The Project Gutenberg eBook, Farkasvér, by Jack London, Translated by Mária Dobosi Pécsi

FARKASVÉR

IRTA

JACK LONDON

AZ ANGOL EREDETINEK
TIZENNYOLCADIK KIADÁSA UTÁN
FORDITOTTA

DOBOSI PÉCSI MÁRIA

1922
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BUDAPEST

HUNGARIA NYOMDA BUDAPEST

ELŐSZÓ.

Régi vágyam teljesedett, midőn ez a könyv magyar forditásban megjelent és örömmel tölt el, hogy ennek létrejöttében nekem is szerény részem lehetett.

Jack London irásaival a háboru alatt, hosszu angol internáltságomban ismerkedtem meg, s most, midőn ujra olvasom, életem ezen sivár és szenvedésteljes, de mégis értékes szakaszának emlékei elevenednek fel lelkemben. Emlékembe tolul az Isle of Man-i «Fekete város», hol 30–40.000 társammal, csöndes, fásult emberekkel együtt róttam a kitaposott mesgyét a tövises drót mentén, körbe-körbe, napról-napra, végeszakadatlanul. Ujra érzem a tábor keserü füstjét, mellemre nehezedik Man-sziget nehéz köde s hallom a tábor fölött sikló sirályok vijjogását. Szemem találkozik a szuronyos őrök hideg, érzéketlen tekintetével s látom társaim megtört, bágyadt szemeit. Köszöntöm őket a tábor szokásos, szomoru üdvözlésével «Meddig még?» s ők visszaköszönnek nekem.

Ujra elvonulnak emlékezetemben az éhséges esztendők, a tőzegvágás és kőtörés fáradalmai, az ötéves számkivetettség minden testi és lelki gyötrelme. Igen, és az örömei is, midőn munkás nap után, fáradtan végighevertem a tengerparton, sütött a nap s pacsirta dalolt a tőzegmező fölött. Vagy midőn hosszu szünet után ujra levelet hozott hazulról a posta.

A hála érzetével gondolok arra a támaszra, amit Jack London könyvei nyujtottak nekem ezekben az inséges időkben. Mindennapi társaim lettek az ő regényalakjai: a kemény élés hősei: a küzdők: a telivérek. Akik nem ismerik az utolsó szalmaszálat. Kik a küzdelemben, ha buktak, mosolyogva kelnek fel ujra. Kiknek szótárában nincs: csüggedés. Kikben mindig marad még egy rugás. A telivérek. Kiknek világnézete az erőteljes és egészséges, sokszor nyers, de mindig tiszta életakarás.

Jack London sok nagyszerü könyve között nekem a Farkasvér (White Fang) a legkedvesebb. Most is ez az erőforrásom, ha néha csüggedés fenyeget. Lelkem egész melegével ajánlom azoknak a szeretetébe, kiknek támaszra van szükségük, kik mostan, sajnos, oly sokan vannak Magyarországon.

Budapesten, 1922 március havában.

tasnádi Juhász Kálmán.

ELSŐ RÉSZ.

I. FEJEZET.
A hus nyomán.

Sötét lucfenyőerdő állott mogorván a befagyott folyó mindkét oldalán. A minapi szél megfosztotta a fákat fehér dérruhájoktól s ezek most, mintegy egymásnak hajolva, sötéten és vésztjóslóan állottak a hunyó világitásban. Mérhetetlen csend uralkodott a tájon. A tájék maga volt az elhagyatottság, élettelen és mozdulatlan, oly kietlen és hideg, hogy szelleme már nem lehetett a szomoruságé sem. Valami nevetés bujkált benne, nevetés, mely borzasztóbb volt a szomoruságnál is, nevetés, mely örömtelen volt, mint a sphinx mosolya, nevetés, mely hideg volt, mint a fagy és mintegy része a csalhatatlanság bősz marconaságának. Az örökkévalóság uralkodó és érthetetlen bölcsesége nevetett az élet hiábavalósága és az élet erőlködései felett. A Vadon volt, az a bősz, dermedt szivü Északi Vadon.

De mégis volt itt élet szerte a földön, dacos, csak azért is élet. Lent, a befagyott vizmederben egy farkaskutya-fogat küzködött. A kutyák durva prémbundáját belepte a dér. Leheletük párája megfagyott a levegőben, amint kigőzölgött szájukon és gomolyogva ülepedett bundájukra, jégkristályokat alkotván. A kutyákon bőrheveder volt s bőristráng kötötte őket a szánhoz, amelyet huztak maguk után. A szánnak nem volt talpa. Erős nyirfakéregből készült és egész alapjával a havon feküdt. A szánkó eleje fölfelé csavarodott, mint egy tekercs, hogy letapossa és lenyomja a hó áradatát, mely mint egy hullám elboritotta a szánt. A szánon, jó erősen megkötözve, hosszu, keskeny, téglaalaku láda volt. Még más holmi is volt a szánon. Takarók, egy fejsze, egy kávésbögre, egy serpenyő, de mindenen uralkodott, a legtöbb helyet elfoglalva, a hosszukás, keskeny, téglaalaku láda.

A kutyák előtt, bő hócipőiben, vesződött egy ember. A szán hátuljánál egy második. A szánon, a ládában feküdt egy harmadik ember, akinek vesződsége örökre elmult, – egy ember, akit a Vadon legyőzött, megvert s aki eztán nem mozdul és nem küzködik többé soha. A Vadon nem szereti a mozgást. Az élet maga is sérti a Vadont, mert az élet: mozgás s a Vadon arra törekszik, hogy elpusztitsa a mozgást. Kihajtja a nedveket a fákból, hogy megdermedjenek hatalmas szivük mélyéig. De legvadabbul és legborzasztóbban üldözi a Vadon az embert, összetöri és maga alá tiporja, – az embert, aki az élet legnyugtalanabbja és aki örökös lázadásban él ama gondolat ellen, hogy minden mozgásnak a mozgás megszünésében kell végződnie.

De a szán előtt és mögött, meg nem félemlitve és rettenthetetlenül, küzködött az a két ember, aki még nem volt halott. Testüket prém és lágyan cserzett bőr boritotta. Szempillájukat, arcukat, szájukat ugy belepték megfagyott leheletüknek kristályai, hogy vonásaik nem voltak kivehetők. Ez olybá tette őket, mintha kisérteties álarcot öltöttek volna, egy kisérteties világ lakói valami szellem temetésénél. De ez álarc alatt mégis emberek voltak, áthatolóban az elhagyatottság, gúny és csend eme földjén, apró kalandorok óriási kalandokra hajlandóan, nekivetve magukat egy világ hatalmának, mely olyan idegen, ellenséges és élettelen volt, mint a tér végtelensége.

Minden szó nélkül haladtak, lélegzetükkel takarékoskodva. Köröskörül csend volt, csaknem érezhető és tapintható csend, mely ugy ránehezedett elméjükre, mint ahogy a mély viz több atmoszférányi nyomása ránehezedik a buvár testére. Rájuk nehezedett a véghetetlen pusztaság sulyával és a megmásithatatlan végzet erejével. Behatolt elméjük legkisebb zugába is, kipréselve onnan, mint szőlőből a mustot, minden hamis lelkesedést, emelkedettséget és tulságos önbecsülést, amig végre látták, hogy mily végesek és kicsinyek, parányok és porszemek, gyönge képességekkel és csekély bölcseséggel mozogva a vak erők és elemek titáni játékában.

Óra, óra után mult. A rövid, naptalan nappal gyönge fénye hunyóban volt, mikor gyönge kiáltás hallatszott a mozdulatlan levegőben. A kiáltás felszállt magasra gyors rohanással, mig elérte legmagasabb hangját, ahol megmaradt lüktetőn és feszülve, aztán lassan elhalt. Egy elveszett lélek siráma lett volna, ha nem hallatszik ki belőle valami szomoru szilajság és éhes, mohó vágy. Az elől haladó férfi hátraforditotta fejét, mig szeme nem találkozott a hátul baktató férfiéval. És aztán, a hosszukás ládán keresztül, bólintottak egymás felé.

Egy másik kiáltás hasitotta a levegőt tűhegyszerü élességgel. Mindkét ember tudta, honnan jön a hang. A hátuk mögül jött, valahonnan a hópusztaságból, melyen ép az imént jöttek keresztül. Egy harmadik kiáltás válaszolt, ez is a hátuk mögül és balra a második kiáltás helyétől.

