Farkasvér

– Szent anyám! – kiáltott Matt. – Ni csak! Csóválja a farkát.

Weedon Scott féluton elébe ment a szobán keresztül, egyuttal magához hiva Fehér Agyart. Fehér Agyar odament hozzá, nem rohanva, de gyorsan lépegetve. Fölébredt mély elmerültségéből s amint közelebb jött, valami különös kifejezés villant meg szemeiben. Az érzésnek kimondhatatlan mélysége ragyogott szemében, mint valami láng.

– Én rám sohse nézett igy egész idő alatt, mig ön odavolt, – álmélkodott Matt.

Weedon Scott nem is hallotta. Sarkára guggolt szemtől-szembe Fehér Agyarral s ugy dédelgette, vakargatta a füle tövét, hosszan cirógatta hátát, vállát, nyakát, végigszántotta gerincét enyhén ujjai végével. És Fehér Agyar válaszképen morgott s a szeretet duruzsoló hangja e morgásban hallhatóbb volt, mint valaha.

De ez még nem volt minden. Öröme, nagy szeretete, mely mindig küzdött azért, hogy megnyilatkozhassék s kifejezhesse magát, végre győzedelmeskedett s megtalálta a kifejezés módját. Hirtelen előretolta a fejét és gyöngéden odafurta fejét a gazdája karja és teste közé. És itt, elrejtve, ugy, hogy nem látszott fejéből egyéb a füleinél, nem morgott, csak furakodott és fészkelődött.

A két ember egymásra nézett. Scott szemei ragyogtak.

– A kutyafáját! – kiáltott Matt ámultában.

Egy kicsit később, mikor meglepetéséből magához tért, megszólalt:

– Mindig mondtam, hogy ez a farkas kutya. Aki nem hiszi, nézzen ide.

A szeretet istenének hazatértével Fehér Agyar gyorsan felépült. Két éjt és egy napot a kunyhóban töltött. Azután kirohant. A szánkóhuzó kutyák már elfeledték, hogy ő kicsoda. Csak arra emlékeztek, hogy legutóbb gyönge volt és beteg. Abban a pillanatban, mikor meglátták kirontani a kunyhóból, neki ugrottak.

Matt a kunyhó ajtajában állt és nézte. Vidáman mormogott.

– Ne hagyd magad, farkas! Kergesd a pokolba őket, farkas! Rajta, farkas!

Fehér Agyarnak nem kellett biztatás. Elég volt annyi, hogy a szeretet istene visszatért. Az élet megint legyőzhetetlenül lüktetett benne, ragyogóan és rettenthetetlenül. Harcolt puszta örömből, harcolt azért, hogy kifejezhesse azt a sok mindent, amit érzett, mert hisz beszélni nem tudott. A harcnak csak egyféle kimenetele lehetett. A fogatbeli kutyák gyalázatos vereség után szétszéledtek s csak sötét este mertek visszatérni, egyik a másik után, alázatosságukkal és szelidségükkel mutatva ki alattvalói hűségüket Fehér Agyar iránt.

Miután megtanulta, hogy kell urához fészkelődni, ebben a műveletben számtalanszor volt bűnös Fehér Agyar. Ez volt az utolsó szava. Ezen felül nem tudott jutni. Az egyetlen, amire különösen kényes volt, a feje. Sohsem állhatta, ha a fejéhez nyultak. Ez a Vadon ösztöne volt benne, a félelem a csapdától, a fájdalomtól, ami rettegő félelemmel parancsolja, hogy kerülje a szoros érintkezést. Ösztönének parancsa volt, hogy a feje mindig szabadon legyen. És most, hogy istene válla alá furta fejét, átadta neki magát kényre-kegyre a reménytelen tehetetlenség állapotában. Ezzel fejezte ki teljes és tökéletes bizalmát, teljes odaadását, mintha csak ezt mondta volna.

– Életemet a te kezedbe teszem. Tégy vele, amit akarsz.

Egy éjjel, nem sokkal a visszatérése után, Scott Mattal egy játszma cribbage-t játszott lefekvés előtt. Tizenöt-kettő, tizenöt-négy, meg egy pár, az annyi, mint hat, számolta Matt, mikor egy vészkiáltás és horkantás hangja hallatszott kivülről. Egymásra néztek és felugrottak.

– A farkas lekapott valakit, – mondta Matt.

A félelem és szenvedés kiáltása siettette őket.

– Hozzál valami lámpát! – kiáltott Scott, amint kiszaladt a kunyhóból.

Matt utánament a lámpával s ennek világánál látták, hogy egy ember hátán fekszik a hóban. Karjait keresztben tartotta s egyikkel arcát, másikkal torkát takarta el. Igy próbált védekezni Fehér Agyar fogai ellen. Erre elég nagy szüksége volt. Fehér Agyar dühöngött és gonoszul támadott a legsebezhetőbb ponton. Válltól csuklóig a férfi kék flanellbluza és inge rongyokká volt tépve s a kar rettentő sebeiből ömlött a vér. Ezt az első pillanatban láthatták. A következő pillanatban Weedon Scott megragadta Fehér Agyar torkát és elvonszolta a vérző emberről. Fehér Agyar küzdött és horkantott, de nem tett kisérletet a harapásra. A gazda szidalmazó szavára hamar lecsendesedett.

Matt fölsegitette az embert. Mikor felkelt és leeresztette karját, Szépséges Smith állatias arca tünt elő. A kutyahajtó gyorsan eleresztette olyan mozdulattal, mintha véletlenül eleven szenet fogott volna kezébe s most azt dobná el. Szépséges Smith pislogott a lámpafényben és körülnézett. Mikor egy pillantást vetett Fehér Agyarra, a félelem torzitotta el arcát.

Ugyanekkor Matt két tárgyat pillantott meg a hóban. Odatartotta a lámpát s lábahegyével rábökött, hogy gazdája is lássa. Egy kutyának való acéllánc volt s egy jókora bot.

Weedon Scott látta s bólintott. Egy szót sem szóltak. A kutyahajtó Szépséges Smith vállára tette a kezét s megpenderitette. Egy szó nem sok, annyi sem hallatszott. Szépséges Smith elindult.

A szeretet istene ezalatt hizelkedve cirógatta Fehér Agyart.

– El akart lopni, mi? És te nem akartad, ugy-e? Igen, igen, az az ember most az egyszer tévedett, he?

– Azt hihette, hogy megfogta a hetvenhét ördögöt, – vihogott Matt.

Fehér Agyar izgatottan és berzenkedve, morgott és morgott, mig végre a szőre lesimult s a szeretet duruzsoló hangja halkan s mintegy távolról belevegyült a morgásába.

ÖTÖDIK RÉSZ.

I. FEJEZET.
Hosszu utazás.

Valami volt a levegőben. Fehér Agyar megorrontotta a bajt, még mielőtt valami látható jele lett volna. Homályos uton-módon rájött, hogy változás előtt állnak. Nem tudta hogyan, de maguk az istenek árulták el neki a titkot. Titokzatos uton, a kabin előtt strázsáló kutya, noha sohasem lépte át a kabin küszöbét, megtudta, mi történik a bent levők elméjében.

– Hallga! Hallga csak! – kiáltott egy este vacsora közben Matt.

Weedon Scott hallgatódzott. Az ajtón keresztül halk, aggódó nyihogás hallatszott, mint valami alig hallható zokogás. Aztán egy hosszu szimatolás hangja következett. Fehér Agyar meggyőződött róla, hogy gazdája még bent van s még nem tünt el titokzatos és megfoghatatlan módon a kabin belsejéből.

– A farkas ön után veszkődik, – mondta a kutyahajtó.

Weedon Scott könyörögve nézett társára, de tekintetét meghazudtolta a szavaival.

– Mi az ördögöt csináljak egy farkassal Kaliforniában? – kérdezte.

– Ezt mondom én is, – felelt Matt. – Mi az ördögöt csinálhat egy farkassal Kaliforniában?

Ezt a választ Weedon Scott nem találta kielégitőnek. A társa vizsgálódva nézett rá.

– Fehér ember kutyája nem állhatna meg előtte, – folytatta Scott. – Megölné őket az első pillanatban. Ha nem tenne tönkre a sok kártérités, amit fizetnem kellene miatta, a hatóságok akkor is elvennék tőlem és villamosárammal kivégeznék.

– Tudom, hogy megrögzött gyilkos, – hagyta helyben Matt.

Weedon Scott gyanakodva nézett rá.

– Nem lenne jó vége, – mondta határozottan.

– Nem lenne jó vége, – versenyzett vele Matt. – Tartani kellene mellette külön egy embert, hogy legyen, aki ügyeljen rá.

Scott gyanuja eloszlott. Vidáman bólintott. A csöndben, mely erre a beszédre következett, hallható lett az ajtón keresztül a zokogásszerü nyihogás és a hosszu, kutató szimatolás.

– Hiába, nem lehet tagadni, ez a kutya mindig csak önre gondol.

Scott hirtelen dühvel meredt rá. – Azt a mindenit! Ember! Csak tudom tán, hogy mit teszek? S azzal vége.

