V. FEJEZET.
A hus törvénye.
A farkaskölyök gyorsan fejlődött. Két napi pihenés után ujra a szabadba merészkedett. Ennél a kalandozásnál történt, hogy rátalált a fiatal menyétre, melynek anyját ő is segitett fölfalni s ezt a fiatal menyétet is az anyamenyét sorsára juttatta. De ezen a kiránduláson nem tévedt el. Mikor elfáradt, megtalálta a barlanghoz vezető utat, hazament és elaludt. Ezután minden nap messzebb és messzebb kalandozott.
Kezdte megitélni, meddig terjed az ereje és a gyengesége, tudta, mikor kell merésznek, mikor kell óvatosnak lennie. Ugy találta, hogy ajánlatos mindig óvatosnak lenni, kivéve, ha – elragadtatva rettenthetetlenségétől – átengedte magát apró haragjának és szenvedélyeinek.
Mindig dühödt kis démon volt, valahányszor egy eltévedt hófajdra bukkant és mindig vadul vicsorgott vissza annak a mókusnak a makogására, amellyel először az elpusztult fenyőtörzsnél találkozott. De legdühösebb a szajkó láttára volt, mert sohsem felejtette el azt a vágást, amit az orrára kapott, mikor elsőizben ismerkedett meg ezzel a madárral.
De volt idő, mikor még a szajkó sem volt rá semmi hatással s ez olyankor történt, ha az ő életét valami más, prédára leső ragadozó veszélyeztette. Sohsem felejtette el a héját s tovasuhanó árnyéka mindig arra késztette, hogy lelapuljon a legközelebbi sürübe.
Már nem csuszott-mászott. Járása olyan volt, mint az anyjáé: sompolygó, ravasz, láthatólag ment minden erőlködéstől, suhanó gyorsasága megtévesztő és észrevehetetlen.
Ami a zsákmányt illeti, szerencséje csak a kezdet kezdetén állott. A hét hófajdcsirke és a fiatal menyét: ennyi volt mindössze, amit megölt. Az ölés vágya napról-napra erősödött szivében és szenvedélyesen vágyott arra, bár megölhetné a mókust, aki olyan végeérhetlenül makogott és elcsevegte az egész világ minden vad állatának, hogy a farkaskölyök közeledik. De, mint ahogy a madarak a levegőbe röppennek, azon mód kusznak a mókusok a fára és a kölyöknek csak egy módja volt a mókus megkaparintására: észrevétlenül utánacsuszni a mókusnak, ha az véletlenül a földön tartózkodik.
A kölyök nagyon tartott az anyjától. Az anyja mindig szerzett hust és sohsem feledkezett meg arról, hogy hazahozza a fia részét. Aztán meg az anyja nem félt semmitől. A kölyök nem tudta, hogy az anyja félelmetlensége a tapasztalat és a tudás következménye. Az anya bátorsága a kölyökben az erő tudatát keltette. Az anyja az ő szemében erő volt s ahogy nőtt, ugy érezte növekedni az anyja erejét is talpának élesebb ütéseiben, az orr figyelmeztető lökései is fogai harapásának adtak helyet. Épp ezért: respektálta anyját. A farkasanya engedelmességet követelt fiától s minél öregebb lett a kölyök, annál hirtelen haragubb lett az anyja.
Megint meglátogatta őket az éhinség és a kölyök, most már tisztább öntudattal, mégegyszer érezhette az éhség rettentő mardosását. A farkasanya csontig lefogyott a zsákmány utáni szaladgálásban. Ritkán aludt a barlangban s ideje nagyrészét a zsákmány nyomában szaglászva töltötte – merőben hiába. Ez az éhinség nem tartott sokáig, de amig tartott, igen kegyetlen volt. A kölyök nem talált egy csöpp tejet sem anyja emlőjében, s azonkivül se talált egy falat ennivalót.
Azelőtt merő játékból és örömből, most halálos komolysággal vadászott és semmit sem talált. De sikertelensége csak hasznára volt fejlődésének. Nagy figyelemmel vizsgálta a mókus szokásait és azon igyekezett, hogy lopva csusszon hozzá és észrevétlenül lepje meg. Megfigyelte az erdei egereket és megpróbálta kiásni lyukaikból; megismerkedett a szajkók és harkályok szokásaival. És eljött az a nap is, midőn a héjja árnyéka nem kergette vissza a sürübe. Erősebb lett, okosabb és magabizóbb. Aztán meg el is volt keseredve. Hátsó lábaira ült, szembetünően elhelyezkedve a tisztáson és párviadalra hivta le a héjját az égből. Mert tudta, hogy uszva fölötte a kékségben hus volt, hus, mely után gyomra vágyódott szüntelenül. De a héjja visszautasitotta a felajánlott harcot és a kölyök visszamászott a sürübe s ott vinnyogott bosszuságában és éhségében.
Az éhinség elmult. A farkasanya hust hozott haza. Különös fajta hus volt, különböző minden eddigitől, amit a farkas eddig hazahordott. Egy félig kifejlődött hiuzkölyök volt, annyi idős, mint a farkasfiók, csakhogy kisebb valamivel. És ez mind az övé volt. A farkasanya elverte éhségét máshol. A farkaskölyök nem tudta, hogy anyja megette a többi hiuzkölyköt, azt sem tudta, milyen kétségbeesett bátorság kellett anyja cselekedetéhez. Csak annyit tudott, hogy a bársonybundáju kölyök hus volt, megette a hust és boldogabb lett minden falattal, amit megevett.
A telt gyomor elálmosit s a kölyök lefeküdt a barlangban az anyja oldala mellett. Az anyja horkantására ébredt fel. Sohse hallott még ilyen rettenetes horkantást. Talán ez volt a legrettentőbb horkantás, amit a farkasanya életében hallatott. Volt is oka rá s ezt senki sem tudta jobban, mint ő maga. A hiuz barlangját nem lehet büntetlenül kirabolni. A délutáni világitás teljes fényében, a barlang nyilásánál hasalva, a farkaskölyök egyszerre meglátta a hiuzanyát. Erre a látványra égnek meredt minden szőreszála. Itt volt a félelem. Nem volt szükség az ösztönére, hogy ezt megsugja neki. S mintha a látvány magában nem lett volna elég, a horkantással kezdődő és hirtelen éles sivitásba törő kiáltás, melyet a betolakodó adott, még jobban megmagyarázott mindent.
A kölyök érezte az élet ösztökélését, felállott és bátran horkantott ő is anyja oldala mellett. De az anyja megvetően hátrataszitotta a fiát. Az alacsony tetejü bejárat miatt a hiuz nem tudott a barlangba ugrani s mikor a hiuz hasmánt törtetett előre, a nőstényfarkas ráugrott s a földre szoritotta. A kölyök keveset látott a küzdelemből. Volt rettentő orditás, köpködés és nyávogás. A két állat csak ugy csépelte egymást. A hiuz körmével és fogával tépett, szakitott, a nőstényfarkas csak fogait használhatta.
Egyszerre a kölyök nekiugrott és fogát a hiuz hátsó lábába mélyesztette. Belekapaszkodott és morgott vadul. Noha nem tudott róla, testének sulyával megakadályozta e lábat a mozgásban s ezzel anyját sok sérüléstől óvta meg. Viaskodás közben a kölyök a küzdők alá került és el kellett eresztenie a hiuz lábát. A következő pillanatban a két anya elvált egymástól s mielőtt ujra egymásnak rohantak volna, a hiuz elrugta maga mellől a kölyköt egy óriási ütéssel, mely csontig felszakitotta a kölyök vállát és sebesülten egész a falig hajitotta. Ekkor az orditáshoz még a kölyök félelemtől és fájdalomtól való éles üvöltése is csatlakozott. De a viadal oly sokáig tartott, hogy a kölyök kisirhatta magát s bátorságát másodszor is kimutathatta s a csata végén megint csak ott találta magát a hiuz hátsó lábába kapaszkodva, dühödten morogva fogai között.
A hiuz halott volt. De a farkasanya is nagyon gyenge volt és beteg. Körülhizelegte fiát s megnyalogatta sebes vállát; de a vérveszteség elvette erejét s egy nap és egy éjjel feküdt holt ellensége oldalánál, moccanás nélkül, alig-alig pihegve. Egy hétig nem hagyta el a barlangot, kivéve, ha inni ment s mozdulatai ilyenkor lassuak és fájdalmasak voltak. Ez alatt az idő alatt felfalták a hiuzt s a nőstényfarkas sebei is begyógyultak annyira, hogy ujra zsákmány után mehetett.
A kölyök válla merev volt és fájdalmas, s a kis farkas néha sántitott attól a borzalmas ütéstől, amit a hiuztól kapott. De ekkorra a világ is megváltozott. A kölyök jobban bizott önmagában s a merészségnek olyan érzése szállta meg, aminőt sohasem érzett a hiuzzal való viadala előtt. Valami kegyetlen tekintettel nézte az életet; harcolt; fogát ellensége husába mélyesztette; és tulélte a harcot. És épp ezért merészebben viselkedett; volt benne valami kihivó vonás, ami eddig hiányzott belőle. Nem félt ezután az apróbb dolgoktól, félelme nagyrészt elenyészett, bár az ismeretlen sohasem szünt meg fenyegetni őt nem érinthető és örökkön-örökké üldöző titkaival és borzalmaival.
Most már elkisérte anyját zsákmány után való utjára; látta, hogy ölik meg a hust s ő maga is kezdett részt venni a játékban. Kétféle fajta élet volt: a maga fajtája és a mások fajtája. A maga fajtája csupán anyjából s belőle magából állott. A másik fajtához tartozott minden eleven, mozgó lény. De ez a fajta két részre oszlott. Az egyik rész volt az, amelyet az ő saját fajtája megölt és megevett. Ez a rész a nemölőkből és az apró ölőkből állott. A másik rész megöli és megeszi az ő faját, vagy az ő faja öli meg és eszi meg azokat. Ebből az osztályozásból keletkezett a törvény. Az élet célja a hus. Az élet maga is hus. Az élet életből táplálkozik. Vannak evők s vannak, akiket megesznek. A törvény igy szól: Enni, vagy megétetni. Nem fogalmazta meg a törvényt tiszta, világos szavakban s nem bölcselkedett fölötte. Nem is igen gondolt a törvényre, inkább élt a törvény szerint, minden erről való gondolkodás nélkül.
