V. FEJEZET.
A szerződés.
Mikor már jól bent voltak decemberben, Szürke Hód utnak indult a Mackenzie mentén fölfelé. Mit-sah és Klu-kucs ment vele. Két szánnal voltak. Az egyik előtt Szürke Hód maga hajtotta azokat a kutyákat, melyeket szánkóhuzásra nevelt, vagy kölcsön kapott. A második, kisebb szánkót, melybe kölyökkutyákat fogtak, Mit-sah hajtotta. Az egész fogat inkább csak játékszer számba ment, de Mit-sah majd kibujt a bőréből, hogy végre ő is a felnőtt emberek dolgát végezheti. Mialatt a fiatal kutyákat hámba törték, Mit-sah is megtanulhatta, hogy kell a szánkóhuzó kutyákat tanitni és hajtani. Ezen a célon kivül még hasznos szolgálatot is teljesitett a szán, mert közel kétszáz fontnyi felszerelést és ennivalót vitt magával.
Fehér Agyar látta, hogy a táborban élő kutyáknak ez a sorsa és azért nem sok ellenkezést mutatott, mikor először fölszerszámozták. Nyakára mohával bélelt örv került, ezt az örvet két oldalszij erősitette a hámhoz, mely a szügyén és a hátán keresztben szaladt végig, ehhez a hámhoz erősitették hozzá a kötelet, amelynél fogva a kutya huzta a szánt.
Hét kölyköt fogtak a szánba. Fehér Agyar csak nyolc hónapos volt, a többiek az év korábbi szakában születvén, már kilenc, tiz hónaposak voltak. Minden kutyát külön kötél kötött a szánhoz és minden kötél különböző hosszuságu volt, s minden kötél között legalább egy kutyahossznyi volt a különbség. A kötelek végét a szánkó orrára erősitett gyürübe kötözték. A szánnak, nyirfakéregből készült toboggan lévén, nem volt talpa. Fölfelé kunkorodott orra arra való volt, hogy letiporja maga előtt a havat. Ezzel a szerkezettel elérték, hogy a szán sulya s a szánra rakott teher a lehető legnagyobb hóterületen oszoljék meg, mert a hó igen lágy volt s olyan, mint a kristályos por. Szem előtt tartva a sulyelosztás elvét, a kutyákat is ugy fogták be, hogy a kutyák a különböző hosszuságu kötelek miatt legyező alakulatban állottak fel a szánkó orra előtt s egyik kutya sem léphetett a másik nyomába.
A legyezőformációnak még egy előnye volt. A különböző hoszuságu kötelek nem engedték, hogy a kutyák hátulról támadják meg az előttük futót. Hogy egyik kutya megtámadhassa a másikat, ahhoz vissza kellett volna fordulnia a rövidebb kötelü kutyához, amely esetben szemben találta volna magát a megtámadottal és a szánkóhajtó korbácsával. De a legnagyobb előnye a legyezőmódra való befogásnak mégis abban rejlett, hogy ha egy kutya meg akarta támadni az előtte futót, gyorsabban kellett huznia, s minél gyorsabban futott a szán, annál gyorsabban kellett a megtámadott kutyának menekülni. A hátrább futó kutya sohse tudta az előtte futót elfogni. Minél gyorsabban futott a támadó, annál gyorsabban futott az üldözött, annál gyorsabban futott minden kutya. Annál gyorsabban futott a szán is és igy, ügyes mesterkedéssel, az ember megkétszerezhette az állatok fölött való hatalmát.
Mit-sah hasonlitott apjához, akinek sok bölcs fogását leste el. Már régtől fogva megfigyelte, hogyan üldözte Lip-lip Fehér Agyart; de ebben az időben Lip-lip még a más kutyája volt és Mit-sah nem merészelt Lip-lip ellen egyebet elkövetni, mint hogy egy-egy őrizetlen pillanatban köveket dobált reá. De most Lip-lip az ő kutyája volt és bosszut állhatott rajta azzal, hogy a leghosszabb kötél végére kötötte. Ezzel Lip-lipet tette vezetővé, ami látszólag kitüntetés számba ment, de a valóságban minden volt ez, csak kitüntetés nem s most, ahelyett hogy ő lett volna a falka réme és ura, az egész falka üldözöttje lett.
Mivel ő futott a leghosszabb kötél végén, a kutyák mindig mint menekvőt látták futni maguk előtt. Minden, amit láttak belőle, az bozontos farka és menekülő hátsó lába volt, ami épen nem volt olyan megfélemlitő látvány, mint felborzadt szőre és ragyogó agyarai. Aztán meg a kutyák már ugy vannak alkotva, hogy a futó látványa felbátoritja őket s azt a kivánságot kelti fel bennük, hogy még gyorsabban utána fussanak.
Abban a pillanatban, mikor a szánkó megindult, hajrá! a fogat hajszolta Lip-lipet s ez igy tartott az egész napon át, Kezdetben Lip-lip vissza-visszafordult üldözői felé, dühösen, méltóságára, vezéri voltára féltékenyen; de ilyenkor Mit-sah nekieresztette harminc lábnyi hosszu rénszarvasbél ostorát, arcába vágott vele s kényszeritette, hogy forduljon meg s rohanjon tovább. Lip-lip szembeszállt volna a falkával, de nem mert szembeszállni az ostorral s minden, amit tehetett, annyi volt, hogy megfeszitette a kötelét, hogy minél távolabb tartsa hátsó részeitől üldözőinek fogait.
De az indián agy rekesztékeiben még ennél különb csalafintaság is lakott. Hogy még jobban meggyülöljék a kutyák az előlfutót, Mit-sah különös kegyeivel tüntette ki Lip-lipet. E kitüntetés miatt a kutyák dühe és féltékenysége csak fokozódott. Mit-sah a szemük láttára etette Lip-lipet – és csakis őt. A kutyák őrjöngtek a dühtől s ott zavarogtak Lip-lip körül, de csak ostortávolságnyira, mert Mit-sah védte a kutyát, mialatt az elfogyasztotta az odavetett számfölötti falatokat. Ha nem volt ennivaló, Mit-sah akkor is ugy tett, mintha etetné Lip-lipet.
Fehér Agyar derekasan nekifeküdt a munkának. Messze földet bejárt, hogy ujra az istenek akaratának vesse magát alá és jobban tudta minden más kutyánál, hogy az istenek akarata ellen hasztalan minden kapálódzás. Az üldözés, amiben a falka eddig részesitette, megtanitotta, hogy kevésre becsülje a falkát és nagyra tartsa az embereket. Nem keresett saját fajtájánál társaságot. Kichéről már csaknem megfeledkezett; lelke csak egyféle módon tudott megnyilatkozni: ha kimutatja alattvalói hűségét az istenek iránt, kiket uraiul fogadott. Ép ezért keményen dolgozott, fegyelmezett volt és engedelmes. Munkájában hű volt és készséges. E tulajdonság a háziállattá szelidült farkas és vadkutya erénye s e két erény szokatlan mérvben megvolt Fehér Agyarban.
Fehér Agyar és a kutyák közt volt valamelyes társas viszony, de csak a háborus ellenfelek, az ellenség viszonya. Fehér Agyar nem tanulta meg soha, hogy kell kutyatestvéreivel játszani. Csak azt tanulta meg, hogy kell harcolni velük s harcolt is, százszor visszaadva minden döfést, harapást, melyet abban az időben kapott, mikor Lip-lip volt a falka vezetője. De Lip-lip most már nem volt vezér, kivéve, mikor kötele végén a szánkó előtt rohant. A táborban Lip-lip mindig Szürke Hód, Mit-sah, vagy Klu-kucs mellett volt. Nem mert elmenni az istenek mellől, mert most minden kutya rá agyarkodott s most megkóstolhatta ő is, mint Fehér Agyar valamikor, az üldözés italának keserü csöppjeit.
Lip-lip bukása után Fehér Agyar könnyüszerrel lehetett volna a falka vezetője, de erre nagyon is mogorva és magános lélek volt. Legföljebb elbánt fogatbeli társaival, ezenkivül nem akart róluk semmit sem tudni. Minden kutya kitért utjából s egyik sem merte elrabolni a neki odadobott halat, még a magukét is sietve ették meg, nehogy Fehér Agyar elkapja előlük. Fehér Agyar ismerte jól a törvényt: elnyomni a gyengét, engedelmeskedni az erősnek. Megette a maga részét egy-kettőre s jaj volt annak a kutyának, amelyik még nem kapta be a porcióját. Egy morgás, a fehér agyarak egy villanása és a kutya elvonithatta bánatát a közömbös csillagoknak, mialatt Fehér Agyar megette helyette is a vacsoráját.
Néha-néha egy-egy kutya mégis ellenállt, s ezt Fehér Agyar hamarosan leteperte. Igy nem felejtette el harci tudományát. Féltékenyen őrizte elszigeteltségét, melyet meg tudott tartani a falka közepette, ha kellett, harcok árán is. Az ilyen harcok egy-kettőre lefolytak. Fehér Agyar nagyon gyorsan végzett ellenfelével. Az ellenfél, mielőtt tisztában lett volna, hányadán van, már vérzett s le volt győzve, mielőtt megkezdte volna a harcot.
Amilyen kegyetlen az istenek szánkóhuzásra való fegyelme, olyan kegyetlen fegyelmet tartott fenn Fehér Agyar is társai között. Nem adott semmiféle engedményt. Kényszeritette társait, hogy tiszteljék akaratát. A kutyák tehettek egymás között, amit akartak. Ezzel nem törődött. De azzal már törődött, hogy hagyják őt egyedül elszigeteltségében, térjenek ki az utjából, ha neki ugy tetszett, hogy közöttük sétáljon, és ismerjék el mindenkor az ő akaratát. Ha peckesen járó kutyát, felvont ajkat, felborzalt szőrt látott, egy pillanat alatt támadott, kegyetlenül és irgalmatlanul, s ez minden magyarázatnál jobban észre téritette a vele szembeszállót.
