Fagy

I.

Két kicsi ablak az átellenes ház tetejére való kilátással. Egy fekete roskadó kis kerevet, egy kicsi, alacsony ágy, három durva faszék, egy nagy ócska iróasztal és egy ódon könyves szekrény. A padlón szerte-széjjel heverő könyvek, az iróasztalon sok össze-vissza hányt papiros és a párkányán egy szépen kitömött erdei bagoly.

Ebben az otthonban ül dr. Demkó Tivadar, a filozófia, história és az összes irodalmak tanára és szijja magába a papirosbölcseséget. A nadrágja kopott és rövid, a czipője félre van taposva és a kézelője meg a gallérja rojtos. A haja homlokába nőtt, csak a halántékon kezd ritkulni. Fekete szemei örökké álmosak, kihegyesedő álla örökké beretválatlan. A járása sietős, ideges, a melle befelé görbül. A tudományok elvadult embere ő, nem mutathatja magát senki előtt, csak a füles bagoly előtt, mely az iróasztalán áll.

Ha ír, ez a bagoly belenéz az irásába, üveges, álmos tekintettel, nagy komolysággal. Ha hátradől a székébe és gondolkodik, ez a bagoly szembe néz vele, magába roskadva, szürke gondolatokat kergetve. Olyan komor, olyan borongó ez a madár, a bölcseség jelképe s mint ilyen szomorú.

Dr. Demkó Tivadar nagyon szereti. Minden reggel gondosan megkeféli minden egyes pihéjét, lefésüli szemei körül a világos szürke tolltányérokat és az ujjaival csipi le fölpamacsairól a porszemeket. Egynek érzi magát ezzel a kitömött madárral. Úgy érzi, hogy a lét óriási problémái bénitották meg ezt is, mint az ő lelkét. Hogy nemcsak együtt virrasztanak a nyomorult sárga lámpafénynél, hanem együtt mondtak le a fehér napsugárról a hangos, dalos, mulató életről is.

Dr. Demkó Tivadar nagy ember. Harmincz éves létére megírt már vagy tiz kötetet és számtalan tudományos essay-t. Az akadémia megválasztotta rendes tagnak és mindenki benne látja az első, az egyetlen magyar filozófust.

De ez a dicsőség csak boszantja őt. Örökös kételkedés, úttalan tétovázás az, amit eddig írt. Úgy hiszi, hogy csalja a világot. Azt a nagy gondolatot, melyet ki akar fejezni s melynek kifejtése az ő élete czélját képezi, nem tudta még tisztán és czéltudatosan maga elé állítani. És ezzel a benne levő, de rejtőzködő gondolattal vivja ő napról-napra, éjszakáról-éjszakára halálos, idegsorvasztó tusáit. Majd átvillan agyán egy-egy világos sugár, azt hiszi, hogy megvan, megfogta s ilyenkor fölugrik ültéből és dobogó halántékokkal, égő arczczal jár föl-alá a szűk szobában. A bagoly rendületlenül melancholikus komolysággal marad meg a zöld keresztfán és gondolkodik tovább. Neki van igaza. Az a világos sugár az agyvelő egy rakonczátlan villanása volt csak, egy hamis auto-suggestió, lázas halluczináczió: a nagy igyekvésben fölizgatott agynak úgy rémlik, mintha megtalálta volna, amit pedig csak szeretne megtalálni. A bagolynál ez nem történik meg.

– Bárcsak én is ki volnék tömve – sóhajtja ilyenkor dr. Demkó Tivadar, és halálra csüggedten dűl vissza a székébe.

II.

Dr. Demkó Tivadar már harminczöt éves. Még nem találta meg a bölcseség kövét, de tudja már, hogy sohasem fogja megtalálni. Nem tudja megtalálni, mert már nem bírja keresni. Az agya belefáradt a gondolkozásba, megbénult. Homlokán megmaradtak a gondolkozás mély barázdái, de a homloka mögött megszünt a működés. Fásultan, gondolat nélkül bámul a világba. Nem érdekli őt semmi. Nem tud semmit. De a hire még megvan, tudósnak tartja őt mindenki és ő kénytelen tovább dolgozni. Tele irja a papiros-lapokat és szélnek bocsátja őket. Midőn leül irni, maga sem tudja, hogy mit fog irni. A tolla odavet egy szót a papirosra, erre a szóra eszébe jut neki egy másik, és így készül az egész munka, melynek éles logikáját és mély tudományosságát dicséri az egész sajtó. Megveti magát és fél. Megveti magát, mert csalja az egész világot és fél, hogy elébb-utóbb rajtakapják a csaláson.

Boldogtalan. Elvesztette hitét, Istenét és egyebe nincs. Nincs barátja, nincs szeretője és olyan nyomorultul elvadult, kizüllött az emberi közösségből, hogy nem is tudna szerezni. Néha erőt vesz rajta valami szilaj elkeseredés. Szeretne törni, zúzni, káromkodni, de még csak káromkodni sem tud. Nem tud semmit. Egy elveszett ember, egy élő hazugság.

