Fekete gyémántok

KETTŐT «ELŐRE.»

Kard-párviadaloknak az a mulattató előnyük van, hogy azokat nem szükség titokban tartani. Azokról a megelőző estén mindenütt beszélnek, mint egy érdekes fogadásról. Legközelebb történt ugyan egy pár eset, hogy a kardviadalnak halál lett a vége, hanem azért ezt még sem környezi olyan mysterium, mint a pisztoly-viadalt. Azután a segédekre nézve sem jár olyan nagy veszélylyel. Ha valamelyik fél elesik kapott sebeiben, az orvosi parere igen szépen bebizonyítja majd, hogy nem a kapott seb miatt halt meg, hanem volt valami organikus baja, mely két huszonnégy óra mulva úgy is megölte volna; s ugyan ki csapna lármát 48 órai életért a mai világban?

A Salista őrgróf és Iván között végbemenendő párbajról is úgy beszéltek már casinószerte, mint valami szinre kerülendő új operáról.

Salista maga beszélt róla legtöbbet a casinóban a kandalló előtti társaságnak ebéd után hat órakor.

Ott volt a négy secundáns is.

Az előkelő fiatalság jól ismeri egymás vívó-tehetségét a vívómesternél való gyakori összepróbálkozásból. S az ilyen találkozásoknál előre meg képes ítélni, ki mennyire lesz győztes?

Salista, mint különös jó vívó van kikiáltva. Sok párbaja volt már, s azokban mindig megpiszkolta ellenfeleit.

Van neki egy mestervágása, melyet ritka vívó tud elhárítani. Egy gyors alsóvágás, mely az ellenfél kardhegyét megkerülve, annak altestét hasítja végig. Ha pedig tökéletesen felfogta az ellenfél a vágást, az által úgy kijött a tempóból, hogy okvetlenül fedetlenül hagyta az arczát egy rögtön rákövetkező külső vágásnak.

Salista nem érezte magát feszélyezve a mai nap megelőző párbaja által.

Más helyzetben ugyan hasonló körülmények között az illető legalább néhány hétig nem mutatná magát a társaságban s a társaság is éreztetné vele, ha mutatja magát, hogy magaviselete nem volt egészen correct; de bizonyos időkben minden lehető, s azután mi nem vagyunk olyan szigorúak.

Salista őrgrófnak szabad volt hetvenkedni a holnap történendőkről.

– Majd meglássuk, mit tud a tudós? Ez nem mathematika, mint a pisztolylyal lövés. Majd megkérdezzük, hogy tudja parirozni az alsó tercet? Mikor a kard egyszerre alulról felcsap: sutty!

Géza gróf meginté a henczegőt.

– Barátom. Neked tekintetbe kell venned azt, hogy Iván igen lovagiasan járt el irányodban, mikor elfogadta a pisztoly után a kardot. És azután azt is tekintsd, hogy ő egy igen tisztelt tudós egyéniség, a kit az ország becsül és hasznára válik.

– Jól van, jól no! Ne féljetek semmit. Nem ölöm meg. Csupán csak az orrából vágok el neki egy csipetnyit. Ejh no! Csak emlékül eltenni valót. A patvarba! Hiszen lehet valaki orr nélkül is igen tudós ember! Hisz nem az orrával szivja fel a tudományt. Legalább nem előget neki az orra, mikor a telescopiummal csillagokat vizsgál.

Erre azután Ödön gróf is felszólalt, s erélyes tiltakozást bocsátott közre ügyfele orrának javára.

Végre is Salista grófnak be kellett érni Ivánnak egy fülével. Többre engedély nem adatik.

Ödön gróf az ellen is protestált. «Érd be egy tisztességes kézvágással. Az egész dolog nem érdemes többre.»

István gróf azonban azt az észrevételt találta kiszalasztani:

– Kedves Salista! hát ha az talál megtörténni, hogy az a földalatti ember kaszabol téged össze?

– Mit? – pattant fel a kapitány, szétterpesztett lábakkal állva meg a kandalló előtt. – Két «vor»-t adok neki. Két vágást engedek tétetni magamon előre: kettőt a karomra, s akkor gázolom össze! Fogadjunk rá! Ki tartja a fogadást?

E nagyszerű henczegés berekeszté a tárgy fölötti vitát, s oszlásra birta a társaságot.

A kérdés csak a körül forgott, hogy a szekundánsok elég ügyesek legyenek közbeelegyedni, mielőtt a ci devant zuáv a tudóst tönkre silányította.

Másnap reggel korán találkoztak a felek a Zugligetben.

A «Fáczán» vendéglő nagy táncztermét fogadták ki vívóhelynek.

A segédek eleve behinték az egész termet hosszában krétaporral, hogy a vívók el ne csuszszanak rajta.

Azután a mellékszobában levő két félt felszólíták, hogy minden öltönyét vesse le övig.

Akkor kivezették őket a terembe.

Helyet nem volt szükség húzni, mert a terem köröskörül ablak.

Mikor a kardokat előhozták, tudatták velük a feltételeket.

«Első vér. A szurás ki van véve.»

Salista protestált. Első vérre nem megy. Vívjanak addig, míg egyik fél víképtelen nem lesz.

Mind rátámadtak, hogy capacitálják. Nem hagyta magát.

– Ugyan adjátok ide már azokat a kardokat! – kiálta közbe Iván. – Még náthát kapok itten! Félmeztelenül.

Ez az ötlete döntött. A segédek átadták a választott kardot. S azután a mensurába állították a két félt.

Mind a kettő övig le volt vetkőzve. Salista herculesi izmokat tüntetett ki; de Iván is izmosnak, idegerősnek látszott.

Nem volt rajta annyi hús, de csontos, inas, hosszú karokat s domború mellkast tüntetett elő.

Mindketten lehúzták fejeiket felemelt karjaik alá, kardjaik hegyét rézsut egymás ellen szegezve, s balkezeiket hátratéve. A két kardhegy néhány perczig ravaszul kerülgette egymást, kézvágást keresve, s azután összecsapódtak finoman, alig hallhatólag. A két ellenfél egymás szemébe mélyeszté tekintetét, onnan lesve ki ellenfele szándokait.

Salistának csakugyan az volt az óhajtása, hogy ellenfelének az arczára adjon egy emléket. Ez nehéz vágás, mert az arcz a legjobban meg van védve a kar által.

E törekvés alatt Iván egy «kettős» vágást intézett ellene, mely szokatlan gyorsaságot feltételez, s e vágással talált. Salista jobb karjának felső izmát vágta át hosszában.

E vágás után azonban nem szokott rögtön vér jönni. Az izom sejtszövete magyarázza meg azt.

– Tovább! – kiálta Salista. – Semmi vér!

S most már felhagyott azzal a szándékkal, hogy ellenfele arczát bélyegezze meg; elővette mesterfogását, az altest-vágást, mely oly nehezen védhető, s ha talál, gyakran halálossá válik. A ki nem jól védi, bizonyosan megkapja, a ki jól védi, a másik perczben a fejére kapott vágást.

Iván pedig azt tette, hogy nem védte azt a vágást sem jól, sem rosszul.

Salista nem gondolt arra, hogy a párbajkardok rövidebbek szoktak lenni, mint a gyakorló kardok és a lovas harczi szablyák, vagy azt felejtette ki a szemmértékezésből, hogy ellenfelének szokatlanul hosszú karja van.

Iván nem védte a hasvágást, felemelte előtte a karját, elhagyta ellenfele vágását a teste előtt suhanni két vonalnyi távolban az eleven bőrétől, s a helyett visszavágott neki, s ugyanoda, a hol először vágott a karjára hosszában, oda szabott egy másodikat keresztben.

Itt van a kettő «előre!»

A keresztvágás által a mi különbség volt izomerőre nézve a két férfi között, meglehetősen ki lett egyenlítve.

Hanem Salistát ez a második vágás egészen dühbe hozta.

Veszettül, mint egy sebzett fenevad, rohant, nagyot ordítva, ellenfelére, s teljes erejéből vágott kettőt annak a fejéhez. Úgy vágott, mint a mészáros a taglóval. Csoda, hogy mind a két kard darabokra nem tört.

Iván azonban szabályszerűen felfogta magasra emelt kardmarkolatával mind a két vágást, úgy, hogy még keresztül sem csaphatott a kard rajta, s mielőtt ellenfele a harmadik vágást intézhette volna, á tempo visszacsapott rá egy gyors «elővágással» s e csapás teljes sulyával Salista fejét és arczát érte.

Jó szerencse, hogy a kard könnyű volt, mert koponyáját ketté hasította volna.

