Fekete gyémántok

A kőszéntárna egy lejtős domboldalban nyilik, körűl rakva érczfényű kőszéntömegekkel; e domb szelid emelkedéssel egy fensíkot képez, melynek távolában egy úri várlak tornyai látszanak. Azok már csak az ódonságtól feketék.

A lejtő vége pedig egy völgynek megy alá, melynek fenekét a kőszén-izzasztók foglalják el. Terjedelmes épületcsoport, négy magas kéménynyel. Azok a kémények éjjel-nappal okádják a füstöt, hol fehéret, hol feketét. Ott paráholják ki a kőszénből a ként; az érczolvasztáshoz csak így lehet azt használni.

Mert a kőszénbánya egyik főfogyasztója a szomszéd hegyoldalban dolgozó vashámor. Annak csak öt kéménye gomolygatja a füstöt. Mikor a hámor fehér füstöt fuj, akkor a szénizzasztó feketét, és viszont cserében. A kettő aztán oly álló felleget terjenget a völgyben, melyen keresztül maga a napsugár is megbarnul. A vashámorból egy rozsdavörös patak omlik a hegymeredélyen alá, a szénbányából pedig egy tintafekete. A völgyben egy mederben összejönnek s tovább futnak. Egy ideig védi magát a rozsdavörös a fekete ellen, utoljára megadja magát s elvégre a fekete erdőkön, mezőkön keresztül, győztesen száguld végig a fekete patak.

Szomoru tájkép biz ez, azzal a gondolattal nézni végig rajta, hogy egy ember itt töltse végig fiatalsága legszebb éveit, társtalan, örömtelen.

Mikor Berend Iván a föld mélyéből feljutott a föld szinére, egy ütéssel sem érzette sebesebben verni szívét, mint oda alant.

Ugyan mi külömbséget talált volna?

Odalenn a könlég, idefenn a kénfüst. Odalenn a fekete kőszénboltozat, idefenn a sötét égbolt. Ugyanazok az emberek odalenn, a kik idefenn.

Késő őszi este volt. A nap lenyugodott már, s a mint a távol várkastély mögött az alkonyég felhői kissé megnyiltak, egy hosszú vonalon végig a láthatár és a felhő között aranyvörös fényt sugárzott az ég. Az ódon kastély tornyai még feketébben ütöttek el az alkonyfényű égtől, mig a kőszén izzasztó kéményei, a bérczerdők párkányai, a szénhalmok tuskói arany zománczot kaptak tőle. A fekete tájképre arany szegélyeket hímzett az égi tündér.

A munkások végezték napi szakmájukat. A talyigázó asszonyok, leányok siettek csoportostól haza. Valamelyik énekelni kezdett közöttük. Egy tót népdalt. Valami románczforma az. Egy anya férjhez adja a leányát és búcsúzik tőle, leányának gyermekkorát híva vissza emlékébe:

A dallam olyan búsongó, melancholikus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva készítették volna.

S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli.

Iván azon vette magát észre, hogy megáll egy helyben s utána hallgat a méla nótának, míg az a házsorok közt el nem enyészik.

S abban a perczben úgy tetszett, mintha volna mégis valami külömbség a föld alatt és a föld felett!

A dal elhangzott, a felhő elnyomta az alkonyfény vékony szironyát, s most lett már igazán fekete a tájkép. Sem csillag, sem fehér ház rajta.

Csak az átelleni hámor ablakai világitnak az éjbe, mint egy éj-éber csoda tüzszemei, s az izzasztó kemenczék füstje kóvályog fel a kéményekből, most már sápadt sárga gomolyokat rajzolva az égre.

A FEKETE GYÉMÁNTOK RABJA.

Nem mondunk vele semmi ujat, ha felfedezzük, hogy a «fekete gyémántok» alatt értjük a kőszenet.

A gyémánt sem egyéb, mint égeny, jegeczalaku szénanyag; a kőszén is az, csak hogy az átlátszó, emez fekete.

És mégis amaz a daemon, emez az angyal.

Több, mint angyal – demiurgus! Az a közvetitő szellem, a kire az úr rábizta, hogy hajtsa végre a teremtés nagy gondolatait.

A kőszén mozgatja a világot. A gyors haladás lelke ő tőle jön; vasut, gőzhajó tőle kölcsönzi csodaerejét; minden gép, mely alkot, teremt, a kőszén által él; ez teszi lakhatóvá a mindinkább elhidegülő földet; ez ád éjjeli fényt a világvárosoknak; ez az országok kincse, a föld utolsó adománya a tékozló emberiségnek.

Azért a neve «fekete gyémánt».

Berend Iván még atyjától öröklötte a bonda-völgyi kőszéntárnát, melyet az minden részvényes és segítő társ nélkül kezdett meg.

Csendes üzlet volt. A közeli hámorok, s egy pár vidéki város közönsége elfogyaszták rendes árért az évi termelést. Nagyobb kiterjedést adni a vállalatnak nem volt hivatott dolog, miután a tárna mind a fővárostól, mind a hajó- és vasutaktól távol esett, s így a nagyobbszerü fogyasztókra nem számíthatott.

Igy is behozott évenkint átlagosan tizezer forintot. Csinos jövedelem egy embernek, ki maga tesz a saját üzlete érdekében minden lépést. Azt azonban jól tudjuk, hogy ha mindezt másra bízná, először is tizezer forintot az igazgatásra elfizetne, és másodszor még egy másik tizezer forintot fizetne rá az üzletére, «veszteség» czím alatt. Ezt értik, a kik próbálták.

Hanem hát a gazda maga lát minden után, és érti a dolgát alaposan, és van kedve az üzletéhez. Három dolog, a mi ha együtt találtatik, azt mondják róla, hogy «szerencse».

Pedig nem «szerencse», hanem «önerő».

Berend Iván maga van mindenhez, a mi saját magának kell.

Mikor annak a kis koromlepte háznak az ajtaját beteszi maga mögött, mely lakásául szolgál: nem várja sem nő, sem gyermek, sem cseléd, még csak egy kutya sem. Maga van.

Maga szolgálja magát. Nagy úr! Nem szorul senkire.

Háztartásához nem kell cseléd. Ott eszik, a hol napszámosai, és abból az ételből, a miből azok. Az evést tartja a leghaszontalanabb időtöltésnek, hanem azért eszik sokat, mert erős testalkata, s a nehéz napi fáradtság követelik a megfelelő táplálékot; de nem szokott sokat válogatni az ételben, s sok időt tölteni mellette. Siet belapátolni a parasztkorcsmáros készitette ételeket, s aztán fűtve a gép! Külömbség az ő életrendje s a közmunkásé között csak az, hogy ő nem iszik semmi szeszes italt. Azok csak izmaikkal dolgoznak; de ő izmaival és agyával is. Szüksége van idegeinek egész erejére, nem bocsáthat rájuk alkoholt.

Ágyát nem szükség megvetni, hárs-ágy az, pokróczczal leterítve, takarója juhászbunda. Ruháit nem szükség tisztogatni, a szén csak ujra belepi. Mosni sem kell rá, vászonnemüje kékre van festve.

A ki pedig azt a szolgálatot akarná neki tenni, hogy szobáját összetakarítsa, az a legnagyobb merényletet követné el rajta. Szanaszét hever abban egymás hegyén-hátán kinyitott könyv, ásványdarab, természettani műeszközök, rajzok, képek és görebek. Hanem annak mindeniknek ott kell lenni, a hol van. Ő tudja már azt, hogy mi hol van, s a legcsekélyebb papirszeletkét, melyre valamit feljegyzett, sötétben is megtalálja a látszólagos zürzavar közepett. Nem szabad azokból semmit megmozditani.

Abba a kis oldalkamarába pedig még csak betekinteni sem enged senkit, mely vegytani mühelyét képezi.

Ki is értené e rejtélyes műszerek hivatását az őt környező emberek közül? Mit világit meg Locatelli lámpája? Mit számit fel Lavoisier tüzmérője, Berard gázhőmérték-hasonlitója? Mit tanit a csodateljes napspectrum? Mit mivel a Bunsen villanygép, mely a vizet elemeire felbontja? Mi lakik Wollaston villanytelepében? Mit idéz elő a hővillany-oszlop? És az a számtalan, csak a beavatott előtt felfogható titokszerü üst, katlan, lombik és kemencze, a sublimáló süvegkályha, az átlátszó üvegbuzogányok, agyag gyűrűiken, Berzelius vegytani mérlege, Woulff kéklő-leszürője, az élenyfuvó ætherlámpa, a folyékony széneny lehütője, a villósüritő cső, a kálium-kemencze, a zöldlőmeszenycsöveg, Marsh mirenykémlője, az elemvegybontó edények és mindezek között a legtitokszerübb lény maga az, a ki éjeket eltölt közöttük, vajjon mi szüksége van neki mindezekre?

