Fagy

I.

Nagymama nem tudott mesélni. Vilmácska legalább nem hallott tőle soha mesét. A mennyire hét esztendős fejecskéjével vissza tud emlékezni, mindig az ágyban látja a nagymamát, aki nagyon csunyán köhög, ha csak három szót mond egymás után. Aztán nem tudott se irni, se olvasni, pedig idősebb a mamánál is. Valószinű, hogy egész életén át csak ágyban feküdt és köhögött, mint az már nagymamáknál szokás.

Ez a köhögés bizony nagyon csunya. Vilmácskát ugyan nem bántja, mert nincs jó hallása, mint a zongora-tanár úr mondja; de bezzeg a mamát egészen idegessé tette már. Ha kitör szegény nagymamából a köhögés, (pedig hogy igyekszik visszafojtani!) a mama két kezét a füléhez szorítja és iparkodik minél előbb a negyedik szobába jutni. Nem is nézett a nagymama felé soha sem. Etelka meg folyton a zongora mellett ül, mert művésznő lesz belőle. Őt is zavarta a nagymama. A papa pedig egész nap az irodában van és mindig rosszkedvűen jön haza. Terhére van neki még a jó szó is!

– Szerencse, hogy olyan rossz hallásom van, – gondolta Vilmácska, – szegény nagymama különben egészen magára maradna.

Igy azonban, mihelyt ebéd után megcsókolta az édes szüleit és mihelyt délután hazajött az iskolából, odakuporgott a nagymama ágya mellé és ápolta, mint jóbarát. A nagymama olyan öreg és ő olyan fiatal, hogy a kor megszünt köztük különbség lenni. De mégis – ő volt az erősebb, ő volt a tapasztaltabb, az okosabb. Ő igazgatta a vánkosokat, támogatta a nagymamát, mikor köhögött, és rádiktálta az orvosságot, mikor itt volt az ideje. Mikor aztán a nagymama már nyugodtan feküdt, odaült hozzá az ágya szélére és mesélt neki. Azon kezdte, milyen volt ma az idő, mi történt vele az iskolában, mit tanult ott (azt nem mondta el mind, mert a nagymama úgy sem érti), majd belemelegedett a nyelve is, az agya is és a valóságba a legcsodálatosabb költészet vegyült. A betegszoba ablakából csak az átellenes ház kopottas barna fala látható, soha ragyogó napsugár meg nem csillan az üvegjén, de ha Vilmácska beszél, kiderül az örökös félhomály és a nyomasztó légkörben tarka pillangók röpködnek szerteszét, a Vilmácska csapongó színes meséi.

– Tudod-e nagymama, milyen a tenger? Az egy nagy kék víz, mely az óczeánban van és melynek hullámai olyanok, mint egy négyemeletes ház. A hajók meg akkorák, hogy nem is férnének el a Dunán és minden ember, aki azon utazik, tengeri betegséget kap. Nem is megy azon senki más, mint aki Amerikába megy aranyat keresni, mert oda nem lehet máskép eljutni, csak a tengeren. Aztán meg azok, kik czethalakat fognak. Láttál-e már czethalat? Az tulajdonképen nem hal, hanem emlős állat, de a vizben él. Olyan nagy, hogy a szájába csónakkal mennek be az emberek és igy tördelik ki a fogait, melyek nagyobbak, mint a deszkaszál. Tudod, egy ilyen czethal nyelte el Jónás prófétát, mikor a jó Isten megharagudott rá. Most azonban már nem tudná elnyelni, mert a torka annyira megszűkült, hogy egy egér sem fér rajta keresztül. Milyen furcsa az, nagymama, hogy egy ilyen nagy állatnak szűkebb a torka, mint az enyém! De úgy kell annak lenni, különben elnyelné mind, mind az embereket, akik Amerikába mennek aranyat keresni.

– Indiában is vannak czethalak? – kérdezte a nagymama.