Salista egy pillanatig ingadozott a vett csapás után, balkezét önfeledten előre kapva feje védelmére, azután oldalt tántorodott s elbukott kardmarkolatára támaszkodva. Segédei odafutottak hozzá, hogy felemeljék s félrevigyék.

Iván kardját hegyével leeresztve, ott állt márványhideg, szenvnélküli arczczal.

Segédei üdvözölve siettek hozzá.

– Meg vannak-e azok az urak elégedve? – kérdezé Iván.

– Szeretem hinni, hogy meg vannak elégedve – mondá Ödön gróf. – Ezt jobban nem lehetett csinálni. Az ügy be van végezve.

Azzal visszabocsáták Ivánt a mellékszobába, hogy ismét felöltözzék.

Midőn Iván a terembe visszatért, már akkor ellenfele felocsudott kábulatából. Mind a két orvos vele volt elfog lalva. Az egyik a fején, a másik a karján kapott sebeket tapasztgatá.

Iván lovagias szokás szerint odament hozzá a kibékülésre.

– Megbocsáss, bajtárs!

Salista cordialiter nyújtá eléje balkezét:

– Ah! szót sem érdemel. Derék vágás volt. Ez az utolsó. A másik kettő nem számít semmit. Mondtam, hogy két «vor»-t adok. Hanem a harmadik az emberséges ütés volt. Nem tesz semmit. Egy hét mulva begyógyul.

Iván kérdezé az orvosoktól, hogy nem veszélyesek-e a sebek?

– Katonadolog! – viszonzá helyettük Salista. – Ilyent százat osztottam én másnak. Ideje, hogy én is kapjak egyet. Fel sem veszem. Hanem valami fáj mégis nagyon, a mit sem arnika, sem jégburok meg nem enyhít. A mit csak te gyógyíthatsz meg, a ki adtad. Valld meg, igaz hitedre, hogy voltál te valaha katona.

– Hát hogyne lettem volna? – mondá Iván. – Huszárhadnagy voltam a szabadságharcz alatt.

– No hát vigyen el az ördög, mért nem tudtad ezt hamarább mondani? Micsoda ezrednél szolgáltál?

– A Vilmos huszároknál. Valószinüleg én vagyok az az utolsó ember, a kit te, mikor mind levágtad őket, meghagytál közülök hirmondónak.

Hahotával kaczagott mindenki, legjobban maga a sebesült.

Az orvosok szidták, hogy ne nevessen, mert minden flastrom felválik a képén a sebéről.

– Jól van no – mondá Salista. – Hát csak a fél szájammal fogok nevetni. Az Isten áldjon meg bajtárs. Már most fel sem veszem a vágást. Csak, hogy katonától kaptam; csak hogy nem komisz diga civilista volt, a ki megvagdalt! Gyere, csókold meg a másik pofámat, a hol nem vágtál meg. Így ni. Puszit, bruder. A jobbomat nem nyújthatom, mert arra keresztes rendet rajzoltál. Az is jó volt. Huszárvágás. Már így nem bánom.

És azzal összecsókolóztak az ellenfelek.

Hanem Salista egy percz mulva megint elalélt a vérvesztéstől, s Iván ölébe vette a fejét, úgy tartotta, míg bekötözték s azután segített őt hintójába átszállítani.

– Fidelis egy ficzkó! – mondták egymás között a kitünő gentlemanek.

ADIEU!

Az ismerős társaság István gróf lakásán várta a tudósítást a párbaj kimeneteléről. A segédek megigérték mindkét részről, hogy a végbement viadal után azonnal oda fognak sietni.

Jelen voltak a szokott ismerősök a societásból.

Történtek fogadások az eredmény iránt. Ki kap sebet? Hoz-e emléket Salista is? Lesz-e sulyos megsebesülés, vagy csak conventionalis karczolások?

István grófnak volt elég merészsége tizet egy ellen fogadni, hogy Salista «is» kap valamit; sőt egyet egy ellen koczkáztatott azon lehetségre, hogy épen Salista fogja kapni a sulyosabb sebet.

No már arra, hogy Iván egészen ép bőrrel meneküljön, kereshetett volna valaki társat százzal egy ellen, és nem talált volna, a ki felcsapjon.

Az előörsök az ablaknál szüntelen lesték az érkező kocsikat.

Végre egy bérkocsi megállt a kapu előtt.

«Ödön és Géza érkeztek!» volt a tábori tudósítás.

– Akkor én nyertem, mondá István gróf. A melyik fél könnyebb sebet kapott, azt hamarább hagyhatják el a segédei.

Ödön gróf ment a hölgyeket tudósítani, míg Géza gróf rohant fel István gróf lakására.

Felszakitá az ajtót s párbajsegédi diadallal rontott be a társaság közé ezzel a kiáltással:

– Serpenyőbe vágta őtet!

– Kit? Kicsoda? Ivánt? Salista? kérdezték az eléje tódulók.

– Dehogy. Iván Salistát.

– A-a-ah! hangzott fel erre a hitetlenség tagadó felkiáltása.

– De igen, tüzelt az ifju gróf. Káposztának vágta, gulyáshúsnak aprította.

– És Iván?

– Annyit sem kapott, mint én magam.

– Ah! te mokázol velünk!

– No ez ugyan tréfálni való tárgy. Kérdezzétek meg csak Salistát.

– De hát akkor hol van Iván?

– Hát természetesen az orvosát vitte haza; két orvos dolgozott Salistán, míg diribdarabjait össze tudta szedni. Iván pedig mindjárt itt lesz és semmiféle sebet sem fog a tamáskodóknak mutatni, a mibe az ujjaikat dughassák.

Azzal azután körülményesen elmondta, hogyan volt? mint esett? Eduárd bárónak, ki nem akarta felfoghatónak találni a dolgot, két sétapálcza segélyével megmutatta, hogyan történt? Igy jött a duplavágás, így passirozta az alsó vágást, így tette az a tempo-visszavágást. Neki magának a hajszála sem görbült meg.

– Ah ez valódi csoda!

– Semmi csoda! tiltakozzék Géza gróf. Hiszen katona volt! Huszár kapitány volt. (Már kapitánynak tette.) Végig harczolta az egész forradalmat, tizenkilencz ütközetben volt, verekedett a kozákokkal is. Érdemrendet is kapott.

(Ezekből ugyan semmit sem hallott Ivántól, hanem hozzá gondolta maga, mint igen természetes illustratiót; a kit egyszer megszeretnek, arra azután mindent ráraknak.)

– Csodálatos egy ember! sóhajta fel Oskár báró; három hónapig mindennap együtt van velünk, és egyszer sem hozza elő harczi élményeit. Hallgatja, hogy beszélnek a 49-iki történt dolgokról mások, és egy szóval el nem árulja, hogy ő is tud arról valamit.

– No most ezt az embert szépen a nyakunkra ültettük, sopánkodék Eduárd báró. Ugratni akartuk, s szépen felugrattuk a nyeregbe. Most azután végkép köztünk ragad. Most beszéljen már vele valaki.

– Szászországi Úr Isten! toldá a sopánkodást Oskár báró. Fog ez most henczegni közöttünk. Micsoda præpotenskedés lesz ebből. Hogy fogják ezt az asszonyok bámulni és a férfiak respektálni. Sacrebleu! A ki így tud lőni és verekedni. Pedig mernék fogadni, hogy csak vak eset volt minden.

– Én pedig az ellenkezőtől tartok, mondá István gróf. Én azt hiszem, hogy Iván most itt fog benneteket hagyni, megköszöni a barátságot, s soha felénk sem jön többet.

– Ah! azt a bolondot nem teszi: százat fogadok egyre!

– Hanem előbb fizessétek meg a most elvesztett fogadást.

Eduárd báró zsebébe nyult, de mielőtt kihuzta volna a tárczáját, egy mentő gondolata támadt.

– Ah! hátha Gézáék csak komédiát játszanak velünk. Kicsináltak egy szép mesét a számunkra s utoljára meg sem történt a párbaj, hanem kibékítették az ellenfeleket s most jönnek a lunche-ról, a hol nem folyt egyéb vér, mint Cliquoté.

– Hát ha nem hiszed, eredj oda Salistához. Itt a kocsim. Győződjél meg róla.

Eduárd báró elrohant; míg az odajárt, feljött Ödön gróf a hölgyektől. Kérdezte, hát Eduárd hová szalad?

– Nem hiszi Gézának az elmondottakat.

