Mese.
I.
Figyeljen.
Nagyon, nagyon messze innen történt. Ember oda nem jár, hir onnan nem jön. Kiesik a világ útjából – talán ez a darab föld nem is forog a földdel. Túl van a vámsorompón.
Festő-szekrényemmel a kezemben gyakran barangoltam be ezt a halálos néma vidéket. Sivár homokpusztán túl egy beteges, sárga ákáczerdő. A sárga ákáczerdő közepén egy fekete víz. A fekete vízben békák kuruttyolnak. Fölötte varjú károg.
Egyik satnya erdőrészletről a Szomorúságot szoktam festeni, a másikról a Babonát. A süppedő homokos talajból itt is, ott is egy-egy barna kő bukkan elő, esőmosta, olvasatlan betűkkel. Temető volt itt.
Köröskörül robog az iparos élet. Kémények merednek ég felé, füstöt okádva, de ez a füst inkább ott marad a mozdulatlan levegőben, semhogy leereszkednék erre a vidékre. Két oldalt a vasut sinei kerülik meg és a vonatvezető ezen a tájon megsarkantyúzza a masináját, hogy sikoltva, lelkendezve menekül tova a jelenkor felé. Mert ez a darab föld el van átkozva, meg van babonázva, az idő megállott fölötte, és aki ráteszi a lábát, rég elmult századokba van visszavarázsolva.
Aki itt meghal, az nem jut a mennyországba, hanem a lelke elvándorol valamelyik állat testébe. A saját szememmel láttam. Az erdő északi szélén fatömbökből összetákolt kunyhó, abban lakik az öreg erdész öreg feleségével. Ismerem őket jól. Be szoktam hozzájuk térni egy pohár kecsketejre és tudakozódni Margit után. Margit az ő gyermekük. Egy gyönyörű, háromesztendős vizsla. Benne lakik most a kis Margit lelke, aki meghalt ugyanazon az éjszakán, mikor a kis kutya született. Bizonyos, hogy a kis leány lelke belé költözött, mert az anyja úgy tudja és az anyasziv nem csalatkozik. A vén erdészné azonkivül látta is, ahogy a kis Margit rózsaszinű lelke egy darabig ott röpködött a fekete udvaron és aztán eltünt a kutyaólnál. És szeretik most Margitot, a kutyát, ahogy szerették, mikor még feketehajú, kis gömbölyű leányka volt.
II.
Hallott már a villik tánczáról?
Én láttam őket. Csikorgó téli hidegben odamenekültem. Olyan szomorú voltam, a múlt jutott eszembe. És menekültem arra az elátkozott vidékre, ahol minden szomorú és ahol a sírkövek megbarnultak és sülyedőben vannak.
Minden fehér. Ez a vidék még fehérben gyászol. És átvergődtem a hópamacsokkal tele bozótokon és egyszerre csak lelapultam és nem mertem lélekzeni. Előttem a fekete víz, most kerek fekete jégtükörré fagyva és a jégen fehér gyolcsba öltözött leányok korcsolyáznak, kétségbeesett gyorsasággal keringve, kóvályogva. A villiket láttam tánczolni, a szerencsétlen menyasszonyokat, akik meghaltak, mielőtt násztánczukat ellejtették és most a sok el nem csattant csók nem hagyja őket nyugodni. Kikergeti őket valamely megátkozott erdőbe és ott összefogózkodnak és körbe karikáznak, és ha egy férfi téved közéjük, azt megragadják, megforgatják és el nem eresztik, míg lélekszakadva, holtan össze nem rogy.