Rettenetes zsarnoka volt népének. Uralma kemény volt, mint az acél. Dühös megátalkodottsággal nyomta el a gyengét. Nem hiába volt kitéve az élet könyörtelen küzdelmeinek apró kölyökkorában, mikor anyja, meg ő, egyedül, segitség nélkül, küzdöttek s megálltak a lábukon a kegyetlen Vadon ellenséges környezetében. Nem hiába tanulta meg azt sem, hogyan lapuljon meg s hogy járjon bársonytalpakon, ha hatalmasabb erőt érzett a közelében. Fehér Agyar elnyomta a gyengét, de tisztelte az erőt. S mig Szürke Hód hosszu utazása tartott, Fehér Agyar halkan, észrevétlenül lépdelt az idegen ember-állatok táborában élő felnőtt kutyák között, melyekkel találkoztak az utazás alatt.
A hónapok multak. Szürke Hód utazása még egyre tartott. Fehér Agyar ereje nőttön-nőtt a hosszu órák alatt megtett utak és a szánkóhuzás alatt; azt lehetett volna mondani, hogy értelmi fejlődése csaknem befejeződött. Keresztül-kasul ismerte azt a világot, melyben élt. Felfogása zord volt és anyagias. A világ, amint ő látta, kegyetlen és erőszakos; világ, melyben nincs melegség, világ, melyben nincs gyöngédség, nincs érzés, melyben a szellemnek nincs édes, derült oldala.
Nem szerette Szürke Hódot. Igaz, Szürke Hód isten volt, de nagyon vad, kegyetlen isten. Fehér Agyar szivesen elismerte Szürke Hód felsőbbségét, de ez a felsőbbség pusztán a magasabb értelmen és a durva erőn alapult. Volt valami Fehér Agyar rostjaiban, ami kivánatossá tette számára ezt az uralkodást, különben nem jött volna vissza a Vadonból, hogy urának alávesse magát. Voltak olyan mélységek lelkében, melyek sohsem szólaltak meg. Szürke Hódnak egy gyöngéd szava, hizelgő simogatása megszólaltathatta volna e mélységeket; de Szürke Hód nem hizelgett és nem mondott gyöngéd szavakat. Nem ilyen volt az ő uralkodása. Felsőbbsége vad volt és vadul is uralkodott. Bottal szolgáltatott igazságot, ütleggel büntetett és az érdemet nem jósággal, hanem az ütleg elengedésével jutalmazta.
Igy Fehér Agyar nem tudott meg semmit arról a menyországról, melyet egy simogató kéz fedezhetett volna fel előtte. Amellett nem is hitt az ember-állatok kezében. Gyanakodott rá. Igaz, hogy ez a kéz adott neki néha hust, de ez a kéz bántalmazta is. A kéz olyasvalami volt, amit jó volt messze elkerülni. A kéz dobta a követ, forgatta a botot, pálcát, ostort, adta az ütleget, a pofont, s ha hozzáért, csipett, rántott, tépett, gyötört. Idegen falvakban találkozott gyerekekkel és megtanulta, hogy ezek elég kegyetlenek arra, hogy megkinozzák. Nemrégiben egy totyogó indiánkisded csaknem kivájta az egyik szemét. E tapasztalatok gyanakvóvá tették a gyermekekkel szemben. Nem tudta elviselni őket. Ha közeledtek felé bajtcsináló kezükkel, Fehér Agyar felkelt és odébb állott.
Egyik Nagy Rabszolga-Tó melletti faluban történt, hogy visszautasitva egy ember-állat kezéből jövő bántalmakat, módositania kellett azt a törvényt, amit Szürke Hód mellett tanult: nevezetesen azt, amelyik megbocsáthatatlan bűnnek tartja az istenek bántalmazását. Ebben a faluban, minden kutyának minden falubeli szokása szerint, Fehér Agyar ennivaló után kóborolt. Egy fiu megfagyott jávorszarvashust darabolt fejszével s a hus apró szilánkjai szerteszét hullottak a hóba. Fehér Agyar arra sompolyogtában, megállt s kezdte bekapni a husszilánkokat. Látta, hogy a fiu leteszi a fejszét s felvesz egy jókora botot. Fehér Agyar elugrott, épp idejében, hogy elkerülje az ütleget. A fiu üldözte s Fehér Agyar, mint a faluban idegen, két kunyhó közé menekült, melyek közt magas földhányás zárta el az utját. Fehér Agyar kutyaszoritóba jutott. Egy utja volt a menekülésre s azt a fiu állta el. Ütésre emelve botját, a fiu odalépett a sarokba szoritott áldozathoz. Fehér Agyar dühöngött. Szembeszállt a fiuval, morogva, szőreborzadtan, igazságérzetében felháborodva. Ismerte ő a zsákmányolás törvényeit. Minden hushulladék, mint amilyen a megfagyott husdarabka is, azé a kutyáé, amelyik megtalálja. Nem tett semmi rosszat, nem szegte meg a törvényt és ez a fiu most mégis meg akarja verni. Fehér Agyar maga is alig tudta, mi történt. Amit tett, haragjában tette. És olyan gyorsan tette, hogy a fiu se igen tudott róla. Amit a fiu tudott, az annyi volt, hogy ismeretlen módon felfordult s a hóra esett és botot tartó kezét Fehér Agyar foga felszakitotta.
De Fehér Agyar tudta, hogy megszegte az isteni törvényt. Fogát egy isten szent husába mélyesztette s nem várhat egyebet, mint a legborzasztóbb büntetést. Szürke Hódhoz menekült, az ő lábai alá feküdt, mikor a megharapott fiu és a fiu egész családja eljött és bosszuért kiáltozott. Szürke Hód megvédte Fehér Agyart. Igy tett Mit-sah és Klu-kucs is. Fehér Agyar, hallgatva a szóbeli harcot és megfigyelve a dühös mozdulatokat, tudta, hogy eljárását urai jóvá hagyták. Igy tanulta meg, hogy vannak istenek és istenek. Egyik oldalon vannak az ő istenei, a másikon a többi istenek és a kétfajta istenség közt nagy a különbség. Igazságot, vagy jogtalanságot egyformán el kell fogadnia a saját isteneitől, de nem kell eltürnie semmiféle igazságtalanságot az idegen istenektől. Ezt szabad megbosszulnia a fogaival. Mert ez is az istenek törvénye.
Mielőtt elmult volna a nap, Fehér Agyar alaposabban megtanulta ezt a törvényt. Mit-sah, tüzrevaló fát gyüjtve az erdőben, egyedül volt, mikor találkozott a fiuval, akit Fehér Agyar megharapott. A fiu sokadmagával volt. Dühös szavak hallatszottak, a fiuk megtámadták Mit-saht. Mit-sah rosszul járhatott volna. Az ütlegek csak ugy hullottak rája. Fehér Agyar eleinte csak figyelt. Ez az istenek dolga, mi köze neki hozzá? Aztán eszébe jutott, hogy Mit-sah, egyik saját külön istene az, akit bántalmaznak. Nem sokat okoskodott azon, amit aztán cselekedett. A düh őrült rohamában rávetette magát a harcolókra. Öt perccel később a tájék tele volt menekülő fiukkal, akik közül nem egy vérét hullatta a hóba, emlékéül annak, hogy Fehér Agyar foga megtette a magáét. Mikor Mit-sah elbeszélte ezt a történetet a táborban, Szürke Hód megparancsolta, hogy Fehér Agyarnak hust adjanak. Azt parancsolta, hogy sok hust adjanak és Fehér Agyar, tele hassal szunyókálva a tüz mellett, tudta, hogy törvénye szentesittetett.
Ezen mód tanulta meg Fehér Agyar a tulajdon törvényét és a tulajdon megvédésének kötelességét is. Istene testének megvédésétől, istene vagyonának megvédéséig már csak egy lépés választotta el és Fehér Agyar ezt a lépést is megtette. Ami istenéé, azt meg kell védenie az egész világ ellen, – még akkor is, ha idegen isteneket kellene megharapnia. Ez a cselekedet nemcsak hogy szentségtörés már magában véve, hanem telve van veszéllyel is. Az istenek hatalmasok és a kutyáknak semmi sikerre nincs kilátásuk velük szemben; de Fehér Agyar mégis megtanulta, hogy szálljon szembe velük kegyetlenül, harciasan, félelmetlenül. A kötelesség legyőzte a félelmet és a tolvaj istenek megtanulták békén hagyni Szürke Hód tulajdonát.
Azt is megtanulta ezzel összeköttetésben Fehér Agyar, hogy a tolvaj isten rendszerint gyáva isten és hajlandó elfutni a fellármázás első hangjaira. Azt is megtanulta, hogy a lármahangra rövidesen megjelenik Szürke Hód és segitségére siet. Megtanulta, hogy nem tőle, hanem Szürke Hódtól való félelmében ugrik meg a tolvaj. Fehér Agyar nem ugatással lármázta fel a gazdáját. Sohasem ugatott. Egyenesen nekirohant a belopódzónak s ha tehette, belevágta a fogait. Mivel mogorva és magános volt, s nem barátkozó természetü, szokatlanul alkalmas volt a gazdája vagyonának őrzésére. Szürke Hód még növelte benne e tulajdonságokat és Fehér Agyar még kegyetlenebb, félelmetlenebb és még magánosabb lett.
A hónapok egyre multak s szorosabbra-szorosabbra füzték az ember és állat között kötött frigyet. Az ősfrigy megujitása volt ez, melyet az első farkas kötött az emberrel, mikor elhagyta érte a Vadont. És, mint minden sorban következő farkas és vadkutya, Fehér Agyar is kidolgozta a maga számára ezt a szerződést. A föltételek egyszerüek voltak. Egy husból és vérből való isten birhatásáért Fehér Agyar elcserélte saját szabadságát. Élelem, tüz, védelem, társaság volt az, amit cserében istenétől kapott. S ő viszonzásul őrizte istene tulajdonát, megvédte személyét, dolgozott és engedelmeskedett neki.
Akinek istene van, annak szolgálnia kell. Fehér Agyar szolgálta istenét kötelességből és félelemből, de nem szeretetből. Nem tudta, mi a szeretet. Sohse érzett szeretetet. Kiche távoli emlék volt csupán. Mikor a Vadont és saját faját elhagyta, hogy sorsát az ember kezébe tegye, a frigykötés feltételeiben az is benne volt, hogyha találkozik is valaha Kichével megint, nem hagyhatja el istenét Kichéért. Az emberhez való tartozás törvénye erősebbnek tetszett előtte, mint a szabadság, a fajtájának vagy a családjának szeretete.