Látta, hogy mindenben ez a törvény nyilatkozik meg körülötte. Ő maga megette a hófajd-csirkéket. A héjja megette a hófajd-tyukot. A héjja megette volna őt magát is. Később, mikor már vérszomjasabb volt, szerette volna megenni a héjját. Megette a hiuzfiókát. A hiuzanya meg akarta enni őt, ha nem ölték volna meg és nem falták volna föl. És igy tovább. A törvény szerint él körülötte minden lény és ő maga is része, tartozéka volt e törvénynek. Ő maga is gyilkos volt. Egyedüli étele a hus volt, eleven hus, mely gyorsan futott előtte, vagy repült a levegőben, vagy a fára kuszott, vagy elbujt a föld alatt, vagy szembeszállt és harcolt vele, vagy – ha fordult a kocka – utána szaladt és őt hajtotta maga előtt.
Ha a kölyök ember módjára gondolkozik, a világ lényegét telhetetlen étvágynak látta volna s a világot oly helynek, amelyben az étvágyak sokasága hajszol és hajszoltatik, vadászik és vadásztatik, fal és felfalatik, vak zürzavarban, kegyetlenül és rendszertelenül, a falánkság és öldöklés valódi káoszában, melyben a kegyetlen, tervnélküli és végtelen véletlen uralkodik.
De a farkaskölyök nem gondolkozott ember módja szerint. Nem volt széles látóköre. Egycélu lény volt s egyszerre csak egy gondolata, vagy vágya volt. A hus törvénye mellett volt még miriádnyi más, kisebb jelentőségü törvény, melyet tanulnia és követnie kellett. A világ telve volt meglepetésekkel. A benne zsendülő élet, izmainak játéka, végnélküli örömök forrása volt. A hus után való futás örömmámort és büszke emelkedettséget keltett benne. Dühöngése és sok harca maga is csupa öröm volt. Még maga a félelem és az ismeretlen misztériuma is csupa élet volt.
Voltak gyönyörei és kielégülései is. Feküdni tele hassal, szunyókálni a napsütésben, ezek olyan dolgok voltak, melyekben bőséges jutalmat talált fáradozásaiért és vesződségeiért. Amellett a vesződség és fáradozás önmagában is jutalmazó volt. Ezek az élet megnyilvánulásai voltak és az élet mindig boldog, valahányszor megnyilatkozik. És igy a farkaskölyök jól érezte magát az ellenséges környezetben. Nagyon eleven, nagyon boldog és önmagára fölöttébb büszke volt.
HARMADIK RÉSZ.
I. FEJEZET.
A tűzcsinálók.
A szürke kölyök váratlanul bukkant rájuk. Az egész az ő hibájából történt. Gondatlan volt. Elhagyta a barlangot és a folyóhoz futott vizért. Talán azért nem vette őket észre, mert az álom még nem verődött ki a szeméből. (Egész éjjel zsákmány után járt és csak az imént ébredt fel.) S talán azért nem törődött semmivel, mert már nagyon is jól ismerte a folyóhoz vezető utat. Számtalanszor járt erre és sohse érte semmiféle veszedelem.
Egész az elpusztult fenyőtörzsig ment, keresztülvágott a tisztáson és a fák között ügetett. Aztán, ugyanabban a pillanatban látott és szagolt. Előtte, csendesen üldögélve combjaikon, öt élő lény volt, aminőket sohsem látott még azelőtt. Ekkor vetette első pillantását emberekre. De, csodálatos! Az öt ember nem ugrott fel láttára, nem mutogatta a fogát és nem is horkantott. Nem mozdultak, hanem tovább is ott ültek, csöndesen, vészterhesen.
A kölyök se moccant. Lényének minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy hanyatthomlok fusson odébb, de ugyanekkor, most első izben, másik, ellenkező ösztön is felébredt benne.
Nagy félelem szállta meg. Saját gyengeségének és kicsiségének tudata földhöz szegezte. Maga előtt látta az uralkodót, az erőt, mely felülmulja és legázolja őt.
A kölyök még sohse látott embert, de az embernek való engedelmeskedés ösztöne megvolt benne. Homályos uton-módon felismerte az emberben azt az állatot, mely kiverekedte magának az elsőbbséget a Vadon minden állatai között. Nemcsak a saját, hanem ősei szemén keresztül is nézte a kölyök az embert, szemekből, melyek számtalan téli tábortüzet gyürüztek körül, szemekből, melyek biztos távolságból, sürü bozótok mélyéből leskelődtek a különös, kétlábu állatra, aki ur volt az elevenek fölött. A szürke kölyköt ősi örökségének varázsa s a félelem, az alávetettség érzése, mely hosszu századok küzdelméből született, ivadékok összegyült tapasztalata, bűvölte mozdulatlanná. Ez az örökség nagyon is kényszeritő erejü volt egy olyan farkas számára, aki még nem is farkas, csak kölyök. Ha felnőtt farkas lett volna, egyszerüen elfut. Igy, amint volt, tehetetlen félelmében a földre lapult, félig-meddig máris fölajánlva azt az alávetettséget, amit faja elsőizben akkor ajánlott fel az embernek, mikor egy farkas először jött elő a sürüből, hogy letelepedjék az ember oldalánál és melegedjék a tüz világánál.
Az indiánok közül egy felkelt, odalépett hozzá és feléje hajolt. A kölyök még jobban lelapult. Itt volt fölötte az ismeretlen, husban és vérben megtestesülve, föléje hajolva és előrenyulva, hogy megragadja őt. Szőre önkéntelenül felborzolódott, felvonta száját és kimutatta kis fehér fogait. A kéz, mely mint a végzet nyult ki fölötte, habozott s az ember nevetve kiáltott fel. «Wabam wabisca ip pit tah.» (Nézzétek! Milyen fehér agyarak!)
A többi indián hangosan nevetett és biztatták az ötödiket, hogy fogja meg a kölyköt. A kéz lejebb-lejebb szállt s a kölyköt elragadta harci ösztöne. Két hatalmas biztatást érzett: hogy harcoljon – és hogy megadja magát. Ennek valami megegyezés lett a következménye. Megtette mind a kettőt. Megadta magát mindaddig, mig a kéz csaknem érintette testét. Aztán harcolt, fogait megvillantotta s a kéz husába mélyesztette. A következő pillanatban olyan ütést kapott a fejére, hogy oldalra hemperedett. Ekkor harci heve elillant. Fióka volta és megadásra ösztönző érzése erőt vett rajta. Hátsó lábaira ült és keservesen sirt. De az az ember, akinek a kezét megharapta, dühös volt s a kölyök fejének másik oldalára is kapott egy ütést. Erre aztán négy lábára állt és keservesebben és hosszasabban sirt, mint azelőtt.
A négy indián hangosabban nevetett s arra a megharapott ember is elkezdett nevetni. Körülvették a kis farkast és nevettek rajta, mialatt a kölyök elsirta fájdalmát és bánatát. De ebben a lármában a kis kölyök egyszerre meghallott valamit. Az indiánok is hallották. De a kölyök már azt is tudta, mi az és egy utolsó, hosszu üvöltéssel, melyben több volt a győzelmes öröm, mint a bánat, befejezte sirámát és várta anyja érkezését, vad és megfélemlithetetlen anyjáét, aki harcolt és ölt s aki semmitől a világon nem félt. A farkasanya horkantott rohanása közben. Hallotta kölykének sirását s most rohant, hogy megmentse őt.
Közéjük tört és aggódó és harcias anyasága mindenné, csak széppé nem tette őt. De a kölyök előtt mi sem volt tetszetősebb, mint az ő védelmező dühe. Vidám kiáltást hallatott s megindult anyja felé, miközben az ember-állatok gyorsan egy pár lépést tettek visszafelé. A nőstényfarkas megállott kölykével szemben, szembenézve az emberekkel. Szőre felborzolódott s torkában mély morgás volt szülemlőben. Képe eltorzult a rosszindulatu fenyegetődzéstől s orra egész hosszában összeráncolódott, olyan rettentő volt horkantása.
Ekkor az emberek egyike elkiáltotta magát:
– Kiche! – ennyi volt csak, amit mondott.
A meglepetés kiáltása volt ez.
A kölyök érezte, hogy anyja megreszket erre a kiáltásra.
– Kiche! – kiáltott az ember mégegyszer, de most élesen és felsőséggel.
És ekkor a kölyök látta, amint anyja, a nőstényfarkas, a rettenthetetlen, lehasalt, vinnyogva, farkát csóválva, hogy kimutathassa békés szándékait. A kölyök nem értette a dolgot. Megrémült. Az embertől való félelem megint erőt vett rajta. Ösztöne nem csalta meg. Az anyja is igazolta őt. Anyja is alávetette magát az ember-állatok akaratának.
Az ember, aki a nevét kiáltotta, közelebb jött a nőstényfarkashoz. Rátette kezét az állat fejére s a farkas csak még szorosabban simult a földhöz. Nem harapott és nem is fenyegetett azzal, hogy harapni fog. A többiek is odamentek és körülvették, tapogatták s a farkasanya nem is próbált ellenkezni velük. Az ember-állatok nagyon izgatottaknak látszottak s a szájukkal nagy lármát csaptak. Ezek a hangok nem dühösek, – állapitotta meg a kölyök s mikor lehasalt anyja mellé, szőre néha-néha felborzadt, de azért mindent elkövetett, hogy megmutassa alázatosságát.
– Nem különös, – szólalt meg az egyik indián. – Farkasvér ez itt, igaz, hogy az anyja kutya volt; de bátyám, párosodás idején, három éjszakán át kikötve tartotta az anyját az erdőben. Épp ezért Kiche farkasvér, az apja farkas volt.
– Egy éve annak, Szürke Hód, hogy Kiche elszökött, – mondta egy másik indián.
– Nem csoda, Simanyelvü, – felelt Szürke Hód. – Akkoriban volt a nagy éhinség, nem volt eledelünk a kutyák számára.