– Hisz én is azt mondom, csakhogy…

– Csakhogy mit? – kiáltott Scott.

– Csakhogy, – kezdte a kutyahajtó szeliden, de aztán csavart egyet az eszén és haraggal folytatta. – Nem kell olyan mérgesnek lenni. Ha látom, mit tesz, mit nem tesz, azt kell hinnem, mégse tudja olyan nagyon, hogy mit akar.

Weedon Scott önmagával tusakodott egy ideig, aztán szeliden megszólalt.

– Igazad van, Matt. Magam sem tudom, mit akarok. Ezért vagyok szomoru.

– Ej, – tört ki később egy kis szünet után, – merőben nevetséges volna, ha magammal vinném ezt a kutyát.

– Igazat adok önnek, – volt Matt válasza s a gazdája megint nem volt vele megelégedve.

– De honnan a kék öreg ördögtől tudja, hogy ön elutazik? – folytatta a kutyahajtó ártatlanul, – ezen nem győzök eleget csudálkozni.

– Fogalmam sincs róla, – felelt Scott, szomoruan rázva fejét.

Eljött az a nap, mikor, a nyitott kabinajtón keresztül, Fehér Agyar látta a végzetes táskát a földön és látta, hogy Matt belerakja a gazdája holmiját. Aztán jövést-menést látott, s az eleddig oly nyugalmas kabin csöndjét lárma és nyugtalanság verte fel. Eljött az elhárithatatlan veszedelem. Fehér Agyar eddig csak érezte, most már tudta is. Istene ujabb szökésre készülődik. S mivel nem vitte magával első izben, most sem várhat egyebet, mint hogy itt hagyják.

Ezen az éjszakán a hosszu, siralmas farkasüvöltést hallatta. Mint ahogy üvöltött kölyökkorában, mikor a Vadonból a faluba menekült s a falu helyén, a rongyhalmokon kivül semmi sem jelölte Szürke Hód kunyhójának helyét, ugy üvöltött most is, a hideg csillagoknak szegve orrát s a csillagoknak beszélve el fájdalmát.

Bent a kabinban a két férfi épp akkor feküdt le.

– Megint bomlik már! – szólalt meg Matt a vackáról.

Weedon Scott ágya felől csak egy morgás és forgolódás zaja hallatszott.

– De hogy a csudába érezte meg, hogy ön elutazik. Ezután nem várhat az ember mást, mint hogy bánatában kiadja a páráját, szegény.

A forgolódás zaja a másik ágyban még hangosabb lett.

– Ugyan, hallgass már! – kiáltott a sötétben Scott. – Hiszen zsémbesebb vagy egy asszonynál.

– No, ebben igaza van, – felelte a kutyahajtó és Weedon Scott nem tudta biztosan, vajjon vihogott-e a társa, vagy sem.

A következő napon Fehér Agyar nyugtalansága csak növekedett. Folyton az ura sarkában volt, ha ez járkált s a kabin küszöbén feküdt, ha gazdája bent tartózkodott. A nyitott ajtón keresztül láthatta Fehér Agyar a málhákat. A táskához még két nagy vászontáska és egy doboz is került. Matt egy kátrányos ponyvába göngyölte a gazda takaróit és prémruháját. Fehér Agyar nyihogott, hogy ezt a műveletet látta.

Később két indián jött. Fehér Agyar szigoruan vizsgálgatta őket, mialatt ezek vállukra kapták a málhát és Matt, aki a kis táskát és az ágynemüt vitte, levezette őket a domboldalon. Fehér Agyar nem ment utánuk. A gazda még ott volt a kabinban. Kis idő mulva Matt visszajött. A gazda az ajtóba állt és behivta Fehér Agyart a kabinba.

– Te szegény ördög, te, – szólt hozzá kedveskedve, vakargatva Fehér Agyar fülét és végigtapogatva gerincét. – Elmegyek, öregem, messze, ahova nem jöhetsz utánam. No, morogj még egyet, öreg, egy utolsót, egy utolsó bucsut, aztán Isten veled.

De Fehér Agyar nem morgott. Ahelyett egy mohó, kutató pillantás után, odafurakodott a gazdája válla alá, befészkelődött, elrejtve fejét gazdája teste és karja között.

– Itt a hajó! – kiáltott Matt. A Yukon felől egy folyami gőzös rekedtes búgása hallatszott. – Gyorsan, gyorsan bucsuzzék. De ha biztos akar lenni, zárja be az elülső ajtót kulccsal. Én a hátsón megyek. Indulás!

A két ajtó egyszerre csapódott be s Weedon Scott megvárta, mig Matt előre került. A kabin belsejéből halk nyihogás és zokogás hallatszott. Aztán hosszu, mélyről jövő szimatolás.

– Gondod legyen rá, Matt, – szólt Scott a dombról lemenet. – Irjál, hogy tudjam, mint boldogul szegény.

– Jó, – felelt a kutyahajtó. – De hallgassa csak! Hallga!

Megálltak. Fehér Agyar üvöltött, mint ahogy üvölt a kutya holt gazdája teteme fölött, Ugy üvöltött, ahogy csak a fájdalom üvölt, szivszaggató sirással és reszkető jajongással, halkan nyögve s borzasztó jajban törve ki megint.

Az Aurora volt ebben az évben az első gőzhajó, mely kifelé vitt az országból s fedélzetén csak ugy nyüzsgött a sok szerencsés kalandor s a csalódott aranyásó, mind épp oly őrülten törekedve kifelé, mint amilyen őrülten igyekeztek egykor az ország belseje felé. A hajópallóhoz közel Scott rázott kezet Mattal, aki már a partra készült visszatérni. Matt keze hirtelen elernyedt a másik tenyerében és szeme meredten bámult a Scott háta mögött levő pontra. Scott megfordult, hogy megnézze, mi az. A fedélzeten, egy pár lábnyira tőlük, figyelve és sóvár szemekkel, ott ült Fehér Agyar.

A kutyahajtó halk, az ijedelemtől makogó hangon káromkodott. Scott szólni sem tudott csodálkozásában.

– Bezárta az elülső ajtót? – kérdezte Matt.

Scott bólintott.

– És te a hátsót? – kérdezte.

– Abban bizonyos lehet, – volt az indulatos felelet.

Fehér Agyar hizelkedve csapta hátra füleit, de ott maradt, ahol volt és semmi kisérletet nem tett a közeledésre.

– Majd magammal viszem a partra.

Matt egy pár lépést tett Fehér Agyar felé, mire ez rögtön odább osont. A kutyahajtó utána rohant. Fehér Agyar elmenekült egy csomó ember lábai között. Ugorva, hajolva, bujkálva végigfutott a fedélzeten, meghiusitva Matt erőlködéseit.

De mikor istene szólitotta, Fehér Agyar ellenkezés nélkül tüstént odasietett.

– Nem akar idejönni hozzám, pedig a kezemből evett hónapszámra, – panaszkodott bosszusan Matt. – És ön, ön, aki sohasem etette, az első napot kivéve! Akármi legyek, ha tudom, hogyan eszelte ki, kettőnk közül melyik a gazda.

Scott, aki eddig cirógatta Fehér Agyart, hirtelen lehajolt hozzá és az orrán levő friss vágásokra s a szeme közt levő hosszu sebre mutatott.

Matt is lehajolt és végigtapogatta Fehér Agyar hasát.

– Az ablakról megfeledkeztünk. Összevissza vágta magát alul. Nekiugrott az üvegnek, a szentjit neki!

Weedon Scott nem hallgatott rá. Gyorsan határozott. Az Aurora sipja az indulás utolsó jelét füttyentette. Emberek rohantak a hajópallón keresztül a szárazföldre. Matt levette tulajdon nyakáról a selyemkendőjét s Fehér Agyar nyaka köré akarta kötni. Scott megragadta a kutyahajtó karját.

– Öregem, Matt, Isten veled. A farkasról nem szükséges irnod. Mert látod, én…

– Hogyan? – kiáltott Matt. – Azt akarja mondani…

– Éppen azt, Matt. Itt a kendőd. A kutyáról majd én irok neked.

Matt megállt a hajópalló fele utján.

– Nem birja ki az éghajlatot! – kiáltott vissza. – Hacsak meg nem nyiratja meleg időben.

A hajópallót bevonták s az Auróra elindult. Weedon Scott az utolsó istenhozzádot integette. Aztán megfordult és Fehér Agyar fölé hajolt.

– Morogj, morogj hát, öregem – és cirógatta a morgó kutya fejét és hizelgőn hátracsapódott fülét.

II. FEJEZET.
A délvidéken.

Fehér Agyar San-Francisconál hagyta el a gőzös fedélzetét. Alig hogy a partra lépett, egész lelkében megrendült. Lelke legmélyén, minden okoskodásnál és öntudatnál mélyebben, istenség és erő egyet és ugyanazt jelentette számára. S még a fehér istenek sem látszottak előtte olyan hatalmasaknak, mint most, mikor San-Francisco csuszós kövezetén lépegetett. Fából épült kunyhók helyett itt tornyosodó házak magaslottak. Az utca maga telve mindennemü veszedelemmel, szekerekkel, kocsikkal, autókkal; hatalmas lovak huztak inukszakadtából roppant terheket, közbe szörnyüséges villamos kocsik sipoltak, csengettek, folytonosan hallatva fenyegető kiáltozásukat, mint a hiuz, mely az északi őserdőkben ijesztgette.