Körbe karikázva hat vakítóan szőke leány, a legfiatalabb alig tizenkét éves. Őrült, hihetetlen sebességgel, zajtalanul suhantak a jégen, ahogy halandó ember nem képes. Majd valami víg dalba fogtak, egy lelkendező, szakadozott nótába, melytől az ember szeretne sírni. És a kör közepén egy gyönyörű szép teremtés, amilyent még nem láttam, amilyenről nem álmodtam. Sűrű fekete hullámokban lebegett körülötte a haja, amint lassan, méltóságosan állott a repülő szőke leánysereg közepén és forgott saját maga körül. És a szeme olyan fekete, olyan babonás – egy tizennyolcz éves csillagtalan éjszaka, melyen néha-néha villám czikázik keresztül.
Majd felbomlott a kör, a szőke leányok kaczagva szétrebbennek és szilajan száguldanak a jégtükrön. Az a fekete leány pedig méltóságos lassúsággal indul a tulsó part felé, ahol egy szánkaszéken, fekete kendővel leborítva, ül valaki. Leül melléje és az ölébe temeti a fejét. Ezt a csoportot ki kellene faragni márványból és a legboldogtalanabb ember sírjára helyezni sírkőnek.
Egy kéz nehezedik a vállamra. Végem van – el vagyok veszve. Nem, az én öreg barátom, az erdész volt, az ő komoly barna arczával, szótlan, egy fehér rengetegbe vesző ajkaival. Fölkeltem, megszorítottam a kezét. Nem szoktunk beszélni egymással, ha nincs mondanivalónk.
Remegtem. A leányok észrevettek. És a legkisebbik, mint a villám, ott terem a szánkaszéknél és száguld vissza, felénk, egy pár régi, rozsdás fakorcsolyát lóbálván a kezében, egyenesen felénk.
– Tánczoljon velünk!
A villik tánczra hívnak!
És én felkötöm a korcsolyákat és remegve kérdem társamtól:
– Kik ezek?
Az, csizmájáról lerázva a havat, válaszolja:
– Hauer Márton leányai.
Hauer Márton!
Szép asszonyom, kinek rózsás keze most is az enyémben nyugszik, nem fogja-e irtózva visszavonni, ha megtudja, kinek a kezét szorítottam meg meleg barátsággal? Gondoljon arra, hogy nem most történt, nem itt történt, hanem sok száz évvel ezelőtt, azon az átkos vidéken, ahol nem ismerik még a mi világunkat. Hauer Márton nem ismer bennünket, nem tudja, hogy mi is emberek vagyunk és hideg vérrel, közömbös szivvel végzi a munkáját.
Hauer Márton a hóhér.
Tánczoltam velük. Az én holländerjeim, az én ügyes hármasaim a legnevetségesebb kontárság az ő művészetükhöz képest. És ők kikaczagtak és mondták, hogy majd ha többször kijövök, majd megtanítanak engem korcsolyázni. Nem kérdezték, ki vagyok, mi vagyok, mintha régi, régi jó barátjuk lettem volna, úgy bántak velem.
És odavittek a szánkaszékhez – istenem, szerettem volna leborulni és imádkozni a szépség e remekéhez. Egy szőke asszony ült ottan, oly szép és oly szomorú volt. Sírtam, midőn nagy fekete szemébe néztem és ő sóhajtott – oly természetesnek találta, hogy egy idegen ember sír, ha a szemébe néz.
És mintha a földből bukkant volna ki, ott termett Hauer Márton. Őszbe csavarodó hajjal, hollófekete szakállal, valóságos banditaalak. És durván, erőszakosan szorította meg feléje nyujtott kezemet és szeme baljóslatúan villogott. Ő sem volt kiváncsi kilétemre.
De midőn arra az asszonyra nézett, mintha tüzes kazánból lángok csapnának ki, úgy lobogtak a szemei. És az asszony is galvanizáltan, reszketve szökött föl helyéről és ráborult a széles mellre és őrülten, szilajan csókolóztak. Párázott körülöttük a levegő és én reszketve törültem le homlokomról a verejtéket. Láttam az emberi szenvedélyt sziklákat rombolva, halálon, vészen keresztül rohanni, de erről a parazsas, izzó szerelemről nem volt fogalmam, míg Hauer Mártont nem láttam a feleségét ölelve.