Más halandó ember, ha kifáradtan megtér napi munkájából, jól esik neki, ha hozzáülhet az izletes estebédhez, ha megoszthatja falatját vidám feleséggel, csevegő gyermekkel, vagy legalább egy durmoló macskával; s ha jóllakott, legalább egy perczre kiül háza elé s egész napot a föld alatt töltve, egyet lélekzik az éj szabad párázatából; ez pedig, a mint haza jött bányájából, bezárja magát tudákos barlangjába, tüzet gyujt, izzót szít a gázfőző kemenczékben, vakító fényt gerjeszt górcsövei alá, köveket tör, nedveket főz és halálos légnemeket idéz elő, mikből egy lehellet elég a túlvilágba jutásra.

Vajjon mi üldözi?

Tán az aranycsinálás titka égeti agyát? Tán a bölcsek kövének rémképe kinozza? Tán annak áldozza álmait, hogy a szénenyből gyémántot jegeczítsen? Tán felismerhetlen mérgek pokolhatását kisértgeti? Tán a léghajózás titkán töri fejét? Vagy egyszerüen nem tesz egyebet, mint a szenvedélylyé vált tudás dæmonától hagyja magát ragadtatni s kutat, kisért, buvárkodik, míg megőrül bele, s a sivatag tudásban elhagyja futni maga fölött az életet, istenáldotta örömeivel?

Egy sem bántja őt ezek közül.

Ez az ember nem csinál aranyat, nem keres csodás meggazdagulásra való titkokat, nem főz mérgeket, nem bolondja a meddő kutatásnak.

Ez az ember egy nagy és az emberiséggel jóltevő titok forrását kutatja: hogyan lehet a szénbányák rémeit leküzdeni? Minő szerrel lehetne eloltani egy kigyulladt kőszénbánya tüzbe borult pokoltárnáit?

E titok üldözésében tölti el éjeit, ifjúsága, férfikora örömtelen éveit. Lehet, hogy belebolondul, lehet, hogy belehal; de a tudás, a melyet keresett, megérdemelte, hogy belehaljon, beleőrüljön; az emberiség nagy jóltevőjének, a kőszénnek szolgálatában történik az.

A tudomány rabjának is megvannak a maga élvezetei. Emésztő, idegrontó élvezetek, de túlvilági gyönyörrel járók. Csak e gyönyör teszi érthetővé azt a szomjat, mely a tudást keresi. Hogyan zárkózik be valaki egy érczgőzöktől fülledt oduba, s ifjú leányok, vidám czimborák helyett társalkodik lényekkel, kiket millió év és billió mértföld választ el tőle, olyanokkal, kik nem megfoghatók, olyanokkal, kiket el kell előbb társaiktól választani, hogy láthatókká legyenek, olyanokkal, kik még nincsenek, kiket még teremtenie «kell», és keresi a meleget nem a szívben, hanem a holt földben, és vére forr a szerelemvallomástól, melyet egy vegytani műtét sikerült házasságában a teremtő természet maga vall a merész halandónak! Bujálkodik a világalkotó elementumokkal, s gyermeket nemz a tüzek és vizek geniusaival!

És ez nem bűvészet többé, nem ördöngösség, hanem tudomány, az Istenbe mélyedés tudománya.

Ez esten Berend Iván egy új találmánynyal tett kísérletet. Ez a bolygód-rendszer magyarázata.

Egy mély és széles üveg-edény közepén van egy pörgetyü, melynek tengelye egy sárgás szinű gömböt fúrt keresztül. Ez a gömb szappan-, olaj- és alcohol-vegyitékből készült. Az olaj és alcohol könnyebb, a szappan nehezebb a víznél; a három egymással örömest egyesül, s ha helyes arányokban összevegyíttetett, lesz belőlük egy lágy gyurma, mely épen oly súlylyal bír, mint a viz, s így ott áll meg a vízben, a hova helyezik. Az egész lágyan marad s a vízben fel nem olvad.

Iván a pörgetyüvel elkezdi e lágy gömböt forgatni a vízben, mire annak két vége a tengelyeknél lassan behorpad, s oldalai kidudorodnak. Ezek a polusok és az egyenlítő.

A mint még erősebben pörgeti a gömböt, az egyenlítő annál jobban kidudorodik, utóbb lencse-élt kap; egyszer a lencse-él elszakad a gömbtől, s ott marad gyűrűalakban a gömb körül. A gömb ismét narancs-alaku lesz. Ilyen a Saturnus gyűrűje.

A pörgetyü tovább forgatja a gömböt, a róla levált gyűrű ugyanazon sebességgel forog vele együtt.

Egyszer a gyűrű szétpattan, s egyes részecskéi, nagyságuk, súlyuk szerint, kisebb-nagyobb távolba ellöketve, rögtön apró gömbökké idomulnak s mindenik apró gömb folytatja körútját az anya-gömb körül a vízben, s egyuttal forog saját maga körül.

Ime a nap és bolygói!

Iván félretette a kísérlő medenczét, s elővette jegyzőkönyvét.

Végig nézett benne, s az utolsó lapokon jegyezgetett, igazgatott.

Sok törlés volt e könyvben. Hisz a legbölcsebb természettudós is bolondságnak találja ma azt, a mit tegnap isteni megoldásnak vélt, s a tegnapi hypothesiseket a holnapi tudás letörli a tábláról. Pedig egész tudományunk ilyen letörölt hypothesisekből áll. Eppur si muove. Mégis mozog! Előre halad. És óriási léptekkel.

Sok bizzar, sok vakmerő tétel volt Iván jegyzetei között. Hanem egyet nem lehet tőlük eltagadni, azt, hogy volt bennük következetesség.

Azt mondta:

«Az egész világot a tűz tartja fenn. A nap maga s minden álló csillag nem egyéb, mint tűz. Teljesen olvadt állapotban levő anyag.»

«Élet, állati, emberi, növényi élet csak az önvilágtalan bolygódokon lehet, vagy azokon a láthatatlan központot képező sötét napokon, mik körül a kettős csillagok forognak. A leghirhedettebb csillagászok bizonyítják, hogy vannak napok, mik a földek körül forognak: maga a Syrius egy láthatatlan, de a mechanika törvényei által bebizonyitott lételü nagy, fénytelen égi test körül kering.»

«A napnak nem lehet lakható kérge, mint a földnek. Már csak azért sem, mert a nap óriási tömegének vonzereje mellett semmiféle életműszeres mozgás azon nem képzelhető. Egy magunkforma emberi alaknak súlya a napban négyezer mázsát tenne, s kétszáz lóerejü gőzgép kellene hozzá, hogy csak az egyik lábát fel tudja emelni, sőt egyáltalában meg sem tudna állani, hanem oda volna tapadva a porondhoz, s ember csak bas-relief alakban volna képzelhető a napban. Egy légynek pedig épen félmázsát kellene czipelni a szárnyaival. S ha a napban fák volnának, s azoknak az ágai mind öntött vasból volnának, akkor is elég volna egyetlen egy alma, mely ily fán teremne, hogy negyven mázsányi súlyával az egész fát kiforditsa gyökeréből.»

«A napfoltok nem bizonyítnak a nap sötét kérge mellett. Az érczkohó olvadékán is tünnek fel sötétebb és világosabb foltok, minők a napfoltok és a napfáklyák.»

«A földnek ugyanazok az alkatrészei, a mik a napnak. Ezt a napspectrum segélyével a chemia és optika egyesülten kiderítette.»

«A föld épen úgy szakadt el a nap testéből, mint a többi planéták, együtt váltak le róla, mint a Saturnusról a gyűrűi.»

«Egy égő tűzdarab volt mindegyik, önmagában világló, mint a nap.»

«De mi oltotta ki tüzeiket? mi foglalta körülöttük azt a szilárd, tömör kérget, mely a belső tüzet eltakarja?»

«Ha pusztán a világ-æther hidegsége okozta volna azt, akkor a nap maga is rég ilyen sötét burkolatot kapott volna».

«A tűznek tehát valami hatalmas ellenfele van a földeken, a bolygódokon.»

