Fagy

Kedves, jó barátom! Eljegyzésed hire kellemesen lepett meg engem, úgy beragyogta a mi szegény házunkat, mint szomorú téli napot a ragyogó napsugár. Őszintén, szivből örülök neki, hogy a nagy hajótörésből, melynek valamennyien áldozatai vagyunk, legalább te menekültél meg sértetlenül és boldogan.

Olyan kiváncsi vagyok a menyasszonyodra! Nem küldenéd meg nekem arczképét? – Mondd neki, hogy valaki, aki igen jól ismer téged, gratulál neki a szerencséjéhez. S tudasd velem a czímét is, hogy közvetlenűl is megirhassam neki. Hiszem, hogy szivesen hall szépet és jót arról a férfiúról, akit ő is egész egy életre szépnek és jónak talált.

Azt úgy-e tudod már, hogy amióta nem láttuk egymást, meghalt szegény apa. Kétségbeesésében halt meg. Az ujságokban az a hír járta, hogy megmérgezte magát, de ez nem igaz. Szegény jó apa ezt nem tette volna meg soha, ezekben a súlyos napokban nem hagyott volna el bennünket az utolsó pillanatig. Ott találtuk őt halva az iróasztala mellett, karosszékében összeroskadva, előtte a könyvei, számokkal teleirt papirlapokkal. Azokból a könyvekből látta át akkor éjszaka a kikerűlhetetlen csődöt s ezeken a papirosokon számította ki magának a halált. Szivszélhüdés érte.

Most látom csak: milyen jól tetted, hogy már félévvel előbb kiléptél az üzletből. Mamától tudom, hogy te voltál apának a jobb keze és azt is mondta, hogy ha te el nem hagyod, nem jutottunk volna ennyire. Istenem, én szegény tudatlan leány vagyok, nem értek az ilyen dolgokhoz, csak azt látom, hogy milyen mérhetetlen szerencsétlenségtől óvott meg téged a sors, midőn elfogadtad azt a bécsi igazgatói állást. Tekintélyes, jómódú ember vagy, nemsokára boldog férj leszel, míg így áldozata lettél volna apa szerencsétlen spekuláczióinak, nem volna semmid és talán még vád alá is helyeztek volna, mint a hogy apáról is mondják, hogy nem kerülte volna el a börtönt, ha életben marad.

Köszönöm jóságos leveledet. Jól esik tudnom, hogy még gondolsz reám. És gondolsz reám mostan, amikor szerelmed boldogságában megfeledkezhetnél az egész világról.

Amióta szegények vagyunk, nem láttam ismerőseink közül senkit. Itt minálunk a szűk kis lakásban minden oly szomorú. El tudsz-e engem képzelni egy kétszobás józsefvárosi lakásban? Oh, de a szegénység egy csöppet sem bánt, nem is hinnéd, milyen hamar szoktam meg. De fáj, hogy mama nagyon szenved alatta. Semmiképpen sem tudja felejteni a multakat. Szenvedése igazságtalanná teszi és sokszor keserűen fakad ki egyik-másik jóbarátunk ellen, akire azt mondja, hogy ő az oka romlásunknak. Minek tagadjam? Sokszor téged is vádol s legfőbb megrontónkat benned látja, de hát csak felindulásában teszi és ha én azután szép szavakkal megmagyarázom neki a dolgot, akkor lecsitul és azt mondja: jó, jó, nem szólok és nem hiszek semmit. – Úgy-e, nem haragszol azért reá?

Különben is sok bajom van vele. Zongora-leczkéket adok és fordítok franczia és angol regényeket, ő azonban nem akarja tűrni, hogy dolgozzam. Azt mondja, hogy ez nem méltó hozzám, hogy nem azért adott uri nevelést, hogy most szatócsok leányait zongorázni tanítsam. Azt mondja, hogy nincs egy csöpp önérzetem, mert ha volna, akkor inkább éhezném, semhogy megalázkodjam a világ előtt. Édes istenem, de azért hűségesen bemondja nekem reggelenkint, hogy milyen szárnyast, milyen bort szeretne ebédre.

Olyan bajos megszabadulni a hajdani gazdagságtól. Milyen boldogok a szegények, a kik bölcsőjüktől fogva azok! Szegény zongoratanitónő létemre kénytelen vagyok Párisban készült toillettekben járni, mert megmaradt az egész garderobe-om s a jövedelemből nem futja egyszerű ruhára. És az emberek azt hiszik, hogy hivalkodom, hogy puczczos vagyok. Mit csináljak? Eladjam őket? Azok a drága toilettek csak akkor drágák, ha az ember megrendeli őket, de semmi értékük sincs, ha el akarja adni. Megmaradok tehát annak, aminek a szomszédok neveznek: Koldusprincessznek.