– Farkasok közt élt, – szólt egy harmadik indián.
– Ugy látszik, Háromsas, – válaszolt Szürke Hód, s kezét a kölyökre tette, – ime, itt a bizonyság reá.
A kölyök horkantott a kéz érintésekor s a kéz felemelkedett, hogy egy ütéssel lesujtson reá. E fenyegetésre a kölyök nem mutogatta tovább fogait s alázatosan lehasalt, mire a kéz, visszatérőben, megdörzsölte a füle mögött s föl-le simogatta a hátát.
– Ez a bizonyság reá, – ismételte Szürke Hód. – Világos, hogy Kiche az anyja, de az apja farkas volt s azért valami kevés van benne a kutyából és igen sok a farkasból. Az agyara szép fehér, azért hadd legyen Fehér Agyar a neve. Megmondtam. Az én kutyám lesz. Hisz nem volt-e Kiche az én bátyám kutyája? És a bátyám ma már halott.
A kölyök, aki épp az imént nevet kapott, feküdt és figyelt. Egy ideig az ember-állatok tovább csinálták szájukkal a lármát. Aztán Szürke Hód kihuzta kését a hüvelyéből, mely ott lógott a nyakán, a sürübe ment és egy botot nyesett. Fehér Agyar figyelte, mit csinál.
Rovást vágott a bot mindkét végébe s a rovásokra nyers faháncs-kötelet kötött. Az egyik kötelet Kiche nyakára kötötte, aztán az állatot egy kis fenyőfához vezette s a fenyőhöz kötötte a másik kötelet.
Fehér Agyar anyja után kullogott és mellé feküdt. Simanyelvü Fehér Agyar felé nyujtotta kezét s hempergetni kezdte. Kiche aggódva nézett rá. Fehér Agyar érezte, hogy a félelem megint feltámad benne. Nem tudott elnyomni egy horkantást, de harapni nem is próbált. A kéz szétterült és begörbitett ujjakkal, játékosan dörzsölte a gyomra táját és ide-oda hempergette őt. Nevetséges és ügyetlen dolog volt igy a háton hengergőzni, a levegőben kapálódzni a lábaival. S amellett ez a helyzet a tökéletes ügyefogyottság és tehetetlenség olyan helyzete volt, ami ellen Fehér Agyar egész lénye fellázadt. Nem tehetett semmit a tulajdon védelmére. Ha az ember-állat bántani akarta, Fehér Agyar tudta, hogy a bántalmat nem kerülheti el. Hogyan tudhatna elugrani, mikor mind a négy lába a levegőben van? De az alázatosság érzése legyőzte a félelmet s Fehér Agyar csak gyenge morgást hallatott. Ezt a morgást nem tudta elnyomni s az ember-állat nem torolta ezt meg egyetlen ütéssel sem. Aztán meg, – különös! – Fehér Agyar valami csodálatos örömet érzett, mikor a kéz föl és le végigsimogatta őt. Mikor a kéz az oldalára hempergette, Fehér Agyar morgása megszünt s mikor az ujjak simogatták, nyomkodták füle tövét, örömérzése még növekedett és mikor, egy végső simitással és vakarással, az ember odébbállt és magára hagyta Fehér Agyart, a fiatal állatból a félelem érzése egészen kihalt. Az emberrel való együttlétének ideje alatt számtalanszor átérezte a félelmet, de a végén mégis a félelemnélküli együttélés emléke volt az, ami urrá lett benne.
Egy kis idő mulva Fehér Agyar különös hangok közeledtét hallotta. Fehér Agyar gyors volt az osztályozásban s már tudta, hogy ez a lárma is ember-állatoktól ered. Pár perc mulva az indiántörzs hátramaradt része, hosszan elnyuló sorban, megérkezett. Sok férfi, asszony, gyermek, összevissza negyven lélek, mind megrakva tábori készséggel és felszereléssel. Kutyák szorosan hátukra kötött zsákban husz-harminc fontnyi terhet cipeltek.
Fehér Agyar még sohasem látott kutyákat, de láttukra rögtön érezte, hogy ezek, noha kissé különböztek is tőle, saját fajához tartozók. De mikor meglátták Kichét kölykével együtt, alig különböztek valamiben a farkasoktól. A kutyák nekikrontottak. Fehér Agyar szőre-borzadtan horkantva kapott a tátott szájjal közeledő kutyák képébe, letiporva, legázolva, érezte a fogak éles harapását, s ő maga is harapta-marta a fölötte levő lábakat és hasakat. Rettenetes volt az üvöltés. Fehér Agyar hallotta Kiche horkantásait, amint fiáért küzködött, hallotta az ember-állatok kiáltozását, a lecsapó botok puffanását a kutyák testén és hallotta a megvert kutyák üvöltözését.
Egy pár másodperc mulva ujra talpon állott és láthatta, mint üzik el az ember-állatok a kutyákat botokkal és kövekkel, megvédve őt annak a fajnak a harapásaitól, amely faj a saját faja és valahogy mégsem a saját faja volt. S noha elméjében nem volt fogalom oly elvont dolog kifejezésére, mint aminő az igazság, a saját módján mégis megértette az ember-állatok igazságát és olyannak látta az embereket, amilyenek valóban voltak: törvényhozóknak és a törvény végrehajtóinak. Azt is megfigyelte, hogyan hajtják végre akaratukat. Eltérően minden más állattól, amellyel eddig találkozott, az emberek nem haraptak és nem karmoltak. Akaratukat holt tárgyakkal erőszakolták alattvalóikra. A holt tárgyak vitték szét parancsaikat. E különös teremtmények akaratából botok, kövek ugrottak a levegőbe, mint eleven lények és keservesen megsebezték a kutyákat.
Az ő szemében ez az erő szokatlan volt, megfoghatatlan, természetfölötti hatalom, mely isteni. Fehér Agyar, természetesen, mitsem tudhatott az istenekről; a legtöbb, amit tudhatott, annyi volt, hogy vannak dolgok, melyek érthetetlenek; de a csodálkozás és a félelem, mely átjárta az ember-állatok láttára, nagyon hasonlitott ahhoz a csodálkozáshoz és félelemhez, melyet az ember érezne, ha meglátna valamely hegy tetején egy égi teremtményt, mindkét kezével villámokat hajigálva a megfélemlitett világ lakóira.
Az utolsó kutyát is elkergették. A lárma elült. Fehér Agyar sebeit nyalogatta és elmélkedett. Ez volt első bemutatkozása a falkánál s most először kóstolt bele a falka-kegyetlenségbe. Sohse hitte volna, hogy saját fajtája még több fajból is áll, mint apjából, Félszemüből, anyjából és tulajdon magából. És öntudatlanul is haragudott, hogy tulajdon fajtája az első pillanatban rárohant, hogy elpusztitsa őt. Haragudott azért is, amiért anyját megkötözték, noha ezt a magasabbrendü ember tette. De mégis, olyan ize volt, mint a csapdának és a szolgaságnak. Mégis: a csapdáról és szolgaságról semmit sem tudott. Szabadon jönni-menni, kószálni, futkározni, kénye-kedve szerint lefeküdni: ez volt ősi öröksége. És most életük szabad mozgása korlátozott. Anyja csak addig mozoghat, ameddig a bot hosszusága engedi, ugyanaz a bot akadályozza őt is a szabad mozgásban, mert még rászorult anyjára, ott kell élnie anyja oldalánál.
Fehér Agyar nem szerette ezt. Az se tetszett neki, mikor az ember-állatok ujra fölkerekedtek és egy apró ember-állat meg-megfogta a bot másik végét és Kichét fogolyként vezette maga után, Kiche után ballagott Fehér Agyar az ujabb kalandtól megzavartatva.
A folyó völgye mentén haladtak, sokkal messzebb, mint ahova Fehér Agyar legtávolabbi kóborlásainál eljutott, mig csak el nem érték a völgy végét, ahol a folyó a Mackenzie-folyamba futott. Itt, ahol a csónakok a póznákra voltak kötve s ahol halszáritó karók állottak, tábort ütöttek. Fehér Agyar csodálkozó szemmel figyelt. Az ember-állatok magasabbrendüsége percről-percre növekedett szemében. Urai voltak az élesfogu kutyáknak. Csak ugy áradt belőlük az erő. De mindennél bámulatosabb volt a halott tárgyakon való uralkodásuk; mozgásba tudtak hozni mozdulatlan dolgokat; meg tudták változtatni a világ arculatát.
Különösen ez lepte meg. A karó-állványok emelése egészen elképesztette, de hát ez még érthető lett volna, hiszen ugyanazok a teremtmények vitték végbe, akik botokat és köveket hajigáltak nagy távolságra. De mikor a karóállványokat befedték bőrrel és vászonnal és kunyhókat csináltak belőle, Fehér Agyar oda volt a csodálkozástól. A kunyhók óriási tömege hatott rá legjobban. Hirtelen emelkedtek fel körülötte, minden oldalon, mint az életnek valami gyorsan nőtt roppant formái. Elfoglalták csaknem az egész látóhatárt. Félt tőlük. A kunyhók tömege fenyegetőleg terjengett fölötte, s ha a szél megmozgatta a kunyhók vászonfalait, félelmében lehasalt, harciasan figyelve őket, készen a félreugrásra, ha a falak rá akarnának zuhanni.
De a kunyhóktól való félelme nemsokára megszünt. Látta, mint járnak ki s be rajta asszonyok, gyerekek minden bántódás nélkül, látta, mint próbálkoznak néha kutyák is belopódzni a belsejébe s mint üzik el őket éles szavakkal, vagy repülő kövekkel. Egy kis idő mulva elhagyta Kichét s óvatosan csuszott a legközelebbi kunyhó fala felé. A fejlődés kiváncsisága sarkalta, a tanulás, az élni vágyás, cselekvés szükségessége, amikből a tapasztalatot meritheti. Az utolsó pár hüvelyknyi utat kinos óvatossággal és elővigyázattal tette meg. A mai nap eseményei megtanitották arra, hogy az ismeretlen a legbámulatosabb és a legmeglepőbb formában jelentkezhetik. Végre orra megérintette a vásznat. Várt. Nem történt semmi. Aztán megszagolta ezt a különös alkotmányt, mely emberi szaggal volt tele. Megfogta fogával a vásznat és gyengén megrázta. Semmi sem történt, csak a kunyhó szomszédos részei kezdtek mozogni. Erősebben rángatta a vásznat. A sátor még jobban mozgott. Ez nagyszerü volt. Ujra meg ujra ráncigálta a vásznat, mig végre az egész sátor mozgásba jött. Aztán a bent levő indián asszony rikoltása visszakergette őt anyjához. De ezután már sohsem félt a kunyhók terjengő tömegeitől.
