De faire miracle en ce lieu.»
(A király nevében megtiltatik az Ur Istennek ezen a helyen csodát tenni.)
Utoljára sem bírt neki véget vetni sem király, sem parlamenti tanács, hanem végét vetette egy új divat.
Áldott legyen, a ki a chignont feltalálta, s más dolgot adott a szép hölgyek fejének, mint a magasztosért rajongni, különben még a krinolin bukása után az egész világon elterjedt volna a hölgyek ascetai convulsiója.
Sámuel apát úr felkeresé Evelinet.
Oh! Párisban semmi különöset sem talál abban senki, hogy az abbék látogassák a szinésznőket.
Az apát úr régi jó barát mind a két háznál. Már tudniillik mind a férj, mind a nő házánál.
Eveline azzal fogadta őt, hogy megmutatta neki a programmját a kegyes czélú hangversenyre, melyet salonjában akar rendezni.
Az apát úr nagy érdekeltséget mutatott e programm iránt.
– No már nézze, szólt neki Eveline boszúsan, milyen jó lett volna ide e közé az énekrész és gordonka közé annak az ostoba Árpád kölyöknek a zongora száma, de nem akar eljönni!
– Hát Árpád itt van?
– Itt ám! Most szaladt el tőlem. A futó bolond. Pedig olyan szépen kértem, hogy vegyen részt a hangversenyemben. Azután a physharmonikán is ő tudná legjobban kisérni az én «Stabat Mater-emet.» De nem hallgatott rám. Meg van bolondulva. Eretnek lett.
A pap nagyot nevetett rajta s nevetésközben valamit gondolt ki.
Ez az asszony nagyon örömest beszél arról az Árpád kölyökről. Az Árpád kölyök kezd már húsz éves lenni. Eveline közel a tizenkilenczhez.
A gyermeknek kell valami mulatság «is», hogy a komoly és nehezebb dolgokra készen legyenek. Nem jó lenne-e Waldemárt megczukrozni Árpáddal?
– No, hát én kicsinálom kegyednek, hogy Belényi Árpád itt fog zongorázni a hangversenyén, a «Stabat Mater»-t is fogja kisérni physharmonikával, hanem azután mit ád nekem ezért?
– Oh! nem teszi az azt. Ismerem én. Nagy buksi az! Ha valamit feltett abban a kakadu fejében! Azután ha «én» nem birtam vele!
Eveline meg volt győződve szemeinek varázshatalmáról.
– No én rá fogom venni. De mit kapok érte? erőlteté a pap.
– Mivel akarja rávenni? kérdé Eveline. (Még mindig nem felelt arra, hogy mit ád érte?)
– Azt majd meglátom. Például azzal, hogy ha itt fog játszani, akkor a császárné termeiben is fog játszhatni, s ezzel az egész saisonra meg lesz alapítva a szerencséje. A művész ember fel tudja fogni az ilyesmit. Azután meg egy kis pénzféle.
– Ah! hisz azt én is kináltam neki. Ötszáz frankot.
– No, az meglehet, hogy a mit ötszáz frank meg nem tett egy fiatal embernél, egy szép hölgy által kinálva, megteszi száz Napoleon-arany egy öreg asszonyságnál, egy pap által küldve. Árpád anyjával kell megegyezni, a mit azután az öreg asszonyság elhatározott, azt a fiúnak meg kell tenni. Ismerem én a viszonyokat.
– Ejnye, ön csakugyan okos ember, apát úr! Erre én a magam eszétől rá nem jöttem volna. Persze, hogy nem a tacskóval kellett volna alkudnom, hanem az anyjával. Tehát ön magára vállalja ezt! No ha ezt megteszi, akkor kérjen tőlem akármit!
Az asszonynak oly derült kedve volt, hogy mindent lehetett nála merni.
– Tehát a mit én kérek kegyedtől, az egy meghivójegy a jótékony hangversenyébe.
– Oh! akár tizet! kiálta Eveline örömmel.
– De a meghivás névre szól s azt ön maga irja fel.
– Mondja ön tollam alá, kinek irjam e meghivást?
Eveline reszketett a kedélyizgalomtól, midőn iróasztala fiókját kihuzta s egy meghivó-jegyet maga elé tett.
– Nos? A név?
– Sondershain Waldemár herczeg.
Eveline e névre úgy belevágta a tollat az asztalba, hogy a hegyével megállt benne s felugrott hevesen.
– Nem!
Az apát úr kaczagott rajta.
– Ah be jól illik önnek ez a harag! Törjön össze, kérem, még egynehány tollat.
– Sondershain herczegnek nem adok meghivót, szólt Eveline, s durczásan veté le magát a pamlagára.
– Kellemetlen embernek találja kegyed a herczeget?
– Kiállhatatlannak.
– S azt képzeli kegyed, hogy a világnak csupa Belényi Árpádokból kell állani?
Eveline felpattant s mérgesen tépte szét az egész programmot.
– No hát maradjon Árpád is odahaza, az anyja szoknyája mögött! Nem kell sem ő, sem más, sem az egész hangverseny! Vége van. Nem tudok róla semmit.
S a kandallóba dobta a széttépett papirost.
Ekkor a pap is fölkelt helyéről s megfogta az izgatott delnő kezét.
– Csillapítsa le indulatait asszonyom. Én egy igen komoly ügyben jöttem önhöz, mely érdekli önt, önnek a férjét s – nem titkolom el – engemet magamat is; oly nagyon érdekel mind a hármunkat, hogy azt merem mondani: életkérdés, mely ha ellenünkre fordul, önnek a férje száműzve van Amerikába, én száműzve vagyok a kolostoromba, ön, nem tudom hová?
A nő megdöbbenve foglalt helyet.
– Legelőször is kezdjük önnek a dolgán. Azt tudni fogja ön, hogy Tibald herczeg, miután ön Maximilián-utczai palotáját, a mi önnek volt ajándékozva, egyszerűen visszaadta, az ön számára egy millió forintnyi névértékű bondavári részvényeket letéteményezett.
– Egy szót sem tudok róla! mondá Eveline elbámulva.
– No, ez azt bizonyítja, hogy ön nem vesződött azzal az unalmaskodással, hogy megkérdezze Kaulman úrtól, miből kerül ki e fejedelmi háztartás, a pompás előfogat, a tömérdek cselédség, téli kert s a többi?
– Én azt hittem, szólt a nő zavarodottan, hogy szinpadi fizetésem és Kaulman úr…
Egy gúnymosoly a pap ajkain, kettévágta szavait. A pap folytatá:
– Mind ennek vége! Ma érkezett távirat szerint a herczeg ellen veje birói gondnokságot kért s azt megadták neki. A gondnokság kétségtelenül lefoglalja az ön javára letéteményezett bondavári részvényeket is.
– Hát foglalja le! szólt a nő könnyelműen.
– No, ezért még lehetne perelni. De most jön a nagyobbik baj. Egy másik távirat szerint a bondavári tárna a mult héten a zuhatar által légbe röpíttetett.
Már erre felsikoltott Eveline:
– Berend úré is?
A pap bámulva nézett rá s folytatá a nő arczára figyelve:
– Az nem! De a részvénytárna egészen. S a mint a távirat tudósít, azonfelül a tárna ki is gyulladt s eloltása lehetetlen.
