Farkasvér

MÁSODIK RÉSZ.

I. FEJEZET.
A fogak csatája.

A nőstényfarkas hallotta meg elsőnek az emberek hangját, a szánkóhuzó kutyák nyihogását, ő volt az első, aki elugrott a haldokló lángok közé szoritott ember mellől. A falka nem szivesen mondott le arról, hogy megölje a zsákmányt, s pár percig habozott, mig végre bizonyosságot nyerve a hangok felől, eliramodtak a nőstényfarkas nyomán.

A falka legelején a vezetők egyike, egy nagy szürke farkas futott. Ő vezette a falkát a nőstényfarkas nyomán. Ő kurrogott figyelmeztetően a falka fiatalabb tagjaira s ő vágott feléjük fehér fogaival, ha önérzetesen elébe akartak kerülni. Ő gyorsitotta a falka futását, mikor meglátta a nőstényfarkast, amint az most már lassu ügetésben haladt a hómezőn keresztül.

A nőstényfarkas nyugodtan lépett a nagy szürke ordas mellé, mintha az lenne a kijelölt helye s most már ő szabályozta a falka gyorsaságát. Az ordas nem kurrogott a nőstényre, a fogát sem vicsoritotta rá, mikor egy pár szökellésre a nőstény ő elébe került. Ellenkezőleg, ugy látszott, az ordas jó szivvel viseltetik a nőstényfarkas iránt, jobbal, mint ahogy a nőstényfarkasnak kedvére volt, mert valahányszor az ordas hajlandó volt közeledni hozzá, vagy nagyon is közel futott mellette, a nőstény volt az, aki kurrogott és mutogatta éles fogait. Még azt is megtette, hogy fogait az ordas hátába vágta ilyen alkalmakkor.

Az ordas ezért sem haragudott. Legfeljebb oldalt ugrott és konokul egypár ügyetlen ugrást tett és egész mivoltában és magaviseletében egy oldalbarugott falusi disznóhoz hasonlitott.

Az ordasnak ez volt az egyedüli kellemetlensége a falkavezetés közben. De a nőstényfarkast más is zavarta. Másik oldalánál egy sovány, öreg farkas haladt, szürkén, sok csata nyomaival a képén. Az öreg farkas mindig a nőstény jobb oldalán haladt. Ennek oka az volt, hogy az öreg farkasnak csak félszeme volt, az is a baloldalán. Az öreg is igyekezett a nőstényfarkashoz férkőzni, feléje fordulni, s hegekkel boritott orra érintette a nőstényfarkas testét, vállát, vagy nyakát. Mint a baloldalán futó ordas kedveskedéseit a nőstényfarkas ezt a közeledést is fogaival fogadta, de mikor mindketten egyszerre akartak kedveskedni neki, a nőstényfarkas szorongattatásában kénytelen volt jobbra-balra osztogatni a csapásokat, hogy elkergesse mindkét udvarlóját és azalatt is megtartsa vezető helyét a falka, és figyelje az utat maga előtt. Ilyenkor a két rohanó him megvillantotta a fogát és fenyegetőleg morgott egymás felé. Megvivtak volna, de vágyódásuk és versenytársi mivoltuk várt, mig a szorongató éhinség elmulik a falka feje felől.

Minden visszautasitásra, mikor elkotródott vágyainak élesfogu tárgyától, az öreg farkas egy fiatal hároméves himbe ütközött, amelyik nemlátó jobb oldalánál ügetett. Ez a fiatal farkas már teljesen kifejlődött s tekintve a falka nyomoruságos állapotát, az átlagon felül kitartó és jókedvü volt. Feje mindig az öreg félszemü vállával volt egyvonalban. Ha megpróbált az öreg elé kerülni (ami ritkán történt), egy kurrogás s a fogak egy csapása elég volt arra, hogy visszavonultassa régi helyére. Néha óvatosan és lassan hátravonult s az öreg vezérordas és a nőstényfarkas közé furakodott. Ezért kétszeres, sőt háromszoros büntetést kapott. Mikor a nőstényfarkas mérgében elmordult, az öreg ordas a háromévesnek esett, néha a nőstényfarkas is nekiesett. Máskor a baloldali vezető is összekapott vele.

Ilyenkor, három vad fogsorral szemben állva, a fiatal farkas hirtelen megállt, hátsó lábain megvetve magát, szája fenyegetőleg kinyilt, szőre felborzadt. A zavarodás a falka elején összezavarta a hátulhaladókat is. A hátrább futó farkasok összeütköztek a fiatal farkassal s mérgükben hatalmas harapásokat osztogattak a fiatal farkas hátsó lábaira és oldalába. Ő maga kereste a bajt, mert az éhség és harag együtt dolgozott a falkában. De, a fiatalság határtalan hitével, mindig megismételte merényletét, bár ez sohse hozott neki egyebet, mint legyőzetést.

Ha lett volna ennivalójuk, az udvarlást és a szerelmi harcot szabadjára engedik és a falkaalakulat felbomlott volna. De a falka helyzete kétségbeejtő volt. Kiéhezett a hosszantartó éhinségben s szokott sebességénél jóval lassabban haladt. Hátul sántikáltak a gyengébb tagok, a nagyon öregek és a nagyon fiatalok.

Elől futottak az erősebbek. De mindegyik inkább hasonlitott csontvázhoz, mint jól megtermett farkashoz. Mégis, azok kivételével, akik sántitottak, az állatok mozgása fáradság és erőlködés nélküli volt. Ugy látszott, hogy izomkötegeik kiapadhatatlan erő forrásai. Az izom minden acélos összehuzódása mögött volt egy másik acélos összehuzódás, egy harmadik, még egy és még egy, örökké és végtelenül.

Több mérföldet futottak be egy nap alatt. Éjjel is futottak. A következő nap még mindig futottak. Futottak a megfagyott és halott világ felületén. Élet nem moccant. E roppant élettelenségben csak ők maguk voltak az élők. Csak ők voltak az élők és ők futottak más élők után, hogy fölfalják, hogy ők maguk tovább élhessenek törvény és rend szerint.

Apró vizválasztókon és keskeny folyókon gázoltak keresztül egy alacsonyabban fekvő földön, mielőtt megtalálták volna azt, amit kerestek. Jávorszarvasra bukkantak. Egy nagy bikával találkoztak legelőbb. Itt volt hus, itt volt élet tüztől, repülő lángoktól nem őrzötten. A lapos patákat, a tányérszerü agancsokat ismerték, de szokásos türelmükről és óvatosságukról egyszerre megfeledkeztek. Rövid, de merész harc következett. A bika egyszerre minden oldalról körülvéve találta magát.

Felszakitotta őket, vagy széthasitotta koponyájukat nagy patái durva rugásaival, összezuzta, törte őket hatalmas szarvaival. Maga alá gázolta őket a hóba a gomolygó küzdelemben. De itélete már előre ki volt mondva s lerogyott, torkán a nőstényfarkas kegyetlen harapásával és számtalan belevágott fog csapása alatt. E fogak felfalták őt elevenen, mielőtt halálküzdelme véget ért volna, vagy megkapta volna a végső, halálos csapást.

Volt ennivaló bőven. A bika nehezebb volt nyolcszáz fontnál, teljes huszfontnyi ennivaló jutott a falka negyvenegynéhány állatjára fejenkint. De ha tudtak kitartóan koplalni, kitartóan tudtak enni is és nemsokára csak egy pár elszórt csont volt, ami megmaradt a nagyszerü élő állatból, amelyik egynéhány órával ezelőtt a falkával találkozott.

Most jókora pihenés és alvás következett. Telt gyomruk lévén, csetepaté és veszekedés támadt a fiatal himek között és ez tartott azon a pár napon keresztül, mig a falka-alakulat föl nem oszlott. Az éhinség elmult. A farkasok most olyan helyen voltak, ahol bőségesen volt vad s bár még mindig falkában vadásztak, óvatosak lettek, kövér szarvasteheneket, vagy elgyengült öreg bikákat hajtva ki a kis jávorszarvascsordákból, melyekkel találkoztak.

Eljött az a nap a bőség eme földjén, mikor a farkas-falka két részre szakadt és két különböző irányba futott. A nőstényfarkas, a baloldali fiatal vezető, a félszemü, a falka megmaradt felét a Mackenzie-folyótól lefelé a keleti tóvidéken keresztül vezették. A falka napról-napra fogyott. Ketten-ketten, him és nőstény, el-elmaradoztak a falkától. Néha egy-egy magános himet elmart vetélytársának éles foga. Végre már csak négyen maradtak. A nőstényfarkas, a fiatal vezető, a félszemü és az iparkodó hároméves.

A nőstényfarkas ekkorára rettenetes kedvében volt. Mindhárom követője magán viselte fogainak nyomát. De ők egyetlenegyszer sem adták vissza a kölcsönt és sohasem próbáltak meg védekezni ellene. Vállukat forditották legvadabb csapásai felé és farkuk csóválásával és tetszelgő lépéseikkel igyekeztek lecsendesiteni haragját. De ha csupa szelidség volt is mindegyikük a nőstényfarkassal szemben, annál kegyetlenebbek voltak egymás iránt. A hároméves nagyon is elbizakodott merészségében. Rárohant a félszemü öregre a vaksi oldalán és rongyokká szaggatta ellenfele fülét. Bár a szürke vén fickó csak egyik oldalán látott, a másik fiatalsága és merészsége ellen harcba vetette a maga bölcseségét és hosszu éveinek tapasztalatát. Félszeme és hegekkel boritott orra tanuskodott tapasztaltsága mellett. Sokkal több csatát vivott már, semhogy kétségben lehetett volna egy percig is aziránt, hogy mit kell tennie.

