Fekete gyémántok

Úgy volt, a hogy ő mondta. A hold felülről világított le az üveg-padmalyon keresztül; a csontváz ott állt az üvegszekrényben s a viasz halottálczák sorban feküdtek egy üveglap alatt.

Hanem a grófnő nem jár itten soha. A szoba padlata fedve volt azzal a finom porral, a mit «nap-por»-nak neveznek, a minek atomjait látjuk tánczolni az ablakunkon besütő napsugárban s mely évtizedek alatt réteget képez padlón, butorokon. Lábnyom nem volt abban észrevehető.

Abban a perczben, a melyben a grófnő és az apát a könyvtárba beléptek, nem volt a szomszéd kripta kápolnájában zürzavaros zaj hallható. A rémek elhallgattak. Hanem a rémnesznek nem volt azért vége. A kápolnaajtón keresztül hallatszott valami orgonaszó-féle, minő a praeludium szokott lenni a mise előtt. Csak hogy az is oly csufondáros hang volt, mintha még az orgonának is volnának elkárhozott szellemei, a mik gunyt dudoráznak.

A grófnő fulladozó kebellel támaszkodott a kápolnaajtó küszöbéhez s kezének görcsös rándulásával tartóztatá vissza az apát urat, hogy ne nyissa még fel az ajtót. Reszketett minden tagja.

Minő rémhangok ezek?

És azután megzendült odabenn a «vesperae».

Egy hang, mely a misemondó énekkanyarulatait utánozta, rákezdé: «Bacche, ad haustum intende!»

Más hang hasonló tónusból ráfelelt:

«Et ad potandum festina!»

S következett, mintha szent könyv textusát olvasnák gyorsan:

«Gloria Baccho, et filiae ejus Cerevisiae et Spiritui Vini, sicut erat in Baccho natus, et nunc et semper et per omnia pocula poculorum, Stramen!»

A grófnő jéggé fagyni érezé tagjait; a félelemhez jött a borzadály!

A grófnő értett latinul.

Most az orgonakiséret mellett megszólalt az Antiphona:

«Date nobis de Cerevisia vestra; quia sitiunt guttura nostra!»

S rá a Psalmus:

A grófnő az elkárhozottaknak azt a kínját érzé, a mit kell azoknak érezni, mikor legelőször megtudják, hogy miről beszélnek az ördögök egymás között.

Következett a «Capitulum.»

«Fratres attendite, et sollicitemini, ut ex popina redeuntes omnes amphoras visitetis, et quid in illis invenietis, illico epotetis, ne in vanum veniat vinum, et hoc facite per omnia pocula poculorum. Stramen! Baccho Gratias.»

S most egy egész pokolbeli chorus, egész sereg férfi és női ördög zendíté rá a csufolódó hymnust:

Most a csengetyüszó hangzott.

És aztán a papi hang áhítatos áldása:

Rázendült a chorus:

Folytatá az «oratio»:

«Voremus! Vomipotens Bacche! Qui sodalitatem nostram in tuum honorem erigere constituisti, da, quaesumus, ut eadem sodalitas, ab omni persecutione libera, strenuis potatoribus augeatur. Per omnia pocula poculorum…»

A chorus rázengé: «Stramen!»

A grófnő nem birt tovább lábain állani, térdre roskadt, s önkivületben tekinte fel a papnak arczára, kinek alakját megvilágítá a felülről besütő holdfény, mintegy gloriát alkotva büszkén fölemelt feje körül.

Az apát úr a kápolna zárába taszítá a kulcsot.

A grófnő eléje tartá kezeit, irtózattal, borzalommal:

«Ne nyissa ki! Ne tárja fel! Az ott a pokol.»

Az apát úr bátran, büszkén, haraggal monda:

– «Nec portae inferi!…»

S azzal elfordítá a kulcsot, s feltárta a nehéz vasajtót.

A felnyílt ajtón keresztül egyszerre végig lehetett tekinteni az egész látványt, a mit a kápolna és a sírbolt kivilágított ürege nyujtott.

A könyvtárból négy lépcső vezetett le a kápolnába, a kápolna szentélyétől aztán ismét nyolcz lépcső le a sírboltba.

A kápolna oltárán mind meg voltak gyujtva a gyertyák, ez világította meg a sírbolti jelenetet.

De minő jelenetet!

A sírbolt hosszában elnyuló asztal mellett ültek és lakmároztak, de nem a grófnő ősapái és ősnénjei, hanem valamennyi cselédje.

A házába bezárt némbercsoport mulatott a házából kizárt férfi-haddal.

Abban a perczben, a mint az apát felnyitá az ajtót, a torzmise épen végződött, s az egész coetus egyszerre rákezdé a tivornyadalt utána.

Most már látta a grófnő, hogy micsoda kisérteteket tart kastélyában.

Minden nőcselédjének volt egy férfi-udvarlója: a szomszéd major irnokai, majorosai, vadászai.

A félénk szobaleány, ki éjszaka ki nem merne menni a folyosóra, az urasági irnok poharát töltögette, az erényes komorna az ispán hajdujával ölelkezett; a kapusnő, az öreg matrona, ki mindig józan, az asztal tetején tánczolt, s egy boros kancsót tartott két kézre fogva, annak dalolt, valamennyi rikácsolt, kurjongott, vihogott és verte az asztalt, mint az öreg dobot. A juhász, a grófnő ősatyja, a kanczellár sírkövének tetején ült, lábait átvetve a kereszten, és fujta a dudát. (Ez volt az, a mi az orgonát parodiázta a gunyvesperae alatt.) S a főpap sírlapjára volt felállítva a csapra ütött hordó.

Valamennyi némber a grófnő selyemruháiba volt öltözve, kivéve a kocsisnőt, ki férfiruhát viselvén, symmetria kedvéért a szeretőjét, a major-kocsist öltöztette fel némbernek; a nagy, bajuszos ficzkó fején megismerte a grófnő hálófőkötőjét és termetén a csipkés frizirozó köpönyeget, a mit naponkint használni szokott.

És a mi legborzasztóbb volt! Ott látta az asztalfőn elnökölni Emerenczia kisasszonyt, egy fiatal diáknak kétségbevonhatlanul bizalmas közelségében. A kisasszony a grófnő lángszin selyem szalüpjét viselte (a grófnő sovány volt, a kisasszony kövér). És piros volt a bortól és hallatlan! kegyetlenül pipázott egy öblös tajték pipából Emerenczia kisasszony!

A férfi-nép részegen üvöltött, a némber had féktelenül sivalkodott, a duda nyekegte a nótáját, a vert asztal pufogott; s a kápolna oltára előtt kiterjesztett karokkal éneklé az álpap az istengunyoló végáldást: «Bacchus vobiscum!» melyhez teljes erejéből kolompolt egy csengetyüvel a ministrans.

Hát ezek kik voltak?

Az álpap senki sem volt más, mint maga a sekrestyés, felöltözve plébánosának az ő gondja alá bizott diszöltözetébe, fején egy improvizált infulával. A ministransa volt maga a harangozó.

A grófnőt hármas borzalom némitá meg e látványra. Ez a keserü hálátlanság elfacsarta szívét! Ő ezeket a leányokat úgy tartotta, mint saját gyermekeit, ártatlan angyaloknak hitte őket. Vasárnaponkint maga orgonázott előttük a vártemplomban s énekelt velük együtt. Abból az ételből ettek, a miből ő, soha egy pirongató szót nem hallottak tőle. És ők meggyalázzák érte ősei sírboltját, rémitik ideges asszonyukat kisértetzajukkal éjről-éjre, míg félőrült álomkórost csinálnak belőle s a mi legnagyobb vétkük, viselik az orgiákon asszonyuk ruháit, hogy az a férfi érintéstől megszentségtelenített, borral leöntözött, dohányfüsttől átjárt öltönyöket viselje ismét sorban hajadon termetén!

De nagyobb volt e keserűségnél a szentségtörés feletti borzalom. Minő ördögi gondolat: a vallás kegyes szertartásaiból förtelmes bacchanalt torzítani. Papi ruhát, oltárt, infulát, szentséget megfertőztetni, breviariumot, litaniát, zsoltárt korcsmadalból szerkeszteni. Mekkora «JAJ» ez a botránkozónak! Ez a «jaj», mit az írás említ, minden emberi fájdalom között a legnagyobb, mert írja nincsen.