A leányok körénk gyűltek és kiváncsian nézegették a festőszekrényemet.
– Mi ez?
Megmagyaráztam nekik. És mutattam nekik néhány vázlatot, az egyiken az erdész kunyhóját. Ráismertek és nagyon csodálkoztak rajta.
Besötétedett. Haza készültem. Egy darabig együtt mentem velük, aztán elváltunk. A sötét erdőben egyre világítottak azok a ragyogó szőke fejek és közülök magányosan, külön világként emelkedett ki az a fekete, szomorú leányfő. Szomorúbb voltam, mint mikor jöttem és egyre kínzott az a marczangoló bú, mely annak a szőke asszonynak fekete szemeiből áradt a lelkembe.
Egyszerre valaki megragadja a karomat és lihegve, szaggatottan kérdi valaki:
– Hol lakik? Mikor mehetek magához?
Megrendűltem. Az a fekete leány volt. Magam sem tudva, mit beszélek, hebegtem:
– Mit akar?
– Fessen le engem, fessen le engem, de hamar, még holnap. Úgy-e, hogy megteszi? Szegény Péternek akarom adni.
III.
Lefestettem szegény Pépát, szegény Péter számára. Igaza volt, jó volt sietni.
Hauer Márton tornáczos háza mögött nagy veteményes kert van. Ennek a kertnek a végén kicsi virágos kert. Szegfüvek, százszorszépek és óriási napraforgók közűl ki-kibukkan egy-egy barna, esőmosta kő, olyan, amilyenek az erdőben szétszórva találhatók, rajtok ügyetlen fekete festékes betűkkel egy-egy leánynév.
– Kik ezek? – kérdeztem az erdésztől.
– Hauer Márton leányai.
És most hozzájuk került egy új kő, szegény Pépa számára.
Péter bejárta az egész erdőt és kikereste a legnagyobb követ. Kivájta és széles hátára vetette, úgy czipelte sűrű könyhullatással a virágos kis temetőbe. Odatette Pépa sirjára, aztán zokogott, zokogott szinte állatiasan és aztán csikorgatta a fogait és fenyegetve rázta az ökleit.
– Jaj nektek, ha még egyszer megtörténik!
Szegény Pépa, nem hittem neki, midőn azt mondta, hogy még a tavaszszal meg kell halnia.
– Nem látja, hogy a hajam már egészen fekete?
A fekete Pépa egy félesztendővel ezelőtt még olyan ragyogóan szőke volt, mint a testvérei. Aztán egyre sötétedett a haja, mígnem oly fekete lett, mint az örökkévaló éjszaka. Az ő testvérei is, akiket a kis kertben eltemettek, mind fekete hajúak lettek, mire meghaltak.
És Péternek, a vadnézésű, csöndes lelkű hóhérsegédnek, Pépa volt a harmadik menyasszonya. Oly világító szőkeségben ölelte magához a szép fiatal teremtéseket, de mire esküvőre került volna a sor, megbarnultak, megfeketedtek a szőke hajszálak és a föld alá kerültek. S mindannyiszor gyermeksírás verte föl a hóhértanyát – a feketehajú meghalt és nyomban született egy szőke teremtés.
Pépa és Péter kitudták már ennek a rejtelmes szülés-halásnak a nyitját. Ezen az elátkozott földön bűn oly szenvedélyesen szeretni, ahogy Hauer Márton és felesége szeretik egymást. És isten bosszúálló és könyörületes, megveri a bűnösöket és megkönyörül az emberlelkeken. Erre a darab földre nem szán többet hét leányléleknél és meg kell halnia a legidősebbnek, hogy legyen lélek az új magzatnak. És Péter, szegény Pépa hűlt holttestére borulva, vérben forgó szemekkel rázta az öklét a gyászoló szülők felé és a fogai közül sziszegte feléjük:
Igaza volt, átlátták ők is. Midőn életet adnak egy új magzatnak, ezzel megölik a legkedvesebb, a legidősebb leányukat.