Mindez az erő megnyilvánulása volt. Bennük, mögöttük, rajtuk mindenütt ember volt, ember kormányozta, igazgatta őket s az ember szólt a hangjukkal, az ember, akinek ősi öröksége az anyagon való uralkodás. Rettentő volt, elképesztő volt. Fehér Agyar oda volt bámulatában. Félt. Mint ahogy kölyökkorában tudatára jött kicsiségének és törpevoltának, mikor először hagyta el a Vadont, hogy Szürke Hód falujába menjen, most, ereje teljében és érett korában kapott ujra leckét törpeségéről és jelentéktelen voltáról. És mennyi isten tolongott az utakon!

Csaknem elszédült a nagy nyüzsgésben. Az utca lármájától szinte elkábult. Megzavarodott a rettentő és végnélküli forgatagtól s a dolgok örökös mozgásától. Soha még ugy nem érezte istenétől való függését, mint ezen a napon, örökösen a sarkában volt s bármi történt is, egy pillanatra sem vesztette el szem elől.

De Fehér Agyar csak kóstolót kapott a városi életből, az egész olyan volt előtte, mint egy rossz álom, mint egy lidércnyomás, valószinütlen és rettenetes, mely még sokáig üldözte azután is álmaiban. Gazdája egy málhás-kocsiba tette, láncra füzve a sarokban, a felhalmozott málhák és kosarak között. Itt egy köpcös, barna isten uralkodott, egymás hegyibe rakta a csomagokat, beráncigálta az ajtón keresztül, vagy törve-zuzva kidobta az ajtón keresztül a többi isteneknek, akik már vártak reá.

Itt, a málhák eme poklában, Fehér Agyart elhagyta a gazdája. Vagy legalább is Fehér Agyar azt hitte, hogy elhagyta, mig végre megszagolta közvetlen maga mellett ura vászon ruhacsomagját, melynek őrizetét rögtön át is vette.

– Jó, hogy jön, – dörmögött a kocsibeli isten egy órával ezután, mikor Weedon Scott megjelent a kocsi ajtajánál. Ez a kutya nem hagyta, hogy egy ujjal is érintsem a holmiját.

Fehér Agyar kikerült a kocsiból. Elbámult. A szörnyü város eltünt. A kocsit, melyben eddig volt, olyannak tekintette, mint egy kunyhó belsejét. Mikor a kocsiba lépett, a város ott volt körülötte. Azóta a város eltünt. A lármája nem morajlott a fülébe. Mosolygó táj terült el előtte, ragyogva a napfényben, lusta nyugalomban. Nem sok ideje volt az álmélkodásra. Elfogadta ezt is, mint ahogy elfogadta az istenek hatalmának minden megnyilatkozását és kiszámithatatlan cselekedetét. Az istenek már ilyenek.

Egy kocsi várt rájuk. Egy asszony és egy férfi közeledett a gazdájához. Az asszony karja kitárult és átölelte gazdája nyakát, – ellenséges cselekedet! A következő pillanatban Weedon Scott és az asszony között ott volt Fehér Agyar, hörgő, dühödt démonná változva.

– Ne féljen, anyám, – mondta Scott, szorosan megragadva Fehér Agyart s igyekezve lecsillapitani, – azt hitte szegény, hogy bántani akar, ezt pedig nem hagyná soha. De mindjárt megtanitom. Fehér Agyar gyorsan tanul.

– Addig is szabad-e szeretnem a fiamat? – nevetett az anya, noha még sápadt volt az ijedelemtől és félelemtől.

Fehér Agyarra nézett, amint az horkantva, berzenkedve, gonosz tekintettel meredt rá.

– Megtanulja, meg kell tanulnia haladék nélkül, – mondta Scott.

Szeliden beszélt Fehér Agyarral, mig csak le nem csillapitotta, aztán hangja egyszerre szigoru lett.

– Feküdjék le, sir, feküdjék le!

Ezt már régen megtanulta gazdájától Fehér Agyar s lefeküdt, kedvetlenül és dacosan, de lefeküdt.

– Nos, anyám.

Scott kitárta karját, félszemmel Fehér Agyart nézve.

– Feküdj le! – intette, – feküdj!

Fehér Agyar, berzenkedve, félig felemelkedett helyzetéből is visszafeküdt és figyelte a megismételt ellenséges cselekedetet. De nem származott ebből az ölelésből semmi baj és abból az idegen férfi-istenéből sem, aki ezután következett. Ezután kocsira rakták a málhákat, kocsiba szállt a gazdája is az idegen istenekkel együtt. Fehér Agyar majd éber tekintettel szaladt a kocsi után, majd felborzadt szőrrel ugrált a vágtató lovak előtt, figyelmeztetve őket, hogy baja ne essék az ő istenének, akit olyan gyorsan röpitettek tova.

Tizenöt perc mulva a kocsi diófák összeboruló kettős sora között behajtott egy kőkapun. A diófák két oldalán rét feküdt s nagy sik területén itt-ott óriási tölgyek terebélyesedtek. A közelben, ellentétben az ápolt fü gyenge zöld szinével, napégette kaszálók rőtaranya fénylett a nap sugaraiban, ezen tul barna dombok és hegyvidéki legelők látszottak. A völgy első szelid emelkedésénél széles kapuju, sokablaku ház állott.

Fehér Agyar alig vethetett minderre egy pillantást. Alighogy a kocsi beért az udvarra, Fehér Agyarnak nekirontott egy fénylőszemü, hegyesorru, sértődött és dühös juhászkutya. A juhászkutya elvágta Fehér Agyar és ura közt az utat. Fehér Agyar nem horkantott, de szőre felborzadt, mikor megkezdte a csöndes és halálos támadást. Ebből a támadásból nem lett bajvivás. Állva maradt félszeg hirtelenséggel, erőszakoltan megbicsakolt lábaival állitva el tulajdon mozgását, leült a hátsó lábaira, annyira szerette volna kerülni az érintkezést támadójával. A támadó nősténykutya volt s fajának törvényei sorompót állitottak közé és a nőstény közé. Hogy megtámadjon egy nősténykutyát, ahhoz neki erőszakot kellett volna tenni az ösztönein.

De a juhászkutya másképp érzett és gondolkozott.

Nőstény létére nem ismert tiltó parancsot. Azután meg, juhászkutya lévén, ösztönszerü félelme a Vadon és különösen a farkas iránt, nagyon is erős volt. Fehér Agyar az ő szemében farkas volt, az örökös rabló, aki azóta settenkedik a nyáj körül, mióta a juhászkutya távoli ősei először őriztek juhot. És igy, mikor Fehér Agyar abbahagyta a támadást és összeszedte magát, hogy elkerüljön minden érintkezést, a juhászkutya rárohant. Fehér Agyar önkéntelenül is horkantott, mikor a vállában érezte a juhászkutya fogát, de egyébként még csak kisérletet sem tett a megtorlásra. Fehér Agyar visszavonult peckesen és megpróbálta kikerülni a juhászkutyát. Erre ment, arra ment, erre fordult, arra fordult, hiába. A juhászkutya mindig utját állta.

– Ide, Collie! – kiáltott a kocsiból az idegen férfi.

Weedon Scott nevetett.

– Hagyjad csak, apám. Ez jó lecke lesz. Fehér Agyarnak ugy is sok tanulni valója van és nem baj, hogy ha most mindjárt belekezd. Majd segit ő magán nemsokára.

A kocsi tovább haladt és Collie még mindig elállta Fehér Agyar utját. Megpróbált elszaladni előle, ugy hogy körben rohant a réten keresztül, de Collie a belső és kisebb körön futott s mindig a lába előtt volt, két sor, ragyogó fehér fogát vicsoritva rá. Most visszafutott, a másik réten keresztül, de Collie megint elállta az utját.

A kocsi elvitte magával a gazdát. Fehér Agyar látta, mint tünik el a fák között. A helyzet kétségbeejtő volt. Megpróbálkozott még egy futammal. Collie követte, gyors irammal. És ekkor, hirtelen, Fehér Agyar Colliera vetette magát. Régi bajvivó csele volt ez. Váll vállnak feszült és Collie felfordult. De nemcsak hogy felfordult, hanem le is hengerbuckázott a lejtős talajon. Most a hátán, most az oldalán feküdt, lábával kapálódzott, a földet kaparta, hogy megállhasson s hangosan kiáltozott fájdalmában és sértett büszkeségében.

Fehér Agyar nem várta meg, mig talpra áll. Az ut szabad volt, csak ennyit akart. Collie utánaszaladt, panaszos üvöltözéssel. Nyilegyenes ut volt előtte s a futásban Fehér Agyar adhatott egy kis leckét Collienak. Collie dühödten, izgatottan, inaszakadtából futott, láthatólag erőlködve minden lépésnél, Fehér Agyar halkan rohant előtte, erőlködés nélkül, mintha szellem siklott volna hang nélkül a talaj fölött.