Egy perc mulva megint ott hagyta anyját. A Kiche nyakára kötött bot egy földbe vert kampóhoz volt pányvázva és igy az anya nem tudta követni fiát. Egy csaknem felnőtt kölyök, kissé nagyobb és öregebb, mint ő, szembetünő és harcias fontoskodással, lassan közeledett feléje. A kölyök, mint azt Fehér Agyar később hallotta, Lip-lip volt. Lip-lip már gyakorlott volt a kölykökkel való viaskodásban és ő volt a kölyökhad rettegett réme.
Lip-lip Fehér Agyar tulajdon fajából való volt s azonfelül ő is csak kölyök, nem látszott veszedelmesnek, s Fehér Agyar barátságosan akart közeledni feléje. De mikor az idegen peckesen kezdett járni s fogát vicsoritotta, Fehér Agyar is peckesen lépegetett s a vicsoritásra vicsoritással válaszolt. Félkörben kerülgették egymát, felborzadva, horkantva, egymást méregetve. Ez oly sokáig tartott, hogy Fehér Agyar örömét kezdte találni benne, mint valami játékban. De hirtelen, feltünő sebességgel, Lip-lip nekiugrott és megharapta a vállát ott, ahol az még fájdalmas volt a hiuzzal való küzdelem óta. A meglepetéstől és a fájdalomtól Fehér Agyar felorditott, de a következő pillanatban, a düh rohamában, ráugrott Lip-lipre s vadul összeharapdálta.
De Lip-lip nem hiába élt táborban és nem hiába harcolt olyan sokat a kölykökkel. Háromszor, négyszer, hatszor vágódtak apró fogai az ujonnan jött husába és Fehér Agyar, minden szégyenkezést félretéve, üvöltve rohant vissza anyjához védelemért. Lip-lippel való számtalan harcainak legelsőjét vivta meg Fehér Agyar, mert ők ellenségek voltak a kezdet kezdetétől fogva, arra teremtve, hogy örökké szembeszálljanak és megütközzenek.
Kiche dédelgetve nyalogatta végig Fehér Agyart s megpróbálta rávenni arra, hogy ott maradjon mellette. De Fehér Agyar kiváncsisága egyre növekedett és pár perc mulva a kis kölyök már ujabb felfedező utra indult. Egyszerre csak egy ember-állatra, Szürke Hódra bukkant, aki combjain ülve guggolt s a földön, az előtte lerakott ágakkal és száraz mohával csinált valamit. Fehér Agyar közelebb ment és figyelt. Szürke Hód a szájával lármát csinált s Fehér Agyar, nem találva e hangokat ellenségesnek, közelebb merészkedett.
Asszonyok, gyerekek egyre több ágat és gallyat hordtak Szürke Hód elé. Világos, hogy most készül valami. Fehér Agyar oly közel ment, hogy orra Szürke Hód térdét érintette, kiváncsisága elfelejttette vele, hogy Szürke Hód a rettenetes ember-állat, akitől félnie kell. Hirtelen valami különös, ködhöz hasonló dolog emelkedett ki a Szürke Hód keze ügyében levő gally és moha közül. Azután, a gallyak között, valami eleven lény jelent meg, kigyózva, csavarodva; a szine olyan volt, mint az égen járó napé. Fehér Agyar semmit sem tudott a tüzről. A tüz ugy vonzotta őt most, mint kis kölyökkorában a világosság a barlang nyilásánál. Egy pár lépésnyit csuszott a tüz felé. Hallotta maga fölött Szürke Hód elfojtott kuncogását és tudta, hogy ez a hang sem ellenséges. Aztán orra megérintette a lángot s abban a pillanatban nyelvét is kinyujtotta a láng felé.
Egy pillanatig mozdulatlanul, lenyügözve maradt. Az ismeretlen, az ágak és moha közepén rejtőzve, vadul megragadta őt orránál fogva. Visszafelé csuszott, a siránkozás és üvöltés meglepett kitöréseit hallatva. Erre a hangra Kiche horkantva ugrott előre, amennyire pányvája engedte és rettentően dühöngött, amiért nem siethetett a fia segitségére. Szürke Hód röhögött, oldalát veregette és az egész tábornak elmondotta, mi történt, mig csak az egész tábor nem röhögött együtt vele. Fehér Agyar hátsó lábaira ült, sirt és üvöltött, elveszett, sajnálatra méltó kis teremtés az ember-állatok közepette.
Még sohse érzett ilyen fájdalmat. Orrát, nyelvét megpörkölte az a napszinü, eleven valami, ami Szürke Hód kezéből született. Sirt, sirt szakadatlanul s fájdalmának minden ujabb kitörése ujabb röhögésre késztette az ember-állatokat. Megpróbálta nyelvével hűsiteni égő orrát, de mikor két sebes testrésze érintkezett, még nagyobb fájdalmat érzett s ekkor még keservesebben, nyomorultabban sirt, mint valaha.
Aztán elszégyelte magát. Tudta, mi a nevetés és tudta, hogy mit jelent az. Nem tudhatjuk, honnan ismeri némelyik állat a nevetést s honnan tudja, hogy kinevetik. De az biztos, hogy Fehér Agyar minderről tudott. Szégyelte, hogy az ember-állatok nevetnek rajta. Megfordult és elmenekült, nem a tüz, hanem a nevetés elől, mely jobban égette a tüznél, mert nem a testét, hanem a lelkét sértette meg. Kichéhez menekült, Kichéhez, aki őrjöngve dühöngött pányvája végén, az egyetlen teremtéshez a földön, aki őt nem nevette ki.
Szürkült, majd leszállt az éj és Fehér Agyar még mindig ott feküdt anyja oldalánál. Orra, nyelve még mindig fájt, de nem ez volt az ő legnagyobb baja. Honvágya volt. Valami ürességet érzett magában, vágyat a folyó és sziklabarlang csendje és nyugalma után. Az élet a táborban tulságosan népes volt. Oly rengeteg sok ember-állat élt itt: férfiak, asszonyok, gyerekek, mind lármát, bajt, nyugtalanságot csinálva. Aztán itt voltak a kutyák, harapósak, veszekedősek, őrült lármát csapnak és növelik a zürzavart. A magános élet nyugalmas csöndje végleg elmult. Itt a levegő is szinte lüktetett az élettől. Zsongott-bongott szakadatlanul. Ez a folyton változó lárma, mely hol elhalkult, hol felharsant, megzavarta Fehér Agyar idegeit és érzékeit, idegessé és nyugtalanná tette valami történendő veszedelem örökös fenyegetése.
Figyelte a táborban jövő-menő ember-állatok tevés-vevését. A mód, ahogy Fehér Agyar nézte az embereket, távolról hasonló volt ahhoz, ahogy az ember föltekint isteneire. Az emberek magasabb teremtmények, istenek. Fehér Agyar homályos felfogása szerint az emberek több csodának voltak szülői, mint az istenek az emberek szemében. Az emberek uralkodtak elevenek és holtak fölött, engedelmességet parancsoltak az élőnek és mozdulatot varázsoltak a holt tárgyakba, ismeretlen erők urai voltak és életet teremtettek, napszinü, fájdalmat okozó életet, mely száraz mohából és fából születik. Tüzcsinálók voltak! Istenek voltak.
II. FEJEZET.
A szolgaság.
A következő napokban Fehér Agyar csőstül szerezte a tapasztalatokat. Mig Kiche ki volt pányvázva, ő elkalandozott a táborban, keresve, kutatva, tanulva. Az ember-állatok életmódját nagyrészt hamar megismerte, de a közelebbi ismeretség alapján sem nézhette le az embereket. Minél jobban ismerte, annál jobban bámulta felsőbbségüket, minél jobban elárulták titokzatos hatalmukat, annál nyilvánvalóbb lett istenséghez hasonló voltuk.
Az embert gyakran érheti az a fájdalom, hogy megéri istenei alkonyát és oltárainak rombadültét. A farkast és vadkutyát, ha egyszer odahasalt az ember elé, sohasem érheti ilyen kiábrándulás. Eltérően az embertől, kinek istenei láthatatlanok és megfejthetetlenek, a fantázia gőzei és ködei, melyek lehányják magukról a valóság ruházatát, vándorló kisértetei az áhitott jóságnak és hatalomnak, az én érinthetetlen kivetülései a kisértetek világába; eltérően az embertől, a farkas és a vadkutya, melyek odasompolyogtak a tüzhöz, megtalálták eleven husból való istenségüket, mely tapintható, melynek térre és időre van szüksége, hogy élhesse életét és teljesithesse feladatát.
A hitnek semmiféle erőfeszitésre nincs szüksége, hogy hihessen ilyen istenben, az akarat semmiféle erőlködése nem tagadhat meg ilyen istent. Ettől az istentől nem lehet szabadulni. Itt áll, két hátsó lábán, bottal kezében, határtalanul hatalmasan, szenvedélyesen, szeretve és haragosan, istenség, titokzatosság, erő, husba öltözötten, husba, mely vérzik a tépő fogak alatt, husba, mely épp oly jóizü és kivánatos, mint akármilyen más ennivaló!
Igy gondolkozott Fehér Agyar. Az ember-állat isten volt, félreismerhetetlen és olyan, akitől nem lehet megszabadulni. Amint anyja, Kiche, nevének puszta kimondására is megalázkodott előttük, ugy kezdett ő is alázatos lenni. Ugy kullogott a nyomukban, mint akiket megillet a diszkiséret. Ha az emberek jöttek-mentek, kitért előlük. Ha hivták, odaszaladt. Ha fenyegették, a földre lapult. Ha elkergették, eliramodott. Mert minden kivánság és parancs mögött ott sejtette a kényszeritő hatalmat, mely sebezni tud, a hatalmat, melynek eszköze az ütés és a bot, repülő kövek és a korbács csipős ütései.