– Hát akkor Géza épen úgy járt veletek, mint én a hölgyekkel. Azok meg nekem nem hisznek. Azt kérdik tőlem, hogy hol van hát Iván, ha nem történt semmi baja? Theudelinda néném sír, mint a záporeső, s átkoz, hogy bizonyosan meggyilkoltattuk Ivánt. Tudja mennykő, valamelyik a két delnő közül alighanem szerelmes bele. Eddig csak tudtam, de már most nem tudom, hogy melyik?

Kevés idő mulva visszatért Eduárd báró.

Nem szólt semmit, csak kivette a tárczáját és fizetett István grófnak.

Ez nagyon komoly válasz volt.

– Nos? nos? hogy van Salista? kérdezék tőle.

– Borzasztóan van helybenhagyva.

(A helyben hagyás és helybe hagyás két különböző szó!)

Arra azután mindenki fizette a vesztett fogadását.

Savanyu képpel tették. Inkább mágnes-lovag kapta volna a fejvágást!

Ekkor érkezett Iván.

A savanyu képek egyszerre mind édes mosolygással fordultak feléje s üdvözlék sorba, megrázva a kezét.

Iván arcza komoly volt és szelid.

Utoljára szorított kezet István gróffal.

– Én igazán örülök, hogy önt sértetlenül láthatom szólt István gróf.

Két ifju úr összesugott a háta mögött:

– Könnyü neki örülni, mert összepakolt bennünket ezen a «handi-cap»-on. Hanem hát azért a vesztesek is örülnek.

Minden ember örül.

Talán csak Iván maga nem.

– Igen köszönöm e szives részvétet, szólt Iván, minden pathetikus komédiázás nélkül. Különösen meg kell köszönnöm gróf urnak azon szives fogadást, azt a szeretetreméltó barátságot, a melylyel csekélységemet eddig elhalmozta. Hálával fogok rá gondolni mindig. Kérem tartson meg ezután is szives hajlamaiban, mert egyuttal búcsút venni jöttem. Holnap utazom haza.

A gróf fél szemöldökkel inte Eduárd bárónak: «nem mondtam?»

És egy szóval sem igyekezett Ivánt marasztalni.

– Legyen ön meggyőződve, szólt kezét megszorítva, hogy én önt őszintén nagyrabecsülöm, s bárhol találkozzunk össze, tekintsen régi barátjának. Isten áldja.

Hanem Eduárd báró egészen máskép akarta felfogni a dolgot; megkapta két kézzel Ivánnak a karját.

– De bíz abból semmi sem lesz, hogy te most mi közülünk megszökjél. De ilyen jó czimborát ily könnyen el nem eresztünk. Épen most, mikor te vagy a saison lionja. Innen ugyan el nem távozol. Te vagy köztünk most az «Ehren-Præses.»

Iván erre elmosolyodott. Szelid sarcasmus, csendes, ironikus bánat, férfias keserüség volt mosolyában s azt mondta Eduárdnak halkan:

– Köszönöm, bajtárs, a megtiszteltetést. De nem való vagyok én «Barataria kormányzójának.» Jobb nekem otthon. Megyek a «grison»-omat felnyergelni s lovagolok haza. (A kik Don Quixottet forgatták, emlékezni fognak a Barataria sziget tréfáira s a jó «szürke» érzékeny találkozására menekülő gazdájával.)

Azzal meghajtá fejét az egész társaság előtt és eltávozott.

István gróf utána ment. Demonstrált vele, hogy minden tiltakozás daczára lekisérte őt a lépcsőkön karonfogva Theudelinda grófnő ajtajáig. Őt nem érintették Iván végszavai.

Mikor visszatért, az egész társaságot még mindig az utóbbi jelenet által előidézett fanyalgó kedélyállapotban találta.

– De ki volt közülünk, tört ki végre Eduárd báró, a ki a Barataria-szigetről való persifflaget elárulta neki?

Mindannyian becsületszavukra mosták magukat, hogy nem tették.

– Veszszek el, ha nem az apát úr fecsegte el neki! mondá ki véleményét Géza gróf.

– De barátim, rájön ez az ember arra magától is! szólt István gróf; mert figyel ez mindenre, csak hogy nem engedi észrevenni, hogy valamit észrevett.

– Én esküszöm rá, hogy a pap sugta be neki!

(Mi nem esküszünk semmire, hanem az bizonyos, hogy néhány nap előtt Sámuel apát ilyen tartalmu levelet kapott Bécsből: «Mi a bolondot csináltok odalenn? Mindent elrontasz! Az a Berend kibékíti a grófnőt az öreggel. Szöktesd meg onnan, mert ellenünk dolgozik! Félix.»)

– Hja! Ezt bizony kiugrattuk innen! szólt Ödön gróf. De hát szép húgom kivánta, hogy menjen; tehát megy.

– Az ám! szólt István gróf, de én még mást is előre látok: azt, hogy mikor most ez az ember odalenn a hölgyeknél azt fogja mondani, hogy ő elmegy, szép húgod fel fog kelni és azt mondja rá: «Akkor ketten megyünk!»

«Ah! Ah!» hangzott a hitetlenkedés szava a társaságban, hanem Ödön vállat vont.

– Az bizony meglehet.

Meglehet-e?

Ödön pontiuspilátus-képet csinált a dologhoz. A fait accomplik időszaka van. Nagyobb hódításokban is megnyugodott mostanában Európa. Ha a két Siciliát elvehette egy ember, a kinek nem volt egyebe egy veres ingénél, mért ne vehetné el a bondavári herczegséget egy fekete-inges?

– Enfin, hát mi baj lesz belőle? A fiu elég jó gentleman. Katona volt. Nemes ember. Szomszéd birtokos a bondavári uradalommal. Neki van kétszázezer forintnyi értéke, Angela húgomra néz huszmillió örökség. De ha a mennyei hatalom még tiz esztendeig megtartja Tibald nagybátyánkat s engedi az unokája javára tovább is kitünő sikerrel gazdálkodni, úgy jöhet, hogy Iván és Angela vagyoni állapota között «partie égal» lesz. A mi pedig a titulust illeti, ha így fog tánczolni a miniszterium a nemesi előjogainkkal s így emelkedik a becse a parlamenti kormányzatban a halina szürposztónak, magam is megteszem, hogy felfolyamodom érte: «Mich in den Bauernstand zu erheben.»

Ivánt a grófnők Theudelinda magánszobájában fogadták, mint benső ismerőst.

Mikor belépett hozzájuk Iván, szokatlanul el volt fogulva. Kemény vonásait a halaványság s bizonyos meghatottság kifejezése érdekesekké tette.

Theudelinda grófnő eléje ment s messziről nyujtá eléje mindkét kezét, s azután megszorítá hevesen Iván kezeit. Ajkai reszkettek, nem tudott szóhoz jutni, könyeit akarta visszaküzdeni s azután némán inte Ivánnak, hogy foglaljon helyet az asztal mellett, melynek mozaik lapján gyönyörü majolicában pompás virágbokréta diszlett. Theudelinda melléje ült le a pamlagra, átellenben vele Angela grófnő.

Angela grófnő ma reggel szokatlanul egyszerüen volt öltözve. Még csak az sem jutott eszébe, hogy egy szál virágot tüzzön hajfürtei közé, a mi máskor olyan jól illett arczához. Nagyon komor volt s szemeit fel nem veté Ivánra.

– Milyen aggodalmakat álltunk ki ön miatt! szólalt meg végre Theudelinda grófnő, midőn szavainak urává tudott lenni. Ön nem képzeli, mily kinos félelmeken mentünk keresztül e két nap alatt.

Angela lesüté szemeit. Ő is bele volt értve a többes számba.

– Nem fogom megbocsátani magamnak soha, grófnő, szólt Iván, a mi részem ez izgalom okozásában volt, s nyomban fog utána következni a vezeklés, a mit vétkemért magamra szabtam. Holnap száműzöm magamat a Bondavölgybe.

– Ah! sóhajta meglepetten a grófnő. Ön el akar hagyni bennünket? S mit akar ön a Bondavölgyben?

– Folytatom elhanyagolt iparomat.

– S ön szeret a Bondavölgyben?

– Nyugodtan vagyok ott.

– Vannak ott rokonai?

– Senkim.

– Háztartása?

– A mennyit magam el tudok látni.

– Ismerősei, kik után vágyik?

– Munkásaim csupán és gépeim.

– Ott ön úgy él, mint egy remete?

– Nem, grófnő! A remete egyedül van.

– És ön?

– Mi mindig ketten vagyunk: én és a munkám.

A grófnő egy ünnepélyes nyilatkozatra szedte össze erejét.

– Berend úr! Nyujtsa ön nekem kezét. Maradjon ön itt!