VI. FEJEZET.
Az éhinség.
Tavasz felé járt az idő, mikor Szürke Hód bevégezte hosszu utját. Április volt és Fehér Agyar épen betöltötte esztendejét, mikor a szánnal befutott falujába s Mit-sah leszedte róla a szerszámot. Bár még távolról sem érte el teljes nagyságát, Fehér Agyar, Lip-lip után, a legnagyobb egyéves kutya volt a faluban. Apjától, a farkastól, és Kichétől hatalmas termetet és erőt örökölt s máris olyan hosszu volt, mint bármelyik a felnőtt kutyák közül. Nem volt zömök. Teste nyulánk és hajlékony s ereje inkább a rugalmasságban, mint a tömörségben volt. Bundája igazi farkas-szürke bunda s látszatra ő maga sem volt más, mint farkas. Az a negyedrész kutyavér, amit Kichétől örökölt, testileg nem hagyott nyomot rajta; bár nagy szerepet játszott szellemi fejlődésében.
Szertekóborolt a faluban, nyugodt elégedettséggel szemlélve az isteneket, akiket ösmert még hosszu utazása előtt. Aztán itt voltak a kutyák, a kölykök, kifejlődve, akárcsak ő maga, a felnőtt kutyák, melyek már nem látszottak oly nagyoknak és borzalmasoknak, mint ahogy emlékezetének tükrében eddig fel-feltünedeztek. Ő maga sem félt már olyan nagyon az öreg kutyáktól, mint azelőtt, büszkén járt-kelt közöttük olyan gondtalansággal, mely rá nézve uj és egyben örömteljes is volt.
Ehol van Baseek, őszes öreg legény, akinek egyszeri vicsoritása elég volt, hogy a kis kölyöknyi Fehér Agyar vinnyogva takarodjék el az utjából. Baseekhoz mérte Fehér Agyar mindig a maga jelentéktelenségét, kicsiségét, és most Baseektól tanulhatja meg, mennyire megváltozott azóta a világ. Baseek kora haladtával gyöngébb, Fehér Agyar erősebb lett.
Egy frissen ejtett jávorszarvas szétdarabolásánál jött rá Fehér Agyar arra, hogy milyen más helyzete van a kutyavilágban, mint azelőtt. Egy lábszárcsontot kapott, melyhez még elég szép darab hus tapadt. Visszavonulva a kapzsira eresztett kutyák marakodásától, minden szemtől távol egy sürüségbe huzódott és ép azon volt, hogy elfogyassza zsákmányát, mikor Baseek rátört. Mielőtt meggondolta volna, mit cselekszik, kétszer odakapott a tolakodóhoz, aztán elugrott. Baseek, meglepődve a támadás vakmerőségétől és gyorsaságától, megállt, bután rámeredve Fehér Agyarra. A nyers, vörös sipcsont ott hevert kettőjük között.
Baseek vén volt és megtanulta, hogy azok a kutyák, kiknek hajdan a réme volt, ma már jóval erősebbek, mint ő. Keserü tanulság volt ez, melyet lenyelt valahogy s ha meg akart a kutyákkal küzdeni, minden régi tudományát össze kellett szednie. A régi időben a jogos harag dühével rontott volna Fehér Agyarra. De hanyatló erői mást parancsoltak neki. Fölborzadt szőrrel, fenyegetően meredt Fehér Agyarra a sipcsonton keresztül. Fehér Agyaron mintha erőt vett volna a régi félelem, ugy látszott, megalázkodik és kicsinnyé zsugorodik ellenfele előtt s azon gondolkozik, mint vonulhatna vissza szégyenkezés nélkül.
Baseek ezen a ponton tévedett. Ha megelégedett volna annyival, hogy kegyetlenül és vésztjóslóan néz ellenfelére, minden jól ment volna. Fehér Agyar, a visszavonulást forgatva eszében, visszavonult volna. De Baseek nem várt. Azt hitte, a győzelem máris az övé s előre lépett. Mikor gondtalanul lehajtotta a fejét, hogy megszagolja a hust, Fehér Agyar szőre könnyedén felborzolódott. Még most sem volt késő arra, hogy Baseek megnyerje a csatát. Ha tovább is ott marad állva a hus fölött, fejét felfelé tartva, haragosan nézve, Fehér Agyar végtére is megfutamodott volna. De a friss hus izgatta Baseek orrát és a mohóság arra ösztökélte, hogy harapjon bele.
Ezt a látványt Fehér Agyar nem birta el. Még alig mult le róla kiskirálysága, minden izében érezve még fogatbeli társai fölött való uralkodását, nem tudta tétlenül nézni, hogy más falja fel azt a darab hust, ami őt jogosan megilleti. Baseeknak ugrott, szokása szerint figyelmeztetés nélkül. Az első harapásra rongyokká szakadt Baseek jobb füle. Baseek nem tudott hova lenni a csodálkozástól, de még más, fájdalmasabb dolog is történt. Fehér Agyar feldöntötte Baseeket ép oly gyorsan, amily gyorsan rongyokká szaggatta a fülét. Megharapta a torkát. Mialatt Baseek kapálódzott, hogy lábra állhasson, a fiatal kutya foga kétszer vágódott a vállába. Fehér Agyar széditő gyorsan dolgozott. Baseek egy hiábavaló támadást kisérelt meg Fehér Agyar ellen, de fogai, dühödt harapással, üresen koccantak össze. A következő pillanatban a Baseek orra fölszakadt s az öreg kutya szédülten támolygott vissza a hustól.
A helyzet megfordult, Fehér Agyar állt a sipcsont felett felborzadt szőrrel, fenyegetően és Baseek állt egy kicsit odébb, a visszavonulásra készülődve. Nem szállhatott harcba ezzel a fiatal villámmal, és megint keserü leckét kapott a növekvő kor gyengeségéről. Hősies kisérletet tett méltóságának megmentésére. Nyugodtan hátat forditott a fiatal kutyának és a sipcsontnak, s mintha mind a kettő méltatlan volna arra, hogy egy tekintetet vessen rá, peckesen ellépkedett. Csak mikor már eltünt szem elől, akkor állt meg, hogy vérző sebeit megnyalogassa.
E küzdelem hatásaként Fehér Agyar önmagában való hite és büszkesége megnövekedett. Már nem lépdelt olyan halkan a nagy kutyák között, magatartása velük szemben már nem volt olyan engedékeny. Nem mintha kereste volna a bajt. Távol állott ettől. De megkivánta, hogy ne háborgassák jogaiban, hogy háboritatlanul mehessen utján s ne lábatlankodjon előtte egy kutya sem. Azt akarta, hogy számoljanak vele. Ennyi volt az egész. Nem lehetett eztán mellőzni, semmibe venni, mint ahogy mellőzik a kölyköket s mint ahogy mellőzték eztán is azokat a kölyköket, melyek fogatbeli társai voltak. Ezek még most is kitértek a nagy kutyák utjából, még most is átengedték ennivalójukat, ha a nagyok őket kényszeritették. De Fehér Agyart, a társtalant, a magánost, a zordat, aki nem tekintett sem jobbra, sem balra, a félelmetest, a rettenetest, a távolit, az idegent elfogadták egyenrangunak a megzavart öregek. Az öregek hamar megtanulták, hogy békén kell hagyniok Fehér Agyart, megtanulták, hogy ne közelitsenek hozzá se barátságos, se ellenséges szándékkal. Ha őt békén hagyták, ő is békén hagyta őket, ami, ezt egy pár találkozás után megjegyezték, fölöttébb kivánatos állapot.
Nyár derekán Fehér Agyarnak különös kalandja akadt. Egyedül ügetve magános utján, ép egy uj kunyhót vizsgálgatott, mely a falu szélén azalatt emelkedett, mialatt ő a vadászokkal jávorszarvas után járt, – mikor egyszerre csak Kichével találta magát szemtől-szembe. Megállt és nézte Kichét. Homályosan bár, de még emlékezett az anyjára, de ez több volt, mint amit Kichéről el lehet mondani. Kiche fogát vicsoritotta rá és régi fenyegető morgását hallatta s erre Fehér Agyar emlékezete egyszerre világos lett. Elfelejtett apró kölyökkorának emléke s mindaz, ami összeköttetésben volt e családias morgással, egyszerre megrohanta. Mielőtt ismerte volna az isteneket, Kiche volt világának a tengelye. Porontykorának régi érzelmei elboritották s odahajtották anyja elé. Odaszökellt örömteljesen, de Kiche vicsorgó foggal fogadta és arcát csontig felszakitotta. Fehér Agyar nem értette, hogy történhetett ez. Visszavonult, ijedten, megzavarodva.
Nem Kiche hibája volt. A farkas-anya nem emlékszik kicsinyére egy év, vagy még több idő multán. Nem emlékezett Fehér Agyarra sem. Fehér Agyar idegen volt, betolakodó, és mostani porontyai megadták rá a jogot, hogy ugy kergesse el a betolakodót, ahogy ép az imént cselekedte.
Egyik kis porontya odacsuszott Fehér Agyarhoz. Féltestvérek voltak, csakhogy nem tudtak róla. Fehér Agyar kiváncsian szaglászta a kis kölyköt, mire Kiche rárohant, még egyszer megmarva arcát. Fehér Agyar még jobban visszavonult. Minden régi emléke, képe elhalt s visszatért a sötét sirba, ahonnan feltámadt az imént. Kichét nézte, amint kölykeit nyalogatta, majd megállt és Fehér Agyarra vicsorgott. Kiche már nem jelentett Fehér Agyar szemében semmit sem. Fehér Agyar megtanult nélküle élni. Elfeledte, mi volt az ő számára Kiche. Kichének nem volt helye a Fehér Agyar és Fehér Agyarnak nem volt helye a Kiche gondolataiban.
Fehér Agyar még mindig egy helyben állt ostobán, megzavarodva, elfeledve emlékeit, nem értve, mi történt, mikor Kiche harmadszor is megtámadta, hogy elzavarja a közelségéből. És Fehér Agyar engedte, hogy Kiche elzavarja. Kiche nőstény volt és fajának törvénye volt, hogy him ne harcoljon a nősténnyel soha. Nem tudott semmit erről a törvényről, nem elméjének megállapitása volt ez, sem olyasmi, amit a világbeli tapasztalatával szerzett volna. Titokzatos parancs volt ez, ösztönének sugallata, ugyanazé az ösztöné, mely arra késztette, hogy megvonitsa a holdat és az éj csillagait, ugyanaz az ösztön, mely félelmessé tette előtte az ismeretlent és a halált.