– Indiában? (Itt nagyot gondolkodott a kicsike.) Igen, azaz úgy hiszem, nem – nem tudom biztosan, majd megkérdezem Etelkától… de nem, ott nincsenek, mert India Ázsiában van, és a czethalászok mindig Amerikába szoktak menni. De hogy jutott most eszedbe India?

A nagymama ez este feltünően jól érezte magát. Jó ideje már, hogy nem fogta el a köhögés és nem érzett semmi fájdalmat. Félülő helyzetben feküdt a párnákon, ma bele tudott nézni a lámpába, a nélkül, hogy az vakította volna. És ahogy belebámult a zöld ernyő alól kiáradó sárga fénybe, mintha fölengedett volna a befagyott emlékezet és ez elgyötört, bomladozó szervezetben mintha újra fellobbant volna a régi erő, a régi öröm és a régi bú.

– Nem hallottál soha semmit Samu bácsiról? Te, Vilmácska, akkor még nem éltél, mikor ő elment Indiába. Azelőtt én ő vele együtt laktam és ő szorgalmasan tanult, én meg ügyeltem a háztartásra. Nagyon szeretett engem és mindennap megcsókolt és beszélgetett velem, ugy mint te. Igaz, hogy akkor még nem köhögtem és nem voltam neki olyan nagy terhére, mint mostan a szegény mamának. És akkor, mikor kész orvos lett, azt mondta, hogy ő itt nem tud semmire se menni, hanem elmegy Indiába, ott nagy szükség van jó orvosokra. És akkor elment és engem a mamád magához vett – a jó Isten meg fogja érte áldani, hogy olyan jó volt hozzám – és akkor én nyavalyogni kezdtem és ágyba estem.

– Aztán nem irt a Samu bácsi sohasem levelet? – kérdezte Vilmácska halkan.

– Irt, irt bizony, de nem sokszor, mert az nagyon messze van. De én mindig az ágyban voltam és ha kérdeztem: »Nem jött-e Samutól levél?« Azt mondták: »Nem!« Vagy azt mondták: »Igen!« És ha azt kérdeztem: »Mit irt?« azt mondták: »Semmit!« Öreg vagyok és tanulatlan, nem értettem volna meg a levelet, de olyan jól esett volna csak a hangot is hallani, mely az ő levelét olvassa és akkor elképzeltem volna, hogy ismét ő beszél hozzám – de nem olvasták el nekem soha a leveleit és én csak azt tudtam róla, irt és azt, hogy semmit sem ir. Aztán pedig sok ideig, ha kérdeztem: »Jött-e Samutól levél?« – mindig azt mondta a mama, hogy: »Nem!« és mindig ingerültebben: »Nem!« Láttam, hogy a szegény mamát bosszantja az én ostoba kérdezősködésem és fölhagytam vele és most már régóta nem tudok semmit se róla, csak azt, hogy még most is szereti az ő öreg édes anyját és hogy a jó Isten megáldotta őt, mert olyan jó volt hozzám és ugy szeretett!

Itt a nagymamára rájött a köhögés, Vilmácska tartotta a fejét és jobban feltornyosította a párnákat. Aztán adott neki orvosságot és a nagymama ismét megenyhült.

Vilmácska nagyon komoly lett. Igy még nem hallotta a nagymamát beszélni. Eddig ő magától értetődőnek találta, hogy a nagymama itt feküdjék örökösön az ágyban, mert nem tudta, hogy máskép is lehetne. Kezdte sajnálni azt a szegény asszonyt, akit eddig csak szeretett, mert nem fogta fel, hogy a nagymama nemcsak köhög, hanem szenved is.

– Hát nem fog Samu bácsi sohasem visszajönni?

Oh, ha én azt megélhetném, ha csak egyszer láthatnám édes arczát, örömmel halnék meg. Azaz dehogy, ha ő itt volna, akkor ő meggyógyítana engem, hogy ismét fölkelhetnék és együtt élnék vele még sok, sok időig, mert ő nagyon kitünő orvos és az az orvosság, melyet ő ir édes anyjának, jobban hat, mint az idegen emberé.

Vilmácska sokáig nézte a nagymama ránczos arczát, aztán lassan fölkelt és megfogta kezét.