«Az üstökösöknek is mind bolygódoknak kellett lenni valaha, mik, részei a szétpattant napgyűrűnek, épen oly szabályosan keringtek a nap körül s forogtak öntengelyeik körül, mint a föld. Az első kéreg-alakulásnál végződhetett catastrophájuk. Mikor a plutói alkotás a bazaltréteget meghasítva, keresztültolta rajta a gránit tömeget. Száz bolygódnál sikerült ez a világteremtő műtét első legnagyobb próbája, azok között van a mi földünk s hat első ismeretes társa; százezernél pedig azon végződött, hogy a gránit hegylánczot a porphyron és bazalton keresztül taszitó erő hatalmasabb volt az ellenálló buroknál s kilövelt az összeszorult gáz a támadt nyiláson, a teremtés fele munkájában talált burkolatot levetve magáról, s annak darabjaiból támadt lebkövekkel teleszórva a naprendszert. Tán amaz asteroid-csoport, melylyel földünk augustus 13-án összetalálkozik, épen ily széthullott bolygó maradványa, mely szétszórtan folytatja az örök mechanica törvényszabta útját a nap körül, míg elszabadult lelke, a tűzlélek, mint üstökös bolyongja be a planétákon túli végtelen ürt.»

«Az üstökös útja nem tökéletes ellipsis, hanem spirál, csigaút. Az ellenálló világæther okozza azt. Egyszer e csigaúton minden üstökösnek vissza kell térni a napba, véglegesen bele hullani s vissza kell neki adnia a nem sikerült anyagot. Az 1860-diki óriási üstökös a naphoz már egy hatodrész nap-átmérőnyi közelségbe jutott, s meg fogják látni a földlakók, hogy legközelebbi visszatérésekor egyenesen bele fog olvadni a napba. Igaz, hogy nyolczezer esztendő mulva.»

«Az üstökös magvának anyaga még gáz sem lehet. Mikor elhalad az álló csillagok előtt, azok keresztülvilágítanak a testén.»

«Ha ez a test bárminő gáz volna, a csillagsugárnak törést kellene szenvedni, midőn eléje jut; de nincs semmi sugártörés benne. Tehát az nem lehet más, mint láng, mely folyton ég. Ha bárminő gáz volna, mikor az üstökös nyolczezer éves pályáját a bolygótalan világürben megfutja, negyvennégyszer nagyobb távolban a naptól, mint az Uranus: tízlábnyi lassusággal perczenkint suhanja végig tizenhétszer ezer millió mértföldnyi útját a világ-ætherben, mit nem melegit más, csak a csillagok, a mik között maga az a nap is, mely az üstököst fogva tartja, csak mint egy másodrendü csillag jelenik meg: ott e mérhetlen hidegben minden gáznak cseppfolyóvá s minden cseppfolyónak jegeczczé kellene idomulnia.»

«Igaz, hogy a polaroscop fényképletei szerint az üstökösnek visszavert fénye van. De hisz a lángnak is lehet visszavert fénye. Valamint hogy a Venusnak a naptól visszavert fényén kívül saját kisugárzása is van, s bizonyosan a földi északfény is átsugárzik a szomszéd csillagokig a kölcsönzött fényen keresztül is.»

«1842-ben két napig benne volt a föld egy üstökös lángsörényében, a nélkül, hogy abból valamit érzettünk volna.»

«Ha a kellő közepén menne keresztül az üstökösnek, az az üstökös elmulnék nyomtalanul, legfeljebb a föld gőzköre terjedne ki vele még nagyobbra s az által a zónák hőmérséke emelkednék ismét azon fokra, a mely alatt Siberiában pálmák nőttek s a megolvadó jégsarkak fenyegetnék egy új özönvizzel a szárazföldet.»

«De ez sem lehető. Az üstökös mozdulatlanul közelít a földhöz, de a föld nem ő hozzá. A földnek szabad tengelye van. Ha egy elpördített csigát kövecscsel meghajítunk, a csiga elrugja magától a kövecset s folytatja körfutását; ez a szabad tengely. Hanem ha két pörgő csiga ütődik össze, az kétfelé rúgja egymást, s kizavarja pályaköréből. Ha az üstökösnek is volna körforgása, akkor összeütődhetnék a földdel. Igy, a mint a föld gőzköréhez érne, mely nálánál sokkal tömörebb, a gőzkör, mely a földdel együtt másodperczenkint négy mértföldnyi sebességgel forog tengelye körül, messze ellökné őt magától.»

«Hanem az megtörténhetik csillagászi számitások szerint, hogy két planetáris üstökös, mely a bolygók körén belül jár, egyszer egymással összetalálkozhatik, s a halandók látni fognak egy mennyei csatát két üstökös között. Melyik ragadja el a másikat? Tán egygyéolvadnak, s csak a két külön fénysörény marad meg. Tán azok az üstökösök, a miknek kettős lángkévéje látszik, ilyen két összetalálkozott napszáműzött egyesülése. 1846-ban a Biela üstökösét a Mars a csillagászok szeme láttára osztotta kétfelé s csinált belőle kettőt.»

«És az is megtörténhetnék vele, hogy a holdunkkal találkoznék össze. A holdnak pedig nincs gőzköre, mely őt feltartóztassa, forgása is igen lassú. Az tehát megtörténhetnék, hogy a holdat és az üstököst láthatnók az égen összeütődni. És annak az lenne a következése, hogy az üstökös a holdunkat vagy odább vinné tőlünk még néhány ezer mértfölddel, vagy egészen közel hozná hozzánk, hanem a hold visszont az egész üstököst megtartaná magának s körülvenné vele magát, mint új atmosphærával. És akkor a hold is megelevenülne, lennének folyói, tengerei, növényzete, állatvilága, s látnók még e mi szemeinkkel tengereit kékleni, rónáit kizöldülni s tán gyorsabb forgást is kapna e találkozástól s tulsó oldalát is kezdené a föld felé forditani, és újra föléledne benne a kihalt tűz».

«Hát azt a tüzet mi oltotta ki?»

«Vannak légnemek, a miknek találkozása: tűz; és légnemek, a miknek találkozása: kialvás.»

«Ez a teremtés és ujrateremtés titka.»

«Ezért a titokért érdemes bejárni az üstökösök útját, a világ-æthert fel a napfoltokig, s aztán lefelé a föld rétegeit, keresztül kagylómészen, jura-képleteken, Caradoc-kovarczon, Venlock-agyagpalán, Ludlow-sziklázaton, Llandilo-palán, Aymestry-csillámmészen a kőszéntelepülésig, a hol már járnak, mint a felleg, mint az orkán, a tűzokádó és tűzfojtó szellemek.»

«Ezeket meghódítani! érdemes egy emberélet fáradságának.»

A MÁSIK FEKETE GYÉMÁNTOK.

Ivánnak ezen éjszakán nem volt szerencséje tudományos kisérleteivel. Számvetéseiben egyre csalatkozott s félórai munka után jött rá, hogy az alaptételekben hibázott el egyetlen betücskét. Az a betü azután az egész számlánczolatot összezavarta. Vegytani kisérletei sem sikerültek. Ügyetlenkedett. A tenyerét is megégette, mert az elszigetelő üvegnyél helyett a forró csiptetőt fogta meg. El nem tudta gondolni, mi lelte ma?

Mindig az a melancholikus paraszt-nóta járt a fülében, a mit az este hallott. A németek úgy hívják az ilyen fülből kimenni nem akaró vendéget, hogy «singedl»; mi nevezzük «dudolkának».

Beköszönt az a legpedansabb tudósnál is. Meghall egy nótát, s egész nap ki nem megy a füléből, ott hangzik minden tanulmányán keresztül, vele alszik el, vele ébred; s azon veszi észre magát, hogy minden syllogismusát annak a dallamára fogalmazza. Szeretne tőle menekülni, de nem lehet. Ahhoz veri az ütenyt a percz-inga, azt fujja az alcohol-lámpa, azt fütyöli a gőzgép szellentyüje, arra megy ki minden sor, a mit olvas.

A dallam maga oly egyszerü, tán a hangban kellett valami sajátságosnak lenni. Olyan busongó, méla és mégis meleg hang volt az, a mi ezt énekelte. Valami parasztleány lehetett.

Mindenesetre alkalmatlan. Zavarja az embert.

Holnap este meg fogja tudni, hogy melyik énekel a nők közül? s azt mindjárt lerendeli a szénizzasztóhoz. Onnan nem hallik ide a nóta; ha ugyan addig ki nem megy a fejéből.

Pedig nem ment ki.

Másnap a tárnába sietett korán reggel Iván; a légváltó kemencze derekasan működött, már csak egy tizedrész könlég volt vegyülve a tárnák levegőjéhez, s a szelelő kapukat félig be lehetett csukni. Iván ráért a tárnán kivül tölteni az időt.

Mikor a délharang jelt adott a munkásoknak a szakma félbenhagyására, megint felhangzott az a boszorkányos nóta. Az ebédre siető pórnők között énekelt valaki.

Gyönyörü, tiszta csengő hang volt, mint az erdei rigóé, a kit még nem tanítottak kintornára énekelni, csak a maga vad dalait csattogtatja.