A csata becsülettel kezdődött, de nem végződött becsületesen. Nem lehet tudni, mi lett volna a kimenetele, mert a harmadik farkas az öregebbikhez csatlakozott és egyesült erővel, öreg vezér és fiatal vezér, nekitámadtak a nagyravágyó háromévesnek és megölték őt. Két oldalról villogott feléje egykori bajtársainak könyörtelen foga. Felejtve voltak azok a napok, mikor együtt vadásztak, azok a vadak, melyeket együtt ejtettek el, az éhség, melyet együtt szenvedtek át. Ez mind a multé volt. Most a szerelem harca volt soron, szigorubb és kegyetlenebb harc, mint a befaló falásért való.

Ezalatt a nőstényfarkas, mindennek az okozója, megelégedetten ült hátsó lábain és figyelt. Tetszett neki a dolog. Ez a nap, – hej! ritka nap! – mikor a sörények felborzadtak, agyar agyarral összecsapott, vagy tépte, szakitotta az engedő hust, ez a nap az ő napja volt. Mindez az ő birhatásáért történt.

És a szerelmi harcban a hároméves, akinek ez első kalandja volt, életével áldozott. Testének mindkét oldalánál ott állt egy-egy ellenfele, a nőstényfarkasra meredve, amint az nevetve ült a havon. De az öregebbik vezető bölcs volt, igen bölcs, bölcs a szerelemben épp ugy, mint a párviadalban. A fiatal vezető elforditotta fejét, hogy megnyalja vállának vérző sebét. Nyakának görbülete a vetélytárs felé fordult. Félszemével is látta az öreg a kedvező alkalmat. Nekiszökött és átharapta fogaival. Hosszu, szakitó harapás volt és mély, mint a kut. Fogai, harapás közben, szétszaggatták a nyaki ütőér falát. Aztán Félszemü elugrott.

A fiatal vezér felhorkantott rettentő módon, de horkanását csukló köhögés törte meg. Vérezve, köhögve, halálra sebzetten az öregre ugrott és harcolt, mig az élet ki nem szállt tagjaiból. Lába elgyengült, szeme elhomályosult, csapásai és ugrásai mind rövidebbek, gyengébbek lettek.

És ezalatt is a nőstényfarkas hátsó lábain ült és nevetett. Valami homályos okból örült ennek a harcnak, mert a Vadonban ilyen a szerelmi udvarlás, e természetes világban a nemi tragédia csak azoknak tragédia, akik meghaltak benne. Azoknak, akik tulélték, nem volt ez tragédia, hanem valóság és beteljesülés.

Mikor a fiatal vezető a hóban elnyulva feküdt és nem mozdult többé, Félszemü peckesen lépdelt a nőstényfarkashoz. Viselkedése egyformán diadalmas volt és óvatos. Azt várta, hogy a nőstényfarkas visszaveri közeledését és nagyon meglepődött, hogy a nőstényfarkas nem vicsorgatja feléje mérgesen éles fogait.

Most először: a nőstényfarkas kegyesen fogadta őt. Megszimatolta az orrát és odáig leereszkedett, hogy ugráljon ide-oda és kölyökmódra játszogasson vele. És az öreg is, dacára okosságának és hosszu éveinek, épp oly kölyökmódon viselkedett, csakhogy még bolondosabban egy kicsit.

Egyszeribe elfelejtette a legyőzött versenytársakat és a szerelmi történetet, mely ott piroslott előtte a hóba irva. Elfelejtette, kivéve egyszer, mikor Félszemü megállt egy pillanatra, hogy megnyalogassa beszáradó sebeit. Ekkor szája felhuzódott egy horkanásra, nyakán és vállán a szőr önkénytelenül felborzadt s Félszemü összegörnyedt, mint ugrás előtt, s talpa görcsösen megkapaszkodott a hófelületen, hogy biztosabb támasztéka legyen. De a következő pillanatban mindent elfelejtett, mikor a nőstényfarkas után szaladt, aki játékosan elvezette őt hosszu hajszára az erdőn keresztül.

Ezután egymás oldalán futottak, mint jó barátok, akik megértették egymást. A napok multak és ők együttéltek, közösen vadásztak és közösen fogyasztották el ennivalójukat. Idő multán a nőstényfarkas nyugtalanná vált. Ugy látszott, hogy keres valamit, amire sehogysem tud rátalálni. Kidőlt fák alatti üregek vonzották és sok időt töltött el azzal, hogy szimatolta a sziklák hóval töltött réseit és az előrehajló partok barlangjait. Vén Félszemüt mindez nem érdekelte, de azért jószivvel követte párját mindenüvé és ha a nőstény kutatása nagyon is hosszu ideig elhuzódott, leült és várt, mig a nőstényfarkas is nekiindult.

Nem maradtak egy helyen, keresztülmentek az egész vidéken, mig elérték a Mackenzie-folyót, amely mellett lassan haladtak lefelé, néha elhagyva azt, hogy vadásszanak a beléje ömlő kisebb folyók mentén, de minden utjukból visszatérve oda. Néha farkasokkal találkoztak, rendszerint párostul, de egyik részről sem indult meg barátságos közeledés, nem mutatkozott a találkozás fölötti öröm, sem kivánság, hogy ujra falkába verődjenek. Néha magános farkasokkal is találkoztak. Rendszerint himekkel, akik makacsul tolakodtak Félszemühöz és a párjához. Félszemü ellenkezett s mikor a nőstény is váll-váll mellett állott oldalán, borzadt sörénnyel, fogát mutogatva, a barátságát felkináló him megfordult, hátraarcot csinált s tovább folytatta magános utját.

Egy holdvilágos éjszakán, a csöndes erdőn keresztülügetve, Félszemü hirtelen megállt. Orrát fölfelé szegezte, farkát magasra tartotta s orrlyuka tágult, amint szimatolta a levegőt. Egyik lábát, kutya módjára, felemelte. Nyugtalan volt s tovább szimatolta a levegőt, iparkodva megérteni a hiradást, mellyel az szolgált neki. Egyetlen gondtalan szippantás elég volt a párjának s a nőstényfarkas nyugodtan tovább baktatott s időnkint megállott, hogy alaposabban utánagondoljon a figyelmeztetésnek.

A nőstényfarkas óvatosan csuszott egy fák közt álló nagy tisztás szélére. Egy ideig egyedül volt ott. Aztán Félszemü, csuszva-mászva, minden idegét felajzva, minden szál szőréből szinte sugározva a gyanut, csatlakozott hozzá. Egymás mellett állottak, figyelve, hallgatódzva, szaglálódva.

Először civakodó, marakodó kutyák hangját hallották, aztán férfiak torokhangjait, meg veszekedő asszonyok élesebb szavát és végre egy gyermek visitó, éles, panaszos sirását. A táborból nem lehetett látni mást, mint a bőrből való kunyhók terjengő tömegét, a tüz lángolását, melyet néha elfedtek az arra haladó testek és a füstöt, mely a csendes levegőben lassan csavarodott fölfelé. De orrukhoz elszállt az indián-tábor miriádnyi szaga, s olyan történetet mesélt, mely teljességgel érthetetlen volt Félszemü, de legkisebb részletéig érthető volt a nőstényfarkas előtt.

A nőstényfarkas különös módon izgatott volt és szimatolt, szimatolt egyre növekvő gyönyörüséggel. De vén Félszemü kételkedett. Elárulta elégedetlenségét és rábeszélő módon neki-nekiindult. A nőstényfarkas megfordult és orrával megérintette Félszemü nyakát, mintegy biztositva őt, aztán ujra a tábor szemléletébe merült. Valami ujfajta sóvárgás ült ki a képére, de ez nem az éhség sóvárgása volt. Átborzongott rajta a vágy, mely ösztökélte, hogy menjen előre, hadd legyen közelebb a tüzhöz, hadd uszuljon a többi kutyákkal együtt és elkerülje a belebotló emberek lábait.

Félszemü türelmetlenül mozgott mellette s a nőstényfarkast ujra elfogta régi nyugtalansága, ujra érezte annak parancsoló szükségét, hogy megtalálja, amit régóta keresett. Megfordult s nekiindult az erdőnek, Félszemü nagy megkönnyebbülésére, aki mindig előtte ügetett, mig csak be nem értek az erdő sürüjébe.

Amint igy osontak egymás mellett a holdfényben, nesztelenül, mint két árnyék, vad nyomára bukkantak a hóban. A nyomok még azon frissek voltak. Földnek szegezték orrukat, ugy szimatolták a hóban levő lábnyomokat. Félszemü szaladt elől, vigyázva, óvakodva, mögötte sarkában a párja. Széles talpukon bársonyos léptekkel haladtak a havon. Félszemü valami homályos fehérséget látott mozogni a fehér sikon. Suhanó járása eddig is gyors volt, de mi volt ez mostani gyorsaságához képest. Előtte szökelt az a halvány fehér folt, amit az imént felfedezett.

Egy keskeny csapáson futottak, melyet mindkét oldalán fiatal lúcfenyők szegélyeztek. A fákon tul látszott a fasor vége, mely egy kis holdvilágos tisztásra nyilt. Vén Félszemü jól láthatta a menekülő fehér alakot. Ugrásról-ugrásra tért nyert. Most megfogta. Még egy szökkenés és belevághatja a fogát. De ez a szökkenés nem történt meg. Magasan a levegőben, egyenesen fönt, ott ugrált a fehér alak, egy küzködő hónyul, ugrálva és szökelve, fantasztikus táncot lejtve a levegőben és nem szállva le soha a földre.

Félszemü a hirtelen ijedtség horkanásával ugrott vissza, lekuporodott a hóba, összehuzódott s fenyegetően morgott arra a félelmetes dologra, melyről nem tudta, mi lehet. De a nőstényfarkas hidegvérrel ugrott neki. Egy pillanatig habozott s aztán nekiugrott a táncoló hónyulnak. Ő is magasra ugrott, de nem érte el a zsákmányt s fogai érces koccanással, üresen csapódtak össze. Ujra és ujra szökelt.