A pap azt olvasá a nő égnek emelt szemeiből, mély fohászából, hogy: «Hála Istennek! Csak hogy Berendnek nem történt baja!»
– Most ebből egy igen nagy veszedelem támad, folytatá az apát. Ön talán hallott róla valamit, hogy Kaulman a pénzvilágban mily fényes hírre emelkedett a bondavári ügylet által. Milliók vannak reális értékben befektetve és tízannyi milliók ideális értékben, mint börzejáték tárgyai, függnek a levegőben. Egy ilyen catastropha, mely meglehet, hogy még kiheverhető, meglehet, hogy a tárnatüzet elolthatják, de mostanra elégséges fegyver az ellenfél kezében, hogy Kaulmant megbuktassa. A felrobbant tárna egyuttal a contremine tűzaknája is. Egy pénzkirálynak nem azokban a milliókban fekszik az értéke, a miket vasládája őriz, hanem azokban a milliárdokban, a mik számára az idegenek fiókjaiban nyitva állanak: a hitelében. Egy csattanó esés és mind ezen fiókok becsapódnak előle és még az is, a mi zár alatt volt nála, elolvad; ha csak el nem fut annyival, a mennyit a két kezével kimarkolhatott a saját pénztárából. Kaulman most ebben a helyzetben van. Ma százmilliót tart feléje kinálva minden kéz, holnap egy kiáltás! s ugyanannyi kéz zörget a kapuján visszakérni azt, a mit rábizott. Ezt a kiáltást megtenni, vagy meg nem tenni, most egy emberen függ. Ez az ember Sondershain Waldemár herczeg. Ő itt van. Ma érkezett meg. Valószinű, hogy titkos ügynökeitől előbb megtudta a bondavári balesetet, mint Kaulmant tudósíták ottani igazgatói, kik talán elfojtani hitték a veszélyt. Sondershain herczeg kezében van Kaulman sorsa és nem titkolom, az enyém is. Egy roppant, félvilágra szóló tény mozdító ereje voltam. Holnap kellene a párisi és brüsseli pénzpiaczokon feltétetni a Kaulman által intézett egyházi kölcsönnek, mely talán a világtörténetnek adhatna új fordulatot. Ha Waldemár herczeg felhasználja a bondavári catastrophát s közbekiált, elenyészett az egész, mint az álom. Ha ő megjelen a börzén s azt kiáltja: «Kaulman-féle részvények parin alól hatvan!» akkor el vagyunk veszve. Ha ő hallgat, a nagyszerű terv fényesen sikerül s akkor a bondavári kicsiny malheur olyan apró dologgá zsugorodik össze, hogy a világpiaczon senki sem veszi észre. Érti-e ön most már, hogy minő varázshatalom van most önnek egyetlen szavában? hogy mit tehet ön, ha Waldemár herczegnek egy szót mond?
Eveline csak némán ingatta fejét s mutató-ujját ajkára tevé. A hallgatás nemtőjének képe.
– Micsoda? ön nem akarná ezt megtenni? szólt az apát úr szent haragra gerjedve. Ön nem gondol arra, hogy egy magas czél elérése egyetlen szavába kerül? Ön engedné a szent széket összeomlani, az angyalvárra a hitetlenek vörös zászlóját a levert kereszt helyébe tűzetni, a szenteket helyeikből ledobatni, csupán egy asszonyi szeszély miatt?
Eveline széttárta két karját, mintha küzdelemre menne egy kinzó óriással s elszántan kiálta fel:
– Nem szólhatok azzal az emberrel!
Sámuel apátot most már boszantotta ez a szeszélykedés. Feltette magában, hogy ha rá nem veheti ezt az asszonyt, legalább érzékenyen meg fogja sérteni.
Azért vette a kalapját s azt háta mögé tett kezébe fogva, hideg gúnynyal mondá Evelinének:
– Én meg nem foghatom önnek az ellenszenvét. Hisz Sondershain herczeg semmi tekintetben sincs hátrányban azon férfiak mögött, a kiket ön eddig magánál elfogadott.
E megbántásra hevesen megragadá Eveline a pap kezét s a szív visszatartózhatlan önfeledtségével mondá neki e szókat:
– Uram! Én még leány vagyok!
A pap bámulva tekinte rá.
Az égő arcz, melyet bánatpirulva fordíta félre a hölgy, a szűz szemlesütés, a gyermek zokogás esküdött mellette, hogy igazat mondott.
A pap nagyot sóhajtott.
Egész nagyságát, egész dicsőségét köddé foszlani érezte e szó előtt.
Hisz ez nagyobb eszme az angyalvárnál!
Egy nő, a «talon rouge»-al a lábán s a myrtuszszal a fején.
A courtisane és az immaculata.
És a pap érté a «Sphinx» talány nyitját legjobban.
A pap kiütve érezte magát pályaköréből e szó által.
Saulust a villám nem térítette meg jobban.
Érezte, hogy mindaz, a mit férfi álmodhatik, nagyot, lehetetlent, dicsőségről, magasságról, hatalomról, világ előtti hírről: füst és pára ahhoz a magassághoz, a honnan most ez asszony ő hozzá alá beszélt.
A ki viselte egy férj akaratáért, a kinek hűséget esküdött, az árúba vetett divathölgy festékét arczán s meg tudta őrizni alatta a szemérem orczapirulását.
Nem volt szándéka őt e magasságból lerántani többé.
– Evelina! szólt hozzá szelid komolysággal. A mit ön most mondott, azzal ön engem száműzött czellámba. Jól van! Odamegyek. Ön szétriasztá fényes álmaimat világi nagyságról. Jól van! Nem áldozom többé. Ön azt mondá: «Én még leány vagyok!» Jól van, tehát legyen ön valóban «leány». A franczia törvények nem ismernek házasságot, mely nem polgári hatóság előtt köttetett. Önnek a házassága Kaulman Félixxel ez országban érvénytelen és semmis. Ön itt Dirmák Éva leányasszony, semmi más. Ezt megmondhatja ön Kaulman úrnak, hogy tőlem hallotta. Én adtam neki e tanácsot, hogy önnel így tegyen. Most megyek kolostoromba vissza, Istennel kibékülni.
«Dirmák Éva» odarogyott térdre a pap lábaihoz s kezét elárasztá csókjaival és megfüröszté könyeivel.
– Tegye ön fejemre kezét! zokogá a leány. Áldjon meg, atyám!
A pap csak messziről emelte feléje kezét.
– Oh! leányom, a te fejed fölött valamely láthatatlan kéz lebeg szüntelenül. Az oltalmazzon meg téged örökké.
A pap eltávozott. Fel sem kereste Kaulmant többé. Jegyet váltott a vasutra s elzárta magát csendes kolostorába.
Nem hallott felőle a világ többé semmit.
FÉRJ ÉS FÉRFI.
Félix sietett ez alatt a herczeggel találkozni.
Nem várta az esti börze óráját, a mikor a parquetten minden ceremónia nélkül szemközt kaphatja, hanem felkereste őt a szállásán.
Waldemár nem hagyta őt sokáig előszobájában várakozni, a finánczfejedelmek is szokták tisztelni egymás rangját, legalább külszinleg.