És végre a rémület.

Egy csoport ittas férfi, és ugyanannyi bőszült megaera! A legszörnyübb vétek forró tettén kapva! Ha ezek észreveszik, hogy őket valaki megleste: azt izekre fogják tépni. Husz őrült, daemoniacus vétkezővel szemben egyetlen férfi és egyetlen asszony!

A grófnő látta az apát úr szemében villámlani az apostoli haragot, s megijedt tőle. Megragadta mindkét kezével a pap kezét, hogy visszatartsa őt.

Az apát azonban kirántá kezét, s egy szökéssel a négy lépcsőn leugorva, odaszökött az álpaphoz s a mint az épen parodiázó mozdulattal kiterjeszté karjait a tivornya gyülekezet fölé, e gúnyszóval: «Stramen!» az apát úr olyat húzott neki kettőt a hátán végig a rhinoczeros-korbácscsal, hogy szétrepedt a czifra stóla, a ministráló harangozót pedig egy rugással úgy belökte a kriptába, hogy az a hosszu asztal alá gurult, valamennyi lépcsőn végig.

S a mit azután most látott a grófnő, az valóban álomszerü vizió volt.

Mint rohan egyetlenegy férfi, egy korbácscsal kezében egy egész pokoltábor közepébe; megkapja félkézzel a hosszu asztalt, s egy lökéssel felfordítja azt kancsóstul, lakomástul együtt, s azzal nekivág ostorával az egész csoportnak.

Azok, mintha az itélet napja következett volna be, s az apocalypsis csodái zuhannának alá a felhőkből, rémülten, őrülten ugráltak fel helyeikből s ordítva, sikoltva tódultak a kriptaajtó felé. Ez egyetlen bátor alak úgy dúlt közöttük, mint egy szent György a sárkányok között. A korbács pufogott a hátakon, a jajszó, az üvöltés szaporodott; férfi, leány egymást legázolva törte magát a lépcsőkön fel, mik a kriptafolyosókhoz vezettek, a ki hátul maradt, ordított, azt hitte, őt viszik a pokolba; a dudás négykézláb menekült, veszedelmére a rajta keresztül bukdosóknak. A pap nem ismert irgalmat, emléktelenül el nem bocsátott senkit. A rémült csőcselék között senki sem mert védelemre gondolni. A tetten kapott bűn gyáva: a meglepetés rögtöni volt és váratlan; aztán a papnak irtóztató öklei voltak; egyetlen vadásznak jutott eszébe, szegletbe szorultan, az a kétségbeesett gondolat, hogy megkapja a pap kezében a korbácsot, hanem kapott azután annak a balkezétől egy olyan pofont, hogy jobbnak találta a hátával fedezni a visszavonulást.

«Vágjad! vágjad!» suttogá a grófnő, a mint látta kényeztetett cselédeit egymás hegyén-hátán bukdácsolva egy gomolyba rekedni az ajtónál. Emerenczia csak a fejét dugta, hogy az arcza ne kapjon a korbácsból. Leghátul maradt a sekrestyés, ki hosszu stolájától nem tudott szaladni, annak a hátát addig paskolta a pap, míg rongyokban hullott le róla a papi palást.

Mikor az utolsó convivát is kilökte a küszöbön az apát úr, becsapta utánuk a sírbolt-ajtót. És azután visszatért a grófnőhöz.

A pap arczán sugárzott valami, a mi a dicsfényhez hasonlít. A férfierő volt az.

A mint a grófnő elé ért, a hölgy leborult előtte a földre és megcsókolta a pap lábait. Szólni nem tudott, csak zokogott.

A pap felemelte őt a földről.

– Térjen magához, grófnő. Küzdje le gyöngeségét. A helyzet, a melyben ön most van, minden testi, lelki erőt összeszedni parancsol. Gondolja meg, hogy e perczben rajtunk kettőnkön kivül egy élő lélek sincs e várkastélyban, mert az ajtót, mely az udvarra visszavezet, én bezártam. Legyen ön józan. Legyen eszénél. A bolondságnak vége. Azt láthatja ön, hogy rosz szellem csak emberi testben kisért, s azok ki vannak üzve.

– Mit tegyek? kérdé a grófnő s erőtette magát, hogy ne reszkessen.

– Vegye lámpásomat, addig, míg én kimegyek a kripta rácsajtaját bezárni, hogy a kastély ez oldalról nyitva ne maradjon; s azon az úton, a melyen idejöttünk, térjen vissza hálószobájába, keresse elő theakatlanát és főzzön magának theát, mert fázik.

– Egyedül?

– Mondja ön szívében: «ha Isten velem, ki ellenem?» s nem lesz egyedül. A rémlátás nagy betegség. A gyógyszer heroicus volt. Akarom tudni, hogy használt-e?

A grófnő összeborzadt.

– Mitől retteg ön? A csontváztól a szögletben? Jöjjön oda velem.

S azzal megfogva a grófnő kezét s felvéve a lámpást a székről, odavezeté Theudelindát a csontvázhoz. Ott felnyitá a hosszu üvegszekrény szárnyát.

– Nézzen ön ide. Nem rémületnek, de az Isten bölcsességét hirdetésnek alakja ez. Az egész csontépület minden egyes izecskéje egy titkot magyaráz meg, hogyan tette az Úr a halandó embert uralkodóvá a föld felett? Tekintse ön e koponyát. E boltozatos homlokra van irva az emberi nem joga a világhoz. S e derékszöget képező arczél a fehér faj előjoga a többi fajok fölött. E koponya tanít bennünket arra, hogy mennyivel tartozunk Isten végtelen kegyelmességének, ki minket ily csontalkatuvá teremtett s minden teremtései fölé s minden emberi fajok fölé emelt. Egy koponyának látása ne borzadályt, de ihletet költsön sziveinkben; mert a Mindenható legnagyobb szerelmének jele az, kiválasztott, kitüntetett gyermekeihez.

A pap rátette a grófnő kezét a csontváz koponyájára.

A grófnő megszünt reszketni. Úgy érzé, hogy ez ember szavai új vért öntenek ereibe.

– Most térjen ön szobájába vissza, sietve jövök én is. De az oltáron is el kell oltanom a gyertyákat, hogy tűzveszély ne legyen, ha leégnek.

– Jó. Megyek egyedül, szólt a grófnő. Magamért nem félek többé, de az ön életét féltem. Ha ön most kimegy a sötét folyosóra, meglehet, hogy a gonoszok boszut forralnak; azóta magukhoz tértek, s önre rálesnek és megtámadják.

– Arról is gondoskodtam, szólt az apát úr, egy revolvert vonva ki oldalzsebéből. Készen voltam rá, hogy gyilkosokkal is találkozhatom. Tehát Isten nevével menjen előre a grófnő.

Theudelinda kezébe vette a lámpást s végighaladt a hosszu könyvtáron.

A pap utána nézett, míg az ajtón kilépni látta. A grófnő nem esett vissza betegségébe.

Sámuel apát sietve tért vissza a kriptába; onnan a kripta lépcsőin felhaladt a folyosóra. A folyosóban egy czintálban lobogott még a kisértetes láng.

«Alcohol szalmiakporral vegyítve!» dörmögé magában az apát. «Ez volt az, a mitől Mahók úr megrettent.» Mellette hevert a hosszu lepedő, a nagy kisértet-fejjel. Az apát bevonta a lángoló edényt a szögletbe. Tudta, hogy sötétben találkozásnál nem előny az egyik félre nézve, ha meg van világítva, s azzal óvatosan haladt a sötét folyosón előre. Nem találkozott senkivel! Dejszen elfutottak azok, még tán most is futnak. A rácsajtó tárva maradt. Azt bezárta s levonta róla a kulcsot. Azzal ismét visszatért a kriptába; annak is bezárta az ajtaját belülről. És azután eloltogatta az oltáron égő gyertyákat. Az utolsót kivette tartójából s azzal világított magának, míg a grófnő szobájához visszatért.

A grófnőt ott találta asztala előtt ülve, a párolgó theakatlan előtt.

Szót fogadott.

Mikor Sámuel apát belépett hozzá, a grófnő áhítattal tette össze kezeit és rebegé:

– Én szentem! én apostolom!