Fehér Agyar az embereké volt, mint ahogy minden kutya az embereké. Övék volt minden mozdulata. Övék volt a teste, hogy elpáholhassák, hogy megrugdossák, vagy eltürjék maguk mellett. Ezt a leckét nagyon hamar megtanulta.
A lecke nem volt könnyü, mert ellenkezett sok mindennel, ami természetében erős és uralkodó volt, de, mialatt kedve ellenére megtanulta e leckét, a tanulság öntudatlanul is mind kedvesebb lett előtte. E leckét megtanulni annyi volt, mint végzetét mások kezébe tenni le, életéért való felelősséget a más vállára rakni át. Ez már magában véve is nagy jutalom volt, mert könnyebb másra támaszkodni, mint megállni egyedül.
De ez nem történt rövid idő alatt, nem egyhamar tudta testét-lelkét átadni az ember-állatoknak. Nem tudta egy-kettőre elfelejteni ősei szabadságának és a Vadonnak kisértő emlékét. Voltak napok, mikor odalopódzott az erdő széléhez, megállt s hallgatta azt a hangot, mely huzta, csalogatta a messzeségbe. Valahányszor innen visszatért, nyugtalan volt, vigasztalhatatlan s halkan és sóváran vinnyogott Kiche oldalánál és mohó, fürkésző vággyal nyalogatta anyja arcát.
Fehér Agyar hamar megösmerte a tábor életét. Tudta, hogy az öreg kutyák, ha hust, vagy halat dobnak oda nekik az etetésnél, rablók és igazságtalanok. Rájött arra, hogy a férfiak a legigazságosabbak, a gyermekek a legkegyetlenebbek s az indián-asszonyok a legjobb szivüek, ha arról van szó, hogy egy falatka hust vagy egy darab csontot dobjanak neki. A félig felnőtt kölyökkutyák anyjával való szerencsétlen esetei után Fehér Agyar megtanulta, hogy legjobb békén hagyni a kutyaanyákat, legjobb kitérni utjukból és eliramodni, ha azok közeledni találnak.
Lip-lip volt életének átka. Nagyobb, erősebb, öregebb lévén, mint Fehér Agyar, Lip-lip Fehér Agyart választotta üldözése tárgyául. Fehér Agyar szivesen szállt vele harcba, de nem győzte erővel. Ellensége felülmulta őt. Lip-lip valóságos üldöző szörnyeteggé változott rá nézve. Ha elmerészkedett anyja oldala mellől, ez a rém rögtön a sarkában volt, horkantott rá, leselkedett rá, alkalomra várva, mikor ember-állat nem volt a közelben, hogy ráugorhasson s párviadalra kényszeritse. Mivel mindig Lip-lip volt a győztes, természetesen tetszett neki ez a játék. Lip-lip életének ez volt a főöröme, mint ahogy Fehér Agyar életének ez volt a legnagyobb szenvedése.
De Fehér Agyart ez a szenvedés nem törte meg. Noha sok sebet kapott s mindig ő volt a legyőzetett, szelleme töretlen maradt. A folytonos üldöztetésnek mégis lett valami rossz hatása. Komor lett és rosszindulatu. Vérmérséklete vad volt születésétől fogva s most még vadabb lett a folytonos üldöztetés következtében. Lényének lelkes, játékos, gyermekies része kevéssé mutatkozhatott. Sohse játszott, ugrándozott a tábor többi kölykeivel együtt. Lip-lip nem engedte volna meg. Amely percben Fehér Agyar a többiek közt megjelent, Lip-lip nekirohant, kinozta, harapta, harcra kényszeritette, vagy megfutamitotta.
E bánásmód hatása alatt Fehér Agyar elvesztette gyermekiességét és ugy viselkedett, mint valami öreg. Megfosztatva attól, hogy fölös energiáját játékban vezethesse le, magábavonult és gondolkozott. Az esze kiélesedett; volt elég ideje arra, hogy kitaláljon mindenféle csalafintaságot. Mivel abban is megakadályozták, hogy a többi kutyákkal együtt ő is kivegye a részét a közös etetésből, ravasz tolvajjá lett. Magának kellett zsákmány után látnia és ezt meg is tette s valóságos csapássá, veszedelemmé lett az indián asszonyok szemében. Megtanulta, hogyan ólálkodjék szerte az egész táborban, hogyan kell ravaszkodnia, megtanulta, mi történik itt, ott, mindenütt, megtanulta, hogyan kell a körülményekhez alkalmazkodnia s hogyan kerülje el örökké dühös ellenfelét.
Üldöztetésének legelején történt, hogy eljátszotta legravaszabb játékát és megkóstolta a bosszu édes izét. Mint ahogy valamikor az anyja, Kiche, pusztulásba csábitotta a kutyákat az emberek tüze mellől, most Fehér Agyar hasonló módon csábitotta Lip-lipet Kiche bosszuálló agyarainak közelébe. Menekülve Lip-lip elől, Fehér Agyar kanyargós uton futott ide-oda az indián-kunyhók körül. Fehér Agyar kitünő futó volt, gyorsabb, mint a vele egyivásu kölykök bármelyike, gyorsabb Lip-lipnél magánál is. De most nem futott teljes erejéből. Csak megtartotta az egyugrásnyi távolságot közte és üldözője között.
Lip-lip, izgatottan a vadászat hevétől s áldozatának állandó közellététől, elfeledkezett minden óvatosságról s arról, hogy hová jutottak. Mikor ez eszébe jutott, már késő volt. Inaszakadtából rohanva egy kunyhó körül, teljes sebességgel futott a pányvája végén fekvő Kichének. A rémület kiáltását hallatta, de hiába. A bünhődést osztogató fogak már összezárultak. Kiche meg volt kötve, mégse lehetett tőle könnyen szabadulni. Kiche leteperte Lip-lipet, hátára döntötte, ugy hogy nem tudott elfutni s harapta, tépte agyaraival.
Mikor aztán végre kiszabadult, lábra állott, összekuszálva, testben-lélekben összetörve. Szőre borzas csomókban állott össze, ahol Kiche megtépte. Megállt ott, ahol összeszedelőzködött, kinyitotta száját s rákezdett hosszu, keserves kölyökjajgatására. De még ezt sem fejezhette be. Jajgatása kellős közepén Fehér Agyar nekirontott s belevágta fogát Lip-lip hátsó lábába. Lip-lipben nem maradt egy csepp harci kedv sem, szégyen nélkül megfordult és elfutott, sarkában eddigi áldozatával, aki hazakergette őt egészen gazdája kunyhójáig. Itt az indián asszonyok a menekülő segitségére siettek, de Fehér Agyart, aki dühöngő démonná változott, csak a feléje dobált kövek valóságos zápora tudta eltávolitani.
Eljött az a nap is, mikor Szürke Hód, belátva, hogy Kiche szökésének valószinüsége már elmult, eleresztette Kichét. Fehér Agyart boldoggá tette Kiche szabadsága. Vidáman kisérte anyját szerte a táborban s amig szorosan az oldala mellett volt, Lip-lip biztos távolban maradt. Fehér Agyar még kihivóan, szőreborzadtan nézett rá, peckesen lépett, ha meglátta, de Lip-lip ugy tett, mintha észre se vette volna e kihivó magaviseletet. Nem volt bolond, hogy ilyenkor szálljon harcba s ha bosszut akart állni, ő várhatott, mig ismét egyedül találja Fehér Agyart.
Később ezen a napon Kiche és Fehér Agyar a tábort környező erdő szélére tévedtek. Fehér Agyar vezette anyját ide lépésről-lépésre és mikor az erdő szélén Kiche megállt, Fehér Agyar beljebb akarta csalogatni. A folyó, a barlang, a csöndes erdő hivta Fehér Agyart s Fehér Agyar hivta az anyját. Előrefutott egy pár lépést, megállt és visszanézett. Kiche nem mozdult. Fehér Agyar rábeszélően nyihogott és játékosan rohant ki s be a bozót alól. Odafutott anyjához, megnyalta arcát, megint elszaladt. Kiche mégse mozdult. Fehér Agyar megállt és nézte anyját feszült és mohó figyelemmel, melynek kifejezése lassan halt el arcáról, mikor anyja elforditotta fejét és a táborra meredt. Valami hivta őt a szabadba. Az anyja is hallotta ezt a hivó szózatot. De Kiche hallott egy másik, hangosabb szózatot is, a tüz és az ember szavát, a szózatot, melyet csak a farkas hallhat meg, a farkas és a vadkutya, akik testvérek.
Kiche megfordult és lassan ügetett a tábor felé. A kötélnél és botnál jobban leigázta őt a tábor. Titokzatos módon és láthatatlanul az istenek lenyügözték hatalmukkal és nem eresztették el. Fehér Agyar leült egy nyirfa tövébe és keservesen vinnyogott. A fenyő erős szaga érzett és az erdő finom illatával telt meg a levegő, mindez a régi életre emlékeztetett, a szabadságra a szolgaság napjai előtt. De hiszen még csak süldő kölyök volt és az ember és a Vadon szavánál is erősebb volt anyjának hivó szava. Rövidke életének minden órájában anyjától függött. Függetlenségének ideje még távol volt; fölkelt és bánatosan ügetett vissza a táborba, szünetet tartva egyszer-kétszer, hogy leüljön és nyihogjon és hallgassa azt a szózatot, mely még egyre szólt hozzá az erdők mélyéről.