– Nagymama, igazán meg tudna téged gyógyitani Samu bácsi?

– Oly igazán, mint ahogy Isten őt megáldja.

– Aztán, ugy-e nagy örömet okozna neked, ha ismét láthatnád?

– Mondhatatlan örömet! De én öreg vagyok és legjobb volna mielőbb meghalnom, hogy ne legyek tovább is terhére a mamának, meg a papának, meg Etelkának, akik nagyon sokat szenvednek miattam.

– Ó ne búsulj nagymama, mert Samu bácsi el fog jönni és meg fog gyógyítani, – kiáltott Vilmácska és tapsolt örömében.

– Nem, gyermekem! Samu bácsi nagyon messze van, nem ér rá öreg anyát meglátogatni.

– De el fog jönni, mert én irni fogok neki, hogy te beteg vagy és csak ő tud meggyógyítani, és erre ő el fog jönni és meg fog gyógyítani. De én nem szólok erről senkinek és te, nagymama, szintén ne szólj róla senkinek, mert hátha a mama nem engedné meg.

Ezzel Vilmácska kitépett a füzetjéből egy lap papirost és irt Samu bácsinak:

Kedves Samu bácsi!

Én a te Vilmácska hugod vagyok és ma hallottam a nagymamától, hogy te Indiában vagy és orvos vagy. Kérlek szépen, Samu bácsi, gyere haza mielébb, ha csak egy napra is és gyógyítsd meg a nagymamát, mert nagyon szenved, köhög és meg akar halni, hogy ne legyen a mi terhünkre. Én nagyon szeretem a nagymamát és te is szereted, de a doktor bácsi jobban szereti Etelkát és egész délután zongorázik vele, mig a nagymamának csak egyszer fogja a pulsusát és aztán magára hagyja. A nagymama már sok, sok év óta nem hallott rólad semmit, mert nem érti meg a leveleket és azért a mama nem is olvasta föl neki. De ha látni fog, nagyon meg fog örülni és én is örülni fogok, ha Samu bácsit láthatom, a ki meggyógyítja a nagymamát és nekem mesélni fog Indiáról. Jőjj rögtön, csókollak és ölellek ezerszer, a te kis hugod

Vilmácska.

U. i. Ne hidd, hogy mindig ilyen csunyán irok, de le srófoltam a lámpát, hogy alig látok, mert a nagymama azalatt, mig irtam, elaludt. Vannak-e Indiában is czethalak?

*

A kicsike ujjait a görcs húzta, mire elkészült a levelével. Az óra már éjfélre járt, a nagymama nyugodtan aludt és ő kezdett fázni a hűvös szobában. De borítékba kellett még tenni a levelét és rá kellett még irni a czímét, mielőtt ágyacskáját felkereshetné. Óvatosan, zajtalanul osont a szalonba, ott meggyujtott egy gyufát és annak világa mellett vett magának iróasztaláról egy borítékot. Visszasietett a nagymamához, felhúzta még egy kevéssé a lámpát, mert a czímet szebben és kövérebb betűkkel kell irni és hozzá látott a dologhoz:

Tisztelt

Bartha Samu úrnak
orvos

Indiában.

Aztán eszébe jutott, hogy hátha nem lesz elegendő ez a czím és az »India« alá még oda biggyesztette Ázsiában. Aztán könnyű lélekkel, mint a ki nagy munkát végzett, imádkozott, levetkőzött és menten el is szenderült.

II.

A nagymama egyre köhög. De tavaszi verőfény költözött elaggott szivébe és könnyűvé teszi neki a szenvedést. Nem sinyli többé betegségét reménytelen végtelenségig, csak addíg, mig egy kis levélke elérkezik mesés Indiákba és elszólítja onnan az ő egyetlen fiát, akinek a keze érintésétől meg fog gyógyulni. Az a kis levélke pedig jár valahol a messze világban, vagy henyél valami piros póstahivatalban, mindenképen hűtlen galamb, mert nem viszi el a reá bizott hírt és vissza sem tér megmondani, hogy nem viszi el.

