Azt Péter nem vette számba, hogy ez csak színpad; s hogy ezek a tündérek, kik itt most játszanak, a színpadon kivül mind igen erényes hölgyek és szófogadó leányok. Ez csak művészet.
A halinaszűrös volt vőlegény undort és elkeseredést érzett.
Játékból ölelkezni, játékból szerelmet vallani, csábítani, enyelegni!
Azután rá van ez a hölgy arra szorulva, hogy magából ily szégyent csináljon?
Vagy nem szégyen ez, hanem dicsőség?
Úgy van, dicsőség. A páholyokból koszoruzápor özönlik lábaihoz, alig tud elszökellni a virágeső között. Ez dicsőség!
A taps fölveszi a házat. Ez tisztelet. Nem olyan tisztelet, a milyet embernek adnak, nem is olyan, a milyennel a szenteket üdvözlik, hanem valami idegen neme az imádásnak. A Bálvány imádása ez. S a nőnek tetszik, hogy ő Bálvány.
Igy értelmezte a dolgot Szaffrán Péter, s semmivel sem lett általa szivesebb indulatra hangolva Eveline iránt.
Csak az vigasztalta, hogy társai közül egy sem ismert rá a színpadi csábalakban a hajdani szénhordó-leányra.
Péter keserűséget és undort vitt magával a színházból haza.
Mikor előadás után a hotelben összetalálkozott az apát urral, azt mondá neki:
– Mikor megyünk már haza?
– Meguntad magadat, Péter?
– Meg!
– No, csak még légy türelemmel. Holnap még egy helyen kell tisztelkednünk. Egy szép asszonyságnál.
– De hát mire valók vagyunk mi ott?
– Csak te járj el mindenüvé, s ne kérdd miért? Ha sikert óhajtunk, minden eszközt elő kell vennünk. Egy asszonyság pártfogását kell még kikérnünk, a kinek egy szava többet ér az irányadó excellentiás urnál, mint a mi egész litániánk.
– Jó, hát még oda is elmenjünk.
A KÉT IMÁDÓ.
Másnap tizenegy órakor ismét bérkocsiba pakolta hiveit Sámuel apát s vitte az utolsó instantiára: a nagy befolyásu úrhölgyhöz, a kinek egy szava többet tesz a fő-főexcellentia előtt, mint minden papnak és orátornak körmönfont szónoklata.
Egy pompás palota előtt állottak meg. Skarlátbundás, medvebőr-süveges portás húzta meg előttük a csengetyűt, s a kapu alól kettős márványoszlop-soron át haladtak végig a lépcsőzetig. Az is fehér márványból volt, kettős szőnyeggel bevonva. Milyen boldog volna otthon az iskolamester, ha ebből a szép vastag pokróczból kaphatna egy téli kabátra valót!
A lépcsők mellvédein olyan szép szobrok vannak felállitva, hogy szegény ember szinte kezet csókolhatna nekik.
Fűtve van az egész tornácz, s üveggel fedve udvar és lépcsőház, hogy a szép virágok a drága porczellán cserepekben meg ne gémberedjenek.
Az előszobában ezüst vállszalagos inasok fogadják a tisztelgőket, kiknek a lélekzetük is eláll, mikor az elfogadó-terembe bebocsátják őket.
Itt nem látni falat; drága virágos selyemmel van behúzva minden, gazdag, aranyozott czifraságok tartják a függönyöket s a selyem tetejébe meg pompás festmények vannak akasztva, aranyos rámákban. Az ablakok felső része üvegfestmény, mint a gazdag templomokban, s átellenben a világossággal egy nagy, fehér márványkandalló, melyen csodálatos óra ketyeg, tüneményes mozgó tündérszoborral a tetején. A butorzat mahagoni fából; a boltozatról, melyre gyönyörüség felnézni, olyan szép aranyozott freskók vannak oda festve, százkaru csillár függ le, ezernyi üvegprizmával. Lehet itt fény, ha azt mind meggyujtják!
A jámbor küldöttség még jól körül sem bámulhatta itt magát, midőn a másik teremből előjött egy finom fekete frakkos úr, fehér nyakkendővel, a ki ha nem nagyságos úr, hát akkor legalább is komornyik, s az jelenté az uraságoknak, hogy lépjenek át a másik terembe, az úrnő kész az elfogadásukra.
Ajtó nem volt itt semmi szobán, csupán nehéz damasztfüggönyök, mint otthon a templomi zászló.
Ez a másik terem pedig még csodálatosabb volt. Vadgalambszin selyemmel szőnyegezve a falak, tetőtől a padlóig eresztett tükrök virágos porczellán rámákban, a tükrök közt faragott consolokon tánczoló fehér márvány-nymfák; a padlat puha szőnyeggel takarva, mintha mohos gyepen járna a láb; a kandalló fekete márvány, ezüst rácsozattal; a butorok a versaillesi mintára utánozva, sevresi porczellánból székek, asztalok lábai, karjai finom virágfüzérekből, csábitó nőalakokból idomitva; egy-egy műremek mindegyik; s a közép- és mellékasztalokon tarka-barka japáni köcsögök és vedrek. Egy ablakban csodálatos tengeri növények üvegvederben, arany-halakkal.
De egy tekintésre meg sem látta mindezt a szegény falusi ember, mert a mint a sok tükör elé lépett, azt hitte, nyilván még három másik szűrös deputatió nyomul a terem másik három oldalán be, ugyanannyi aranykeresztes apát úrral az élén.
De a mi a csodálkozását mindenkinek egyszerre magára vonta, az volt az eléjük jövő úrhölgy.
Valami jelenésszerü szépség. Nyakig érő hullámos violaszin selyem ruhája drága csipkékkel diszítve, gazdag fekete haja fürtökben omlott hátrafelé és két vállára; arcza oly szép, oly elragadó, oly méltóságteljes, hogy lehetetlen volt kiállni a tekintetét.
Hanem azért Szaffrán Péter csak ráismert itt is. Megint ő! Itt is ő! Ni, mily tiszteletteljes bókkal közeledik felé az apát úr, hogy hajtja meg magát előtte, mily komoly nekifohászkodással mondja el kiczirkalmazott szónoklatát, ajánlva a bondavári nép ügyét a nagyságos asszony pártfogásába. Mire a nagyságos asszony kegyteljesen, malaszttal viszonz, igérve minden közbenjárást, a mi tőle telik, buzgóságán nem fog mulni. És hozzátette a végén: «Hiszen magam is a Bondavölgy szülötte vagyok.»
E szónál egy kérdező pillantást vetett rá a halinás deputatió, s aztán megfelelt magának: «bizonyosan a bondavári főúrak egyik leánya, vagy úrnője».
Csak Szaffrán évődött magában. «De hát mi vagy te? Tegnap este felhőruhában énekelsz, ugrálsz, bohóskodol, mutogatod szépségeidet a förtelmes városi csőcseléknek, mely még távcsővel néz rád, mikor a kalapját kellene a szeme elé tartani, hogy ne lásson; ma meg deputátiót fogadsz el, s komoly instantiát hallgatsz ki és pártfogást igérsz szupplikáló papi fejedelemnek? Komoly dolog volt-e az, a mit tegnap este játszottál? vagy ez is csak komédia, a mit most a pappal és velünk játszol?»
Ennél a kétségnél eszébe jutottak Szaffránnak a távol tenger vademberei a Fidzsi-szigeten, kiket ottjártában kinevetett az ő tudatlanságukért. Hogy bámult a hottentotta, mikor azt látta, hogy a fehér ember lehuzza a kezéről a bőrt s alatta van még egy másik bőr.
Ilyen hottentotta-butának érezte magát Szaffrán.
Csak hogy itt az egész bőrről van szó.
Az apát úr, mint ki nagyon meg volt elégedve a küldetés eredményével, jelt adott a hátul levőknek a kisomfordálásra, s hódolatteljesen hajtá meg magát a delnő előtt.
A delnő ekkor valamit sugott az apátnak s hátramaradt.
Az apát megfogta Szaffrán Peti kezét, és azt mondá neki halkan:
– Te Péter, maradj itt. A nagyságos asszony néhány szót akar veled szólni.
Szaffrán azt hivé, hogy a vére a feje tetején löki magát keresztül.
Szédelegve fordult vissza az ajtó félrevont függönye alól.