– Ezek utánunk jönnek, Bill, – mondta a férfi, aki a szánkó elején haladt.

Hangja rekedten és valószinütlenül hangzott s érezhető erőlködéssel beszélt.

– Kevés a hus, – felelt a másik. – Napok óta nem láttam nyul nyomát.

Ezután nem beszéltek, bár fülük figyelte az elnyujtott kiáltásokat, melyek egyre felelgettek egymásnak a hátuk mögül.

A sötétség beálltával a kutyákat egy csomó lúcfenyőhöz vezették a folyó partján és tábort ütöttek. A koporsó, a tüz mellett, szolgált asztal és szék gyanánt. A farkaskutyák egy csomóban a tüz tulsó oldalán civakodtak, morogtak egymás között, de nem mutattak hajlandóságot arra, hogy elcsavarogjanak a sötétbe.

– Ugy látszik, Henry, ezek nagyon is közel húzódnak a tüzhöz, – magyarázta Bill.

Henry a tüz felé hajolva és a kávésbögrét egy darab jéggel a tüz fölé állitva, bólintott a fejével. Nem szólt egy szót sem, mig el nem foglalta helyét a koporsón és enni nem kezdett.

– Tudják, hol vannak biztonságban, – mondta. – Inkább ők esznek, semhogy őket egyék. Ezek a kutyák okos dögök.

Bill rázta a fejét. – Nem hiszem, hogy azok.

Pajtása kiváncsian nézett rá. – Most mondod életedben először, hogy nem okosak.

– Henry, – szólt Bill s elgondolkozva rágta a babot, ami vacsorájuk főfogása volt, – láttad, hogy marakodtak a kutyák etetéskor?

– Jobban, mint máskor szoktak, – hagyta rá Henry.

– Hány kutyánk van, Henry?

– Hat.

– Jó, Henry… – Bill elhallgatott egy pillanatra, hogy mondanivalója nagyobb jeletőségünek tünjék fel. – Amint mondtam, Henry, hat kutyánk van. Hat halat vettem elő a tarisznyából. Egy halat adtam minden kutyának és mégis, Henry, egy kutyának semmi sem jutott.

– Rosszul számoltál.

– Hat kutyánk van, – ismételte a másik szenvedélytelenül. Hat halat vettem elő. Félfülünek nem jutott. Aztán vettem ki a tarisznyából még egyet s azt adtam neki.

– Csak hat kutyánk van, – mondta Henry.

– Henry, – szólt ismét Bill, – nem mondom, hogy mind a hét kutya volt, de én hétnek dobtam halat.

Henry felhagyott az evéssel s a tüzön keresztül pillantva, megszámolta a kutyákat.

– Most csak hatan vannak, – mondta.

– A hetedik elszaladt a havon keresztül, – felelte nyugodt biztosságggal Bill. – Heten voltak, tudom.

Henry sajnálkozva nézett rá, aztán megszólalt:

– Nagyon örülnék, ha már tul lennénk ezen a kiránduláson.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Bill.

– Ugy, hogy ez a koporsó itt nagyon is ránk nehezedik és hogy te már kisérteteket látsz, Bill.

– Én is gondoltam már erre, – válaszolta Bill komolyan. És épp ezért, mikor a hetediket láttam megfutamodni, a hóra néztem és megláttam a nyomait is. Aztán megolvastam a kutyákat, hatan voltak. A nyomok még most is ott vannak a hóban. Ha látni akarod, megmutathatom.

Henry nem felelt. Hallgatva evett, mig végre befejezte lakomáját s tetejébe megivott még egy csésze kávét. Megtörölte a száját a keze fejével s megszólalt:

– Hát azt gondolod, hogy az a hetedik…

Szomoruan dacos, hosszu, jajgató kiáltás tört elő valahonnan a sötétből s félbeszakitotta szavát. Elhallgatott, hallgatódzott, azán kezével a hang irányába mutatott:

– … azok közül való?

Bill rábólintott. – Akármi legyek, ha nem az. Nem vetted észre, milyen lármát csaptak a kutyák?

Kiáltás kiáltás után hangzott, hosszan felelgetve, fölverve s valóságos pokollá téve az erdő csöndjét. Köröskörül minden irányból fölhangzott a kiáltás s a kutyák félelmükben összeverődtek s oly közel huzódtak a tüzhöz, hogy szőrük megperzselődött a nagy hőségben. Bill megrakta a tüzet s pipára gyujtott.

– Bökd ki, amit mondani akarsz, – szólt Henry.

– Henry… – és Bill elgondolkozva szivta pipáját, mielőtt tovább beszélt volna, – Henry, arra gondoltam, mennyivel boldogabb ő, mint amilyen te, vagy én valaha is leszünk.

Lefelé tartott hüvelykujjával a harmadik emberre mutatott, aki abban a ládában feküdt, melyet ők székül és asztalul használtak.

– Te meg én, Henry, ha megdöglünk, beérjük annyival, ha egy csomó követ raknak ránk, hogy a kutyák ki ne ássák a testünket.

– De nekünk nincs se pénzünk, se rokonságunk, se semmi egyebünk, ami neki mind volt, – szólt Henry. – Nem kivánhatjuk, hogy holtunk után ily messzire elszállitsanak.

– Amit nem értek, Henry, az az, hogy egy ilyen legény, mint ez is itt, aki lord, vagy mi a csuda a hazájában s akinek sohse fájt a feje ennivaló, vagy a gunya miatt, mi az ördögnek jött ez ide kinlódni, tülekedni az Isten háta mögé. Ez az, amit nem értek, Henry.

– Elélhetett volna száz esztendeig is, ha odahaza marad, – hagyta rá Henry.

Bill szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta a dolgot s beszéd helyett a sötétségre mutatott, mely falként övezte őket köröskörül. A vak sötétségben semmiféle alakot nem lehetett látni, csak egy pár szem fénylett feléjük tüzesen, mint az eleven parázs. Henry fejével egy második, aztán egy harmadik pár szemre mutatott. Fénylő szemek gyürüje vette körül a tábort. Néha-néha egy-egy pár szem megmozdult, vagy eltünt, hogy egy pár perc mulva ujra megjelenjék.

A kutyák nyugtalansága növekedett s a hirtelen félelem áradatában, eszeveszetten menekültek a tüz innenső oldalára, csuszva-mászva, összekuporodva az emberek lábainál. A tolongásban az egyik kutya fölfordult s a tüz szélire esett s fájdalmában és félelmében ugatott, mikor égett bundájának szaga betöltötte a levegőt. Ez a mozgás arra inditotta a szemek gyürüjét, hogy nyugtalanul megmozduljanak egy pillanatra és visszahuzódjanak egy kicsit, de ujra letelepedtek, amint a kutyák elcsendesedtek.

– Henry, milyen szerencsétlenség, hogy kifogytunk a töltényekből.

Bill elszitta a pipáját és segitett Henrynek kiteregetni a szőrméből való ágyat és takarókat azokra a fenyőágakra, melyeket még vacsora előtt fektettek a hóra. Henry nyögött s kezdte kifüzni őzbőrcipőit.

– Hány töltényünk maradt?

– Három, – volt a felelet. – De bár volna háromszáz. Majd megmutatnám ezeknek…

Dühösen rázta öklét a fénylő szemek felé és őzbőrcipőjét a tüz elé állitotta.

– Szeretném. – folytatta, ha ez a nagy hideg alábbhagyna. Már két hete, hogy ötven fokon alul van és szeretném, ha sohasem indultam volna el erre az utra. Nem szeretem ezt az egész mindenséget, igy, ahogy van. Valahogy rosszul érzem magamat. S ha már benn vagyok a kivánságokban, kivánom, bár már tul lennénk ezen a dolgon s ott ülnénk mind a ketten a Mac Gurry-erősségben és játszanánk cribagget, az ám. Ez az, amit kivánok.

Henry nyögött s bebujt az ágyába. Már szundikált, mikor pajtása hangja felébresztette.

– Mondd, Henry, azt a hetediket, amelyik idejött és egy halat elkapott, mért türték meg a kutyák maguk között? Mért nem marták ki? Ez az, ami megzavar.

– Ugyan, ne törd annyit a fejedet, – volt az álmos válasz. – Még eddig sohse voltál ilyen. Feküdj le, aludd ki magadat és holnap olyan vidám leszel, mint a pinty. A gyomrod savanyu, ez az, ami megzavar.