Iván felállt székéből s mélyen meghajtotta magát.

– Kedves emlék lesz nálam a kegy, mi a grófnő marasztaló szavaiban nyilatkozik irántam. A grófnő jóságának kifogyhatlanságáról tanuskodik az. Hálám viszonozza azt.

– Tehát meddig marad?

– Holnap reggelig, grófnő.

– Ah! szólt a grófnő neheztelve; ha én mondom önnek, hogy maradjon.

S e neheztelés oly őszinte, oly igaz volt, hogy Ivánnak lehetetlen volt félretérnie előle. Theudelinda Angela grófnőre tekintett, mintha várná, hogy az is jőjjön már segélyére. Angela pedig fel nem vetette hosszu selyem szempilláit, hanem egy Rudbekkia piros szirmait tépegette virágkelyhéből, mint a ki valamit kérdezget a virágtól.

– Grófnő! szólt Iván, félretolva a széket, a melyről felkelt. Jól érzem, hogy a midőn ily marasztalásra kell azt felelnem, hogy mégis távozom, annak olyan indokát kell adnom, mely sulyával tulnyomó legyen azon kegygyel szemben, a melylyel a grófnő engem elhalmoz. Önnek nem felelhetem azt, a mit egyéb ismerőseimnek, hogy dolgaim vannak, hogy elég régen vagyok itt, hogy majd visszajövök. Önnek meg kell mondanom, hogy elmegyek, mert nem maradhatok itt, elmegyek úgy, hogy vissza ne jőjjek többet. Grófnő! Ez nem az én világom, ez nem az a világ, a melyben én élni tudjak. Negyedév óta mindennapos vagyok a körben, melyet a magas társaság képez, együtt éltem és együtt tettem mindent. Elismerem, hogy e kör tagjainak joguk van, okuk van, úgy élni, úgy tenni. De nekem nincs. Más világhoz szoktam, más életfeltételei vannak lételemnek. Önök idefenn mind külön álló gyűrűk, mi odalenn mind összefüggő lánczszemek vagyunk. Önöket állásuk függetlenné teszi; azért úgy élnek, mint a kiket önakarat vezet. Minket egymásra szorít az élet s egészen másutt van nálunk az önzés, másutt a nagylelküség, mint önöknél. Én nem vagyok önök közé való. Szégyenlem magamat büszkének lenni azok előtt, a kiket önök lenéznek s nem tudom a fejemet alázatosan meghajtani azok előtt, a kiknek önök hódolnak. Nem tudom meglátni az Istent ott, a hol önök imádják s nem tudok róla elfeledkezni ott, a hol önök kigúnyolják. Valami varázslat libeg önök körei felett, hol mindennek háttere gúny, tagadás; ki mond itt igazat egymásnak a szemébe? s kit szeretnek itt, ha nem látják? Együtt futtatnak árkon-völgyön a jó barátok. Egy elbukik, nyakát szegi. Jó éjszakát! Nincs jó barát többé. Másik nem úgy szegi nyakát, a verseny-futtatásban, hanem elprédálja vagyonát; hagyják együtt futni, senki nem mondja neki: «Állj ki! hiszen elpusztulsz!» Egyszer azután elbukik, itt hagy ősi vagyont, ősi becsületet, összetörve. Jó éjszakát! Kitörlik a kaszinó névjegyzékéből a nevét. Nincs jó barát. Tegnap is tudtuk ugyan, hogy elvész, és hogy így vész el; de nem tudta más, hagytuk versenyezni velünk. Ma már más is tudja, ma nem ismerjük többé, ki volt? Ha fél a bajtárs velünk jönni, ha otthon ül, azt mondjuk: gyáva, fösvény, papucshős. S minő fogalmak a nők felől! Minő családélet! Minő drámák benn! minő komédiák künn! Mily virtus a vétkezésben! mily bálványozása a futó örömnek! s a hol ez megszünik, mily sivatag életunalom, mily öngyilkossággal kisértő fásultság! Nem, grófnő! én nem tudok e levegőben lélekzeni többé. Nekik igazuk van, mert őket mindez boldogítja; de nekem meg kellene őrülnöm benne! Azért elmegyek innen grófnő! Bocsánat merész szavaimért! Ügyetlen voltam. Kiméletlenül beszéltem annak a társaságnak arczulatáról, melynek még parquettjén állok. Háládatlan voltam, mert kifejezést adtam ellenszenveimnek ott, a hol mások türelemmel voltak az én fajtám hibái, félszegségei iránt, s nyájasan kisértek ki bennünket egész az ajtóig, a hol mindvégig nevetségesek voltunk, s nem gúnyoltak szemtől-szembe; de kényszerítve voltam rá, grófnő, az ön jósága kényszerített. Mert végtelen nagy volt a kegy, melylyel ön engem ittmaradásra hívott fel; s ki kellett mondanom, hogy a mi innen elvisz, az még végtelenül nagyobb.

Theudelinda grófnő is felállt Iván beszéde alatt; szemei világolni kezdtek, egész arcza átszellemült, ajkai jártak, mintha minden szót utána mondana. S midőn végezé szavait, megfogta Iván kezeit két kezével, és magánkivül dadogá:

– Ugye bár? Ön így szól! Ön most így beszél? A hogy én beszéltem… ezelőtt negyven évvel… mikor számüztem magamat a világból. A világ most is olyan, mint akkor!

Azzal megrázta szenvedélyesen Iván kezét.

– Menjen! Menjen haza. Menjen a föld alá. A bányába. Isten önnel. Mindenütt… mindenkor… Isten önnel. Igazán… Istennel önnel!

Nem vették észre, hogy a harmadik alak is felkelt székéről, Angela.

És midőn Iván búcsút véve meghajtá magát, egy lépést tett előre.

– Ha ön megy innen, nem megy egyedül! szólt az ifju delnő, szilárd, elhatározott hangon. Akkor én is megyek! És arcza kigyulladt e szónál.

Iván a helyzet magaslatán állt.

E szédítő magasból teljesen megőrzött lélekjelenléttel mondá a grófnőnek:

– Azt helyesen teszi, grófnő! Holnap Tibald herczeg születésnapja van. Még holnap reggelig megérkezhetik ön hozzá, s ott ölelő karok várják.

Angela grófnő sápadt lett, mint a szobor.

Leroskadt karszékébe. A rózsaszin virágszirmokat leszórta öléből a földre.

Iván meghajtotta magát tiszteletteljesen; megcsókolta Theudelinda kezét, és eltávozott.

Ah! a delejországon innen is vannak emberek, a kik ha egyszer megszerettek egyet, azt nem felejtik el többé soha.

Iván eltávozta után Ödön gróf meglátogatá ismét nőrokonait. A kiváncsiság vitte oda.

Angela grófnő kedélyesebb volt, mint bármikor.

Mikor elváltak egymástól, azt mondá unokabátyjának:

– Eredj el Salistához s tudasd vele, hogy mintléte felől tudakozódom.

Ödön gróf birt elég művészi nyugalommal eltitkolni bámulatát, s mikor végighaladt a lépcsőzeten, elkezdé magában dúdolni «A sevillai borbély»-ból Figaro áriáját:

… Angela grófnő pedig még az nap írt Tibald grófnak.

(… Másnap nagyatyjának születésnapja volt.)

A levél tartalma ennyiből áll:

«Nem megyek haza. Adieu!»

… Másnap beszéltek még Ivánról és párbajáról.

… Harmadnap elfelejtették!

«Adieu!»

A TIZENHARMADIK PRÓBA.

Tibald herczeg épen születésnapja reggelén kapta egyetlen unokája levelét, mely ezzel végződik: «Adieu!»

Minden évben ünnep volt rá nézve ez a nap: Angela csecsemő korától elkezdve a legutolsó évig, Tibald herczeg minden születési évfordulóján kapott tőle egy csókot.

Ez a mai keserű egy csók volt.

Ott van a herczeg ereklyéi között, egy aranytáblás albumban, melyben egyedül gyöngéd családi hagyományok vannak, minden év emléke e napról. A száraz virágcsokor, mit egyéves korában nyujtott át picziny kezével Angela a herczegnek, a kedves ákombákom, mit első irásgyakorlatul írt számára egy szelet bristol-papirra, s a legutolsó év finom gyöngy- és aranyhimzetü emléklapja, mit Angela saját kezeivel készített. Mind Tibald herczeg születésnapi emlékei.

Berekeszti ezeket most ez az utolsó levél: «Adieu!»

A herczeg kedélye érzékeny volt és ingerelhető.

Ha pedig hideg vérét hítta fel biróul, attól is azt kellett megtudnia, hogy neki van igaza unokája ellenében.