Mikor a ház elé a kocsifeljáróhoz érkezett, a kocsi akkor ért oda és gazdája épp leszállóban volt. Ebben a pillanatban a futás teljes rohamában, Fehér Agyar észrevette, hogy oldalról ujabb támadás fenyegeti. Egy kopó rohant reá. Fehér Agyar megpróbált szembeszállni vele. De nagyon is gyors mozgásban volt s a kutya alig lehetett tőle pár lépésnyire. Oly nagy volt a mozgás sebessége s a támadás oly váratlan volt, hogy Fehér Agyar elbukott és meghemperedett. Fehér Agyar ebből a kavarodásból ugy állt talpra, mint a bosszuállás szelleme, fülét hátracsapta, szája rángott, orra remegett s fogai összekoccantak, mikor hajszálnyira tévesztette el a kopó lágy nyakát.

A gazdája odarohant, de nagyon messze volt és Collie volt a kopó életének megmentője. Mielőtt Fehér Agyar még egyszer nekiugorhatott volna, hogy halálos harapásával kioltsa ellenfele életét, épp ugrás közben érkezett oda Collie. Kijátszották, legyőzték, földhöz vágták, a megsértett Collie ugy viharzott ide, mint a megbántott méltóság, a jogos harag valóságos példányképe, számitsuk még hozzá ösztönszerü gyülöletét a Vadonból ideszakadt ősi rabló ellen. Derékban támadta meg Fehér Agyart, épp az ugrása közepén és leverte lábáról. Fehér Agyar meghemperedett.

A következő pillanatban már a gazdája is ott volt s félkézzel fogta Fehér Agyart, mialatt apja magához szólitotta a kutyákat.

– Ez ugyancsak meleg fogadtatás volt egy szegény sarkvidéki kutya számára, – mondta a gazda, mialatt Fehér Agyar lecsillapult a simogató keze alatt. – Egész életében mindössze egyszer verték le a lábáról, itthon kétszer hengergették meg harminc másodperc alatt.

A kocsi elhajtatott s a házból több idegen isten rajzott elő. Némelyek ezek közül tiszteletteljes távolban maradtak, de kettő közülük, két asszony, megismételte az ellenséges cselekedetet, körülkulcsolván ura nyakát. Fehér Agyar mégis kezdte türni ezt a mozdulatot. Nem származott belőle semmiféle bántalom s a hangok, melyeket az istenek ezalatt hallattak, nem voltak fenyegetők. Ezek az istenek próbáltak Fehér Agyarhoz is közeliteni, de ez óvta őket egy-egy horkantással és a gazda is ugyanezt tette azzal a lármával, amit a szájával csinált. Ilyenkor Fehér Agyar szorosan gazdája lábához simult és odatartotta fejét biztató cirógatásának.

A kopó erre a parancsszóra: Dick, feküdjék le, sir! – lement a lépcsőn és lefeküdt a kapufélfánál, morogva s gyanakvó tekintetét a betolakodóra függesztve. Colliet az asszony-istenek egyike vette gondozásba, aki karjára kapta, cirógatta, kedveskedett neki; de Collie nagyon megsértődött, Collieval rosszul bántak és Collie nyihogott, nyugtalankodott és magánkivül volt, hogy a farkast az emberek maguk közé eresztették s tudta, bizonyosan tudta, hogy az emberek nagy hibát követtek el.

Az emberek megindultak a ház belseje felé. Fehér Agyar szorosan a gazdája nyomában volt. Dick a kapunál morgott és Fehér Agyar a lépcsőn berzenkedett és visszamordult rá.

– Hozzátok be Colliet, – szólt Scott atyja, – s eresszétek össze Dicket és Fehér Agyart, hadd marakodjanak, meglátod Weedon, milyen jó barátok lesznek azután.

– És Fehér Agyar, hogy megmutassa jó barát-voltát, első gyászoló lesz a Dick temetésén, – nevetett Scott.

Az idősebb Scott hitetlenkedve nézett majd Fehér Agyarra, majd Dickre, aztán a fiára.

– Azt gondolod, hogy…

Scott bólintott a fejével.

– Azt gondolom, hogy Dicknek vége lesz egy, legfeljebb két perc mulva.

Fehér Agyarhoz fordult.

– Gyere, farkasom, gyere, neked kell bejönni. A többiek maradjanak idekinn.

Fehér Agyar peckesen lépegetett a lépcsőn, farkát magasra tartva, félszemmel Dicket figyelve, hogy meg ne lephesse oldaltámadással s ugyanekkor készen minden kegyetlen meglepetésre, mellyel az ismeretlen a ház belsejében fogadhatja. De nem látott semmi félelmeteset s mikor beértek a ház belsejébe, hasztalan szaglászott meg minden zugot, semmi fenyegetőt nem talált.

Ekkor elégedett nyögéssel feküdt le ura lábai elé, figyelve, hogy mi történik, készen minden pillanatban arra, hogy felugorjék és harcoljon életéért azzal a fenyegető borzalommal, melynek ott kell rejtőznie a ház csapdának tetsző födele alatt.

III. FEJEZET.
Isten országában.

Fehér Agyar nemcsak természeténél, hanem tapasztalatánál fogva is alkalmazkodó volt. Sokfelé járt és ismerte az alkalmazkodás értékét és előnyeit. Itt, Sierra Vestában, – igy nevezték Scott biró birtokát, – hamarosan otthon érezte magát. A többi kutyával eztán semmi baja nem volt. A Sierra Vesta-beli kutyák jobban ismerték a délvidéki isteneket, mint ő, s azzal, hogy az istenek beengedték a házba, Fehér Agyar tiszteletreméltóvá lett a szemükben. Erre még nem volt példa Sierra Vestában, s hogy farkaslétére beengedték Fehér Agyart a házba, ők, az istenek kutyái – mit tehettek egyebet? – belenyugodtak a változhatatlanba.

Dick, egy csomó merev formalitás után, hajlandó volt barátságot kötni Fehér Agyarral, de Fehér Agyar került mindennemü barátkozást. Csak annyit követelt a kutyáktól, hogy békén hagyják. Egész életében távol tartotta magát tulajdon fajától s most is egyedül akart maradni. Dick közeledése nem tetszett neki s egy-egy horkantással elvaditotta Dicket maga mellől. Északon megtanulta, hogy a gazdája kutyáit nem szabad bántani; és sohse feledte el ezt a leckét. De makacsul ragaszkodott elkülönitettségéhez és egyedüliségéhez és oly tökéletes semmibevevéssel mellőzte Dicket, hogy ez a jószándéku teremtés végtére annyit sem törődött vele, mint az istálló melletti nyergelő-oszloppal.

Collie esete nem volt ilyen egyszerü. Elfogadta Collie is, minthogy az istenek igy parancsolták, de ez nem volt ok arra, hogy egyuttal békén is hagyja. Emléke szövedékeiben ott futottak azok a szálak, melyek arról beszéltek, milyen és mennyi bűnt követtek el ősei ellen Fehér Agyar ősei. Nem lehet sem egy nap, sem egy generáció ideje alatt megfeledkezni az elpusztitott juhnyájakról. Ösztönének emlékezete arra sarkalta, hogy álljon bosszut a rablók ivadékán. Nem ugorhatott az isteneknek, akik, dőrén, közelükbe engedték a farkast, de ravaszul kieszelt fogásaival nyomorulttá tette Fehér Agyar életét. Ősidők, eonok óta állottak hadilábon és Collie rajta volt, hogy Fehér Agyar ne feledkezhessék meg az ellenségeskedésről.

Collie, kihasználva azt a védelmet, amit neme adott neki, örökös átok volt Fehér Agyar nyakán. Fehér Agyar ösztöne nem engedte, hogy megtámadja Colliet, Collie örökös bosszantása nem engedte, hogy semmibe vegye támadásait.

Ha Collie nekirohant, vastag bundáju vállát forditotta az ádáz ellenség harapása elé, aztán odébbállt peckesen, méltóságteljesen. Ha Collie nagyon is vakmerő volt, Fehér Agyar kénytelen volt körben járni előtte, vállát forditva felé ilyenkor, fejét félre tartotta s szemeiben valami végtelen türelem és unalom kifejezése látszott. Néha a hátsó lábaiba kapott harapás arra késztette, hogy gyorsan és minden méltóság nélkül vonuljon vissza. De, általában, igyekezett megtartani szinte ünnepies méltóságát. Semmibe se vette Colliet, ahányszor csak tehette és mindig azon volt, hogy kitérjen az utjából. Ha látta, vagy hallotta, hogy Collie jön, felkelt és odábbállott.