Dolgozó-szobájában fogadta a bankárt.
– Ah! a herczeg dolgozik? – szólt Kaulman kötelezett nyájassággal, nagyot csodálkozva azon, hogy egy ilyen előkelő rangbeli úr még arra is képes, hogy sajátkezüleg felmessen egy füzetet s abban vörös és kék plajbászszal neki megtetsző sorokat huzgáljon alá.
A herczeg letette asztalára a kezében tartott röpiratot s megkinálta Félixet, hogy üljön le.
– E perczben tudtam meg, hogy a herczeg Párisba érkezett s siettem, hogy első legyek, a ki üdvözlésére jön.
– Én is épen önnel foglalkoztam.
Félix nagyon is értette azt a sajátságos mosolyt, a mivel a herczeg e szavait kisérte.
– Ezuttal a parlamentair fehér zászlója alatt jövök az ellenség főhadiszállására.
A herczeg gondolá: «Tudom, az a zászló egy himzett zsebkendő, «E» betüvel a szögletében.»
– Nálunknál nagyobb hatalmasságok is kibékültek már, kezdé Félix, s lettek ellenfelekből szövetségesek, ha egy közös érdekben összetalálkozhattak.
– S ilyen közös érdek reánk nézve?
– Az általam tervezett kölcsön-ügy.
A herczeg nem felelt rá semmit, csak egy bántó mosolyt adott rá válaszul, mely a bankárt egészen kihozta hidegvéréből.
– Uram! szólt Félix, felkelve helyéből, hogy nagyobb emphasissal adhassa elő nézeteit. A szent szék javára kötendő kölcsönről van szó! S én tudom jól, hogy ön buzgó katholikus!
– Vajjon ki árulhatott el?
– Azonkivül ön született aristocrata. Ön nem engedheti azt, hogy a míg Magyarországon egy bureaucrata miniszter csak úgy egyszerüen zsebre készül dugni az egyház birtokait, azalatt másfelől egy szabadkőmives-csőcselék szent Péter birodalmát ajándékozza a sansculotte canaillenak, holott mi most egy csapással mind kettőt megakadályozzuk. Ön nemes ember!
– Hát még mi vagyok?
– És enfin financier is. Önnek lehetetlen észre nem vennie, hogy ez a mi vállalatunk egyike a legnagyobbszerű, legrentabilisabb vállalatoknak. Ön számítani tudó okos ember.
– Vagyok-e még valami?
Félix nem engedte magát Waldemár hideg sarcasmusa által leveretni, egy merész fordulattal, a legédesebb nyájasság kifejezésével arczán, odanyujtá kezét Waldemár elé.
– És Kaulman Félix házának legkedvesebb barátja.
Koczkáztatta, hogy erre a szóra vagy felcsapnak a tenyerébe s elfogadják a barátságot, vagy pofon ütik.
Még rosszabb történt vele az utóbbinál is.
A herczeg felvette asztaláról azt a bizonyos röpiratot, a miben az imént kék és vörös irónnal sorokat huzogatott alá.
– No hát, édes katholikus hitfelem, aristocrata rangtársam, financier compagnonom s legkedvesebb barátom: tekintsen ön bele ebbe a kis röpiratba s találja meg benne adandó válaszomat. Kérem, tegye magát egészen kényelembe nálam.
Az alatt, míg Félix átfutotta a kezébe adott füzetet, Waldemár ráért a körmeit gömbölyüre köszörülni.
– Ez az én biographiám lenne?
– Mint a czímlap is bizonyítja.
– Ezt a herczeg maga irta?
– Legalább én diktáltam az adatokat.
– Itt el vannak számlálva mindennemű üzleteim, a mikkel állítólag a közönségnek port hintettem a szemébe, egész a bondavári vállalatig, a melyben a tőkepénzesektől álmérleg és költött osztalék által tízmilliót összeszedtem s az most mind veszendőbe megy a kiütött catastropha miatt. Ez kegyetlen pamphlet.
– Talán nem igaz?
– Igaz! A herczegben hű historicusomra találtam. Hanem hát hadd folytassam az életirásomat. A tegnap okozott kárt holnap helyre pótolhatom; a rossz üzletet kiegyenlíti a jó. A kis vereséget eltakarja a nagy győzelem. Mit akar a herczeg ezzel a röpirattal?
– Abban az órában, a melyben ön kölcsönét felteszi a börzén, kiosztom ezt az iratot a parquetten, a coulisseban s megkezdem a contreminet azzal, hogy az ön részvényeit kitörültetem a jegyzékből.
– Ezt előre tudtam s épen azért jöttem ide, hogy ennek elejét vegyem.
Kaulman Félix szemeinek sűrű pislogásával akarta kifejezni elkeseredését; kezét mellényébe dugta s tompított hangon folytatá:
– Uram! Ha azt akarta ön, hogy szemei előtt haljak meg, czélt ért.
Waldemár nagyot kaczagott s a vállára csapott Kaulmannak.
– Ugyan kérem, ne komédiázzék ön itt nekem. Nem azért jött ön én hozzám, hogy itt szemem láttára főbe lője magát, hanem azért, hogy nekem valamit eladjon. Ön egy tönkre jutott szédelgő, a kinek van még egy utolsó clenodiuma: egy csodaszép fekete karbunkulus, a mit ön egy kőszénhalmaz közt talált, kiköszörült, sokszor eladott, sokat nyert rajta, most megint visszakerült önhöz; ön tudja jól, hogy én önnek ebbe a kincsébe bele vagyok bolondulva, hogy kész vagyok rá árverezni az egész világ ellen; ezért jött ön ide! No hát értsük meg egymást. Alkuszom. Mi az ára?
A herczeg levetette magát karszékébe s most már nem is kinálta Kaulmant, hogy tessék neki is leülni.
Az is felhagyott a páthoszszal s visszavette természetes arczát. Ha ugyan szabad nála arczról beszélni.
– Legelőször is ez a brochure! szólt kezét a röpivre téve.
– Jó! Megkapja ön. Ezer példányban, az eredeti kézirattal együtt. Befüthet vele, ha ugyan meg nem akarja tartani emlékül.
– Másodszor, folytatá Félix, a herczeg lemond a contremineről, a kölcsön aláirásának három napján ellenem és üzlettársaim ellen semmi maneuvret nem csinál. Ellenkezőleg maga fog az első aláirók között nevéhez illő összeggel megjelenni.
– Jó! mondá a herczeg. Megegyezünk! De hallja ön már most az én módosítványaimat. A kölcsönaláirás első napján nem teszek ön ellen semmit, de nem is irok alá semmit. A második napon sem bántom önt, de nem is segítem elő. A harmadik napon azután aláirok a kölcsönre egy milliót és azontul hajtom önnek előre a vállalatait úgy, mintha én volnék önnek a legjobb barátja.
– De miért nem az első napon?
– Majd megmondom önnek, hogy mi történik az első két nap alatt? Még ma tudatja ön madame-al, hogy Tibald herczeg birói zár alá jutott s hogy ő Tibald herczeg hotelében többé nem lakhatik. Madame már egyszer nagylelkű volt palotáját mindenestül visszaadni Tibaldnak, másodszor is megteszi s hazamegy férjéhez. A férj a kibékülés napját fényes estélylyel ünnepli meg. Ez estélyre házának legjobb barátját is meghívja. (A herczeg itt jelentő mozdulattal tette mutatóujját saját mellére.) A ki ez alkalommal madamenak be fogja mutatni azon pompás nyári palota tájképét, mely a Como partján urnőjére vár, kinek nagy szüksége van az olasz légre és a kedélyváltozásra.