Legyen nekik isten irgalmas, aki oly kegyetlen sorsot mért reájuk.
IV.
Egy pohár kecsketejre az erdészlakásba. Az első, akit látok, Hauer Márton felesége, kicsike gyermekével az ölében.
Oly szomorú és oly sápadt volt. És fekete szemei besülyedtek a szép, hamvas homlok alá.
Az udvar közepén egy százados diófa, annak árnyékában űlt. És a diófa ágai szomorúan susogtak, egy monoton, bús melódiát, melytől elszenderűlt a csecsemő és könyekre fakadt a szép, szomorú asszony.
Elhatározták magukat egy súlyos, egy lehetetlen lépésre és megtették. Váltak. Az a szerelem, mely gyilkol, nem ápolható. Meg sem csókolva a férjét, kicsi gyermekét ölébe kapva, úgy menekült a hóhér házából az erdész kunyhójába. Mindennap átzarándokolnak hozzá az ő gyermekei és ő sírva csókolja végig a szőke fejeket és kérdezi, hogy hogy nincs-e baja az édes apának. És küldi égő üdvözletét neki és esdekel, hogy ne jőjjön erre a tájékra, mert halálos veszedelem volna, ha újra látnák egymást.
És Hauer Márton nem is nézett soha feléje. Ott csatangolt az erdőben őrjöngő kétségbeeséssel a lelkében és vad dühvel kezelte a puskáját. A sűrű dörrenések áthallatszottak a szőke asszonyhoz a vén diófa alá és ő megismerte a puska szavát és hányta, hányta a csókokat a táj felé, ahonnan a puskaszó hallatszott. Ezek a csókok tán el is érték czéljukat, tán odatapadtak Hauer Márton lázas arczához, mert ez az arcz úgy égett, ahogy csak neje csókjaitól tud égni.
Meddig tart ez így?
Isten könyörületes. A szőke asszony egyre fogy, egyre gyöngül, már alig tudja táplálni a gyermekét. Mire elhervad az idei sárga lomb, talán a nagy istennek egy újabb lelke van és meghagyja élőknek azokat, akik még élnek.
V.
Mi ez?
Margit, a gyönyörüséges, a szelid, a ragaszkodó vizsla dühösen ugat, midőn az erdészné oda nyujtja neki a táplálékát.
– Margit, mi lelt? Nem ismersz?
A kutya nyugtalanul morog, aztán nyöszörögve odakúszik az öreg asszonyhoz és nyalja a kezét.
– Na így, kis aranyom.
De azért a húshoz nem nyúl. Sőt ismét nyugtalanul morog és dühösen csahol. A szemeit vér borítja el.
– Margit beteg, – jelentette az öreg asszony a férjének és félénken, reménykedve nézett rá.
– Margit! – kiáltja az erdész.
A kutya az ágy alá bújt és onnan ugat az erdész felé.
– Margit, Margit! – kiáltá ez kétségbeesetten. – Nem ismersz?
És ekkor a kutya dühösen rohan elő, szájából omlik a tajték és az erdész alig birja nyakánál megmarkolva megakadályozni, hogy meg ne harapja.
Margiton kiütött a veszettség. A szegény öregek tisztában vannak vele.
Margitot el kell pusztítani.
Nem felejtette-e el, hogy kicsoda ez a kutya?
Ez a kutya az ő tulajdon gyermekük, az ő gyönyörűséges kis leányuk, kinek rózsaszinű lelke abba a kutyába költözött. És most el van veszve másodszor is és tulajdon kezükkel el kell pusztítani.
Megtehetik-e?
Nem, százszor nem. Inkább vele együtt vesznek, de az apa nem ölheti meg a tulajdon gyermekét.