A leányok közül, a kik csoportban haladtak el előtte, könnyen kiveheté az énekest.

Egy fiatal leány volt az, legfeljebb tizenhat éves. A kék mellényke a legtökéletesebb szűzi formákat tünteté ki minden szorongató vállfüző nélkül, s a mint kurta piros szoknyájának egyik szeglete munkaközben övébe fel volt tűzve, a még kurtább ing térden felül engedé láttatni lábait. Azoknál tökéletesebbet Hébének nem faragtak. Karcsu, szük bokák, domboru lábfejek és egyöntetü szépségvonalak. A leány feje tarka kendővel volt körülkötve, s minden haja az alá szorítva. Arcza kormos volt a szénportól, mint a többieké, hanem e szénporon keresztül is meg lehetett becsülni a szépséget, mint a műértő megbecsüli a rozsdán keresztül az antikot. Sajátszerü bűbáj volt e vonásokban, szelidség és dévajság, szabályosság és kivétel, sűrű fekete kigyózó szemöldök és szelid, mosolygó, piros ajkak; földi szenny és túlföldi gloria.

S volt valami ez arczon, a mit nem takarhatott el a szénpor: az a két nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes sötétség!

Mikor azokkal a szemekkel odavillantott Iván szemeibe, úgy érzé a tudós, mintha ezek a gyémántok valamit oda karczoltak volna arra az üveg-phiolára, a miben szivét tartogatja, jól conserváltan, érintetlenül. Azt az üveget még át is furja az a két fekete gyémánt.

A pórleány üdvözlé gazdáját s a jó nap kivánását mosolylyal adta, s mosolygó ajkai közül a legszebb fogsor gyöngye világlott elő.

Iván úgy érzé, hogy meg van igézve. Elfeledé, hogy miért jött ide s mit akart mondani? Megállt egy helyben s utána nézett a távozó nőknek. Várta, hogy visszatekint még egyszer a leány. Az visszavette volna az igézetet. Mert jegyezze meg magának minden leány, hogy az első nyíl hegyét, a mit első tekintetével a férfi szivében hagyott, ha visszanéz rá, ismét kivonja abból. A férfi azt fogja rá mondani: «Közönséges nő!» s elvesz a varázslat.

Hanem a leány nem tekintett rá vissza, pedig egyik társnője, ki háta mögött ment, nevén is kiáltá: «Evila!» arra sem fordítá vissza fejét. A társnő csintalan dolgokat suttoghatott fülébe, a leány csak vállat vont azokra. Azután társnőivel együtt letelepedett a hosszu, nyitott szinbe s ott leült a földre és előkereste tarisznyáját, kivett abból egy darab fekete kenyeret meg egy füzfa-almát, és ebédelt.

Iván ámolyogva tért haza. Először életében jutott eszébe, hogy milyen üres ez a ház. A csillagrendszer nem érdekelte most. Maga is olyan pályakörében megháborított bolygód-formán érezte magát.

Mindenről jegyzéket szokott vezetni. Volt egy könyve, melyben minden munkásának kiléte be volt jegyezve. Ezt is practicus indokból kezelé. Tudta, hogy a jó erkölcsü, becsületes munkás drágább bér mellett nagyobb haszon, mint a korhely és gyanus, olcsó díjjal. Azért minden egyes munkásáról fel szokta jegyezni, a mi annak magaviselete felől megtudható volt.

E név után: «Evila,» ez a jegyzet állt: «Fiatal árva; keresményéből tartja nyomorék öcscsét, a ki mankón jár s fulladva beszél. Városba nem jár.»

Bizonyosan látta ő már azt a leányt másszor is, de nem ügyelt rá. Hisz minden szombaton maga szokta kifizetni munkásainak a bért, olyankor a számoktól nem látja az ember a szemeket.

De hát most hogyan látta meg e szemeket?

Jegyzőkönyvében ezuttal nem szaporodtak a vegytani és csillagászi tanulmányok. Hiszen több ága is van még a tudománynak. Például az archæologiai mysticismus.

Egy geologra és antropologra nézve az is nagyon érdekes, hogyan rajzolták a teremtés munkáját a régi bölcsek? Mit képzeltek ők az özönvíz előtti időkről?

Mammuthokról és Saurusokról ők nem tudtak még semmit. De tudtak az angyalokról és ördögökről, az óriásokról és Isten fiairól. A mysticismus az «elesett angyalok»-at nevezi «Isten fiai»-nak. Egy régi iratban Egregores a neve azon angyaloknak, kik elhagyták az eget a földért s lejöttek édessé tenni a bűnt. Ha férfi angyal volt, nő nem tudott neki ellenállani, ha nő angyal volt, minden férfi meghódolt neki s sietett vele elkárhozni. Járed idejében jöttek le az égből, a Haemon hegyéről szállva alá. Kétszázan voltak. A halandók és bukott angyalok ölelkezéséből származtak az Eliudok, Nephitimek és óriások. Az óriások emberevők voltak. Az elpártolt angyalok közt legbűnösebb volt Azáel, a legcsábitóbb Szemiázáz; mind a kettő megkötözve fekszik a Dudáel puszta közepett, eltemetve nehéz kövek alá, Rafael és Michael angyalok által. S ott fognak feküdni hatszáztiz emberöltő időn keresztül, s akkor megitéltetnek az Úr által. Kainán fiai voltak a legelsők, kik a lángruhákba öltözött női angyaloktól elhagyták magukat csábíttatni, s azontúl égett a föld lábuk alatt, bárhova léptek.

Milyen együgyü mesék, miket a hajdankor tudósai olyan komolyan adtak elő.

Hisz a diluvium előtt még ember nem is élt. A Nephitim és Eliud lábszárcsontjai nem mások, mint az ős szarvorru maradványai, s ha az Egregores vezérükkel, Szemiázázzal hatszáztiz emberöltő időre voltak fogságra itélve, az az idő ugyan régen eltelt, s most már kellene látnunk őket.

De hát nem látjuk-e őket? Nem járnak-e közöttünk? Ki tudja azt? Ez az arcz olyan, mint azoké lehetett.

Ilyennek adhatja a képzelet az ördögök arczát, a mikor még angyalok voltak!

Mennyei fény és pokoli árny, mely egyesülni akar a földi életben.

Az egész Nephitim és Eliud traditió mese, absurdum, chimæra! Hanem ezt az egyetlen egy arczot semmi geologia, archæologia el nem birja disputálni innen! Ez a Nephitim leánya!

De hát mi ez, egy komoly, egy tudományosan képzett embernek az agyában? Ez a minden rendszeren keresztül-kasul száguldó phœnomen? Mi a neve ennek az új vegytani szüleménynek, a mi a számításon túl eredményül?

Szerelem? Az nem lehet. Az a bölcsek definitiója szerint két ellentétnek rokonszenve, a mikrokosmos középponti napja, mely életre melegít, stb. Tulajdonképen a bölcsek maguk sem tudják, hogy micsoda? De ahhoz két lélek találkozása kell, hogy szerelem legyen.

Tehát állati ösztön? Akkor ki venné figyelembe? A bölcs parancsol ösztöneinek, nem azok ő neki.

Kiokoskodta végre. Egészen szabályos és neutralis érzelem az, minden kábító sublimátum, s minden corrosiv præcipitatum nélkül. A szánalom érzete az. Szánalom egy szegény, fiatal gyermek iránt, ki apa, anya nélkül maradt, s kinek még a mellett egy szegény nyomorék testvért is kell tartani, a kit nem enged házról-házra koldulni, hanem haza hordja neki falatja felét; drága orvosságot vesz neki a patikában, s maga száraz kenyeret s fűzfa-almát ebédel mellette; és mégis jó kedve van, és erkölcsös, becsületes; még hátra sem tekintget. Óh! bizonyára Iván egészen megnyugtatta magát a felől, hogy mikor e szénlepte nájász-arczot meglátta, a szánalom mozdult meg szívében, s mikor e térden felül felleplezett nymphai lábszárakra tekintett, nem jutott eszébe más, mint az, hogy milyen kár e gyönge lábaknak a durva szénporondot járni.

Feltette magában, hogy ez egészen emberbaráti érzelmet nem fogja magától elutasítani, sőt azt engedi következetességre fejlődni.

A metaphysica szerint a jótékonyság, a szánalom és a hála: rokonérzelem a szerelemmel és a gyönyörrel; de épen azért, mert rokon, vele nem azonos, valamint nem azonos a testvérek közti szeretet a hitvesek közti szeretettel.

Valóban egészen más dolog szegény árva parasztleányokkal jót tenni, mint beléjük szeretni.