Párja lassan fölegyenesedett és ügyelte a nőstényt. Amint a nőstényfarkas többször elhibázta az ugrást, Félszemü elégedetlenkedett s ő maga tett egy hatalmas ugrást fölfelé. Fogával átharapta a hónyulat és estében magával hozta a zsákmányt a földre. De ebben a percben gyanus recsegést hallott maga mellett és bámuló szemei csodálkozva látták, hogy egy fiatal lúcfenyő feléje hajlik, hogy megüsse őt. Állkapcsai elengedték a nyulat és ő visszaugrott, hogy elkerülje az ismeretlen veszedelmet, ajka felhuzódott fogáról, torkából horkantás tört elő, minden szál szőre felborzadt a dühtől és félelemtől. És ebben a pillanatban a fiatal fenyő kiegyenesitette karcsu testét s a hónyul ismét magasan táncolt a levegőben.

A nőstényfarkas haragudott és dühében Félszemü vállába vágta a fogát és Félszemü ijedten e váratlan támadás miatt, vadul visszavágott és még nagyobb ijedelmében beszakitotta a nőstényfarkas orrának oldalát. Hogy visszavágjon egy támadásra, épp oly váratlan volt Egyszemünek, mint a nőstényfarkasnak és a nőstényfarkas dühödt haraggal ment ujra párjának.

Félszemü ekkorra észrevette tévedését és megpróbálta kiengesztelni a haragvót. De a nőstényfarkas engesztelhetetlenül tovább folytatta támadását, mig Félszemü megadta magát sorsának s igy forgott körben, fejét eltartva haragvó párjától s nyakával fogva fel a nőstényfarkas éles fogainak büntetését.

Ezalatt a nyul tovább táncolt a levegőben. A nőstényfarkas leült a hóba és Félszemü jobban rettegve párjától, mint a titokzatos fiatal fenyőtől, a nyul felé szökelt. Visszaesett, fogai közt zsákmányával, egyre a fiatal fenyőre függesztve tekintetét. Mint először, a fenyő követte őt a földre. Lehajolt, hogy várja az elkerülhetetlen csapást s bár szőre felborzolódott, fogai szorosan tartották a zsákmányt. De a várt ütés nem zuhant le rá. A fenyő ugy maradt, föléje hajolva. Ha ő mozdult, a fenyő is megmoccant s Félszemü morgott rá összeszoritott fogai közül. Ha nyugton volt, a fenyő se mozdult és Félszemü ugy vélekedett, hogy ajánlatosabb nyugodtan maradni. De a nyul meleg vérét érezte szájában s ez jól esett neki.

A nőstényfarkas volt az, aki kiszabaditotta szerencsétlen helyzetéből. Elkapta tőle a nyulat s mialatt a fenyő fenyegetőleg ingadozott, hajladozott, hintálódzott fölötte, ő nyugodtan harapta le a nyul fejét. E percben a fenyő kiegyenesedett s nem fenyegette a farkasokat tovább, megmaradt abban a diszes és függőleges helyzetben, melyben természete szerint nőtt. A nőstényfarkas és Félszemü felkapták a nyulat, melyet a titokzatos fenyő fogott meg számukra.

Volt más csapás is, volt más fasor is, amelyekben nyulak kapálództak a levegőben. A farkas-pár megvizsgálta mindegyiket. A nőstényfarkas volt a vezető. Félszemü vizsgálódva és engedelmesen követte, megtanulva a hurkok kirablását és ez oly tudomány volt, melynek az elkövetkező napokban jó hasznát vette.

II. FEJEZET.
A barlang.

Két napon át ólálkodtak az indián-tábor közelében. Félszemü nyugtalan volt és haragos, de a tábor csalogatta a nőstényfarkast, aki sehogyse akart innen tágitani. De mikor egy reggel, épp a közelükben, puskalövés zaja hasitotta a levegőt s a golyó egy fa törzsének vágódott, alig pár hüvelyknyire Félszemü fejétől, – nem haboztak tovább, hanem hosszu, lebegő szökésekkel elillantak s gyors mérföldekkel hagyták maguk mögött a veszedelem helyét.

Nem mentek sokáig, talán egy pár napig. A nőstényfarkas igen elnehezedett és lassan járt. Egyszer, egy nyulat üldözve, melyet máskor könnyen utólérhetett volna, föladta a küzdelmet, leült és megpihent. Félszemü odament hozzá, de mikor szeliden megérintette nyakát az orrával, a nőstény oly dühödt gyorsasággal vágta belé a fogait, hogy Félszemü hátrahemperedett és mialatt azon igyekezett, hogy kikerülje párja éles fogait, ugyancsak szánalmas alaknak látszott. A nőstényfarkas ingerlékenyebb volt, mint valaha, Félszemü pedig egyre türelmesebbé és aggódóbbá vált. Végre a nőstényfarkas megtalálta azt, amit keresett néhány mérföldnyivel feljebb, egy keskeny folyó mentén, mely a nyári áradások idején a Mackenzie-folyóba ömlött, de ami most be volt fagyva egészen sziklás medre mélyéig: mozdulatlan fehér folyó forrásától a torkolatáig. A nőstényfarkas nehezen vonszolta magát, jóval előtte baktató párja mögött, mikor az előreugró magas agyagpart elé érkezett. Megfordult és ellépkedett fölötte. A tavaszi viharok s a hóolvadás alámosta a partot és valóságos barlangot vájt egy keskeny szükületből.

A barlang szájánál egy pár pillanatig várt s gondosan megnézte a falat. Aztán végigfutott a fal mentén, ott, ahol tömege hirtelen emelkedett ki a szelidebb vonalu tájból. Visszatérve a barlanghoz, belépett a keskeny nyiláson. Három rövid lépést hasmánt csuszva kellett megtennie, aztán a barlang fala kis, körülbelül hat lábnyi átmérőjü, kerek szobává tágult. A tetőbe csaknem beleütötte a fejét. A barlang száraz és kellemes hely volt. A nőstényfarkas kinos gonddal vizsgálgatta, mialatt Félszemü, aki már visszatért, a bejáratnál állott és türelmesen nézte őt. A nőstényfarkas földnek szegezte a fejét, orrával a földet szimatolva egy ponton, mely egész közel volt szorosan egymás mellett levő lábához, e pont körül egy párszor megfordult, aztán egy fáradt sóhajjal, mely nyögésnek is beillett volna, meggörbitette testét, lerakta fáradt lábait és ernyedten lefeküdt, fejjel a bejárat felé. Félszemü fülét hegyezve, hallgatódzva nevetett rá s a bejárat fehér világitásában a nőstényfarkas jól láthatta, amint vidáman és jóindulatuan csóválja bozontos farkát. Ő maga is, hegyes fülét fejéhez simitva, hátracsapta egy pillanatra, mialatt száját kitátotta és nyelve békésen lógott ki, igy mutatta meg, hogy tetszik neki ez a hely s hogy meg van elégedve.

Félszemü éhes volt. Ott feküdt a bejáratnál és aludt. Álma könnyü volt, hallása ébren figyelt a fényes világ felé, ahol az áprilisi nap sütött a hóra. Mialatt szunnyadt, fülébe lopódzott a folyóviz rejtett csörgésének gyönge susogása s ilyenkor fölkelt és feszülten figyelt. A nap visszatért és az ébredő Észak szava hivta őt. Az élet zsendülőben volt. A tavaszt lehetett érezni a levegőben, az élet növekedését a hó alatt; a nedvek keringését a fában, a bimbó fakadását, amik letörik a jégkéreg bilincseit.

Aggodalmas tekintetet vetett párjára, de a nőstényfarkas nem mutatott semmiféle szándékot a fölkelésre. Kifelé pillantott és ime, vagy féltucatnyi hómadár röppent el szeme előtt. Fölugrott, hogy nekiinduljon, aztán párjára nézett, lefeküdt és elszundikált. Éles és rövid éneklés hangja lopódzott fülébe. Egyszer, kétszer álmosan megdörzsölte orrát mancsaival. Aztán felébredt. Ime, épp az ő orra hegyénél, egy magányos szunyog dongott a levegőben. Teljesen kifejlett szunyog, mely valami száraz fában dermedten feküdt egész télen át s melyet most fölélesztett a nap. A hivásnak Félszemü nem tudott tovább ellenállni. Amellett éhes is volt.

Odacsuszott párjához s megpróbálta, hogy rávegye a fölkelésre. De a nőstényfarkas csak horkantott rá egyet s ő egyedül indult neki a ragyogó napsütésnek. A hó meglágyult lába alatt és nehézkessé tette az előrejutást. A folyó befagyott medrén haladt, ahol a hó, a fák árnyékától védetten, még kemény és kristályos volt. Nyolc óra hosszat haladt és a sötétségben még éhesebben tért haza, mint ahogy elindult.

Talált vadat, de nem fogta el. Az olvadó jégkéreg eltört alatta és ő meghemperedett, mialatt a hónyul oly könnyüszerrel futott át a jég felületén, mint valaha.

A barlang szájánál a gyanu hirtelen ijedtségével állt meg. Gyenge, idegen hangok hallatszottak belülről. Ezek a hangok nem az ő párjától származtak s valahogy, messziről, mégis ismerősök voltak. Óvatosan csuszott befelé, de a nőstényfarkas figyelmeztető horkantása megállitotta. Nem ijedt meg, de azért ügyelt, hogy megtartsa kettőjük között a távolságot. De figyelt a többi hangra, gyenge, tompa nyávogásra és ügyetlen vinnyogásra is.

Párja haragosan figyelmeztette és ő odább állt, karikába hajolt s a bejáratnál elaludt. Mikor megjött a reggel s halvány világossága behatolt a barlangba is, megint kutatni kezdett a félig-meddig ismerős hangok forrása után. Párjának figyelmeztető horkantásában valami ismeretlen hangot fedezett fel. Ez a féltékenység hangja volt és ő nagyon is vigyázott, hogy illő távolságban maradjon. Végre kitalálta. Testének egész hosszában, védelmező mancsai mögött, a nőstényfarkas öt kicsi, idegen, mozgó, eleven csomót tartogatott, nagyon gyenge, gyámoltalan kicsikéket, melyek vékony, gyenge hangon nyivákoltak és szemük még nem nyilt meg a világosság előtt. Félszemü meg volt lepve. Nem ez volt az első ilynemü eset, mely hosszu és sikerdus életében előfordult. Már többször megesett vele, de mindannyiszor épp olyan meglepetés volt ez számára, mint a legelső alkalommal.

