Fagy

Igen szépen köszönöm, kedves barátném, a meghivást és különösen a postscriptumot, mely Czili néni megérkezéséről értesít. Nagyon örülök, hogy Czili néni előre is örül a viszontlátásnak, de fájdalom – mértéktelen elfoglaltság kifogása alapján – kénytelen vagyok a találkozás még nagyobb öröméről lemondani.

Ez neki szól. Önnek, kedves barátném, őszintén megmondhatom, hogy Czili néni megérkezése riaszt el engem mai estélyétől. Pedig úgy szeretek önöknél lenni. Olyan kedves, apró szobáik vannak, filigrán apró butorokkal. Apró poharak az apró tálczákon, apró gyermekek, apró háziasszony és apró örömök – úgy szeretek mindent, ami apró, csak éppen Czili nénit nem.

Ne értsen félre és ne vádoljon következetlenséggel. Czili néni igen tiszteletreméltó hölgy. Szép is, jó is, okos is és az a tiszta fehér haj, mely fiatal szép arczát környezi, egyszerűen földöntúli. De nagyon unalmas. Unalmas szépségénél, szeretetreméltóságánál és okosságánál fogva. Unalmas azért, mert ő tudja, hogy szép, szeretetreméltó és okos, és mégis akar szépnek, szeretetreméltónak és okosnak látszani.

Amilyen émelyítő irásomban ennek a három melléknévnek a halmozása, éppen olyan émelyítő a Czili nénivel való együttlét. Úgy érzem, mintha czukros vizben fürödnék és a czukor bevenné magát egész valómba. Egy kis keserüség, egy kis rútság, egy kevés ridegség és legalább egy csöpp ostobaság türhetővé tenné a helyzetemet. De semmi, semmi, Czili néni olyan, mint egy melléknév a hatvanas évekből, nagy betüvel irva.

Egy csöppet sem csodálkozom azon, hogy Czili néni pártában maradt. Honnan az ég szerelmére vegyen egy férfi bátorságot, hogy a tökéletességek ilyen gyüjteményét örökre a magáévá tegye? Czili néni most negyvenéves és az arcza még mindig oly szép és fiatal, mint tizenhatéves korában volt. És a haja már tizenhatéves korában olyan galambfehér volt, mint amilyen mostan. Czili néni olyan tökéletes, hogy az idő, a változás, a hervadás sem fogott ki rajta. Gyermekleány korában vén leány volt és vén leány korában még mindig fiatal. Ha ez nem kisérteties, akkor egyszerűen ízetlen.

Jól emlékszem még reá, tizennyolcz esztendős korában. Én akkor vagy kilenczesztendős gyerek voltam és nagyon szerettem hozzájuk menni. Szerettem az ő kisvárosi sötétes lakásukat, a virágos szőnyegekkel, az üvegszekrénynyel, mely tele volt finom üveg- és porczellánneműekkel. A horgolt asztalterítőt, a díszkötéses könyvekkel és a fehéren bevont vörös ripszfauteuilleket, melyek geometriai preczizitással voltak félkörben az asztal körül állítva. Szerettem továbbá az ő süteményeit, melyek tiszta czukorból, csokoládéból és mandulából készültek, mazsolával telehintve; akkor még jó fogam volt és nem szivaroztam, akkor még rajongtam az édességért és szerettem Czili nénit. Már akkor is megragadott az a megható ellentét az ő piros szép arcza és fehér, selymes haja között. Tökéletes, karcsú termetét mindig sötét ruha födte és ő úgy lebegett a sötétes szobákban, méltóságosan, világítóan, mint bárányfelhős égen a hold.