A következő szombaton este, mikor a munkások eljöttek heti-bérüket kivenni a gazdától, ki maga volt a pénztárnok is, Evila legutolsónak maradt. Ugy illett, mert ő volt a legfiatalabb.

A kis lakháznak volt egy nyitott folyosója, arra volt kitéve egy festetlen asztal, a melyre Iván le szokta számlálni a munkások bérét, beirva egy nagy vonalzott könyvbe, ki mennyit dolgozott, s mi jár neki érte?

Evila is odalépett az asztalhoz. Egy pár társnője, kivel együtt szokott hazamenni, ott várt rá a kapuban.

A leány most is úgy volt öltözve, mint egész héten; csupán a piros szoknya nem volt feltürve a végzett munka után. Arcza most is poros volt a széntől.

Mikor odaállt a leány az asztalhoz, Iván a jótékony nagylelküség philosophi nyugalmával mondá neki:

– Gyermekem! Én elhatároztam magamban, hogy neked ezentul kétszeres napibért fogok adni.

– Miért? kérdezé a leány, s azokat a nagy fellegbontó szemeket bámulva emelte fel rá.

– Azért, mert hallom, hogy egy nyomorék testvéred is van, a kit te napi-keresményedből tartasz; alig marad, a miből ruházkodjál. Tudom, hogy becsületes, jó erkölcsü leány vagy. Én azokat szeretem megjutalmazni, a kik jól viselik magukat. Mától fogva kétszeres napi-bért kapsz.

– De én nem veszem azt el! felelé rá a leány.

Most Ivánon volt a bámulás sora.

– Miért nem?

– Azért, mert ha ön énnekem több bért ád, mint társnőimnek, minden ember azt fogja mondani, hogy én önnek szeretője vagyok, s akkor én meg nem maradhatok a telepen társnőimnek boszantásaitól.

Iván egészen meg volt zavarva e naiv, természetes, egyszerü és merész felelet által.

Semmi mondanivaló sem jutott eszébe tovább.

Kifizette a leánynak a rendes heti járandóságát. Az egész közönyösen összehajtotta a forintos bankjegyeket, s ott az ő szemeláttára, legkisebb sejtelme nélkül a kaczérságnak, kétfelé nyitá keblén a ruháját s oda bedugta a pénzt az inge alá.

Azután jó éjszakát kivánt, bókot csinált és elment.

Iván szédelegve tért vissza szobájába.

Ezt a kedélyállapotot még nem ismerte. Sokat olvasott a világban is járt eleget, asszonyt is látott sokat, de azt, a mibe most jutott, nem birta magának megmagyarázni.

«Nem szeretné, ha azt hinnék felőle, hogy szeretőm! Fél, hogy akkor nem maradhatna meg a telepen. Tehát fogalma sincs még róla, hogy egy «úrnak» a szeretője nem hord többé a talicskán kőszenet a telepre. Azt sem tudja, hogy mi az a «szeretőnek» lenni? Hanem azt tudja, hogy attól őrizkedni kell. Mily komolyan beszélt, és hogy mosolygott hozzá! Sem arról nem volt tudomása, hogy mosolyog, sem arról, hogy komolyan beszél. Egy vadember az angyal stádiumában.»

«Azt már tudja, hogy szép; de azt még nem tudja, hogy ez a szépség mit ér? Beszél olyan dologról, a mit sejteni erény, de már tudni bűn.»

«Mennyivel különböző a többi némberektől! Selyemben és mezítláb-járóktól egyformán.»

«És a mellett valóságos mintaképe a bibliai Évának. Nem a milyennek azt az archæologok összerakják, hanem a hogy azt a költők legnagyobbika, Mózes, képzelmében megteremté. Az az Éva, a ki még nem tudja, hogy a mezítelenségért pirulni kell, a szépség typusa vadon, őseredetiségében, mosdatlanul. A ki még hajába nem rak szalagot, nyakára kagylót. A ki még a paradicsomban gyanútlanul jár-kel, s a kigyóval játszik. A ki tökéletes asszony egy férfiúval szemben, de még egészen gyermek önmaga előtt, s máris anyai szeretetre fejlődött egy nyomorék testvér irányában. Termete plasticai minta, arcza tele lélekkel, szemei varázslók, hangja érzelemgazdag, és kezében a targoncza nyele, lelkében a mindennapi kenyérkereset gondja: arczán a munka fekete rozsdája, és dalaiban útféle ostobaságok.»

«Milyen kár érte!»

És azután azt is utána gondolá:

«Milyen kár másnak!»

Iván egészen ki volt forgatva régi kedélyhangulatából.

A megszokott, magas földöntúli szellemek elhagyták s meglepték helyette, a kiket eddig nem ismert. A daemonok, a kik szent Antalt kisértették a pusztában. Az álmatlan lidérczek, a forró vér koboldai, kiket az ascéták szeges cingulumokkal űztek ki elfoglalt lakhelyeikből, kiknek ellenharczosául a testkinzó remeték maró hangyákkal rakták tele öltönyüket.

Mindenütt az a csábító alak állt közötte és a hideg tudomány eszközei között. Ha vegytani kisérleteihez fogott, ha az olvasztó kemencze alá fekete szenet rakott, s e szén elkezdett izzóba átmenni, abban is azokat a fekete szemeket látta, a mik izzanak és égetnek. Ha az összeköttetéseikből szabaduló gázok sistergése elsüketíté füleit, úgy tetszék neki, mintha azon keresztül is az ő szavait hallaná, s midőn kezébe vette a tollat, hogy természetrajzi képleteket rajzoljon vele tanulmányai szélére, egyszer csak azon vette észre magát, hogy azt az arczot körvonalozta oda, és jól eltalálta vonásait.

Akármit vett elő, az visszavezette e gondolathoz.

A penészszagu könyv, mit szórakozására elővett, hirhedett férfiakról beszélt neki, kik őrjöngtek nem rangjukhoz született asszonyokért. Douglas lord egy juhásznéba szeretett, s minthogy az nem akart ő érte herczegnővé lenni, a mylord lett annak a kedvéért juhászszá, s őrizte vele együtt a juhokat. Pelletiér gr. egy czigány-leányt vett nőül, s elment vele együtt utczai zenésznek. Bernadotte, svéd király, egy libapásztort kért nőül, s csak azon múlt, hogy az nem ment hozzá. Habsburg-Lotharingi János, császári herczeg, egy falusi postamester leányát vette nőül, egy másik osztrák császári herczeg egy provincziális szinésznőt. Nagy Péter czár neje egy falusi pap leánya volt. Egy Napoleonida egy mosónőt vett el, ki előbb szeretője volt.

És hát miért ne? Nincs-e a daróczban is szépség, kellem, hűség, igaz szív, mint a selyemben?

Ellenkezőleg! Nincsenek-e amott a magas vétkek?

Zoraia Albohacennel saját gyermekeit öleti meg; pedig királyleány volt. Faustina a lupanárt látogatta s bért szedett szeretőitől, pedig apja császár és férje divus (isteni) volt. Astorgas marquisnő férjének, mikor alszik, egy hosszu hajtűt szur a szívén keresztül. Semiramis temetőt alkot megölt férjeinek síremlékeiből. Ottó királyt a neje egy keztyüvel mérgezi meg. Nápolyi Johanna maga fonja meg a zsineget, melylyel királyi férjét megöleti; Jeanne La Folle pedig halálra kinozza hitvesét. Katalin czárnő megcsalja s megöleti uralkodóját és úrát. Hát a Borgiák, a Tudorok, a Cilleyek, a kiknek asszonyai mind arról nevezetesek, hogy Aphrodite övét koronájuk körül csavarva viselték?

S nincsenek-e a magas erények idealant?

Gaussin, a komédiásnő, ki a gazdag imádó charta blancajára a milliók helyett ezt irja: «örökre szeret!» Quintilie, a másik komédiásnő, ki elharapja nyelvét, hogy összeesküvő kedvesét el ne árulhassa a kínpadon. Alice, ki férje helyett párbajt fogad el és elesik. Az abelérák, kik kedveseikért mákonynyal ölik el magukat, és mindazok, a kik ide alant tűrnek, szenvednek, hallgatnak és szeretnek!

Még a philosophia és a história is Iván nyugalma ellen szövetkezett.

Hát még az álmok!

Az álom az a tündéri tükör, a melyben az ember olyannak látja magát, a milyen volna, ha saját vérére bizták volna, hogy alkossa meg magát. A kopasznak álmában haja van!

Az imádott alak, kit el nem birt érni ébren, azt kényszeríti megjelenni álmában és úgy jelenni meg, a hogy neki tetszik. Az álom a leggonoszabb kerítő.

A következett hét végefelé azt kezdte észrevenni Iván, hogy tökéletesen elvesztette jó, ép eszének a használatát.