A nőstényfarkas aggódva nézett reá s apró időközökben halkan morgott feléje, csak, ha az anyafarkas szemében a Félszemü közeledése nagyon is gyanusnak látszott, erősödött ez a morgás a nőstényfarkas torkában éles horkantássá. A nőstényfarkas saját emlékezetében nem volt semmi, ami félelmét támogatta volna, de ösztönében, mely magában foglalta minden farkasanya tapasztalatát, ott bujkált valami emlékezet azokról a farkasapákról, melyek felfalták saját ujszülött és jómaga-tehetetlen utódaikat. Ez az emlék félelemként jelentkezett benne s arra ösztönözte, hogy ne engedje tulságosan közel Félszemüt tulajdon porontyaihoz.

De itt nem volt semmiféle veszedelem. Vén Félszemü is érezte a sürgetését valami érzésnek, ami szintén a farkasatyák összességétől rászálló örökségrésze volt. Nem tünődött felette, nem jött zavarba emiatt. Ez az érzés itt volt, testének minden rostjában s a legtermészetesebb dolog volt a világon, hogy engedelmeskedjék ennek az érzésnek s hátat forditott ujszülött családjának, hogy ennivaló után eredjen.

Öt vagy hat mérföldnyire a barlangtól a folyó két ágra oszlott, ágai a hegyek között derékszögben váltak el egymástól. Itt, a folyó bal elágazását követve, Félszemü friss nyomra bukkant. Megszagolta s oly frissnek találta, hogy hirtelen lehasalt s abba az irányba figyelt, amerre a nyom elenyészett. Aztán meggondoltan megfordult s a folyó jobb elágazása mentén haladt tovább. A lábnyom sokkal nagyobb volt, mint tulajdon magáé és tudta, hogy ilyen lábak nyomán nem sok keresni valója lehet.

Félmérföldnyire haladhatott a jobbik elágazás mentén, mikor éles fülét rágcsáló fogak nesze ütötte meg. Lopva lépegetett a zsákmány felé. Egy sündisznó ágaskodott egy fa mellett s a fa kérgén a foga élességét próbálgatta. Félszemü óvatosan, de reménytelenül közeledett. Ösmerte ezt a fajtát, noha sohse találkozott még vele ilyen messze északon és soha, egész hosszu életén keresztül, a sündisznó nem szolgált neki eledelül. De már régóta tudta, hogy van olyan dolog is, amit ugy hivnak: Véletlen vagy Alkalom s egyre közelebb huzódott a sündisznóhoz. Nem lehet sohse előre tudni, mi történhetik, mert élő dolgokkal mindig másképp esik meg minden, mint ahogy kiszámithatjuk.

A sündisznó gombolyaggá zsugorodott össze, hosszu, éles tűket meresztve minden oldal felé, ami meghiusitotta a támadást. Ifjuságában, fiatal éveiben Félszemü egyszer nagyon is közelről talált megszimatolni egy ilyen látszólag jómaga-tehetetlen tüskés gömböt, mikor a tüskés farok hirtelen a képébe csapott. Egy tüskét magával vitt az orrában, ahol az hetekig megmaradt, mint izzó parázs, mig végre megszabadult tőle. Azért most kényelmesen hasmánt lefeküdt, orrával egy lábnyi távolságban – és nem is egyirányban – a faroktól. Igy várt, tökéletes nyugalomban. Nem lehessen tudni. Történhetik valami. Talán a sündisznó kiegyenesedik. Talán alkalom adódik arra, hogy karmának egy ügyes szakitásával felhasitsa a sündisznó lágy és óvatlan hasát.

De félóra multán fölkelt, mérgében morogva a mozdulatlan gombolyagra és eltávozott. Nagyon is sokszor várt hiába arra, hogy a sündisznó kiegyenesedjék, semhogy tovább is vesztegette volna rá az idejét. Továbbment a folyó jobb ága mentén. A nap előrehaladt és még semmi zsákmányt nem talált.

Az apaság fölébredt ösztöne még erősebben uralkodott rajta. Kell, hogy ennivalót találjon. A délután folyamán egy hófajdra bukkant. Épp a sürüből lépett ki, mikor szemtől-szembe találta magát ezzel a buta madárral. Egy fadarabon ült, alig egy lábnyira orra előtt. Mindegyik látta a másikat. A madár riadtan próbált fölemelkedni, de a farkas leütötte a mancsával, a földre taposta, ráugrott és belevágta a fogát, mikor a madár vergődött a hóban s megpróbált fölemelkedni a levegőbe. Fogai belevágódtak a gyenge husba, a törékeny csontokba és enni kezdett. Aztán emlékezett, megfordult s hazafelé ment, fogai közt tartva a madarat.

Egy mérfölddel az elágazás fölött, bársonytalpon futva szokása szerint, mint egy suhanó árnyék, aki vigyázatosan kémleli az ut minden fordulóját és részletét, ismét rábukkant azokra a hatalmas lábnyomokra, melyeket már reggel is fölfedezett. Minthogy a nyomok az ő utján vezettek végig, követte a nyomokat, elkészülten arra, hogy a nyomok gazdájával a folyó minden fordulásánál találkozhatik. A folyó egy szokatlanul éles kanyarulatánál egy szikla sarkából óvatosan kidugta a fejét s fürkésző szemei elé olyan látvány tárult, ami arra késztette, hogy tüstént lehasaljon a földre. A nyomok gazdája volt, egy óriási nőstényhiuz. A hiuz is a földön hasalt, mint ahogy ő is hasalt már ezen a napon, a szorosan összegombolyodott tüskegombolyag előtt. Ha Félszemü mostanáig suhanó árnyék volt, mostantól kezdve ennek az árnyéknak csak a szelleme lett, amint csuszott és forgott, hogy szélmentében álljon e hallgató és mozdulatlan pártól.

Lefeküdt a hóba, maga mellé téve a hófajdot, s egy alacsony lúcfenyő tűlevelei közül fürkészte ezt az életre-halálra menő játékot maga előtt, a várakozó hiuz és a várakozó sündisznó: mindkettő tele volt az élet vágyával. És – ez volt az érdekessége a játéknak – az egyikben az élet parancsa az volt, hogy megegye a másikat, a másikban pedig az, hogy ne hagyja megenni magát. Ezalatt vén Félszemü, a rejtekhelyen kuksolva, maga is eljátszotta a játékban a szerepét, a véletlen valamely szeszélyére várva, ami zsákmányhoz juttatja, mert nála meg ez volt az élet utja-módja.

Eltelt egy félóra, egy óra és nem történt semmi sem. A tüskegombolyag mozdulatlan volt, mint egy darab kő, a hiuz dermedt volt, mint a márvány és vén Félszemü csendes volt, akár egy halott. Pedig mind a három állatban szinte kinosan feszült az élet és sohasem voltak elevenebbek, mint most, látszólagos dermedtségükben.

Félszemü könnyedén megmozdult és növekvő élénkséggel vizsgálódott. Készülőben volt valami. A sündisznó végre azt gondolta magában, hogy üldözője eltávozott. Lassan, óvatosan kezdte kiegyenesiteni áthatolhatatlan fegyverzetét.

A veszedelemnek semmiféle érzete nem reszkettette meg. Lassan-lassan a felborzadt gombolyag lesimult és kiegyenesedett. Félszemü figyelt s egyszerre érezte, hogy összefut a nyál a szájában s a nyál önkéntelenül is kicsordult szájából az eleven hus láttára, mely, ime, mint valami izletes lakoma, ott terül el előtte.

A sündisznó még nem nyujtózkodott ki egészen, mikor meglátta ellenfelét. Ebben a pillanatban a hiuz rácsapott. A csapás gyors volt, akár a villámlás. A mancs éles karmaival lecsapott a lágy hasra és gyors, szakitó mozdulattal huzódott vissza. Ha a sündisznó már egészen kinyujtózott volna, vagy nem vette volna észre a másodperc egy töredékrészével előbb, hogy a csapás leszállni készül rá, a hiuz mancsa minden sérelem nélkül huzódhatott volna vissza. De igy a farok egy oldalütése a visszahuzásnál jó csomó tüskét ültetett a hiuz talpába.

Minden egyszerre történt: a csapás, a visszacsapás, a sündisznó halálos visitása, az óriás macska nyávogása a hirtelen és váratlan sebzés miatt. Félszemü félig fölemelkedett izgalmában, fülét hegyezve, farkát magasra tartva és csóválva maga mögött. A harag elvette a hiuz eszét. Vadul ráugrott arra, ami megsebezte őt. De a sündisznó nyivákolva és nyögve, elszakadt izmait próbálva összehuzni védő gombolyaggá, még egyszer rávágott farkával és az óriás macska megint megsebesülve, ijedten és meglepetten nyávogott. Nyávogva futott el, orrán ugy meredeztek a tüskék, mint egy óriási gombostűpárnán. Mancsával dörzsölte, hogy eltávolitsa e tüzes, égető töviseket, majd a hóba dugta, ágakhoz, gallyakhoz dörzsölte, mindig tovább-tovább ugrálva, majd előre, majd oldalt, föl és le, a félelem és fájdalom őrületében.

Folytonosan nyávogott és rövid farkával jobbra-balra osztogatta a gyors, erőszakos ütéseket. Most abbahagyta a bohóskodást és egy kis időre megnyugodott. Félszemü figyelt. És szőre önkéntelenül is felborzolódott hátán, mikor a hiuz minden figyelmeztető jel nélkül, hirtelen felugrott, rettenetes hosszu nyávogást hallatva. Aztán elszökellt, felfelé a csapáson, minden ugrásnál rettentő nyávogásban törve ki.