Annál többet kellett tanulnia egyéb dolgokról. Az északi vidéken való élet maga volt az egyszerüség a Sierra Vesta-beli bonyolult viszonyokhoz mérten. Legelőször meg kellett ismernie gazdája családját. Már voltak ilyenfajta előtanulmányai. Ahogy Mit-sah és Klu-kucs Szürke Hódhoz tartozott, megosztva életét, tüzét, takaróját, ugy itt, Sierra Vestában is, a ház minden lakója a gazdájához tartozott.

De azért különbség is volt, még pedig nagy különbség a két eset között. Sierra Vesta egy kicsit terjedelmesebb volt, mint Szürke Hód kunyhója. Nagyon sok személyt kellett számba vennie. Itt volt Scott biró, meg a felesége. Itt volt gazdája két testvére: Beth és Mary. A felesége, Alice, meg a gyermekei: Weedon és Maud, négy és hat év közötti kis gyermekek.

Senki sem volt, aki megmondhatta volna neki, ez a sok nép kicsoda és hová tartozik, vérségi kötelékről, rokonságról semmit sem tudott és sohasem is tudhatott. De elméje nemsokára rájött arra, hogy ez a sok nép mind gazdájához tartozik. Aztán, valahányszor alkalom kinálkozott, megfigyelt minden mozdulatot, szót és hanghordozást s igy lassan megtanulta, a bensőség és kegy milyen fokán áll mindegyik gazdájánál. S miután mindegyikről megtudta, mennyit jelent gazdája szemében, Fehér Agyar is aszerint bánt mindenkivel. Amit gazdája sokra tartott, azt ő is sokra tartotta; ami drága volt gazdája szemében, azt Fehér Agyar őrizte gondosan.

Igy volt a gyermekekkel is. Egész életében kerülte a gyermekeket. Gyülölte és félte a kezük érintését. Nem valami gyöngéd leckékben tanulta meg az indián falvakban eltöltött napjaiban, hogy a gyermek zsarnoki és kegyetlen. Mikor Weedon és Maud először közeledett hozzá, figyelmeztetően morgott rájuk s a szeme gonosz fényben villogott. A gazda ökölcsapása és parancsa kényszeritette arra, hogy eltürje cirógatásaikat, bár egyre morgott-morgott kicsiny kezük alatt és morgásában nem volt hallható a szeretet duruzsoló dallama. Később megfigyelte, hogy a kis fiut és a kis leányt gazdája milyen nagyon szereti s ezután sem parancsszóra, sem ökölcsapásra nem volt szükség, bátran odamehettek hozzá, hogy megcirógassák.

De Fehér Agyar sohse volt ömlengően érzelmes. Valami fanyar, de becsületes megadással engedte át magát gazdája gyermekeinek és eltürte bolondságaikat, mint ahogy egy fájdalmas műtétet eltűrünk. Ha már nem birta ki tovább, fölkelt és komor méltósággal elsétált. De idő multával megkedvelte a gyermekeket, noha soha sem tüntetett ezzel. Soha nem ment a gyermekek elé. Másrészt pedig, ha meglátta őket, sohsem ment el előttük, hanem várta, hogy odajöjjenek hozzá. És még később valami fény villant fel szemeiben, a gyermekek közeledtére és sajnálkozó pillantással nézett utánuk, ha, más mulatság kedvéért, a kicsinyek elhagyták.

Mindez a fejlődés dolga volt és sok időbe került. A gyermekek után legtöbbre Scott birót tartotta. Erre, valószinüleg, két oka volt. Először is nagyon drága lehetett gazdája szivének, másodszor: érzelmeiben ő sem volt tüntető. Fehér Agyar szeretett lábai előtt feküdni a széles tornácon, mig a biró ujságot olvasott s néha egy-egy szóval vagy pillantással jutalmazta Fehér Agyart, jeléül annak, hogy tudomása van Fehér Agyar létéről és jelenvalóságáról. De ez csak olyankor történt, ha gazdája nem volt odahaza. Ha a gazda megjelent, Fehér Agyar mindenki másról megfeledkezett.

Fehér Agyar megengedte a család minden tagjának, hogy kényeztesse s cirógassa, de sohse adta meg egyiknek sem azt, amit urának megadott. Semmiféle hizelgés nem tudta kicsalni torkából azt a szerető hangot és akárhogy próbálgatták is, nem furta be sohse fejét senkinek a karja alá. Az alávetettség és megadás, a teljes bizalom e jelét egyedül gazdája számára tartogatta. Tény, hogy az egész családot sohsem tekintette máskép, mint gazdája tulajdonát.

Hamar megtanulta a különbséget a családtagok és a háztartás személyzete között. A személyzet rettegett tőle, mert Fehér Agyar csak épp türtőztette magát, hogy meg ne támadja őket. Ezt is csak azért, mert ugy tekintette őket, mint gazdája tulajdonát. Köztük és Fehér Agyar közt semlegesség volt, semmi más. Megfőzték a gazda ételét, elmosták a piszkos edényt és megtettek más egyebet is, épp ugy, mint ahogy megtett ilyesmit Matt Klondikében. Röviden, ezek a ház tartozékai voltak.

A házon kivül még több tanulni valója akadt Fehér Agyarnak. Gazdája birtokának, noha terjedelmes volt, voltak határai. A földbirtok a grófsági országutnál végződött. A határon tul kezdődött a többi istenek közös birtoka, az utcák és az utak. Keritések mögött más istenek saját külön birtoka terült el. Miriádnyi törvény kormányozta mindezeket és meghatározta mindennek és mindenkinek a magaviseletét; de Fehér Agyar nem beszélte az istenek nyelvét és nem is volt a tapasztaláson kivül más módja arra, hogy megtanulja törvényeiket. Fehér Agyar természetes ösztöneire hallgatott mindaddig, mig csak valami törvénybe nem ütközött. Ha egy párszor megtörtént, megtanulta a törvényt és engedelmeskedett neki.

De a leghatalmasabb nevelő eszköz mégis egy-egy ökölcsapás vagy egy-egy szidalom volt, amit gazdájától kapott. Mivel Fehér Agyar nagyon szerette gazdáját, a gazdája ütése sokkal jobban fájt neki, mint mind az a verés, amit Szürke Hódtól vagy Szépséges Smithtől együttvéve kapott. Ezek csak testét sebezhették meg s teste mögött szelleme legyőzhetetlenül és megtöretlenül lázadozhatott.

Gazdája ütése mindig nagyon is szelid volt ahhoz, hogy megsebezze testét. Gazdája ütése mélyebben hatott. Ez az ütés gazdája elégedetlenségét jelentette s Fehér Agyar szive vérzett alatta.

De ütésre ritkán került a sor. A gazda szava maga is elég volt arra, hogy Fehér Agyar megtudja, jót vagy rosszat követett-e el. A gazda szavához alkalmazta magaviseletét és cselekedeteit. Ez volt az iránytű, mely szerint élete hajóját kormányozta és melynek nyomán megtanult eligazodni egy uj föld és uj élet tengernyi szokásai között.

Északföldön az egyetlen szelid állat a kutya volt. A többi állat a Vadonban élt s ha nem volt nagyon is elrettentő, a kutyák szabad prédája volt. Fehér Agyar egész életében jogos zsákmányaként üldözte az élő állatokat. Nem tudhatta önön fejétől, hogy Délen más divat járja. De korán megtanulhatta Sierra Vestában való tartózkodása alatt. Egy kora reggel a ház sarka mellett őgyelegve a baromfiudvarból megszökött csirkére bukkant. Fehér Agyar természetes ösztöne szerint széttépte a csirkét. Egy ugrás, a fogak villanása, ijedt csipogás és már vége is volt az elkalandozott csibének. A csirke házi nevelésü volt, lágyhusu és kövér. Fehér Agyar megnyalta utána száját és ugy találta, hogy ez kiválóan jó pecsenye volt.

Később az istállók mellett még egy eltévelyedett csirkére bukkant. Egy istállófiu rohant oda, hogy kiszabaditsa Fehér Agyar fogai közül. Az istállófiu nem tudta, hogy Fehér Agyarban mi lakik s fegyverül csak egy kis könnyü ostort kapott fel hirtelenében. Az ostor első csapására Fehér Agyar eleresztette a csirkét, hogy megtámadhassa az embert. Egy bot talán meg is állithatta volna Fehér Agyart, egy ostor soha. Hallgatagon, egy rezzenés nélkül fogadta a második csapást, mely rohantában érte. Az istállófiu torkának ugrott. «Szent Isten!» kiáltott az istállófiu és meghátrált. Elejtette az ostort és karjaival védte a torkát. Fehér Agyar harapása a karját érte és felszakitotta egész a csontig.

Az istállófiu borzasztóan megrémült. Nem annyira Fehér Agyar vadsága, mint hallgatagsága remegtette meg idegeit. Eltakarva torkát vérző és feltépett karjával, az istálló felé hátrált. De rosszul járt volna, ha Collie nem jelenik meg hirtelen a szinen. Mint ahogy megmentette a Dick, ugy mentette most meg az istállófiu életét. Őrült dühvel rohant Fehér Agyarnak. Igaza volt. Ő jobban tudta ezt, mint a megtévedt istenek. Minden gyanuját igazolva látta. Az ősi rabló megint régi fogásaival élt.

