világítású estéken megalkotják maguknak a férfi képét. Nem a szerelmes férfiét, a ki csókolja szemeiket, hanem aki verseket ír, majd aki zajongó oczeánon küzd az elemekkel. Ebben a tiszta leányos lakásban megtisztul még a férfi is.

Jönnek a levelek messze idegenből, mindig máshonnan a kicsi elzárt lakásba. Az ő bátyjuk úgy szereti őket. Leirja az ő viszontagságos életét, férfiasan lelkesedve érte, mesélve az idegen világok csodáiról, színességéről, vadságáról. És ahogy olvassák ezeket a leveleket, egy barna izmos férfialak válik ki a szoba sötét hátteréből, olyan erős, olyan szép, hogy a két leány szive ujjong örömében: »ő az, ő az, ez az erős szép ember a mi bátyánk«.

Aztán jött egy levél, oly szomorú volt s úgy megörültek neki.

»Nem birom tovább, belefáradtam. Nyugalomra vágyom. Itt hagyom a tengert és hazatérek hozzátok. Erős ember vagyok, sokat tanultam, majd csak megélünk valahogy.«

És a tiszta lakásban megindult a tisztogatás. A szeretet mindig talál tisztogatnivalót. Aztán sok olyan dolgot is kell behozni, a mi szükséges, ha férfi van a háznál. A hamutartóról sem feledkeztek meg. Hiszen ő majd szivarozni fog. Vagy pipázni is? – Egy gyönyörű szép tajtékpipára is telik. Aztán egy pár papucsra és sok mindenfélére.

S egy téli este kimentek érte a vasutra.

Egy kicsit remegtek: vajjon meg fogják-e ismerni?

Az utasok hosszú, fekete özönéből azonban legott kivált az ő bátyjuk az ő nyitott matróz-bluzjával, meztelen barna mellével. Ráborultak arra a meztelen mellre és aztán mindegyikük fogta egy-egy podgyászdarabját, úgy vitték utána, mint az uruk után. Istenem, hisz a puszta jelenléte is mekkora boldogság! Édes lesz érte dolgozni, fürösztik tejbe-vajba. Hiszen egész Pest városában nincs egyetlen férfi, a ki kemény este meztelen mellel tudna járni.

Odahaza beültették a legpuhább székbe. Föltálalták neki a főztjüket: pompásan izlett neki. De valami mégis csak hiányzik neki. Ki is mondta:

– Gyerekek, hát ti nem isztok bort?

Hoztak neki bort is. És vacsora után teát főztek és a teához hozattak neki rumot is. S a teába is töltött rumot, de meg tea nélkül is itta. Aztán rágyujtott a szép tajtékpipára és a tiszta lányias levegő tele lett köhögtető pipafüsttel. És kiverte a pipáját az ujdonatúj hamutartóba és újra töltött. Bor, pálinka, pipafüst… a piros lámpafény alig tudott megküzdeni a nehéz szürkeséggel, mely a levegőt telítette.

Férfi van a háznál. Milyen boldogság!

Minden este éjfélig virrasztottak, hogyha megszólal kint a csöngettyű, rögtön kinyithassák az ajtót. Ilyenkor a szeretett bátya betámolygott hozzájuk s ledőlt, mint egy zsák liszt. A két testvér pedig szeretettel ápolta, mintha beteg volna.

Néha délben, midőn pihent testtel, megcsömörlött lélekkel fölkelt, eszébe jutott, hogy örökkön-örökké ez mégse járja.

– Gyerekek, ideje volna már, hogy valamihez fogjak. Erős vagyok, tudok én dolgozni.

– Csak olyant ne vállalj, hogy el kell miatta menni innen.

És ment munka után.

Bajos azt találni, ha az ember keresi is, még bajosabb, ha az ember válogatja.

Pedig az én emberem roppantul válogatós volt. Nem mintha nem akart volna dolgozni; de a szárazföldi nyugodalmas munka nem volt kedvére való. A tengert megunta, de a szárazföldet még nem szokta meg.

– Ne törd magadat utána, – biztatták hugai – várjál, míg megszokod.

S ő várt. Matróz módjára a szárazföldi tartózkodást mulatságra használta. A két leány boldogan virrasztott, míg hazajött s idejüket munkával űzték el.

A fiú mind későbben jött haza. Néha reggelre sem, néha csak másnap reggel. S ha haza jött, szomorú volt, szótalan. A testvérjei vigasztalták.

– Ne emészd magad, hiszen megélünk így is.

S a fiú megcsókolta őket és ez oly boldoggá tette.

Aztán egyszer se másnap, se harmadnap, se negyednap. Kínos nyugtalanság az első napokban, aggodalom, félelem az első hétben, aztán fejetlen kétségbeesés:

– Istenem, istenem, mi lelte őt, hova lett?

Majd a szomorú bizonyosság:

– Elhagyott, megszökött!

S a magános fészekben megint nincs férfi. Úgy vannak berendezve, mintha férfi volna a házban. A hamutartó tele hamuval, bűzös pipaüledékkel, mellette a pipa, az ágy alatt a nagy papucs. A levegőre mintha ráragadt volna elmoshatatlanul a dohányfüst szaga, a bor szaga, a pálinka szaga, az egyik sarokban a nagy láda a fiú holmijaival, a falakon tengeri képek, a szekrényen egy miniatur hajóroncs. És ebben a férfilevegőben a szegény leányok szomorúan morzsolják le napjaikat és várnak, várnak: hátha visszajön…

És nagysokára csakugyan jött egy levél, messziről, nagyon messziről, soha nem látott postabélyeggel, melyben az van irva, hogy nincs szebb élet a matróz-életnél.