A két ember aludt, mélyen lélegezve, egymás mellett a közös takaró alatt. A tüz és a villogó szemek szorosabb gyürübe huzódtak a tábor körül. A kutyák egy csomóba verődtek a félelemtől, néha-néha fenyegetőleg morogva, amint egy-egy pár szem nagyon is közelre bátorkodott. A lárma oly nagy lett, hogy Bill felserkent. Óvatosan kimászott az ágyból, hogy Henryt föl ne zavarja és megrakta a tüzet. Amint a tüz fellángolt, a szemek gyürüje is tágult. Bill pillantása az összeverődött kutyákra esett. Hihetetlenül megdörzsölte a szemét s jobban megnézte őket. Visszamászott a takaró alá.

– Henry, – szólalt meg. – Oh, Henry.

Henry nyöszörgött, amint felébredt.

– Mi bajod megint?

– Semmi bajom nincs. Csakhogy megint heten vannak. Most számoltam meg őket.

Henry nyögött egyet, jelezve, hogy tudomásul vette a dolgot, aztán egy horkolással ismét mély álomba merült.

Reggel Henry ébredt föl elsőnek s ő volt az, aki kihuzta pajtását az ágyból. A nappal még messze, még három órányira volt, noha már hat óra mult s Henry a sötétségben elkészitette a reggelit, mialatt Bill összegöngyölta a takarókat s előkészitette induláshoz a fogatot.

– Mondd, Henry, – szólalt meg hirtelen, – hány kutyánk is van nekünk?

– Hat.

– Nem jól tudod, – jelentette ki Bill diadalmasan.

– Megint hét? – kérdezte Henry.

– Nem, csak öt. Egy elszaladt.

– A pokolba is! – kiáltott Henry mérgesen s abbahagyta a főzést, hogy megszámolja a kutyákat.

– Igazad van, Bill, – mondta végre. – Fatty elszökött.

– Pedig ugy ment, mint az olajozott istennyila, ha egyszer nekiindult: még a pora se látszott.

– Nincs szerencsénk, – mondta Henry. – Fogadok, hogy a farkasok élve falták fel s ugatott még akkor is, mikor lecsuszott a torkukon. Hej, az átkozottak!

– Mindig buta egy dög volt, – mondta Bill.

– Akármilyen buta volt is, olyan buta kutya nincs, amelyik öngyilkos tudna lenni. – Végignézett a fogat megmaradt kutyáin s birálóan szemügyre vette mindenik állat feltünő tulajdonságát. – Fogadok, hogy ezek között nincs olyan buta!

– Bottal se lehetne őket a tüztöl elkergetni, – bólintott rá Bill. – Mindig mondtam, hogy Fatty nem tisztességes kutya.

Ez volt a sirfelirata egy kutyának az északföldi utakon, sok kutyáé, sok emberé még ennél is szegényesebb.

II. FEJEZET.
A nőstényfarkas.

Miután megették a reggelit s a hitvány tábori felszerelést a szánkóra kötözték, a két férfi hátat forditott a barátságos tüznek s nekiindult a sötétségnek. Egyszerre felharsantak a kiáltozások, mohó, kegyetlen és szomoru kiáltások, kiáltások, melyek hivogattak és felelgettek egymásnak a hidegségen és sötétségen keresztül. A két férfi hallgatott. Kilenc óra tájban világosodni kezdett. Tizenkét órakor a déli ég alja rózsaszinüig világosodott, mig a délponton álló nap és az északi világ közé lépő föld durva tömege észak felé szürke árnyékot vetett.

A rózsaszinü ég hamar elhalványult. A nap gyönge fénye délután háromig tartott, aztán ez is kihunyt s a sarki éjszaka halotti leple elterült az elhagyott és hallgatag tájon.

Amint a sötétség leszállt, a zsákmányért való üvöltés hangjai jobbról, balról s hátuk mögül közelebb hallatszottak, oly közelről, hogy a kutyák megremegtek a félelemtől s egy-egy rövid időre vad rettegés fogta el őket.

Egy ilyen ijedelem vadulása után, miközben a kutyákat a nyomba visszaigazitották, Bill megszólalt.

– Bárcsak találnának valami vadat, mennének másfelé s hagynának bennünket békében.

– Nagyon ránehezednek az ember lelkére, – felelte Henry résztvevően.

Nem is beszéltek többet, mig tábort nem ütöttek.

Henry a tüz fölé hajolt és egy darab jeget tett a babbal telt fazék bugyborékoló vizébe, mikor egy csapás zuhanását, Bill kiáltását és a fájdalom éles, vonitó kiáltását hallotta a kutyák közül. Felegyenesedett, épp idejében, hogy lássa, mint tünik el a havon keresztül valami fekete tömeg a sötétség védelme alatt. Aztán látta Billt a kutyák között állva, félig diadalmasan, félig kétségbeesetten és elcsüggedve, egyik kezében egy vastag botot, másik kezében egy naponszáritott lazac féltestét és farkát tartva.

– Elkapta a felét, – jelentette Bill, – de abban a percben én is adtam neki egyet a szeme közé. Hallottad, hogy vonitott?

– Milyenforma volt? – kérdezte Henry.

– Nem láthattam. De négy lába volt, meg szőre, meg szája és olyan volt, mint akármelyik kutya ezek közül.

– Szelid farkas lehetett, azt hiszem.

– Átkozottul szelid lehet, hogy idejön etetés idején, a maga lazacáért.

Ezen az éjszakán, mikor megvacsoráztak és a hosszukás ládán ülve szivták pipájukat, az izzó szemek gyürüje még szorosabb körben övezte őket, mint azelőtt való nap.

– Bárcsak találnának ezek a dögök egypár szétszaggatni való jávorszarvast s hagynának bennünket békében, – mondta Bill.

Henry morgott egyet, nem épp résztvevően, s egy negyedóráig hallgatva ültek egymás mellett, Henry a tüzbe meredve s Bill a szemek gyürüjét nézve, mely izzott a sötétben, közvetlenül a tüz világa körül.

– Csak minden baj nélkül eljussunk Mac Gurry-erődbe, – kezdte megint.

– Hagyj föl a kivánságokkal, meg a sopánkodással, – tört ki Henry mérgesen. – A gyomrod savanyu. Ettől nyöszörögsz. Kapj be egy kanál szódát, attól mindjárt jobban leszel és kellemesebb társalgó is egyuttal.

Reggelre kelve Henry szörnyü istenkáromlásra ébredt: Bill káromkodott. Henry könyökére támaszkodott és nézte, mint áll Bill a kutyák között, a megrakott tüz mellett, karját fenyegetőleg fölemelve s arca eltorzulva a szenvedélytől.

– Halló! – kiáltott Henry, – mi az már megint?

– Frog megszökött, – volt a felelet.

– Csak nem.

– Mondom, hogy igen.

Henry a takarók közül a kutyákhoz ugrott.

Megszámolta őket gondosan, aztán ő is szidta Billel együtt a Vadon hatalmait, melyek megint megfosztották egyik kutyájuktól.

– Frog volt a legerősebb valamennyi között, – jelentette ki Bill.

– És nem is volt buta, – tette hozzá Henry.

Ez volt két nap alatt immár a második sirfelirat.

Szomoru reggelijük volt, aztán a megmaradt négy kutyát befogták a szánba. A nap csak olyan volt, mint a megelőző. A férfiak szó nélkül törtettek a megfagyott Világon keresztül. A csendet nem törte meg semmi, csak követőik kiáltása, követőiké, akik láthatatlanul egyre a nyomukban voltak. Délután közepe felé, mikor az éjjel már leszállóban volt, az üldözők és kiáltozásaik, szokás szerint, még közelebb merészkedtek, a kutyák izgatottak voltak, megrémültek s rémületük rohamaiban összekuszálták a gyeplőszárakat, ami még jobban elkedvetlenitette a férfiakat.

– Ehun-e, – szólt Bill ezen az estén, elégülten szemlélve saját művét, – ez majd itt tart benneteket, bolond kutyák!

Henry abbahagyta a főzést, hogy ő is láthassa ezt a csodát. Bill nemcsak kipányvázta, hanem indián szokás szerint még botokkal is megkötözte a kutyákat. Minden kutya nyaka köré bőrnyaklót erősitett. Ehhez a nyaklóhoz, oly közel, hogy a kutya nem érhette el és nem haraphatta el fogaival, vastag négy vagy öt láb hosszu botot kötött. A bot másik végét bőrszijjal egy földbe erősitett cölöphöz kötötte. A kutya nem haraphatta el a nyakánál levő botvégre kötött szijat s a bot nem engedte, hogy elharapja a másik végére kötött bőrszijat.