És Evelina, mikor a többiek távoztak, odasietett eléje. Nem volt már az a csúf keztyü a kezén, Szaffrán érezheté kezének bársonyát, midőn az ő durva tenyerét megszoritá vele s ujra megismerheté a hangot, melyet annyiszor hallott, a pajkos, a kedélyes fecsegés hangját.
– No, Péter! Hát annyit sem mondanál, hogy: «Isten jó nap!» – szólt Eveline hátbaütögetve kétszer-háromszor az ámulót. – Hát haragszol még rám, Péter? No látod, ne haragudjál. Maradj itt nálam ebéden; azután megigyuk a békepoharat együtt.
Azzal karja alá ölté kezét s megveregeté Péter pofáját finom fehér kezecskéjével, a min nem látszott meg, hogy valaha munkától volt érdes.
Eveline, igéretéhez hiven, mindennap meg szokta mondani Tibald herczegnek, ha valakit salonjában el akart fogadni, hogy nincs-e ellene valami kifogása?
A herczeg mindig megmondá neki atyai véleményét.
Hiszen vannak igazi tisztelői a művészetnek s vannak tisztességes gentlemanek (legalább meglehet, hogy vannak), kiket minden későbbi veszélyre való kilátás nélkül elfogadhat a salonjában egy delnő, a ki nem a férje házában lakik.
A herczeg maga is szerette a vidám társaságot, s ha izlése szerint volt az összeválasztva, jól mulatott közte, Eveline végezvén a honneuröket.
Erre a napra két új elfogadandót jelzett a herczegnek Eveline.
Az egyik volt Szaffrán Peti.
A herczeg elmosolyodott rá.
– Jól van. Szegény fiú! Vendégelje ön meg. Az annak jól fog esni.
Ez nem veszedelmes ember.
A másik ő irányadó excellentiája.
De már erre felütötte a fejét a herczeg.
– De hát hogy kerül önhöz ez az excellentiás úr?
– Nos? Talán asszonygyülölő volna?
– Ellenkezőleg. Ő excellentiája nagy gonosztevő, csak hogy nem szereti ezt nyilván vinni. Ilyen gyöngeségekkel nagy embereknek, kik a sors kerekeit forgatják, szabad ugyan birni, de nem szabad azt elárulni. Ilyen magas úr minden ürügy nélkül egy szép művésznő salonjába nem vezettetheti be magát úgy, mint egy habitué a jockey-clubból.
– Hát hiszen van rá ürügye. Én kértem tőle a találkozást.
– Ön kérte tőle?
– Azaz hogy azt kértem, hogy mikor fogadhatna el kihallgatáson? s ő arra azt üzente titkárjától, hogy inkább maga jön el hozzám.
– De hát mit akar ön e kihallgatással?
– Félix parancsolta.
– Úgy? Kaulman úr? És mi végett?
– Ezen okmány aláiratása végett.
Eveline egy összehajtogatott iratot mutatott a herczegnek. A herczeg beletekintett s bámulva rázta a fejét.
– S ő excellentiája tudja azt, hogy erről a tárgyról akar ön vele beszélni?
– Dehogy tudja! – kaczagott fel Eveline. – Mikor a titkárja által tudakozódtatott nálam, hogy mi tárgyban akarok vele szólni, azt mondtam neki, hogy az operaházhoz való szerződtetésem tárgyában. Arra rögtön visszaűzent, hogy eljön. Erről a tárgyról, a mi itt a kezemben van, semmit sem tud.
– Kaulman úr adta önnek ezt a tanácsot?
– Ő adta.
– Jól van. Kaulman úr egy raffinirozott impostor. Hanem azért tegye ön, a mit mondott. Kaulman úr csalatkozni fog, ha azt hiszi, hogy ilyen nagy vadat ilyen selyemhálóval meg lehet fogni. Hát csak fogadja el ön magas látogatóját. Önt már most nem féltem ő excellentiájától, hanem ezt az irást, ezt már most féltem, hogy valami baj éri.
Tehát Eveline Szaffrán Péter karja alá dugta szép fehér kezét s átvezette őt egy másik szobába; az meg csupa ezüsttel volt rakva. Onnan megint egy valahára csukott ajtón át egy negyedik szobába, mely szőnyeg helyett művészi faragványu fatáblázattal volt fedve, a plafond is gerendázattal ellátva, a gerendák mind czifrára faragva, alácsüngő hegyes csigákkal, az ablakok függönyeit szárnyas amourettek tarták, a falhoz hasonszinü fából faragva, a butorok ódon alaku mesterművek, remek caryatidákkal, a vésművészet csodái, az óra kétszáz éves régiség, áttört óraházban, feljövő nappal, holddal és csillagrendszerrel; s a mit elkomorit a faburkolat a szobán, azt felderitik a falakba illesztett porczellán-festményü gömbölyü tájképek; a három ablak is ilyen tájképet mutat fel, csak hogy azok átlátszók s egy negyedik ablak, épen olyan gömbölyü rámával, mint a képek, a szomszéd téli kertre szolgál; a belenéző mintha egy japáni virányt látna maga előtt, tele kaméliákkal, azaleákkal és hortensiákkal. A gerendázatról csillár helyett egy virágveder függ alá s abból élő folyondárok futnak fel a gerendákig, onnan ismét lecsüggve s össze-vissza tekerőzve zöld leveleikkel, piros virágfürteikkel a rococo-izlés halfarku, bogáncsszarvu emberalakjain.
Itt leülteté Eveline a kerevetre az asztalhoz Szaffrán Petit. Ő maga odaült mellé egy karszékbe.
Nem volt senki a szobában, csak ők ketten.
– Látod, Péter! – szólt Eveline, a daróczruhás férfi karjára téve kezét. – Az Isten akarta úgy, hogy én akkor te tőled elváljak. Nehezemre esett az nekem, hidd el, mert már háromszor ki voltunk hirdetve. De hát nem kellett volna bántanod a szegény Jánoskámat. Engem is megvertél. Jól van, erről ne beszéljünk. Az nem fájt nekem. Azért én nem haragudtam te rád. Te azt nem is tudod, hogy mikor vissza nem jöttél, én utánad mentem, hogy felkeresselek, éjjel a sötét erdőn keresztül, egész a völgyi csárdáig. Ott meglestelek az ablakon. Láttalak, hogy tánczoltál a Czifra Manczival. Meg is csókoltad. Akkor haragudtam meg rád.
Péter a fogait csikorgatta. Érzé, hogy meg van fogva, meg van kötözve. Még ő a hibás! Nem is védheti magát. Nem mondhatja azt, hogy a mi szabad a férfinak, az nem szabad az asszonynak! Ha ilyenért a tisztességes, jámbor embernek szemrehányást tesz otthon a felesége, annak csak meg tud felelni; jól végigveri, az a felelet; de hogy lehet egy ilyen úri asszonyt megczáfolni, a kinek nem markolhat az ember a hajába, hogy addig czibálhatná, míg elismeri, hogy nincs igaza?
– No, de ezen már túl vagyunk! – szólt vidám enyelgéssel Eveline. – Látod, az Isten jóra forditotta ezt a dolgot. Neked örökös keserűséged lett volna velem, mert én szeretek ellentmondani, daczolni, féltékenykedni; most pedig azt teheted, a mit akarsz. Nekem pedig, lásd, milyen uraság a sorsom. Annyi emberrel jót tehetek! mindennap húsz szegénynek tálalnak a házamnál. Sok panaszos embernek az ügyét-baját elvégzem a nagy uraknál egy jó szóval. Egész völgyeteknek jóltevője lehetek. Olyan nagy dolgokat vihetek véghez, hogy ezeren meg ezeren megáldanak érte. Hát rosszul van-e, hogy így van?
Eveline feleletet várt. Szaffrán Peti látta, hogy be kell végre bizonyítania, hogy nem némult meg.
– És mindez a nagy gazdagság a bondavári kőszénből kerül ki?
Eveline mélyen elpirult. Mit feleljen e kérdésre?
– Nem egészen. De magam is keresek a művészetemmel. Látod, egy föllépésemért a szinpadon kapok ötszáz forintot.
«Ötszáz forint!» – gondolá magában Péter; a bizony szép pénz. Már ez sokat megmagyaráz. Azért a dijért ugyan kissé több ruhát is vehetne magára az asszonyember; de hátha ez a fővárosi csőcselék így jobban szereti. Ez tehát mégis csak dolog, Jobban is jövedelmez, mint a szénhordás. Ehhez is fel kell kötözködni. De hát a «munka tisztesség!»