– Ön igen gyöngéd ember.
– Még ne dicsérjen, kérem. A második nap arra való, hogy Kaulman Félix úr felvilágosítja madame-ot a felől, miszerint Francziaországban okvetlenül megkivántatik a házasság érvényességére a polgári szerződés. Annálfogva elviszi őt magával a jegyzőhöz s a polgári kötést végrehajtatja.
– De uram! kiálta fel Kaulman, igazi ijedelemmel arczán s visszahőkölt. Miért akarja ön ezt?
– Miért! szólt a herczeg s most már ő is felkelt a helyéből, hogy jobban az orra alá beszélhessen áldozatának. Hát azért, hogy ön ravasz speculáns ne tehesse meg azt, a mire számított, hogy elvesz egy országban egy szép arczot s egy másik országban, a hol túladhat rajta, eldobja azt magától. Én akarom, hogy ön el ne vehesse a nevét a madametól soha és sehol. Ugy-e? Negyednap a szemem közé nevetne ön s azt mondaná: «Hisz a mit neked adtam, nem is volt az enyém soha!» Nekem a gyémántnak a foglalatja is kell! Én nem engedem azt az ön jegygyűrűjéből kitörni, uram! hanem azzal együtt akarom azt látni.
Kaulman nem titkolhatta el megzavarodását,
– Ezt a szeszélyt nem értem önnél, uram!
– Én értem! S ha akarja, ön is megértheti. Én bolondulok e nő után. S e nő engem ki nem állhat. S én annak tudom az okát, ön pedig nem is sejti azt. Önnek a neje erényes nő! Ön bámul rajta, ugy-e? Nem az ön érdeme, hogy az, hanem Tibald herczegé. Ezt Tibald megmondta nekem. Megeskette e hölgyet, hogy engem soha el nem fogad. Szegény öreg! Azt hitte, hogy leányát kibékíti velem, ha Evelinéről lemondok. Milyen rossz psycholog volt. Hisz ezzel szenvedélyemet szította csak. Egy bukott nő után nem szaladnék országról-országra. Rég elfeledtem volna. De üldözöm, mert elárulták előttem tisztaságának titkát. Én imádom ezt az asszonyt azért, mert fényes, mert tiszta, mert ragyogó; ez átlátszó ragyogásnak titulus kell, hiteles stigma, ez a titulus az ön neve. Most már tudja ön, hogy mit követelek öntől!
– Herczeg! ön pokolbeli ötletekkel bir! Ön hozzá akar engemet kötni gyalázatomhoz!
– Gyalázatához! hát ki hítta önt abba a vásárba, a hol gyalázatot adnak és vesznek? Hát mit kinálok én önnek? Nem azt-e, hogy a Kaulman-név magasra becsültessék? Oh! a Kaulman-néven egy szennyfoltnak sem szabad maradni. A Kaulman-czég főnöke egy derék respectábilis férfi lesz. Künn a világban tekintély, a börzén censor, szilárd férfi, honn tisztes családfő. Azt azután, hogy künn a világban micsoda? csak mi tudjuk ketten, azt pedig, hogy otthon micsoda? csak mi tudjuk hárman.
Kaulman belső küzdelem hevélyét akarta mutatni.
– Ejh! uram, ne dörzsölje ön a szemeit és az arczát! szólt elfordulva a herczeg, azért én nem fogom sem azt hinni, hogy ön sír, sem azt, hogy elpirul. Az idő rövid, jobb lesz, ha siet ön azt felhasználni.
Ez biz igaz. Sietni kell. Azért hát Félix úr csak elengedé magának az önhajkitépéssel járó végjelenetét egy a kétségbeeséssel küzdő becsületérzésnek s bevégzett ténynek véve a kedvező alkut, kezét nyujtá rá Waldemárnak.
Hanem azért Waldemár már csak még sem szorított vele kezet. Köszönte alásan.
– Csak irja be ön a jegyzőkönyvébe, a többi üzleti kötések közé, nincs ok miért kezet szorítanunk. Az adatokat pontosan tegye fel. Ha én holnap déli egy óráig megkapom öntől a meghivást az estélyre, akkor holnap nem jelenek meg a börzén. Ha holnapután déli egy óráig megkapom a hivatalos tudósítást önnek jegyzőjétől a megkötött polgári házasságról, akkor ismét nem megyek fel a börzére. S ha negyednapon déli egy óráig eljön hozzám önnek a megbizottja s hozza azon tudósítást, hogy ön elutazott a brüsseli piaczra, ottan vezetni a kölcsön ügyét s küldi számomra lakosztálya kulcsát, kérve, hogy álljak helyt itten önért, mint üzleti társ, akkor megjelenek a börzén s fényes diadalra juttatom a kölcsönt. Már most tessék sírni vagy kaczagni, de csak ne az én szobámban.
DIRMÁK ÉVA.
Kaulman úr tehát a legjobban elrendezte dolgát Waldemár herczeggel.
A herczeg csakugyan bele van bolondulva Evelinába.
A mióta a St.-Eustacheban hallotta énekelni, még arra is képes volna, hogy kimenjen utána egy pusztába, barlangban lakni és sáskával élni, mint szent Antonius; csak ő lenne a kisértő lélek!
Kaulman teljes sikerre jutott vele.
A herczeg nem fog a contremine élére állni, nem fogja a bondavári catastrophát felhasználni, nem dönti meg a Kaulman-ház vállalatait.
Ellenkezőleg vissza fogja tartóztatni a bécsi börzén a paniqueot, mely a baleset híre nyomán támad; fentartja a papirok árkeletét. Engedi feltétetni a párisi és brüsseli börzén az egyházi kölcsönt s maga is ott lesz az aláirók között a lehető legnagyobb összeggel.
És mindez mibe kerül? Semmibe sem! Egy szép asszonynak egy szép szavába.
Még egyszer tegyék meg varázslatukat a fekete gyémántok: Evelina két fekete szeme. Akkor azután birja, a ki legtöbbet adott érte!
Kaulman várt sokáig a pap visszatértére s azután, hogy hiába várt, csak rászánta magát, hogy maga menjen el nejéhez.
Azt nem találta otthon. A kapus mondá, hogy az asszonyság a szinházba ment.
Kaulman elfelejtette megnézni a szinlapot, csak most tudta meg, hogy Evelina ma játszik.
Odahajtatott az operaházhoz.
Legelőbb felfutott neje páholyába, melyben akkor a társalkodónőn kivül nem volt senki.
Onnan széttekintett a nézőtéren. A parterren volt claqueur elég, a proscenium-páholyok egyikében pedig megpillantá Waldemár herczeget.
Ah! a herczeg jobban tudta, hogy Evelina ma énekel.
Azután lement a foyerba, ismerték már mint az asszonyság férjét s bebocsáták Evelina öltöző-szobájába.
Evelina jelmezben volt már s jelenését várta.