Multak a hónapok. Fehér Agyar erősebb lett, nehezebb és tömörebb, jelleme ugy fejlődött, amint azt öröksége és környezete irányitotta. Öröksége olyan életanyagot juttatott neki, mely formálható és finomitható volt. Számtalan lehetőség rejlett benne és tetszés szerinti formába volt gyurható. Környezete rányomta bélyegét. Ha Fehér Agyar sohasem lép az ember tüzhelyéhez, a Vadon igazi, vérbeli farkassá változtatta volna. De az istenek környezetében élve, kutyává lett, melyben volt valami farkasszerü, de azért kutya volt, nem pedig farkas.
És igy, őseredeti természete és környezetének nyomása alatt, jelleme egy bizonyos formába alakult. Ennek igy kellett lennie. Még mordabb lett, még társaságkerülőbb, még magánosabb, még vadabb s mig a kutyák nap-nap után jobban megtanulták, hogy jobb békésen élni, mint hadilábon állani vele, Szürke Hód egyre jobban meg volt elégedve vele.
Fehér Agyar, mialatt erői egyre izmosodtak, mégis szenvedett egy gyöngeségtől. Nem birta el, ha nevettek rajta. A nevetés gyülöletes volt előtte. Az emberek nevethettek bátran maguk között akármin is, ha tetszett nekik, kivéve rajta, – ilyenkor nem bánta, hadd nevessenek. De mikor őt nevették ki, dühe nem ismert határt. Amilyen komoly, méltóságos és komor volt egyébként, a nevetés kómikusan őrültté tette. Olyan magánkivül volt ilyenkor, hogy órákon át valóságos megszállottként viselkedett. Jaj volt annak a kutyának, amelyik ilyenkor a szeme elé került. Fehér Agyar nagyon is jól megtanulta Szürke Hódtól a törvényt; Szürke Hód mögött bot volt s Szürke Hód isten volt, de a kutyák mögött semmi sem volt, csak a puszta tér, melyen sietve eliramodtak, ha a nevetéstől dühöngővé változott Fehér Agyar a látóhatáron megjelent.
Életének harmadik évében nagy éhinség támadt a Mackenzie-indiánusok között. Nyár folyamán a halászat rosszul sikerült. Télen a rénszarvas nem kereste fel szokott helyét. Jávorszarvas kevés volt, a nyul csaknem eltünt, a vadászó és zsákmány után járó állatok kivesztek. Megfosztva szokott eledelüktől, elgyengülve az éhségtől, ezek az állatok egymásnak estek és fölfalták egymást. Csak az erős maradt meg. Fehér Agyar istenei mindig vadászó állatok voltak. Az öregek és betegek éhen haltak. Nagy jajgatás volt a faluban, melyből elküldték az asszonyokat és gyermekeket, hogy ami csekély készlet az ennivalóból megmaradt, az a lesoványodott és beesett szemü vadászoknak jusson, akik hasztalan űzték az erdőben naphosszat a vadat.
Az istenek már arra is vetemedtek, hogy megették keztyüik és mokasszinjuk lágyan cserzett bőrét, a kutyák pedig megették a szerszámbőröket és az ostorszijakat. A kutyák felfalták egymást és az emberek megették a kutyákat. Először a leggyengébbeket és a kivetni valókat ették meg. A kutyák, melyek tulélték ezt a lakomát, végignézték és mindent megértettek. Egy pár az okosabbak és merészebbek közül elhagyta az istenek tüzhelyét, amely most valóságos mészárszékké változott s az erdőbe menekült, ahol, végtére is, elpusztult az éhségtől, vagy farkasok eledelévé lett.
A nyomor e napjaiban Fehér Agyar is visszalopódzott az erdőbe. Ő rátermettebb volt az itteni életre, mint a többi kutya, mert még éltek benne kölyökkorának tanulságai. Különös ügyességgel lesett apró élő lényekre. Órákig feküdt elrejtőzve, az óvatos mókus minden mozdulatát követve szemével, oly nagy türelemmel várakozva, amilyen nagy csak éhsége lehetett, melytől szenvedett, hogy a mókus otthagyja fészkét és lemerészkedjék a földre. De még akkor sem mozdult Fehér Agyar időnek előtte. Várt arra, hogy biztosan lecsaphasson a mókusra, mielőtt az ujra fennteremhetne biztos menedékén. Akkor, de csakis akkor, mint egy villám, előtört rejtekéből, mint egy szürke lövedék, hihetetlenül gyorsan és sohasem tévesztve el áldozatát, a menekülő mókust, mely nem menekült el elég gyorsan soha.
Nagy szerencsével vadászott mókusokra s hogy nem élhetett kizárólag mókusból s nem hizhatott meg mókushuson, annak csak egy oka volt. Nem volt elég mókus. Fehér Agyar arra kényszerült, hogy még kisebb állatokat hajszoljon. Éhsége sokszor oly gyötrő volt, hogy kikaparta az erdei egeret földi üregeiből. Nem vetette meg a menyéttel való harcot sem, amelyik épp oly éhes volt mint ő, de százszor vadabb és vérszomjasabb.
Az éhség legrosszabb napjaiban visszalopódzott az istenek tüzének közelébe. De sohase ment oda a tüzhöz. Az erdőben rejtőzködött, elkerülve a fölfedeztetést és megrabolta a hurkokat, ha néha-néha beléjük tévedt egy-egy vad. Még Szürke Hód tulajdon hurokjából is rabolt egy nyulat, mialatt Szürke Hód tántorgott és támolygott az erdőben, le-leülve, hogy kipihenje gyengeségét és kifulladó lélegzetét.
Egy napon Fehér Agyar egy fiatal farkassal találkozott; a farkas sovány volt, csontjai is kiálltak, bőre lötyögött az éhségtől. Ha nem lett volna maga is éhes, Fehér Agyar csatlakozott volna a farkashoz és visszatért volna a falkához, vad testvérei közé. De mivel éhes volt, megrohanta a fiatal farkast, megölte és megette.
A szerencse kedvezett neki. Valahányszor nagyon szoritotta az éhség, mindig talált valami megölni és megenni valót. Ha pedig maga is gyenge volt az éhségtől, szerencsére nem találkozott nagyobb ragadozóval. Igy történt, hogy két napig lakmározott egy hiuz husából, teljes erejében volt, mikor egy éhes farkasfalka teljes sebességével rohant reá. Hosszu, kegyetlen hajsza volt, de Fehér Agyar nem volt kiéhezett, mint a farkasok s nem tudták utólérni. Nemcsak hogy sebesebben futott, mint a farkasok, hanem, széles ivben visszafordulva a tulajdon nyomán, utólérte egyik kimerült üldözőjét.
Ezután elhagyta a vidéknek ezt a táját és felkereste azt a völgyet, melyben született. Itt, a régi barlangban találkozott Kichével. Kiche, régi szokása szerint, szintén elhagyta az istenek tüzét és fölkereste a hajdani menedéket, hogy világra hozza benne kicsinyét. A porontyokból csak egy élt már, mikor Fehér Agyar a szinen megjelent és ez az egy sem látszott hosszu életre születettnek. Fiatal élet nem sok reménységgel indulhatott neki az ilyen éhinségnek.
Kiche üdvözlése mindennek volt mondható, csak éppen barátságosnak nem. De Fehér Agyar nem törődött vele. Kinőtt az anyai gondoskodásból. És igy filozófus módjára beletörődött az elutasitásba, hátat forditott és felfelé ügetett a folyam mentén. A folyó kettéválásánál a bal elágazás mentén haladt, megtalálta a hiuz barlangját, melynek lakóját egykor ő és anyja ölte meg. Itt, az elhagyott barlangban letelepedett és megpihent egy napig.
Kora nyár felé, az éhinség utolsó napjaiban, találkozott Lip-lippel, aki, mint ő, az erdőbe vette be magát, ahol csak ugy tengette nyomorult életét. Fehér Agyar váratlanul bukkant reá. Ellenkező oldalról haladva egy magas lejtő alján, épp a szikla alját kerülték meg, mikor szemtől-szembe találták egymást. Pillanatnyi ijedtükben megállottak és gyanakodva nézték egymást.
Fehér Agyar ereje teljében volt. Vadászata sikeres volt és egy hete már, hogy minden nap torkig ette magát. Most is tele töltötte magát legutóbbi zsákmányával. De amely pillanatban Lip-lipre nézett, szőre égnek meredt a hátán. Önkéntelen borzadás volt ez, mert ez a testi állapot a multban mindig kisérte az értelmi állapotot, melyet nála Lip-lip hajszája és az üldözése okozott. Amint a multban horkantott és berzenkedett, mikor Lip-lipet meglátta, most is önkéntelenül horkantott és berzenkedett. Nem vesztegette az idejét és a dolgát gyorsan és alaposan elvégezte. Lip-lip megpróbált hátrálni, de Fehér Agyar keményen nekirontott. Mell-mellnek feszült. Lip-lip felborult s a hátára esett s Fehér Agyar foga ösztövér nyakába nyomult. Lip-lip a halállal küzdött s ezalatt Fehér Agyar körbenjárt, peckesen és figyelve. Aztán folytatta utját, tovább ügetve a lejtő alján.
Nemsokára ezután, egy napon, az erdő szélére jutott, ahol egy keskeny tisztás sik föld ereszkedett le a Mackenzie-ig. Már látta ezt a tisztást, de akkor kopár volt, most egy falu terjeszkedett rajta. Még mindig a fák között rejtőzködve, Fehér Agyar megállt, hogy tanulmányozza a helyzetet. Látvány, hang és illat, mindez ismerős volt előtte. A régi falu volt ez – uj helyen. De a látvány, hang és illat merőben más volt itt, mint mikor elmenekült a faluból. Nem volt itt sem sirás, sem jajgatás. Megelégedett hangok ütötték meg fülét s mikor egy asszony mérges kereplését hallotta, tudta, hogy ennek a mérgelődésnek a tele has az oka. Halszag érzett a levegőben. Élelem van a táborban. Az éhinség elmult. Merészen kilépett az erdőből s egyenesen Szürke Hód kunyhójának tartott. Szürke Hód nem volt otthon. Klu-kucs üdvözölte Fehér Agyart vidám kiáltozással és egy frissen fogott egész darab halat vetett oda neki. Fehér Agyar hasra feküdt és várta Szürke Hód hazajövetelét.