– Nem illetnek ily magas czímek, grófnő! szólt az apát. Megelégszem, ha e nevet megérdemeltem: «ember!» Azt látja ön, hogy csodákat nem tettem, mert csupán halandó emberekkel volt dolgom; a mit előre tudtam, s hogy a csodálatosnak, a rendkivülinek minden aureoleját lefujjam ez eseményről, azt is elmondom, hogyan jöttem idáig annyi zárt ajtón keresztül. Hanem kérem elébb, töltsön magának theát a grófnő, s ha részeltet vendégszeretetében, nekem is; kissé fel vagyok indulva a lefolyt jelenetek által, s azután beszélgessünk a tárgyról, mintha a legegyszerübb történetről fecsegnénk unalmas téli estén.

A grófnő töltött theát magának és vendégének, s azután elhelyezé magát karszékében, selyem burnuszát összevonva magán. Még mindig fázott.

– Tehát arról, hogy itt közönséges emberi csínynyal van dolgom, az első értesülés után meg voltam győződve, kezdett hozzá az apát. A mit egyszerű barátom, a plébános elmondott, abból észlelhettem a következőket. A kik az éjjeli lármát csinálják idelenn, azok nem lehetnek mások, mint a házi cselédek maguk. Hogy mire való e zaj? azt megmagyarázta előttem az a helyzet, a mit a grófnő itt maga körül teremtett; csupa leánycselédekkel véve körül magát, a kikhez férfinak nyiltan közelíteni nem szabad. Ők találtak más, bűnös találkozási módot, s hogy a grófnő azt soha fel ne fedezhesse, a kisértetek rémvilágításával vették azt körül. Ha csendben, suttogva űzték volna vétkes kicsapongásaikat, a grófnő rég megtudta volna azt. Abból, hogy Mahók plébános a sekrestyésével a rácsajtón keresztül menekült ki, megtudtam azt, hogy az a rácsajtó az, a melyen a férfiakat be szokták ereszteni a kastélyba; és azonfelül azt is, hogy a sekrestyésnek be kell avatva lenni e szövevénybe. Azután így számítottam: hogy a fehércselédség a várból a kriptába juthasson, szükségkép a pinczegádoron át kell leszállniok. Akkor, midőn a szobákat így elhagyják, okvetlenül minden ajtót tárva hagynak maguk után, nehogy a későbbi ajtónyitogatással, midőn visszatérnek, a grófnő figyelmét felköltsék. A grófnő társalkodónőjének arczán, szemein, bőre színén olvasható, hogy az a némber élvsovár, inyencz és sörisza. És az első ebédnél láttam, hogy hypocrita is. Tiltakozik a szeszes italok ellen. Tisztában voltam vele. Semmi kétségem sem volt az iránt, hogy mindent tárva fogok magam előtt találni. Hogy neszt ne költsek, gyalog jöttem el a kertajtóig. Friss havon számos férfi-lábnyom vezetett odáig: tudhattam, hogy a társaság ismét együtt van. A nyilt kertajtótól egyenesen vezettek a lábnyomok a kriptafolyosó rácsajtajáig. Az csak be volt támasztva. A folyosó jobb szárnya vezet a kriptához, a bal a pinczegádorhoz. Ennek a lépcsőin felhaladtam, annak az ajtaja is nyitva volt. Bizton számítottam rá, hogy azon túl is minden ajtót tárva fogok lelni. Úgy is volt. Most csak egy nagy kérdés van még hátra. A grófnő legközelebbi szobája a ruhatár. Annak az ajtóját nem kulcs zárja be, hanem egy ütköző, melynek rugóját a grófnő innen saját szobájából szokta kezelni. Pedig annak az ajtónak is nyitva kell lennie. Ezt a dohányfüst-átjárta öltöny tudatta velem. Ezek a némberek éji orgiáikhoz kilopogatják a grófnő selyem ruháit. A luxuries szereti a luxust. De hogyan lehet ez ajtó nyitva? Annak is igen egyszerű magyarázata van. Mikor a grófnő hálószobájába távozik, hirtelen odadugnak egy kést a ruhatár ajtajának ütközője elé. S a mint aztán a grófnő a gép rugóját megnyomja, az ütköző nyelve a kés lapjára csapódik, onnan rögtön visszaugrik s az ajtó záratlan marad. A kés most is ott volt az ajtó közé dugva. És így a grófnő éjről-éjre egész hálószobája ajtajáig tárva-nyitva hagyott ajtók mellett aludt, kitéve rablók megtámadásának; egyedül hagyva és agyonrémítve kisértetes zajgás által, hogy szobája ajtaján kilépni ne merjen, hogy cselédeit szólítni ne is próbálkozzék. Grófnő! ez szörnyű büntetés volt önre.

– Büntetés! rebegé a grófnő elképedve.

– Igen, büntetés. Mert ön e szenvedést megérdemelte.

Theudelinda megrettenve tekinte az apátra.

– Grófnő! szólt az apát úr szigorral. Önnek nagy része van azoknak a kárhozatában, kik az ön környezetéből a bűn meredélyén lesikamlottak. Ön vitte őket oda. Az ön makacs szeszélye, az ön bizarr ötletei kényszeríték e némberekre a hazugságokkal teljes életmódot. S a természet megbünteti az ellene lázadókat. S a lázadást ön követte el, ki hosszú évsoron át kizárta magát a világból s azt hitte, hogy másokat is kizárhat onnan magával együtt. Ez nagy tévedés volt s nem maradt boszulatlanul. Most két biró előtt áll ön. Egyik az ég, másik a világ. Az ég haragra, a világ nevetésre kész. S a mennydörgés s a gúnykaczaj egyaránt kínzó lesz önre nézve. Mi védelme van ellenük?

A grófnő megbénultan rogyott karszéke támlányára. A rohammal végigzajlott ijedelmek, botránkozások és undorodások után most még a pap vádja által önlelkiismerete kínzó rémétől is kiszenvedni! Ez a nagy szorongás még a kiállott izgalmakat is túlhaladta.

Mély hallgatás állt be.

S e hosszú csend alatt folyton hangzott az idéző harangszó a grófnő lelkében: «Mi védelme van önnek az ég haragja s a világ gúnykaczaja ellen?»

Végre azt hivé, hogy megtalálta a védelmet, s egy eszmétől felvillanyozva, felemelkedék s ezt rebegé az apát úrnak:

– Kolostorba fogok menekülni, hová a világ gúnykaczaja el nem hangzik. Ott fogom a hideg kövön térdepelve az ég haragját éjjel-nappal imádkozva megengesztelni. Ön, főtisztelendő atyám, kegyes lesz mellettem közvetítő szót szólni egy zárdafőnöknőnél, ki legszigorúbb rendet tart. Ott élve eltemetem magamat és senki nem fogja nevemet emlegetni többé. Összes vagyonomat, melyet sok éven át fukarkodva szereztem, és egész ősi birtokomnak éltem fogytáig való haszonvételét hagyományozom azon szerzetnek, a melynek ön főnöke; egyedül azt kérve, hogy megszentségtelenített családi sírboltom kápolnájában minden éjfélben egy ájtatos vesperæt tartsanak, míg e kastélynak birtokában lesznek.

A grófnő az életről-lemondás szomorú hangján rebegé e szavakat; hangja sokszor suttogássá vált s el-elcsuklott, midőn erőt akart neki adni.

Az apát úr is felkelt helyéről s a mint a grófnő eléje nyujtá reszkető viaszfehér kezét, megszorítá azt, s aztán büszkén felemelve arczát, mondá:

– Üljön le, grófnő és már most hallgassa, a mit én beszélek. Hogy legelőször is az iránt tisztában legyünk, a mit ön szavai végén említett: sem nekem, sem az én rendemnek az ön kastélya, birtoka, pénze nem kell. Az nem a mi feladatunk: gyöngeszívű emberektől a lelki összeroskadás perczeiben világi vagyonaikat eláhitatoskodni. A középkori örökségért csuszás által mi magunkat gyülöletesekké nem teszszük. Nem is az a dolgunk, hogy az ön családi kriptájában minden éjfélkor mezítláb vecsernyézzünk, a nap többi részét meg az ön jövedelmeinek konyhai és pinczei művészet útján való elfogyasztásával töltsük be. Erről az eszméről tehát egyszer mindenkorra tegyen le a grófnő.

A grófnőt meglepték e szavak. Minden érzelmein a vonzalomnak keresztül ment már ez ember irányában, most még csak az volt hátra, hogy önzetlenségeért, a világi vagyon magas visszautasításáért becsülni is kényszerüljön, hogy teljesen alá legyen vetve ez ember uralmának.