Háladatossággal gondolok arra az időre, mikor Czili néni arczon csókolt és az ölébe ültetett. Olyan nagymamás volt irányomban tizennyolczéves korában. Tisztelettel és áhitattal hallgattam beszédét, ha egy-egy könyvet, melyet visszahoztam neki, magyarázgatott. Megmutatta nekem az összes folyóiratok fametszeteit, elmondta nekem, ki festette, hol él, mekkora nagy festő az illető és milyen iskolához tartozik. Majd a zongorához ült és a nagy mesterek műveit játszotta nekem, egyre figyelmeztetve engem a szépségekre, a jellemző motivumokra. Neki köszönhetem, hogy gyermekkoromban már akkora műveltségem volt, mint kevés fiatal embernek, midőn rigorózumra készül.

Oh, én rajongtam akkor Czili néniért. A megtestesült jóság és fölény volt ő, nemcsak az én gyermekszemeimben, hanem az egész kis város apraja-nagyja szemében. Vasárnap délután, ha a kis város színe-java ő náluk összegyűlt, a sok okos férfi és szép leány közül ő vált ki fönségesen, fölényesen, de szeretetreméltóan, szeliden, a megtestesült harmónia. A fiatal emberek hódolattal közeledtek feléje, a szokott enyelgő hangot, melyet más leányokkal szemben alkalmaztak, vele szemben mindig fölváltotta bizonyos tiszteletteljes várakozás hangja. Nem vitatkozott soha. Szerényen, figyelmesen hallgatta a sokszor heves vitákat, s ha aztán egyik-másik fél őt hívta föl birónak, akkor szeretetreméltó, lágy hangon, egyszerű világos szavakkal megmondta a saját véleményét és az döntött. Olyan kristálytiszta, határozott és kijelentésszerű volt minden, amit mondott, hogy ahhoz a dologhoz nem lehetett többé hozzászólani. Ilyenkor mindig perczekig tartó csönd állott be, mely szinte kinosan hatott. És Czili néni magában elmerülve, egy kissé nekipirulva nézett maga elé, mintha lelkében újra élvezné saját nyilatkozatát, de azután, magához térve átlátta a helyzetet és fölényes szeretetreméltósággal ismét megindította a beszélgetést. Szép lélek volt a szó nemes értelmében. Rajongott a művészetért, az irodalomért és különösen a szép verseket szerette. Gyönyörűséggel czitálgatta az élő és holt költőket, nem mintha olvasottságát akarná fitogtatni, hanem mivel tele volt költészettel és a czitálás neki épp oly belső kényszerűség volt, mint más embernek egy dal dudolása, mely bevette magát a lelkébe.

Ennyi kiváló tulajdonság mellett, az általános tisztelet és csodálat közepette szinte érthetetlen, hogy lánypajtásai között nem akadt egyetlen irigye sem. Irigyelték és megszólták a szőke Sárikát, mert őt tartották a legjobb tánczosnőnek és irigyelték, megszólták az alispán ferdeszájú Rózsáját, mert az ő házuknál fordult meg a legtöbb katonatiszt. De Czili nénin valamennyien osztatlan szeretettel csüggtek, túlliczitálták egymást az ő dicséretében és mindenki örült, ha szinházban, tánczmulatságon fölragyogott a Czili néni ezüstös szép haja.

Most már értem, hogy a lányok között nem volt rosszakarója. A leányoknak csodálatosan helyes ösztönük van, ők öntudatlanul kiérezték, hogy Czili néni minden szépsége és minden fényes tulajdonsága mellett nem vetélytársuk. Czili néni sokkal fenségesebb volt, semhogy egy fiatal embernek eszébe juthatott volna, hogy neki udvaroljon. Annyi tisztelettel és csodálattal töltött el mindenkit, hogy szerelemre senkisem gondolt. Hiszen Czili néni nem közönséges leány, az olyan közönséges és léha érzelem, mint a szerelem, dehogy férkőzhetik az ő tiszta, jó szivébe! Aztán szinte nevetségesnek is tetszett mindenkinek, hogy Czili néni ezek között a fiatal emberek között hozzá méltó férjet találhasson. Csak egy nagy művész vagy költő méltó ő hozzá s bizonyosan egy olyan lesz is a férje, ha ugyan méltó lesz reá.

