Fagy

Barna Józsi harmincz esztendős korában elhatározta, hogy szerelmi kalandok után lát. Szelid, jó fiú volt, de még egészen zöld. Valahol vidéken professzoroskodott s kommentálta Berzsenyit meg Ányos Pált, míg végre áthelyezték Budapestre. Itt aztán a kávéházi, szinházi és orfeumi levegő eltöltötte őt azzal az ernyesztő szomjúsággal, melyet csak leánycsókkal vagy szerelmi versekkel lehet oltani. A versekkel megpróbálta már, de mivel Berzsenyi volt a poétai mintaképe, nem igen boldogult velük.

– Elvégre is, vagyok olyan legény, mint akár Duha Péter, – gondolta magában – akinek minden napra más szeretője van. Megelégszem egyelőre egygyel.

Tudakolta aztán Duha Pétertől:

– Te Péter, hogy is szerzed te a szeretőidet?

Duha Péter rá nézett az ő zsírban úszó, fekete szemeivel és egyet pödört a bajszán. Pufókos, idomtalan ember volt, csupa izom és csupa fekete szőr. Az ember nem tudná, hogy mi is vonzza hozzá a nőket, ha nem volna oly hallatlanul szemtelen.

– Hát, barátom, annak az a módja, hogy végig sétálok valami népesebb utczán, aztán, ha akad valami szemre való leányzó, akkor mellé szegődöm. Első nap én kisérem őt haza, második nap ő engem.

Barna Józsinak ez nem fért a fejébe.

– De kérlek, Péter, csak nem lehet akármelyik tisztességes nőt az utczán megszólítani, mielőtt az ember tudja, hogy lehet!

– Gyerek vagy Józsi, nem ismered még a pesti életet. Az ilyen sétákra egy órakor délben, vagy nyolczkor este kell menni. Azok a lányok, a kik ilyenkor az utczán járnak, azok már megebédeltek, vagy csak akkor mennek vacsorára. Azokat bátran megszólíthatod.

Notandum, Duha Péter jómódu gentryfiú, aki a tisztesség fogalmát nem tudja összeegyeztetni a tizenkét órakor való ebédeléssel.

És Barna Józsi ilyen instrukcziókkal ellátva neki indult a kalandos útnak.

Eleinte mindig esernyővel járt az utczán, abban bizakodván, hogy majd valami hirtelen záporeső szakad le s akkor találkozik majd egy hölgygyel, akinek nincs esernyője. Ez a legszebb formája egy ismeretlen nő megszólításának.

Hanem vagy nem esett az eső, vagy nem akadt védelemre szoruló hölgy, vagy pedig Barna Józsinak nem volt bátorsága, hogy hozzá lépjen. Denique, az esernyővel nem boldogult.

– Este könnyebben megy, – gondolta – nem látják az embert, aztán tényleg nem jár olyan sok megközelíthetetlen nő az utczán, mint nappal.

És bolygott este. Szép, kerek, szőke arczát megvilágitották az Andrássy-út, a váczi-útcza gázlámpái, majd belemerült a mellék-utczák sötétségébe. A szeme gyorsabban járt mint a lába, mert valahányszor azt mondotta magában: »Ez az!« – mindannyiszor meglassitotta a járását, mig az áhitott alak szerencsésen eltünt valami kapu alatt. Gömbölyödő termetét lihegve vonszolta egy-egy magános nő után, majd midőn elérte, mélyen az arczába tekintett. De mihelyt a nő tekintete érte őt is, hirtelen lesütötte a szemét s mintha jégverem volna a lelkében, közönbösen haladt mellette el.

– Ez nagyon tisztességes, – gondolta, ha hidegen néztek reá – méltatlanság volna őt inzultálni, csak azért, hogy elkésett valami látogatásnál.

Ha pedig mosolyogva, biztatva érte őt a virágos kalap alól valami égető szempár nézése, akkor fölháborodott benne az ő morális érzése:

– Olcsó diadal, nem kell.

És haladt tovább.

Midőn késő este holtra fáradva becsöngetett az ő lakásába, akkor tünődve állt meg a szoba közepében.