– És már most arról a gondolatról is tegyen le a grófnő, folytatá az apát, hogy magát valami klastromba eltemesse. Ott nem fogná a grófnő megtalálni azt, a mit keres: a nyugodalmat. Csak gondolkozzék rajta kissé. Az ön felfokozott képzelgése mellett, mit a kolostori idegrontó magány még kínzóbbá szokott tenni, lehetne-e önnek egy misét végighallgatni? A psalmus, az oratió elzengése alatt nem örökösen a gúnyszöveg kisértene-e az ön lelkében; a legájtatosabb énekhangok alatt nem ott állna-e az ön fülei mellett az a dæmon, ki a chorusba belerivallja a korcsmadalt? És valahányszor egy apáczatestvért látna ön ájtatos arczczal az oltár előtt térdepelni, nem mindig az jutna-e eszébe: az én kegyenczeim is ilyen ájtatos arczokat hazudtak imádkozva, és imádkoztak akkor nem az Istenhez, hanem az ördöghöz! Nem! grófnő, ön rossz helyre menekülne a kolostorba, az oltár elé. Más emberre nézve lehet az menedék; önre nézve kárhozat helyei azok és botránykozás kövei, a mikben minden nap felháborodnék önmagában és úgy járna, mint a költőtől megénekelt remete, ki elfelejtette az imát és a helyett átkozta az Istent!

A grófnő szemei lángoltak e rémlátvány alatt: «Igaz, igaz!» rebegé és oly elevenen látta mindazt, a mit az apát elmondott.

– Önt a botrány kínzó emléke száműzte e templomból és megfosztotta az imádságtól!… folytatá a pap kegyetlenül.

– Igaz! Igaz! hörgé a grófnő, mellét verve ökleivel. Én nem láthatok többé templomot és nem vehetek többé ajkamra imádságot! s azzal kétségbeesetten veté magát oda a pap lábaihoz és megragadá annak kezét egy kárhozatra menő görcsös erőszakoskodásával, és magánkívül kiálta: «De hova meneküljek hát, ha a templomba nem? s mivel védjem magamat, ha imádsággal nem lehet?»

A pap kenetteljesen válaszolt:

– Meneküljön a grófnő saját szívébe: ott a menedék. És védje magát jó tettekkel. A jó tettek majd imádkoznak ön helyett.

Theudelinda forró homlokához szorítá a pap kezét. Azután töredelmesen felemelkedék s karjait széttárva, mondá:

– Rendelkezzen ön velem. Parancsoljon, mit tegyek?

– Térjen vissza a nagy világba s foglalja el helyét, mely önt ott megilleti.

A grófnő megdöbbenten hátrált vissza, s merev szemekkel tekinte a papra.

– Én térjek vissza a hiu nagy világba, melyet huszonöt év előtt elhagytam? S a mely világnak örömeit magamtól elutasítottam, most annak a gúnyját hívjam fel magam ellen?

– Grófnő! ön életének azt a felét, mely örömöket oszt, eltékozolta hibásan, helytelenül. Most még hátra van életének az a fele, melyben a világ tiszteletét lehet megszerezni. Még jó idő van a megtérésre.

– Atyám. Gondolja meg ön, hogy azon körökben, a mikben megjelenésre ön engem kényszerít, számomra csak gúny, megaláztatás terem. Engem az új nemzedék nem ismer, rokonaim kicsúfolnak.

– De van egy bűvkör, a melyen belől mindenkit rögtön megismernek és senkit ki nem gúnyolnak. Akarja ön e bűvkört maga körül vonni?

– Helyezzen ön bele. Minő bűvkör az?

– Elmondom grófnő. Az ön nemzete egy nagy küzdelmen megy most keresztül: a szellem küzdelme az. Mindenki törekszik az előrehaladt nagy nemzeteket utólérni: a tudós, a költő, az állambölcs, a nemzetgazdász, az iparos, a népnevelő; a férfi, a nő, az ifju, az agg, a főúr, a közpolgár. Ha úgy tudnák mindannyian, mennyire egy czél után törekesznek, csodákat mívelhetnének; de el vannak egymástól szakítva s külön magára fárad és kifárad sikertelenül mindenik.

A grófnő feszülten figyelt; még nem érté a pap czélzatait.

– Mije hiányzik ez óriási törekvésnek? Egy központ. Az országnak nincsen központja. Debreczen egészen magyar, de vallásfelekezeti kizárólagossága megfosztja az universalitástól; Szeged jó helyen van, de a kezdetlegesség stádiumában és egészen demokrata város; Kolozsvár magyar is, elég jól is vannak benne vegyítve az aristokrata elem és a hazai kultura alkatrészei; de túl esik a Királyhágon s a Bethlenek, Bocskayak korszakának vége. Pest volna hát az egyedüli központ. Sajátságos egy tanya! Beutaztam mind az öt világrészt, de sehol a világon ehhez hasonló alakulást nem láttam. Ott minden úgy áll elő, mintha senkinek a másik emberre nem volna gondja, s minden ember azt hinné, hogy a világ megáll ott, a hol ő elhagyta. A Dunán érkezőt meglepi a nagyszerű partsor, tágas előterével, s most e gyönyörű hosszú tért elkezdik beépíteni hatemeletes bérházakkal; természetesen a hány ház, annyiféle styl. Látjuk egymás mellett a római, a mór-spanyol, a renaissance-kori palotákat, miket hatalmasan insultál egy szemközt emelkedő félig hollandi, félig góth-idomú középület. E látványt kiegészíti néhány falusi torony. A lánczhid monumentális alakjával szemben emelkedik egy kő-skatulya, négy toronynyal: erről azt mondják, hogy «basilika», most úgy néz ki, mint egy nagy vesztőhely; hanem annál több óriási gyárkémény mered elő mindenünnen, a város közepéből, örök füstöt terjengetve el fölötte. Gyár, lerakóhely, akadémia-palota, bálház, bér-kártyaház, műmalom, egymás hegyén-hátán, az akadémia szöglete elszorítja a rakparti közlekedést, s a városházának igazi ősmuzulmán mintára alkotott minarett-je hirdeti az idegennek, hogy: gyere csak bellebb, itt van Konstantinápoly.

A grófnő már mosolyogni is tudott a pap előadásán.

– Úgy is találja. A belváros egy tömkeleg, a melynek az utczáit még akkor alapították, mikor a városház-téren a rácz kereskedők sertéspocsolyái voltak, szűkek, rendetlenek; hanem a kirakatokban európai fény és pompa; a szél szemétkupaczokat hány szemeink közé; hanem az utczán járó közönség toilette-je vetekedik Párissal. Sehol annyi gyönyörű nőarczot s annyi rongyos koldust nem találni, mint ott, minden lépten. A szűk utczákon egymást éri az úri fogat, s a nyúzott bőröket szállító szekér. A külvárosok mesés mohósággal épülnek, kis ház, nagy ház, kiki a maga gusztusa szerint, s az építés miatt örök a por a szél minden lendületére. Egy-egy kis zöld oáz, akkora, mint egy nemesi curia kertje, a többi sivatag kőhalmaz. A város körül egy Sahara, melyet szorgalmasan szántanak, hogy a Sirocco-nak legyen mivel bajlódni. Ez a város külső képe. Nem tudni, gyárvárosnak indul-e? kereskedelmi emporium akar-e lenni? tudományok, művészetek városává emelkedik-e? országváros lesz-e? vagy pedig csak amerikai telep, a hova a világ minden részéből mindenféle osztályú ember siet pénzt keresni, de ha egyszer meggazdagodott, ott meg nem marad, hanem menekül falura, vagy külföldre?

A grófnőt érdekelte a leirás.