Henry helybenhagyóan bólintotta meg a fejét.

– Ez a szerkezet az egyetlen, ami visszatarthatja Egyfülüt. Ugy harapja el a bőrt, mint a kés, csakhogy felével rövidebb idő alatt. Holnap reggel mind itt lesznek, kutyabajuk se lesz.

– Meghiszem azt, – bizonykodott Bill. – Ne igyak holnap reggel kávét, ha holnap egy is hiányzik közülük.

– Mintha csak tudnák, hogy nincs töltényünk, amivel elpusztithatjuk őket, – mondta lefekvéskor Henry, az izzó szemgyürüre mutatva, mely szinte körülzárta őket. Ha egy pár golyót küldhetnék közéjük, mindjárt jobban tudnák a becsületet. Minden éjszaka közelebb jönnek. Takard csak el a tüz világát a szemed előtt és nézz merőn oda – ott! Látod ott azt a dögöt?

Egy kis darabig a két ember azzal mulatott, hogy a tüzvilág körén tul a homályos alakok formáit nézegette. Ha szigoruan és sokáig néztek oda, ahol egy pár szemgolyó izzott a sötétben, az állat alakja homályosan előtünt a feketeségből. Néha még azt is láthatták, hogy mozog egyik-másik alak időről-időre.

A kutyák közt támadt hangra lettek figyelmesek a férfiak. Egyfülü gyors, mohó vinnyogást hallatott és botját megfeszitve neki-nekirugaszkodott a sötétségnek, néha-néha dühöngő kisérleteket téve, hogy a botot fogaival szétharaphassa.

– Nézz oda, Bill, – suttogta Henry.

A tüzfény teljes világánál alattomos oldalmozgással siklott el egy kutyaforma állat. A gyanakvás és merészség keverékével lépegetett, óvatosan lesve az embereket s figyelmét a kutyákra összpontositva. Egyfülü egész hosszában kifeszitette pányváját a betolakodó felé és mohó vággyal szükölt, vinnyogott.

– Ez a bolond Egyfülü nem igen fél, – szólt Bill.

– Egy nőstényfarkas, – suttogta Henry és most már tudom, hogy tünt el Fatty és Frog. Ez a falka csalogatója. Elcsábitja a kutyát, a falka megrohanja és felfalja.

– Henry, gondoltam valamit, – szólt Bill.

– Mit gondoltál?

– Azt gondoltam, hogy ez volt az, amelyiket én a bottal elvertem.

– Az nagyon lehet, – felelte Henry.

– És még azt is meg akarom mondani, hogy ez a farkas milyen jól tudja a táborbeli szokásokat. Ez különös és nem is lehet Istentől való.

– Biztos, hogy többet tud, mint amennyit egy becsületes farkasnak tudnia kell. Egy farkas, amelyik etetés idején bejön a táborba, az sokat láthatott, hallhatott.

– A vén Villannak volt egy kutyája, – szólt Bill hangosan gondolkodva, – amék farkasokhoz szegődött. Én tudhatom, mert én lőttem ki a falkából egy jávorszarvas-legelőn, valamivel Little Stick fölött. A vén Villan sirt, mint egy gyerek. Azt mondta, nem látta már három esztendeje. Azóta mindig a farkasokkal volt.

– Azt hiszem, Bill, most eltaláltad. Ez a farkas kutya, amelyik már nem egyszer evett halat ember kezéből.

– És ha tehetem, ebből a farkasból, amelyik kutya, nemsokára kutyák eledele lesz. Nem szabad elveszitenünk több állatot.

– Csak három töltényünk van, – ellenkezett Henry.

– Majd várok biztos lövésre, – volt a felelet.

Reggel Henry felszitotta a tüzet és megfőzte a reggelit, cimborája horkolásának kisérő zenéje mellett.

– Olyan édesdeden aludtál, – szólt Henry, mikor kihuzta Billt a takarók alól, hogy reggelihez hivja, – nem volt szivem, hogy felkeltselek.

Bill enni kezdett nagy álmosan. Észrevette, hogy csészéje üres és kinyujtotta kezét a kávésbögréért. De a bögre kartávolságon tul volt a Henry oldalán.

– Mondd, Henry, – szólt szeliden korholó hangon, – nem felejtettél el valamit?

Henry körülnézett nagy gondossággal, aztán megrázta a fejét. Bill feléje tartotta üres csészéjét.

– Ma nem kapsz kávét, – jelentette ki Henry.

– Csak nem futott tán ki? – kérdezte aggódva Bill.

– Nem.

– Azt hiszed talán, hogy ártana az emésztésemnek?

– Nem.

Bill arcát a harag vérhulláma öntötte el.

– Akkor hát igazán kiváncsi vagyok, miért nem akarsz nekem kávét adni?

– Spanker megszökött, – felelte Henry.

Minden sietség nélkül, mint aki hozzászokott a szerencsétlenséghez, Bill elforditotta a fejét, hogy megszámolja a kutyákat.

– Hogy történt? – kérdezte apatikusan.

Henry vállat vont.

– Nem tudom. Hacsak Egyfülü nem rágta el a sziját. Ő maga nem tehette, annyi bizonyos.

– Átkozott dög. – Bill komolyan és lassan beszélt, hangjában nyoma sem volt annak a haragnak, ami benne dult. – Nem tudta kiszabaditani önmagát, kiszabaditotta hát Spankert.

– No, Spankernak már semmi baja sincs. Azóta már nyugszik husz, szanaszét szaladgáló éhfarkas beleiben, – ez volt Henry gyászbeszéde az utolsó elveszett kutya fölött. Igyál egy kis kávét, Bill.

Bill ellenkezve rázta a fejét.

– No, igyál, – biztatta Henry, fölemelve a kávésbögrét

Bill félretolta a csészéjét.

– Akármi legyek, ha iszom. Azt mondtam, nem iszom, ha egy kutya is hiányzik a csomóból – és nem is iszom.

– De igazán nagyon jó kávé, – csábitgatta Henry.

De Bill makacs volt s csak nyelte a száraz falatokat s nem öblitette le egyébbel, mint Egyfülüre szórt, elnyomott szitkaival és átkozódásaival.

– Estére megkötöm őket ugy, hogy egyik ne érje el a másikat, – szólt Bill, mikor ujra nekiindultak az utnak.

Alig haladtak száz yardnyira, mikor Henry, aki elől haladt, lehajolt és fölszedett valamit, ami hócipőjéhez ütődött. Sötét volt, nem láthatta, mi az, de megérezte a tapintásból. Hátrafelé dobta, hogy az ismeretlen valami a szánkóra esett, onnan lecsuszott és megakadt Bill hócipőjében.

– Jó lesz az esti kötözködéshez, – szólt Henry.

Bill egy kiáltást hallatott. Ez volt minden, ami Spankerből megmaradt: a bot, amellyel ki volt pányvázva.

– Megették szőröstől-bőröstől, – jelentette ki Bill. – A bot oly csupasz, mintha lehántották volna, még a bőrszijat is lerágták mind a két végéről. Fene éhesek ezek Henry, meglátod, bekapnak engem is, téged is, mielőtt az utunk véget ér.

Henry dacos ellenkezéssel nevetett. – Ezen az uton még nem kergettek meg a farkasok. De mentem én már különb veszedelmeken is keresztül és lám, mégis itt vagyok. Több kellene ide, mint ez a pár alkalmatlan dög, hogy végezzen velem, Bill, kedves fiam!

– Nem tudom, nem tudom, – mormogta Bill vésztjóslóan.

– Majd megtudod, ha minden baj nélkül eljutunk Mac Gurrybe.

– Nem hiszek én már semmiben, – makacskodott Bill.

– Beteg vagy, ez az oka mindennek, – jelentette ki Henry fölényesen. – Kinin kellene neked, majd kapsz is, amint elérünk Mac Gurrybe.

Bill elégedetlenül morgott egyet erre a diagnózisra, aztán hallgatásba merült. Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Kilenc órakor kivilágosodott. Tizenkét órakor a látóhatár rózsaszinü lett a láthatatlan naptól, aztán a fény szürkülni kezdett s három órával később leszállt az éj.