Az istállófiu bemenekült az istállóba és Fehér Agyar meghátrált Collie kegyetlen fogai előtt, vállát tartva oda neki, vagy körbe-körbe forogva előtte. De Collie nem adta fel a harcot, mint eddig szokta, a megfenyités után. Ellenkezőleg, mindig dühödtebb, mérgesebb lett, mig végre Fehér Agyar, sutba vetve minden méltóságot, megfutamodott a mezőn keresztül.

– Majd megtanulja, hogy békén kell hagyni a csirkéket, – mondta a gazdája, – de addig nem tanithatom tisztességre, mig rajta nem érem.

Két nappal később erre is rákerült a sor, még pedig jóval nagyobb mértékben, mint ahogy azt a gazdája sejtette volna. Fehér Agyar szemmel tartotta a baromfiudvart és a baromfiak szokásait. Éjszaka, mikor a tyukok már elültek, Fehér Agyar felugrott egy nemrégiben rakott ölfarakás tetejébe. Innen átugrott a tyukól tetejére, végigment a tyukól párkányán s innen leugrott a földre. Egy perccel később már a tyukólban volt és megkezdődött az öldöklés.

Reggel, mikor ura kilépett a tornácra, ötven fehér génuai tyuk holtteste, melyet az istállófiu rakott sorba, köszöntötte. Füttyentett halkan meglepetésében és csodálkozásában. Megpillantotta Fehér Agyart, rajta azonban semmiféle bűntudat vagy szégyenérzet nem látszott. Büszkén közeledett gazdájához, mintha bizony valami dicséretreméltó cselekedetet vitt volna véghez. A bűntudat legtávolabbról sem volt meg benne. Weedon Scott összeszoritotta ajkát, mikor kellemetlen feladatára került a sor. Szigoruan beszélt az esztelen bűnöshöz és szavából valósággal isteni harag szólt. Fehér Agyar orrát oda tartotta a leöldösött tyukok testéhez s ugyanakkor alaposan elverte Fehér Agyart.

Fehér Agyar soha többé nem közeledett a kakasülőhöz. A törvény tiltotta ezt s ő ismerte a törvényt. Gazdája a baromfiudvarba vezette. Fehér Agyar első ösztönös érzése, mikor az élő táplálékot látta maga előtt, az volt, hogy oda kell rohannia és széttépnie az orra előtt repkedő baromfiakat. Már-már nekikrohant, de gazdája szava visszatartotta. Egy félóra hosszat jártak az udvarban fel s alá. Időnkint felülkerekedett Fehér Agyarban ösztöne s a csirkéknek akart rontani, de valahányszor engedni kezdett ösztönének, gazdája szava mindannyiszor visszatartotta. Igy tanulta meg a törvényt s mielőtt elhagyták volna a baromfiudvart, megtanulta azt is, hogy a csirkéket meg se lássa, mintha a világon se volnának.

– Sohse javul meg az ilyen vérengző, – szólt Scott biró, szomoruan rázva fejét a reggeliző asztalnál, mikor fia elbeszélte, milyen leckét adott Fehér Agyarnak. – Ha egyszer rászokott a vér izére… – és megint szomoruan rázta a fejét.

Weedon Scott nem értett egyet vele.

– Nézze, apám, – szólt, – ma délután bezárom Fehér Agyart a csirkék közé.

– Szegény csirkék! Gondolj rájuk is, – ellenkezett a biró.

– Minden csirkéért, amit Fehér Agyar elpusztit, – folytatta a fiu, – fizetek egy arany dollárt a birodalom pénzében.

– Apa is fizessen büntetést, ha elveszti a fogadást, – inditványozta Beth.

Testvére, Mary, tapsolt az inditványnak s az egész asztal hangosan követelte, hogy vesztés esetén a biró is fizessen büntetést. Scott biró, beleegyezése jeléül, megbólintotta a fejét.

– Rendben van. – Weedon Scott gondolkozott egy darabig. – Ha Fehér Agyar nem öl meg egyetlenegy csirkét sem, ahányszor tiz percet töltött az udvarban, annyiszor kell kijelentened előtte, komolyan és megfontoltan, mintha a birói székben ülnél és itéletet mondanál: Fehér Agyar, sokkal jóravalóbb vagy, mint amilyennek tartottalak.

Az egész család figyelte a mutatványt. De felsültek vele. Mikor bezárta az udvarba s gazdája elhagyta, Fehér Agyar lefeküdt és elaludt. Egyetlenegyszer kelt föl, hogy a vályuból igyék. A csirkéket meg sem látta. Az ő szemében a csirke annyi volt, mintha nem is lett volna. Négy órakor egy hatalmas ugrással a tyukól tetején termett s innen a külső udvarba ugrott, aztán nagy méltósággal a ház felé lépdelt. Megtanulta a törvényt. A tornácon, az elragadtatott család előtt, Scott biró, szembenállva Fehér Agyarral, tizenhatszor jelentette ki lassan és ünnepiesen:

– Fehér Agyar, jóravalóbb vagy, mint amilyennek tartottalak.

A törvények rengeteg sokasága volt az, ami megzavarta és kényelmetlen helyzetbe hozta Fehér Agyart. Meg kellett tanulnia, hogy ne bántsa azokat a csirkéket sem, amelyek idegen istenek jószágai. Azonkivül voltak még macskák, nyulak, pulykák, ezeket sem volt szabad bántania. Végtére is, mikorra megtanulta a törvényt, azt hitte, hogy minden élő lényt békében kell hagynia.

A legelő füve közül fürj röppenhetett fel az orra előtt: nem bántotta. Mohó vágytól és kivánságtól reszketve, uralkodott ösztönein és nyugton maradt. Teljesitette az istenek akaratát.

Aztán egyszer, egy napon, látta, hogy Dick a legelőn fölver egy hímnyulat és hajtja maga előtt. A gazda is ott volt és nem tett semmit, hogy megakadályozza Dick vadászatát. Nem, még inkább bátoritotta Fehér Agyart is, hogy ő is üzze a nyulat. Igy tanulta meg, hogy a mezei nyul vadászata nem tilos. Végre kidolgozta a törvénykönyvet, mely szerint élnie kellett: közte és a házi állatok közt nem volt helye az ellenségeskedésnek. Ha nem is állt velük baráti lábon, fenn kell tartania a jóindulatu semlegességet. De a többi állat, a mókus, a fürj, a gyapjasfarku nyul a Vadonnak olyan teremtményei, melyek sohasem hódoltak meg az ember előtt. Ezek szabad zsákmányai akármelyik kutyának. Az istenek csak a szelid állatokat védelmezik s a szelid állatok között tilos halálos csapásokat osztogatni. A házi állatok élete és halála fölötti hatalom az isteneké s az istenek hatalmukra féltékenyek.

Az élet Sierra-Vestában tulságosan komplikált volt Észak egyszerü élete után. A fődolog, amit a civilizáció bonyolult volta követelt, ellenőrzés volt, korlátozás, egyensulyozottság, mely noha gyöngéd volt, mint a levegőben uszó ökörnyál szála, egyuttal merev is, mint az acél. Az életnek ezernyi arca volt s Fehér Agyarnak mindenik arccal szembe kellett néznie, igy, mikor a városba, San-Joséba mentek s ő a kocsi után szaladt, vagy ha a kocsi megállt, őgyelgett a városban. Az élet ott zúgott körülötte, mélyen, szélesen változón, folytonosan hatva érzékeire, minden pillanatban követelve, hogy résen legyen, alkalmazkodjék és gyürje le természetes ösztöneit.

Itt volt a mészárszék, ahol nagy darab husok lógtak az orra előtt. A hust nem volt szabad érintenie. Macskák éltek azokban a házakban, melyekbe gazdája belépett, a macskákat nem volt szabad bántania. Kutyák horkantottak rá itt is, ott is és tilos volt ezeket megtámadnia. Népes gyalogjárókon tengernyi ember nyüzsgött, akiknek feltünt Fehér Agyar. Megálltak és rábámultak, mutogattak rá, vizsgálgatták, beszéltek róla és ami a legrosszabb, meg is cirógatták. S az idegen kezek e veszélyes érintését el kellett türnie. Mégis eltürte. Később a félszegségről is letett. Valami fenséggel türte az idegen istenek sokasága figyelmének jeleit. Leereszkedésüket leereszkedéssel fogadta. De volt valami lényében, ami, másrészről, megakadályozta a tulságos bizalmaskodást. Az emberek megcirógatták fejét s odébb mentek, saját merészségüktől elragadtatva.

Nem minden ment mégsem ilyen könnyen. Amint San-José külvárosaiban a kocsi mögött ügetett, egy pár apró kölyökkel találkozott, akik rendszeres mulatságot csináltak abból, hogy kövekkel hajigálták meg Fehér Agyart. Fehér Agyar tudta, hogy nem szabad a hajigálók után szaladni, hogy leteperje őket. Erőszakot kellett tennie tulajdon épségét fönntartó ösztönén és ő állotta is becsülettel ezt az erőszakot, mert már kezdett szelidülni és civilizálttá válni.