– A társadalmi viszonyok aztán épen olyanok, mint a külső alak. Külön chinai fallal körülzárva minden osztály. A kereskedelem, a börze-üzelem német és zsidó. Ez nem olyan baj, mint az, hogy szédeleg, és a bécsi pénzpiacz minden szeszélyétől halomra omlik. Magyar elem a táblabiró-osztály és az iparos. Ehhez járul valami húszezer felvidékről jött tót, ki az alsóbbrendű kézi munkával foglalkozik. Van ott a nemzetnek művészete is, de nem divat azt pártfogolni; van tudománya is, de nem tartozik a bon tonhoz vele foglalkozni; van irodalma is, de kevesen tudnak róla; vannak előkelő körei is, van magas aristocratiája, de azoknak a termei zárva vannak mindenki előtt, a ki nem hozzájuk tartozik, vagy nem oda hivatalos. Szétziláltan egymástól, magára hagyva küzd, sóhajt, panaszkodik, emeli a terhet külön-külön minden ember, s a legjobb eszme is elvész, a meg nem értés miatt. Hiányzik a találkozási tér. A közélet meg van bénítva; kivételes törvények eltiltanak minden összejövetelt az országban. Megyeház, országgyülés bezárva. Egyedül a társadalom parquettjei azok, a hol még annyi nemes törekvésnek találkozni lehetne. De ki nyissa meg termeit e czélra? Főrangúink egy része közönyös, más része élvezetet hajhász, melynek semmi egyéb czélja, mint épen az, hogy magát mulattassa; vannak elegen, kik értik feladatukat, teljesítenék is örömest, de a kiket az utóbbi évtized veszteségei úgy megrontottak vagyonukban, hogy nem képesek a nyilt terem költségeit megbírni; s a ki végre tudná is, tehetné is, hogy a nagy világ sorompóit megnyissa saját úri lakában, azt meg oly tragicus gyászemlék száműzi a fővárosból, mely örökre eltiltja a jókedv zaját a lefátyolozott képek termeiből. És így nincs az egész vízözönben, mely bennünket eltakar, egyetlen száraz pont, a hol a jók, a bölcsek és igazak minden osztályból találkozhatnának. Olyan pont nincs!

– Lesz! szólt a grófnő, felmagasztosult arczczal kelve föl helyéről. Egész lelke áthevült már az új gondolattól, melyet a pap még jobban ki tudott színezni.

– Ön megértett engem! Ez a menedék egyúttal önnek is mentsvára. Ha ön felköltözik Pestre, ha ott rangjához és jövedelméhez méltó házat tart, termeit megnyitja a nemzet «crém»-je előtt, melyhez nemcsak az előkelő rang tartozik, de melyhez hozzászámítjuk az egész művelt világban a tudomány, a művészet, a politika, az egyház kitünőségeit, ha lesz egy tér, a melyen a tudós a főpappal, a költő a mágnással egyenlőnek van bemutatva; ha a vagyon és szellem aristocratiája egyesül, hogy életerős eszméket eredménydús tettekké érleljen, ha lesz egy salon, melynek közepéből indulnak meg a közművelődés, a népboldogítás, a segélyezés apostoli missiói, nem áldáson és köztiszteleten fog-e nyugodni e salon úrnőjének feje, a honpolgári dicsőítés glóriájától körülvéve?

A grófnő mindkét kezével megragadá az apát úr kezét s csókjaival halmozá el e kezet, és zokogta hozzá: «köszönöm, köszönöm, köszönöm!»

– Most tehát elhiszi nekem a grófnő, hogy más útja is van a mennyországnak, mint a melyhez a zárda ajtaja vezet?

– Ön próféta.

– Azonban engedje meg a grófnő, hogy most egy prózai kérdéssel zavarjam meg kedélyét. E feladathoz, melyet ön oly lelkesüléssel karolt fel, bizonyos anyagi médiumra is van szükség. Ahhoz bőséges jövedelem kell. Szabad e kényes tárgyban önnek bizalmát kérnem?

– Én gazdag vagyok, szólt a grófnő. Van saját szerzeményemből Pesten úri házam, most bérlak, s jó helyeken fekvő tőkepénzeim.

– A házat a grófnő a maga számára fogja átalakítani, mert ott bérlak többé nem lehet, a tőkepénzeket pedig jó lesz a mostani zavaros pénzviszonyok közt fel nem mondani. Mennyi rendes jövedelme van a grófnőnek a bondavári uradalomból?

– Mintegy huszezer forint.

– Mekkora terjedelmű ez uradalom?

– Kilencz-tízezer hold.

– Akkor ez a jövedelem kevés. A hibás házi kezelés az oka. Kevés a birtok nagyságához s kevés ahhoz a háztartáshoz, a mire a grófnő vállalkozni akar. Húszezer forint jövedelemmel Pesten nyilt salont vinni nem lehet.

A grófnő elbámult.

– Én pedig azt hittem, hogy az nagyon sok pénz.

– Sok, falun. De Pest olyan drága város, mint Páris. Önnek legalább negyvenezer forint évi jövedelemre van szüksége, ha Pesten termeit nyitva akarja tartani a rang és szellem igényei számára.

A grófnő zavarodottan tekinte rá.

– Hogyan?

Az apát úr közönyös ajkpittyesztéssel felelt:

– Az nem nehéz. A gazdálkodási rendszeren kell változtatni, a házi kezelés helyett a bérletgazdászatot hozni be. Én fináncziákhoz nem értek, de vannak a pénzaristocrata körökben megbízható ismerőseim, kik közül valamelyikkel majd értekezhetik a grófnő, ha Pesten leszünk. Annyiról mindenesetre biztosíthatom, hogy a «farm»-rendszer mellett ezért az uradalomért évenkint negyvenezer forintot kell a grófnőnek kapni. Ennyi ismeretem már van a nemzetgazdászat terén.

A grófnő el volt bájolva e szavak által. Ez a pap napról-napra szeretetreméltóbbá lesz! Már meg a jövedelmét is megduplázza a grófnőnek. Hisz ez valami kedves ember!

– Rendelkezzék ön teljhatalommal minden ügyemben, szólt a grófnő elragadtatással.

– Ha rám bízza a grófnő, akár a kész bevégzett szerződést hozhatom el, előre biztosítva mostani jövedelmének megkétszerezését. Legalább a grófnő nem költ alkuszra.

Theudelinda gyermekké érzé magát lenni örömében. Úgy tekintett a papra, kit nemes jóvolta minden tekintetben kijelölt azon egyedüli alakként, a kit szeretnie lehet, szabad, szükség.

Meglehet, hogy meg is érdemelte azt ez a pap.

… Hanem annyi bizonyos, hogy ezzel a bondavári uradalom már az egyik birtokos lába alól ki volt húzva!…

A KELLEMETLEN EMBER.

Theudelinda grófnőt egész önfeledtté tette az öröm. Annyira önfeledtté, hogy gépcsengetyüjéhez rohant s elkezdte annak rugóját működtetni.

– Mit csinál a grófnő? kérdé az apát bámulva.

– Rögtön hivatom tiszttartómat.

– De ki által?

A grófnőnek csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen egyetlenegy élő lélek sincsen a háznál. Erre nagyon elkomorodott megint.

– Ez, valóban, egyike lesz a nehezebb problémáknak, mondá a pap, hogy mint jut ki legközelebb a grófnő ebből a kastélyból?

– Hogyan? – A grófnő oly gyönge elméjű volt, hogy a legközelebbi helyzetet sem bírta magától felfogni.

– Úgy, hogy mindössze ketten vagyunk a kastélyban. Ha én elmegyek, most a grófnő számára valahonnan szolgálattevő lelkeket előteremteni, a kik lovait befogják, úti szükségleteit összemálházzák s a kikre elhagyott kastélyát rábízhassa, akkor a grófnő arra az időre egyedül marad itt.

– Oh én itt egyedül nem maradok egy világért.

– Akkor a másik választás, hogy velem együtt kell gyalog jönnie a legközelebbi uradalmi lakig.

Épen a havas ónos eső kezdte verni az ablakokat.

– De hisz itt vannak a lovaim.

– Csak hogy én sem lovat befogni, sem hajtani nem tudok.

– Oh azt nem is engedném.

Most azután itt volt a dilemma: vagy egyedül maradni a kastélyban, míg a pap segélyért jár, vagy együtt menni vele erdőn, mezőn, havas esőben gyalog.

– Valaki dörömböz a kapun, mondá az apát.

– Az bizonyosan a tiszttartó lesz, szólt a grófnő, megtudta cselédeitől, hogy mi történt itten, s most sietve jő.

– De nem fogja neki senki kinyitni a kaput, mert valószínüleg maga a kapusnő is azok között van, a kik kinnrekedtek.

– Az ám. Az volt az a vén boszorkány, a ki az asztal tetején tánczolt.

– Nincs a grófnőnél a várkapunak másik kulcsa?