A Vadonban az anya nemsokáig tarthatja maga mellett kicsinyét; az ember uralma alatt ez az idő sokszor még rövidebb. Igy történt Fehér Agyarral is. Szürke Hód adósa volt Három Sasnak. Három Sas indulóban volt fölfelé a Mackenzie-folyón a Nagy Rabszolga-tóhoz. Egy rőfnyi biborszövet, egy medvebőr, husz töltény és Kiche kifizette Szürke Hód adósságát. Fehér Agyar látta, mint teszik Kichét Három Sas csónakába s utána ment. Három Sas egy rugással visszakergette a szárazra. A csónak elindult. Fehér Agyar a vizbe ugrott s a csónak után uszott, mitsem törődve Szürke Hód éles kiáltásaival, melyek visszatérést parancsoltak neki. Még egy ember-állattal, egy istennel sem törődött Fehér Agyar, olyan félelmet érzett, ha arra gondolt, hogy anyját elveszitheti.
De az istenek hozzászoktak ahhoz, hogy engedelmeskedjenek nekik s Szürke Hód dühöngve inditott utána egy csónakot. Mikor utólérte Fehér Agyart, kiemelte a vizből nyakánál fogva, de nem dobta mindjárt a csónak fenekére. Egyik kezével magasra tartva, másik kezével alaposan elverte a kis állatot. Ez volt aztán a verés. Szürke Hód keze sulyos kéz volt. Minden ütést ugy adott, hogy minél jobban fájjon s az ütések egész záporát osztogatta.
Az ütések zápora alatt, melyek most jobbról, most balról hullottak reá, Fehér Agyar mint egy megbomlott, ugráló inga ide-oda himbálódzott. Különböző érzések rohanták meg. Először meglepődött. Aztán egy pillanatnyi félelem következett, mikor a kéznek minden ütésére fölorditott. Aztán hirtelen elfogta a düh. Korlátot nem ismerő természete kitört s Fehér Agyar vicsorgatta a fogát s félelem nélkül horkantott a dühöngő isten arcába. A verés gyorsabb, hevesebb és fájdalmasabb lett.
Szürke Hód egyre ütlegelt, Fehér Agyar egyre horkantott. De ez nem tarthatott igy örökké. Egyiknek föl kellett a játszmát adnia s aki hamarabb feladta, az Fehér Agyar volt. Megint félelem szállta meg. Most először került igazán ember kezébe. Az a pár ütés, az a néhány kődobás, ami eddig érte, cirógatás számba mehetett ehhez a veréshez képest. Letört. Sirni és jajgatni kezdett. Egy ideig akkor jajgatott, ha ütés érte, de a félelem borzadállyá változott és jajgatása szünös-szüntelen lett s nem volt semmi összefüggésben a rázuhanó ütések ritmusával.
Szürke Hód keze végre elpihent. Fehér Agyar elgyötörten, függve a levegőben, még egyre jajongott. Ez, ugy látszott, kielégitette gazdáját, aki durván lelökte a csónak ölébe. Ezalatt a csónak siklott lefelé a folyó mentén. Szürke Hód felkapta az evezőket. Fehér Agyar az utjában volt. Lábával vadul odább rugta. Ebben a pillanatban Fehér Agyar természete ujra fellángolt és fogát mélyen belevágta a mokasszinba bujtatott lábba.
A verés, amit az imént kapott, semmi sem volt ahhoz képest, ami most érte. Szürke Hód dühe oly határtalan volt, mint Fehér Agyar félelme. Nemcsak a kezével verte Szürke Hód: a fából való evezőket is használatba vette; mikor Fehér Agyar megint visszakerült a csónak mélyére, kis teste sebbel, zuzódással volt tele. Szürke Hód szántszándékkal rugott rajta egyet. Fehér Agyar ezuttal nem próbált a lábába harapni. Szolgasága ujabb leckét adott neki. Soha, semmiféle körülmények között sem szabad megharapnia az istenséget, aki ura és parancsolója neki; az ur és parancsoló teste szent, nem az ő fajtájabeliek fogára való. Az istent megharapni a bűnök bűne, az egyetlen vétek, melyet nem bocsátanak meg és nem néznek el soha.
Mikor a csónak partot ért, Fehér Agyar vinnyogva és mozdulatlanul feküdt, Szürke Hód parancsát várva. Szürke Hód azt akarta, hogy ő a partra menjen, mert kihajitotta a csónakból a partra, ahol keservesen megütötte oldalát és frissen ütött sebeit. Reszketve állott lábra és vinnyogva állt a parton. Lip-lip, aki megleste az egész történetet a partról, rárohant, leütötte és husába vágta a fogait. Fehér Agyar nagyon is tehetetlen volt ahhoz, hogy megvédje magát és ugyancsak megjárta volna, ha Szürke Hód egy rugással a levegőbe nem hajitja Lip-lipet, ugy hogy tőlük vagy tizenkét lábnyira esett a földre. Ilyen volt az ember-állat igazságszolgáltatása és Fehér Agyaron, még mostani szánalmas állapotában is, hálás elragadtatás borzongott végig. Szürke Hód sarkában sántikált végig a falun, egész a kunyhóig. Igy tanulta meg Fehér Agyar, hogy a büntetés joga az istenségnek fenntartott örökös szabadalom, melyre az olyan alantas teremtményeknek, mint amilyen ő is volt, semmiféle jussuk nem lehet.
Ezen az éjjelen, mikor már minden elnyugodott, Fehér Agyarnak eszébe jutott anyja és keservesen bánkódott miatta. Nagyon is hangosan bánkódott, felébresztette Szürke Hódot, aki megint megverte. Ezután, ha istenek voltak közelében, csak magában bánkódott, de néha, mikor elvetődött az erdőszélre egyedül, eszébe jutott árvasága s ekkor hangos nyögéssel és nyihogással hangot adott keserves bánatának.
Ebben az időben, ha hallgat a barlang, a folyó csalogató emlékeire, visszafuthatott volna a Vadonba. De anyja emléke fogva tartotta. Ahogy a vadászgató ember-állatok jöttek-mentek, az ő anyja is visszajöhet még a faluba. Megmaradt a szolgaságban és várta anyját.
De szolgaságában nem is volt egészen boldogtalan. Sok minden érdekelte. Mindig történt valami. Vége-hossza nem volt azoknak a különös dolgoknak, amit ezek az istenek tettek s Fehér Agyar mindenre érdeklődéssel figyelt. Most már azt is tudta, hogy kell Szürke Hóddal szemben viselkednie. Engedelmesség, kemény, hajlithatatlan engedelmesség volt az, amit követelt tőle, ennek ellenében elkerülte az ütéseket és megtűrte jelenlétét.
Azután meg Szürke Hód néha saját kezével vetett neki egy-egy darab hust és elkergette a többi kutyákat, ha az ő falatjára rohantak. Az ilyen darab hus sokat ért. Hogyan, hogyan nem, többet ért, mint husz másik falat, amelyet egy indián asszony vetett volna neki. Szürke Hód sohasem dédelgette, nem simogatta. Talán kezének sulya, talán igazságos volta, talán hatalmának puszta tudata, talán mindezek együttvéve nagy hatással votlak Fehér Agyarra. A ragaszkodásnak némi köteléke fonódott közöttük.
Alattomban, homályos uton-módon, de épp oly biztosan, mintha bottal és kötéllel pányvázták volna ki, körülfonták Fehér Agyart a szolgaság bilincsei. Fajának tulajdonságai, melyek hajdan lehetővé tették, hogy a farkas letelepedjék az ember tüze mellett, olyan tulajdonságok voltak, melyekben a fejlődés csirája volt. E tulajdonságok kifejlődtek Fehér Agyarban és a tábori élet, telve nyomorusággal, titokban mind drágább és drágább lett szivének. Fehér Agyar nem tudta ezt. Csak azt tudta, hogy a szive fáj Kichéért, hogy várja anyját és sóvárog régi szabad élete után.
III. FEJEZET.
A számüzött.
Lip-lip annyira elsötétitette Fehér Agyar életét, hogy Fehér Agyar gonoszabb és szilajabb lett, mint természeténél fogva kellett volna lennie. A vadság természetének lényegéhez tartozott, de az a vadság, mely kifejlődött benne, felülmulta veleszületett sajátságait. Az ember-állatok közt hire volt gonoszságának. Ha valami baj történt a táborban, ha veszekedés, civakodás volt, vagy az indián asszonyok visongattak egy-egy darab ellopott hus miatt, biztos volt, hogy Fehér Agyar benn volt a bajkeverők között, sőt leggyakrabban övé volt a vezetőszerep. Sohsem kutatta senki, mi lehet viselkedésének az oka. Csak a következményeket látták s e következmények bizony rosszak voltak. Fehér Agyar volt az alattomos tolvaj, a bajcsináló, a zavart okozó, a civakodást kezdő; dühöngő indián asszonyok kiáltották a szemébe, mialatt ő élénken figyelte arcukat s kész volt gyors szökkenéssel félreugrani valami hirtelen feléje dobott kő elől, szemébe kiáltották, hogy farkas, semmirevaló és még rossz véget ér.
Számüzött volt a népes tábor közepette. A fiatal kutyák mind Lip-lip követői voltak. Fehér Agyar közt és közöttük legyőzhetetlen különbség volt. Talán megérezték rajta az őserdőbeli származást és ösztönszerü ellenszenvük az az ellenszenv volt, amit a megszeliditett kutya érez a farkas iránt.
De akárhogy volt is, a fiatal kutyák Lip-lip példájára folyton üldözték Fehér Agyart. Egyszer ellenségként állva vele szemben, örökös ellenségévé lettek. Igaz, hogy egyik a másik után mind érezte Fehér Agyar fogának erejét; és Fehér Agyar, becsületére legyen mondva, mindig többet adott, mint amennyit kapott. Az egyivásu kölykök legtöbbjét le tudta volna győzni páros harcban. De egyik sem állt ki vele párviadalra. Ha ki is állt egy-egy kutyával, az ilyen viaskodás mintegy jel volt arra nézve, hogy a tábor minden kutyája rárohanjon.
A falka folytonos üldözéséből két fontos tanulságot vont le; hogyan vigyázzon magára a tömeggel vivott harcban és magános kutya létére hogyan osztogathat minél több és fájóbb csapást a lehető legrövidebb idő alatt. Ha meg tud állni négy lábán a marakodó tömeg közepette, ezzel megmenti életét, ezt tudta jól. Olyan ügyesen állt talpra mindig, mint valami macska. Nagy kutyák nekimehettek hátulról, vagy oldalról, fellökhették testük nehéz sulyával, Fehér Agyar ilyenkor jobbra, vagy balra, vagy hátra hemperedett meg, de lábait mindig maga alatt tartotta, talpával esve az anyaföldre.