Nem lehet tagadni, Fehér Agyar nem igen volt megelégedve a dolgok ilyen elrendeződésével. Nem volt semmi határozott eszméje a becsületes játékról és az igazságról. De a jog és méltányosság bizonyos érzése, mely minden élőben megvan, azt sugta neki, nem járja, hogy ő nem védheti magát a kődobálók ellen. Elfelejtette, hogy a szerződésben, mely közte és az istenek közt fennállt, az istenek magukra vállalták az ő megvédelmezését. Egy nap gazdája leugrott a kocsiról és elnáspángolta a kődobálókat. A kölykök eztán sohse dobálták meg Fehér Agyart. Fehér Agyar megértette a dolgot és meg volt elégedve.

Volt még egy ehhez hasonló tapasztalata. A hazafelé vivő uton, a keresztuti csárda előtt őgyelgett rendszerint három kutya, amelyeknek megszokott mulatsága volt, hogy Fehér Agyarra rohantak, amint az hazafelé ügetett a kocsi után. Gazdája, ismerve Fehér Agyar halálos harapását, megtiltotta neki, hogy akármilyen kutyával is harcba keveredjék és sohsem szünt meg ezt a tilalmat ismételni. Fehér Agyarnak, mivel szivére vette ezt a tilalmat, ugyancsak sok borsot törtek az orra alá a csárda melletti kutyák. Az ellenség első rohamát rendszerint megakasztotta Fehér Agyar horkantása, de azután is üvöltve rohantak a nyomába civakodva és sértegetve. Ez igy tartott egy darabig. A korcsmabéli emberek még biztatták is a kutyákat, hogy Fehér Agyarra rohanjanak. Egy napon nyiltan Fehér Agyarnak uszitották a három kutyát. A gazda megállitotta a kocsit.

– Uccu! Rajta! – mondta Fehér Agyarnak.

Fehér Agyar nem hitt a fülének. A gazdájára, róla meg a kutyákra nézett. Aztán megint sóvárogva és kérdezőn nézett vissza gazdájára.

A gazda bólintott a fejével.

– Rajta, rajta, öregem! Lásd el őket! Rajta! Ne sajnáld!

Fehér Agyar nem habozott tovább. Megfordult és halk szökéssel ellenségei közt termett. Mind a három szembe szállt vele. Nagy horkantás és morgás hallatszott, fogak csattogása, testek hemperegtek a porban. Az ut pora nehéz fellegekben szállt fel és eltakarta a dühödten folyó csatát. A csata végeztével, alig pár pillanat mulva, két kutya vivta haláltusáját a porban, a harmadik pedig teljes sebességgel menekült a csata szinhelyéről. Átugrott egy árkon, egy rácsos keritésen s a mezőn keresztül menekült. Fehér Agyar követte, ugy suhant a földön, ahogy az farkashoz illett: gyorsan, nesz nélkül s a mező közepén leteperte és megölte utolsó ellenfelét.

E hármas öldöklés után megszüntek a kutyákkal való marakodásai. Szállt a hire, hegynek föl és völgynek le és minden ember ügyelt arra, hogy kutyája a Bajnok Farkas nyugalmát meg ne háboritsa.

IV. FEJEZET.
A faj hivó szava.

Multak a hónapok. Délvidéken sok volt az élelem és nem volt semmi tennivaló. Fehér Agyar élete bőséges, boldog és szerencsés élet volt. Nemcsak földrajzilag élt a Délvidéken, élete is most volt a delelőponton. Az emberi jóság ugy sütött rá, mint valami fényes nap és ő virult, mint ahogy a jó talajba ültetett virág virul.

Mégsem volt olyan, mint a többi kutya. A törvényt jobban ismerte, mint a délvidéki kutyák, mert hiszen ő látott másfajta életet is és pontosabban megfigyelte a törvényt, de még mindig volt benne valami titokzatos, még mindig rejtőzött benne valami vadság, mintha a Vadon még mindig élne és farkas volta csupán szunnyadt volna benne.

Sohase pajtáskodott a kutyákkal. Mindig magánosan élt és – már ami a saját faját illeti – igy akart élni élete végéig. Kölyökkorában, a kölyökhad és Lip-lip üldözése alatt, Szépséges Smithnél töltött napjaiban sulyos ellenszenv erősödött meg benne tulajdon faja iránt. Életének természetes folyása elé gátat emeltek és most, elhagyva tulajdon faját, csupán az emberekhez vonzódott.

Amellett a délvidéki kutyák állandó gyanuperrel éltek vele szemben. Fehér Agyar felkeltette a Vadon iránt érzett ösztönszerü félelmüket és Fehér Agyart mindig horkantással, morgással és harcias gyülölettel fogadták. Fehér Agyar pedig megtanulta, hogy a kutyákat nem is kell harapással elijeszteni, elég ha mutogatja inyét és meztelen agyarait. Ez mindig elegendő volt arra, hogy a vonitva nekirohanó kutyát lecsücsültesse.

Fehér Agyar életének mégis volt átka s ez Collie volt. Collie soha egy percig nem hagyta nyugton. Collie fittyet hányt a törvényre és ura szavára, aki azt akarta, hogy ő és Fehér Agyar jó barátok legyenek. Collie éles, ideges horkantása egyre gyötörte Fehér Agyar fülét. Collie sohsem bocsájtotta meg a csirkeöldöklést neki és meg volt róla győződve, hogy Fehér Agyar szándékait alapjában véve, gonoszak és alattomosak. Bűnösnek tartotta és akként is bánt vele. Örökösen, mint az átok, ugy ült a Fehér Agyar nyakán. Mint egy rendőr, ugy ment a nyomában, ha Fehér Agyar az udvar vagy az istálló felé tartott s ha Fehér Agyar valamelyik csirkére vagy galambra csak egy pillantást vetett, Collie a düh és felháborodás hangos kiáltásaiban tört ki. Fehér Agyar igyekezett meg sem látni Colliet s rendőrködését rendszerint ugy hiusitotta meg, hogy lefeküdt s fejét elnyujtott mellső lábaira nyugtatta. Ez rendszerint elhallgattatta és elcsöndesitette Colliet.

Collie kivételével az egész világ Fehér Agyar kedvére volt. Tudott magán uralkodni és ismerte a törvényt. Határozott volt, nyugodt és filozóf módjára türelmes. Most már nem élt ellenséges környezetben. Nem rejtőzött mindenfelé körülötte veszély, fájdalom, halál. Idővel az ismeretlen képe, valami, ami az egyre feje fölött függő veszéllyel és borzalommal rémitgette, elenyészett. Az élet könnyü volt és édes. Simán folydogált és utjában sem félelem, sem ellenség nem leselkedett.

A hó, anélkül, hogy tudta volna, hiányzott neki. «Szokatlanul hosszu nyár,» gondolta volna, ha egyáltalán gondolt volna rá; igy, amint volt, valami homályos, öntudatlan módon hiányzott neki a sarkvidék hava. Ugyanilyen módon, különösen hő nyárban, mikor sokat szenvedett a melegtől, homályos vágyakozás élt benne Észak iránt. E vágyakozás csak egy változást okozott nála: nyugtalan volt, nem találta helyét, anélkül, hogy tudta volna, tulajdonképpen mi a baja.

Fehér Agyar sohasem teregette ki valami nagyon érzelmeit. Azonkivül, hogy ura karja alá fészkelődött és morgásába a szeretet duruzsoló hangja vegyült, nem volt más utja-módja szeretetének kifejezésére. De megadatott neki, hogy harmadik módon is megvallhassa nagy szeretetét. Még mindig nem szerette, ha az istenek nevettek rajta. A nevetés szinte az őrületbe kergette, a dühtől őrjöngővé tette. De sohsem haragudott gazdájára s mikor ennek az istennek eszébe jutott, hogy nevessen rajta valami jóindulatu, csufolódó módon, Fehér Agyar zavarba jött. Érezte magában a régi harag szurásait, amint a harag kezdett feltámadni benne, de haragja szeretetté változott. Haragudni nem tudott, de tennie mégis kellett valamit. Először méltóságosnak mutatkozott, de erre ura még jobban nevetett. Fehér Agyar méltóságteljessége fokozódott, hiába, mert ura egyre jobban-jobban nevetett. Végre ura nevetése elmosta Fehér Agyar egész komoly méltóságát. Állkapcsai szétnyiltak, ajkát felhuzta egy kicsit és valami kötekedő kifejezés, melyben több volt a szeretet, mint a guny, ült ki hűséges szemeibe. Megtanult nevetni.

Épp igy megtanult pajkoskodni is gazdájával, megtanult hengergőzni, hemperegni s megtanult nem egy nyersebb tréfát elviselni. Viszonzásul ő dühöt szinlelt, berzenkedett és morgott vadul, fogát csattogtatta, mintha halálos harapásra készülődnék. De sohse feledkezett meg arról, hogy mindez csupán játék. Mindig csak a puszta levegőt harapta meg. S a játék végén, mikor ütés-verés, harapás és horkantás sürün és dühösen követték egymást, hirtelen abbahagyták a szinlelt veszekedést, fölkeltek, szemben álltak és egymásra néztek. És akkor, mint ahogy a nap kisüt a viharos tenger fölött, nevetni kezdtek. De mindennek a teteje az volt, mikor a gazda karja átölelte a kutya vállát és nyakát s Fehér Agyar elmorogta szerelmi énekét.