Mikor Kaulmant megpillantá, duzmadt képpel fordult félre. Mit zavarja őt most? Mikor hivatását kellene teljesítenie.
– Egy szép jó estét jöttem önnek köszönni, asszonyom!
– Ezt holnap reggelre halaszthatta volna ön.
– Mit? Az estét? Haha!
– Nem azt, hanem a köszöntést. Tudja, hogy minden játék előtt úgy el vagyok fogódva.
– Nem akartam elkésni. Tudja ön, hogy a társaság créme-je töri magát az ön jótékony hangversenyének belépti-jegyei után. Tett ön a számomra egyet félre? Félix úr csupa szeretet volt és nyájasság.
– Nem tettem félre.
– Ah! S miért nem? kérdezé naiv nyafogással.
– Mert nem lesz az egész hangversenyből semmi. Lemondtam róla.
Félix úr arcza hosszura nyult egyszerre.
– Nem lenne ön szives az okát megmondani: miért?
– Majd játék után. Most jelenésemre kell mennem.
Azzal kiment a hölgy az öltöző-szobából s a szinfalak közt töltötte az időt, a míg jelenésére került a sor.
Kaulman egy másik szinfal közét expropriálta, a honnan nejére is láthatott, meg a proscenium-páholyra is.
Evelina nem játszott jól s nem énekelt jól. Trémázott. Nem csak rosszul intonált, hanem egész cottákat elejtegetett. Észrevehető volt elfogultsága.
Hanem azért a jól rendezett claque úgy tapsolt neki, majd leszakadt a ház s Waldemár herczeg úgy tapsolt a páholyában, mintha neki fizetnének azért legjobban.
A végária után pedig csoporttal repültek Waldemár páholyából a koszoruk és virágcsokrok Evelina lábaihoz.
Evelina egyet sem vett fel belőlük s sietett vissza öltözőjébe.
Kaulman utána ment.
– Miért nem vett fel ön egyet is a tömérdek szép koszoru közül? kérdé a hölgytől.
– Mert nem érdemlettem meg őket. Érzem, tudom, hogy igen rosszul énekeltem.
– De legalább a koszoruk hajítójáért kellett volna önnek egyet felvennie.
– Úgy? Ön azt olyan nagyon megkivánja?
– Én?
– No igen! Én azt hiszem, hogy a mi koszorukat kapok, azokat mind ön hajíttatja nekem.
– Oh nem! Hát nem látta ön? Azok mind egy páholyból jöttek. Nem ismert ön arra, a ki abban a páholyban ült?
– Nem néztem oda.
– Az Waldemár herczeg.
– Ah! Az, a ki önnek olyan nagy ellensége? a ki önt meg akarja buktatni?
– Oh már megtért, egészen megfordult, most a legkedvesebb barátunk.
– Kiknek? Barátunk?
– Mind nekem, mind önnek.
– Én köszönöm! Nem kérem a magam részét.
– Azt pedig nehéz lesz elkülönítni, madame! Mert nekem már egyszer jó barátom s előtte nyitva a házam.
– De az én házam csukva.
– Már most hát kénytelen vagyok önnek egy kellemetlen felfedezést tenni. Elvégezte ön a szerepét, ugy-e bár? Nem izgatja fel többé…
– Igen, csak mondja el, ön szólt Eveline, finom créme-mel törülve le arczáról a festéket a tükör előtt, hallgatom.
– Ön nem sokáig fog saját házat tarthatni. Tibald herczeg gondnokság alá került, s mint ön sejthette éles eszével, párisi hoteljét az ő baráti megemlékezésének köszönheté. Ez most megszünik. Nekem pedig nem engedik a körülményeim, hogy ön számára külön háztartást rendezzek be és így kénytelenek leszünk együtt lakni, s ott azután az a természetes kényszerüség áll be, hogy a kik az én salonomban szivesen látott vendégek, azok önnek is vendégei.
Evelina levetette fényes királynői jelmezét, fejéről a diadémot, karjairól a ragyogó karpereczeket.
– S azt hiszi ön, szólt félvállról visszafordulva Kaulmannak, hogy ha a pompás hotelt el kell hagynom, nem tudok magamnak egy manzard-szobát fogadni Párisban, a melyiknek ajtaja van, az ajtaján tolózár van, s ha a világ akármicsoda herczegének az orra előtt azt becsukom, hát oda nem jön?
Kaulman a végletre hagyta jönni. Nem erőtetett már nyájasságot arczára.
– Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy Francziaországban vannak kellemetlen törvények, a melyek kényszerítik a feleséget arra, hogy törvényes férjénél lakjék, vele utazzék, neki engedelmeskedjék.
Evelina aranyos sandáljait húzta le épen.
Ránézett azokkal a fekete, átszegező szemekkel Kaulmanra.
– Én pedig figyelmeztetem önt, uram, hogy Francziaországban vannak kellemetlen törvények, a melyek egy franczia polgárnak az oltár előtt kötött házasságát, polgári szerződés nélkül, semmisnek és érvénytelennek nyilvánítják.
Kaulman felugrott helyéről, mintha a tarantula csipte volna meg.
Evelina lehuzta az aranyos szattyán-sandált a lábáról. S mikor egy alsó ruhában, mezitláb ott állt, odaveté a czifra sandált Kaulman lábaihoz.
– Azt, hogy «ez» még az öné, de én: «Dirmák Éva demoiselle,» a magamé vagyok.
– Ki mondta ezt önnek? kérdé elképedve a bankár.
– Ugyanaz, a ki önnek azt a tanácsot adta, hogy velem így cselekedjék.
Kaulman szédelegve támaszkodott az asztalnak.
– S most, inte kezével Evelina, tudja ön, uram, hogy ez Dirmák kisasszony öltöző-szobája!
Kaulman nem mondatta ezt magának másodszor, hanem kapta a kalapját és elszaladt.
Olyan jól nekiindult azután, hogy meg sem állt, míg majd valahol el nem esik.
Veszve volt minden dolga. Semmin sem lehetett segíteni többé.
Úgy volt, a hogy az apát mondá.
Tegnap még sok millió ura volt. Százmilliók kinálkoztak eléje, hogy fogadja; holnap ezer kéz fog utána nyulni, hogy a meglevőt is atomokra tépje, a milliókat garasokra váltsa.
Nincs más választás, mint vagy főbe lőni magát, vagy belemarkolni a saját pénztárába s a mennyit magával vihet belőle, futni vele, a merre világ van.
Kaulman az utóbbit választotta, és futott.
SEMMIVÉ LENNI.
Evelina úgy érezte magát, mint a kinek egy roszúl kezdett élet után megadatott, hogy ujjászülessék.
Nem asszony többé.
Nem is özvegy, a kinek van mit siratnia elmúlt örömein.
Leány ismét, ki előtt az élet virágos mezeje terül, azt sem tudja, mit szakaszszon belőle.
Tele felébredt vágyakkal, reménynyel, névtelen ábrándokkal a szív. Egy bűbájos titok, mely megoldóját keresi.
Midőn másnap meghallotta, hogy Kaulman megszökött s vissza sem térhet többet, rablánczait érezte lehullni.
A vad madár kiszabadult kaliczkájából.