Vilmácska sűrűn settenkedik a zongora körül.

– Etelka, tengeren mennek Indiába?

– Tengeren, de meg vasuton is, miért kérded?

– Csak úgy, kíváncsi voltam, hogy ha Samu bácsi meglátogatna minket, tengeren utazna-e. Aztán soká tart az utazás?

– Körülbelül egy hónapig.

– Szent isten, mily soká! A levélnek is ugyanannyi idő kell?

– Természetesen.

Vilmácska az iróasztalhoz fut és tanulmányozza a kalendáriumot. Azután berohan a nagymamához.

– Nagymama, augusztus tizedikén itt lesz a Samu bácsi.

– Honnan tudod, angyalkám?

– Megnéztem a kalendáriumban. Most junius van és tizedikén adtam föl a levelet, egy hónap mulva megkapja Samu bácsi, az lesz julius tizedikén, egy hónapig tart az utazás, augusztus tizedikén pedig itt lesz. Meglásd!

A nagymamára boldog napok derültek. Vilmácskának vakácziója van és majdnem egész nap eltrécsel vele. Most már nem járja a mese, csak a beszélgetés. Vilmácska minduntalan zaklatja Etelkát Indiáról való kérdéseivel és a mit megtud, hiven tovább adja a nagymamának.

Indiában elefántokon járnak az emberek. A Dunát Gangesnek hívják és szintén átfolyik a városon. Az emberek sárgalázban halnak meg és angolul beszélnek. Aztán a kenyeret nem a péktől, hanem a kertésztől veszik, mert az fán terem, mint nálunk az alma. Aztán van sok, sok kókuszdió meg gránátalma, kaktusz és pálma. Nagyon szép ott, de nagyon meleg. Samu bácsi, ha augusztusban megérkezik, fázni fog minálunk. De ő majd hamar leszokik a nagy melegségtől. És igy tovább. A nagymama meg beszél arról az időről, mikor a Samu bácsi még az egyetemre járt és ő vezette a háztartást. Beszélt sokat és bőven és jól esett neki, hogy erről beszélgethet. Aztán együtt számlálták a napokat és az első hónap a nagy várakozásban és trécselésben elég gyorsan repült tova.

– Ma utazik el Samu bácsi Indiából, mondotta Vilmácska julius 10-én.

– Egy hónap mulva itt lesz, mondotta a nagymama, aztán mind a ketten nevettek.

Vilmácskán erőt vett az izgatottság. Mihelyt fölébredt reggel, kinézett az ablakon, hogy szép idő van-e. Ha esett az eső, nógatta Etelkát:

– Mit gondolsz Etelka, az egész világon esik most az eső?

– Dehogy. Lehetséges, hogy már a zugligetben is süt a nap.

– Ha a zugligetben süt a nap, gondolta Vilmácska, akkor a tengeren annál inkább szép az idő. Samu bácsinak szerencsés útja lesz.

A nagymama egyre köhög. Kezdi hosszúnak találni az időt, mig Samu fia megváltja. A fiatal orvos pedig, aki folyton Etelkával zongorázik, napjában háromszor is benéz hozzá. Vilmácska nagyon örül ennek és most már ő is szereti az orvos bácsit.

– Mennyi idő van még hátra? kérdezi a nagymama.

– Még csak tizenöt nap, feleli Vilmácska.

– Még csak tiz nap, mondogatja későbben.

– Mához egy hétre. És akkor már ő is remegett a fölindulástól.

Egy este bejött a nagymamához az orvos, a mama, meg Eteka is. Nagyon komolyak voltak és feltünően szives hangon beszéltek a nagymamához. A nagymama pedig mereven feküdt a párnákon és fején jeges borogatás volt. Láz gyötörte.

– Szegény nagymama, suttogta Etelka. Vilmácska átkarolta a nyakát és megcsókolta érte.

Az orvos még irt a patikának és akkor elvonultak a szalonba. Vilmácska magára maradt, a nagymama aludt.