– A legvaskosabb kulcs az az antik fogason. Mit akar ön vele?

– Lemegyek és kinyitom magam a kaput.

– Az ebek nem ismerik önt és szét fogják tépni. Erős juhász-szelindekek.

– Majd nevükön szólítom. Hogy hívják?

– Nem tudom én.

Törődött a grófnő olyan plebejus dolgokkal, mint a parasztkutyák nevei.

– Akkor nem tehetek mást, mint hogy lelövöm őket.

– Csak ne nagyon.

A grófnő nem azt értette ez alatt, hogy a kutyák ne haljanak meg nagyon, hanem hogy a lövés ne szóljon nagyot.

Az apát úr tehát vette a revolverét s lement az udvarra. Lámpásra nem volt már szüksége, mert hajnalodni kezdett.

A két komondor olyan formán volt a kapu alá beszállásolva, hogy midőn éjszakára lánczaikat megeresztették, épen csak annyi mensura maradt közöttük, hogy egymással össze ne marakodhassanak, ellenben a közöttük elhaladni akarónak vagy a Scylla, vagy a Charybdis torkába kellett esnie.

Az apátnak nem volt más választása, mint az egyik ebet agyonlőni, hogy a másiktól a kapuig mehessen. Társa szomorú példáján okulva aztán a másik is bebujt odujába s ereszté a papot a kaput kinyitni.

Sámuel apát, a mint a kaput kinyitá, egy férfit látott maga előtt, annak is revolver volt a kezében.

Egyszerre mind a ketten egymásra szegezték a revolvereiket s aztán úgy kezdtek el egymással értekezni.

– Ki ön? mit akar itt? kérdé a pap.

– De ön ki? és mit keres itt? szólt a másik.

– Én Sámuel apát vagyok, a grófnő gyóntatója.

– Én pedig Berend Iván, a grófnő szomszédja.

Az apát úr leereszté fegyverét s szelidebb hangon mondá:

– Szokatlan idő, úgy-e bár?

– Hony soit, qui mal y pense – viszonzá Iván s zsebébe dugta a pisztolyt. Szokatlan időben jövetelem magyarázata az, hogy levelet kaptam most éjjel, melyben tudatják velem, hogy a kastélyban nagy zavar van, jőjjek a grófnőnek segélyére.

– A zavar abból áll…

– Tudom, hogy miből áll, az is meg van a levélben irva; hanem azért a rendelkezésére állok a grófnőnek. Ámbár tudom, hogy a grófnő nem szokott elfogadni férfiakat, különösen ily korai órákban.

– Önt bizonyosan elfogadja. Engedje meg, hadd zárjam be a kaput, mert kapus sincs már a háznál, s vigyázzon, a baloldali fal mellett ne menjen, mert onnan még egy eleven kutya jár ki.

– A másikat agyonlőtte ön?

– Igen. Azt a lövést hallotta ön kivülről. Arra vette elő ön is revolverét.

– Természetesen. Nem tudhattam, mit lövöldöznek itt az udvaron?

A két férfi felhaladt a grófnő termeibe. Sámuel apát bement a grófnőhöz.

– Véletlen segélyünk érkezett, szólt neki; a grófnő egyik szomszédja, Berend Iván.

– Ah! szólt a grófnő ajkcsettentve; kellemetlen ember! Egy atheista.

– Már legyen ő bár thug, mormon, vagy manichaeus, de e perczben igen nagy szükségünk van rá. Valaki levélben figyelmeztette a grófnő helyzetére s a felől akar a grófnővel beszélni.

– Én nem akarok vele beszélni. Kérem önt, értekezzék vele helyettem.

– Grófnő! Lehet, hogy ez az ember csakugyan annyira eretnek, hogy nekem ezt találja mondani, hogy én csak a grófnőnek vagyok gyóntató atyja; de nem neki is.

– Jól van hát. Kimegyek hozzá a terembe. De kérem, legyen ön is jelen.

– Ha kivántatni fog.

A grófnő shawljába burkolta magát s kiment az elfogadóterembe, melyet már akkor a felkelő nap kezdett megvilágítani. Sámuel apát mégis jónak látta egy két ágú gyertyatartót utána hozni.

A grófnő fagyosan kínálta Ivánt üléssel s maga jó távol iparkodott tőle letelepedni.

– Uram?

– Grófnő! Ma éjjel az ablakomon zörgettek, még ébren voltam és dolgoztam, s a mint az ablakom kinyitottam, egy levelet adtak be rajta. A levelet önnek a tiszttartója irta.

– A tiszttartóm? szólt a grófnő elbámulva.

– A levél, stylusánál fogva, nem alkalmas arra, hogy a grófnő elolvassa; a tartalmából csak ennyi érdekli: A tiszttartó jelenti, hogy az éjjel a grófnőnek összes mindenrendű és nemű cselédsége megszökött és hogy ő is szökik utánuk.

– A tiszttartó is? De miért?

– Annak is megirja az okát a levélben; de én azt hiszem, hogy az csak mende-monda, a mivel nagyobb vétséget takargatnak. Én azt hiszem, hogy a grófnőt meglopták.

– Engem?

– Ne rettenjen meg. Nem rabló módra lopták meg, hanem a hogy gyanútalan úri birtokosokat szoktak meglopni hűtlen sáfáraik, csempészetek, sikkasztások útján. S most aztán a csalók igyekeznek futamodásuknak humoristicus szinezetet adni, hogy a világ nevessen a bűneiken, s nevessen a károsult rovására. Én úgy vélekedem erről.

A grófnő kénytelen volt elismerni, hogy az az ő szomszédja először is okos ember, másodszor pedig gyöngéd ember.

– A tiszttartó levelében az van, hogy ő nem mer a történtek után a grófnő szeme elé kerülni, miután a grófnő soha sem fogná azt elhinni, hogy az ő egyetértése nélkül történhettek bizonyos cselédbotrányok a kastélyban. Én ezt csak ürügynek tartom. Azt elhiszem, hogy a grófnő egy felindulás perczében minden alárendeltjét rögtön elkergette, mert rájött, hogy mindannyian visszaéltek elnézésével; és ennélfogva ama levél vétele után első gondom volt egy emberemet azonnal lóra ültetni, s a legközelebbi távirda-állomásra egy táviratot küldeni a grófnő pesti bankárjáihoz, kik az eladásoknál a tiszttartót teljhatalmú megbizottnak ismerték: azzal a tudósítással, hogy a tiszttartó hirtelen eltávozván, neki semmi összeget ki ne adjanak.

– Ez igen praktikus elővigyázat volt öntől, szólt a grófnő helyett az apát úr; ezért a grófnő önnek nagy hálával fog tartozni.

Theudelinda kegyteljesen inte fejével.

– Ez volt az egyik oka idejövetelemnek, hogy a grófnő helyeslését ez intézkedésemre kinyerjem, folytatá Iván. Másik oka az, hogy miután a grófnő itt minden szolgálat nélkül van s itt valószínüleg maradni nem óhajt, innen tovább költözni segítsem, s addig, míg rendelkezni fog, kastélyát saját embereimmel őríztessem, a kikért magamra vállalom a felelősséget.

– Ez valóban a leggyöngédebb szomszédi figyelem ön részéről, szólt ismét a pap, s a grófnő nagyon lekötelezve érzendi magát ön iránt e gondoskodásért.

– Csak kötelesség, mondá Iván. És most még egy harmadik indok. A grófnő többé falun nem fog lakni, azt tudom. Arról sincs semmi kétségem, hogy a grófnő a milyen gazdag, olyan takarékos. Hanem arról csaknem bizonyos vagyok, hogy a grófnőnek tisztviselői, sáfárai rögtöni megszökése miatt e perczben minden pénztára üres. Annálfogva nem véltem megbántani a grófnőt, ha a jelen esetben saját pénztáramat rendelkezésére adom. Rövid időre, a míg a grófnő rendezetlen pénzügyeit rendes kerékvágásba hozza, kölcsönözhetek tízezer forintot.

Sámuel apát odament a grófnőhöz s olyasmit sugott a fülébe, nehogy az ajánlattevőnek valami uzsorát kináljon. Annálfogva a grófnő kegyteljes mozdulattal nyujtá kezét Iván elé, helyben hagyása jeléül, ki arra tárczájából tíz darab ezrest kiszámlált. A grófnő irást akart neki róla adni. Iván azt mondá, hogy szükségtelen, hiszen rövid időre adja.