Angela grófnő tartozott magának, tartozott herczegi házának azzal, a mi tőle kivántatott. Ha szive állna útjában, nem lehetne megitélni; de Angela nem szeret senkit. Hát akkor miért tesz különbséget azok között, a kiket nem szeret?

Tibald herczeg izgatott kedélylyel indult el Eveline művészi próbatételére.

A mi keserítette, az forralta is vérét.

Az «adieu»-re még neki is lehet egy szava.

Eveline lakására érve, a komornyik bebocsátá az ismerős urat a terembe, a hol az állítólagos művésznő tündérpróbáit szokta tartani eddig.

A herczeg egyedül találta magát a teremben.

Az ablakok halvány rózsaszín függönyei végig le voltak eresztve, s a terem szögleteiben berkek voltak összecsoportozva keleti virágbokrokból. Eleven virágillat képezte a teremben a parfümöt. Egy szegletben gerliczepár turbékolt, s valahol a magas virágfák közé elrejtve egy csalogány énekelte panaszló, dicsekvő varázsdalát. Olyan volt e hely, mint tündértanya az erdő mélyén.

A herczeg nem találva senkit, leült a kerevetre s végiglapozta az albumot, mely az asztalon hevert. Eveline művészi alakjainak gyűjteménye volt az. Végiglapozta, képet kép után megnézve, és míg e csábító alakokat nézte, lelke előtt annak a másik otthon hagyott albumnak a lapjai forogtak le, a mikben Angela rajzai, himzetei vannak.

Csak az utolsó képnél tért vissza figyelme. A csalánszövettel öltözött alak minő csábító, mily érzéki, minden eszményítés mellett!

A csalogány dalolt, a gerlék turbékoltak, a narancsvirág illata oly kábító volt. Minő alakban fog megjelenni utoljára ez az asszony?

És ekkor úgy tetszett neki, mintha valahonnan a távolból egy régen hallott, régen elfeledett dalt hallana, csendesen, halkan dudorászva, a mi egyszerre mint varázsigézet fut végig minden idegén.

Ez az a parasztnóta, mit egykor a dajka énekelt unokája bölcsője felett, mikor azt altatva ringatta. Valami tót népdal, ismeretlen szöveggel.

Néhány percz mulva elhallgatott a dal.

És nem sokára nyilt a mellékajtó Eveline öltözőszobájából.

Ő jött.

Hogyan jött? Minő csábalaknak öltözve? Minő varázsövével Cytherének?

Egy egyszerü fehér-fekete koczkás kreppon ruha volt rajta, haja simás kontyba fonva, fehér, keskeny, himzett gallérka körítette nyakát.

És szendén, bizalommal, szerényen közelitett Tibald herczeg felé, s mikor feléje ért, egy kis tárczát nyujtott át neki, melynek fehér atlaszára gyászkreppfonallal egy sír előtt térdeplő gyermek-alak volt finom himzéssel odarajzolva.

És azután felemelve hozzá igazi könyektől ragyogó szemeit, tört, elfojtott, reszkető hangon rebegé:

– Uram! Fogadja ez emléket tőlem ma, születésnapjára. Az ég tartsa meg önt sokáig!

Annyi igazság, vagy oly csalódásig hű lelemény volt e jelenetben, hogy Tibald herczeg elfeledkezék magáról, s a helyett: «Asszonyom!» azt kiáltotta neki: «Leányom!»

A delnő e szónál zokogva veté magát Tibald herczeg keblére, s a fájdalom igazgyöngyeit hullatva szeméből, esdekle:

– Oh! uram, ne vonja vissza e szót tőlem! Nincs nálamnál árvább teremtés e világon!

Tibald herczeg a zokogó nő fejére tette kezét és megcsókolá annak homlokát.

– Tehát legyen ön az én leányom. Nézzen fel rám, Eveline. Mosolyogjon rám. Ön még gyermek, tehát legyen rám nézve gyermek. Én önnek atyja, nem! nagyatyja fogok lenni. Az apák néha nem szeretik gyermekeiket, de a nagyapák unokáikat mindig. Lesz ön az én kis unokám. Fog csevegni a fülembe bohóságokat, mikor komor leszek, fog felolvasni, mikor álmatlan vagyok, fog utánam kérdezősködni, mikor betegen fekszem. Elfogadja ajándékaimat, nyitva tartja számomra házát s asztalához ültet. Meghallgatja, ha valami panaszom van, s elmondja nekem a magáét. Nehéz szeszélyeimet nem viszonozza, kedvemet keresi. Én is úgy fogok bánni önnel. Úrnője lesz ön mindazoknak, a kiknek én ura vagyok. Ragyogni fog ott, a hol én gyönyörködni akarok ragyogásában. És nekem mindenben szót fogad.

Eveline néma kézcsókkal felelt mindezekre.

– Tetszik önnek az, a mit mondtam? Örül ön annak? kérdezé a herczeg.

Erre azután a hölgy örömkaczagása felelt; felszökött, tánczolt, magánkívül volt, s ismét visszarohant a herczeghez, kezét összevissza csókolni.

– Oh! kedves, oh! édes öregapa!

A herczeg leveté magát a kerevetre s gúnyosan felkaczagott.

Eveline megrettenve állt meg gyermeteg szökdécselései közepett. Oly riasztó, oly otthontalan disharmonia volt e kaczajban.

– Nem önnek szólt ez, kedvesem, nem önnek. Jőjjön ide és üljön mellém, szép unoka leányom.

(Az a kaczaj válasz volt az «adieu»-re.)

A herczeg lesimítá Eveline haját gyöngéden.

– S most önhöz igen komoly szavaim fognak lenni. Ide figyeljen! mert a mit mondok, az ezentul önre nézve parancsolat. Családunkban csak egy parancsol, a többi engedelmeskedik.

Mennyi hizelgés volt e szóban «családunkban»!

– Ön át fog költözni rögtön Maximilian-utczai palotámba, s azontul nem fogad el mást, csak a kit én önnek megengedek. Hogy Kaulman úr e rendelkezéshez beleegyezését adja, azt kieszközölni az én gondom lesz. Azontul Kaulman úrral sem lesz önnek szükség érintkeznie, ha csak üzleti dolga nincs önnel. Sajnálja ön Kaulman úr barátságát elveszteni?

– Nem lehet elveszteni valamit, a mi nincs.

– Én ki fogom eszközölni, hogy önt az operaházhoz rendes tagnak szerződtessék. Önnek állással kell birnia, a mi a világban megjelenésre jogot ad. A szinművésznek czíme királyi palást, a salonok is megnyilnak előtte. A siker iránt ne legyen önnek aggodalma. Tehetsége igen szép. Tanuljon, sokra viheti. Szerezzen magának hirnevet. Az után megélhet, ha egyszer én meghalok is.

– Csak ne félnék a szinpadon!

– Hozzászokik majd. És azután majd tapasztalni fogja, hogy a szinpadon is mindenki épen annyi becsültetésben részesül, a mennyire becsüli saját magát. A ki magát apró pénzre váltja fel, az mindenkinek olcsó. Azután ne fogadja ön el minden ember hódolatát. Ha valaki iránt barátságot érez, azt mondja meg nekem őszintén, hogy én is megmondhassam önnek, mit tartok felőle?

– Nem, uram! heveskedék Eveline; én egyedül önhöz ragaszkodom.

– No, no, Eveline! Minek fogadásokat tenni az elérzékenyülés pillanatában, miket a szívdobogás órái elnémítanak? Ön még gyermek. Soha se felejtse el, hogy mi öregapó és unoka vagyunk. Kaulmanról ne szóljunk, az egy semmirekellő spekulans. Önnel czélt ért. A mit meg akart kapni, azt megkapja. Hanem viszont odaadta önnek a nevét, azt vissza nem veheti öntől. Ön majd tapasztalni fogja a világban, hogy milyen véghetetlen nagy kincs egy asszonyra nézve egy férfinak a neve! Akár ragyogni akar vele, akár szégyenét betakargatni vele. A hölgyre nézve, a ki egy férfitól nevet kapott, nincs «tíz parancsolat!» Ezt majd meg fogják önnek magyarázni.

– Nem fogom megtanulni, uram!

– Ne igérjen ön olyan dolgot, a mit nem kérek öntől. Mert akkor azt fogom hinni, hogy azt sem tartja meg, a mit igazán kértem. Egyet kötök ki magamnak öntől. Egyetlen egy embert nem szabad önnek elfogadni soha, sem levelét felbontani, sem ajándékát elfogadni, sem koszoruját a földről felvenni, sem tapsolását észrevenni. Egyetlen egy ember nem létezik önre nézve, mintha Theophratus láthatatlanná tevő sipkáját viselné fején, s ez ember Waldemar herczeg.