Hová repül a vad madár, ha a szabad levegőt érzi szárnyai alatt? Jut-e eszébe, milyen fényes volt kaliczkája? milyen nyájasan hizelgett gazdája, milyen gazdagon táplálták, mint védve volt a hideg ellen, üldözők ellen? milyen szépen tanították énekelni?
A vad madár csak arra gondol, hogy elrepüljön.
Künn meglehet, hogy széttépik, megfagy, talán nem is tudja már, hogyan kell élelmet a földből kikeresni, de mégis elrepül. Bokrot keres. Párját keresi.
Evelinának nem jutott az eszébe, hogy Kaulman megszökési híre az ő hirét is magához lánczolva hurczolja. Hogy minden ember azt kérdezi már most, kire marad a szép asszony?
A szép asszony, a ki nagyobb szerepet játszik a salonban, mint a szinpadon. Itt csak dillettansnak tünik fel, amott gyakorlott művésznőnek.
Kit fog választani új királyának? Mert ez a rebellis birodalom, a kinek szép asszony a neve, örökké megtartja királyválasztási jogát, hamar meg van nála irva a decheanceacta. Furcsa constitutionalis monarchia; miniszteriummal, mely a királynak nem felelős, s a hol a civillistáról való fogalmak diametraliter különböznek a mieinktől!
Tehát most senkije sincs. A ház üres. S a szív teli örömmel, melynek nincs még neve. Vajjon mi nevet adjon neki?
Kire gondoljon? Ki van hozzá legközelebb?
Kinek mondja el leghamarább, hogy boldog, véghetetlen boldog? hogy új emberré lett? Hogy szabad?
Asztalán ott hevert Árpád látogató-jegye.
Befogatott, inasának átadta a lakás jegyzékét s elment meglátogatni Belényiéket.
Messze künn laktak azok Párisnak valamelyik külvárosában, a hol még földszinti házak vannak.
Belényiné szeretett földszinti házban lakni. Az ő háza is olyan volt, a mit tőle elkótyavetyéltek.
Azután még más jó is volt abban.
Akárminő nagy városban szálltak meg, hangversenyeket adni, vagy zongorára tanítani, Árpád anyja mindenütt úgy intézkedett, hogy ő konyhás szállást kaphasson, otthon főzhessen, együtt étkezhessék a fiával. Hogy ne szokjék el az anyai felügyelettől, ne kerüljön korhely társaságokba, a miket a vendéglői életben okvetlenül fel kell találnia.
Az özvegy asszony természetesen maga főzött és Árpád imádta anyja főztét s ha valaki rosz szivességet akart neki tenni, csak úri ebédre hítta légyen magához. A hol lehetett, kimentette magát, nem ehetik másutt: homœopathiával él.
Azt csak nem mondhatta az invitáló uraságoknak, hogy köszönöm, de az anyám otthon paszulyt főzött disznófüllel s azt én az egész dicsőségtekért ott nem hagyom.
Munkába került Evelina kocsisának és inasának rátalálni arra az utczára, valahol a Mont-Martre körül, a melyben Belényiék letelepültek.
Evelina nem engedte a hintóját az utczába behajtatni a fordulónál leszállt s gyalog ment, inasa kiséretében, a házat felkeresni.
Egy olyan primitiv emberi építményben, a melynek még hátul kertje is van, fogadott Belényiné két szobácskát, a miket egy konyha választott el egymástól.
Valami cseléd, ki az udvaron mosogatott, megmutatta Evelinának a szobát, melyben az ifjú úr lakik.
Evelina halkan nyitott be a konyhába s vette észre, hogy az udvarszoba ajtaja is rögtön nyilik, de csak annyi rést engedve, hogy azon egy kémlelő asszony-arcz kitekinthessen.
Ez bizonyosan Árpád anyja lesz, ki akarja tudni, ki jön látogatóba fiához?
Evelina lábhegyen suhant a másik ajtóhoz s nesztelenül benyitott rajta.
Meg akarta lepni Árpádot.
Árpád szobájában meglepő csin és lakályosság volt otthon. Látszott rajta az anya keze. Asztalát, falait magas uraságoktól kapott emlékek díszíték; serlegek, faragványok, antik fegyverek, remek festmények; ablakaiban nyiló virágok, szekrényében pompás könyvtár.
Az anya úgy rendezte azt, hogy fia szeressen otthon lenni. A bérlett zongora Erardi legjobb készítményei közül való, mely most is kinyitva áll.
S e zongora előtt ül Árpád, háttal fordulva a hangszernek és egy kis asztalon fest!
A zongoraművész fest!
Szokott ilyen bogara lenni mindenféle művésznek; a melyik hires festő, az szereti hegedűszóval kínozni a szomszédait, a melyik kitünő zenész, az belekontárkodik a versirásba, s a melyik regényt ir, szereti elrontani a márványt, elefántcsontot, esetlen szobrokat faragván belőle.
Azután mit fest Árpád?
Eveline odasuhan a háta mögé. Hanem a selyemruha suhogása mégis elárulja; Árpád felriad, s a festményt hirtelen elzárja fiókjába ijedten. Evelina csak annyit lát meg róla, hogy az valami arczkép.
– Ah! Ön az? hebegi zavarodottan Árpád. Azt hittem. az anyám.
– Ahá! Úgy-e most megint olyan dolgot csinált, a mi meg van tiltva. Az anyja nem engedi, hogy fessen. Micsoda gondolat! Egy zongoraművésznek festéssel töltetni az időt. Azután mit festett?
– Ah! bohóság. Egy virágot.
Hogy hazudik! Arczkép volt.
– Azt nem adom.
– De ha virág volt!
– Nem adom önnek.
– No hát ne haragudjék rám. Mondja már, hogy üljek le.
Már pedig Árpád haragudott rá.
Mi szükség volt őt így felriasztania? Máskor talán nagyon szivesen látta volna.
De ez a bevezetés egészen szerencsétlenné tette a további pásztorórát.
Az az arczkép nem Evelina képe volt.
– Azután üljön le mellém. Különben azt hiszem, hogy fél tőlem. Lássa, azt vártam, hogy el fog hozzám ma jönni, s elmondja tegnapi játékom felőli véleményét, s hogy ön nem jött, hát én kerestem fel önt. Nos, mit mond? Úgy-e roszul énekeltem?
– Igen roszul! felelt Árpád kedvetlenül. Ön hátrafelé megy, visszatanul. Pirultam a nézők között ön miatt! Hát még a játék! Azt hittem, az automát-szinházban vagyok.
– Lássa, igen rosz kedélyhangulatban voltam. Házi kellemetlenségeim voltak: annyira, hogy Kaulmantól végkép elváltam.
– No bizony az egész Kaulman nem elég ok önnek arra, hogy egy hamis hangot adjon s elválhatik tőle, a nélkül, hogy az ütenyből kiessék. Kaulman úr hadd üljön a milliói között. Ön eddig sem sokat törődött vele.
Árpád nem tudja még, hogy Kaulmannal mi történt? A hír még nem terjedt el a Mont-Martreig.
– Azután csak legalább koszorukat ne hajigáltatna magának, mikor olyan roszul énekel!
Evelina nagyon érzékeny részén és nagyon igazságtalanul volt sértve.
Csaknem sírva menté magát.