NEGYEDIK RÉSZ.
I. FEJEZET.
Saját fajának ellensége.
Ha volt is Fehér Agyar szivében a saját fajához való vonzódásnak akármilyen gyenge szikrája, az is végleg kialudt akkor, mikor ő lett a szánkó-fogat vezetője. A kutyák meggyülölték Fehér Agyart, meggyülölték azért a külön darab husért, melyet Mit-sah dobott neki oda; gyülölték azokért a valódi és vélt kegyekért, melyeket, mint vezető, élvezett, gyülölték, mert a fogat élén, mintegy menekülve rohant s bozontos farka és örökké menekülő hátsó részei szinte őrjöngővé tette kutyatársait.
Fehér Agyar épp oly keserün gyülölte őket. Vezérszerepét mindennek érezte, csak éppen jónak nem. Az, hogy futnia kellett az üvöltő falka elől, amelyet három éven át tartott kegyetlen uralma alatt, ez csaknem több volt, mint amennyit elviselhetett. De el kellett viselnie, ha nem akart elpusztulni és az élet, mely benne buzgott, nem akart elpusztulni. Abban a pillanatban, mikor Mit-sah kiadta a parancsot az indulásra, az egész fogat dühös, vad kiáltással ugrott Fehér Agyarnak.
Ez ellen nem volt védekezés. Ha Fehér Agyar visszafordult üldözőire, Mit-sah ostorával arcába csapott. Csak egy menekvése maradt, a futás. Az üvöltő hordát nem győzhette le farkával és hátsó lábaival. Ezek nem lettek volna hatásos fegyverek annyi kegyetlen agyar ellenében. Igy futott Fehér Agyar, legyőzve önnön büszke természetét minden ugrással, amit megtett s igy futott egész napon át.
A természet ösztönein nem lehet erőszakot tenni anélkül, hogy ez az erőszak visszahatást ne gyakoroljon természetünkre. Ez a visszahatás olyan, mint a hajszál, mely, ahelyett hogy kifelé nőne a testből, természetellenesen visszájára fordul és belenő a testbe, mint tüzes, gennyesztő, lángoló üszök. Igy történt Fehér Agyarral is. Minden idege, minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy támadja meg a falkát, mely ott üvöltözött a sarkában; de az istenek akarata az volt, hogy ezt ne tegye s az istenek akarata mögött ott volt a rénszarvasbél-ostor harminc lábnyi hosszu csipős kötele. Fehér Agyar csak önnön szivét mardoshatta bánatában és szivében dajkálhatta a gyülöletet és rosszakaratot, mely nem volt csekélyebb természetének vadságánál és rettenthetetlenségénél.
Ha valamely teremtmény ellensége volt önnönfajának, Fehér Agyar volt az a teremtmény. Nem kért és nem adott kegyelmet. Örökké tépve-marva társaitól, ő is egyre a kutyákon hagyta a fogahelyét. A fogatvezető, ha tábort ütnek s a kutyákról leszedik a szerszámot, az istenek mellé huzódik védelemért. Fehér Agyar megvetette ezt a védelmet. Merészen járkált éjjel a táborban, büntetéseket osztogatva mindazért, amit a nappal folyamán szenvedett. Abban az időben, mikor még nem volt fogatvezető, a falka tudta, hogy jó kitérni az utjából. Most másképp volt. Az egész napi üldözéstől felhevülten, öntudatlan felizgatva folyton ismétlődő visszavonulásának látásától, uralva az uralkodás érzésétől, mely egész napon át szinte megszállta őket, a kutyák nem tudtak kitérni utjából. Ha Fehér Agyar megjelent, örökös volt a kutyák közt a marakodás. Utját horkantás, harapás, morgás jelölte, A levegő, amit beszivott, terhes volt a gyülölettől s a rosszindulattól és ez mind csak öregbitette szivében is a rosszindulatot és a gyülöletet.
Mikor Mit-sah megálljt parancsolt a fogatnak, Fehér Agyar engedelmeskedett. Eleinte ez is zavart csinált a kutyák között. Valamennyi rárohant a vezetőre, de ezuttal megfordult a kocka. Fehér Agyar mögött ott suhogtatta ostorát Mit-sah s elkergette a kutyákat. Ebből az üldözők megtanulhatták, hogy ha a fogat parancsszóra áll meg, békén kell hagyniok Fehér Agyart. Ha Fehér Agyar parancs nélkül áll meg, akkor rárohanhatnak és elpusztithatják, ha tudják. Egy-két kisérlet után Fehér Agyar sohsem állt meg parancsszó nélkül. Gyorsan tanult. A dolgok természetében volt, hogy gyorsan kellett tanulnia, ha élni akar a szokatlanul kegyetlen feltételek mellett, melyek mellett az élet adományoztatott neki.
A kutyák sohasem tanulták meg azt, hogy a táborban békén hagyják Fehér Agyart. Minden nap dacos kiáltások közt üldözve őt, elfelejtették az előző éjjel kapott leckét, következő éjjel ujra megtanulták csak azért, hogy utána rögtön elfelejtsék. Amellett gyülöletüknek volt valami magja is. Közte és maguk között megéreztek valami fajtabeli különbséget s ez olyan ok, ami magában is elegendő a gyülölségre. Mint Fehér Agyar, ők is szeliditett farkasok voltak. De ők már nemzedékek óta domesztikálódtak. A Vadon belőlük kiveszett s a Vadon számukra az ismeretlent, a borzasztót, az örökké fenyegetőt, a mindig harcolót jelentette. De Fehér Agyar megjelenésében, minden mozdulatában, minden ösztönében még meg volt nyilvánvalóan a Vadon. S ha Fehér Agyarra vicsoritották fogukat a kutyák, csak a megsemmisitő hatalmak ellen védekeztek, melyek az erdő mély árnyaiban s a tábortüz világa mögötti sötétségben rejtőzködtek.
Amit megtanultak a kutyák, mindössze annyi volt, hogy össze kell tartaniok. Fehér Agyar nagyon is félelmetes volt ahhoz, hogy egyenként szálljanak vele szemtől-szembe. Mindig tömegesen támadták, különben éjnek idején megölte volna őket, egyiket a másik után. Igy támadva, nem ölhetett meg Fehér Agyar egyet sem közülök. Amint lekapott a lábáról egy kutyát, már az egész falka rajta volt, mielőtt befejezhette volna a párviadalt halálos nyakharapásával. Az összetüzés legcsekélyebb jelére az egész falka összeverődött és szembeszállt vele. A kutyák civakodhattak akárhogy egymás között, ezeket a veszekedéseket rögtön elfeledték, ha valamelyikőjüknek meggyült a baja Fehér Agyarral.
Másfelől pedig, akárhogy iparkodott is, a kutyafalka sem tudta megölni Fehér Agyart. Nagyon is gyors, nagyon is rettenetes, nagyon is bölcs volt Fehér Agyar számukra. Fehér Agyar kerülte a szoros helyeket és mindig kitört onnan, ha körül akarták venni. A lábáról sem tudták lekapni, nem volt a falkában olyan kutya, amelyik gáncsot tudott volna vetni neki. Lába oly erősen állt a földön, mint amily erős volt benne a kivánság, hogy élve maradjon. Lábán állva és élve maradni, ez a két fogalom, annyi harc után, szinte egyet jelentett Fehér Agyar elméjében.
Igy lett Fehér Agyar saját fajának ellensége, fajának, a szeliditett farkasoknak, mely elpuhult az ember tüze mellett, elgyengült az emberi erő menedékének árnyékában. Fehér Agyar elkeseredett volt és kérlelhetetlen.
Ilyen volt az anyag, melyből formáltatott. Vérbosszut fogadott minden kutya ellen és oly borzasztóan állta fogadását, hogy Szürke Hód – maga is ádáz, vad ember – nem győzött csodálkozni Fehér Agyar kegyetlenségén. Soha – esküdözött Szürke Hód – nem látott Fehér Agyarhoz hasonló állatot és igy esküdöztek az indiánusok is messze idegen falvakban, ha arról a borzasztó öldöklésről beszéltek, amit Fehér Agyar véghez vitt kutyáik között.
Mikor Fehér Agyar csaknem öt éves volt, Szürke Hód magával vitte egy másik messzi utra és hosszu ideig emlékezetes volt az a mészárlás, amellyel Fehér Agyar a Mackenzie mentén, a Sziklás-hegyek között, lent a Sündisznó- és a Yukon-folyó mentéig elterülő falvakban a kutyákat pusztitotta. Öröme telt ebben a bosszuállásban. E kutyák nem voltak elkészülve Fehér Agyar közvetlen, gyors támadására, figyelmeztetés nélküli megrohanására. Nem tudták róla, hogy ő a gyorsan lecsapó villám. Felborzadt szőrrel, peckes járással hivták ki Fehér Agyart, de Fehér Agyar sohsem vesztegette idejét ilyen előzetes figyelmeztetésekkel, ugy ugrott nekik, mint egy acélrugó, torkuknak esett és végzett velük, mielőtt még tudták volna, mi történt s mikor ellenfelei még csak a kezdet meglepetésénél tartottak.
Fehér Agyar ismerte a bajvivás minden titkát. Takarékoskodott. Nem pazarolta erejét, sohsem birkózott. Ehhez nagyon is gyors volt s ha hibázott, gyorsan odább ugrott. A farkas ellenkezése a szoros szállás iránt fokozott mértékben megvolt benne. Nem tudta elviselni a más testtel való hosszas érintkezést. Ebben veszélyt sejtett s ez szinte dühöngővé tette. Neki levegő kellett, tér, szabadság, hogy megálljon tulajdon lábain és hogy semmiféle élő lény ne érjen hozzá. Ez az érzés még akkor keletkezett benne, mikor apró kölyökkora elhagyatott eletét élte. Az érintésben veszély bujkált. A csapda, az örökös csapda, a félelem, mely ott székelt lénye legmélyén, beleszövődve minden rostjába, idegeibe.