Kezdett Szaffrán Péter enyhülni.
– No hát ne csinálj olyan haragos képet! – szelidité őt Eveline. – Ha haza mégy, mondd el, hogy beszéltél velem, együtt voltunk. Ha valakinek otthon nálatok valami baja van, csak egy sort irjatok nekem, a mit lehet, mindjárt segítek rajta. Azután te házasodjál meg, ha még nem nősültél, ott van a Panna, az szép, derék lány, nekem jó barátnőm volt; vagy az Anicza, az mindig járt utánad, jó asszony lesz belőle. Csak a Manczit ne vedd el, kérlek, azzal nem lennél boldog. Azután ha megházasodol, itt van, nézd, a jövendő mátkádnak küldök egy pár fülönfüggőt, egy nyaklánczot meg egy mellboglárt, menyasszonyi ajándékul; neked meg emlékül adom ezt az órát; a lapjára, nézd, az én képem van festve. Azután rólam megemlékezzetek, mikor boldogok lesztek.
Mikor Eveline e szót mondta s az ajándékokat Péter zsebeibe tömte, könybe lábadtak a szemei s ajkai körül görcs vonaglott; Péter azt látta ebből, hogy ebben a nagy fényben nem lakik boldogság.
Valami gondolat kezdte olvasztani szívében a jeget. Nem a kapott drágaságok, nem a menyaszonyi ajándékok. Nem eszik azokból semmiféle menyasszony! Akár aranyból vannak, akár ólomból volnának, mindegy ez rájuk nézve; nem látja meg azokat soha senki! Hanem arra gondolt, hogy hadd legyen hát minden úgy jól, a hogy van.
Szaffrán keveset szokott fenhangon beszélni, magában annál többet.
«Jó szived van, adakozó vagy. Tele marokkal osztod az aranyat. Látod, ha azt akarnád, hogy megáldjalak, nem kellene hozzá semmi arany. Adhatnál nekem egy csókot. Mi neked egy csók? Alamizsna. Egy csók, a miből annyi van! A mit még a festett képü komédiásnak is adsz a szinpadon!»
Szegény bohó! Nem tudta, hogy azok csak cachirozott csókok, miket a szinpadon adnak, valamint cachirozott torták, a mikből esznek. Az mind papirosból van.
Péter azt hitte, hogy ettől az egy csóktól lecsillapulna minden szomja, minden éhe. Pedig rettenetes vágyat érzett: embereket apróra megrágni. Mindazokat, a kik szemébe áldomásoztak, a háta mögött nevetgőztek, kincseikkel dicsekedtek, szépségeiket fitogtatták, dicsőségükkel parádéztak és azokat, a kik amazoknak a beszédein elaludtak, a kik ugrándozásaikat szemüvegezték, és a papot, ki őket ide hozta, és idehozott társait, kik tátott szájjal bámulnak az új kapura, úgy szerette volna fogai alatt összemorzsolni! Úgy égett a pokla a szomjtól.
Mind ezt a kint elmulasztaná egy csók.
«Egyedül vagyunk, egymás szeretői voltunk, mi volna benne lehetetlen?»
De nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy ezt megmondja neki?
– Hát most együtt ebédelünk Péter! – monda nyájasan a hölgy. – Hej! képzelem, hogy meguntad már azt a sok úri kotyvalékot, a mivel itt Bécsben naponkint traktálnak. Hát megállj, ma én főzök a számodra. A te kedvencz ételedet, a miért annyiszor megdicsértél; azt mondtad, senki sem tudja azt olyan jól csinálni, mint én. Készitek neked haricska-puliszkát.
Szaffrán Peti képe galvanicus mosolyra vonult el. – A kedvencz étel nevére-e, vagy arra, hogy a nagyságos asszony még most is tudja azt késziteni és az ő számára?
De vajjon hogy kezd hozzá? hiszen itt nincs se tüzhely, se bogrács?
– Mindjárt lesz minden! szólt gyermeteg élénkséggel Eveline; – csak öltönyt váltok, ez nem főzni való.
Azzal egy benyilóba suhant s két percz mulva már visszajött átöltözve. (A szinésznők jól tudják azt.) Fehér hímzett pongyola volt rajta, fején csipke-főkötő.
Nem hítt magával segitségül semmi cselédet, maga felteritette az abroszt az ódon tölgyfa asztalra; rátette az ezüst bográcsot, mely alatt ezüst katlanban lobogott az égő borszesz, annál megforralta a vizet; azután felgyürte otthonkája bő ujját könyökig s gyöngéd rózsaszin markával eregette bele a forró lébe a barna haricska-lisztet, nagy ezüst kalánnal kevergetve azt folytonosan, mig sürüvé dagadt. Akkor azután megfogta az ezüst bogrács két fogantyuját, kiforditá az egész drága főzeményt egy mázas cseréptálba: igen is, egy cseréptálba, ráöntötte a langy téjszint s elővett két fakanalat, az egyiket odaadta Péternek, a másikat magának tartotta.
– Együnk egy tálból, Péter!
És ettek egy tálból fakanállal, haricska-puliszkát.
Péter azon vette észre, hogy szeméből valami forró hull a kezére. Talán köny!
Olyan jó is volt az a haricska-puliszka.
Bécs városának minden szakácsa egymáshoz verné a fejét, még sem tudná azt úgy elkésziteni.
Bor nem volt, sem pohár az asztalon. Paraszt ember nem iszik evés alatt.
Hanem mikor jó sort ettek a tálból, Eveline előhúzta az asztal függönye alól a cserépkorsót s megkinálta vele Pétert, előbb maga húzván belőle egy kortyot tisztesség szerint.
– Igyál, Péter! Ezt is szereted te!
Méhsör volt benne. Péter kedvencz itala. Ártatlan hűsítő szer. Péter azt hitte, hogy azt neki kötelessége az utolsó cseppig kiinni.
Mindent eloltott az odabelől. Az egész lánggal égő pokol kialudt tőle.
«Igen! Úgy lesz! – mondogatá magában. – Visszamegyek a templomba, a hol azt a szörnyű fogadást tettem: visszaimádkozom a szenttül kezébe tett esküvésemet. Nem bántok senkit, nem állok boszút semmiért. Hadd zöldüljön a szép fű a mezőn! Te pedig ragyogj tovább aranyban, selyemben, nagy urak mosolygásában: nem haragszom rád tovább. Elfeledem azért a napért, a melyen elfogadtál, azt a napot, a melyen elhagytál. Hanem adj most még egy csókot. Hadd ne emlékezzem azután egyébre, csak erre az egy csókra!»
A delnő arcza oly nyájasan ragyogó volt, ajkai olyan pirosak, oly hizelkedők, szemei oly epedők; olyan volt himzett fehér köntösében, mint a kivánság; és Péter még sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy megmondja neki ezt a nagy szót: «Adj hát először eldobott vőlegényednek először és utoljára egy csókot!»
S addig-addig keresgette a nyitját a nehéz szónak, míg egyszer sebesen felnyitják az ajtót s berohan a komornyik és jelenti, hogy itt van az excellentiás úr!
No most, Péter, Isten hozzád! Siess innen. Nem kapsz már se csókot, se puliszkát többet. Ki sem kisérhet a nagyságos asszony, mert sietnie kell újra átöltözni. Majd a rejtek-ajtón kitol szépen a komornyik, ott egy inas majd levezet a hátulsó lépcsőn s majd kiereszt a kis kapun s kicsuk egy ismeretlen utczába, a hol még soha sem voltál: onnan azután, míg hazatalálsz a szállodába, gondolkozhatol rajta, mit mondanál a szép asszonynak, ha még egyszer egy óra hosszat egyedül volnál vele a gömbölyű ablakos szobában?
Szaffrán Péter az öklével verte a homlokát, s fogait csikorgatta, mikor az utczára lekerült.
Az alvilág égő folyamai tomboltak ereiben! A kénköves folyamok, mikben az elkárhozottak lelkei kinlódnak!
«Ne zöldüljön hát a fű azon a mezőn!»
Mikor feljött ebbe a nagy Babylonba, csak a boszút és szerelemféltést hozta fel magával. Most megszerezte hozzájuk még a gyülöletet, az undort, az irigységet, a szégyendühöt és a politikai fanatismust. Szép társaság, ha egy helyre kerül!