A kutyáknak, marakodás előtt, megvan a maguk szokásos készülődése, szőrük borzad, morognak, peckesen járnak. Fehér Agyar korán leszokott az efféle készülődésről. A késlekedés ránézve az egész falka nekirohanását jelentette. Neki gyorsan kellett végeznie s aztán odébb állnia. Megtanulta, hogy semmiféle jellel ne árulja el szándékát. Nekirohant ellenfelének, tépett, harapott egyszerre, figyelmeztetés nélkül, mielőtt ellensége készülhetett volna a támadásra. Igy tanulta meg, hogyan sebezzen hirtelen és sulyosan. Ösmerte a meglepetés értékét is. Ha nekiment óvatlan pillanatban egy kutyának, felszakithatta a vállát, rongyokra téphette a fülét, mielőtt a kutya magához tért volna a meglepetéstől.
Azután meg a meglepett kutyákat könnyü volt felforditani. A felfordult kutya egy pillanatra mindig védtelenül hagyja nyakának alsó, lágy részét, azt a sebezhető részt, melynél életét lehet venni. Fehér Agyar jól ismerte ezt a sebezhető részt. Olyan tudománya volt ez, mely egyenesen örökségképpen szállt le reá a zsákmányra vadászó farkasok számtalan ivadékáról. És igy Fehér Agyar módszere a támadásnál a következő volt: először várt olyan fiatal kutyát, amelyik a kölyökhadtól elcsavargott, aztán meglepetéssel rajtaütött, leverte a lábáról, harmadszor pedig mélyen a torkába vágta fogait.
Mivel még csak kölyök volt, fogai nem voltak eléggé nagyok ahhoz, hogy harapása halálos legyen, de sok fiatal kölyök szaladgált a táborban Fehér Agyar fogainak emlékével és bősz szándékainak nyomaival sebzett nyakán. Egy napon, egyedül találván egyik ellenségét az erdő szélén, többszörös támadással, harapással sikerült neki felszakitania a nagy nyaki eret s megölni ellenfelét. Ezen az éjszakán nagy zürzavar volt a táborban. Fehér Agyart meglesték s megvitték a hirt a kimult kutya gazdájának. Az indián asszonyoknak is eszükbe jutott minden falatka ellopott hus és Szürke Hódot rengeteg dühös szóval illették. De Szürke Hód becsukta kunyhója ajtaját, melyben a bűnös rejtőzködött és nem engedte törzse népének, hogy bosszut álljon az ő jószágján.
Fehér Agyart gyülölte ember és állat egyaránt. Fejlődésének eme szakában nem érzett egy percnyi biztonságot sem. Minden kutya foga, minden ember keze őt fenyegette. Horkantással fogadták saját atyafiai, kővel és káromkodásokkal az istenei. Örökös feszültségben élt. Idegei felajzottan készültek támadásra, vagy várták a támadást. Félszemmel mindig a hirtelen és váratlan kőhajigálásokat leste. Mindig készen volt hidegvérü és gyors cselekedetekre, kész volt hirtelen harapással ráugrani az ellenségre és kész volt félreugrani dühös, fenyegető horkantással.
Ami a horkantást illeti, rettenetesebben horkantott, mint akármelyik öreg vagy fiatal kutya a táborban. A horkantás arra való, hogy figyelmeztessen, vagy megfélemlitsen és tudni kell, hogy mikor alkalmazható. Fehér Agyar tudta, hogy mikor és hogyan hatásos ez a fenyegetés. Horkantásában benn volt minden, ami lényében gonosz, rosszindulatu és borzasztó volt. Ha orra remegett a folytonos feszültségtől, szőre visszájára borzadt, nyelve kilógott, mint valami vörös kigyó, majd megint visszahuzódott, ha szája felhuzódott, nyáladzva, fogát mutogatva, szeme fénylett a gyülölettől, minden ellenfelét megdermesztette egy percre. Ez az egy óvatlan szünet, mikor ellenfele vigyázatlanná vált, volt a döntő pillanat, mikor Fehér Agyar átgondolta és elhatározta, mit kell tennie. De az a harci szünet sokszor oly sokáig tartott, hogy félbeszakitotta és megszüntette az egész támadást. Fehér Agyar nem egy felnőtt kutyával való harcát fejezhette be – hála e horkantásnak – tisztességes visszavonulással.
Feltünően biztos és kegyetlen módszerének köszönhette, hogy – dacára számüzött voltának – visszafizethette a kölyökhad kegyetlenségeit. Ő maga nem futhatván együtt a kölyökfalkával, a dolgok sajátságos állása ugy hozta magával, hogy a kölyökhadból sem hagyhatta el a falkát egyetlenegy kutya sem. Fehér Agyar nem engedte meg. Az ő leselkedő orvtámadása miatt a fiatal kutyák féltek elhagyni a falkát. Lip-lip kivételével csapatba verődve kellett járniok, hogy kölcsönösen védelmezhessék egymást az ádáz ellenséggel szemben. Egy kölyökkutya a folyó partján megölt kutyát jelentett, vagy kutyát, mely fölveri az egész tábort megrettent jajgatásával, amint az őt orvul megtámadó farkaskölyök elől menekül.
De Fehér Agyar bosszuja akkor sem szünetelt, mikor a kölykök megtanulták, hogy nem szabad a falkától elszakadniok. Fehér Agyar megtámadta azt a kölyköt, amelyiket sikerült kiszakitania a falkából, a kutyák támadták őt, ha csapatostul voltak. Elég volt, ha megpillantották, hogy rárohanjanak. Ilyenkor csak a gyorsasága mentette meg Fehér Agyart. De jaj volt annak a kutyának, amelyik üldözés közben nagyon is elhagyta maga mögött társait. Fehér Agyar visszafordult, rávetette magát a magános üldözőre, sulyos sebet ejtett rajta, mielőtt a falka utólérhette volna. Ilyen bosszut gyakran állhatott Fehér Agyar, mert a kutyák a vadászat hevében megfeledkeztek az elővigyázatról, amiről Fehér Agyar soha meg nem feledkezett. Loppal vetett oldalpillantások közben rohant előre, minden percben készen arra, hogy megforduljon és rávesse magát valamelyik tulbuzgó üldözőjére.
A kölyökkutyák mindig játékosak s az indián-tábor kutyái kényszerüségből mindig háborusdit játszottak. Fehér Agyarra való vadászatuk kedvenc és főjátékukká változott, játékká, mely néha életre-halálra ment, de ami mindig szomoruan végződött. Fehér Agyar, a leggyorsabb lábu, nem félt semminemü veszedelemtől. Ebben az időben, mialatt egyre várta anyját, a játékok során számtalanszor csalta maga után a falkát a környező erdőkbe, ahol mindig nyoma veszett. A falkát mindig elárulta a kölykök lármája, kiáltozása. Ő maga pedig, apja és anyja módjára, bársonytalpon, nesz nélkül futott, mint mozgó árnyék a fák árnyékában. A kölykök nem ismerték a Vadont, ő igen; ösmerte a Vadon titkait és módszereit. Kedvenc csele volt, ha elveszithette nyomát a folyóvizben s aztán kipihenhette magát a közeli sürüségben, hallgatva az üldözők falkájának csaholását.
Gyülöltetve saját fajától és az emberektől, örökösen harcra ingerelve és örökösen hadat viselve, rettenthetetlenül, fejlődése gyors volt és egyoldalu. Szivében nem hajtott ki sem a jóság, sem a szeretet. Ilyen érzelmekről halvány sejtelme sem volt. Egy törvényt tanult csak: engedelmeskedni az erősnek és leigázni a gyengét. Szürke Hód isten volt és erős. Ezért Fehér Agyar engedelmeskedett neki. A fiatalabb vagy kisebb kutya gyengébb volt, mint ő, tehát arra való, hogy elpusztitsa. Fejlődése is az erő kegyetlen törvényét igazolta. Miután folytonosan szembenézett a sebesülés és elpusztulás állandó veszedelmével, kegyetlen támadó és elszánt védekező tulajdonságai rendkivüli módon kifejlődtek. Mozdulatai gyorsabbak voltak, mint a többi kutyák mozdulatai. Gyorsabb lábu lett, erősebb, veszedelmesebb, hajlékonyabb. Ösztövérebb volt, acélerejü izmokkal és inakkal, kitartóbb, kegyetlenebb, vadabb és eszesebb. Ilyenné kellett lennie, különben nem élhetett volna meg ellenséges környezetében.
IV. FEJEZET.
Az istenek nyomán.
Ősz felé, mikor a nappalok már rövidülni kezdtek s a fagy csipése már érzett a levegőben, Fehér Agyar közel volt ahhoz, hogy megszabaduljon ettől a környezettől. Már napok óta nagy zsibongás volt a faluban. A nyári tábort leszerelték s a törzs, minden cókmókjával együtt, készülődött, hogy elinduljon a nagy őszi vadászatra. Fehér Agyar mohón figyelt s mikor a kunyhókat szétszedték s a partra kötött csónakokat megrakták, megértett mindent. A csónakok megindultak s egy pár már el is tünt a folyón lefelé haladtában.
Fehér Agyar meggondolta magát és elhatározta, hogy hátramarad. Csak alkalomra várt s kiosont a táborból az erdőbe. Itt, a rohanó folyóban, ahol a jég már kezdett zajlani, elvesztették nyomát. Innen az erdő sürüjébe vette be magát és várt. Az idő mult. Fehér Agyar aludt órákon át. Szürke Hód szava riasztotta fel. De mások hangját is hallotta. Szürke Hód feleségét is hallotta, aki részt vett a keresésben, épp ugy, mint Mit-sah, Szürke Hód fia.
