Fagy

Esztendőnkint vagy tíz kiló szűz dohányt küldtek neki hazulról, ez volt az apanage-ja. Innen van az is, hogy a pipája mindig égett, de a kályhában nem volt sohasem tűz. Egy piszkos, sötét udvarra nyiló kamra-féle volt a lakása, s ő délután ott ült az ablakban egy sánta asztal mellett, orvosi könyvei fölé hajolva és fújta, fújta a füstöt és dudolta a nótáját:

Ismerősei, barátjai sohasem látták ebédelni és sohasem látták rosszkedvűnek. Csikorgó, téli hidegben egy foszlott sárga nyári kabátban járt, melynek zsebeiből kidagadtak az ő nagy, vörösre fagyott kezei. Az ő számára még nem találták föl a téli kabátot. Fázott az ember, ha ránézett erre a hórihorgas sárga alakra, fekete szalmakalapjára, vörös kampós orrára, hártyás arczára és nevető kék szemeibe. Az egyetemen nem volt mulatság, míg ő oda nem ért. Akkor aztán megindult a nevető zsibongás, a vicz és az adoma csak úgy repült végig a bonczolótermen, hogy szinte odavágódott az ember fejéhez.

Amellett nem volt szorgalmasabb s nem volt értelmesebb tanítványa egy tanárnak sem nálánál. A sok nélkülözést, a sok nyomorgó testi kínt mintegy beleölte a könyvekbe s negyedéves korában a tanárok elismerték tekintélynek s jövendő kollegájukat látták benne.

Midőn sok névtelen kínlódás és nyomorgás után megkapta az orvosi oklevelét, azzal a száz forinttal, melyet egy kétkötetes orvosi munka lefordításáért kapott, fölült a vasutra és utazott haza. Egyenruhában utazott s a kis alföldi állomáson föltette a nagy tollas csákóját, úgy állított be a szülei viskójába.

Nem mondható kellemes otthonnak. A törött ablakon keresztül sűrű fekete felhőkben tódult ki éppen a füst – sok, sok idő multán először raktak tüzet a dűlöngő kemenczében. Az ajtó előtt egy öreg, reszketős paraszt ült, pipával fogatlan szájában és szintén füstölt. Körülötte a falu vén asszonyai és a templom koldusai, – az öregnek jó barátjai – akiket oda gyűjtögetett maga körül, hogy lássák az ő doktor fiát. S midőn meglátta őt, az ő díszes egyenruhájában, ravaszul hunyorgatott szürke szemeivel:

– Lássátok, még generális is. Most már úr vagyok.

Odabent az egyetlen szűk szobában egy rossz, nagyon rossz ebédhez ültek le. Az apja, az anyja, a két húga, a sógora, a sógorasszonya, mind azzal mulattatták, hogy elmondták neki az ő sok bajukat, az ő nagy nyomorúságukat. Az egyiknek tehénre fájt a foga, a másik az Amerikába költöző szomszéd két holdjától várta sorsa jobbrafordulását, az édes anyja egy új házat és az öreg két lovat rendelt meg magának. A húgai beérték egy-egy selyem viganóval, hiszen ha édes szüleinek új háza és teli istállója lesz, nincs nekik egyébre szükségük, csak selyem viganóra.

A fiú pedig nevető szemekkel bólogatott hol az egyiknek, hol a másiknak, és tisztára átlátta, hogy a familiának valóban szüksége van mindezekre. S mivel a familia nem látta volna át, hogy évenkinti tíz kiló szűzdohány öt esztendő alatt még sem termi meg mindazt a sok okvetetlenül szükségeset, kiteregette előttük a nagypecsétes diplomát, ami nagyon tetszett nekik s odaadta nekik a száz forintját, ami még jobban tetszett nekik. Az öreg paraszt másnap kiállott a piaczra s mutogatta a pénzét és nagy fennen kérkedett, hogy hát ezentúl minden máskép lesz. A szolgabiró is kalapot emel majd előtte.

A doktor-fiú pedig ismét fölült a vasutra, üres zsebekkel, új pénzre való minden reménység nélkül, s fújta, fújta a friss adag szűzdohány füstjét és dudolgatta a bolondnál bolondabb nótákat.

– No, mihez fogunk most, kolléga úr? – szólt hozzá visszaérkezte után a gégeprofesszor. – Van-e már paciense?

– Van, – felelt nevetve – a familiám, az nagyon beteg, de nem orvos kell nekik, mert maguk irták meg a reczeptet. Nekem majd csak elő kell állítanom a mediczinát. Három tehén, két ló, öt malacz, két hold föld, egy új ház, istálló, selyemviganó s még némi telelni való. Sok nyavalya kell hozzá, hogy én mindezt egy esztendő alatt előteremtsem.