A HOL A GYÉMÁNT NEM FOG.
Hogy mit beszélt az excellentiás úr a szép asszonynyal ez óhajtott találkozáson? azt hitelesen nem mondhatjuk meg, mert stenographunk nem volt jelen.
Bizonyosan magasztalta művészi tehetségeit, igérte magas pártfogását; s mivel hogy a világon semmi sincs ingyen, s a mint a herczeg bizonyos tekintetben ő excellentiáját nagy gonosztevőnek nyilvánítá, valószinűleg példálózott a pártfogásért járandó foglalóra.
Mire viszont Eveline, mint okos asszony, elébb «feketével fehérre» téve akart látni bizonyos vívmányokat, s eléhuzá fiókjából azt a bizonyos irást.
Arról a bizonyos irásról ő excellentiája valószinűleg azt hitte, hogy az az operaházhoz való kinevezési decretumért folyamodás, s lehető, hogy vidám mosolygással mondá: miszerint az annyi már, mintha alá volna irva.
Több, mint valószinű pedig, hogy a mint azután a kétfelé nyitott irásba belepillantott, azonnal a hivatalos ránczokba huzódott magas ábrázatja, levén abban nem szinházi históriáról, hanem a bondavölgyi vasut engedélyéről szó.
Hogy akkor azután mindjárt felkelt a szép asszony mellől ő excellentiája s minden szépelgési kedve megsavanyodván, elkezdett neki beszélni elháríthatlan akadályokról, nagy ellenzésről a birodalmi tanácsban, még nagyobb ellenállásról az urak házában, a hol Sondershain herczeg eget-földet megmozdít a bondavári vasut engedélyeztetése ellen; politikai feltételekről, a pénzpiacz nehézségeiről, az állam túlterheltetéséről, strategiai szempontokról, territorialis nehézségekről s több effélékről, a mik miatt lehetetlen, vagy legalább mostanában nem lehető a bondavári vasut engedélyezése állami kamatbiztosítás mellett.
S hogy azután nagy hamar vette a kalapját ő excellentiája s otthagyta a szép asszonyt, ez már tény.
S hogy midőn a lépcsőn végig haladt fanyar képpel, magában ilyesmit mondott: «Tudtam volna csak, hogy nem a szinésznő, hanem a bankár felesége akar velem beszélni, majd jöttem volna ide!» ez psychologice deducálható.
Az meg már épen historicum, hogy mikor a bérkocsiba beült, annak úgy becsapta az ajtaját, hogy az üvege kitörött.
Tibald herczeg palotájában ezalatt igazgató-tanácsi ülés volt. A harmadik részletfizetés elrendelése forgott szóban. A legkritikusabb műtét a közönség erszényén.
Erre kellett volna nagyon a bondavári vasut.
Kaulman mulhatlannak hitte, hogy egy hét alatt meglesz rá az engedély. A bondavölgyi deputatió nagyon jó sensatiót gerjesztett.
Azután van még egy hatalmas pártfogója a consortiumnak, a ki az excellentiáknál mindent kivihet, még a vasutat is.
Az elnök finom, nagyúri ábrázatja egy vonással sem árulta el, hogy ő ismeri ezt a bizonyos titkos pártfogót.
Kaulman fel sem tehette Evelineről azt az átkozott naivságot, hogy az a herczegnek, ki számára palotát tart, mindenkit bemondjon, a kit e palota kis kapúján az ő távollétében magához bebocsát.
Az ilyesmi unicum, ha megtörténik. S épen Kaulmanon történik meg.
Az ülés alatt egy levelet hoztak Kaulmannak.
Félix megismerte rajta Eveline irását.
Sietve bontotta fel azt.
S azután fanyagolva tette azt le az asztalra.
Olyan képet mutatott hozzá, mint a ki megitta az eczetet s el akarja titkolni.
– Mi az? – kérdezé Tibald herczeg, önhatalmilag elfoglalva az okmányt.
Az aláiratlan okirat volt az.
Kaulman mérgesen csapta a tollát a papirosra.
– A vasutunkat megint elvitte az ördög!
A herczeg mondá magában:
– Hanem az asszony megint megmenekült.
Aztán odahajolva Kaulmanhoz, s kezét vállára téve, sugá neki:
– Nem adják azt egy pár szép fekete szemért! Jó barátom!
Spitzhase volt a jegyző a bizottmányban.
E jelenet után kis papirszeletre valamit irt s azt Kaulmannak nyújtá.
Kaulman átolvasta azt s azután széttépte és vállat vont.
– Ezt bolond nélkül is tudom.
A mai bizottmányi ülés nagyon rossz kedvvel oszlott szét.
A bondavölgyi deputatió bohózatának szinpadi költsége kétezer forintba került s nem használt semmit.
Az utolsó eszközhöz kell folyamodni.
Csanta uram szentül el volt szánva, hogy a harmadik részletfizetés kiirásánál, de bizony nem fizet be többet. Veszik, a hogy veszik, ő minden részvényét a piaczra veti.
A kiirás napján azonban kap egy levelet Spitzhasetól, mely így szól:
«Uram!
«Holnap odamegy önhöz Kaulman úr, s minden részvényét átvenni kinálkozik 45 felülfizetéssel. Vigyázzon ön. Bizonyosan mondhatom önnek, hogy a kormány által már aláiratott a bondavölgyi vasut engedélye, mely a mint létrejön, a részvényeket újabb 20 percenttel egyszerre feljebb fogja szöktetni.»
Csanta uram most már úgy hitt Spitzhasenek, mint az oráculumnak.
Ha hitt neki, hát nem is csalódott.
A harmadik részletfizetés kiirása után, mikor a részvények egy kissé meggyökkentek, csak megjelenik ám nála Kaulman uraöcscse és kinálgat 45 felülfizetést a részvényeire.
Nem adta neki: állhatatos volt.
Inkább az utolsó hordó ezüstjét is kihengerítette pinczéjéből s vitte fel Bécsbe, semhogy egyetlen részvényétől megváljon.
Meg is volt a jutalma érte.
Harmadnapra a befizetés után olvasá a hirlapokban, mily nagyszerűen meg lett szavazva a bondavölgyi vasut a birodalmi tanácsban s az urak házában.
Ő legnagyobb excellentiája maga védelmezte az ügyet az alsó- és felsőházban s napnál fényesebben bebizonyította, hogy a bondavölgyi vasut állami kamatbiztosítását mind a politikai czélzatok, mind a pénzpiacz jelen kedvező hangulata, mind az állam nemzetgazdászati érdekei, mind a strategiai szempontok, mind a territorialis kedvezmények mindenekfölött ajánlják, s mind a két helyen keresztül ment az, alig észrevehető ellenállás mellett. Waldemár herczeg lármázott ellene, de senki sem hallgatott rá.
A bondavölgyi consortium számadásvizgáló küldöttsége pedig a legközelebbi vizsgálat alkalmával talált egy ilyen positiót a kiadásokban:
«Alapítási költségekre 40 ezer forint.»
«Mi az?» – kiáltának egyhangúlag.
Kaulman valamit sugott az elnök fülébe. Az azt tovább sugta. Arra a gallérja közé húzta mindenik a fejét, s azt mondta, hogy jól van.
A bondavári részvények a vasutengedély után felmentek 70-re a parin felül. Csanta uram punchot ivott örömében!
Eveline találkozott később a Treuman-szinház öltöző előcsarnokában az excellentiával.
Ő excellentiája idején látta érvényesíteni a tanusított protectiót az instans-fél előtt.
– Nos? kedves! Hát kivívtam a bondavári vasutat, úgy-e?
Eveline mélyen meghajtotta magát előtte. Épen a gerolsteini herczegnő jelmezében volt.
– Örök hálára lekötelezettje vagyok excellentiádnak. Legközelebb küldök érte negyvenezer csókot.
Miért, miért nem? ő excellentiája a negyvenezer szóért nagyon felütötte az orrát, s többet nem udvarolt a gerolsteini herczegnőnek. Hanem Eveline is bizonyos lehetett felőle, hogy akárhogy énekeljen ezután, az udvari operaházhoz decretumot kapni nem fog.
A BONDAVÖLGYI VASÚT COROLLARIUMAI.
A bondavölgyi vasut tehát épül. Waldemár herczeg meg van verve, vele együtt az egész contremine. Mert vannak emberek, a kiket a jó termés halat meg éhen.