– Oh! uram, én gyülölöm ezt az embert! utálom, gyülölöm, irtózom tőle!

– Szeretem e kitörést hallani öntől. Hanem ez az ember gazdag. És szép férfi. És ön után őrjöng. És a nőknek utoljára is hizeleg az, ha tudják, hogy valaki őrjöng utánuk. Jöhetnek kényszerítő körülmények. A gazdagság nagy csábító, s a szegénység nagy kerítő. Jön idő, majd a mikor én nem leszek. Én pedig azt akarom, hogy mikor én már porrá vagyok válva, még akkor se fogadjon ön el Waldemar-tól semmit, és ne viszonozzon neki semmit.

– Esküszöm önnek, uram, arra, a mi előttem legszentebb: anyám emlékére!

– Úgy engedje megcsókolnom homlokát. Most megyek Kaulmanhoz, és végzek vele. Köszönöm önnek, hogy megemlékezett születésem napjáról. Hiszen mások is megtudhatnák azt, csak egy conversations lexicont ütnének fel, nevemet s életirásomat felkeresni. A kis himzett tárczával ön engem nagyon gazdaggá tett. Én igen dúlt kedélylyel jöttem ide s igen nyugodt szivvel megyek el innen. Ezt meg fogom önnek hálálni. Isten önnel, kedves Eveline!

Néhány nap mulva Eveline beköltözött a Maximilian-utczai úrilakba, hol Bondaváry Tibald herczegi fénynyel vette őt körül.

A világ azt hitte, hogy a herczegnek kedvese; a herczeg abban az illusióban élt, hogy unokaleánya; Eveline pedig azt hitte, hogy hitvesi kötelességet teljesít, mikor azt teszi, a mit neki az ő ura és hitves férje parancsolt.

Szinte azon időben megkapta a kőszén- és olvasztóconsortium is Bondaváry Tibald herczeg helybenhagyását a Theudelinda grófnővel kötött szerződésre nézve.

És így a bondavári uradalom mind a két tulajdonosának a lábai alól ki volt már huzva!

Azt pedig ugyan megmenthette volna Angela grófnő a maga és családja számára, ha Berend Iván szavaira hallgatott volna.

De hát miért volt e makacsság Angela grófnőtől?

Mentheti-e őt valaki azért, hogy ennyire szeszélyes? hogy ily kiméletlen nagyatyja iránt, hogy tetszik magának ebben a daczban?

Bolondság-e ez? S védelmezi-e magát e bolondság, ha az?

Mondjunk egy szót a védelmére.

Az a Sondershain herczeg, a kihez Angela grófnőt oly szivesen akarta volna nőül adni Tibald herczeg, ugyanaz a bizonyos Waldemar, a kiről már annyi szó volt.

És Angela grófnő tudta mindazt, a mi szó van a neki szánt vőlegényről.

Tehetett-e máskép? Fogadhatta-e meg azt, a mit Iván tanácsol neki? Ezt itéljék meg a nők, férfinak nincs joga hozzá.

A PÉNZTUDOMÁNY.

A bondavári uradalom tehát már megvan.

Most még csak a tízmillió beruházási tőke hiányzik.

Azután még egy vasut, mely azt a világpiaczczal összeköti.

Lássunk legelőször a tízmillió után.

A bondavári kőszéntelep megéri azt. Még többet is. De ki tud felőle? Ki hiszi el?

Journalistikai reklámok, «Beküldetett»-ek veszteni kezdik már hatásukat. Minden ember tudja ezt a mesterséget.

«Isten áldása Kaulmannál! Ki vesz hamburgi sorsjegyeket?»

Az élczet kezdik érteni. Az utóragban az élcz, hogy: «nál» van ugyan, de «tól» nem jön az áldás.

Hanem hát sok új dolog van még a nap alatt.

Mikor Félix azt a szivességet tette Ivánnak, hogy vitt neki egy felügyelőt, beszélgetés közben meglátott az asztalán egy darab szénlapot, melyben valami ujjas növény lenyomata volt látható. Az a bondavölgyi tárnából került ki.

– Ah! ez valami ősvilági madár lábnyoma! mondá Félix.

– Nem! mondá Iván, ez egy növény levelének lenyomata.

– Nekem is van egy szép kövület-gyűjteményem.

– Hát akkor vidd el ezt is hozzá!

Félix elvitte a kővületet.

Mikor azután a bondavári részvénytársulat fellépése közeledett, egyszer csak jön egy nagyon elterjedt német lapban illustratióval ellátott leirása annak a legujabban talált madárnyomnak, mely a bondavári kőszéntárna mélyéből került elő. Doctor Felicius volt az értekezés alá irva.

«Hadd lássuk azt a madárnyomot!» kiáltának a tudósok.

A felfedező tudós nevet is adott az állatnak, mely lábnyomait a még akkor lágy (!) kőszénbe nyomva hagyta: «Protornithos lithanthracoides.»

«Hohó! megállj!» kiáltott rá egyszerre valamennyi geolog, physiolog, paleontolog, tanárok, tudósok, ártézikut-furók. «Ez nagy szó!»

Egyik csoport tudós azt állította: lehet, másik azt állította: nem lehet.

Miért nem lehet? Azért, mert a kőszénalakulás korszakában még nem voltak madarak, sem emlős állatok, a kőszénben nem találni mást, csak növényi maradványokat, csigákat s nagy csodára egy-egy halat.

S miért lehet? Azért, mert a mit nem talált még senki, találhat ezután valaki. Lám, Humboldt megesküdött rá, hogy nem volt az ősvilágban majom, mert ásatag majom nem találtatik sehol, és íme, azóta már találtak Angliában egy, Francziaországban három ásatag macropythecust.

Erre a madártagadók tábora újra felzúdult, leszamarazta a madárhívőket; hiszen még hüllők is csak a barna szénben fordulnak elő! Hát az anthracothérium mit vétett? De madárról szó sincs!

Végre miután minden illustrált lapon keresztűl ment a veszekedés, miután felzajdította a német, angol, franczia közönséget, a nagy érdeket költött pernek akként vetettek véget, hogy egy öt tagú, tekintélyes tanárokból álló választott biróság küldetett ki a kérdéses kövület megvizsgálására és elítélésére.

Doctor Felicius ezer darab aranyat ajánlott fel fogadásul annak, a ki bebizonyítja, hogy az ő madárnyoma nem madárnyom.

A tudósok tribunálja azután megvizsgálván az illető kőszenet, egyhangulag kimondá a verdictumot, miszerint az a nyom semmiféle Protornithosnak sem nyoma, hanem az «annularia longifolia» levelének lenyomata. Nem is lehet semmi másnak maradványa, mint növénynek, mert ez a széndarab nem barna szén, de a legtisztább fekete szén, a minek korszakában nem volt még madár.

Doctor Félix Kaulman azután kifizette szépen az ezer aranyat s megköszönte igen szépen azt a szívességet az egész tudós egyetemnek, hogy a bondavári szént így elhíresztelték az egész világban. Negyvenezer forinttal nem tudott volna ilyen reklamot csinálni. Már most kiabálhatja mindenki, hogy a protornithos humbug! hanem a bondavári kőszén renommeéja tudományosan meg van állapítva.

Tehát közeleg a kedvező időpont, a melyben a vállalatot a börze szinpadán debütiroztatni lehet.

Mert ez a legnagyobb tudomány a világon.

Vannak a börzének derült napjai és borus napjai. Néha teli van villanynyal a levegő, birkák ficzkándoznak a mezőn; másszor meg lehajtja valamennyi a fejét a földre, s nem akar hozzá harapni a szép zöld mezőhöz. Néha bégetve kéri a juhászát, hogy nyirja már meg, nagyon nehéz a gyapja. Másszor meg összedugja valamennyi a fejét, kifelé fordítja a hátulját s nem hallgat semmi biztatásra. Egyszer-egyszer meg, a nélkül, hogy tudná valaki, miért? nekiiramodik a vezér ürű s utczu, utána valamennyi. Sem juhász, sem komondor meg nem állitja futásában.

Tehát főtudomány: megtudni, mikor van jó idő a börzén?

Mert néha vannak olyan áldott jó idők, az emberek olyan üdvezülő állapotban, a tárczák, erszények oly tuláradó kedélyben, hogy olyankor minden sikerül: még ha valaki a Gellérthegy felaprózására és elárusítására keresne consortoriumot, arra is találna vállalkozót és részvényeseket. Máskor meg még a török vasuti kölcsönre sem hederítenek.