Ennek következtében idegen kutyák nem győzhették le. Elkerülte agyaraikat. Megkapta, vagy elhibázta őket, de őhozzá nem érhettek egyik esetben sem. Természetes, hogy ez alól is voltak kivételek. Volt idő, mikor egy pár kutya nekirohant és összeharapdálta, mielőtt elmenekülhetett volna és volt idő, mikor magános kutyától is mély sebeket kapott. De ez csak a véletlen műve volt. Olyan nagyszerü harcossá vált, hogy a legtöbb esetben sebek nélkül került ki a viaskodásból.
Másik roppant fölénye volt, hogy pontosan meg tudta itélni az időt és a távolságot. Nem mintha öntudatosan tette volna ezt. Nem számitgatott, az igaz. Minden gépiesen történt. Szeme hibátlanul látott és idegei hibátlanul vitték elméjébe a látomást. Különb elméje és idegei voltak, mint az átlag-kutyának. Simábban, összeillőbben és határozottabban működtek. Ideg-, izom- és elmebeli együttműködése nagyszerü volt. Mikor szeme elméjével közölte valamely cselekvés mozgó képét, elméje, minden különösebb erőlködés nélkül, megitélte a távolságot, amelyben a cselekvés folyt és tudta, mennyi ideig tart a lefolyása. Igy ki tudott térni más kutyának a szökellése vagy harapása elől és ugyanakkor a pilanat egy ezredrésze alatt véghezvitte a maga támadását. Test és lélek nála tökéletesen együttműködő mechanizmus volt. Nem mintha ezért dicséretet érdemelne. A természet bőkezübb volt vele, mint más állattal szemben, ennyi az egész.
A nyár folyamán történt, hogy Fehér Agyar Fort-Yukonba jutott. Szürke Hód keresztülhaladt az elmult télen a Mackenzie és a Yukon közti nagy vizválasztón s a tavaszt a Sziklás-hegyek legvégső nyugati nyulványai között vadászva töltötte. Aztán, mikor a jég megtört a Sündisznó-folyón, csónakot csinált magának és leevezett a folyón oda, ahol a folyó, épp az északi sarkkörnél, a Yukonba ömlik. Itt állott a régi Hudson-Öböl-Társaság erődje; egy csomó indián élt itt, rengeteg ennivaló és hallatlan izgalmak közepette. 1898 nyarát irták s az aranyásók ezrei mentek fölfelé a Yukon-folyón Dawsonig és Klondikeig. Némely részük már egy esztendeje volt uton és valamennyi legalább ötezer mérfölddel háta mögött, néhány a világ másik végéről indult utnak s még mindnyájan száz meg száz mérföldnyire voltak céljuktól.
Szürke Hód itt megállapodott. Az aranyözön hire az ő fülébe is eljutott. Néhány bál szőrmét s egynéhány bál kitünő prémes keztyüt és mokasszint hozott magával. Nem tett volna meg ilyen nagy utat, ha nem vár tőle jelentős hasznot. De amit elért, az felülmulta legvérmesebb reményeit. Legvadabb álmaiban sem mert száz percentnél nagyobb haszonra gondolni s a valóságban ezer percentet nyert. És, mint vérbeli indiánushoz illik, letelepedett, hogy gondosan és lassan bonyolithassa le üzleteit, még ha az egész nyár és tél beletelne is abba, hogy eladja áruit.
Fort Yukonban látott Fehér Agyar először fehér embert. Összehasonlitva az indiánokkal, a fehér emberek felsőbb fajnak, a magasabb rendü istenek fajának tüntek fel előtte. Ugy tetszett neki, hogy a fehérek ereje hatalmasabb s az istenség mivolta ezen a hatalmon nyugszik. Fehér Agyar nem okoskodás utján jött rá erre, elméje nem éles megkülönböztetéssel tudta meg, hogy a fehér istenek hatalmasabbak. Érzés volt ez, semmi más, de azért nem kevésbé erős. Mint ahogy apró kölyökkorában az emberemelte kunyhók terjengő tömegei hatottak rá az erők megtestülésének képeként, ugy hatott rá most a hatalmas fahasábokból épült házak és az óriási erőd tömege. Ez már hatalom! E fehér istenek hatalmasak. Ezeknek nagyobb hatalmuk van az anyag fölött, mint az eddig ismert isteneknek, akik közt Szürke Hód volt a leghatalmasabb. És még Szürke Hód is valóságos gyermek-istennek látszott e fehérbőrü istenek között.
Bizonyos, hogy Fehér Agyar csupán érezte az elmondottakat. Mindez nem volt öntudatos előtte. De az állatok inkább érzésük, mint értelmük szerint cselekszenek; Fehér Agyarnak minden cselekvése azon az érzésen alapult, hogy a fehér embereket felsőbbrendü isteneknek tartja. Ki tudja, milyen ismeretlen borzalmakat tartogatnak, ki tudja, milyen ismeretlen fájdalmakat osztogathatnak. Kiváncsian vizsgálgatta őket, lélve, nehogy őt magát megpillantsák. Az első pár órában megelégedett azzal, hogy biztos távolságból ólálkodjék körülöttük és figyelhesse a fehér isteneket. Aztán látta, hogy semmi baj nem éri a közelükben levő kutyákat és közelebb merészkedett.
Ő maga is, viszont, kiváló érdeklődés tárgya lett. Farkasszerü külseje egyszeribe feltünt a fehér isteneknek és egyik a másik után mutogatott reá. Erre a mutogatásra Fehér Agyar gyanakodóvá lett s mikor közeliteni akartak hozzá, hátrált és vicsorgatta a fogát. Egy sem jutott annyira, hogy rátehette volna a kezét s ugyancsak jól jártak, hogy ezt nem tették.
Fehér Agyar nemsokára tudta, hogy ezekből az istenekből nagyon kevés – mindössze egy tucatnyi – él ezen a helyen. Minden két vagy három napban megjelent egy gőzhajó (az erőhatalom másik óriási megtestesülése), kikötött a parton és ott vesztegelt néhány órán keresztül. A fehér emberek a hajóval jöttek-mentek. Ugy látszott, rettenetes sok fehér ember van. Az első egy-két napon több fehér embert látott Fehér Agyar, mint indiánust egész életében s amint a napok multak, egyre jöttek felfelé a folyón, megálltak s aztán fölfelé menve a folyón, eltüntek szem elől.
De ha a fehér istenek hatalmasok voltak is, a kutyáik nem voltak azok. Fehér Agyar tüstént fölfedezte ezt, mikor azok közé a kutyák közé keveredett, melyek gazdájukkal együtt szálltak a partra. Szabálytalan formájuak és nagyságuak voltak. Némelyik rövidlábu volt, nagyon is rövidlábu, némelyiknek hosszu lába volt, nagyon is hosszu. Testüket szőr fedte prém helyett s némelyiken, ráadásul alig volt valami szőr. És közülök egyetlenegy sem tudott harcolni.
Fajának ellenségeként Fehér Agyar volt hivatva, hogy harcoljon velük. Ezt meg is tette és ezután nemsokára teljes szivből megvetette a gyámoltalanokat. E kutyák lágyak voltak, magatehetetlenek, nagy lármát csaptak, gyámoltalanul lépegettek s puszta erővel akarták megtenni azt, amit Fehér Agyar ügyességgel és ravaszsággal vitt véghez. A kutyák csaholva rohantak neki. Fehér Agyar oldalt ugrott. A kutyák nem tudták, hova tünhetett ellenfelük, abban a pillanatban már a nyakukon volt Fehér Agyar, hátára hempergette a kutyát és osztogatta halálos harapását.
Néha a harapás halálos volt és a sebzett kutya a porban vonaglott, mig a kellő távolban várakozó indián-kutyafalka meg nem rohanta és szét nem szaggatta. Fehér Agyar bölcs állat volt. Már régóta tudta, hogy az istenek dühösek, ha megölik kutyáikat. A fehér emberek sem kivételek ez alól. Ő megelégedett annyival, ha legyőzhette s felharaphatta kutyáik egyikének a nyakát, aztán visszavonult s hagyta, hogy a kutyafalka befejezze kegyetlen munkáját. Ilyenkor történt mindig, hogy a fehér emberek odarohantak s kegyetlenül kitöltötték bosszujukat az indián-kutyákon, mialatt Fehér Agyar elinalt. Ott szokott állni, csekély távolságnyira és figyelt, mialatt kövek, botok, fejszék s mindenféle hajitható fegyverek zuhantak társaira. Fehér Agyar igen bölcs állat volt.
De társai is megokosodtak idők folyamán és velük együtt okult Fehér Agyar is. Emlékeztek rá, hogy mikor első izben kötött ki gőzhajó a parton, akkor űzhették első izben nagyszerü tréfájukat. Mikor az első két-három idegen kutyát ledöntötték lábáról és elpusztitották, a fehér emberek visszafüttyentették ebeiket a fedélzetre és bosszut esküdtek a támadók fejére. Egy fehér ember látván, hogy kutyáját, egy szettert, szeme láttára szaggatják darabokra, revolvert vett elő. Hirtelen egymásutánban hatszor tüzelt és a falka hat kutyája hevert halva vagy haldokolva a földön. Az erőnek oly megnyilatkozása volt ez, mely mélyen vésődött Fehér Agyar emlékezetébe.
Fehér Agyar örült ennek is. Nem szerette a tulajdon faját s ő maga elég ravasz volt arra, hogy elkerüljön minden bántódást. A fehér emberek kutyáinak megölése eleinte csak szórakozása volt, idővel foglalkozásává lett. Nem volt semmi dolga. Szürke Hód szorgalmasan kereskedett és gazdagodott s igy Fehér Agyar a kikötő körül csatangolt az indián-kutyák rosszhirü bandájával, várva a gőzös érkezését. A gőzös érkezésekor kezdődött a játék. Egy pár pillanat mulva, mikor a fehér emberek magukhoz tértek a meglepetéstől, a banda szerteszaladt. A tréfa véget ért s ujra kezdődött, amint uj gőzös érkezett.