A jockey-clubban találkozott Waldemár herczeg Tibald herczeggel s szembeállt vele.
«Te az én ellenségeimnek feje lettél. Te mindent elkövettél, hogy engemet letromfolj.
Én ajánlkoztam neked, hogy pénzügyeidet rendezem, a mik nagyon ziláltak: te azt a velem ellenséges lábon álló Kaulman-házra biztad.
Én unokaleányod kezét kértem, te ideigérted; akkor mindenféle ürügy alatt eltávolítottad Bécsből, s most hallom, hogy valami Salista nevű condottieri kapitánynyal jár jegyben, Pesten.
Nekem fogam volt egy szép menyecskére, azt te, csak hogy nekem ne jusson, a saját palotádba vitted s meghagytad neki, hogy akárkit mást, de engem soha el ne fogadjon.
Te odaadod az egyetlen adósságmentes ősi bondavári uradalmat egy szédelgő companiának, mely az én fejemre akar felmászni s magad elnökévé leszesz e társaságnak.
Te kimesterkéled, hogy állami kamatbiztosítással engedélyezzenek egy vasutat a te kőszén-társulatodnak, mely vasut két száztólit nem fog behozni.
Te magad sem tudod, hogy milyen magasra felmásztál.
Én téged sajnállak, mert mindig tiszteltelek.
De vigyázz rá, mert ha egyszer azt az ember-pyramist, a minek a hegyén állsz, megrughatom, te esel róla legnagyobbat!…»
Azzal otthagyta a herczeget.
Tibald herczeg a sok kellemetlen mondat közül csak azt fogta fel, hogy Angela Salista őrgrófot választotta férjül.
És neki még csak meg sem irta ezt. Idegentől kellett megtudnia.
A bondavári vasut tehát épül. A szép asszony két szép fekete gyémánt szemeire nincsen többé semmi szükség. El lehet már dobni.
Egy napon felkereste Eveline férjét a lakásán.
Az nagyon örült ennek a szerencsének.
– Uram! Én öntől valamit kérdezni jöttem. Tibald herczegen néhány nap óta valami szokatlan buskomorságot veszek észre. Nem tudja ön annak az okát?
– Nagyon tudom! Unokája, Angela grófnő, férjhez ment s veje, Salista őrgróf, birói felügyelet alá kéri venni a herczeget oktalan pazarlásai miatt.
– Ez oktalan pazarlások között bizonyosan én is szereplek?
– Önnek éles esze van, Eveline!
– Ennek én véget akarok vetni! A herczegnek még ma megmondom, hogy elhagyom a palotáját. Azért örökké háladatos leszek iránta. Ő nekem jóltevőm volt. Ön is az volt, uram. Önt kellett volna első helyen említenem. Önök engem taníttattak, kiműveltettek. Önöknek köszönöm, hogy érek valamit, még akkor is, ha minden gyémántot leszedek magamról; s tudok kenyeret keresni. Leszek művésznő szakmából. Hanem Bécset el akarom hagyni. Itt nincs kedvem maradni többé.
– Azt jól teszi ön, Eveline. Lássa mennyire rokonszenveznek szellemeink. Én épen azt akartam önnek tanácsolni, a mit ön most elmondott. Hagyja el ön Bécset s menjen a szinpadra, érvényesítse világra szóló tehetségeit. Én minden kötelességet teljesíteni fogok, a mivel önnek, mint férj, tartozom. Én elkisérem önt Párisba. Átköltözöm ottani házamba s ott etablirozom magamat, hogy önnek segélyére lehessek. Ott szerencsét fog ön csinálni. És azután mindenkor igen jó barátok maradunk.
Eveline, daczára annak, hogy olyan nagyon jól kiismerte ezt az embert, elég gyenge volt elérzékenyülni s azt hinni, hogy mégis igazságtalan lehetett iránta.
Ez mégis sok áldozat, a mit ő érte tesz. Hogy a kedvéért átteszi az üzletét Párisba.
Tudta volna csak, hogy ezt épen azért teszi, hogy egy napon azt mondhassa neki:
«Madame! ön holnaptól kezdve megint mademoiselle!» Így rendelik azt a franczia törvények, a mik nem ismernek, csak polgári házasságot.»
A fekete gyémántok megtették a szolgálatukat, a fekete gyémántok mehetnek vissza, a honnan jöttek!
És azután a nagy egyházi kölcsön megkötése végett is át kellett települnie Kaulmannak a párisi házába, mert azzal főleg a franczia és belga pénzvilágra kellett számítania.
A bondavölgyi vasut tehát épül. És Sámuel apát fellegvárai is magasulnak.
Ez a vasut neki is ut a magasra.
A Kaulman-czég világhirűvé emelkedett e siker által.
Most már világra szóló vállalatba is merészkedhetik. Fejedelmi rangja van már a pénzpiaczon.
A börzebárók közül a börzeherczegek közé emelkedett. Ha kölcsöne sikerül, a neve börzekirály.
Sámuel apát neve pedig kezd glóriától körülövezve lenni.
Fenn a kormányférfiak azt látják, hogy e hatalmas népszónok erős fegyver lehet a kezükben, ki elvágja majd a népet az úrtól s a tömeget az értő fejek nélkül behozza az álmodozott összbirodalomba.
Lenn a nép úgy bámulja őt, mint magas jóltevőjét, kinek szavai hatalmasak. Tanúbizonyság rá az épülő bondavölgyi vasut. Mind a tizenkét halina-zeke azt hiszi, hogy azt a vasutat ő hozta szűrujjában haza.
A magyar klérus keletkező lument lát benne.
Rómában a szentszéknek küldött segélyeiért magasztalják. Ha püspökké ki lesz nevezve, ő lesz az első magyar prælatus, ki a bécsi urak házában helyet foglal.
A miniszter bámulni fog, midőn a magyarországi egyházi javak secularisatiójáról való tervét keresztezve találandja egy szent kölcsön terve által ugyanezen javakra, a római állam felemelése czéljából.
De hozsánnával fogadja azt majd a franczia és belga katholikus pénzvilág; hozsánnával a római curia; s megmentője nevét aranytáblára fogja irni a szentszék.
És a mellett még Magyarországon is úgy fog az feltűnni, mint megmentése az egyházi vagyonnak, mert a hypothecát a kormány nem veheti el soha.
Azután…
A primás öreg ember, a pápa még öregebb.
Minden kerék rendben van, már a gép megindulhat.
Mikor az első megkoszorúzott gőzmozdony végigfütyül a bondavölgyi vas-síneken, Sámuel apát elmondhatja:
«Ez az ut Rómába vezet!»
A bondavölgyi vasut tehát épül. Berend Iván saját telepe tönkre jutását jósolhatja magának abban.
Ez országos vasut által az egyleti tárna terményei a világpiaczra juthatnak s most már nemcsak az ő csekélységével, de a porosz kőszénnel s az angol vassal fognak versenyezni. Ő már számba sem jön többé. Az óriás a világot lépi hét mértföldes csizmáival.
S a mennyi előnyére van a vasut az egyleti tárnának, ép annyi hátrányára van az ő telepének.
Mert a vasutvonalt nem azon a völgyön vitték végig, a melyben az ő tárnája feküdt s a mi legolcsóbb és legtermészetesebb vonal lett volna, hanem inkább hegyet törtek, alagutat fúrtak, hogy őt kikerüljék s az egyleti tárna előtt vihessék el az utat, s ennélfogva Ivánnak félnapi kerülőt kell tennie, hogy a tárnájából a vasutig jusson, mert a részvényes társulat a bondavári uradalom határán át versenytársának az indóházig egyenes utat nem nyit, és így, mire az állomásra szállította terményét, már öt-hat százalékkal többen van az neki, mint a részvényes tárnának.
Tehát rá nézve az egy eldöntő csapás.
Azonközben az év vége is közeleg. A tárnamunkásoknak az igért osztalékot ki kellene fizetni, de sem szénnek, sem vasnak nincs többé kelete. A tulsó társaság olcsóságával minden vevőt elfog.
Azt a mesterséget ugyan Iván is tudta, hogy a kinek heverő pénze van, az mondhatja azt, mikor legjobban veszt is, hogy nyer. Ezt úgy hivják műnyelven, hogy: «a saját zsebébe hazudni.»