Mentül jobban erőltette lelkét az abstract elméletekhez visszatérésre, annál jobban fellázadtak ellene dæmonai.

Utoljára egy este az történt vele, hogy mikor épen egy chlor-gáz kisérleten fáradozott, úgy aláfűtött a görebnek, hogy az szétpattant s úgy teleszórta üvegcserepekkel és parázszsal másfelé mélázó arczát, hogy nem győzte a támadt sebhelyeket teleraggatni angol flastrommal. Arra persze nem is gondolt, hogy az által egy cseppet sem lett szebb az arcza, hogy az orrán keresztbe egy fekete flastromszeletet ragasztott.

Már ezért komolyan megboszankodott magára.

Hisz az egy eszeveszett ember, a kivel neki dolga van; ennek végét kell vetni. Vagy így, vagy úgy.

«No hát, bolondulj meg! ha szerelmes vagy, hát azon majd segítünk. Vedd el a leányt. Bánom is én! Magam vagyok az egész familiám! nem parancsol senki. Vedd el, aztán lássunk egyéb dologhoz. Ez igy nem mehet tovább.

«Mesalliance!?

«Hat mértföldnyi kerületben nincs ember, a ki ezt a szót érti.

«Aztán, ha volna is?

«Jőjjön utánam a föld alá, mikor odalenn járok s koromtól fekete a pofám, aztán nézze meg, hogy pirulok-e miatta nagyon?»

A következő szombatig nem látta Iván a leányt.

Akkor, mint rendesen, ismét megjelent az, szokott találkozási helyükön, a nyitott folyosón, a fizető asztal előtt.

Ezuttal Iván, midőn leszámlálta Evila kezébe a hetibért, egyuttal fogva tartá az eléje nyujtott kezet. A leány mosolygott. Tán az Iván arczán keresztül-kasul raggatott fekete flastromokon.

– Hallod-e, Evila, még egyet akarok neked mondani.

A leány ránézett és hallgatott.

– Én téged feleségül akarlak venni.

A leány tagadólag ingatta fejét.

– Micsoda? szólt Iván kétkedőleg.

– Az nem lehet! felelt a leány.

– Nem lehet? Miért nem?

– Mert énnekem már van vőlegényem, a kinek el vagyok jegyezve.

Iván elereszté a leány kezét.

– Kicsoda az?

– Nem mondom meg! szólt a leány gyanakvó tekintettel. Mert ha megmondanám, ön bizonyosan elkergetné innen, vagy nem adna neki előmozditást. Pedig hamarább nem vehet el, mint a mikor tárna-legénynyé lesz.

– Tehát egy köznapszámos?

– Az ám!

– S te azt többre becsülöd, mint engem, a ki úr vagyok?

A leány vállat vont, fejét félrehajtá, szemszögleteiből egy kétkedő pillantást vetett Ivánra, mely azt még bódultabbá tette, s azután egész merészen rendbeszedte magát és megfelelt a kérdésre.

– El vagyok igérve régen, még az apámtól, anyámtól, s azt meg kell tartani.

– Ördög vigye apádat, anyádat! tört ki haraggal Iván; mit bánom én, mit igértek ők egy bivalynak. Én tőled kérdezem, akarod-e velem elcserélni a vőlegényedet?

Evila ismét tagadólag ingatta fejét.

– Nem lehet az! Az én mátkám dühös vad ember. Képes volna engemet megölni s önnek a tárnáját felgyujtani, mikor legjobban zúg a viheder. Jó éjszakát.

Azzal hirtelen elfutott a folyosóról, s a kapu előtt ácsorgó társnői közé vegyült.

Iván úgy vágta az asztalhoz jegyzékkönyvét, hogy annak minden sarka kiment a helyéből.

Egy pórleány, egy targonczatoló nőstény fenevad! Visszautasitja kezét és szivét!

És kiért?

Egy másik szurtos, rongyos, nyomorult, föld alatt furkáló parasztért! Egy vakandokért!

Iván nagy küzdelemre talált, midőn az éj magányában egyedül maradt.

Várt rá Asmodái és Leviathán.

Amaz azoknak az ördöge, a kik szerelemből megőrülnek; emez azoké, kik őrűltségből gyilkolnak.

Fellobogott benne az ascéta elfojtott szenvedélye.

Oh! őrizkedjetek a hideg, márványarczu szenttől, a nyugodt, szelid, becsületes embertől, ki az asszonyi arcztól félrefordul, ki az idegen bájak előtt lesüti szemeit, ki nem ohajtja azt, a mi a másé; mert ha annál egyszer kitör a lefojtott láng, az boszut áll, az kárpótlást vesz magának az eddig tűrt rabszolgaságért. A csélcsap szerelme kis kutya, hanem a remete szenvedélye oroszlán!

Ezzel az elszabadult oroszlánnal szivében járt-kelt egész éjjel szűk lakában alá s fel a tudás embere, le-ledobta magát nyugágyára, de nem pihenhetett meg; bőszült dæmonai tovább üldözték.

Eszébe jutott mindaz, a mit ritka incunabulákból olvasott, a rémtörténetek szentnek hiresztelt emberekről, kiket egész környék tisztelt, becsült, s kik egyszerre egy pár fekete szem miatt megbolondultak, s sorba mentek a hét főbünön, s csináltak belőle hetvenhetet; az őrjöngőkről, kik Isten tiltó kezén keresztül törtek szenvedélyük tárgya után. Eszébe jutott a Cenci történet, átkozott vérrel lemosott átkozottabb csókok. Ninon fia, ki megölte magát, mert anyját szépnek találta; Oedipus és Myrrha, Salomé, szent János fejével egy táncz jutalmául; Thamár, Absolontól széttépett ruháival; Dinah, egy kiirtott város férfihulláinak halmán; Iréne szultána mosolygó feje, leütve szerető férje által… De minek a szent mesék? hisz itt van Pitaval! A rettenetes lélektani talányok, a hol rögtöni az átmenet a szentből az ördögibe.

Iván tudta érteni, tudta érzeni annak a lelkésznek szívháborgásait, a ki megszeretett egy szép parasztnőt, gyónás ürügye alatt magához csalta, egy csókért megölte, s azután nem tudta hova elrejteni a hullát. Széttépte darabokra, a hányat, annyifelé dugta. Egyet vízbe dobott, mást elásott, harmadikat elégette.

Oh! ő ezt mind meg tudná tenni. És ügyesebben, mint az a pap.

Vannak édes mérgek, rejtélyes varázsitalok, mik a vérbe tüzet gyujtanak, s a szemérmetességet eloltják. Ő ismeri azokat. Nemcsak Bánkbán feleségét ronták meg azzal. Hanem az, a kit ily méreggel Astarte mysteriumainak megáldoztak, megőrül, elszárad, elvész utána.

De az nem jönne napvilágra soha.

Hát ha elvész, meghal, megölve ott marad? a hulla, a kitől már nincs kérni semmit! akkor igen jó csendes hely van a számára.

Mikor az a tó a kőszénbarlangban visszavonul, a rejtélyes odu labyrinthjában nem egy olyan hely van, a hova egy megölt leány holttestét el lehet rejteni. Ott nem sejtheti, nem keresheti senki. Ez a víz nem árulkodik, ez a sír nem veti fel halottait. Csak késő századok mulva, mikor már ezeket a sziklákat is feltépik, fognak majd ráakadni egy emberi holttestre, mely kristálylyal van bevonva s maga is kővé vál s hogy fognak az akkori idők tudósai teleirni foliánsokat a felől, hogyan került az eocene korszakán alul, a kőszén és porphyr-alak lások közé egy emberi alak?

Hahaha!

Nevetett. Odáig jutott.

Vagy pedig úgy tenni vele, hogy vegytani úton kivonni az egész testből azt, a mi ércz, kohóban, olvasztó-kemenczében, lombikban egy maradék salakot higgasztani le belőle, s abból azután egy karpereczet készíteni, s viselni a kéz csuklóján az egész leányt örökké.

Ez volna még a kézfogó; ez volna a házasság!

Mit?! Ha szabad volt ezer meg ezer csillagnak fellázadni az Isten ellen, a nap ellen, kirugni a pályakörből s egy őrült parabolával kirohanni az álló csillagok közé, hát egy embernek ne volna-e szabad?

Iván úgy érzé szivében, mintha ő volna az az üstökös, kit önlángja a végtelenbe visz. Úgy dobogott, úgy hullámzott e szív, mint mikor egy rabszolga elszabadul s saját urát lába alá taposva, annak parancsolatokat ad.

Jaj annak, a kit útban talál!

Iván az ágyon feküdt, őrült szívdobogása felkölté onnan.

Hát «ki» az a szív?