– Jaj csak itt volna már Samu bácsi, gondolta magában, a nagymama igazán már nagyon rosszul van.

És ekkor elképzelte magának a tengert, meg a hajót, amely oly nagy, hogy a Dunára rá nem fér és Samu bácsit, amint köpenyébe burkolózik és fázik. Aztán, hogy hogynem, hirtelen nyilallást érzett a szive táján és elállt a lélekzete.

– Hátha nem kapta meg a levelemet!

Ó, de, hogy is ne! Miért ne kapta volna meg? Hiszen helyesen irta rá a… Itt érezte, amint a nyelvét hirtelen szárazság lepi el és a torkát fojtogatja valami.

– Szent Isten nem irtam rá az utcza nevét meg a házszámot!… Felugrott és besietett a szalonba.

– Etelka, mondd csak sok utcza van Indiában?

Az orvos kaczagott.

– Persze, hogy sok, felelt ő Etelka helyett, annyi, mint a hány szót ejt ki Vilmácska naponta.

A szegény gyermeknek leesett az álla.

– Hát olyan nagy város az? – kérdezte és alig győzte visszafojtani a sirást.

– Akkora, mint Európa, aztán nem város az, hanem ország, melyben ezer város van. Nem tanultad még Ázsia földrajzát?

– Nem, kiáltott Vilmácska és futott ki a szobából. Még hallotta, mint nevetnek rajta.

Leborult a pamlagra és tenyerébe rejtette az arczát. Olyan végtelen fáradtnak érezte magát és a szive oly hangosan dobogott, hogy szinte megrepedt. Torkát fojtogatta a zokogás, de nem volt szabad, nehogy a nagymamát fölkeltse. Mihez fogjon, mit csináljon most már? Mit mondjon a nagymamának? – El fog mulni az a négy nap és akkor a nagymama kérdezni fogja: »Hol marad a Samu bácsi?« És Samu bácsi nem lesz itt és nem lesz itt egy hét mulva, egy hónap mulva sem és a nagymama azt fogja gondolni, hogy Samu bácsi már nem szereti őt, ami nagyon fájna neki, vagy azt fogja gondolni, hogy elsülyedt a tengeren és őt, Vilmácskát fogja halálával okolni. – Azután Samu bácsi nélkül a nagymama nem fog felgyógyulni és ennek már csakugyan ő lesz az oka, mert ha nem titkolózik, hanem megmondja a mamának vagy Etelkának a dolgot, akkor a levél megérkezett volna és Samu bácsi most csakugyan úton van hazafelé. – Jóságos Istenkém, segíts, mostan – mit mondjak a nagymamának?

A nagymama meg fekszik nyugodtan. Arcza sárga, mint viaszk. Ajkai mozognak és alig érthetően jön ki belőle a hang:

– Vilmácska!

Vilmácska felugrik és megcsókolja a takarón nyugvó aszott kezet. Szólni nem tud.

– Mikor érkezik meg Samu?

– Négy nap mulva – súgja Vilmácska és meghúzódik az ágy fejénél, ahol sötét van.

– Négy nap mulva – ismétlé a nagymama sóhajtva – azt hittem, hogy holnap…

Vilmácska nem felelt. A nagymama sem szól. Mintha aludt volna.

– Azt álmodtam, hogy már itt van – kezdi ismét. Olyan szép és olyan jó volt hozzám. Megcsókolta az arczomat és homlokomra tette a kezét és azt mondta: »Szegény nagymama«. És én sirtam örömömben és fel tudtam kelni az ágyból és egészséges voltam. – Négy nap mulva…

Vilmácska arczán végig peregtek a néma könyek. Igy lett volna, ha ő nem cselekszik oly meggondolatlanul. Most azonban ez az álom nem fog teljesülni, sem ma, sem holnap, sem négy nap mulva…

– Hiszen nagymama, ez a négy nap hamar fog elmulni és azután…

El sem merte gondolni, mi lesz azután.