(Pedig rendesen a «más zsebe» bánja azt meg!)
Neki pedig van heverő tőkéje, mert jó gazda volt. Félretett pénze megy pár százezer forintra s azzal, ha folyvást veszteni fog is, tíz évig kiállhatja a versenyt magával azzal a nagy óriással.
Csak hogy az óriásoknak még hozzá az ujjaik is nagyon ügyesek.
Még az apró mesterfogásoktól sem tartózkodnak.
Mikor a bondavölgyi vasut számára szolgáltatandó sinekre pályázat lett kihirdetve, Iván gondolta magában: «No, most teszek egy tréfát. A részvénytársulat, tudtom és számításom szerint, hat száztólival olcsóbbért adja a közönségnek a vasat, mint a mibe saját magának kerül. Most én adok be a vasuti vállalkozóknak egy ajánlatot, melyben tíz százalékkal olcsóbbért vállalom el a sinek szállítását, mint a mibe kerül. Vesztek rajta ötvenezer forintot, de elveszem a szomszédnak a kedvét vele az oktalan árleveréstől.»
Ártatlan ember!
Ilyen a tudós ember, a ki még azt képzeli, hogy azért van a pecsét a levélen, hogy azt, a mi benne van, titokban tartsa s még arról álmodozik, hogy mikor a sok beküldött ajánlattevő levelet felbontják, hát akkor mindjárt, a melyik legelőnyösebb ajánlatot tett, annak átadják a vállalkozást.
Dehogy úgy van!
Azt előre elhatározzák, hogy ki kapja meg a vállalatot.
Mikor azután felbontják az ajánlatokat s kiderül, hogy a pártfogoltnál még olcsóbb áron is vállalkozott valaki, akkor azt mondták a pártfogoltnak: «Itt a toll, itt a papir, írj gyorsan más levelet s tégy még fél perczenttel olcsóbb ajánlatot.»
Ez köztudomású dolog, csak az olyan emberek nem tudják, mint Iván, a kik mindig petrefactumokat, meg csillagokat vizsgálnak.
A vasuthoz való sinek szállítását a részvényes társulat kapta meg, még ¼ rész száztólival olcsóbb árak mellett az Iván által ajánlottaknál.
Hanem azért Ivánt még most sem hagyta el a szívóssága. A kétszerkettő még most is mindig négy. S a kik az ellen vétenek, azoknak vagy előbb, vagy utóbb, de el kell pusztulniok.
Iván csak azért is folyvást vasúti sineket készíttetett kohójában s rakatta őket halomra félszerei alá. Majd eljön azokra is a vásár!
A bondavári vasut tehát épül.
Csanta uram árulja a házait X.-ben. Az egész házsor eladó.
Azt mondja, hogy felmegy Bécsbe és lesz «Ausschuss!» Nagy fizetés jár vele ingyen.
Minden pénzét papirossá teszi. Nincs mai világban olyan szántóföld, olyan bánya, olyan marha, olyan ház, mint a papiros. Nem kell neki se béres, se trágya, se széna, se zab, se tűzkármentesítés! Hát még az olyan papiros, a mitől nem hogy az államnak fizetne valaki adót, de még az állam pótolja ki, ha a szegény tőzsér nem kapott utána elég jövedelmet.
Azért az egész házsor eladó. Csak az a szerencséje, hogy X.-ben olyan kevés a pénz, hogy az egész város nem volna képes megvenni egy egész utczát.
A bondavölgyi vasut tehát épül. Az egész vonalon folyik a nagy munka. Egy hosszú, végtelen hangyaboly dolgozik, fárad, talyigázik napestig. Földet vágnak, sziklát repesztenek, hegyet fúrnak, töltést emelnek, czölöpöket vernek, köveket faragnak mértföldnyi és mértföldnyi vonalokon végig.
A bondavári tárna sötét szádában egy férfi áll, mozdulatlanul bámulva a munkát. Komor, fenyegető tekintete oda van fagyva e mozgó képhez.
Ez az alak Szaffrán Péter.
Kezében egy nagy darab kőszenet tart.
S midőn a zajos tájról a csendes halottnövényre visszatekint, azt látszanak mondani szikrázó szemei:
«És mind ennek a dicsőségnek, ennek a gazdagságnak, ennek a hatalomnak Te vagy az alapja, Te vagy a kútfeje, Te vagy az éltető ereje? Te!»
S odavágta a kezében tartott kőszenet a falhoz.
A SZEGÉNY JÓ HERCZEG.
– Ön azt üzente nekem, hogy valamit akar velem közölni? kérdezé Tibald herczeg, midőn ama napon, hogy Eveline férjével beszélt, a szép asszony levelére megjelent nála.
– Én el akarok menni Bécsből.
– Ah! Ez igazán meglepő. És hova?
– Ki a világba. A férjem Párisba költözik s én alkalmasint vele megyek.
A herczeg figyelmesen tekinte a hölgy arczába.
– Megunta ön már mellettem az életet?
– Hiába tagadnám. Én itten rabnő vagyok. Czifra fogságban élek. S még azt sem tudom, hogy mi az élet?
– Nekem adott szavát sajnálja ön? Én feloldom önt az alól. Maradjon itt.
– Arra megint büszke vagyok, hogy valaki iránt hálátlan legyek, a kinek jótéteményeit élvezem. Nekem elég tudnom, hogy ebben a palotában ön az úr, az engem önnek rabjává tesz. Én nem akarom, hogy valaki jót tegyen velem többé.
– Ön művésznő akar lenni?
– Az «is».
Eveline szándékosan hangsúlyozta az utolsó szót.
– Becsvágyból?
– Nem. Akkor szorgalmasabb volnék a tanulásban. Élvezni akarom a szabad életet. Láncz nélkül akarok már egyszer járni a világban.
– Az sikamlós út a szép hölgyekre nézve.
– Nem esnek el rajta oly nagyon, hogy fel ne emeltessenek.
– Ki mondta ezt önnek?
– Látom.
– Tehát csak tőlem akar ön szabadulni?
– Igen, igen, igen! ismétlé háromszor is türelmetlenül Eveline.
– Akkor legjobban teszem, ha mentől hamarább megszabadítom önt kellemetlen társaságomtól, szólt a herczeg, kalapját véve s finom ironiával tevé hozzá: megbocsásson asszonyom az unalmas órákért, a miket önnek egyszer-másszor okoztam.
Eveline daczosan vállat fordított az eltávozónak, s türelmetlenül dobbantott lábával.
A herczeg az előszobában vette észre, hogy sétapálczáját nem hagyta odakinn, hanem bevitte magával s ott felejtette. Kedves pálczája volt. Azt is Evelinetől kapta egyszer újévi ajándokul. Nem akarta otthagyni nála.
Visszament érte.
A mint azon szoba ajtajában megjelent, a hol Evelinét hagyta, meglepetve állt meg.
A hölgy háttal volt fordulva az ajtónak.
És azt a pálczát, melyet a herczeg keresett, két kezében tartva, hevesen szorítá ajkaihoz kétszer-háromszor, és zokogott.
A herczeg visszavonult, mint jött, észrevétlenül.
Értett mindent.
A hölgy összeveszett vele, hogy könnyűvé tegye neki a válást s alacsony érzelmeket szinlelt, hogy elfeledtesse magát.
De miért teszi ezt?
Másnap azt is megtudta a herczeg.
Eveline lakosztályának kulcsait hozta el a komornyik. A hölgy a kora reggeli vonattal elutazott.
A herczeg felsietett Eveline szállására s ott azután megtudta, hogy miért hagyta el őt ez az asszony?
Mindent, a mit csak ajándékba kapott a herczegtől, otthagyott. Ékszereit, ezüstjét, csipkéit.
Semmit sem vitt el magával.
A herczeg megértette, miért hagyta el őt?
Még sétabotját is ott találta az asztalon, s csak később vette észre, hogy a hol a pálcza elefántcsont fogantyúja az arany karikát éri, oda egy vékony hajszál van a nyilásra csavarva, egy szál abból a hosszú selyem hajból, mely főtől sarkig ért le.
Milyen ereje volt ennek az egy szál hajnak!
Eveline elébb érkezett meg Párisba, mint Kaulman.
Abban egyeztek meg, hogy a míg Kaulman elrendezteti Eveline szállását, hotelben fog lakni.