Én vagyok-e «ő», vagy ő az «én?»

Iván felmagasult s nehéz öklével, pedig jó férfi-ököl volt! úgy ütött egyet a szivére, mintha gonosz ellenségnek lett volna szánva az ütés.

Hallgatsz?!

Ki itt az úr? Te-e, vagy én?

Végezd a dolgodat, szolga! Én vagyok a te urad és királyod! A te dolgod pedig semmi egyéb, mint a kék érből felszivattyuzni a carbonicumot, átkergetni a tüdőre, a tejmirigyből átszívni a chilust, vért alkotni belőle, az artériákat ébren tartani, a vénák zsilipeit kinyitni! Bajodat atrophiának, hypertrophiának hivják, de úr nem vagy itt! Mert az úr az akarat!

És midőn szivét oly kegyetlenül megütötte e férfi, úgy tetszett, mintha saját magát, mint egy bűvtükör alakját látná megjelenni maga előtt, s e másod-alakjával saját énjének kelne küzdelemre. Mintha az a bűnszomjas arcz szemei előtt állna idegen emberként, ki saját vonásait. rabolta el.

S midőn öklét fenyegetőleg maga elé taszítá a levegőbe, mintha az előtte lebegő tüneménynek adna ütést, lezúzót, megsemmisítőt, s mintha mondaná neki: «Többé ily arczodat ne lássam magam előtt».

És azzal, mint a mágusz a meghódított dæmont, kényszeríté szivét, hogy leüljön vele az iróasztalhoz csendesen, és figyeljen nyugodtan a prózai számadások tételeire, és kisérje elvont figyelemmel a hideg kétszerkettő örök igazságait, míg körüle a vérben és rózsafényben uszó légkör lassan áttisztul és átlátszó lesz, mint a világ-æther, melyen keresztül vonulva hallatják a planéták a nem emberi hallműszereknek szóló sphærák zenéjét.

AZ EMBEREVŐ.

Ivánt a reggel szürkülete még iróasztalának lámpája előtt találta.

Mikor a hajnalfény és a lámpa már kettős árnyékot kezdtek vetni papirjára, eloltá a lámpát.

Hazatért magához.

Lelkében ki volt egészítve a terv, a mit végrehajtani fog.

Tiszta, angyaloktól jóváhagyott terv.

Vasárnap reggel volt.

A szénizzasztók gépei ilyenkor pihennek. A nagy vízmedencze, mely a gőzszivattyúkat táplálja, vasárnap reggel a munkásoknak van átadva, hogy abban a hetes szennyet magukról lemossák.

Hat órától hétig a női munkásoknak van átadva a medencze langyos hulláma a fürdésre; azután fél nyolcztól kilenczig a férfiaknak.

E nagy medencze szivattyúgépéhez vezető kulcsot szombat este Ivánnak szokta átadni a gépmester. Kiváncsi, pákosz, alkalmatlan ember ne férhessen oda.

Ivánnak soha sem jutott még eszébe, hogy e kulcsnak hasznát lehetne venni.

A szivattyúgép fülkéjéből egy tükörüveg ablakocska nyilik a medenczére. Innen lehet a gépből kitekinteni, ha nincs-e a medencze vizállása megzavarva, mikor a szivattyúk működnek.

Pedig ott vasárnap reggel hat órakor olympi látvány lehet!

Evila is ott van!

Iván leakasztá a szegről a kulcsot, és zsebébe dugta.

De nem hat és hét óra közti időben, hanem nyolcz óra után. A férfi-munkásokat akarta meglesni.

Miért?

Mert tudta azt a szokást a tárna népe között, hogy a kinek szeretője vagy jegyese van, az annak a nevét a mezetlen testére szokta tűszurásokkal kipontozni. Azt az embert akarta megtalálni, a ki Evila nevét viseli.

Honnan került tárnamunkásaink közé ez a vad indián gyöngédség? Régi ez már. Más európai népnél is megvan.

A férfiak kedveseik nevét vállaikra, karjaikra tætovirozzák, tűszurásokkal, miket aztán tetszés szerint czinoberrel, vagy berlini kékkel bedörzsölnek. Az ilyen irás aztán ott öröklik. Többnyire egy páros szív, nyillal átlőve, vagy két galamb, vagy a bányászjelvények: kalapács és csákány vannak a név fölé pontozva.

Nők közül csak azok utánozzák ezt a divatot, a kik nem mennek férjhez. Ők nem a karjaikra pontozzák ki a nevet és jelvényeket.

Néha aztán úgy jön, hogy az örökre odairt nevet jól esnék letörölni az albumról. Az is egyszerű dolog; hólyaghúzó flastromot ragasztanak az egész névre, s az aztán leveszi az irást, a pergamennel együtt. Nő helyébe új bőr, s új nevet lehet rátætovirozni. Valóságos palimpsest.

Némelyik azonban nem olyan scrupulosus. Alája pontozza az új nevet a réginek, s hagyja nőni a lajstromot, míg minden üres tér megtelik vele.

Ivánnak nem nagy fáradságába került megtalálni azt, a mit keresett. A mint a koromlepte alakok lemosták vállaikról a szennyet, mindjárt megtalálta az egyiken Evila nevét. A név betüi kékek voltak, a kettős szív fölötte piros.

Az egyike volt a legértelmesebb, legszorgalmasabb munkásoknak. Igazi neve Szaffrán Peti, gúnyneve társai közt «az emberevő».

Iván előtt rég feltünt ez az ember, sajátszerű magaviselete által.

Hallgatag volt, soha sem szokott senkivel feleselni. Ha gunyolták, ha ingerkedtek vele, hallatlanná tette, látott dolga után. Nem panaszkodott semmi bajáról, s nem járt a többiekkel sem templomba, sem korcsmába.

És különös ellenszenve volt a gyermekek iránt. A mint egy közelébe akadt, azt űzte, kergette, fogakat vicsoritott rá s megdobálta, a míg érte. Féltek is tőle valamennyien. Gyermekes asszonyok dugták előle porontyaikat, mikor már jött.

Pedig különben igen jól ki lehetett vele jönni mindenkinek.

Iván megtudta, a mit keresett, s azzal hazament és kapujába kiállva, várta, míg a tárnamunkások egész csoporttal megindulnak a közel faluba, a déli misére. Látta Evilát is köztük.

Hideg vérrel vizsgálta már, tudományosan meghatározva magában, hogy az egész különösség, a miért ez az arcz oly feltünő, onnan ered, hogy az több faj sajátságainak keverékét egyesíti magában. Ilyen külön emberfaj-typus Cuvier szerint van három, Blumenbach szerint öt, Prichard szerint hét, és Desmoulin szerint tizenhat.

Az előttünk álló alak valami vegyülete az ural-altajinak az aramæivel, némi vonatkozással az austro-kaukazihoz. A kicsiny kéz, láb, a karcsu termet, a keskeny, gömbölyü homlok, az emelt finom orr, a finom fekete haj: azok az ind typusra mutatnak; hanem a felvetett felső ajk, a kigyóvonalu szemöldök a szláv-scytha eredetről tanuskodik; az égő nagy szemek az aramæi race tulajdona; az áll, az arczszín a malay-i faj sajátsága, melyen azonban uralkodik a kaukázi faj kizárólagos kiváltsága: az elpirulhatás. Csak a kaukázi fajnak adatott meg, hogy el tudjon pirulni s ennek saját magyarázata van a sejtszövet alakulásában.

Ezt magyarázta meg magának Iván, mikor Evilát ismét meglátta maga előtt elhaladni.

«Hát a vőlegénye miért nem kiséri a leányt a templomba?»

Az leült a tárna légtisztító kemenczéje elé, s két tenyerébe támasztva állát, bámult a világba.

Iván odament hozzá.

– Jó reggelt, Peti!

– Jó reggelt.

– Hát te mit csinálsz itt?

– Hallgatom a szelet, a mi a föld alól jön.

– Hát te miért nem mégy a templomba?

A munkás felnézett az urra s azzal felelt neki, hogy:

– Hát ön miért nem megy a templomba?

– Én kálvinista vagyok, s nekünk itt nincs templomunk.

– E szerint ön el fog kárhozni.

– Mikor egyedül vagyok, imádkozom.

– Én pedig soha sem szoktam imádkozni.

– Miért nem?

– Mert nem vétek senkinek, nem lopok el semmit, s ha van Isten, az jobban tudja, hogy nekem mi jó, mint én magam.

– Nincs igazad, Péter! Ebben a dologban külömbség van a tanult ember és a természet fia között. Engem minden bajomban, minden kételyemben megnyugtat a tudás, a bölcselkedés; minden kisértetben megóv a tapasztalt ész, a következmények előrelátása; de a magad sorsu ember nem úgy van; ki nem bir egyéb tudással, mint a mit kézimunkája körül gyüjtött, annak szüksége van hitre, reményre, vigasztalásra, bűnbocsánatra.