Nagyon, de nagyon bánt, hogy öcsém tőled pénzt kért. Úgy fájt ez nekem, s szinte nehezteltem reád, hogy ezt megirtad. Bocsásd meg meggondolatlan öcsémnek ezt a tettét. Hiszen ő jó fiú, de nem úgy lett nevelve, hogy tudjon dolgozni. Úgy kértem, hogy senkihez se forduljon pénzért, csak hozzám. A mi viszonyainkhoz mérten hallatlanul sokat költ. Kérlek, nagyon kérlek, tudasd velem: mennyit adtál neki? Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ő neked tartozik, még kevésbé, hogy ajándékoztál neki. Nem – parazitáid nem akarunk lenni, az istenért, csak ezt ne gondold rólunk!

Csodálatos dolog – a te leveled olvasásakor emlékeztem vissza először a mi gazdagságunk idejére. Tudod-e, hogy mikor ültem utólszor kocsin, a mi kocsinkon? Szegény apa temetésén. Oly szomorú voltam! A rákövetkező napon mindenünkből kiforgattak. És gondoltam akkor reád. Istenem, mindig csak rád gondoltam. És úgy fájt, hogy megtiltották még a neved említését is. Hiszen oly rettenetesen csúf dolgok azok, amiket rád fogtak, hogy nem lehetnek igazak! És elgondoltam, ha te itt volnál és velem együtt gyászolnál, akkor nem volnék olyan szomorú. Istenem, azelőtt is sokat gondoltam reád. Az első hónapban alig tudtam ebédelni, mert hiányzott a virágbokréta, melyet minden nap küldeni szoktál. Apa is hozott nekem virágot, szépet, sokat, de az ő bokrétája még csak jobban emlékeztetett reá, hogy a tied nincs meg és nem is lesz meg. Aztán, hogy elszegényedtünk, nem éreztem hiányát sem a vadnak, sem a drága boroknak, de a bokrétát az ebédnél csak nehezen nélkülözöm most is.

Viszesz-e a menyasszonyodnak is virágokat? – Természetes. Talán ugyanolyanokat, mint nekem? És szereti úgy, mint én szerettem? Szeretném őt látni. Küldd el, kérlek szépen, az arczképét. Olyan kiváncsi vagyok reá. Úgy fájt, ha szegény apa kifakadt ellened és patkánynak nevezett. Hiszen kinek volt még akkor sejtelme a következendőkről, mikor te megváltál tőle? S lám, most magad is irod, hogy ha tudtad volna az ügyek állását, eltürted volna apa szeszélyeit és nem tüztél volna vele össze. Én is mindig ezt mondtam mamának.

Mama azt mondja, hogy jó parthiet csinálsz. Istenem, milyen csunya szó az ilyen fontos és szent lépésre, amilyen a házasság!

Nem tudom megérteni, hogy az emberek miért olyan bizalmatlanok. Hát te valóban gondolod, hogy menyasszonyod szülei nálunk tudakozódni fognak felőled? Hát nem elég nekik, ha szemedbe néznek, ha szavadat hallják, hogy tudják, milyen derék, milyen jószivű, milyen becsületes férfi vagy? És te szükségesnek tartod, hogy bennünket a félreértések feledésére kérj? Ez nem szép tőled! Oh, nem volt közöttünk félreértés! Egy perczig sem kételkedtünk benned, legalább én nem kételkedtem benned.

Istenem, hiszen olyan jó voltál hozzám! Úgy ragaszkodtál hozzám, annyi figyelemmel, annyi jósággal viselkedtél irányomban – oh én ezt nem tudom elfelejteni! Különösen most nem, az én szomorú, szürke életemben. Hálával gondolok sokszor azokra a szép, sugaras napokra, melyeket együtt töltöttünk, a kaczagó nyári reggelekre, mikor te tanítottál lovagolni és troubadouromnak mondtad magadat. Akkor nyílt az én együgyű leányszivem is viruló, virágos, boldogító érzelmeknek, melyek álmaimat is bearanyozták. Köszönöm, nagyon köszönöm neked az elmúlt szép napokat, a virágokat, miket nekem hoztál, az édes jó szavakat, melyekkel lelkemet tápláltad és azt a mostani, kissé fájó, de szomorú, egyhangú életemben megnyugtató tudatot is, hogy nekem is voltak illuzióim.

Még egyszer fogadd szivből fakadó jó kivánságaimat. Fogadd köszönetemet, hogy te tetted meg az első lépést régi barátságunk megújítására. Nagyon boldogított, éppen most. Mert tegnap nagyon keserű, csunya gondolataim támadtak. Fáradtnak, halálig fáradtnak éreztem magamat és ekkor egy egyfogatú békocsi koczogott el mellettem, egy sovány almásszürke ló volt elébe fogva. Istenem, megismertem benne Dongót, az én kedves, kezes paripámat, akit czukorral etettem, aki szeretettel vitt a hátán, míg te gondos szemekkel vigyáztál reám. Ekkor nagyon fájt nekem, hogy minden így történt és könyes szemekkel néztem a szegény Dongó után. Szegény Dongó, hogy rosszra fordult mindkettőnk sorsa! Te durva bérkocsis kezébe kerültél, s mi mindnyájan – be hasonló sorsra jutottunk!

Áldom a jóságos istent, hogy te legalább boldogságban töltöd majd életedet.