Pár hét mulva azután felkeresé a hotelben a hölgyet Félix úr s mondá neki:
– Kész a szállása önnek, ha tetszik, odavihetem.
Eveline kocsiba ült Félixszel s el hagyta magát új szállására vitetni.
Az a világváros egyik legdíszesebb részében volt, a Boulevard Sebastopolon, az első emeleten.
Mikor szállásába belépett Eveline, nagyot dobbant a szíve.
Ugyanaz a meggyszin szőnyeges szoba, utána a vadgalambszin selyemmel diszített, a fekete márvány kandallóval, és végül ugyanaz a rococo-faragványos kabinet a kerek porczellánfestményekkel, az egyik ablak a téli kertre nyiló, a minő volt a bécsi. Azok a képek, azok az ezüstneműek, az a ruhatár, azok az ékszer-ládikók, minden, az utolsó, az asztalon feledett keztyűig, a mit Bécsben elhagyott.
«Szegény jó herczeg!» sóhajta magában a delnő, ölébe csüggesztve összetett kezeit s szemeit elhomályosítá a köny.
És Félix úrnak elég phlegmája volt azt kérdezni tőle e pillanatban:
– Nos, hát jól rendeztem be a szállásodat?
… Szegény jó herczeg!
És ezt bizony sokszor elsóhajtotta még Eveline. Mert attól elkezdve, hogy Páris legkitünőbb operaházához rögtön szerződtették, a legelső, lábaihoz dobott koszorúig, mindent, de mindent Tibald nagyapó kezei intéztek ott is, ki le nem vette azokat róla többé, attól a szótól, a melylyel azt mondta neki «leányom».
DIES IRÆ!
Egy borongós őszi napon Iván a hámorától jött vissza gyalog a tárnájához. S útközben elgondolkozott magában.
«Czudar világ biz ez.»
Nem a bölcseké a kenyér, nem az erőseké a diadal.
Épen úgy, mint bölcs Salamon korában.
Minden hátrafelé megy.
Egyik rossz év a másikat követi.
A természet is mostoha az ember iránt.
A nép éhezik és kenyeret koldul.
S azután mikor kapott, elfelejti azt, a ki adta.
A tudatlanság legnagyobb ellenségünk.
Nagy úri birtokok elpusztulnak, a nélkül, hogy birtokosaik valaha egy följegyzésre méltó jó tettet hagytak volna az országon, a nemzeten, a közügyön. Minden terhe a jelennek és jövőnek egy szűk számú, kizsarolt osztályon fekszik.
Sem a nagy úr, sem a köznép nem található otthon.
Ime már ez a zsíros czondra arról tanácskozik a malom alatt, hogy kit válaszszon küldöttének a Reichsrathba?
S Szaffrán Peti, mióta Bécsből hazajött, szóba sem áll a régi ismerőseivel: úgy megnövelték a taréját.
A bolondoké a világ.
Merni sem tud már senki.
Csak sóhajtozik a bús honfi, csak énekli a «Szózat»-ot, csak búsul a pohár mellett, csak fenyegetőzik; de merni nem tud többé.
Elveszett minden erő. Nincs egyetlen férfi az országban.
Hát asszony van? Igen is, nőnemű emberek.
Ott az egyik. A ki oda veti magát annak az embernek, a ki őt rágalmazta, csak azért, hogy magas megvetését kifejezhesse ezzel a lenézett nyomorult irányában, a ki őt védelmezte.
Hát a másik?
A herczegek kegyencze, az egész világ csalogatója.
Az urnőtől a parasztleányig nincsen semmi; mind a kettő szívtelenség.
S a föld alatt sincs jobb világ. A tárnában napok óta viheder jár. Olyan sürűen jön a könlég, hogy nem lehet benne dolgozni.
Bárcsak a fejére szakadna egyszer az egész, mikor odalenn van!
A fekete tájképhez való gondolatok.
A mint Iván a hámortól levezető úton a szélső munkásházak előtt elhaladt, a legutolsónak az ajtaján egy munkást látott kibotorkázni. Az az ajtó egy pálinkás-bolt ajtaja.
A munkás háttal volt neki fordulva, nem ismerhetett rá. Látszott, hogy erőlteti az egyenes járást, hogy léptei ne ingadozzanak.
«Ki lehet az, a ki ilyen korán reggel már tántorogva jön ki a korcsmából?» gondolá Iván, s meg akarva tudni, melyik munkása lehet az? utána sietett, hogy szemközt láthassa.
Mikor utolérte, bámúlva ismert rá. Ez Szaffrán Péter.
Ivánnak felötlött ez a dolog. Emlékezett rá, hogy Szaffrán felfogadta Evila eltünésének napján, hogy soha több pálinkát inni nem fog.
Azt is tudta, hogy Szaffrán megtartá fogadását.
De arra is emlékezett, hogy ugyanakkor olyasmit is ejtett ki, hogy még egyszer fog pálinkát inni s valami rejtélyes fenyegetést is kötött e mondatához.
Hát hadd igyék. Az ő dolga.
De minek jön ide, Iván telepére, pálinkát inni? Nem kap eleget a saját gyártelepe butikjaiban?
Hát ha neki ez tetszik.
– Jó reggelt, Péter!
Az üdvözlött nem fogadta a köszöntést, hanem a helyett merőn, vadul a szemébe bámult, mint egy veszni készülő kutya, mely embert nem ismer többé. Ajkait összeszorítá és orrczimpái széttágultak; a sipka le volt szemöldére húzva.
Iván meg akart tőle valamit tudni.
– Jár-e a ti tárnáitokban is a viheder? kérdezé tőle.
A megszólított erre sem felelt semmit, hanem feltolta a sipkáját homlokáról s szemeit kerekre felnyitva, odahajolt hozzá egészen közel, s akkor némán szétnyitva száját, rá lehellt a kérdezőre. S azzal semmit sem szólva, elfordult tőle és ment tovább a részvénytárna felé vivő úton.
Ivánnak valami borzadály futott végig egész testén, mikor ez a rálehelt pálinkaillat érte arczát. Ez különben sem kellemetes szag.
Utána nézett, egy helyben állva, a távozónak, ki, a mint húsz lépésnyi távolban volt Ivántól, ott még egyszer visszafordítá fejét, hogy ugyanazt a fenyegető, veszésnek indult arczot megmutassa neki; ajkait felhúzta, mint a fenyegető eb, hogy ritka fehér fogsora s széles vörös ínye kilátszott azok közül.
Ez arcz láttára Iván zsebébe nyult s egy perczre az a gondolat villant át lelkén, a mint revolverének agya kezébe akadt, hogy ha ő most ezt az embert úgy főbe lőné, hogy rögtön hanyatt essék, valami Istennek tetsző jó dolgot követne el vele. Iván egy idő óta revolverrel volt kénytelen járni, mert a szomszéd tárna munkásai azzal fenyegették, hogy egyszer, mikor magányosan jár, belelökik valamelyik szénüregbe, ha másként el nem tudják pusztítani; s a durva, felbőszített, idegen elemekkel összekevert hadtól minden kitelik.
Hanem azután csak hagyta menni Szaffrán Pétert. Ő is megfordult s ment a tárnája felé, a légszivattyú-gépet megvizsgálni.
A tárnában három hetedrész volt az arány a könlég és a levegő között. Annálfogva Iván megtiltotta e napra a földalatti munkálatot, előbb ki kell szivattyúzni a vészterhes gázokat.
A munkásokat mind a külső szén eltakarításához rendelte, a tárnánál nem maradtak mások, mint a kiknek a szivattyú-kemenczék körül volt dolguk.
Iván maga egész késő estig ott volt felügyelni.
Este hazabocsátotta munkásait: éjjeli munka ma nem lesz.
Maga is jókor házikójába vonult.
Csunya, ködös, borongós idő volt, s az ragad az ember kedélyére. Az ember együtt szenved a természettel.
Ha az ég melancholicus, az ember is az. Hát még mikor a föld is betegeskedik. Ez itt alattunk már napok óta lázban van. A kőszén halálos gázokat izzad s büzhödt lélekzetével megmérgezi a levegőt: féregtől, penésztől hull le minden gyümölcs, üszög lepi meg a gabonát, s métely pusztít az állatok közt. Az ember maga is gornyadozik.
Iván egész nap érezte azt a névtelen borzadályt, mely egyszer-egyszer végigfutotta testét.
Kellemetlen világ!