– Azt a pap nekem mind nem tud adni, szólt a munkás mogorván, s térdeire fektetett két karjára tette féloldalt arczát, s úgy tekinte vadul Ivánra.

Iván leült melléje a gerendára, s vállára tette kezét.

– Neked valami nagy bajod van, Péter.

– Az van.

– Valami nyomja lelkedet?

– Lelkemet, testemet, mindenemet.

– Titok?

– Nem titok. Ha meg akarja ön hallani, elmondom.

– Gyilkosság?

– Több annál.

– Nem veszélyes rád nézve, ha velem közlöd.

– Akár a piacz közepén kibeszélhetem; emberi hatalom nem bánt engem azért. Tudják felőlem elegen! Ha nem restell ön vele vesződni.

– Mondd el.

– Rövid történet az. Mikor húsz éves suhancz voltam, elmentem szerencsét keresni a tengerre; beálltam egy trieszti gőzösre fütőlegénynek. Braziliába mentünk lisztteherrel. Utunk odáig szerencsés volt; visszajövet megrakodtunk kávéval, gyapottal. Az egyenlitőn innen útba kapott bennünket egy tornadó, gépünket tönkre tette, árboczainkat letördelte, a hajót egy zátonyra verte s ott elsülyeszté. Egy része az utazóknak a dereglyén menekült odább; nem messze mentek, midőn a dereglye elsülyedt, s mind belefult a vízbe. A másik rész a tört hajó roncsából tákolt össze egy tutajt, s annak a hátán bizta magát a tengerre. Ezen a tutajon voltam én is. Harminczkilenczen voltunk együtt; köztünk a hajóskapitány, a kormányos, azután egy rio-janeiroi fiatal kereskedő, feleségével és egy kis három esztendős fiával. Több asszony és gyermek nem is volt velünk; mert a többiek a dereglyébe furakodtak, vesztükre. Ah! dehogy vesztükre! Boldogságukra! Hamar végeztek. A harminczkilencz közül kilenczedmagammal szabadultam meg. Bár ne szabadultam volna!

«Nyolcz napig hányódtunk a tutajjal a tengeren. Hajók mentek el mellettünk a láthatáron, a mik nem vettek bennünket észre. Akkor szélcsend állt be, s mi mozdulatlanul oda voltunk szegezve a sík tengerhez, egy csepp ivóviz, egy harapásnyi eledel nélkül.»

«Már akkor két nap óta nem evett senki semmit. Tizen már meghaltak éhen, ragályban.»

«A kilenczedik nap sem hozott menekülést; a nap égetőn sütött felülről és a tengerből vissza s felforralta agyvelőinket.»

«Este elhatároztuk, hogy egyet magunk közül feláldozunk; a kit a többiek meg fognak enni. Kalapba dobtuk neveinket, az ártatlanságra, a gyermekre biztuk, hogy huzza ki a nevet.»

«A saját nevét huzta ki.»

«Engedje el, uram, az ezután következtek elmondását. Sokszor, mikor végig álmodom azt, egész odáig, a hol a szerencsétlen anya megátkozott valamennyiünket, hogy soha ne legyen nyugalmunk e rettentő vendégség után, kiugrom ágyamból, s nekifutok az erdőnek és várom, hogy mikor változom át farkassá? Az jó volna nekem.»

«Csak kilenczen maradtunk élve ez átkozott lakoma résztvevőiből.»

«Ez nyom, ez éget, ez él bennem mindig.»

«A saját véremen kivül még egy idegen embernek a vére jár benem.»

«Rettenetes gondolatok üldöznek. A végitélet napján hogy fog egy csontváz sorba járni és elrabolt testét huszonhét embertől visszakövetelni!»

«Aztán az iszonyatos! A megevett emberhús-darab odabenn éhezik!»

«Én értem a kannibalok gyönyörűségét! Nem láthatok meg egy piros pozsgás gyermeket a nélkül, hogy eszembe ne jutna: hejh, milyen harapás esnék ennek a kövér vállába. Ha pedig egy nyávadt, beteges kölyket látok, épen elfog a düh: hát ennek miért kell élni? nem lehetne ezt mindjárt…»

A beszélőt itt elhagyta az emberi szó, csak ajkainak felnyitása, fogainak összeharapása s fejének marczangoló megrázása mutatá, hogy mit akart mondani, fenevadi mordulás mellett.

Azután összeborzadt és felállt; keblébe dugta mind a két kezét.

Kis vártatva nagyot sóhajtott s így szólt:

– Már most mondja meg ön, uram, hol van ennek a bajnak a számára templom, hol patika? pap, a ki megbocsássa? doktor, a ki meggyógyítsa? Elmondtam a papnak, az meghagyott vele, hogy bőjtöljek, vezekeljek; elmondtam a doktornak, az azt mondta, ne igyam pálinkát s vegyek köppölyt. Nem ér az semmit, az még rosszabbá teszi a dolgom.

– Én tanácslok neked valamit! szólt Iván. Házasodjál meg.

Szaffrán meglepetve nézett urára s gyönge villanata a mosolynak jelent meg arczán.

– Magam is gondoltam arra. Talán ha saját gyermekeim lennének, elmulnék tőlem az iszonyat a gyermekek irányában.

– Hát miért nem teszed azt?

– Hja! «Szegény ember szándokát boldog Isten birja.» Mikor két koldusból egy pár lesz, akkor kétszeres koldus mind a kettő. Elébb a betevő falatról kell gondoskodni.

– Az is megjön. Te szorgalmas, értelmes munkás vagy. Én tégedet már régen akartalak előmozditani tárnalegénynyé; csak arra vártam, hogy megnősülj. Nálam elv, hogy nagyobb fizetésekre csak nősülteket alkalmazok. Tapasztaltam hogy ha nőtlen legényt juttattam jobb fizetésbe, az rendesen a fölösleg által elkorhelyedett, iszákos lett. A nős munkásban pedig jobban lehet bizni. Nem is olyan könnyen hagyja el a helyét. Hát gondold meg a dolgot. A mely vasárnap bejelented nálam, hogy ma fognak kihirdetni a templomban a mátkáddal, az arra következő hétfőn, mint tárnalegény fogsz működni a tárnában, s külön házat kapsz lakásul.

A munkás arczán egyszerre végigcsordult a köny. Leesett térdre Iván lábaihoz s annak térdeit átkarolva, zokogott s érthetetlen hangokat fuldoklott közötte.

– Nos? Hát? szólt Iván egy jótékony buzdítással. Ma is egy vasárnap. Nem gondoltál semmit?

A munkás felszökött térdeiről, s megtörlé szemeit, mintha látni akarná gondolatait, miket agyában eligazitani nem bír.

Iván segített rajta.

– Még nem kezdődött az isteni tisztelet, még útban vannak a templom felé, ha nagyon sietnél, a templomajtó előtt beszélhetnél a mátkáddal és a pappal is.

A munkás nem szólt semmit, csak egyszerre neki indult a futásnak; nem is az úton, hanem a torony irányában. A kalapját is ottfeledte; még azt is Ivánnak kellett hazavinni, hogy el ne veszszen.

Iván utána nézett a szaladónak, míg a völgy rekettyéi el nem fedték szemei elől.

«Milyen boldog ez!»

Azután lakába tért. Beirta üzleti könyvébe, hogy Szaffrán Péter, eddigi tárnamunkás, jövő héttől kezdve tárnalegényi fizetésbe kerül, s helyébe egy tárnamunkás fogadandó.

«Nos, hát meg vagy-e velem elégedve? kérdezé tőle a szíve. Te kegyetlen, parancsosztogató nagy úr?»

Iván pedig gyanakodó volt s azt mondta a szívének:

– Nem hiszek én neked. A mióta már egyszer jégre akartál vinni. Ezentul vigyázni fogok az utaidra. Hát ha arra gondolsz most, hogy az a leány, mint menyecske is elég szép fog lenni, s akkor nem lesz olyan drága s hozzájárulhatlan. De bevágom az utadat. Engem nem csalsz meg többé. Megállj csak!

És azután ismét tanácsot kért Iván üzleti könyvétől, s úgy találta, hogy az idei bruttobevétel emelkedése megengedi azt a fényüzést, hogy egy tárnafelügyelő szereztessék az üzlethez, ezerötszáz forint fizetéssel.

Az az iránti felszólitást rögtön megirta, s felküldte néhány külföldi német és franczia hirlapba hirdetményképen.

Igy nem fog többé mindennap közvetlenül érintkezni munkásaival.