– Mégis csak gyámoltalan, gyáva gyerek voltál.

Aztán végig nyujtózkodva ágyán, egészen megváltozott. Holnap máskép lesz! Elvégre is az embernek nem az a hivatása, hogy erényőre legyen minden női teremtésnek. Aki erényes akar lenni, az maga vigyázzon magára és ne járjon késő este egymagában az utczán, ahol a hozzá hasonló veszedelmes vadászok leselkednek reájuk. Minden asszony gyarló, mondotta Duha Péter, és igaza is van. Mert gyakran tapasztalta az ő éjjeli botorkálásain, hogy azok az ártatlan nézésű leánykák, a kiket ő nem mert magszólítani, valami kevésbbé lelkiismeretes uri emberrel folytatták útjukat. Mert ő csak túlságosan skrupulózus, nem gyáva. Meg fogjuk látni holnap, a mikor sutba dobja a skrupulusokat.

Az a holnap pedig mindig csak holnap maradt. Szegény jó lelke minden még oly biztató alkalommal is visszariadt a vállalkozástól. Sokszor már egészen közel volt hozzá, hogy megszólítson valakit, de nem talált kellő formát hozzá. Mert forma okvetetlenül kell.

Egyszer azonban szájába repült a sült galamb. Már késő este volt, a király-utczában, ő éppen haza felé tartott, miután már egy fél tuczat leányt kisért tiszteletteljes távolságból. Egy fekete ruhás, karcsú leányalak járt a falhoz lapulva előtte. Tiszta, takaros volt a ruhája, a fején kopottas sötét szalmakalap, mely alól ragyogóan világlott elő csodálatosan szép sárgás szőke haja. Barna Józsi egy gázlámpa alatt érte utól s lopva az arczába tekintve, szokás szerint közönbösen tovább akart menni. De hirtelen delejes áram futott végig rajta, arczát elborította a vér s ő megfordult.

Egy mesésen lágy hang szólott utána, félig vergődve, félig fuldokolva:

– Bocsánat, uram!

Barna Józsi lekapta a kalapját és udvariasan lépett a leányhoz.

– Parancsoljon, kisasszony – mondta az ő jóságos lágy hangján, mely mindig pénzébe került, valahányszor egy jó barátjával szemben használta.

De a kisasszony nem tudott parancsolni. Hamvas, szép arczát (az egész teremtés nem lehetett több tizenhat évesnél) elöntötte a piros vér s nagy aczélkék szemeit elborította a viz. Arczszögletei vonaglottak a nagy fölindulástól. Barna Józsi látta, hogy itt hiába vár parancsot s jóságos részvéte segített az ő veleszületett élhetetlenségén. Jóságosan, mint egy nagybácsi, karjába öltötte a leány kezét és biztatóan szólott hozzá:

– Úgy-e, kisasszony, elkésett és most fél magányosan menni? Majd haza kisérem – a kapuig – tette hozzá minden félreértés kikerülése végett.

De a leány zavara erre csak növekedett. Reá támaszkodott a férfi karjára és hangos zokogásban tört ki.

– Nincs otthonom, nem tudom, hová menjek.

Erre aztán Barna Józsi jött zavarba. Hiszen még Duha Péter is először haza kiséri a hölgyét és csak másnap kiséri az őt. Egy pillanatra átvillámlott ugyan az agyán, hogy Duha Péter ilyenkor azt mondaná: »Sohase búsuljon kedvesem, az én lakásom elég tágas, elférünk benne ketten is.« De azért nem mondta. Csak törülte a homlokáról az izzadtságot s mintegy magában motyogta:

– Ez bizony nagy baj.

A leány ebből a beszédből rosszat sejtett, mert aggódva tekintett föl kisérőjéhez.

– Uram, – mondotta remegő hangon – segítsen rajtam, vigyen akárhova, csak el ne hagyjon. Hálás leszek, szolgálója leszek, csak magamra ne hagyjon ebben az irtózatos éjszakában.

Barna Józsi erre ismét a Duha Péter eszével ezt gondolta:

– Ez ugyan egészen világos beszéd.