– De, kérem, hisz nem én hajigáltatom magamnak a koszorukat.
– No, hát önnek valamelyik tisztelője. Valami őrült herczeg. Hisz az egyre megy. Szépnek lenni, roszul énekelni, koszorút kapni: az három olyan bűn egy bokrétában, a mit a világ soha sem enged külön választani.
– Jól van; szidjon ön, korholjon ön, zsémbes vén professorom! Tud-e még valami roszat felőlem?
Árpád elmosolyodott s kezét nyújtá Evelinének.
– Bocsánat, szép asszony! Az eddigi gorombáskodások a művész tanító zsémbelései voltak a művésznő tanítványhoz. Ez meg van. Hát már most megint legyünk gyermekek és enyelegjünk. Előhozzam az ostáblát? akar ön «hanzlit» játszani velem? vagy kézreverősdit?
Ez a vidám hang ismét átmelegítette Eveline kedélyét.
Nevetett s ráütött Árpád ingerkedő kezére.
– Hát már most mihez kezd ön, ha Kaulman urat elcsapta magától? Férjhez megy megint? Van már földből kibujó új férj? Úgy hiszem terem az, mint a champignon. Vagy fentartjuk a művésznői autonomiát?
Eveline lesüté a szemeit és elgondolkozott.
– Nekem senkim sincs, szólt elszomorodva.
– Ühüm! De ez nem annyit tesz, hogy «én senkinek sem vagyok.»
– Ugyanazt teszi. Nem is akarok senkié lenni. Én magamon soha úrrá nem teszek mást, mint a ki velem egyenlő rangú! Lássa ön. A szénhordó-leány, ki mezítláb szökött el a tárnából, feltartja rangját. A kinek én valaha helyet engedek a szivemben, annak szabad, korlátlan úrnak kell lenni, mint a milyen asszonynak én vagyok. Nem függni semmi úrtól, nem függni semmi más, mint saját lángeszétől. Csodáltatni nem a pénzért, hanem saját ragyogásáért. Művésznek és büszkének kell lennie.
Ez elég vallomás volt annak, a ki érti.
Árpád értette azt. Nagyon elfanyarodott rá.
– Hm! Szép asszony! Hanem akkor olyan úton indúlt ön el, a melyen ilyen emberrel nem fog szemközt találkozni.
– Mit akar ön mondani?
Árpád szeleskedő indulattal kelt fel.
– Azt, hogy a művész fajtának vannak bizonyos bizarr fogalmai az élet felől. Nézze ön, itt az asztalomon egy szép antik-billikom, Demidoff herczegtől kaptam ajándékba egy hangversenyem alkalmával. Ő viszont az ősétől örökölte azt, kinek Nagy Péter czár ajándékozá. Híres emlék, remek mű. Fejedelmek, herczegek ittak belőle. Meg is becsülöm. Benne tartom látogató-jegyeimet. Hanem asztalomhoz, ivásra, egy üveg poharat használok, melyet magam vettem tizenöt sousért s a melyből más nem ivott rajtam kívül soha.
Eveline mélyen elpirult e kegyetlen mondásra.
Árpád pedig feltette magában, hogy meg is magyarázza neki azt.
– Ön, szép asszonyom, egy művészt keres, a ki büszke, szabad, korlátlan ura saját régiójának, a ki önlángeszével világít maga körül s ön azt képzeli, hogy egy ilyen szabad, büszke ember fog az ön oldala mellett ülni, mikor ön a Champs Elyséesbe kocsikázik s hagyja maga után mondatni a világtól: «Nézzétek, az ott Apollónak felkentje, de a lovak, mik kocsiját húzzák, nem a Hyppocrenét rugott Pegazus utódai, hanem X. herczeg telivérei s a mitől az asszony ragyog, az nem férjének dicsősége, hanem Y. marquis gyémántjai!» Talál ön egy ilyen embert, szép asszonyom?
Szegény Eveline! vesztére azt gondolta ki, hogy védelmezze magát e kegyetlen gyermek ellen.
– És ha én elvetem magamtól a gyémántokat, az egész idegen ragyogást, mindent, a mi nem az enyém, a mit meg nem érdemeltem, a mihez úgy jutottam, hogy nem adtam érte semmit, még egy mosolygó köszönetet sem: és azután leszek semmi más, mint a mi vagyok önmagamtól: művésznő; ha éjt, napot egygyé teszek, hogy tehetségemet kiműveljem, hogy rajtam se ragyogjon semmi más, mint a művész dicsősége…?
Árpád erre azután megmondta neki, a mit még nem tudott.
«A gyermekek és a bolondok igazat mondanak!» S Árpádban mind a kettőből volt valami. Amabból életkora, emebből művészete virtualis jogánál fogva.
– Szép asszonyom! önből soha, de soha nem lesz művésznő. Ön azok közé a mostoha leányai közé tartozik a muzsának, a kiknek minden tehetség meg van adva pazarul, csak egy nincs: a bátorság hozzá. Ön gyönyörűen énekel idehaza, lángészszel, humorral játszik három ember előtt, de a mint a proscenium lámpásait meglátja, hangja elfogódik, keble összeszorul, hamisan intonál, nem lát, nem hall, nincs szeme, nincs füle. És a mellett úgy játszik, mint egy fabáb. Ezt úgy nevezik, hogy lámpaláz, és ebből soha sem gyógyul ki senki. Ez több szép tehetséget megölt már, mint a kritika. Ön persze a fejét rázza erre, s kivívott diadalai tényére hivatkozik. Ne csalja ön magát. És ismerem ezt a mi mesterségünket egész a szinpadi villámcsináló gépig s tudom, hogy mi okozza a szinpadi mennydörgést? Ön diadalt ül, tapsokat kap, koszoruk közt jár minden föllépésekor. Másnap magasztaló birálatokat olvas azokban a lapokban, a mik asztalát ellepik. Az mind aranyfüst. Tart addig, a míg önnek gazdag pártfogói vannak. Azok tudják, mibe kerül ez a módja az udvarlásnak? De próbálja ön meg egyszer szétkergetni udvarlóit, becsukni az ajtaját a magas pártfogók elől s álljon ki a szinpadra azzal a követeléssel: «most ne nekem, de értem tapsoljatok!» majd meg fogja tudni, milyen olcsó a fütty? a megölő kritika pedig épen ingyen!
Eveline megsemmisülve hajtá le fejét.
Hiszen tudta ő jól, hogy ez mind igaz.
Árpád könnyen vette a dolgot, mint művész s nehezen vette, mint ifju.
A divathölgyet látta maga előtt, a kinek nincs miért hizelegjen az egyenes lelkű műértő, miért szédítse hiú ábrándokkal? de szánta benne a játszótárst, a ki olyan jó volt mindig hozzá. Őt soha sem bántotta. Hát miért bánt vele oly kegyetlenül?
Miért nyúlt Eveline olyan húrjához a szívének, a mihez nem volt szabad nyúlnia?
Minek riasztotta fel festő palétája mellől? Minek kérdezősködött az elrejtett kép felől, mi az?
Akármi!
Hadd legyen virág!
S ha virág, minek kérte azt magának?