A bagoly ott áll az iróasztalon, változatlan komorsággal. Még mindig gondolkodik, úgy mint azelőtt, midőn a gazdája is vele gondolkodott.

Egy este tántorogva lépett be szobájába. Valahogyan vacsora közben eszébe jutott, hogy megiszik egy palaczk vörös bort. Megtette. És ekkor az ördögök fölébredtek benne. Egy tagolatlan rikoltással kivánszorgott az utczára és betévedt egy czigányzenés kávéházba. Ott cognacot ivott. Onnan hazatántorgott. A feje zugott. Körülnézett az ő szobájában és átkozottul hidegnek, sivárnak találta. Aztán megállt az iróasztal előtt és nézte a félig teleírt papirosokat. Vad dühvel markolt bele a kézirathalomba és a fogaival marczangolta szét. Majd ráesett tekintete a komoran, szürkén maga elé meredő bagolyra és határtalan düh fogta el.

– Csaló, nyomorult csaló, – hörögte – engem nem csalsz meg! Úgy nézel, mintha gondolkodnál, pedig tudom, hogy kócz van a koponyádban agyvelő helyett. Le az álarczczal cimbora, ezuttal vége a képmutatásnak!

Ezzel fogta a madarat és a földhöz csapta. Egy pár toll kiesett szétfeszített szárnyaiból. A madár a hátán feküdt és nézett, nézett üvegszemével a részeg emberre, komoran, áthatóan, mintha gondolkodna. A részeg emberen valami kisérteties borzongás futott végig és lassan, félénken nyúlt a madár után.

– Legalább ne lássalak többé – mormogta és elzárta a könyvesszekrényébe.

III.

A rongyos fekete divánt, a rozzant székeket kidobta és kényelmesen, elegánsan rendezkedett be. Leberetválta bozontos, tüskés szakállát és új, divatos ruhát vett. Elegáns, szép ember lett belőle. De az a fátyol, mely az első üveg bortól a szemére borult, állandóan rajta maradt. Fátyolosan, mámorosan látta a világot. És megállapodott abban, hogy az élet mámor és annál szebb az élet, mennél mámorosabb. Könyvhöz sohasem nyúlt többé, sem a tollhoz. De eljárt a szinházakba, az orfeumokba és lelke őrült paroxismusával belevetette magát a gyönyörök áradatába. Örülni sohasem tudott. Epedő, égő szomjúság gyötörte minden után, a mit élvezett, de élvezni sohasem tudott. Csókolt és szomjazott a csók gyönyörére. Részeg volt és vágyódott a teljes részegségre, a melyben megfeledkezhetnék magáról, hogy ne tudja, mit csinál. A lábán nem tudott megállani, de az agya józan volt. Nem tudott megfeledkezni magáról…

IV.

Valami csoda történhetett, hogy ő már reggeli tiz órakor felkelt. Ragyogó szép májusi nap volt. Mély csüggedéssel, undorral a lelkében lépett ki az utczára, az a ragyogó, enyhe verőfény valami fájó, szentimentális vágyódást keltett benne a természet után. Átment Budára. Az alacsony házak, a virágmuskátlis ablakok rég elfeledett érzéseket keltettek benne. Szeretett volna gyermek lenni, szeretett volna sírni. És ekkor az egyik ablakból madárcsicsergés hangzott. Fölnézett. Ott az ablakba téve állt a kis kalitka, benne egy parányi sárga madár szökelt egyik pálczikáról a másikra. Csattogott a torka, tele jókedvvel, kitörő életörömmel. És odabent a fehér csipkefüggöny mögött megszólalt a zongora és egy üde, fialal női hang éneke. Egy pajkos operette-keringőt énekelt. Nem tudta miért? De ez az ének összeolvadt a kanári madár csattogásával és azzal a sajgó, vágyó érzéssel, mely ma benne támadt. Odatámasztotta karját az ablak párkányára és ráhajtotta a fejét. Úgy állt ottan önmagában összeroskadva és hallgatta, hallgatta a madarat, a leányt, a zongorát és azokat a rég elhalt hangokat, melyek most keblében újra fölcsendültek.

Ott állt magában elmerülve akkor is, mikor elhallgatott a zongora s a leány egy pajkos trillával odalépett a kalitkához. Csak akkor riadt föl, midőn a leány egy elfojtott sikoltással visszapattant, de látván a férfi dult arczát, lázban égő szemeit, részvéttel hajolt ki hozzá és csöngetyű-hangon kérdezte:

– Rosszul van?