Öntudatlanul mindenki tisztában volt azzal, hogy Czili néni olyan leány, akit senkisem fog elvenni, éppen tökéletességénél fogva. Néha ő maga is mintha sejtette volna ezt, s mintha hizelgett volna neki ez a föltevés. Később azonban nyugtalanította. Az ő korabeli barátnői sorra léptek az oltárhoz és Czili néni valamennyinél nyoszolyóleány volt. Csodálatosan szép nyoszolyóleány. És esküvő után szeretettel csókolta meg a menyasszonyt és kivánt neki minden jókat.

Végre is egyedül maradt. Tapasztalta, hogy a leányok közül, akik az ő kedves kis otthonában vasárnap délután összegyűltek, ő nemcsak a legszebb és a legokosabb, hanem a legöregebb is. A fiatal embereket, akiket fogadott, abból az időből ismerte, mikor könyvtáskával a nyakukban, jártak a városi algimnáziumba. Szomorú, merengő lett. Nem csoda. Hiszen olyan igazságtalanság az élettől, hogy őt ott felejti a régi helyen. És kezdte magát idegennek érezni a régi otthonban, az új generáczió közepette s nem maradt számára más vigasztalás, csak a könyvek, a rézmetszetek és zongora.

Lássa, kedves barátném, midőn hosszú évek múltán újra találkoztam önöknél Czili nénivel, az ő viruló, változatlanul szép arczával, fehér hajával és szelid, okos hangjával, akkor mély meghatottság szállt meg. Oly nyugodtnak, oly derültnek látszott és én mégis sajnáltam őt. És tanakodtam magamban: hát csakugyan kibékült-e sorsával, valóban olyan tökéletes-e, hogy szerelem nem fért hozzá soha? És mikor beszélgettem vele, úgy éreztem magam, mintha még mindig kilenczesztendős fiú volnék és ő oktatna engem. Még mindig irodalommal és művészettel volt tele és én bámultam az ő nagy tudását, az ő finom izlését és megsemmisültem saját tudatlanságom érzetében. Azt hittem, hogy még mindig bámulom őt, mint annak idejében és hogy az a kényelmetlen érzet, mely elfogott, csak onnan való, mivel sem tudásban, sem eszmei röptében nem birom őt követni.

De vacsoraközben, midőn Gessner idilljeit elemezte, tisztába jöttem két dologgal: ez a művelt beszéd nagyon unalmas és ez a nagyműveltség és széplelkűség egy pártában maradt vén leány egyoldalúsága. Ez nem többé jelleméhez tartozik, hanem modorává vált; korbeli hátrányát szellemének ragyogásával akarja feledtetni. Szóval, én Czili nénit rendkivül hiúnak találtam. Úgy látszik, hogy ő most úgy gondolkodik magáról, mint annak idején a többiek és mutogatja magát, gyönyörködik saját magában. És az ő hiúsága nemcsak szellemére vonatkozik, hanem külsejére is. Tudja, hogy ő most is olyan szép, mint volt és büszke reá. És erősen fűzi magát és szinte nyárszerűen meleg tavaszi este kék bársonyruhában jelent meg, mert az a bársony valóban jól illik neki.

Fáj a szívem, hogy Czili néni, akire hálával és szeretettel gondolok vissza, most ilyen szinben tünik föl nekem. Szeretnék toleráns lenni és szeretném szuggerálni magamnak, hogy a régi, a a változatlan Czili néni époly érdekes, mint volt azelőtt, de nem tudom. Megkönnyebbülten bucsúztam tőle, midőn tavaly kétheti tartózkodás után visszautazott szülővárosába és komolyan megijedtem a postscriptumától, melyből megérkezését tudtam meg. Nem kerülhetem el a vele való találkozást, de halogatom, amennyire csak lehetséges. Ma estére kegyelmezzen, kérem. Majd holnap, majd holnapután, vagy a jövő héten, amikor csak bokros teendőim megengedik. Úgy-e nem haragszik?