Mikor magára maradt puszta lakában, még jobban elővette ez a fagyos érzés. Lúdbőrzött minden tagja. Nyugtalan volt.
Kedvetlen volt minden gondolatja, akárhová fordította. Ha saját anyagi viszonyaira gondolt, ha hazája ügyeire, ha jó barátokra, ha szép asszonyokra, egyik nagyobb undort keltett, mint a másik.
A tudomány sem vigasztalá. A vak tapogatózása az a sötétben.
A munka nem ízlett. Ez pedig a legrosszabb kórjel.
Még ha étel, ital nem esik jól, ha az álom nem kell, ha a szép nő szava nem melegít: hagyján; de mikor már a munka nem izlik, az már nagy nyavalya.
Nem kellett testének, lelkének, se álom, se ébrenlét.
Lefeküdt, csak azért, hogy feküdjék. Lehunyta a szemeit, csak azért, hogy ne nézzen velük.
S azután a lehunyt szemek előtt megnépesült a világ. Eszébe jutott mindenféle a multból.
Emlékező undorral – mert az undornak van legjobb emlékezete – gondolt Szaffrán Péter pálinkaszagú lehelletére, s ez az undor visszavezette az egykor mondott szavaihoz a munkásnak:
«Nem iszom több pálinkát ez életben soha. De még egyszer iszom. A mikor megérzi ön rajtam, hogy pálinkát ittam, vagy meglát a korcsmából kijönni, az nap maradjon otthon a házában; mert azon a napon nem tudhatja senki, miért? mi módon? és mi által hal meg?»
De hát mi bajom nekem a te részegségeddel? Te aludjál otthon, én is alszom itthon.
Hanem a kisértet sehogy sem akart otthon aludni. Minden módon azt akarta, hogy Ivánnal egy ágyon aludjék.
A mint Iván kissé elszenderedett, már érezte azt a kellemetlen bűzt az arczán s látta lehunyt szemein át amannak feléje hajló arczát, a mint vérben forgó szemeit rámereszti s felhúzott ajkai, összeszorított fogai közül rálehel.
Úgy erőlködött őt ledobni magáról.
Egyszerre, mintha az itéletnapi rombolás szava dördülne meg, egy rettentő pukkanás ébreszté fel Ivánt előálmából.
Olyan jól felébreszté, hogy ágyából is kidobta: a földön szedte fel magát.
Az első gondolatja ez volt: «a zuhatar szétzúzta a tárnámat!»
Még csak ez a csapás kellene a fejére, hogy semmivé legyen téve!
Kirohant az ajtón a szabadba.
Künn koromsötét éj volt és siket csendesség, minő a fülzúgás siketsége.
Azt sem tudta, merre forduljon? Kiáltson-e? Kinek kiáltson? Van-e még élő lény ebben a völgyben? Meghalt-e és eltemetve minden? Vagy él, de meg van némulva minden ember, miként ő maga?
Mi volt ez? Honnan jött ez a dördület, mely után még most is reszket a föld, még most is zúg a levegő?
A következő percz feleletet hozott.
A szurok-sötét éjszakában egyszerre vakító lángoszlop emelkedik ki a részvénytárna épületei közül, s pillanat mulva egy még nagyobb robbanás hangzik az előbbinél, melytől a házak minden ablaka bezúzva csörömpöl össze s a megrázott kémények hullanak alá a tetőkre; míg az iszonyú légnyomás Ivánt ajtajához visszataszítja.
S az alvilági fénynél ott látja Iván saját tárnája előtt munkásait térden állani, az iszonyat, a rémület kifejezéseivel tűzvilágította arczaikon. A közeli házak küszöbein nők, gyermekek alakjai; a rémület első rohamától mozdulatlanná téve.
Az egész völgy egy beomlott vulkán kráteréhez hasonlít. Gomorrához, midőn a holt tenger alá a tűzesőben elsülyed.
A rettenetes láng felcsap a felhők magaslatáig s mennydörögni tanítja az egeket, a milyen mennydörgést zivatar utánozni nem fog soha.
S két percz mulva vége van a lángnak; az egész táj ismét pokolsötét lesz, csak a részvénytárna fölött terjeng még valami vékony fehér felhő.
– A szomszéd tárna felrobbant! kiáltá a kétségbeesés ordításával Iván, mintha nem hinné, hogy a pokolbeli csattanás ugyis felébresztett mindenkit, a kit halva nem hagyott. Segítségre emberek!
Nem jutott most már eszébe, hogy «czudar a világ», hogy «ellenségei az emberek», csak azt tudta, hogy egy írtóztató, szavakkal ki nem fejezhető szerencsétlenség történt a föld alatt, akárkié legyen az a föld.
– Segítségre, emberek! ordítá még egyszer s a lármaharanghoz rohant és elkezdte azt rángatni teljes erejéből.
Percz mulva jöttek minden oldalról felriadt munkásai, mindenik azzal a kiáltással: «A szomszéd tárna felrobbant!» mintha volna valaki, a ki azt nem tudná.
Azután egy hosszu néma percz következett. A tárnamunkások, lámpáikkal kezeikben, körűlfogták Ivánt s kérdően néztek arczára, mit fog mondani?
– Meg kell őket mentenünk! ez volt Iván első szava hozzájuk.
Oh! be eltalálta mindannyinak gondolatját.
Azokat, a kik a föld alá temetve vannak (talán még élnek?) meg kell menteni azoknak, kik az Isten ege alatt maradtak. Nincs itt most ellenség, csak ember és ember.
– Gyorsan elő kell hozni a légszivattyut, a merítő vedreket! osztá ki a parancsokat Iván. Minden ember lássa el magát szájtakaróval. Vegyétek a faltörő szereket, hozzatok kötelet, lábtót és a kautsuk-tömlőket. Ne maradjon itt más, csak az asszonyok. Előre!
Ő maga egy nagy feszítő vasrudat kapott vállára s alig véve magára valami rossz öltönyt, sietett munkásainak utat törni a részvénytárna felé.
Az új birtokosok erősen körülpalánkolták birtokukat, hogy Iván szekerei ne járhassanak rajta keresztül.
A kapukon nagy betükkel volt hirdetve: «Ezen kapun engedély nélkül bemenni szigoruan tiltatik!»
Nagyon jártak most az engedély után!
A mint a kapu be volt zárva, Iván nekifeszíté a vasrudat, egyet recscsentek a pántok s a kapu feltárult.
Az emberek nem várták, míg a lovakat befogják a gépek szekereibe, maguk fogóztak azokba s tizen tolták, huzták azokat úton út nélkül, kémény irányában, merre közelebb volt.
Mint egy futó lidércztábor, olyan volt végigvonulásuk az éjszakában, a mint mindegyiknek övébe volt akasztva a lámpája.
Nem sokára lett számukra kivilágítás. A részvénytárna melletti vashámor egyik boltozata beomlott az erős rázkódástól s az izzó kohók tűzfénye egyszerre végigvöröslött a tájon.
A munkások szétszaladtak mellőle; folyhatott az olvadt vas, merre akart.
Egy rémületes kép bontakozott ki a tárnához érkezők előtt e tűzvilágítás mellett.
Az akna fölötti gömbölyü szivattyu-kemenczék nem voltak sehol, tégláikkal ezer ölnyire terítve a mező.
Az emelőgép, mely öntöttvasból volt, felfordítva feküdt, messze előbbi helyétől s a toronyszerü épületnek csak egy fala állt, arról csüggtek alá a kiszakított vaspántok. S a közel fekvő nagy épületek tetőiről lehántva minden cserép.
A tárna északi torkolata pedig be volt omolva. A pompás faragott kövekből épült portale, mintha egy elhagyott kőbánya torkolata lett volna, egymáson hevert.
Kövek, gerendák, vasrudak, szén és terméskő csodamódon összekeverve, mintha egy vulcán köpte volna oda.
És az a rettenetes sírás!
Száz meg száz asszony és gyermek. Talán ugyanannyi özvegy és árva?
A férjek, az apák ott a lábaik alatt vannak eltemetve. És ők nem tudnak rajtuk segíteni.
Egy pár férfi, inkább oktalanságból, mint bátorságból, megkisérlé egymásután behatolni az összeomlott tárna-szádába.
A kitóduló gáz leütötte őket lábaikról, társaik nagy életveszélylyel vonszolják ki őket most épen csáklyákkal, horgos kötelekkel.