A grófnő kérte az apátot, hogy vegye gondviselés alá az összeget.

– És most, szólt Iván, ha szabad a grófnőt kérdenem: mikor szándékozik kastélyát elhagyni?

– Most épen e perczben! rögtön! sietett mohón felelni a grófnő.

– Abban az esetben némi tervet leszek bátor a grófnőnek ajánlani az indulás első stádiumára nézve, a mi nem megy minden nehézség nélkül. Az első a legszükségesebbek összemálházása. Csak mondja meg a grófnő, hogy mit és milyen bőröndbe rakjak el? Azután majd befogom a lovait a hintójába. Azután az üresen maradt kastély főbejárásait bezárjuk és lepecsételjük. Mindaddig, míg a grófnő valakit küld a kastély átvételére, két biztos emberem fog őrködni a kapuk előtt. Azután útra kelünk. A tiszti lakot útba ejtjük, hogy ha lehet, valamit a számadások közül megkaphassunk.

– Nem! nem! oda nem megyek! Nekem nem kell számadás! tiltakozék a grófnő.

– Jó. Tehát egyenesen hajtatunk az én vendéglőmhöz.

– Miért a vendéglőhöz?

– Mert ott van egyuttal a posta is, s a grófnő hintójába ott fognak postalovakat.

– Miért postalovakat? Hát nem utazhatom saját lovaimon?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert olyan roszak. Azok nem viszik el a grófnőt a szomszéd állomásig.

– Miért roszak az én lovaim? kérdé a grófnő felborsoltan.

– Azért, mert roszul vannak tartva.

– Kellemetlen egy ember! mondá magában a grófnő. Mindenre olyan parasztul felel.

– Én a vendéglőbe nem megyek, szólt durczásan; soha sem megyek olyan helyre, a hol bort mérnek. Nem lehet az ön házánál megszállnom, míg a hintóba fognak?

– Szerencsémnek tartom. Ámbár háztájam igen rideg. Egyedül lakom s agglegény vagyok.

– Az mindegy.

– Tehát legelébb is határozza el a grófnő, hogy minő ruháit málházzam el, és minő bőröndbe?

– Minő ruháimat? szólt a grófnő és sajátságos kifejezéssel nyiltak szemei kerekre. És mibe? Azt mindjárt megmondom. Tegye ön meg azt a szivességet, hogy szítsa fel a tüzet a kandallóban, míg a ruhatáramba megyek. Hideg van itt.

Egy nagy zöld márvány-kandalló állt a terem közepén, melyben még hamvadozott a mult esti parázs; Iván fahasábokat rakott a parázsra s a tűz nemsokára vígan lobogott.

A grófnő rövid időn visszajött. Egész nyaláb mindenféle öltözetet hozott, a mennyit csak ölébe össze tudott fogni.

– Ah! ezt mind el akarja a grófnő csomagoltatni?

– Mind! mind! És a többit is mind.

– És hová?

– Ide ni! szólt a grófnő s belehajítá a kandallóba az öltönycsomagot, hogy az egyszerre megtölté lángjával a kandalló üregét. Égett a selyem, a mousselin, a krepp és csipke, sziszegve, huhogva, perlekedve.

A két férfi bámulva nézett rá, de egyik sem szólt neki egy szót is.

A grófnő pedig visszasietett ruhatárába s új csomaggal jött elő, s az összegyűrt ruhákat egymás után hajigálta a kandallóba; az csak egyet lobbant, nagyot hahotázva, mintha mindegyikből egy kipörkölt ördöngös ördög röpülne ki a kéményen keresztül. Theudelinda égő tűzrózsákkal arczain járta meg az útat ruhatárába tízszer egymásután, s indulattól lihegve szórt mindent az égő tűz közé. Az öltönyök után következtek a fehérnemüek, azok is mind a máglyára kerültek, irgalom nélkül, kivétel nélkül valamennyi. Himzett, drága finom úri készlet. Elégett.

«No ez elég egyszerű módja a málházásnak és inventálásnak!» gondolá magában Iván, de nem szólt hozzá semmit.

A pap hátratette két kezét s nyugodt bonhomiával engedte a grófnőt garderobja auto da fé-jén dühöngeni.

A bevégzett tény után azt mondta Iván:

– Ez már hát megvan, de már most miben fog a grófnő tovább utazni?

– A rajtam levő ruhámban s az úti bundámban.

– A hogy tetszik. Én megyek a lovakat befogni.

A míg Iván lement az udvarra, a grófnő felsegíttette az apáttal magára meleg nyusztprémes bundáját s azzal készen volt az útra. Semmit sem vitt el magával a kastélyból, a mit egykor sajátjának nevezett. Minden tárgyat megfertőztetettnek tartott.

Mikor Iván visszajött jelenteni, hogy a kocsi be van fogva, már készen volt az úrnő. Az ajtókat egymásután bezárták és lepecsételték. Az udvarra leérve, a grófnőnek a szemébe ötlött holt kutyáról eszébe jutott a még meglevő eleven. Hát azzal mi lesz? Azt is agyon kell lőni, hogy éhen ne veszszen.

– Kár volna, monda Iván, majd szabadon bocsátom, s eljön velünk. Nálam megmaradhat.

A grófnő kiváncsi volt rá, hogy harapja meg Ivánt a lánczon elmérgesült szelindek; de nem harapta meg.

Iván szépen beszélt hozzá, a hogy lelkes állathoz szokás, az nyugodtan engedte nyakáról lecsatoltatni az örvet, s azután megnyalta az elszabadító kezét.

A kocsi kigördült az udvarról. A bezárt kapu kulcsát odaadta Iván az apát úrnak, ki a hintóban ült a grófnő mellett s maga a bakra felkapva, hajtotta a két gebét, a mit a grófnő ekvipázsnak nevezett s nem tudom hány ezer forintba fogadott el a sáfáraitól. Rossz két vén inpókos dikhencz volt.

Mikor az úton alákanyarodtak a szénbányatelep felé, oldalvást valami füstöt vettek észre a reggeli szürkületben az égre felkanyarodni, s a tárna felől Iván egy csoport munkását látta arra felé sietni tűzoltó szerekkel. Kérdezte tőlük, hogy mi az? hova mennek? mondták neki, hogy a grófnő magtára ég; de hiszik, hogy rögtön el fogják oltani.

– Azt képzeltem, mondá Iván. Mulhatlan feladata a hűtlen sáfárnak felgyujtani a magtárt, hogy ne sülhessen ki, mi volt benne, s mi volt belőle eladva.

A grófnő skandalizálva volt az emberi sülyedés ily mértéke fölött, mire Iván igen szárazan azt az észrevételt tevé, hogy biz a mezei gazdálkodás csak olyan ember számára való, a ki mindennek maga utána tud nézni, nem pedig annak, a ki bezárkózik a szobájába.

Kellemetlen ember!

Fényes nappal lett, mire a hóval vegyes sárban a két rossz urasági díszparipa a grófi hintót a tárnatelepig el birta vonszolni. Ott már füstölgött mind a kettő a nagy igyekezettől.

Iván behajtott saját háza udvarára; az elősiető postamesterre rábizta az előfogat felőli gondoskodást s a grófnő lovai elhelyezését, s addig bevezette úri vendégeit saját dolgozószobájába. A többi szobákban csikorgó hideg volt, mert azok soha sem voltak fűtve; hát csak itt kellett a magas uraságokat elfogadnia.

Rendetlenség épen csak annyi volt ebben a szobában mint egyébkor; dologba került, a míg a vendégeknek helyet lehetett csinálni, a hová letelepedjenek.

A grófnő szorongva tekintgetett körül ez ismeretlen tárgyakon, mik e dolgozó-szobában széken, asztalon, állványon álltak, hevertek, nyujtóztak. Ördöngös műszerek! Titkos borzadálylyal tekintgetett át a vegytani műhelybe, melynek süveg-katlanában még akkor is izzott a félbenhagyott vegykémlet parázsa.

«Cagliostro officinája», sugá a grófnő borzongva az apát úrnak.

Gonoszat főznek itt, a minek titkát ember nem érti!