De a maga fejével azt gondolta:

– A nyomorral nem lehet visszaélni.

– Arról szó sincsen, – fordult aztán a leányhoz – semmiképpen sem fogom elhagyni. De hát, tudja, a dolog kissé bajos, mert én magányos ember vagyok és csak egy szobám van. Ha csak nem riad vissza attól, hogy valami szállodában tölti egyedül az éjt?

Erre az a könyben uszó két nagy szem rámeredt az ő arczára, meglepetve, csodálkozva, és amint még Barna Józsi is észrevette, némileg csalódottan is. Bizonyos lemondó önmegtagadás volt a leány hangjában, a mint susogta:

– Ahogy ön kivánja. Köszönöm.

– Ez a leány félreértett, – gondolta magában Barna Józsi, de tartok tőle, hogy én is félreértettem őt. Talán mégis csak elég tágas lesz mindkettőnknek a lakásom.

Gondolta, de nem mondta. Ellenben észrevette, amint a leány félig önkénytelenül visszafordult és folyton egy kávéház világos ablakára bámult.

– Vacsorált már? – kérdezte s be nem várva a fölösleges feleletet, folytatta: – én még nem. Úgy-e, velem tart?

Beléptek. Valami harmadrangú kávéház volt, amilyen éppen a király-utczától telik. Álmatlan aszfalt-gavallérok, részeg jogászok és kétes exisztencziák füstölték tele a tarkatapétás nagy termet. Gúnyos, szemtelenül hunyorgató pillantások nyilaltak a sarokasztal felé, ahol Barna Józsi az ő védenczével helyet foglalt, mintha azt mondanák: »Értünk, értünk, csinos portéka. Gratulálunk.«

Barna Józsinak felforrt a vére fölháborodásában, hogy ilyesmit gondolnak róla ezek az emberek. Szerette volna mind kihajigálni az ablakon.

Forró tea és hideg sonka mellett aztán megtudott mindent. Nem mondom el a szép Szabó Magdolna históriáját, olyan közönséges és banális, mint minden igaz história. Az a kopott nóta az, mely egy szép leányról szól, akinek nincs kenyere, de van becsülete. Aztán találkozik egy vén javasasszonynyal, aki kenyérre váltja be a becsületét. Csak egy hónappal ezelőtt történt. Most örökös rabszolgája, akár szeretője is kész lenni annak a nemesszivű embernek, aki hajlandó őt föltartóztatni a lejtőn, melyen áll. Szivesen nélkülöz, beéri bármily kevéssel, csak éjszaka otthon lehessen, biztos fedél alatt.

Barna Józsit mélyen leverte ennek a bűnbánó szép Magdolnának a beszéde. Hogyne, mikor a töredelmes szókat a biborban úszó orczák, a mereven lesütött szempillák olyan megkapó őszinteséggel illusztrálták. Ime, egy szép gyermekéletű nő, akit lelketlen emberek boldogtalanná tettek. Nem tudta fölfogni, miképpen lehet valaki olyan kannibál természetű, hogy egy ilyen gyönge, gyöngéd teremtést megérintsen. Nem, ezt a szép, szerencsétlen gyermeket ő meg fogja menteni!

Megnyugtatta őt. Ne sirjon, nincs rá többé oka. Ha becsületes, jóravaló akar lenni, akkor ő mindenben segítségére lesz. Most pedig menjünk haza.

Becsöngetett a lakásán. Aztán meghagyta a házmesternőnek, hogy vezesse a kisasszonyt föl az ő szobájába, ő maga ma nem megy föl.

– Jó éjszakát, kisasszony, ön itthon van.

Barna Józsi ott ragadt a kapuban, mely orra előtt becsapódott. Aztán lassan megindult a legközelebbi szálló felé.

– No, ezt a kalandomat nem mondom el Duha Péternek. Kinevetne.

S midőn összekuporodott a szállóbeli rövid, kényelmetlen vaságyon, elgondolkodott:

– De mintha ez az én filantropiám mégis csak hasonlítana egy nagy szamársághoz!