– Terminusa van rá?

– A lehető legszigorubb. Nincs arra prolongáczió.

– Betegei nincsenek?

– Egyelőre csak magam, de hát remélem, lesz más is. Addig a kórházban kell szednem áldozataimat.

– Jó lesz, ha kiméli magát.

– Sohse bántsa tanár úr, ha a familia kiadta a reczeptet, azt meg kell csináltatnom – egy esztendő különben elég lesz hozzá.

S vigan, roppant jókedvvel fogott hozzá a munkához. Egy kétszobás butoros lakást bérelt, ujdonatúj fekete kabátot, czilindert viselt, úgy robotolta végig a napot, szaladgálva ide-oda a betegeihez, mert tanárjai mindenfelé beajánlgatták. A páczienseit úgy gyógyította, hogy előbb megnevettette őket. Roppant jókedvű volt. S este hazament, odaült az iróasztalához s bújta, bújta tovább a könyveket, hogy új könyvet irhasson. A legnagyobb jókedvvel tépett le mindennap egy-egy levelet a kalendáriumról s ráirta az új dátumra a hátralevő napok számát – a jövő április végeig számítva.

Ezek az ő hátralevő napjai voltak.

Mert az a téli kabát diákkorában mégis föl volt már számára találva, de ő nem talált reá. És a hideg átjárta a testét és ő elnevethette magától a fagy és az éhség gyötrelmeit, de nem azt a romboló hatást, melyet azok a rosszúl táplált s túlerőltetett szervezetben előidéztek. A tudományával fokozatosan fejlődött ki benne, s midőn tanulmányait befejezte, az a rettentő, kipusztíthatatlan betegség is teljes volt – a tudományát csak arra használhatta, hogy megállapította: körülbelül mennyi ideje van még.

Ez az idő azoké, akik szűzdohánynyal jól tartották. Azoké a szegény, nyomorult embereké, akik bíznak benne, mint az ő tápláló, kiapadhatatlan forrásukban, akik az ő naiv tudatlanságukban zsarolják őt, mert azt hiszik, hogy mindig abban a generális-csákóban jár. Szegény emberek – hadd boldoguljanak, lerójja a szűzdohány árát.

A három tehén, két ló, öt malacz, két hold föld, az új ház és a selyem viganók megvoltak már és azonkivül sok egyéb még, mert a szegény emberek szükségességei olyanok, mint a rossz czipő, ha itt megfoldozod, holnap ott támad egy új szakadás. Ő pedig foldozgatta, foldozgatta s ebédelt továbbra is kenyeret meg sajtot.

A háta meggörbült, a melle behorpadt, az arcza megsárgult és a haja kihullott. Botra támaszkodva, roskadozva járta végig betegeit s mikor már járni nem tudott, nagy úr lett belőle. Kocsit tartott magának és úri koszton élt, hogy erejét föntartsa. Beszélni már alig tudott, hangtalan suttogással mondogatta az ő tréfáit és a betegek kaczagtak rajtok és bíztak benne, mint az Istenben. Egyik-másik aggódva tudakolta, hogy mi baja van a doktor urnak s jó volna, ha önmagára is vigyázna. Ő erre kaczagott, hogy a vér szájába gyűlt s biztatta a kérdezősködőt: »ne féljen semmit, van még annyi időm, hogy önt meggyógyítsam.«

Gyönyörű enyhe áprilisi éjszaka volt. A doktor az iróasztala mellett ült és irt levelet – haza. Megirta, »hogy Isten áldjon kedves atyámfiai, köszönöm a nagy szeretetet, melylyel rajtam csüggtek, reménylem, hogy most már megélhetnek a maguk emberségéből, mert engem holnapután temetni fognak.« Gondoskodott róla, hogy ami ingóságai vannak, azok pénzzé tétessenek és az nekik megküldessék. Aztán szépen föladatta a levelet, kinyitotta az ablakot és bámult az enyhe csillagos tavaszi éjszakába, hallgatta azt a halk zsongást, mely a messze mulató utczák felől ide szürődött. Majd előszedte a pipáját, megtöltötte szűzdohánynyal és rágyujtott. Az első szippantásra köhögésben tört ki – félre kellett tennie. Nagyot sóhajtott és nézte, nézte a pipáját. A sárga, halottra vált arczra valami borongó kifejezés borult… Mégis csak szép az élet! Aztán odaült megint az iróasztalához s egy szemészeti könyvben lapozott. De révedező szemei előtt összefutottak a betűk s a kezében tartott czeruza álmatagon járt a margón. Midőn másnap a hagyaték rendezésével megbízott barátja fölsietett hozzá, sok értelmetlen szó között ezt a mondatot is olvasta:

– A sárga nyári kabát téli viseletre nem ajánlható.