Dr. Demkó Tivadar ránézett a leányra. A tekintetével majd odatapadt a lelke is ahhoz az ártatlan, jószivű arczhoz, mely hozzá lehajolt. Úgy érezte, hogy ha az a leány lenyujtaná hozzá a kezét és fölemelné magához, akkor meg volna mentve. És a kanári madár olyan boldogan csicsergett és a muskátlik az ablakból oly erőteljesen, oly egészségesen illatoztak és piros virágai, zöld levelei körülcsókolták a szép leány orczáit, aki tágra nyilt félő szemekkel bámult a vergődő, szó után kapkodó férfira.

– Jőjjön be uram, feküdjék le egy keveset, hisz ön nagyon rosszul van.

A megváltó szó!

– Köszönöm – dadogta és nem volt ereje, hogy beforduljon az alacsony kapun.

A szép leányfő eltünt a virágok közül és megjelent a kapu alatt. Bizalommal, biztatóan fogta meg a férfi kezét és vitte magával a szobába. Sötét volt ott és hüvös. És a falak tele arczképekkel, szerte-széjjel apró fauteuillök állottak, a sarokban egy parányi puha peluche-diván. Erre dült le dr. Demkó Tivadar és nézett, nézett merev, szomjas szemekkel. Oly hüvös, oly tiszta itt minden. És ez a leány olyan ártatlan, olyan szép és olyan jó. Rátette kis kezét az ő verejtékes homlokára és ő ettől az érintéstől üdvözült. Mintha lelke körül megolvadt volna az átkos varázs, mely eddig fogva tartotta. Hirtelen viziói támadtak. Maga előtt látta az ő ócska, régi lakását, a fekete divánt, az iróasztalt és a bagolyt. Itt be más minden! Bagoly helyett kanári madár és ez a kanári madár úgy illik ehhez az illatos, szép teremtéshez, mint ő hozzá illett a bagoly.

Mennyivel jobb itt! Az ő mostani életmódja kiesett emlékezetéből. Mintha csak álom lett volna, vagy az sem. A poros, dohos, reménytelen dolgozószobából vágyódott ide ebbe az illatos, tiszta, madárdalos fészekbe. Oh, ha ő itt maradhatna!

És szeme könyörgően tekintett a leányra: itt maradhatok? hadd maradhassak itt. Gyógyíts meg teljesen és azután boldogíts. Én is ember vagyok. Szeretnék boldog lenni. Irgalom, hadd lehessek boldog!

És ekkor az asztalon virágos üvegfedő alatt egy arczképet vett észre. Becsületes, szép férfiarczot, nyilt tekintettel, energikus vonásokkal. Ezt az arczot ő ismerte. Valamikor ez a férfi barátja volt, akkor, amikor ő is dolgozott. De aztán elváltak útjaik, az ő vesztére. Tudja, hogy ez a férfi jegyben járt. Itt áll az arczképe, meglátszik rajta, hogy a szerelem őrzi. Vége, mindennek vége!

Azt mondta, hogy jobban van és megköszönte a leány jóságát. Az barátságosan nyújtotta neki kezét. Dr. Demkó Tivadar soká tartotta kezében, aztán sóhajtva távozott. Az ablak alatt még megállt és hallgatta a kanári madarat. Végre is megindult.

Vissza a bagolyhoz!

Üljünk ismét oda a szúette iróasztalhoz és emészszük magunkat a lét problémáival. Dolgozzunk, feledjünk, száradjunk és öregedjünk.

Midőn belépett az ő elegáns lakásába, nem ismert rá. Azt hitte, hogy eltévedt. A régi szegényes butorokat kereste és egy idegen, nem az ő mivoltának megfelelő lakást talált.

Hol a bagoly?

Odalépett a könyves szekrényhez és fölzárta. A kulcs nyikorogva fordult meg a berozsdásodott zárban és aztán komor sorrendben meredtek feléje a poros fóliansok hátlapjai. A legfelsőbb polczon hanyatt feküdt a bagoly. Demkó Tivadar óvatosan nyult utána és kivette. Amint megérintette, szerte hulladoztak a tollai. Röppent a szürke por. Azok a sugaras tollak a madár szemei körül már egészen kihullottak, helylyel-közel kimeredt a puszta kemény test, de az üvegszemek még most is rendületlen komolysággal bámultak reá, mintha gondolatokat üznének.

Dr. Demkó Tivadar mereven állt és tartotta kezében a rothadó madarat. Ahol érintette, ott hullajtotta pihéit. És ekkor tekintete ráesett a könyves szekrény üvegajtajára és látta benne magát. – Egy kiélt, sorvadó arczot, magas, ránczos homlokot és azon felül szürkülő, gyér hajzatot, mely közül itt is ott is kifehérlett a puszta koponyabőr. Demkó Tivadar bámult, bámult borzongva az üvegbe, mintha most látná magát először és kiejtette kezéből a madarat:

– Belém esett a moly…