– Nagyon beteg vagyok, lehet, hogy addig meg is halok és akkor itt lesz az én Samu fiam és én nem fogom látni, de ő engem fog látni hidegen, holtan és öröm helyett csak búban és gyászban lesz, – azt fogja mondani: »Miért nem hivtatok akkor, amikor még élt, miért hívtatok el engem csak a temetésre?« – Nem kellett volna irni, Vilmácska, nem kellett volna irni…

És a vén asszony szemeiből megeredt a köny, a melle fáradságosan lihegett, szólni nem tudott, de a gyermek fülében egyre hangzott még: »Nem kellett volna irni, nem kellett volna irni…«

Hogy került ágyába, nem tudta. De midőn reggel felébredt, könytől ázott volt a párnája. Látta álmában a Samu bácsit, kezében tartva az ő levelét és szigorú pillantásokat vetve rá. »Igy tanulsz te földrajzot?« feddette és oda tartotta eléje a borítékot. Vilmácska pedig sirt és hiába mondogatta neki, hogy ő csak a második osztályba járt és Ázsia földrajzát csak a harmadikban tanulják, hogy ő szorgalmas és nagyon jól tudta azt, mire tanították – Samu bácsi csak azt hajtotta: »Mindegy, nem kellett volna irni…«

– Vilmácska! – szólt a nagymama.

– Igen! – riadt föl Vilmácska.

– Hány nap mulva jön Samu bácsi?

Mintha kést forgattak volna meg a kis leány szivében.

– Három nap mulva, zokogta és visszahanyatlott az ágyába.

A feje nagyon fájt. A nyelve száraz volt és iszonyúan kínozta a szomjuság. Inni akart, de nem mert föltekinteni. A nagymama pedig jobban érezte magát és bészélt arról, a mit már oly sokszor mondott, hogy hol fog aludni Samu bácsi, mi lesz, ha itt lesz és igy tovább órahosszat. Vilmácska meg hallgatta és nem mert megmozdulni. Midőn jött az orvos, két betege volt és egyféle orvosságot irt mind a kettőnek… láz ellen. Majd bejött hozzá a mama és Etelka is. Nagyon sajnálták szegénykét és megcsókolták. Vilmácska karjai közt tartotta Etelka nyakát és ajkához vonta a fejét.

– Etelka, édes aranyos Etelka, irj a Samu bácsinak levelet, hogy jőjjön el és gyógyítsa meg a nagymamát.

– Hová gondolsz, kicsikém, csak nem fog ő ilyen hosszú utat megtenni…

– Etelka, irjál neki, különben én is meghalok, zokogta a gyermek és csókjaival borította el Etelka arczát.

– Mi lelte ezt a gyermeket? – kérdezte a mama. Különben, tette hozzá gondolkodva, nem is olyan rossz gondolat, nem a nagymama miatt – rajta ugy sem segithetne – hanem igen szép volna, ha eljönne az esküvőtökhöz.

– Csakugyan, csakugyan, mondotta Etelka, Béla is örülni fog, ha megismeri kollega rokonát.

– Tehát irsz? kiáltott Vilmácska… Köszönöm, köszönöm, köszönöm…

És a mint magára maradt, össze tette a kezeit és imádkozott:

»Jó Istenkém, most ez egyszer bocsáss még meg és vigasztald a nagymamát, hogy még két hónapig várhasson.«

Az orvos bácsi, mióta Etelkának a vőlegénye lett, ugy látszik, nagyon szereti a nagymamát. Most már óra hosszat ül mellette és figyel minden lélekzetére. De rá is fér a szegény nagymamára ez a szeretet, mert olyan gyönge, hogy már köhögni sem tud és már nem ismeri meg az embereket. Vilmácska nagyon sajnálja a nagymamát, de másrészt örül, hogy nem kell vele beszélgetnie.

Egy délután, midőn az orvos bácsi kezében tartotta a nagymama pulsusát, az sokáig tekintett az orvos arczába és alig hallhatóan suttogta:

– Édes Samu fiam!

Vilmácska nagyot sóhajtott. Ma van augusztus tizedike.

– Jó Istenkém, ha én a harmadik osztályba jártam volna!