Félszemü nem merészkedett addig elő, mig a hiuz lármája el nem halkult és el nem halt a messzeségben. Oly óvatosan lépegetett, mintha a hó véges-végig meredező sündisznótüskével lenne kirakva, készen arra, hogy talpa lágy husába hatoljanak, közeledését a sündisznó dühös sivitással és hosszu fogainak csattogtatásával fogadta. Megpróbált megint összegömbölyödni, de izmai jobban meg voltak szaggatva, semhogy a régi, tömör gombolyaggá tudták volna összehuzni testét. Vére bőven ömlött. A hiuz csaknem kettészakitotta.

Félszemü belefetyelte a véráztatta havat, falta, rágta, nyelte. Jól esett neki ez az étvágygerjesztő falat, mely hatalmasan növelte éhségét, de sokkal öregebb volt, sokkal régebben volt a világon, semhogy sietett volna. Várt. Lefeküdt és várt, mialatt a sün fogát csikorgatta, nyögött, sóhajtott s időnkint éles, rövid nyivákolást hallatott. Nemsokára Félszemü észrevette, hogy a sün tüskéi lesimulnak s az állatot nagy rázkódás reszketteti meg. A reszketésnek hamar vége lett. A hosszu fogak még egyszer összecsattantak. Aztán minden tüske lesimult, a test elernyedt és nem mozdult többet.

Ideges, rángatódzó lábával Félszemü egész hosszában kinyujtóztatta a sün testét s a hátára forditotta. Nem történt semmi. Egész biztosan halott volt. Figyelmesen vizsgálta egy percig, aztán óvatosan szájába kapva, a folyó felé indult, félig cipelte, félig maga után huzta a sün testét, fejét féloldalra hajtva, nehogy belépjen a tüskés tömegbe. Egyszerre eszébe jutott valami s elejtette terhét, odament, ahová a hófajdot rejtette. Egy percig sem habozott. Nagyon jól tudta, mit kell tennie és ezt azonnal meg is tette. Felfalta a hófajdot, aztán visszatért zsákmányához.

Mikor barlangjához hurcolta terhét s a nőstényfarkas megvizsgálta azt, a farkasanya feléje tartotta orrát és könnyedén megnyalta párja nyakát. A másik pillanatban már figyelmeztette, hogy ne álljon olyan közel a kis porontyokhoz, de horkantása nem volt olyan nyers, mint egyébkor és inkább magyarázó volt, mint fenyegető. Már nem féltette olyan nagyon kölykeit az apjuktól. Félszemü ugy viselkedett, amint egy farkasatyához illett s nem árult el szentségtörő kivánságot aziránt, hogy felfalja tulajdon kölykeit.

III. FEJEZET.
A szürke farkaskölyök.

Nem hasonlitott testvéreihez. Amazok bundáján már látszott a vöröses árnyalat, melyet anyjuktól örököltek, mig ő, különösen szinben, apjára ütött. Ő volt az egyetlen szürke kölyök a fészekaljában. Igazi farkasvér volt, olyan mint farkasősei, jobban mondva éppen olyan, mint Félszemü, azzal a különbséggel, hogy neki két szeme volt, apjának pedig csak egy.

Még alig hogy nyitva volt a szeme, máris különös tisztasággal látott vele. És mig a szeme csukva volt, máris érzett, izlelt, szagolt. Ösmerte két him- és két nőtestvérét s kezdett játszani velük különös gyenge és ügyetlen módon, sőt már veszekedtek is. Kis torkában különös reszelős hang támadt, a morgás előfutárja, amint mindenáron dühbe akarta hozni magát. És jóval azelőtt, hogy a szeme kinyilt volna, tapintás, izlés és szaglás utján már ösmerte az anyját, mint a melegség, gyöngédség és folyékony táplálék eleven forrását. Tudta, hogy anyjának gyengéd, hizelgő nyelve van, amelyik simogatta őt, valahányszor kicsi, lágy testéhez ért s amelyik kényszeritette őt, hogy anyjához fészkelődjék s amelyik álomba parancsolta őt.

Életének első hónapja csaknem tisztán alvással telt el, de, mióta lát, már sokszor sokáig fenn volt s kezdi jól ismerni az egész világot. Ez a világ homályos volt, de ő ezt nem tudta, mert nem ösmert más világot. Világa csak homályosan volt megvilágitva, de szemei sohasem szoktak meg más világosságot. A világa nagyon kicsike volt. A barlang falainál végződött, de ő nem tudta, hogy ennél nagyobb világ is van, sohasem busult létének szük korlátai miatt.

De korán észrevette, hogy e világnak egyik fala különbözik a többitől. Ez volt a barlang bejárata s a világosság forrása. Még akkor észrevette, hogy ez a fal különbözik a többitől, mikor még nem volt gondolata és öntudatos akarata. Már akkor ellenállhatatlanul vonzotta, mielőtt valaha látta, vagy szeme kinyilt volna. A világosság behatolt lezárt szempilláin keresztül és szeme és szemidege előtt kicsi, szikraszerü, melegszinü, különös foltok játszadoztak. Testének élete, testének minden rostja, az élet, mely testének igazi lényege volt és ami független volt személyes életétől, sóvárgott a fény után és késztette testét a világosság felé, mint ahogy a növény bámulatosan tudós kémiája készteti a növényt a nap felé.

Mindig, mielőtt még öntudatos élete megkezdődött volna, ösztönszerüen csuszott a barlang szája elé és kis testvérei egyek voltak vele e szándékban. Soha, életüknek ebben a szakában, nem csusztak a barlang hátsó falának sötét zugai felé. A világosság ugy vonzotta őket, mintha növények lettek volna; az élet kémiája, mely alkotta őket, ugy követelte a világosságot, mint az élet első feltételét; és gyönge kis porontytestük szőlőindaként, vakon, vegyi vonzásban kuszott a fény felé. Később, mikor egyéniségük kifejlődött és öntudatosan éreztek vágyat és kivánságot, a fény vonzóereje még növekedett. Mindig a barlang szája elé csusztak-másztak, mig csak anyjuk vissza nem kergette őket.

Igy tanulta meg a szürke farkaskölyök, hogy anyjának egyéb tulajdonsága is van, mint hizelkedő, szelid nyelve. A fény felé való makacs csuszkálás közben tanulta meg, hogy anyjának orra is van, melynek erős taszitásával dorgálta meg őket, később megismerkedett az anyja mancsával is, mely földre dobta, meghengergette őt gyors, de nem tulerős, kiszámitott ütésekkel. Igy tanulta meg, hogy mi a fájdalom, de igy tanulta meg azt is, hogy kerülje ki a fájdalmat, először ugy, hogy ne vegye magára a kockázatát és másodszor, ha magára vette a kockázatot, félreugorjon vagy visszavonuljon a büntetés elől. Ezek már öntudatos mozdulatok voltak és a világról való fogalmainak első következményei. Ezelőtt gépiesen huzódott vissza a fájdalomtól, mint ahogy gépiesen huzódott a világosság felé. Ezután azért huzódott vissza a fájdalomtól, mert tudta, hogy az fájdalom.

Dühös kis kölyök volt. Ilyenek voltak a testvérei is. Ilyeneknek kellett lenniök. A szürke kölyök husevő állat volt. Husölők és husevők fajából származott. Apja és anyja pusztán husból éltek. A tej, amit életlángja első fellobbanásakor szivott, olyan tej volt, ami egyenesen husból változott át és most, egyhónapos korában, mikor szeme még csak egy hete, hogy kinyilt, már ő maga is evett hust, – hust, amit anyja összerágott, félig megemésztett számukra, öt éhes farkaskölyök számára, akiket teje már nem tudott kielégiteni.

De mindenik között ő volt a legnagyobb betyár. Hangosabban morgott, mint akármelyik a kis testvérek közül. Apró mérgelődése borzasztóbb igyekezett lenni, mint a többié. Ő tanulta meg legelőször, hogy kell a testvérkét ügyes mancsaival meghempergetni. És ő volt az első, aki megharapta kölyöktestvérének a fülét és huzta, vonta, rázta s morgott szorosan összecsukott állkapcsa mögül. És ő okozta a legtöbb vesződséget, mikor anyjuk vissza akarta tartani porontyait a barlang nyilásától.

A fény varázsa a szürke kölyök szemében napról-napra növekedett. Örökösen rőfnyi hosszu kirándulásokat tervezgettek a barlang szája felé s anyjuk örökösen visszakergette őket onnan. De a szürke kölyök nem tudta, hogy a barlang szája bejárat. Nem tudott semmit a bejáratokról, utakról, melyek egyik helyről a másikra vezetnek. Nem ösmert más helyet, még kevésbé olyan utat, mely oda vezethetett volna.

És igy az ő szemében a barlang bejárata fal volt, a világosság fala. Mint a nap a külső világ lakójának, e fal az ő világának napja volt. Vonzotta őt, mint ahogy a gyertya lángja vonzza a molylepkét. Mindig arrafelé törekedett. Az élet, mely oly gyorsan növekedett benne, folytonosan a világosság felé ösztökélte. Az élet, mely benne rejtőzött, tudta, hogy ez az egyetlen kivezető ut, az ut, amelyet neki járnia kell.

Volt valami különös dolog a világosság fala körül. Apja (már tudta, hogy apja e világ másik lakója, anyjához hasonló teremtmény, a világosság közelében alszik s ő hozza az ennivalót) egyenesen nekimegy a világos falnak és eltünik. A szürke kölyök sehogyse tudta ezt megérteni. Bár anyja sohasem engedte meg, hogy közel menjenek ehhez a falhoz, a többi falat ösmerte, gyakran közeledett a többi falhoz, amelynél gyenge kis orra erős ellenállással találkozott. Ez fájt. És egy pár próba után nem közeledett a falakhoz. Anélkül, hogy gondolkozott volna, apjának eltünését épp oly sajátosságnak kezdte tartani, mint ahogy a tej és a félig megemésztett hus anyjának sajátossága volt.