Épp akkor történt, mikor a nap hasztalan erőlködött, hogy felkapaszkodjék a láthatár széle fölé, hogy Bill előszedte a puskát a szánkó kötelei alól.

– Vigyázz, Henry, mig én elmegyek egy kicsit széjjelnézni.

– Jobb volna, ha itt maradnál, – ellenkezett Henry. – Csak három töltényünk van és közben Isten tudja, mi történhetik.

– Ki nyöszörög most, – kérdezte Bill diadalmasan.

Henry nem felelt, fáradtságosan haladt tovább, gyakran visszapillantva a szürke magányosságba, melyben barátja elveszett a szeme elől. Egy órával később, hála a kerülőknek, melyet a szánkó kénytelen volt megtenni, Bill megérkezett.

– El vannak szóródva szerte s a nyomunkban vannak, – mondta Bill, – s egyuttal vadra is leskelődnek. Látod, mondtam, hogy ezek biztosak felőlünk, de tudják, hogy még várniok kell, mig megkaphatnak s azalatt megesznek mindent, amit elől-utól találnak.

– Azt mondod, hogy ezek azt gondolják, hogy biztosak felőlünk! – vetette ellene Henry.

De Bill nem hallgatott reá. – Láttam egy párat közülük. Borzasztó soványak. Bizonyosan nem ettek egy falatot se hetek óta, kivéve Frogot, Fattyt és Spankert; és annyian vannak, hogy ez a félfogukra is kevés lehetett. Nagyon-nagyon soványak. A bordájuk kiáll, mint a deszka, a hasuk oda van száradva a gerincükhöz. Ugyancsak dühösek, mondhatom. Majd megvesznek az éhségtől, meglátod!

Pár perccel később Henry, aki most a szánkó mögött haladt, lassu, figyelmeztető füttyöt hallatott. Bill megfordult, körülnézett, aztán nyugodtan megállitotta a kutyákat.

A szánkó háta mögött, a legutolsó hajlásból kibukkanva, teljes célt mutatva, tulajdon azon a nyomon, melyet csak az imént hagytak hátra, egy bundás, ösztövér alak lépegetett. Orrát a szánkónyom felé tartotta és különös, oldalgó, erőtelen tartással lépegetett. Ha a szánkó megállt, ő is megállt, fölfelé tartva fejét, s kitartóan nézte a fogatot és orrlyukai rángatóztak, mikor megszimatolta az emberek és kutyák szagát.

– Egy nőstényfarkas, – mondta Bill.

Otthagyta a kutyákat, melyek lefeküdtek a hóba s hátrament barátjához s ketten együtt nézték ezt a különös állatot, mely napok óta követte nyomukat és elpusztitotta kutya-falkájuk felét.

Vizsgálódó kutatás után az állat egy pár lépéssel közeledett. Ez a közeledés egypárszor ismétlődött, ugy hogy az állat alig volt száz yardnyira tőlük. Itt megállt, fölfelé tartott fejjel, szorosan egy csomó lúcfenyő mellett, szemével és szaglásával tanulmányozva a figyelő férfiak fölszerelését. Valami különös sóvárgással figyelte őket, akár egy kutya, de sóvárgásában semmisem volt a kutya ragaszkodásából. Olyan sóvárgás volt ez, melyet az éhség nevelt, oly kegyetlen sóvárgás, mint a tulajdon tépőfogai és könyörtelen, mint maga a hideg.

Nagyobb volt, mint egy közönséges farkas. Sovány, kiaszott formái azt mutatták, hogy ez az állat egyike a legnagyobbaknak fajának példányai között.

– Megvan két és félláb a válla magasságáig, – magyarázta Henry. – És fogadok, hogy a hossza nem sokkal kevesebb öt lábnál.

– Különös szine van, – kritizálta Bill. – Sohse láttam még rőt farkast. Mintha csak cinóberrel festették volna be.

Az állat éppen nem volt cinóbervörös. Bundája igazi farkasbunda. Uralkodó szine a szürke, melyben bujkált valami gyönge-vöröses árnyalat, árnyalat, mely eltünt, itt elővillant, ott elhalványult, ami inkább olyan volt, mint valami hamis káprázat, most szürke, határozottan szürke, aztán itt-ott megint halvány nyoma valami bizonytalan vörösségnek, melynek nincs határozott neve.

– Akármi legyek, ha nem olyan, mint egy nagy szánkóhuzó hámos kutya, – mondta Bill. – Nem csodálkoznék, ha egyszerre csak megcsóválná a farkát.

– Halló, te! kutya te, gyer ide! – kiáltott, – gyere ide, akárhogy hivnak is!

– Nem is fél tőled, – nevetett Henry.

Bill fenyegetőleg rázta kezét a farkas felé és hangosan kiáltozott, de az állat semminemü félelmet nem mutatott. Az egyetlen változás, mely észrevehető rajta, az élénkség növekedése volt. Még mindig az éhség kegyetlen sóvárgásával nézte őket. Ez a két ember hus volt az ő szemében s ő éhes volt s ha merte volna, legjobb szeretett volna rájuk rohanni és megenni őket.

– Nézd csak, Henry, – szólalt meg Bill, öntudatlanul halkitva hangját amiatt, amit mondani akart, – három töltényünk van, az igaz, de ez halálbiztos lövés lenne. Nem lehet eltéveszteni. Három kutyánkat elpusztitotta, ideje volna végezni vele. Mit gondolsz?

Henry bólintott. Bill óvatosan csusztatta ki a puskát a szánkó kötelékei alól. A puska már csaknem a vállán volt, de sohse jutott el oda. Mert abban a pillanatban a nőstényfarkas oldalt ugrott az utból, be a lúcfenyő-csoport mögé és eltünt a szemük elől.

A két ember egymásra meredt, Henry hosszasan és megértően füttyentett.

– Tudhattam volna, – korholta Bill önmagát, amint a puskát helyére tette. – Ha már a farkas a táborba merészkedik, hogy a kutyákkal együtt egyék, ismeri a lőszerszámot is. Mondom neked, Henry, ez a dög okozta minden szerencsétlenségünket. Hat kutyánk volna három helyett, ha ez a dög itt nem lábatlankodik. De azt is mondom, Henry, majd megmutatom én még ennek a dögnek. Ahhoz nagyon is okos, hogy nyilt helyen lelőjem, de én tuljárok az eszén és agyonlövöm lesből, ez olyan igaz, mint ahogy Bill a nevem.

– Nehogy messzire elkóborolj ezért, Bill, – intette a társa. – Ha a falka megtámad, az a három töltés annyi, mint három orditás a pokolban, a dögök átkozottul éhesek s ha egyszer rádrohannak, meg is kapnak, Bill.

Ezen az éjszakán korán tábort ütöttek. Három kutya sem olyan gyorsan, sem oly hosszu ideig nem tudta huzni a szánt, mint hat s a kimerülés látható jelei mutakoztak rajtuk. Korán le is feküdtek, miután Bill előbb utánanézett, hogy a kutyák olyan távolságban legyenek egymástól, hogy egymás sziját el ne rághassák.

De a farkasok mind merészebbek lettek s az emberek többször felriadtak álmukból. A farkasok oly közel bátorkodtak, hogy a kutyák szinte magukon kivül voltak a félelemtől s a tüzet ujra meg ujra meg kellett rakni, hogy a kalandor rablókat minél biztosabb távolságban tarthassák maguktól.

– Hallottam tengerészektől, hogy a cápák utánausznak a hajónak, – kezdte Bill, mikor visszamászott a takarók alá, egy ilyen tüzrakás után. – A farkasok szárazföldi cápák. Jobban értik a mesterségüket, mint mi, Henry. Nem azért járnak a nyomunkban ennyi ideig, mert ez jót tesz az egészségüknek. Azért járnak, hogy megkapjanak bennünket. Biztosak benne, hogy megkapnak bennünket, Henry.

– Annyi, mint ha már meg is kaptak volna, ha igy beszélsz, – válaszolt Henry élesen. – Ha egy ember azt mondja, hogy elveszett, már el is veszett. Téged félig már meg is ettek, ha igy beszélsz.

– Megettek ezek már különb embereket, mint te, meg én, – felelt Bill.

– Ugyan, hallgass már, egész beteggé teszel a nyöszörgéseddel.