Tehát egy ilyen, minden füvet megnövesztő szép napon lett feltéve a bondavári kőszéntelep vállalata a bécsi börzén, s a kiirás napján a Kaulman bankház előtt s a hitelintézet utczájában katonasággal kellett kordont húzni, hogy a tömegesen rohanó aláirók ribillióját valahogy rendben lehessen tartani.

Az aláiró publikum már reggel elfoglalta a kapukat; könyökkel tört magának utat, a ki bízott az erejében; a tolongásban bevert kalap, leszakadt kabátszárny számításba nem jött; verbal injuriák a legnagyobb mértékben, tettleges bántalmazások a második és harmadik fokig fel sem vétettek. Az utczára nyiló ablakok bezuzattak, azokon kiabáltatott be: «Én irok alá tízezret, százezret, milliót! Itt a biztosíték!» Derék tornászok felhasználták testi előnyüket, hogy a szomszédjaik vállára felhágva, onnan felkapaszkodjanak az erkélyre, ott dugják be a fejüket az aláirással boldogított terembe: «fél milliót!» S midőn végre ütötte a délutáni hatot, s a kapuk bezárattak, a fegyveres erővel szétoszlatott tömegnek, mely nem volt szerencsés az aláiráshoz juthatni, fennen kiáltottak alá az erkélyről: «Az aláirás be van zárva! Óriási túljegyzés. Tízmillió helyett aláiratott nyolczszáz húsz millió forint!»

De hát itt van az a sok pénz ezeknél az aláiróknál?

Dehogy van! Az aláirt összeg tizedét biztosítékul leteszi mindenki másféle értékpapirokban. Pénzt még nem látott a consortium.

Azok, a kik itt egymás kabátját letépik a nagy tolakodásban, sem pénzbőségben nem szenvednek, sem a szénproductióval legkisebb közük sincs, hanem most épen jó idő van a börzén: lehet nyerni. A bondavári kőszénrészvények parin felül vannak jegyezve; azt a kis nyereséget szeretné minden ember be erszényezni s nem bánja azután, akármi lesz az aláirt részvényeivel.

Hanem gondoskodva van róla, hogy a fák ne nőjjenek az égbe.

Ott áll csatakészen az ellenfél: a contremine!

Waldemar herczeg az élén a contreminenek. Egyike a leghíresebb börzefejedelmeknek.

Igen természetes, hogy a mint azok az emberek, a kik csak rögtön nyerészkedésre irtak alá, a börzére viszik a részvényeiket s ott kezdik elárusítani: az emelkedés rögtön megakad, az agió visszamegy s lassankint egészen elenyészik. Ha életrevaló a vállalat, ha a részvények szilárd kezekbe jutottak, azután meglehet, hogy ismét felemelkedik.

Hanem ez ellen is talált ki a tudomány valami ellenszert.

Az igazgató-tanács választ egy syndicatust. A megtörtént reductió után a syndicatus rendelkezik a felett, hogy mikor adja át az aláiróknak a részvényeiket?

Ez időközt pedig felhasználja arra, hogy a börze-ágenseknek ád valami ötszáz részvényt ajándékba azért, hogy lancirozzák a vállalatot. Ezek azután gyilkos lármát csapnak a coulissában s a parquetten. Verik fel kétségbeesetten a részvényeiket. A certificátokat nagy agióval ragadozzák ki egymás kezéből: hanem még részvényt nem lát a börze. Hanem a cursus jegyzi szépen a «pénz» és «áru» rovatokat.

A tapasztalt emberek tudják, hogy ez csak szinpadi háború, hogy a ki igazi pénzt akar adni, kaphat annyi részvényt al pari a kutfőnél, a mennyit csak parancsol; s a contremine csak leskelődik, hogy mikor csapjon az agioteurök közé, mikor verje le egyszerre parin alul a vállalat részvényeit, hogy azután akkor vásárolja őket össze csúf áron? s azután nőhetnek megint felfelé.

A ki azután ebben a játékban elhull, az a szegény jégre tánczolni ment apró tőkepénzes, a kinek kiénekli a fiókjából a keveset kamatozó kis tőkéjét a nagy bacchanali zaj az arany borju tiszteletére, s a ki besompolyog a bizonyos nyereségre, s mikor azután fellobban a contremine, nagyot huznak a hátára, otthagyja a részvényeit, a differentiáit, mint a rák a lábát, s szalad haza és hálát ad az Istennek, hogy legalább a csizmáját megmentette.

Ez már így megy.

AZ ELŐÉNEKELT TALLÉROK.

X. városban van egy utcza, melyet ma is «görög utczá»-nak neveznek. Szép, díszes házak sora, melyet egykor görög kereskedők építettek; a sor közepén a templom, márvány homlokzatával, pompásan aranyozott tornyával, melynek harangjai a legcsengőbbek az egész városban; azt mondják, mikor azokat a harangokat öntötték, a görögök marokkal hányták az ezüst tallérokat az olvadt érczvegybe.

Derék, élelmes, kedves faj volt ez a görög. Ők voltak a szilárd kereskedelem legelső megalapítói Magyarországon; a zsidónak még akkor nem volt szabad fekvő birtokot szerezni, azért csak a görög kereskedő házán lehetett meglátni, minő uraság van az észben és szorgalomban.

Azután macedon eredete daczára soha sem vette azon észre senki, hogy nem tősgyökeres magyar ember. Magyar volt az anyanyelvük, a többit úgy tanulták. Nem is különítették el magukat, mindenűtt ott voltak, a hol más. Többnyire nemes emberré lettek, s büszkék voltak magyar ármálisaikra; ott ültek a zöld asztalnál, s csak arról tudta meg a világ, hogy külömbség van közöttük és a többi lakosok között, hogy mikor már a többiek rég le is hántották a husvéti piros tojásokat, a görögök akkor kezdtek el tizednapra egy fatáblán két kalapácscsal nagypénteket kalakolni.

X. városból ez az egész ragaszkodó faj kiveszett már. Méltó volna physiologiai buvárlatra, utána járni, mi okozta, hogy elmultak? Miért haltak el férfiaik mint agglegények, leányaik mint hajadonok? pedig délczeg, daliás termet, tüzes vér, lángoló szemek, nemes arczél tüntették ki férfi- és nőnemét. Elhaltak egymásután.

Elvégre csak egy maradt, az is agg legény már: az öreg Csanta Ferencz.

Hajdan jovialis czimbora, vidám előénekes a «no gája»-ban, gazdag, bőkezű, szép asszonyoknak udvarló, gavallér, merész kártyás; időjártával magába zárkózott, emberkerülő, fösvény, zsugori, zene- és énekgyülölő és uzsorás.

S mentül inkább magára maradt, annál nagyobbat nőttek sivár tulajdonai. A mint egy-egy régi czimborája, rokona, üzlettársa meghalt, annak a házát sietett megvenni; az egész utczasor az övé volt már, csak a tőszomszédjában lakott még valaki a saját házában. Az is egyik görög fajrokonának a háza volt, kinek azonban maradt egy leánya, s az a leány kivételképen nem maradt aggszűznek, hanem férjhez ment egy zongoramesterhez, a kinek Belényi volt a magyarosított neve. Annak azután született egy fia, s azt valósággal Árpádnak is keresztelték.

A vén görögöt mindez nagyon bántotta. Miért megy valaki az utolsó görög leányok közül férjhez? miért egy zongoramesterhez? miért születik annak fia? s miért keresztelik azt épen Árpádnak? S miért történik mindez épen az ő szomszédságában?

Már most az az egy ház esik közbe, hogy nem lehet az övé az egész utcza!

Pedig övé már a templom is. Senki sem jár bele, csupán csak ő. Senkinek sem tartja a pap a misét, csupán csak neki. Ő a patronus, ő a gyűlekezet, ő a curátor, a presbyterium, az alapítványok pénztárnoka: minden.

Ha ő is meghal, becsukhatják a templomot s fű nőhet a küszöbén.

Abban a mellette való házban pedig épen nem szándékozott kihalni az új ivadék. Az Árpád gyerek olyan eleven volt, mint a csik. Öt esztendős korában sokszor áthajigálta a lapdáját a vén görög háza tetején annak az udvarára. A vén görög a lapdát persze soha sem adta neki vissza.

Még más keserűségeket is okozott neki az a fiatal sarjadék.

A városon egy szép patak foly végig, két öl széles, fél öl mély. A házaknak erre a patakra hajlanak le a kertjeik. Szép, üde hely az egész környék.