De nem lehetett volna mondani, hogy Fehér Agyar is a bandához tartozott. Sohse elegyedett közéjük, egyedül maradt, mindig magánosan, a banda maga is rettegett tőle. Az igaz, hogy a bandával dolgozott. Ő kezdte az idegen kútyával való veszekedést, mialatt a banda várakozott. Mikor leteperte az idegen kutyát, a banda odarohant és bevégezte a munkát. De épp oly igaz az is, hogy Fehér Agyar ilyenkor mindig visszavonult, magára hagyván a bandát, hogy az kapja a feldühödt istenek sujtó büntetéseit.
Nem került nagy megerőltetésébe, hogy ilyen veszekedést kezdjen. Csak éppen meg kellett magát mutatnia, mikor az idegen kutyák a partra értek. Alig, hogy meglátták, rárohantak. Az ösztönük parancsolta igy. Fehér Agyar volt az ismeretlen, a borzasztó, az örökké üldöző, az a valami, ami ott leskelődött a sötétben az ősvilági élet tüze körül, mikor ők, közelcsuszva a tüzhöz, megpróbálták ujra formálni ösztöneiket s megtanultak félni a Vadontól, ahonnan eredtek s melyet elhagytak és elárultak. Nemzedékről nemzedékre minden nemzedék lelke örökölte a Vadontól való félelmet. Századokon keresztül a Vadon rettegést és pusztulást jelentett. És ugyanezen idő alatt uruktól nyert szabadalmuk volt a Vadon lakóinak megölése. Megölve a Vadon szülötteit, megvédték magukat és urukat, aki társaiul fogadta őket.
Ekként, frissen kerülve a déli vidékekről, kilépve a hajópallóra a Yukon partján, elég volt megpillantaniok Fehér Agyart, arra, hogy érezzék a legyőzhetetlen vágyat, hogy nekirohanjanak és elpusztitsák benne ősi ellenségüket. Bár városban nevelt kutyák voltak, a Vadontól való rettegés megvolt bennük is. Nemcsak saját szemükkel nézték ezt a farkasszerü teremtményt, mely a nappal éles világitásában állott előttük, hanem őseik szemével is, a tőlük örökölt emlékezet mondta nekik, hogy Fehér Agyar farkas és ők emlékeztek az ősi ellenségre.
Mindez vidámmá tette Fehér Agyar napjait. Ha puszta látására nekirohannak az idegen kutyák, annál jobb neki s annál rosszabb azoknak. Azok ugy tekintették őt, mint törvényes zsákmányukat s ő is törvényes zsákmányának tekintette azokat.
Nem hiába látta meg a napvilágot egy elhagyatott barlangban, nem hiába vivta meg első csatáit a hófajddal, a menyéttel és a hiuzzal. S nem hiába keseritette el kölyökkorát Lip-lip és az egész kölyökhad. Ha minden másképp történt volna, ő is másforma lett volna. Ha nincs Lip-lip, együtt tölthette volna kölyökkorát a többi kis kutyával, felnőhetett volna, mint akármilyen más kutya s szerethette volna az önön fajtáját. Ha lett volna Szürke Hódnak mérőónja a ragaszkodás és szeretet mélységeihez, kikutathatta volna Fehér Agyar természetének mélységeit s felszinre hozhatott volna onnan mindenféle fajta jó tulajdonságot. De nem igy történt. Fehér Agyar életanyaga addig formálódott, mig olyanná nem lett, amilyen volt, zord és magányos, szeretetnélküli és kegyetlen, önön fajának ellensége.
II. FEJEZET.
Az őrjöngő isten.
Fort Yukonban néhány fehér ember élt. Ezek az emberek már régóta lakták e földet. Savanyu tésztának nevezték magukat s nagyon büszkék voltak erre az elnevezésre. Az ujonnan jött emberekkel szemben csupán megvetést éreztek. A jövevények a gőzössel érkeztek. Ezeket, akárhogy nem tetszett is nekik, chechaquos-nak hivták. Ezek sütőporral dagasztották kenyerüket. Ilyen kaján megkülönböztetést tettek köztük és a Savanyu tészták között, akik, bizony, kovásszal sütötték a kenyerüket, nem lévén sütőporuk.
Az erődbeli emberek megvetették a jövevényeket és örültek, ha ezek bajba jutottak. Különösen örültek a mészárlásnak, melyet Fehér Agyar és becstelen bandája vitt véghez a jövevények kutyái között. Mikor a gőzös megérkezett, az erődbeli emberek mindig ott akartak lenni a kutyaheccnél. Oly várakozással néztek a mulatság elébe, akár az indián-kutyák s elég gyorsan megértették, hogy e játéknak Fehér Agyar a rendezője.
Volt köztük egy ember, aki különösen örült ennek a sportnak. A gőzös első füttyére a parton volt s mikor a csata véget ért s Fehér Agyar és az egész falka elinalt, lassu léptekkel tért vissza az erődbe s arca elégedettségtől ragyogott. Néha, mikor egy-egy délvidéki kutya elbukott s halálüvöltését hallatta a falka agyarai alatt, ez az ember nem tudta türtőztetni magát, felugrott a levegőbe és örömében kiáltozott. Fehér Agyart mindig kapzsi, merő tekintettel vizsgálgatta.
Ennek az embernek a többiek a «Szépséges» nevet adták. Senki sem tudta a keresztnevét s szerte a vidéken csak ugy emlegették: «Szépséges Smith». Pedig minden volt, csak szép nem. Az ellentétnek köszönhette nevét. Rendkivül csunya volt. A természet igen fösvényül bánt el vele. Nagyon alacsony termetü volt, hogy ezzel kezdjük. Sovány termete és még soványabb feje volt. A feje bubja tűhegyhez hasonlitott. Fiukorában, az igazat megvallva, mielőtt a Szépség névhez jutott volna, Tűfejünek nevezték.
A fejebubja hátul hirtelen lejtett le a nyakáig, elől pedig makacs hirtelenséggel akart összetalálkozni az alacsony és feltünően széles homlokkal. Ettől kezdve, mintha megbánta volna fösvénységét, a természet bőkezüen nagyra szabta a Szépség arcát. A szeme nagy volt s két szeme közt akár még másik két szemnek is lett volna helye. Az arca, egyéb részeihez mérten, tulzottan nagy volt s hogy betölthesse a szükséges területet, a természet óriási, előreugró állat adott neki. Nagy volt ez az áll és nehéz, előre és lefelé terjedt s ugy látszott, leér egész a melléig. Bizonyára a nyak gyengesége miatt lógott álla a mellére, mert a vékony nyak nem tudott ilyen nehéz terhet elviselni.
Ez az áll kegyetlen határozottságra látszott mutatni. Pedig nem igy volt. Talán a tulzás volt az oka, talán az áll volt tulságos nagy. Akárhogy is volt, a kegyetlen határozottság nem volt igaz.
Széltire-hosszára ugy ismerték a Szépséget, mint a reszkető térdü gyávák leggyávábbját. Hogy befejezzük leirását, a Szépség foga hosszu volt és sárga s két szemfoga, mely hosszabb volt a többinél, ugy állt ki vékony ajkai közül, mint valami agyar. Szeme piszkos-sárga volt, mintha a Természetnek kifogyott volna a festéke és az ő szeme szinezésére kinyomkodta volna minden festékalját, ami tubusaiban megmaradt. Épp igy volt a hajával is, ritka, rendetlen növésü, piszkossárga és sárgás-piszkos haj meredezett a fején, váratlan csomókban és pamatokban ütközött ki az arcán, mint egy köteg szélzilálta buzaszál.
Röviden, Szépséges Smith szörnyeteg volt, de nem tehetett róla. Nem volt ezért felelős. Az anyag, melyből vétetett, ekképp formálódott. Ő főzött az erőd lakóira, ő mosogatott és végezte a piszkos munkát. Az erődbeliek nem vetették meg Szépséges Smithet. Inkább tűrték, mint ahogy eltűr az ember egy rosszul formált teremtményt. Aztán meg féltek is tőle. Gyáva dühében keresztüllőhetett volna akárkit is hátulról vagy mérget keverhetett volna kávéjukba. De valakinek csak el kellett végezni a főzést és akármi volt is a Szépség hibája, főzni tudott.
Ilyen volt az az ember, aki figyelte Fehér Agyart, gyönyörködött vad bátorságában és szerette volna megszerezni. Eleitől kezdve közeledett Fehér Agyarhoz s Fehér Agyar eleitől fogva semmibe se vette őt. Később, mikor a Szépséges közeledése mind makacsabb lett, Fehér Agyar felborzolta szőrét, hátrált és vicsorgatta a fogait. Nem tetszett neki ez az ember. Valami rossz érzés fogta el a láttára. Érezte, hogy a rosszindulat árad ki ebből az emberből, félt elébe nyujtott kezétől és mézes szavu beszédétől. Mindezért gyülölte ezt az embert.
Az egyszerübb teremtéseknél a jó és rossz jelentése is egyszerü. A jó jelenti mindazt, ami megkönnyiti az életet, elégtételt szerez és megszabadit a fájdalomtól. Ezért a jót szeretik. Rossz mindaz, ami bántalom, kényelmetlenség, fenyegetés, sértés, s a rosszat gyülölik. Fehér Agyar rossznak találta Szépséges Smithet. E férfi eltorzult testéből és csavaros eszéből egészségtelen lénye rejtélyes módon sugárzott ki, mint ahogy a gőz a maláriás mocsarakból fölfelé emelkedik. Nem okoskodás utján, nem tisztán öt érzékével, más, homályosabb, fölfedezetlen érzék segitségével jött rá Fehér Agyar arra, hogy ez az ember vésztjóslóan gonosz, rosszakarattal terhes, s ezért rossz és gyülölendő.
Fehér Agyar Szürke Hód tanyáján volt, mikor Szépséges Smith először ellátogatott ide. Távoli lépteinek halk neszéről már tudta Fehér Agyar, hogy ki közelit és szőre felborzolódott. Kényelmes, elvetett helyzetben feküdt, de gyorsan felkelt s amint a férfi megérkezett, valódi farkasmódra elinalt a tábor szélére. Nem tudta, miről volt szó, csak annyit látott, hogy az az ember és Szürke Hód beszélgetnek egymással. Egyszer a jövevény rámutatott, amire Fehér Agyar horkantott egyet, mintha az a kéz egyenesen ráhullott volna és nem lett volna, mint ahogy tényleg volt, ötven lábnyira tőle. A jövevény nevetett ezen és Fehér Agyar befutott a menedéket adó erdőbe s fejét vizsgálódva forditotta hátrafelé, amint halk nesszel suhant át az avaron.