Henry mérgesen fordult az oldalára s meg volt lepve, hogy Bill haragjának semmi hasonló mozdulattal nem adja jelét. Bill nem szokott máskor igy tenni, a gunyoló szavak mindig könnyen felingerelték. Henry sokáig gondolkozott ezen, mielőtt elaludt volna s mikor szempillái leragadtak s elszunnyadóban volt, ez a gondolat forgott még egyre elméjében:

– Semmi kétség. Bill borzasztóan dühös. Holnap reggel ki kell őt békitenem.

III. FEJEZET.
Az éhorditás.

Ez a nap szerencsésnek igérkezett. Nem tünt el egy kutya sem az éj folyamán és a két férfi nekiindult a csöndnek, sötétségnek és hidegnek olyan szivvel, mely csaknem könnyünek volt mondható. Ugy látszott, Bill elfelejtkezett előző esti balsejtelmeiről és még tréfálkozott is a kutyákkal, mikor azok az utnak valami zökkenős részén fölboritották a szánt.

Rettenetes fölfordulás volt. A fölfordult szán egy fatörzs és egy nagy szikla közé szorult s ki kellett fogniuk a kutyákat, hogy eligazithassák a gabalyodást. A két férfi a szán fölé hajolt s próbálta helyreránditani, mikor Henry észrevette, hogy Egyfülü eloldalgott.

– Egyfülü! ide! – kiáltott fölegyenesedve s a kutya felé fordult.

De Egyfülü nekirontott a hónak, mély lábnyomokat hagyva maga után. Ott, a hóban, a szánkó vágta csapáson ült a nőstényfarkas és várakozott reá. Amint Egyfülü a farkashoz közeledett, egyszerre óvatos lett. Gyorsasága óvatos, tetszelgő közeledéssé változott, aztán a kutya egyszerre megállt. Óvakodva, kétkedően és mégis sóvárogva nézte a farkast. Az mintha ránevetett volna: rávicsoritotta, inkább kedveskedve, mint fenyegetően, fehér fogait. Egy pár lépést tett Egyfülü felé játékosan, aztán egy helyben maradt.

Egyfülü is közeledett, még mindig gyanakodva és óvatosan, fülét, farkát hegyezve, fejét magasra tartva.

A farkas orrához akarta dörzsölni az orrát, de a nőstényfarkas játékosan és csalogatóan ugrott vissza. Valahányszor Egyfülü közeledett, a nőstényfarkas mindannyiszor hátraugrott. Lépésről-lépésre csábitotta az emberi társaság biztonságából. Egyszer, mintha valami homályos figyelmeztetés merült volna fel elméjében, Egyfülü hátrafelé forditotta a fejét s visszanézett a felfordult szánra, fogatbeli társaira s a két emberre, aki egyre hivta őt.

De bármilyen figyelmeztetés is élt elméjében, azt mind elzavarta a nőstényfarkas, aki most feléje közeledett, orrát szimatolta egy röpke pillanatra s Egyfülü közeledésére ujra elkezdte csábitó visszavonulását.

Ezalatt Billnek eszébe jutott a puskája. De az mélyen lent volt a fölfordult szánkó alatt s mig Henry segitette a rakományt helyrerakni, Egyfülü és a nőstényfarkas nagyon is közel voltak egymáshoz s a távolság nagyon is nagy volt ahhoz, hogy megkockáztathassa a lövést.

Későn bánta meg Egyfülü a tévedését. Mielőtt még tudhatták volna, miért, a két férfi látta, hogy Egyfülü megfordul s hanyatt-homlok rohan feléjük. És akkor, derékszögben rohanva a szánnyom felé és elvágva Egyfülü utját, egy tucat sovány és szürke farkas rohant a havon keresztül. Ebben a pillanatban a nőstényfarkas tartózkodása és játékossága eltünt. Egy horkantással Egyfülünek ugrott. Egyfülü ellökte őt a vállával és utja el lévén vágva, irányt változtatott és körbefutott, hogy visszatérhessen társai közé. Mind több és több farkas tünt elő és csatlakozott az üldözőkhöz. A nőtényfarkas egy ugrásnyira haladt Egyfülü mögött és végig megtartotta ezt a távolságot.

– Hová mégy? – kérdezte hirtelen Henry s társa karjára tette kezét.

Bill lerázta magáról. – Nem türöm tovább, – mondta. – Nem kapják meg Egyfülüt, ha addig élek is.

Puskával a kezében az uttal határos bozótba vette be magát. Világos volt, hogy mi a szándéka. A szánkót annak a körnek középpontjául véve, melyet Egyfülü megtenni kényszerült, Bill ugy gondolta, hogy elérheti e körnek egy pontját és megelőzheti az üldözőket. Lőfegyverrel az oldalán, teljes napvilágnál, talán elijesztheti a farkasokat és megmentheti a kutyát.

– Hé! Bill! – kiáltott utána Henry. Vigyázz!

Henry leült a szánra és várakozott. Semmi egyéb tennivaló nem maradt számára. Bill már eltünt a szeme elől, de itt, majd ott, előtünve, majd meg eltünve a bozót és az elszórtan álló fenyők törzse között, látni lehetett Egyfülüt. Henry ugy látta, hogy Egyfülü helyzete reménytelen. A kutya teljesen átérezte a veszedelmet, de a külső körön futott, mig a farkasfalka a rövidebb és belső kört futotta meg. Arra gondolni sem lehetett, hogy Egyfülü elhagyja üldözőit maga mögött, hogy átvágjon a körön s ugy érje el a szánt.

Az üldözött és üldözők vonala gyorsan közeledett egy pont felé. Henry tudta, hogy valahol a hóban, fák és bozótok sürüjében a farkasfalka, Egyfülü és Bill összetalálkozik. Hamar, sokkal hamarabb, mintsem várta volna, ez is bekövetkezett. Egy lövést hallott, még két lövést, rövid egymásutánban, és tudta, hogy Bill kifogyott a municióból. Aztán rettenetes mozgás és üvöltés kitörését hallotta. Megösmerte Egyfülü fájdalom- és rémület-orditását, aztán farkasüvöltést hallott, egy sebesült farkasét. Ennyi volt az egész. Hallgatás telepedett megint az elhagyott tájra.

Hosszu ideig ült a szánon. Nem kellett a tett helyre mennie, hogy megtudja, mi történt. Tudta, mintha ott történt volna minden a tulajdon szeme előtt. Egyszer hirtelen felugrott s gyorsan kivette a fejszét a szánkó kötelékei közül. Aztán megint leült s magában töprengett. A két megmaradt kutya remegve lapult meg lábánál.

Végre fölkelt fáradtan, mintha minden ruganyosság elhagyta volna testét és kezdte befogni a kutyákat a szánba. Egy kötelet vetett a vállain keresztül, magát is befogta a szánba és együtt huzta a kutyákkal a terhet. Nem jutott messzire. Alig hogy sötétedni kezdett, sietve tábort ütött és gondoskodott bőséges tüzrevalóról. Megetette a kutyákat, megfőzte, megette a vacsoráját s megvetette az ágyát szorosan a tüz mellett.

De nem sok öröme volt az alvásban. Még le sem hunyta a szemét, a farkasok nagyon is közel huzódtak ahhoz, hogy biztonságban lehetett volna. Már nem kellett megerőltetnie a szemét, ha látni akarta őket. Egész közel voltak a tüzhöz és őhozzá, szük körben, világosan láthatók a tüzfényben, fekve, ülve, hason csuszva, vagy eloldalogva. Némelyik még aludt is. Egyik-másik karikába huzódott a hóban, akár egy kutya, alva, mikor az alvás nyugalma nem adatott meg az embernek.

Henry lángolni hagyta a tüzet, mert tudta, hogy egyedül ez védelmezi testét az éhes fogak ellen. A két kutya szorosan mellette állt, egyik az egyik, másik a másik oldalán, feléje hajoltak, mintegy védelmet kérve, vinnyogva és üvöltve, kétségbeesetten vonitva, valahányszor egy-egy farkas túlságosan közel merészkedett. Ilyen pillanatokban, ha a kutyák vonitottak, az egész kör megélénkült, a farkasok felültek, lábra álltak s előre bátorkodtak s a vonitás és üvöltés egész kara harsogott Henry körül. Aztán a kör megint megnyugodott, a farkasok lepihentek és egyik-másik tovább folytatta megszakadt szunditását. De a körben folytonos volt a hajlandóság, hogy közelebb nyomuljon a férfihez. Nyomról-nyomra, vonalról-vonalra, emitt is, amott is csuszott egy farkas a hasán, a kör egyre szükült s a fenevadak már csaknem ugrásnyi távolságban voltak. Ilyenkor Henry felkapott egy tüzes üszköt s a falka közé hajitotta. A falka gyorsan visszavonult, haragos üvöltözés és ijedt vonitás kiséretében, ha a tüzes fadarab eltalált és megperzselt egy-egy nagyon is merész állatot.