És Margit visszahúzódott az ágy alá és fájdalmasan nyöszörög. És a két öreg szótlanul dűl a faragatlan asztalra, a férfi borúsan néz maga elé, az asszony kötényét az arczához szorítva, csöndesen sír.
A kemencze mellett a sarokban pedig ül a beteg szőke asszony és nézi őket. Küzködik magában. Végre fölkel és odanyújtja gyermekét az erdésznének:
– Vigyázz reá, én elviszem Margitot.
Margit egészen megszelídült. Egyszeri hivásra előbújt és engedelmesen nyujtja nyakát a zsinegnek. És a szőke asszony megindul vele, lassan, bátortalan lélekkel az irtózva került, sovárgva áhitott táj felé, ahol az a férfi lakik, kinek szerelme oly perzselő és oly gyilkos.
Csak a kapuig viszi, ott beengedi a kutyát és menekül vissza. Nem akarja látni a férjét s ha látja, szárnyakon fog tőle menekülni.
Süt a nap. Mily ritkaság: valahol a közelben madár csicsereg! A levegő át van itatva erdei illattal, a fák tele ákáczfürtökkel és a bokrok is virágzanak. Oly édes, oly epedő a nyár, és ő megy hazafelé. Isten adjon neki erőt.
És látja azt a szerelmes férfit és égető szomjúság fogja el: csókszomj! – Istenem, lám Margit egészen szelid, lám nincs is baja – jó lesz visszafordulni.
A lábai inognak. Leül egy kőre. Ha ott maradt volna férjénél, talán ez a kő már odakerült volna az ő virágos kertjébe annak a főnek jelzéséhez, mely szőkén, epedve pihen most vőlegénye mellén. Maradjon az a fő boldogan azon a sokat szenvedett férfikeblen, sorvadjon ő el végképp, a hogy eddig sorvadott. Nem teszi ki magát újabb kisértésnek, nem megy vissza.
De ekkor a kutya dühösen szökik reá, alig tudja magától elhárítani a tajtékos, csattogó szájat. Felszökik és rohan, rohan a kutya előtt, aki dühösen, veszetten rázza a zsinórt és nem akar előre menni. Majd megbokrosodik és rá akarja magát vetni az asszonyra. És most az asszony menekül az üldöző kutya elől, lobogó ruhával, ziháló tüdővel, kétségbeesetten segítségért kiáltva.
Ott van a hóhérháznál. Neki a kapunak! Öklével kétségbeesetten dönget egyet rajta s ekkor a kutya utólérte. Ösztönszerűen, tudatát vesztve markolja meg két kézzel a dühöngő állat nyakát és akkor nyilik a kapu – egy ököscsapás az állat fejére, amire az élettelenül hull össze és ekkor ő ájultan fekszik férje karjaiban, aki fuldokolva, lihegve csókolgatja.
Mögöttük valaki sikolt. Péter állt ottan, puskával a kezében és karjába dőlve a menyasszonya, a negyedik menyasszonya, aki iparkodik leszorítani a püska csövét.
– Péter! Az apámat!
Péter egy darabig küzd vele.
– Megölöm őket, különben ők ölnek meg téged.
De aztán elejti a puskát és a nyitott kapun keresztül az erdőbe veti magát.
VI.
Az erdészlakásban a gyerek sir, sir az anyja után. Beesteledett és az még mindig nincs itt. Az öregek szótalanul, gyászoló lélekkel ülnek az asztal mellett és várnak. Aztán nyugtalankodni kezdenek. Az öreg végre fogja a puskáját és kimegy. Hátha azt a szegény asszonyt megharapta az a…
Egy óra mulva visszatér. Szótlanul, komolyan fogja a síró gyermeket és viszi magával. Az asszony nem kérdez semmit, tudja, hogy az asszony nem fog többé visszatérni.
És a következő évben a hóhérnál új gyermek sír a bölcsőben és a virágos kertben új sírkő emelkedik.