*

– Jó reggelt! Kipihente magát? – Derék. Hát, kedves Magdolna kisasszony, gondolkodtam az éjszaka arról, hogy mitevők legyünk és azt hiszem, az eredménynyel ön is meg lesz elégedve. Ön természetesen nem lakhatik itt nálam, hiszen a rossz nyelvek nem hagynának nyugtot. De fogadok ön számára itt a házban egy kis szobát és gondoskodom önről addig, amíg saját erejéből meg tud élni. Mert az ön helyzetében csak a munka lehet az, ami visszaadja önnek lelke nyugalmát és önbizalmát. Úgy-e bár, ön is ezen a véleményen van?

– Igen – suttogta Magdolna.

– Hát lássuk csak: mihez foghatna. A legkényelmesebb persze az volna, ha berendezhetnék önnek egy kis trafikot, de fájdalom, ahhoz több pénz kell, mint amennyi nekem van. Valami más női foglalkozás után kell tehát látnunk. Ért-e valami kézimunkához?

– Tudok varrni, egy kicsit himezni és – énekelni is. Ezt az utóbbi képességét bizonyos mohósággal hangsulyozta a szép Magdolna.

– Akkor minden rendben van. Még ma hozatok magának egy takaros kis varrógépet, munkáról is gondoskodom. Nagy az ismeretségem, munkában sohasem lesz hiány. Különben is a kezdet nehézségein majd túlsegítem én.

– Nem volna-e czélszerűbb, ha a szinháznál próbálkoznám? – koczkáztatta félénken a leány.

– A szinházra, kedves gyermekem, nem szabad gondolnia. Jól ismerem azt a levegőt, nem tesz jót önnek. Örökös csábitásnak, örökös ostromoknak van ott kitéve. Bizony kár lenne odamenni.

– Igaza van, – válaszolta a leány. – Köszönöm, nagyon köszönöm a jóságát, dolgozni fogok.

És dolgozott. Egész nap vidáman kopogott a gépe. Szegény Barna Józsi anyagilag majd tönkretette magát, mert a sok munkát, amit védenczének hozott, a saját számlájára csináltatta és fizette oly búsásan, ahogy a varrómunkát sohasem fizették még. De boldoggá tette őt a tudat, hogy ezt a jóravaló, fiatal szép leányt megmentette a tisztességes életnek. Sőt gyakran, ha el-elnézegette azt a szenvedő szép arczot, melyen bizonyos szelid melankólia borongott, hallgatta a gép dolgos kopogását, az a gondolat is járt át az agyán, hogy miért ne? – hátha a maga számára mentette őt meg?

Egyszer délután azonban, amint a kávéházból hazatért s bekopogtatott Magdolna szobájába, az a regényekből jól ismert meglepetés érte őt, hogy a szép leány helyett egy tintafoltos levelet talált. Szólott ez a levél az egyetlen jóltevőnek, akit a levél irója örökké hálás emlékezetben fogja tartani, bár jóságára érdemetlennek tudja magát. Kifejti továbbá azt a filozofémát, hogy annak, aki egyszer vétkezett, már nincs veszteni valója és minthogy ő ma a népszinházi karénekes-próbán nagy sikert aratott, nem akar nemes jóltevőjének továbbra is terhére lenni. Maradt hálás köszönettel: Szabó Magdolna, s. k.

Midőn Barna Józsi ezt a levelet kisillabizálta, úgy érezte magát, mintha egy mázsa arany higannyá olvadt volna a markában. Aztán kifordult a kis szobából s fölhaladva a saját lakása felé, azt mormogta magában:

– Mégis csak nagy szamár voltál.

Két héttel később az Andrássy-úton egy fiakkerben látta Szabó Magdolnát. Elegáns volt, mint egy grófnő és Duha Péter ült mellette. A leány észrevette őt s hirtelen odahajolt gavallérjához. Valamit súgott neki.

Másnap pedig Duha Péter mosolyogva veregette meg Barna Józsi vállát és félig gúnyosan, félig szánakozva mondotta:

– Gyerek vagy te, Józsi, legjobb lesz, ha megházasodol.