A reggel kimerülten és megviselve találta Henryt, szemei égtek az álmatlanságtól. Megfőzte a reggelijét és kilenc órakor, mikor a világosság közeledtére, a farkasok hátrább vonultak, véghez vitte azt a feladatot, amelyet éjszaka tüzött ki maga elé. Fiatal fákat vágott le s ezeket keresztbe kötözte élő fák törzseire. A szánkó kötelékét emelőként használva a kutyák segitségével a koporsót felvonta erre az emelvényre.

– Megkapták Billt, megkaphatnak engem is, de sohsem kaphatnak meg téged, fiatal ember, – szólt, a fakoporsóban fekvő halotthoz beszélve.

Aztán megindultak. A könnyü szán baj nélkül haladt az engedelmes kutyák után. Még a kutyák is érezték, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha rövidesen elérik Mac Gurry erősséget.

A farkasok még bátrabbak voltak az üldözésben, mint valaha. Csöndesen ügettek a szánkó nyomában, sorban jobbról is, balról is. Piros nyelvük kilógott és horpadt oldaluk világosan mutatta minden mozdulatnál kiálló bordáikat. Nagyon soványak voltak, merő bőrzsákok – csontvázra feszitve, és izomkötegekkel ellátva, – oly soványak voltak, hogy Henry csodálkozott, meddig birják még a futást s mikor esnek össze a hóban.

Nem mertek menetelni a sötétség beálltáig. Délben a nap nemcsak hogy rózsássá tette a látóhatár alját, hanem ki is pillantott a látóhatár fölött, látszott sápadt arany korongjának széle ott, ahol a horizont vonala érinti a földet. Henry ugy fogadta ezt a látványt, mint kedvező jelet. A nappalok hosszabbodtak. A nap visszatérőben volt. Alig hogy a napkorong széle eltünt, Henry tábort ütött. Még volt egy pár világos óra hátra és néhány szürkületi óra is s ezalatt Henry rengeteg fát vágott ki, hogy legyen elegendő tüzrevalója.

Az éjszakával együtt megjött a rémület. Nemcsak a farkasok lettek merészebbek, de az alvás hiánya is kinozta Henryt. A tüz mellett guggolva, takaróit vállai köré vetve, a baltát térde közt tartva, egy-egy kutyával a két oldalán, akarata ellenére is elszenderedett. Egyszer csak fölriadt, nem egészen egy tucatnyi lépés távolságban, egy nagy szürke farkas, a falka öregje, állott vele szemtől-szembe. És még akkor is, mikor a férfi nézte, a bestia eltünődve nyujtózkodott, mint valami lusta kutya, a férfi szeme közé ásitva, és olyan szemmel nézve rá, aminővel csak a biztos zsákmányt nézhetik. – Ha most nem, majd nemsokára, – ezt jelentette az állat biztos pillantása.

Ezt a biztonságot mutatta az egész falka. Valami huszat számolhatott meg közülük, éhesen meredve rá, vagy nyugodtan szundikálva a hóban. A farkasok gyermekekre emlékeztették Henryt, akik körülállják a teritett asztalt s várják az engedelmet, hogy mikor kezdhetnek az evéshez.

Amint megrakta a tüzet, egyszerre olyan megbecsülést érzett a tulajdon teste iránt, mint még soha. Nézte izmai játékát és csodálta ujjainak nagyszerü mechanizmusát. A tüz világánál hajlitgatta ujjait, egyet külön, majd mindegyiket, szétterjesztette ujjait, aztán szorosan és gyorsan összeszoritotta. Álmélkodott a köröm formáján, szurkálta ujjhegyeit, most erősen, most gyengén, birálva s eltünődve az idegizgalmon, melyet a mozdulatok okoztak. Ez egészen elbüvölte őt és egyszerre megszerette ezt a gyöngéd hust, mely oly szépen, simán és szeliden dolgozott. S ekkor egy félő pillantást vetette a farkasok gyürüjére, mely várakozóan huzódott köréje és a valóság villámcsapásaként hatott rá az a gondolat, hogy teste, e csodálatos test, ez az élő hus, nem más, mint ennyi meg ennyi ennivaló, ragadozó állatok ragadmánya, arra való, hogy szétszaggassák, széttépjék éhes fogaikkal, arra való, hogy táplálja farkasok testét, mint ahogy táplálja a jávorszarvas, meg a nyul.

Csak azért ébredt fel, rezzent fel e szörnyü álmodozásból, mely olyan volt, mint valami lidércnyomás, hogy maga előtt lássa a rőtbundáju nőstényfarkast. Nem volt messzebb, mint hat lépésnyire tőle. A havon ült és sóvárogva nézett reá. A két kutya vinnyogott, kurrogott, morgott gazdája lábainál, de a nőstényfarkas ügyet sem vetett reájuk. A nőstényfarkas a férfit nézte, aki néha viszonozta a tekintetét. A nőstényfarkas most épen nem volt fenyegető. Inkább mohó sóvárgással nézett a férfira, melyről Henry jól tudta, hogy ez a mohó éhség mohó sóvárgása. Ő volt a hus, az ennivaló s látása fölizgatta a farkas izlelő szerveit. A farkas szája tágra nyilt, nyála csorgott s nyalogatta száját, előre örvendve az izletes lakomának.

Henryn görcsös félelem vett erőt. Hirtelen egy tüzes üszökhöz kapott, hogy a farkashoz vágja. De alig nyujtotta ki a kezét, ujjai még körül sem zárták a fadarabot, a farkas hátraugrott a sötétség biztonságába és Henry tudta, hogy a farkas hozzá van szokva ahhoz, hogy meghajigálják. A farkas kurrogott, amint hátraugrott s vicsoritotta fehér fogait, minden sóvárgó kifejezés elmult róla s helyébe lépett a ragadozó állat rosszindulata. Henry összerázkódott. A kezére pillantott, melyben a tüzes üszök volt s észrevette a szoritó ujjak csodálatos ügyességét, hogyan alkalmazkodtak a felület egyenlőtlenségéhez, meggörbülve a nyers fa körül, csodálta kis ujját, mely közel lévén az üszök parázsló végéhez, ösztönszerüen és érzékenyen huzódott vissza az ártó hőség elől, és ugyanabban a pillanatban másik vizió is állt a szeme előtt: látta finom és érzékeny ujját törten, zuzottan, tépetten a nőstény farkas foga alatt. Még sohsem szerette testét ennyire, mint most, mikor megtarthatása oly bizonytalanná és kétségessé vált. Egész éjjel égő üszökkel hajtotta el az éhes farkasokat. Ha akarata ellenére elszunnyadt, felébresztette a kutyák vinnyogása és szükölése. Megjött a reggel, de most, először, a napfény nem tudta elüzni a farkasokat. Az ember hiába várakozott arra, hogy eltünjenek. Ott maradtak körben a tüz körül, a biztos birtoklásnak oly látszatával, mely csaknem megsemmisitette a férfiben azt a bátorságot, mely a napvilág közeledtére szülemlett meg benne.

Kétségbeesett kisérletet tett, hogy utját folytathassa. De amely percben elhagyta a tüz nyujtotta menedéket, a legmerészebb farkas neki ugrott, de elhibázta az ugrást. Henry megmenekült egy hátraugrással s az állat fogai összecsappantak, alig hat hüvelyknyire csipőjétől. Most az egész falka felkerekedett és rárohant és a tüzes üszkök jobbra-balra dobott egész áradata tudta csak az állatokat megfelelő távolságban tartani.

Még nappal sem tudta elhagyni a tüzet, hogy friss tüzrevalót vághasson. Husz lábnyira tőle egy hatalmas elhalt lucfenyő törzse magaslott. A fél napot azzal töltötte, hogy a tábori tüzet lassanként a lucfenyőig tolta-rakta, minden pillanatban készen arra, hogy egy féltucat égő hasábot dobáljon ellenségeire. Mikor a tüzzel a fához ért, tanulmányozni kezdte a környező erdőrészt, hogy ha kivágja a fát, az odaessen, amerre a legtöbb tüzrevaló kinálkozik.