Valójában a szürke kölyöknek nem adatott meg a gondolkozás, legalább is nem az a módja, mely szerint az ember gondolkozik. Elméje homályos módon dolgozott. De következtetései oly élesek és határozottak voltak, akár az emberé. Többnyire elfogadta a dolgokat, amint voltak, anélkül, hogy tünődött volna a hogyanján és a miértjén. A valóságban ez nem volt más, mint osztályozás. Sohsem törte azon a fejét: miért történik valami dolog. Hogyan történik valami, ez kielégitette őt. És igy, miután egy párszor beleütötte a falba az orrát, belenyugodott abba, hogy ő nem tud eltünni a falon keresztül. Épp ily módon fogadta el azt, hogy apja el tud tünni a falon keresztül. De azzal éppen nem törődött, hogy kitalálja, mi a különbség apja és ő maga között. A logika és fizika nem tartozott elméjének működéséhez.

Mint a Vadon valamennyi teremtménye, korán megismerkedett az éhséggel. Eljött az az idő, mikor nemcsak a hus fogyott ki, hanem a tej is elapadt anyjának emlőiből. Eleinte a kölykök nyivákoltak és kiabáltak, de legnagyobbrészt aludtak. Nemsokára az éhség aléltságába estek. Vége volt a civódásnak, veszekedéseknek, apró dühöngéseknek és a morgás kisérleteinek; a világos fal felé való merészkedés is megszünt. A kölykök aludtak, mialatt az élet csak pislákolt bennük és kialudni készült.

Félszemü kétségbe volt esve. Széltire-hosszára elkalandozott és alig aludt valamit a barlangban, mely örömtelenné és nyomorulttá vált. A nőstényfarkas is elhagyta porontyait és elment zsákmány után. A kölykök születése után következő napokban Félszemü gyakran felkereste az indián-tábor környékét, hogy megrabolja hálóikat, de amint olvadt a hó s megindultak a folyók, az indián-tábor felkerekedett s az élelemszerzésnek ez a forrása kiapadt.

Mikor a szürke kölyök magához tért és megint érdeklődéssel nézte a fehér falat, ugy találta, hogy a világ népessége megfogyatkozott. Csak egy kis nősténytestvérkéje maradt. A többiek eltüntek. Mikor megerősödött, egymagában kellett játszogatnia, mert testvérkéje nem emelte fel többé a fejét és nem mozdult többé. A szürke kölyök kicsiny teste nekigömbölyödött az eledeltől, de az eledel későn érkezett a kis testvérke számára. A kis testvérke aludt, egyre aludt, picinyke csontváz, melyet betakart a bőre s melyben az élet alig-alig pislogott, végre egészen kialudt.

Aztán eljött az az idő, mikor a szürke kölyök nem látta többé apját megjelenni és eltünni a fal mögött, sem lefeküdni, hogy a barlang bejáratánál aludjék. Ez a második és kevésbé kegyetlen éhinség végén történt. A farkasanya tudta, hogy Félszemü miért nem jön vissza, de nem volt rá módja, hogy elmondja a szürke kölyöknek, amit látott. Maga is hus után vadászva, a folyó bal ága mentén, ahol a hiuz lakik, követte Félszemü egynapos lábnyomait és megtalálta őt, vagyis ami belőle maradt, a csapás végénél. Számtalan nyoma volt itt a küzdelemnek, melyet megvivtak s melynek végén a győztes hiuz visszahuzódott barlangjába. Mielőtt elment volna, a nőstényfarkas ezt a barlangot is felfedezte, de a jelek azt mondták neki, hogy a hiuz benn van s a farkas nem merészkedett a barlangba.

Ezutáni vadászataiban a farkasanya mindig elkerülte a folyó bal ágát. Mert tudta, hogy a hiuz barlangjában egy fészekalja kölyök van és tudta, hogy a hiuz dühös, rettentő haragu teremtés és borzasztó ellenfél. Jó dolog volt, mikor egy féltucatnyi farkas üldözte a hiuzt és fölkergette a fára, ahol a hiuz prüsszögött és szőrét borzolta, de más dolog volt szembeszállni egy magányos farkasnak a hiuzzal, különösen, ha a hiuznak egy csomó éhes kölyök élt a nyakán.

De a Vadon Vadon és az anyaság anyaság marad, dühödt védelmezője magzatának vadonon innen, vagy tul. És eljövendőben volt az idő, mikor a farkasanya, szürke kölykének kedvéért odamerészkedett a folyó bal elágazásához, a sziklabarlanghoz és a hiuz haragjához.

IV. FEJEZET.
A nagyvilág fala.

Ebben az időben, mikor anyja kezdte elhagyogatni a barlangot a vadászat kedvéért, a farkaskölyök megtanulta a törvényt, mely megtiltotta neki, hogy a barlang nyilásához közeledjék. Nemcsupán anyja orrának és mancsának számos ütése erőltette rá ezt a törvényt, hanem a félelem ösztöne, mely kifejlődőben volt benne. Noha rövid barlangi életében nem találkozott semmivel, amitől félnie kellett volna. De a félelem benne volt. Távoli őseinek ezernyi-ezer életéből származott le rá. Örökség volt ez, melyet egyenesen Félszemütől és a nőstényfarkastól kapott; de viszont ezekre is az előttük élt farkasivadékokról szállott. Félelem! a Vadonnak ez az öröksége, melyet egyetlen állata sem kerülhet el és nem cserélhet el egy tál vastag ételért.

És igy a szürke kölyök is ismerte a félelmet, noha azt nem tudhatta, hogy milyen bordában szőtték. Valószinüleg ugy fogadta ezt, mint az életnek valamilyen korlátozását. Mert azt már tudta, hogy vannak korlátozások. Ösmerte az éhséget s mikor éhségét nem tudta csillapitani, korlátozást érzett. A barlang falának kemény ellenállása, anyja orrának hirtelen döfése, mancsának földreteperő ütése, az éhinségek kielégitetlen éhsége megtanitották rá, hogy az élet nem merő szabadság, hogy az élet mellett ott van a korlátozás és a fékentartás. Ez a korlátozás és fékentartás: törvény. Ezeknek engedelmeskedni annyit jelent, mint elkerülni a fájdalmat és boldognak lenni.

Nem ugy okoskodott e kérdések felett, mint ahogy azt egy ember tette volna. Csupán osztályozta a dolgokat, melyek sértenek s amelyek nem sértenek. Ez osztályozás után elkerült mindent, ami fájdalmat okozhatott volna: a korlátozásokat, a megtartóztatásokat, hogy örülhessen az élet teljesüléseinek és örömeinek.

És igy történt, hogy ama törvény értelmében, melyre anyja tanitotta s melyet amaz ismeretlen és névtelen valami, a félelem, parancsolt rá, a szürke kölyök távoltartotta magát a barlang bejáratától. Az maradt továbbra is, ami eddig volt: a világosság fehér fala. Mig anyja oda volt, a szürke kölyök csaknem mindig aludt, de azokban a rövid időközökben is, mig fenn volt, nagyon csöndesen viselkedett s elnyomott minden vinnyogást, mely torkát csiklandozta és kitörni készült belőle.

Egyszer, ébren fekve, valami különös zajt hallott a fehér fal felől. Nem tudta, hogy, remegve saját merészségétől, egy torkos borz áll odakünn s óvatosan szimatolja, mi lehet a barlang mélyében. A kölyök csak annyit tudott, hogy idegen szagot, valami osztályozatlant, tehát ismeretlen s ennélfogva rettenetes dolgot érez, mert az ismeretlen mindig főeleme a félelemnek.

A szürke kölyök hátának szőre felborzadt, de csendben borzadt fel. Honnan tudta a kölyök, hogy amit megszimatolt, az olyasvalami, amitől fel kell szőrének borzadnia? Ennek a tudása nem született vele és a félelem, mely kiült minden vonására, nem az ő tulajdon személyes életében leli magyarázatát.

A félelem egy másik ösztönnel társult, az elrejtőzésével. A kölyök a megrettenés valóságos őrületében volt, mégis moccanás és hang nélkül feküdt, belekövesülve a mozdulatlanságba: minden külső jel szerint élettelenül. Anyja, hazajövet, orditott, mikor megszimatolta a torkos borz nyomát s hazaérve barlangjába, az öröm tulságával nyalogatta és szagolgatta körül fiát. És a szürke kölyök valamilyen uton-módon megértette, hogy nagy veszedelemtől szabadult meg.

De a félelmen kivül még más erők is működtek a farkasfiókban, legerősebb ezek között a fejlődése. Ösztön és törvény engedelmességre késztették. A fejlődés engedetlenséget követelt. Anyja és a félelem kényszeritették, hogy távol tartsa magát a fehér faltól. A fejlődés élet és az élet végzete, hogy világosság felé törekedjék. Nem volt gát, ami elrekeszthette volna az életnek árját, ami növekedett benne, növekedett minden falat hussal, amit megevett, minden egyes lélegzettel, amit beszivott. Végre, egy napon, a félelmet és engedelmességet legázolta az élet előretörése és a kölyök csuszott-mászott a bejárat felé.

Minden más fallal ellentétben, melyet eddig ismert, ez a fal, amint közeledett hozzá, egyre távolodott tőle. Semmiféle kemény felület nem ütődött gyenge kis orrahegyéhez, melyet próbálkozva tologatott egyre előre. A fal anyaga oly engedékeny és áthatolhatónak tetszett, mint a világosság maga. És ha az volt, aminek az ő szemeiben látszott, akkor belépett abba, amit ő falnak tartott és megfürdött abban az anyagban, mely alkotta azt.