Fehér Agyar reszketett a félelemtől s noha ösztönözte valami, hogy bujjék ki rejtekhelyéből, ellenállt és maradt. A hangok nemsokára elhaltak és egy kis idő mulva Fehér Agyar előjött a sürüből, hogy örvendezzen merész vállalkozásának. Sötétség volt alászállóban. Egy darabig Fehér Agyar a fák alatt játszadozott és boldogan élvezte szabadságát. Aztán, egyszerre csak tudatára jött annak, hogy egyedül van, egyes-egyedül. Leült, hogy fontolóra vegye ezt. Az erdő csöndje megzavarta. Az, hogy semmi sem mozdult, egy hang sem hallatszott, vészteljesnek tetszett előtte. Valami rejtőzködő, láthatatlan, érthetetlen veszélyt sejtett. Gyanakodott a fák terjengő tömegére s a sötét árnyékokra, mint amelyek különös, veszedelmes dolgokat rejtegethetnek.
Hideg volt. Hiányzott az indián-kunyhó meleg oldala, amihez odafurakodhatott volna. A hideg elzsibbasztotta lábát és Fehér Agyar hol egyik, hol a másik mellső lábát emelte a levegőbe. Bozontos farkával próbálta melengetni a lábait s ebben a pillanatban látomást látott. Nem volt ebben semmi különös. Belső, lelki látása előtt az emlékképeknek egész sora vonult végig. Maga előtt látta a tábort, a kunyhókat, a lobogó tüzeket. Hallotta az asszonyok sipitozását, a férfiak mogorva, mély hangját, a kutyák marakodását. Éhes volt és eszébe jutott az a darab hus vagy hal, amit vetni szoktak neki. Itt nem volt hus, itt semmi sem volt. Csak fenyegető és nem ehető csend.
A szolgaság elvett valamit természetének keménységéből. A felelőtlenség gyengévé tette. Elfelejtette, hogyan segithetne magán. Az éj ott ásitozott körülötte. Érzékeit, melyek hozzászoktak a tábor örökös zsongás-bongásához, a hangok és látományok keveredéséhez, most nem foglalkoztatta semmi sem. Nem csinálhattak semmit. Nem láttak, nem hallottak semmit. Azt szerették volna, ha a természet csendje és mozdulatlansága megtörik. Elernyedtek a tétlenségtől és valami szörnyü veszedelemre való várakozástól.
Fehér Agyar az ijedelemtől őrülten ugrott félre. Óriási, formátlan valami rohant egyenesen neki. Árnyék volt, melyet egy fa a fellegek alól kiszabaduló hold világa elé vetett. Mikor megnyugodott Fehér Agyar, csöndesen vinnyogott; de félelme nemsokára elnyomta a vinnyogást, mely idecsalhatta volna a sötétben rejtőző veszedelmet.
Épp fölötte egy fa, összehuzódva az éjszakai hidegben, megreccsent. Fehér Agyar üvöltött félelmében. Borzalom lepte meg s inaszakadtából rohant a falu felé. Legyőzhetetlen vágyat érzett magában az ember védelme és társasága után. Orrában ott volt a tábor füstjének szaga. Fülében ott zajogtak a tábor hangjai és kiáltásai. Keresztülvágott az erdőn a holdfény világitotta tisztásig, ahol nem volt sem sötétség, sem árnyék. De a falut nem látta sehol. Elfelejtette. A falu felkerekedett és odébb vonult.
Hirtelen megakadt vad futása. Hová menekült volna? Elveszetten sompolygott végig az elhagyott táborhelyen, szeméthalmokat s az istenek eldobált ringy-rongyait szagolgatva. Boldog lett volna, ha dühös indián asszonyok kövekkel dobálják, boldog lett volna, ha lesujt rá dühödten Szürke Hód nehéz keze; boldog lett volna, ha rárohan Lip-lip és az egész csaholó, gyáva falka.
Odaért, ahol Szürke Hód kunyhója állt. A kunyhó helyének közepén leült. Orrát a hold felé szögezte. Torka görcsbe szorult, kinyitotta száját és szivszakadva tört ki belőle a fájdalom kiáltása, Kichéért való bánata, az elszenvedett és eljövendő fájdalom és veszedelem és félelem kiáltása. A hosszu, teletüdőből való farkasüvöltés volt ez, az első gyászos üvöltés, melyet életében hallatott.
A felkelő nap eloszlatta félelmét, de csak jobban megvilágitotta egyedülvalóságát. A kopár föld is, mely nemrégiben még oly népes volt, csak elhagyatottságára emlékeztette. Nem sokáig gondolkozott azon, hogy mit tegyen. Bevetette magát az erdőbe és futott lefelé a folyó partja mentén. Egész nap futott. Sehol meg nem pihent. Mintha arra született volna, hogy fusson örökké, szüntelenül. Acélizmu teste nem ismerte a fáradtságot. S mikor megjött a fáradtság, öröklött kitartása végnélküli igyekezettel fegyverezte fel és tovább hajszolta s fenntartotta szenvedő testét.
Mikor a folyó szakadékos lejtők közé jutott, megmászta a magaslatokat. Patakok és csermelyek ömlöttek a folyóba. Ezeket átuszta vagy átgázolta. Gyakran lépett vékony, frissen képződött jégrétegre, mely beszakadt alatta s ilyenkor ugyancsak küzdött életéért a jeges áradatban. Mindig az istenek nyomát kutatta: hol hagyhatták el a folyó partját, hogy az erdőségbe hatoljanak.
Fehér Agyar eszesebb volt, mint fajának más állata, de szellemi látóköre már nem terjedt ki a Mackenzie folyó tulsó partjáig. Mi történt volna, ha istenei átkelnek a tulsó partra? Ez sohse ötlött az eszébe. Később, mikor már sok földet bejárt, öregebb és bölcsebb lett, már többet tudott a folyókról és nyomokról, akkor felfogta volna ezt a másik eshetőséget is. De értelmének ilyen fejlettségét még nem érte el. Most még vakon rohant, a Mackenzie folyónak csak egyik partját véve számitásba.
Egész éjjel rohant, a sötétben tévelygett, bukdácsolt. Akadályok álltak utjába, melyek késleltették, de el nem tántoritották. A második nap közepéig összesen harminc órát futott egyfolytában s izmainak vasereje csökkenőben volt. Eztán már csak elméjének kitartása tartotta benne a lelket. Nem evett negyven órája s az éhség elgyöngitette. A jeges viz alá való merüléseknek is meg volt a hatásuk. Szép bundája csupa cafat, csupa sár. Széles talpa feltört és vérzett. Sántikált és sántitása óráról-órára erősebb lett. Tetejébe még az ég is elborult. Hó esett. Nyirkos, nedves, olvadó, tapadó hó, melytől csuszós lett a föld, mely elrejtette a tájat, melyen áthaladt s amelyik kitöltötte a talaj egyenetlenségeit, még kinosabbá, nehezebbé téve az utat.
Szürke Hód ezen az éjszakán a Mackenzie tulsó partján akart táborozni, mert arrafelé volt a vadászterületük. De az innenső oldalon, a sötétség beállta előtt, egy jávorszarvas jött a folyóra inni, amit Klu-kucs, Szürke Hód felesége, meglesett. No már most, ha a jávorszarvas nem jött volna le a folyóra inni, ha Mit-sah nem kormányzott volna erre a hó miatt, ha Klu-kucs nem látta volna meg a jávorszarvast, és ha Szürke Hód nem ölte volna meg a jávorszarvast egy puskalövéssel, minden következő dolog máskép történt volna. Szürke Hód nem ütött volna tanyát a Mackenzie innenső partján és Fehér Agyar elment volna mellettük vissza az őserdőbe, hogy meghaljon, vagy megtalálja vad testvéreit és olyanná legyen, mint azok: farkassá élete végeztéig.
Az éj leszállt. A hó még sürübben hullott és Fehér Agyar, amint magában gyengén vinnyogott és sántikálva bukdácsolt, friss nyomra akadt. Oly friss volt a nyom, hogy Fehér Agyar egyszeribe megtudott mindent. Mohó vinnyogással hagyta el a folyó partját s ment a fák közé. Táborhangok ütötték meg a fülét. Látta a tüz lobogását, látta Klu-kucsot főzni és látta Szürke Hódot kuksolni combjain, rágódva egy vastag, nyers faggyuszeleten. Friss hushoz jutott a tábor!
Fehér Agyar elkészült az ütlegelésre. Lehasalt és szőre borzadt erre a gondolatra. Aztán megint előre ment. Nem szerette a verést, amiről tudta, hogy biztosan megkapja. De azt is tudta, hogy verés után melegedhetik a tüznél, tudta, hogy az istenség védelmébe veszi és – hogy kutyák között lehet, igaz, hogy ellenséges társaságban, de mégis társaságban, mely kielégiti társas ösztöneit.
Csuszva-mászva közeledett a tüzhöz. Szürke Hód meglátta és abbahagyta az evést. Fehér Agyar lassan kuszott elébe, megalázkodva, csuszva-mászva alávetettségében. Egyenesen Szürke Hód felé tartott s haladása mindig lassubb és keservesebb lett. Végre ott feküdt gazdája lábánál, akinek ime most hatalmába adta testét-lelkét saját jószántából. Saját jószántából jött ide, hogy uralkodjék rajta az ember, hogy megmelegedhessék a gazdája tüzénél. Fehér Agyar reszketett s várta a lecsapó ütlegeket. A kéz felemelkedett s Fehér Agyar önkéntelenül megvonaglott a várt csapás alatt. De a csapás nem hullott le rá. Lopva egy pillantást vetett fölfelé. Szürke Hód kettétörte a faggyüszeletet. Szürke Hód egy darab faggyut adott neki! Szeliden és egy kicsit gyanakodva megszagolta a faggyut, aztán enni kezdett. Szürke Hód megparancsolta, hogy hust hozzanak neki és elkergette a többi kutyákat, mialatt Fehér Agyar evett. Ezután, hálásan és elégedetten, Fehér Agyar lefeküdt Szürke Hód lábához, a tüzre meredt, melynek melege át meg átjárta, pislogott, szundikált abban a biztos tudatban, hogy a következő reggel nem zord erdőségekben elveszetten vándorolva, hanem az ember-állatok tanyáján találja, az istenek mellett, akiknek átadta magát kényre-kegyre s akiktől ezután függ élete minden órájában.