A következő éjszaka mása volt az előzőnek, azzal a különbséggel, hogy az alvás szükséglete teljesen erőt vett rajta. A kutyák kurrogása már nem költötte fel. Különben is a kurrogás egész éjjel hallatszott és elkábult, álmos érzékei nem különböztették meg a kurrogás hangjának élesebb és ijedtebb hangjait. Hirtelen ijedelemmel felébredt. A nőstényfarkas alig egy rőfnyire volt tőle. Gépiesen, egy pillanatnyi késedelem nélkül, égő üszköt dobott a farkas nyitott és kurrogó szájába. A nőstényfarkas elugrott, fájdalmában vonitva, Henry, mialatt élvezettel szivta be az égő hus és perzselt bunda szagát, látta, hogyan rázza a farkas a fejét és hogy morog dühösen egy pár lépésnyivel odább.

Most, mielőtt elaludt volna, a jobb kezére egy égő fadarabot kötött. Alig aludt egy pár percig, mikor a láng megperzselte bőrét s ő felébredt. Néhány órát töltött igy el. Valahányszor felébredt, mindig elüzte a farkasokat rájukhajigált üszkökkel, megrakta a tüzet és megigazitotta kezén az égő fenyőfagörcsöt. Minden jó lett volna, de eljött az idő, midőn keze már bizonytalanul kötözte meg az égő fenyőhasábot. Amint szemét lehunyta, az égő fa is leesett kezéről.

Álmodott. Ugy tetszett neki, mintha Mac Gurry erődjében lett volna. Meleg volt és barátságos és ő cribbaget játszott a gazdával. Aztán ugy volt, mintha az erődöt megtámadták volna a farkasok. A bestiák már a kapu aljában voltak s ő meg a gazda időnként abbahagyták a cribbaget, hogy figyeljék és nevessék a farkasok hasztalan való erőlködését. És aztán, különös álom! – egy roppanás hallatszott. Az ajtót betörték. Látta, hogy árasztják el a farkasok az erőd nagy nappali szobáját. Ime! egyenesen ő rá s a gazdának ugranak. Amint betörték az ajtót, lármájuk növekedett és fülsiketitővé vált. Ez az üvöltés most bántotta Henryt. Álma most hirtelen átcsapott valami másba, hogy mibe, azt nem tudta, de az üvöltés ide is követte őt.

Fölébredt és az üvöltés valósággá vált. Üvöltés és vonitás hallatszott. A farkasok rárohanóban voltak. Körülötte és rajta voltak. Az egyiknek foga összekoccant karján keresztül. Ösztönszerüen a tüzbe ugrott s ugrás közben érezte, amint éles fogak szakitják keresztül lábát. Most megkezdődött a tüzi harc. Vastag keztyüi egy ideig megvédték kezét és ő eleven szenet lapátolt velük minden irányban a levegőbe, mintha a tábori tüz vulkánná változott volna hirtelen.

De ez nem tarthatott soká. Arca felhólyagzott a hőségtől, szemöldöke és szempillája elperzselődött és lábai már nem birták a hőséget. Égő üszökkel mind a két kezében a tüz szélére ugrott. A farkasok hátrahuzódtak. Minden oldalon, ahová eleven parázs esett, a hó sistergett és itt is, ott is egy-egy visszavonuló farkas vad ugrása, horkanása és kurrogása tudatta vele, hogy üldözői ilyen eleven szénbe botlottak.

Az égő hasábokat legközelebbi két ellenére hajitva, Henry a hóba dugta füstölgő keztyüit, s maga is a hóba lépett, hogy lehütse forró lábait. Két kutyája nem volt sehol és ő tudta jól, hogy a két kutya egy-egy fogás volt azon az elnyujtott és régóta huzódó lakomán, mely Fatty fellakmározásával kezdődött s melynek utolsó fogása valószinüleg ő leend, a következő napok során.

– Még nem kaptatok meg! – kiáltotta vadul rázva öklét az éhes bestiák felé; s hangjának hallatára az egész kör nyugtalanná vált, általános kurrogás támadt s a nőstényfarkas a havon keresztül egész közel osont hozzá és éhes mohósággal nézett rá.

Hozzálátott, hogy végrehajtsa tervét, mely az imént jutott eszébe. Nagy körbe rakta a tüzet s a kör közepén lefeküdt, maga alá téve alvókészségeit, hogy legyen, ami szárazon tartsa az olvadó hó dacára is. Amikor a lángok menedéke között eltünt, az egész falka kiváncsian vonult a tüz széléhez, hogy megláthassa, mi lett belőle. Eddig sohasem jöttek ily közel a tüzhöz és most letelepedtek a tüz mellett szoros körben, mint megannyi kutya, pislogva, ásitozva és nyujtóztatva sovány testüket a szokatlan melegségben. Ekkor a nőstényfarkas leült, orrát egy csillag felé hegyezve és elkezdett üvölteni. Egyik farkas a másik után csatlakozott hozzá, mig végre az egész falka, hátsó lábain ülve, orrát az égnek szegezve, vele együtt üvöltötte az éhség dalát.

Jött a hajnal és a napvilág. A tüz lángja alacsonyabbra lohadt. A tüzrevaló kifogyott és ujat kellett volna szerezni. A férfi megkisérelte, hogy kilépjen a lángok köréből, de a farkasok nekirohantak, hogy szétszaggassák. A tüzes üszök elől félreugrottak ugyan, de már nem szaladtak hátra. Hiába igyekezett elűzni őket. Amint föladta a harcot és visszabotorkált a lángok körébe, egy farkas utána ugrott. Az ugrás rövidebb volt a kelleténél és a farkas mind a négy lábával a tüzbe esett. Rémült kiáltással hátrált s kurrogva csuszott vissza, hogy mancsait a hóban hűsitgesse.

A férfi leült takaróiba burkolódzva, előregörnyedve. Teste csipőben előrehajolt. Vállait elernyesztette, csüggedten s fejét térdeire hajtva jelezte, hogy föladta a küzdelmet. Néha-néha fölemelte a fejét, hogy lássa, mind hal el jobban, egyre jobban a tüz. A lángok és parázs köre néhol megnyilt, a nyilások nőttek, a tüzrakások kisebbedtek.

– No, most már jöhettek, ha akartok, – mormogta. – Akárhogy lesz is, én lefekszem és alszom.

Egyszer felébredt és a kör egyik nyilásánál, épp szemben vele, látta a nőstényfarkast, amint merőn figyelte őt.

Kevéssel utóbb, neki óráknak tetszett, megint felébredt. Valami titokzatos változás történt, oly csodálatos, amitől még jobban felébredt. Valami történt. Először nem értette meg, Aztán egyszerre kitalálta. A farkasok eltüntek. Csak a letaposott hó maradt utánuk, hogy megmutassa, milyen közel voltak hozzá. Az alvás megint erőt vett Henryn és teljesen urrá lett rajta. Feje leesett térdére, mikor hirtelen felébredt.

Emberi hangokat hallott, szánok zötyögését, szerszámok zörgését, szánkóhuzó kutyák élénk vinnyogását. Négy szán érkezett a folyómeder felől a fák melletti táborba. Féltucat ember állta körül a haldokló parazsak körében görnyedő férfit. Hasztalan igyekeztek öntudatra rázni, lökdösni. Ugy nézett rájuk, mint egy részeg ember és különös, álmos nyelven dadogott.

– Rőt nőstényfarkas… Bejött a kutyákkal az etetés idején… Először megette a kutyák ételét… Aztán a kutyákat… Aztán megette Billt…

– Hol van lord Alfréd? – orditotta egyik ember a fülébe és durván megrázva őt.

Lassan intett nemet a fejével… Nem, őt nem ette meg… Ott fekszik egy fa tetején az utolsó táborhelyen.

– Halva? – kiáltott a kérdező.

– Egy ládában, – felelte Henry és türelmetlenül rántotta ki vállát a kérdezősködő szorításából. – Hagyjatok… aludni… Oda vagyok… Ki vagyok merülve… Jójcakát…

Szempillája rebegett, aztán szeme lezárult. Álla mellére esett. S amint kényelmesen lefektették takaróira, horkolása már hallatszott is a fagyos levegőben. De még más hang is hallatszott. Messziről és elhalón, nagy távolságból a farkasfalka éhorditása hangzott. Elszalasztották a zsákmányt s most futottak más zsákmány után.