De még e szent borzadálynál is erősebb volt nála az a visszás érzés, hogy most ő ennek a barlanglakó embernek vendége, lekötelezettje, adósa, ő, a gazdag, a főrangú, az igaz hitű, ennek a munkásnak, névtelennek, vallástalannak. Fizetett volna neki uzsorát pénzeért, jutalmat jó szolgálatáért, csak azt a szót ne kellett volna neki fizetnie, hogy «köszönöm». Nem sajnálta volna ékszerei legszebb gyöngyét kidobni neki hintajából, mikor megválik udvarától, de sajnálta tőle e bucsuszót: «Isten önnel!» Egy atheistának ez üdvözlést! Csak le tudná tartozását róni valamivel.

Iván eltávozott néhány pillanatra a szobából, s midőn visszajött, valami nőcseléd egy tálczán a párolgó reggelit hozta utána, s egy fehér abroszszal leterítve valami kis asztalt, lerakta rá a csészéket és ibrikeket a grófnő és az apát úr részére.

A míg a grófnő valami ürügyet keresett, a mi alá precziózuskodását elrejtse, hogy a reggelit visszautasítja, addig az apát úr le is telepedett a mellé s útitársi szabadalommal szólítá fel a grófnőt, hogy kövesse példáját.

– Estig nem találunk olyan vendéglőre, a hol valami meleg ételt kapnánk, s a grófnőnek szüksége van erősítőre.

Azután, hogy látta a grófnő, hogy az apát úr fejét nem fordítják hátrafelé a manók, a mint a boszorkánymester kávéjába belekóstol: hát ő is ráfanyalodott. Biz az nem igen jó volt. A tej megjárta, de a kávé rettenetes!

Iván az időjárásról kezdett beszélni. Kezdetleges társalgási thema. Az a különbség mégis volt benne, hogy nem a megszorult udvarló, hanem a meteorolog beszélt az időről. Biztositá a grófnőt, hogy mind a barometrum, mind az angol strom-glass kedvező időre mutatnak; a nap oly forrón süt, mint májusban; jó ideje lesz az utazásra.

S hogy annál jobban élvezhesse a napot, félrehuzta Iván ablakáról a zöld függönyt, mire a nyájas napsugár egyszerre megvilágítá a szomorú szobát.

A grófnő e rögtöni villágosságnál idegesen rezzent hátra valami, eddig a homályban nem észlelhetett látványtól.

Saját arcza volt az, egy átelleni roppant homorú tükörtől visszaadva.

Tény ugyan, hogy nincsen ember, a ki a saját képét ne szeretné látni a tükörből. Csempészszünk a legkomolyabb szónok elé, mikor legjobban fel van lelkesülve, egy tükröt, s tapasztalni fogjuk, hogy az egy percz mulva nem lát többé semmit, mint saját magát a tükörben: annak beszél, annak gesztikulál. Hanem egy nagyító tükörben meglátni az embernek magát, az valami rettenetes látvány. A saját fejét akkorának, mint egy hordó, arczvonásait egy mesebeli óriás számára kitágítva, s az ijesztő szörnyetegben mégis önmagára ismerni! ez kellemetlen ismeretség.

– Micsoda nagyító tükröt tart ön szobájában? szólt a grófnő félig boszusan, félig tréfálva Ivánhoz s hátat fordított a tükörnek.

– Grófnő! bizony ez a tükör nem toilettem rendbehozására szolgál; hanem ez egy úgynevezett gyútükör, melyet olyan vegytani műtételnél használunk, a hol a legbehatóbb tüzet akarjuk előidézni.

Az apát úr be akará bizonyítani, hogy ő is jártas a természettudományokban s beleszólt:

– Például a gyémánt elégetéséhez.

– Igen, helyeslé Iván. Ahhoz is a gyútükröt használjuk, a gyémánt csak abban ég el, meg a ropp-gáz lángjában.

A grófnő hálával tartozott azért a mondatért az apát úrnak, mert arról egy jó ötlete támadt. Lám, ez az ember még lelke gondolatainak is elővilágít.

– Hogyan? szólt kiváncsiságot tettetve a grófnő Ivánhoz. Ön azt állítja, hogy a gyémánt eléghető volna?

– Eléghető biz az, grófnő, mert nem egyéb, mint szén, kristály-alakban! s a beható tűzben a patricius-gyémántból, minek karatja 90 forint, s aztán minden további karatnál köbös emelkedésben nő a becse, épen az lesz, a mi a plebejus szénből: szénéleg, láthatatlan gáz. Ezt bizonyítja a gyútükör tűzpontja.

– Ah, ezt nem hiszem! szólt a grófnő, fejének előkelő hátravetésével.

Iván meghajtotta fejét.

– Sajnálom, hogy most épen be nem bizonyíthatom, mert a gyémántot azért, mert eléghet, fütőszerül nem használjuk, s a kisérletekhez csak olcsó forgácsait szoktuk vesztegetni, de nálam most az sincs.

– Én szeretném azt látni, mert nem hiszem, szólt erre a grófnő, s a mellkendőjét összefüző agrafot kivonva, odanyujtá azt Ivánnak: kisértse ön meg ezen.

A melltű köve gyönyörű, kétkaratos brilliánt volt.

A grófnő semmit sem várt bizonyosabban, mint azt a választ Ivántól, hogy «Oh, kár lenne ezért a szép drágakőért!» s abban az esetben készen volt részéről a viszonzás: «Hát tartsa ön meg akkor emlékül»; ezzel szépen meg lett volna ajándékozva a kellemetlen ember s aztán el lett volna felejtve a hétköznapi ember.

Ámde bámulva tapasztalá a grófnő, hogy csalatkozott.

Iván egy tudós nyugalmával, s egy gentleman engedelmességével vette át a melltűt; a nélkül, hogy gúnyt, vagy szenvelgő hidegvért tüntetett volna.

– De magát a melltűt nem akarja a grófnő megolvasztatni? Akkor kiveszem a foglalatból a követ. Ha nem ég el, ismét visszahelyezem belé.

Iván egy kis fogóval kivette a követ a jour foglalatjából s egy vastag, lapos agyagtégely homorú fenekére helyezé.

Azután kinyitotta az ablakot, hogy szabadon jöhessen be a napsugár.

A tégelyt, melyen a gyémánt feküdt, egy kis érczállványra állítva, odatette a szoba közepére a grófnő elé.

Maga pedig fogta a gyútükröt és kiment vele a szabadba, mert benn a szobában az ablak keresztfái miatt nem eshetett volna teljesen a napsugárzat a gyútükörre.

A grófnő még mindig azt hitte, hogy a gauklereinak az lesz a vége, hogy a gyémánt csak nem ég el a napban, s ő annál inkább megajándékozhatja vele Ivánt, hogy tegyen vele majd kisérletet nyáron, mikor tüzesebb a napsugár.

Iván künn az ablakból, eltalálva a sugárverés legkedvezőbb helyét, ráirányzá a tégelyre a gyútükör sugárgulájának hegyét. A gyémánt ezernyi szikrát szórt e megsemmisítésére törő napsugárkatlanban s pillanatokig úgy látszott, mintha ő maradna e harczban a győztes, minden rálövelt nyilát a napsugárnak a szivárvány hét szinére törve össze; hanem a gyútükör tüzösszpontja egyre szükebbre szorult körülötte, s egyszerre vakító napfény töltötte meg a kis szobát, oly világló, hogy ezüstnek látszott benne minden tárgy, s elenyészett benne minden árnyék.

Egy tűzkarika lövellt szét a tégelyből, villámnál világlóbb nyilakat szórva maga körül, s a következő perczben megszünt a gyútükör működni.

Iván még ott állt künn az ablakban. Onnan kérdezé a szobában levő grófnőtől:

– Mi maradt a tégelyen?

– Semmi.

Iván visszatért a szobába, felakasztá helyére a tükröt, s átadta a grófnőnek az üresen maradt melltűt.

Az apát úr nem hagyhatta megjegyzés nélkül.

– No ez olyan látvány volt, a minőt csak királyok engedhetnek meg maguknak.

A posta trombitált, a grófnő feladatta magára utazó bundáját, s midőn Iván a kocsiba felemelé, mégis csak kénytelen volt neki kezét nyujtani és rávesztegetni ezt a szép szót: «Isten önnel».

Mikor tovarobogtak, a grófnő azt kérdé az apáttól:

– Ugy-e bár, ez az ember egy bűvész?

– Nem, felelt a pap. Gonoszabb annál. Természettudós.

– Hm! Kellemetlen ember.