Senki más nem pajkoskodhatott Fehér Agyarral. Fehér Agyar nem engedte meg. Másokkal szemben megtartotta komoly méltóságát s ha csak próbálkoztak is vele, Fehér Agyar figyelmeztető horkantása és fölborzadt szőre minden volt, csak játékos szinezetü nem. Az, hogy ő gazdájának ilyen szabadalmat adott, még nem jelentette azt, hogy közönséges kutya legyen belőle, ezt is szeresse, azt is szeresse, mindenkinek időtöltése és mulatsága legyen. Csak egy valakit szeretett és e szeretetet nem tudta senkivel sem megosztani.

Gazdája sokat lovagolt s Fehér Agyar főkötelessége volt, hogy őt lovaglóutain elkisérje. Északföldön hűségét ugy bizonyitotta be, hogy huzta a szánt, de itt, Délen, nem volt szánkófogat, terhet sem cipeltek a kutyák hátukon. Ezért most oly módon bizonyitotta be hűségét, hogy kitartóan futott gazdája lova után.

Farkas módjára suhant, simán, fáradhatatlanul és erőlködés nélkül és ötven mérföldnyi futás után hazaérkezve játékosan ugrándozott a ló lábai előtt.

A lovaglással összefüggésben történt, hogy Fehér Agyar érzelmei kifejezéséhez még egyféle módot megtanult, különös ebben csak az, hogy egész életében mindössze két izben élt vele. Először akkor történt, mikor gazdája egy tüzes telivért meg akart tanitani arra, hogyan kell egy kaput kinyitni és becsukni anélkül, hogy a lovasnak le kellene szállnia a nyeregből. Sokszor egymásután a kapu elé jártatta a lovat és valahányszor a kapu elé értek, a ló mindig megijedt, hátrált és elugrott. A ló minden percben idegesebb és izgatottabb lett. Mikor ágaskodott, lovasa megsarkantyuzta, hogy mellső lábait is tegye le a földre, mire a ló hátsó lábaival kirugott. Fehér Agyar növekvő aggodalommal nézte ezt a műveletet, mig végre nem tudta tovább tartóztatni magát, a ló elébe ugrott és ugatott fenyegetően és vadul.

Bár ezután is többször erőlködött és gazdája is egyre biztatta, az ugatás ettől fogva csak egyetlenegyszer sikerült neki s akkor sem gazdája jelenlétében. Egy gyors szökés a mezőn, egy nyul hirtelen felbukkanása a ló lába alatt, egy ijedten félreugró ló, egy botlás, földreesés és urának tört lába volt ennek a második ugatásnak okozója. Fehér Agyar dühödt haraggal ugrott a ló torkának, de urának szava megállitotta.

– Haza! Eredj haza! – parancsolta ura, miután megbizonyosodott sérülése felől.

Fehér Agyar nem volt hajlandó elhagyni gazdáját. Gazdája arra gondolt, hogy ir egy cédulát, de hiába keresgélt zsebében papiros és ceruza után.

– Eredj haza! – parancsolta megint.

Fehér Agyar sóvárgó szemmel nézett rá, megindult, aztán visszafordult és halkan nyihogott. A gazda szeliden, de komolyan beszélt vele. Fehér Agyar hegyezte a fülét és fájdalmas erőlködéssel figyelt.

– Hallgass rám, vén fickó, szaladj haza, – hangzott a beszéd, – szaladj haza és mondd el, hogy mi történt velem. Haza, haza, farkas! Eredj haza.

Fehér Agyar tudta, mit jelent ez a szó: haza s bár ura beszédének többi részét nem értette, tudta, hogy ura kivánsága szerint most haza kell mennie. Megfordult és vonakodva, huzódozva elindult. Aztán megállt és határozottan visszapillantott a válla fölött.

– Haza! Haza! – hallatszott az éles parancsszó s Fehér Agyar engedelmeskedett.

A család a tornácon ült, a délutáni levegő hűsét élvezve, mikor Fehér Agyar megérkezett. Lihegve, porral fedve állitott be közéjük.

– Weedon megjött, – jelentette ki Weedon anyja.

A gyermekek vidám kiáltozással fogadták Fehér Agyart és elébe futottak. Elkerülte őket, végigfutva a tornácon, de a gyermekek a rács és egy hintaszék közé szoritották. Fehér Agyar morgott és megpróbálta odábbtolni őket. Anyjuk aggódva nézett oda, ahol a gyermekek voltak.

– Az igazat megvallva, féltem tőle a gyermekeket, – mondta. – Mindig remegek, hogy egy napon még majd leteperi őket.

Vadul morogva Fehér Agyar kiszökött a sarokból, leverve lábáról a kis fiut és a kis leányt. Anyjuk magához hivta és megnyugtatta őket, mondván, hogy eztán ne törődjenek Fehér Agyarral.

– Farkas csak farkas, – magyarázta Scott biró, – nem lehet megbizni benne.

– Nem tiszta farkasvér, – védelmezte távollevő bátyja helyett Beth.

– Ezt Weedon mondja, – vetette rá a biró; – ő fölteszi, hogy van valamennyi kutyavér Fehér Agyarban, de, mint ő maga is megvallja, biztos tudomása erről nincs. Ami Fehér Agyar külsejét illeti…

Nem fejezte be a mondatát. Fehér Agyar ádáz morgással elébe állt.

– Eredj innen! Feküdj le, sir! – parancsolta Scott biró.

Fehér Agyar gazdája feleségéhez fordult. Az asszony felsikoltott, mikor Fehér Agyar foga közé kapta ruháját és ráncigálta, mig a könnyü szövet el nem szakadt. E percben Fehér Agyar már az érdeklődés középpontjában volt. Abbahagyta a morgást és fejét magasra emelve, arcukba nézve, megállt. Torka görcsösen huzódott össze, anélkül, hogy hangot adott volna, egész erejéből küzködött, görcsbe rándulva az erőlködéstől, hogy megszabaduljon attól a kimondhatatlan dologtól, mely közlés után kivánkozott.

– Ez az állat megveszett, – mondta Weedon anyja. – Mondtam is Weedonnak, hogy sarki állat nem állhatja ki a meleg éghaljlatot.

– Nézzétek! Beszélni akar! – jelentette ki Beth.

S e percben csakugyan megszólalt Fehér Agyar, hatalmas ugatásban törve ki.

– Weedonnak valami baja eshetett, – szólt Weedon neje határozottan.

Egyszerre mindnyájan talpra urottak. Fehér Agyar rohant le a lépcsőkön, vissza-visszapillantva, hogy követik-e? Életében másodszor és utóljára ugatott, hogy megértesse magát.

Ez eset után Sierra-Vesta még szeretőbb otthont adott neki, mint azelőtt. A Sierra-Vesta-beliek mind szerették, még az istállófiu is, akit megharapott, kijelentette, hogy farkas létére nagyon okos kutya Scott biró maga is azon a véleményen volt, hogy Fehér Agyar farkas és mindenkinek a nagy elégedetlenségére méretekkel és olyan leirásokkal, melyeket egy enciklopédiából és számos természetrajzi műből olvasott, bizonygatta véleménye helyességét.

A napok folytonos verőfényben jöttek-mentek a Santa Clara-i völgy felett. De amint a nappalok rövidültek, Fehér Agyar, második délvidéki tele közeledtével, valami különös fölfedezést tett. A Collie harapása már nem fájt neki. Valami játékosság vegyült a támadásaiba és a szelidség elvette Collie fogainak élét. Fehér Agyar elfelejtette, hogy Collie életének átka volt és mikor Collie ugrált előtte és kellette magát neki, igyekezett ő is kellemetes és játékos lenni, amivel csak azt érte el, hogy egyszerüen nevetségessé vált.

Egy napon, a legelőn keresztül, Collie hosszu hajszára az erdőbe vezette őt. Délután történt, abban az időben, mikor gazdája kilovagolt. Fehér Agyar tudta ezt. A ló felnyergelve állt az istálló ajtajában. Fehér Agyar habozott. De lénye legmélyén, mélyebben minden eddig tanult törvénynél, a szokásoknál, melyek formálták, mélyebben, mint amilyen mély volt szeretete gazdája, és mélyebben, mint aminő mély volt szeretete tulajdon élete iránt, mindennél mélyebben élt benne valami s határozatlanságának eme pillanatában, mikor Collie meglökte és tovább szökellt, megfordult és követte Colliet. Ura egyedül lovagolt ki aznap délután, s az erdőben egymás oldalán futott Collie és Fehér Agyar, épp ugy, mint ahogy évekkel ezelőtt anyja, Kiche és a vén Félszemü suhant váll-váll mellett tova, Észak hallgatag erdeiben.