Ez megrészegitő volt. Keresztülcsuszott valami tömörségen. A világosság mind fényesebb lett. A félelem visszafelé hajtotta, a fejlődés előre. Hirtelen ott találta magát a barlang szájánál. A fal, melyről azt hitte, hogy benne van, hirtelen visszaugrott előtte mérhetetlen messzeségbe. A fény kápráztatóan világossá vált. A szürke kölyök szeme elkáprázott bele. A tér hirtelen és rettentő kitágulása is megszéditette. Szemei önkénytelenül alkalmazkodtak a fényhez, látni iparkodva a megnövekedett távolság formáit. Először nem is látta a falat. Aztán egyszerre észrevette megint, de a fal most különösen távolinak látszott. Azonkivül meg is változott. Most tarkára festett fal volt, melyen látszottak a folyót szegélyező fák, a szemben levő hegység a fák fölé tornyosult, a hegyeken is tulért az ég kékje.

Hirtelen nagy félelem szállta meg. Ez nagyon is sok volt a rettentő ismeretlenből. Lehasalt a barlang küszöbénél és onnan bámulta a világot. Nagyon félt. A világ ismeretlen, tehát ellenséges volt az ő szemében. S ezért szőre felborzadt a hátán, inyét felvonta s gyönge kisérletet tett egy vad és megfélemlitő horkantásra. Törpeségében és félelmében megfenyegette és harcra hivta ki az egész széles világot.

Semmi sem történt. Tovább bámult és közben megfeledkezett a horkantásról is. Elfelejtkezett a félelméről is. Egy időre a növekedés megszalasztotta a félelmet s a növekvés a kiváncsiság álarcában mutatkozott. Kezdte észrevenni a közeli tárgyakat, a folyó egy szabad részletét, mely csillogott a napsütésben, a korhadt fenyőfát, mely a lejtő aljában állott, a lejtőt magát, mely egyenesen felkapaszkodott hozzá s ott szünt meg, két lépésnyire a barlang szájától, ahol ő hasalt.

A szürke kölyök eddig mindig sima talajon élt. Soha nem érezte a fájdalmat, ami a leeséssel jár. Nem tudta, mit tesz az: leesni. És ezért merészen lépett ki a szabadba. Hátsó lába még a barlang küszöbén volt és igy fejére, aztán hátára esett. A föld keményen ütődött orrához, amitől jajgatni kezdett. Aztán bukfencezve lehemperedett a lejtőn. Páni félelem vett rajta erőt. Az Ismeretlen végre is utólérte és kegyetlenül megragadta s azon volt, hogy valami rettentő fájdalommal sujtsa őt. A fejlődést most megszalasztotta a félelem és a kölyök visitott, mint akármelyik megijedt kis baba.

Az Ismeretlen, nem tudhatni miféle rettentő fájdalmas célra, hatalmába keritette és a kis kölyök visitott szakadatlanul. Más volt ez, mint mikor dermedt félelemben hasalt a barlang mélyén, mialatt az ismeretlen veszedelem a közelében ólálkodott. Most, hogy az ismeretlen a körmei közé kapta, a hallgatás már nem vezethetett jóra; aztán meg nem is a félelem, hanem a megrettenés rémülete járta át.

De a lejtő mind lankásabb lett s az alját sürü fü lepte el. A szürke kölyök nem gurult tovább. Mikor megállt, még egy utolsó, kétségbeesett visitást és hosszu, vinnyogó jajgatást hallatott. Aztán, mintha ez lett volna örökké a dolgok rendje s mintha már életében ezerszer meg ezerszer tisztálkodott volna, nekiállt s kezdte lenyalogatni a bundájára ragadt száraz agyagot.

Eztán fölült és maga köré bámult, mint ahogy bámulna az az első ember, aki a Mars csillagra jut. A farkaskölyök keresztül törte világának falát és itt volt, még pedig minden sebesülés nélkül. De a Marsba jutott ember kevesebb csodálkozást árult volna el, mint ő. Minden előljáró tudomány nélkül, minden arravaló előzetes figyelmeztetés nélkül, hogy ilyesmi is van, egy teljesen ismeretlen világ felfedezőjeként találta itt magát.

Most, hogy a rettentő ismeretlen eleresztette, megfeledkezett arról, hogy az ismeretlen veszedelemmel is fenyegetheti. Csak merő kiváncsiságot érzett a körülötte fekvő dolgok iránt. Megvizsgálta a füvet maga körül, a mohát, mely ott zöldelt mellette s a korhadt fenyőfa halott törzsét, mely egy szabad hely szélén, más fák között állott. Egy mókus, mely a fa alja körül futkározott, egyenesen szembe jött vele s roppant megijesztette. Lehasalt és horkantott. De a mókus épp ugy félt, mint ő. Felfutott a fára s biztos magasból csattogott le rá vadul.

Ez visszaadta a kölyök bátorságát s noha egy harkály, amivel ezután találkozott, megriasztotta, mégis bizalommal folytatta utját. Akkora volt az önbizalma, hogy mikor egy szajkó vakmerően szembeszállt vele, játékos kis mancsával feléje kapott. A merészségének következménye egy éles vágás volt, amit orrára kapott s amitől megint lelapult és keservesen nyivákolt. Ez a lárma több volt, mint amennyit a szajkó elviselhetett s a repülésben keresett menedéket.

A kölyök sokat tanult. Homályos kis elméje öntudatlanul is osztályozni kezdett. Vannak élő és élettelen dolgok. Az élőkre vigyázni kell. Az élettelen dolgok mind egy helyben maradnak; de az élő dolgok mozognak és nem lehet tudni, mi telhetik ki tőlük. Amit tőlük várni lehetett, az mind váratlan volt s erre a váratlanra elő kellett készülnie.

Nagyon gyámoltalanul haladt. Mindenbe beleakadt. Az ág, amiről azt gondolta, hogy még messze van, a következő pillanatban orron csapta, vagy végiggereblyézte bordáit.

A talaj mindenütt egyenetlen volt. Néha keresztüllépett valamin és megütötte az orrát, néha belebotlott valamibe és megütötte a lábát. Voltak kövek, kavicsok, amik kifordultak lába alól, amint rájuk lépett. Ebből megtanulta, hogy az élettelen dolgok sincsenek mindig abban a mozdulatlan nyugalmi állapotban, mint ahogy ő azt a barlangban megszokta; megtanulta azt is, hogy kisebb élettelen dolgok könnyebben fordulnak meg és esnek le, mint a nagyok. Minden balesetből tanult. Mennél tovább sétált, annál ügyesebben sétált. Alkalmazkodott a környezethez. Megtanulta kiszámitani saját izmainak mozgását, hogy megismerje teljesitő képességük határát, megtanulta a távolságok mérését a tárgyak s végül a tárgyak és önmaga között.

A kezdők szerencséje kedvezett neki. Ragadozónak születvén (noha maga sem tudott róla), első zsákmányoló utján, barlangjának közvetlen közelében, ravaszul elhelyezett hófajd-fészekre bukkant. Egyenesen beleesett. Éppen egy kidőlt fenyőtörzsön próbált végigmennni. A korhadt kéreg letört alatta s kétségbeesett jajgatással lezuhant egy alacsony bokor levelein és gallyain keresztül s a bokor tövén, a földön, egy fészekben hét hófajdcsirke közt találta magát.

A csirkék lármáztak s ez az első percben megfélemlitette a farkaskölyköt. Aztán észrevette, hogy ezek a csirkék nagyon is kicsinyek s ettől merészebbé vált. A csirkék mozogtak. Mancsát rátette egyikre, amitől az még elevenebben mozgott. Ez tetszett neki. Megszagolta. Szájába vette. A csirke kapálódzott s megsértette a nyelvét. Ebben a pillanatban tudatára jött annak, hogy éhes. Szája összecsukódott. Törékeny csontok ropogtak és meleg vér öntötte el a száját. A vérnek jó ize volt. Hus volt ez, hus, ugyanolyan, amilyent anyja adott neki, csakhogy ez még élt fogai között s annál jobban izlett neki. Megette a hófajdot. Meg sem állt az evésben, mig fel nem falta az egész fészekalját. Aztán megnyalogatta a pofáját, épp ugy, mint az anyja szokta s megpróbált kibujni a bokor alól.

Valami szárnyas forgószéllel találkozott. Megzavarva és megvakulva állott a dühös szárnyak csapkodása és rohanása alatt. Fejét mancsa közé dugta és jajgatott. A csapások erősödtek. A hófajdanya dühöngött. Erre a kölyök is dühbe jött. Fölkelt, horkantva, ütögetve mancsaival. Apró kis fogait belevágta a hófajd szárnyába és huzta, vonta a madarat makacsul. A hófajd küzködött vele, az ütések valóságos záporát zuditva rá szabad szárnyával. Ez volt a kölyök első csatája. Gőgös volt, büszke és felfuvalkodott. Nem akart tudni semmit az ismeretlenről. (Az ismeretlen egyszerre elpárolgott fejéből.) Most már nem félt semmitől. Harcolt, nekiment annak az eleven valaminek, amely megütötte őt. És aztán: ez az eleven valami nem volt egyéb, mint hus. Kéj volt megölni őt. Épp most pusztitott el apró, eleven lényeket. Most elpusztit egy nagyot. Nagyon is elfoglalt és szerencsés volt ahhoz, hogy tudja is azt, hogy szerencsés. Lázas, tomboló öröm fogta el, mely nagyobb és különb volt minden eddigi érzésénél. Nem eresztette el a szárnyat és morgott összecsukott fogai közül. A hófajd kivonszolta a bokorból. Mikor a hófajd megfordult és megpróbálta ellenfelét visszacipelni a bokor menedékébe, a farkaskölyök elrángatta onnan, ki, a szabad térre. Ezalatt a hófajd rikoltozott s csapkodott szabad szárnyával s tolla hullott szanaszét, mint a hópehely. A farkaskölyök haragja a legmagasabb fokra hágott. Harcos fajának minden ösztöne feltámadt benne és elárasztotta őt. Ez volt az élet lényege, noha ő nem tudta, hogy az. Azt tette, amit tennie kellett e világban, azt tette, amiért teremtetett, ölni az élőt, legyőzni az élőt, hogy megölhesse. Azt tette, amit lényének lényege diktált neki s ennél nagyobbat senki sem tehet, mert az élet akkor éri el csucspontját, ha teljesiti a legfőbbet, amelyre teremtetett.