A vén görög a maga részét a patakból elzáratta vasrostélylyal. Neki még a vizébe se mászkáljon bele más.

A patakvíznek pedig az a szokása, hogy nem marad meg egy gazdánál, akármilyen vasrácsot húz is eleibe, hanem odább foly, s más jön megint helyébe. Belényiék háza fölül volt a patak mentében. Az Árpád gyereknek pedig az a gonosz szokása volt, hogy a mikor csak leszökhetett a kertbe, azonnal papiros-hajókat csinált, azokat megterhelte mindenféle kerti virággal s más afféle giz gazzal, s eleresztette a vizen; azok szerencsésen átvitorláztak a rács között s rendszerint kikötöttek a szomszéd partján, ki a hajótörötteket azután reggelenként ott találta s rettentő dűhös volt érte. Hogy ez megsértése a tulajdonjognak! Mit ereget az a semmiházi gyerek papiros-flottákat az ő vizére? Volt is érte elég bajuk Belényiéknek, kik váltig tiltották Árpádnak a nauticai kisérleteket. De fogad is szót az ilyen rossz kölyök!

Azután valami háborús idő jött. Miért, miért nem? már nem igen lehet megtudni, a honvédek meg a német katonák egymásra puskáztak. Az ujabbkori historikusok szerint az egész «gyermekjáték» volt csak s olyasmin keletkezett, hogy a magyar sipoy-ok, a kik mohamedánusok, nem akarták a töltényüket fogukkal leharapni, melyeket a németek disznózsírral kenve készítenek. – Vagy ez Kelet-Indiában történt? No – mindegy. Nem tudni már bizonyosan. A mi egyebet beszélnek róla, azt mind a poéták találták ki.

Nem is egyébért tétetik erről említés, csupán azért, hogy kiderüljön, mi oka volt Berend Ivánnak Belényiék házához kerülni? Hát ő ott valami ostromot, vagy mit? segített visszaverni a háborús időben, s azalatt náluk volt szállva. Igen szerették, mert jó vígkedvű fiú volt. Egyszer azután a szegény zongoramestert, mikor csendesen menne haza az utczán, egy messze elpattant bomba darabja úgy ütötte főbe, hogy rögtön meghalt. Így lett árva az Árpád gyerek, így fogadta őt fiának Iván. A kinek azután egyszer le kellett tenni a fegyvert, el kellett menni valahová, de hogy hová és miképen? az már olyan régen történt s olyan unalmas história, hogy jobb, ha nem beszélünk róla.

Ezért adta oda Iván minden aranypénzét Belényinének, hogy azt Árpád zenei képeztetésére fordítsa. Veszendő pénz volt, okosabb helyre nem tehette. Ha magával vitte volna, ki tudja, ki osztozott volna meg rajta?

Ugyanebben az időben történt az meg, hogy X. város piaczán kidoboltatá egy magyar kormánybiztos, hogy a kinek német bankója van, hordja fel a piaczra, ott lesz egy máglya, azon azt megégetik. A ki másként tesz, rosszul jár.

És valósággal, a ki rosszul nem akart járni, felhordta a német bankót, azt meggyujtották, elégették.

Belényinének is volt egy pár száz megtakarított forintocskája. Hová legyen vele? Sajnálta nagyon tűznek vetni. Azt tette, hogy megszólítá gazdag szomszédját, a vén görögöt, nem váltaná-e azt be neki magyar bankóra?

Az eleinte majd kiverte a házából, de később csak megesett rajta a szíve, adott neki érte magyar bankót.

Még többet is adott azután neki.

Egy hét mulva odament az asszonyhoz s azt mondá neki:

– Én nem akarom a te pénzedet kezelni, a mit az apád nekem hat perczentre átadott. Itt van a tízezer forintod, csinálj vele, a mit akarsz. – S kifizette neki a nála levő tőkéjét magyar bankóban.

Másik hét mulva azután jött egy másik kommendáns a városba, az meg német volt. Az meg azt doboltatta ki, hogy a kinél magyar bankó van, hordja be rögtön, hogy elégethessék, mert a kinél egyet megkapnak, halál fia!

A szegény Belényiné futott kétségbeesetten a szomszéd úrhoz: mit tegyen? az egész összeg, a mit neki visszafizetett, mind ott van még a fiókjában! Koldussá van téve gyermekestül, ha azt mind elveszti. Minek fizette most meg? Minek váltotta át a német bankóit, ha tudta, hogy ilyen világ következik?

– Hát ki tudta? förmedt rá Csanta uram, s még neki állt feljebb a panasza. Ha te koldus vagy, én háromszor koldus vagyok. Egy elátkozott fillér sincs a házamnál, nem tudok min húst hozatni ma a mészárszékből. Százezer forintom ég a tűzben. Oda vagyok, koldus vagyok!

És azzal elkezdte szidni, átkozni mind a két hadakozó fél kicsinyét, nagyját, úgy, hogy Belényinének kellett csitítania, hogy ne kiabáljon, az Istenért! meghallják odakinn, s még felakasztják érte.

– Hát hadd hallják! Hát akaszszanak fel! De kimegyek a piacz közepére s ott mondom a szemükbe, s ha ők fel nem akasztanak, majd felakasztom én magamat. Csak azon gondolkozom, hogy hova akaszszam magamat? a kútágasomra-e, vagy a toronyban a harangkötélre?

Belényiné nagyon kérte, hogy azt semmiképen ne tegye.

– Hát mit tegyek? – Elmenjek a kalapomba krajczárt koldulni? – Itt van az utolsó két garasom, ni! S mikor azt előhúzta zsebéből, sírva fakadt, omlott a könye, mint a zápor. Szegény asszonynak kellett őtet vigasztalni, hogy azért ne essék kétségbe; hiszen ád a molnár is, meg a mészáros is hitelbe; s közel volt hozzá, hogy megemberelje egy huszassal.

– No majd meglátod! szólt zokogva a vén görög. Gyere csak holnap reggel át hozzám s meglátod, hogy itt lógok a folyosómon a vasra felakasztva. Ezt én túl nem élem.

A szegény özvegyasszony azután hát mit tehetett egyebet, csak felvitte a nagy csomag pénzét a kommendáns úrhoz, csak elégették azt is a piaczon.

Szörnyű nevetni való tréfa volt az. Soknak, mikor visszaemlékezik rá, még most is hull a köny a szeméből – a nagy kaczagástól.

Az özvegy asszonynak azután nagyon szűk napjai következtek.

Egész tőkepénzét elvesztette, a mit atyjától örökölt; nem maradt egyebe, mint a háza. Annak az első szobáit kiadta boltoknak, a hátulsókban lakott s úgy éldegélt szegényesen a sovány jövedelemből.

Mindig félve tekintgetett a szomszéd folyosójára, vajjon az öreget egyszer nem látja-e ott lógni a vason? Mert ő maga nagyon sok nélkülözést kiállt.

Biz az öreg nem akasztotta fel magát. Néhány ezer forintja ugyan neki is kárba veszett; hanem az csak polyva volt: megmaradt a garmada. Volt egy pinczéje, melyhez a házából egy szűk átjáráson lehetett eljutni a föld alatt. Az a pincze épen a patak alatt volt építve. Bécsi pallér készítette, a helybeliek nem tudtak felőle semmit. Az a pincze tele volt félakós hordókkal és minden félakós hordó tele volt ezüsttel. Számbavehetetlen kincs volt az öreg pinczéjében elrejtve. S egy titkos gépezet a hálószobájában képessé tette egyetlen rugó megnyomásával egy, a patak medrében elrejtett zsilip felnyitására, melyen át öt percz alatt az egész pincze víz alá volt helyezhető. Oda rabló hiába ment volna.

A mi ezüst-, aranydarab Csanta uram kezébe került valaha, az soha többé napvilágot nem látott, vándorolt a víz alatti pinczébe.

A szegény özvegy asszony pedig nélkülözött és varrt, himzett pénzért, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse.

Azt az aranypénzt, a mit Ivántól kapott, még éhhalál esetén sem fordította volna másra, mint a mire adva volt neki: Árpád tanítására.

S a zongora-tanítás olyan drága!

Az Árpád gyerek lángész volt! Hanem, mint minden gyereknek, megvolt az a gonoszsága, hogy a mire az Isten talentumot adott neki, azt nem művelte olyan kedvvel, mint a hiábavalóskodást.

A házból nem volt ugyan neki szabad kimenni soha az anyja nélkül, hogy más gyerekektől valami rosszat ne tanuljon, hanem hiszen talál ki a gyerek magától is elég sok istentelenséget.