Szürke Hód visszautasitotta Szépséges Smith ajánlatát. Nem adja el a kutyát. Meggazdagodott a kereskedésből. Nem hiányzott semmije. Amellett Fehér Agyar értékes állat volt, a legerősebb szánkóhuzó kutya, amilyet csak valaha látott és a legjobb vezető. Nem volt párja a Yukon és a Mackenzie mentén. Tudott harcolni. Oly könnyen öldöste a kutyákat, mint ahogy az emberek öldösik a moszkitókat. (Szépséges Smith szemei lángoltak erre a szóra és megnyalta vékony száját sóvár nyelvével.) Nem. Fehér Agyar semmi árért nem eladó.
De Szépséges Smith ismerte az indiánokat. Gyakran felkereste Szürke Hód tanyáját és kabátja alatt elrejtve mindig vitt egy fekete üveget vagy ilyesvalamit. A whisky természete az, hogy növeli a szomjuságot. Szürke Hód majd elepedt a szomjuságtól. Tüzelő inye és égő gyomra egyre jobban kivánta a tüzes italt; esze, visszájára fordulva a szokatlan izgató szertől, mindenbe beleegyezett, hogy még több szeszt szerezhessen. A pénznek, amit a prémekért, keztyükért és mokasszinokért kapott, hamar lába kelt. Egy-kettőre elfogyott s minél üresebb volt a pénzes zacskója, annál rosszabb volt Szürke Hód kedve. A végén aztán elfogyott egészen a pénze, áruja és kedve. Semmije sem maradt meg, csak borzasztó szomjusága, óriási szenvedély, mely minden józan lélekzetvételénél csak nőtt. Ekkor történt, hogy Szépséges Smith megint beszélt vele Fehér Agyar megvételéről, de most nem dollárokban, hanem pálinkás üvegekben ajánlotta fel a vételárat és Szürke Hód hajlott a szóra.
– Fogja meg a kutyát, oszt’ rendben van, – volt az utolsó szava.
Két nap mulva megjöttek az üvegek.
– Fogja meg a kutyát, – mondta Szépséges Smith Szürke Hódnak.
Fehér Agyar visszamerészkedett a táborba egy este és elégült sóhajjal feküdt le. A rettegett fehér isten nem volt sehol. Már napok óta mind jobban kimutatta Szépséges azt a kivánságát, hogy a kutyára tehesse kezét s Fehér Agyar épp emiatt bujkált az erdőben. Nem tudta, mily veszedelem szállhat reá e makacsul kinyujtott kézből. Csak annyit tudott, hogy valami rosszal fenyegeti s jobb, ha olyan helyen huzódik meg, ahová e kéz hatalma el nem ér.
De alig hogy lefeküdt, Szürke Hód oda tántorgott hozzá és bőrszijat kötött a nyaka körül. Leült Fehér Agyar mellé, egyik kezében tartva a bőrszij végét. A másik kezében egy üveget szorongatott, melyet időrő-időre a feje fölé emelt s ilyenkor különös, kortyogó hangokat hallatott.
Egy óra telhetett el igy, mikor földre dobbanó léptek nesze elárulta, hogy valaki közeledik. Fehér Agyar hallotta meg először, szőre ég felé borzolódott a felismeréstől már akkor, mikor még Szürke Hód ostobán bólingatott fejével. Fehér Agyar megpróbálta, hogy szép csendesen kihuzza a szijat ura kezéből, de az ellazult ujjak szorosan összezárultak és Szürke Hód felébredt.
Szépséges Smith érkezett a táborba és odahajolt Fehér Agyar fölé. Fehér Agyar gyöngén horkantott rá és figyelte a Szépséges kezét. Az egyik kéz kinyult és kezdett alászállni Fehér Agyar fejére. Az állat gyönge morgása éles lett és erős. A kéz lassan még alább szállt, Fehér Agyar lapult, villogó szemmel figyelve, morgása élesebb, élesebb lett, végre ziháló lélekzetvétellel elérte legmagasabb pontját. Ekkor hirtelen harapott, a kéz felé kapva, mint valami kigyó. A kéz visszarándult és Fehér Agyar fogai éles koccanással, üresen ütődtek össze. Szépséges Smith rémült volt és dühös. Szürke Hód agyba-főbe ütötte Fehér Agyart s ez békén tűrte a verést, szorosan a földhöz lapulva alázatos engedelmességében.
Fehér Agyar pillantása gyanakvóan kisért minden mozdulatot. Látta, hogy Szépséges Smith elmegy s egy jókora bottal tér vissza. Ekkor Szürke Hód átadta a szij végét neki. Szépséges Smith megindult, hogy hazafelé menjen. A szij kifeszült. Fehér Agyar nem mozdult. Szürke Hód jobbról-balról adott neki egy pofont, hogy felkelésre birja. Fehér Agyar engedelmeskedett, aztán egy nekirohanással nekirontott az idegennek, aki magával akarta hurcolni. Szépséges Smith nem ugrott félre. Várta ezt a támadást. Meglóbálta hevesen a botot s megakasztva a támadást, a földre zuzta Fehér Agyart. Szürke Hód nevetett és fejét rázta tetszése jeléül. Szépséges Smith szorosabbra rántotta a szijat és Fehér Agyar bénultan és szédelegve csuszott lábaihoz.
Másodszor már nem támadott. Egyetlen botütés meggyőzte arról, hogy a fehér isten tud bánni a bottal és Fehér Agyar sokkal bölcsebb volt annál, mintsem hogy harcoljon az elkerülhetetlen ellen. És igy zordan, bozontos farkát eleresztve ballagott Szépséges Smith nyomában, s halk, elnyomott morgásokat hallatott. Szépséges Smith harcias szemmel figyelte s botját készen tartotta az ütésre.
Az erődben Szépséges Smith jó erősen megkötötte Fehér Agyart, aztán lefeküdt. Fehér Agyar várt egy óra hosszat. Akkor aztán foga közé kapta a szijat és tiz másodperc mulva szabad volt. Nem vesztegette az idejét, ha egyszer a foga közé kaphatott valamit. Nem rágta a szijat hasztalanul. A szij éles vonallal vált ketté, mintha késsel metszették volna kétfelé. Aztán megfordult s visszaügetett Szürke Hód tanyájára. Nem tartozott alattvalói hűséggel ennek az idegen és rettentő istennek. Ő Szürke Hódnak adta át magát s azt hitte, hogy még mindig Szürke Hódhoz tartozik.
De minden ugy történt, mint az imént, egy kis különbséggel. Szürke Hód megint rabszijra füzte Fehér Agyart és reggelre kelve visszaadta őt Szépséges Smithnek. És itt volt az a csekély különbség. Szépséges Smith elverte Fehér Agyart. Szoros szijra füzötten Fehér Agyar nem tehetett egyebet, mint hogy hasztalan őrjöngött és elszenvedte a büntetést. Bot és ostor felváltva csapott le reá és megizlelhette a legborzasztóbb büntetést, amit életében valaha kapott. Az a rettentő verés, amit Szürke Hódtól kölyökkorában kapott, szelid cirógatás volt ehhez képest.
Szépséges Smith gyönyörködött a munkájában. Örült neki. Kárörvendően meredt áldozatára; szemei zavarosan lángoltak, mikor megsuhogtatta a korbácsot vagy a botot és hallgatta Fehér Agyar fájdalmas kiáltozását, tehetetlen üvöltését és horkantásait. Mert Szépséges Smith kegyetlen volt, amilyen kegyetlenek csak a gyávák tudnak lenni. Ő maga is csuszott, mászott, görbedezett és reszketett az emberek ütései vagy goromba sértései alatt és viszonzásképp bosszuját magánál gyöngébb teremtményen töltötte ki. Minden élet szereti a hatalmat. Szépséges Smith sem volt kivétel ez alól. A hatalom kifejtésétől meggátoltatván saját fajtájabeliek között, az alacsonyabb teremtményeknek esett és igy szolgáltatott elégtételt az életnek, mely benne volt. Szépséges Smith nem önmaga teremtette magát és nem illetheti őt vád. Nyomorult testtel és brutális lélekkel jött e világra. Ilyen volt az anyag, melyet magával hozott s az élet sem formálta kegyelmesen.
Fehér Agyar tudta, hogy miért kapott verést. Mikor Szürke Hód megkötötte a szijat nyaka körül s a szij végét Szépséges Smith kezébe adta, Fehér Agyar tudta, hogy hogy istenének az akarata, hogy Szépséges Smith-tel menjen. És mikor Szépséges Smith megkötötte az erőd előtt, tudta, hogy Szépséges Smith akarata az, hogy maradjon is ott.
És igy ő engedetlen volt két isten akaratával szemben s megérdemelte a büntetést. Látta már régebben is, hogy kutyák gazdát cseréltek s azt is látta, hogy a visszaszökött kutyát elverik. Fehér Agyar okos volt, de természetében voltak erők, melyek erősebbek voltak bölcseségénél. Ilyen erő volt a hűség. Nem szerette Szürke Hódot s mégis, az ő akarata és dühe dacára is hű volt hozzá. Nem tehetett róla. A hűség tulajdonsága volt annak az életanyagnak, melyből vétetett. Az a tulajdonság, mely különös sajátja fajának; az a tulajdonság, mely megkülönbözteti fajtáját minden más fajtától; az a tulajdonság, mely képessé tette a vadkutyát és farkast arra, hogy eljőve a szabad Vadonból, társa legyen az embernek.
A verés után visszahurcolták Fehér Agyart az erődbe. De most már Szépséges Smith egy bottal pányvázta ki a kutyát. De nem könnyü elhagyni egy istent s Fehér Agyar is igy volt vele. Szürke Hód az ő saját külön istene volt és Szürke Hód akarata dacára Fehér Agyar még mindig ragaszkodott hozzá és még mindig istenének hitte őt. Szürke Hód elárulta és elhagyta őt, de ez semmi hatással nem volt Fehér Agyarra. Nem hiába adta át ő testét-lelkét Szürke Hódnak. Fehér Agyar korlátozás nélkül adta át magát s az ilyen egyezséget nem lehet könnyen felbontani.