Nemsokára a hófajd feladta a küzdelmet. A kölyök tovább is tartotta szárnyánál fogva s ott feküdtek mindketten a földön és nézték egymást. A kölyök megpróbált morogni vadul, fenyegetően. A hófajd csőrével megvágta az orrát, mely, előbbi kalandjából kifolyóan, még sebes volt. A kölyök megrezzent, de nem eresztette el a hófajdot. A hófajd ujra meg ujra nekivágott. A megrezzenés után a vinnyogás következett. A kölyök hátrálni próbált s megfeledkezett arról, hogy még mindig szorosan tartja s hátráláskor magával huzza a madarat is. A vagdalkozás egész jégesője kopogott szegény orrán. A harc heve lelohadt benne és eleresztve zsákmányát, hátat forditott és a tisztáson keresztül dicstelen futásban keresett menedéket.

A tisztás tulsó oldalán, egy bokor széléhez közel, lefeküdt, hogy kipihenje magát, nyelvét kilógatta, melle föl és alá járt s mivel orra még mindig tüzelt, tovább vinnyogott. De amint itt feküdt, egyszerre az az érzés szállta meg, hogy valami rettentő dolog van eljövendőben. Az ismeretlen, minden félelmével, ujra megragadta és ő ösztönszerüen visszahuzódott a bokor menedékébe. Alighogy igy tett, a levegőnek valami legyintése csapta meg, egy nagy, szárnyas test vésztjóslóan és csendesen szállott el fölötte. Egy héjja, lecsapva a kék magasságból, csaknem elkapta őt.

Amint a bokorban hasalt, magához térve ijedtségéből, félve kukucskált kifelé, a hófajdanya a nyilt térség másik oldalán a kirabolt fészek felé repdesett. A vesztesége miatt történt, hogy ügyet sem vetett az ég e szárnyas nyilvesszejére. De a kölyök mindent látott s ez jó lecke volt neki; látta a héjja hirtelen lecsapását, látta, amint teste könnyedén szántotta egy pillanatra a föld felszinét, látta, hogy csapta bele éles karmait a hófajd testébe, hallotta a hófajd rövid kiáltását félelmében és halálos tusájában, látta, mint röppen fel a héjja az égnek, magával vivén a hófajdanyát.

Csak hosszu idő mulva hagyta el a kölyök a menedékét. Sokat tanult. Az élő lény hus. Enni való. De az élő lények közt vannak nagyok, melyek sebezni is tudnak.

Jobb megenni az apró eleveneket, aminők a hófajdcsirkék és békén hagyni az olyan nagyokat, mint a hófajdtyuk. Mindenesetre, érezte önbizalma ösztökélését és alattomos kivánság élt benne, hogy még egyszer megvivjon a hófajdtyukkal, – csakhogy, persze, a héjja elragadta azt. De talán van még másik hófajdanya is. Elmegy és megkeresi őt.

A folyó menedékes partjához érkezett. Még soha életében nem látott vizet. A járás könnyünek látszott rajta: nem volt semmi egyenetlenség a felületén. Merészen rálépett és beleesett. Most, hogy ismét átölelte az ismeretlen, kiáltozott a félelemtől. A viz hideg volt. A kölyök zihált, gyorsan lélegzett. Levegő helyett viz tódult a tüdejébe. A fuldoklás haláltusához hasonlitott. Neki halált jelentett. Nem volt öntudatos fogalma a halálról, de, mint a vadon minden állata, érezte a halált. Neki a halál a legnagyobb sérelmet jelentette. Az Ismeretlen valódi lényege volt, az elképzelhetetlen és legnagyobb szerencsétlenség, ami megtörténhetik vele, a halál, amiről nem tudott semmit, de ami körül minden rettegett volt és félelmetes.

Most felbukkant a felszinre és a drága levegő megint betódult szájába. Nem bukott többet viz alá. Mintha régtől fogva megszokta volna, szétütött lábával és uszni kezdett. A közeli part csak egy yardnyira volt, de háttal ért oda s az első dolog, amit meglátott, a szemben lévő part volt, amely felé tüstént uszni kezdett. A folyó keskeny volt, de egy csendes helyen körülbelül husz lábnyira kiszélesedett. A viz közepén az ár elragadta a kölyköt és vitte viznek lefelé. A folyó közepén a viz egy apró kis sodra kapta el. Itt nem lehetett uszni. A csendes viz hirtelen dühödtté vált. A kölyök hol fent volt, hol lent. De mindig dühösen kapálódzott. A viz elkapta, megforgatta, s egy-egy sziklához vágta. Valahányszor sziklához vágódott, a kölyök jajgatott. Haladása a jajgatások egész sorozata volt, amiből meg lehetett számolni, hány sziklával találkozott.

A viz gyors sodra után ujra csöndesen, szélesen elterült és itt az ár partnak vitte és szeliden a fövenyágyra tette. Őrült dühvel mászott ki a vizből és lefeküdt. Megint tanult valamit. A viz nem él. Mégis mozog. Ép olyan szilárdnak látszik, mint a föld, mégis egy csöppet sem szilárd. Ebből azt következtette, hogy a dolgok nem mindig olyanok, mint aminőknek látszanak. A kölyöknek az Ismeretlentől való félelme örökölt bizalmatlanság volt, amit a tapasztalat megerősitett. Ezért mindig bizalmatlan lesz a látszattal szemben. Előbb ki kell tapasztalnia a dolgok valódi természetét, csak azután bizhatik bennük.

Még egy másik kaland is volt szánva neki ezen a napon. Egyszerre eszébe jutott, hogy olyasvalami is van a világon, mint az ő anyja. És ekkor ugy érezte, hogy jobban vágyik az anyja után, mint a világ minden más dolga után. Nemcsak testét fárasztotta el a sokféle kaland, amin keresztülment, apró elméje épp oly fáradt volt. Egész életében nem dolgozott elméje annyit, mint ezen a napon. Aztán meg álmos is volt. Azért megindult, hogy a barlanghoz és anyjához menjen s egyidejüleg erőt vett rajta az egyedüliség és elhagyatottság érzése.

Bokrok között csuszkált, mikor éles, megfélemlitő kiáltást hallott. Valami sárga villámlott a szemei előtt. Egy menyét ugrott el gyorsan mellőle. A menyét kicsi volt és ő nem félt. Aztán maga előtt, épp a lábánál, valami rendkivül kicsiny dolgot látott, alig pár hüvelyknyi hosszut. Egy fiatal menyét volt. Az is, mint ő, engedetlenül kibátorkodott. A fiatal menyét menekülni próbált, de ő felforditotta a mancsával. A menyét különös, csikorgó hangot hallatott. A másik pillanatban a sárga villámlás ujra ott volt a szeme előtt. Megint hallotta a megfélemlitő kiáltást és ugyanabban a pillanatban erős ütést érzett a nyakán és a menyétanya éles foga a husába vágott.

Mialatt jajgatott és hátrált, látta, hogy a menyétanya fiához ugrik és eltünik vele a környező sürüségben. A menyét fogának helye még egyre fájt sérült nyakán, de érzelmei még jobban meg voltak sértve s a kölyök leült és gyöngén vinnyogott. A menyétanya olyan kicsi volt és mégis olyan vad. Meg kellett tanulnia, hogy a nagyságára és sulyára kicsi menyét a vadon legvadabb, legkegyetlenebb, legrettenetesebb ragadozója. De ezt a leckét hamar megkapta.

Még akkor is vinnyogott, mikor a menyétanya visszatért. Nem rohant rá, hiszen a kölyke már biztonságban volt. Óvatosan közeledett hozzá és a farkasfióknak alkalma volt rá, hogy jól megnézze vékony, kigyószerü testét és szintén kigyószerü, magasratartott, sóvár, kegyetlen fejét. Éles, fenyegető kiáltásától felborzadt a farkaskölyök szőre végig a hátán és figyelmeztetően horkantott a menyétre. A menyét közelebb jött, egyre közelebb. Aztán egy ugrás következett, gyorsabb, mint az ő gyakorlatlan pillantása s a vékony sárga test eltünt egy percre szeme elől. A következő pillanatban a menyét a farkasfiók torkán volt és bundájába és husába mélyesztette a fogát.

A farkasfiók horkantott és küzdeni próbált, de még nagyon fiatal volt; ez volt az első napja a nagyvilágban, horkantása vinnyogássá, küzdelme menekülési kisérletté vált. A menyét nem eresztette el áldozatát. Rajta csüngött és fogaival kereste azt a helyet, ahol a nyaki érben maga az élet lüktetett. A menyét vérivó és elevenből szereti szivni a vért.

A szürke kölyök elpusztult volna és nem mesélhettünk volna róla mesét, ha nem törtet anyja hozzá a bozóton keresztül. A menyét otthagyta a kölyköt és a nőstényfarkas torkának ugrott, de elvétette s a farkast a száján kapta meg.

A farkas felkapta a fejét, mint egy ostorcsapásra s megszabaditva magát a menyéttől, magasan a levegőbe dobta támadóját. És még ott, a levegőben, a nőstényfarkas fogai összezárultak a vékony, sárga test fölött és az összemorzsoló fogak között a menyét megtudta: mi a halál.

A kölyök még jobban megismerhette anyjának hozzá való szeretetét. Az anyja öröme, hogy megtalálta a fiát, talán még nagyobb volt, mint a kölyöké, hogy anyja megtalálta őt. Megszimatolta fiát, hizelgett neki, s megnyalogatta azt a sebet, amit a menyét foga ütött rajta. Aztán anya és fia megették a vérivót, hazamentek a barlangba és elaludtak.