Ha hozzá nyúlt, kezére kellett ütni? Az nem neki termett…
– S mit tegyek hát most? Mi van számomra hátra? kérdé Eveline elcsüggedten, s könyben úszó szemeit választ kérve emelé Árpádhoz.
A fiú gondolkozott rajta, megmondja-e neki?
Ha kérte a poharat, igya ki fenékig!
– Megmondom, szép asszony. Önnek csak két dolog közt lehet választani. Mert a harmadikat: azt, hogy térjen vissza férjéhez Kaulman úrhoz, én nem tanácslom. Ha asszony volnék, inkább feküdném a Morgue asztalán, mint az ő hidegvérrel összerabolt milliói között. Tehát csak két választása marad önnek: maradni a szinpadon, mint eddig, fogadni a koszorúkat, tapsokat, a hogy jönnek s válogatni a herczegekben; vagy pedig, visszamenni: szenet talicskázni!
Eveline felkelt helyéről, shawlját szorosra húzta termete körül s elfogult hangon e szót rebegé: «Köszönöm!»
És azzal elsietett.
Árpád mégis megkönyezte, mikor eltávozni látta.
De hát miért jött épen akkor, mikor ő azt az arczképet festi?
Alig távozott el az úrhölgy: Árpád kihúzta fiókját, megnézni, ha nem törlődött-e el a nagy sietséges elrejtésben az a virág?
Igazán virág volt.
Egy szőke gyermek kék szemekkel.
Az ajtó megint nyilik. A képet megint el kell rejteni.
Nem jön be senki, csak Árpád anyja szól be a nyíláson keresztül:
– Árpád fiam! Ki volt az a szép herczegasszony, a ki most téged meglátogatott?
– Ez, anyám, egy szegény asszony, a ki koldul!
– Hm! Csodálatos, milyen czifra koldusok vannak ebben a Párisban. Selyemruhában és persa shawlban! Adtál neki valamit?
– Nem adtam neki semmit, anyám!
– Azt jól tetted, fiam!
Azzal becsukta az ajtót, s visszament hátulsó szobájába: fia inggallérjait varrni.
A KŐSZÉN!
Eveline úgy tett, mint a ki nem akar meghalni.
Csak azért sem akar meghalni, mert az orvos azt mondta, hogy nem élhet tovább.
Ez a fiú sok igazat mondott neki, de egyben még se legyen neki igaza:
Abban, hogy mi az a mi «lehet,» a minek lenni «kell!»
Eveline fölébredni érzé lelkében az erélyt, a visszadaczolást, a mint azt látta, hogy egyedül maradt a világban.
Sok embernek új erőt adott már ez a tudat: «Ha senkim nincs, legyek magam magamnak!»
Feltette magában, hogy «lenni fog!»
Művésznő fog lenni!
Csak azért is megmutatja a világnak, hogy tud, ha akar.
Fog bátorsága lenni a lámpák előtt. Abból fogja meríteni a bátorságot, hogy ezt tagadni merik mások.
Úgy fog énekelni, mintha egyedül önmagának énekelne. Teheti, hisz az egész világ, mely körülötte van, a «senkinek» és a «semminek» összessége rá nézve.
Egész éjszakája kínos volt; szorongatá a szemrehányó pompa, mely termeiben körülvette, minden remekmű asztalán, szekrényeiben; drága vázák, billikomok, drágaköves kelyhek azt beszélték lelkének: «mit ér, hogy arany vagyok, ezüst vagyok; ha tizenöt garasos pohár nem vagyok!» de az álom végre is elnyomta s reggelre aczélozott kedélylyel ébredt fel.
Az nap ismételve lett az a dalmű, a melyben tegnapelőtt játszott.
Délelőtt próba volt belőle.
Meg fogja mutatni már a próbán, hogy mit tud? Nem fogja látni az embereket. Úgy fog énekelni, mint a vak csalogány.
Befogatott hintójába, midőn a próbára felment s a szinházhoz érve, hazabocsátá fogatát, megrendelve, hogy két óra múlva jőjjön vissza érte. A próba addig fog tartani.
Mikor azonban a foyerbe lépett, a rendező eléje jött és tudtára adá, hogy szerepét ma más primadonna fogja játszani.
Eveline felingerült e szóra. Miért vették el azt tőle? miért nem tudatták vele? Ez figyelmetlenség volt!
A rendező sajnálta, hogy nem adhat rá felvilágosítást. Kérdezze meg az impressariótól.
Eveline felindúlt kedélylyel kereste fel az impressariót. Az nem volt hivatal-szobájában.
Hanem a titkárja feszes udvariassággal kézbesíte Evelinének egy levelet, melyet épen el akart számára küldeni az impressarió rendeletéből.
Eveline átvette a levelet s a mint az előcsarnokba kiért, feltörte azt és elolvasá.
Felmondás vott. Rögtöni felmondás. Indokolta a tegnapi balsiker.
Hogyan jutott ki a szinház csarnokából a hölgy? hogyan került ki az utczára? maga sem tudta. Csak akkor tért magához, mikor a népár közé kijutott, s akkor jutott eszébe, hogy elbámuljon saját magán.
Milyen különös az az ember, a ki már nem él, és még mindig jár a föld felett!
Ő még látja az embereket, de már azok nem látják őtet.
Még jár, még halad, de már teste és lelke két külön úton járnak.
Milyen különös dolog semmivé lenni!
Tehát mindaz igaz volt, a mit az a kegyetlen gyermek mondott!
Hogy a felhők aranyozása csak addig tart, a meddig a nap le nem megy?
Hogy kívülről jött minden ragyogás, belülről semmi sem jött?
Hogy csak bűnös játékszer volt a szép alak még bűnösebb kezekben?
Hogy a bolond szerencse csak addig tart, a míg szerencsétlen bolondok vannak a világon?
Eveline sokáig elődöngött az utczákon, a míg hazatalált. Hiszen gyalog járt.
Szégyenlett kocsiba ülni, vagy talán nem mert megszólítani egy bérkocsist, attól tartva, hogy az kinézi a szeméből, hogy ő már senki s azt fogja kérdezni: de hát ki fizet meg nekem azért, hogy önt valahova viszem?
Egy csepp csodálni valót sem talált volna rajta, ha hotelje kapujában azt mondták volna neki, hogy itt nem lakik olyan nevű asszony, mint ő. Az régen meghalt, kiköltözött.
Pedig még maradt fenn a számára valami, a mi csodálkozásra rázza fel kábulatából.
A mint lakosztálya termein végig ment, legbelső öltözőszobájában talált egy férfit, a ki egy karszéken kényelmesen ült, elnyujtózva.
Ez Waldemár herczeg volt.
Ideje, hogy bemutassuk e sokat emlegetett hősünket.
Hibátlan szabású gentleman, elegáns tournure, gondosan ápolt haj és szőke szakáll, két oldalt csüngő cotelettekben nekieresztve, felsütött bajusz, kerekre felnyilt szemek, felvetett kicsiny ajkak. Mosolygása előkelő és kiállhatatlan. Szemei kedvesek és sértegetők.
Eveline a meglepetés és ijedelem dühével kiálta rá:
– Uram! Mit keres ön itt?
– Önre várok, szép hölgy! szólt a herczeg souverain orrhangon, s fel sem kelt helyéből, a hol olyan kényelmesen látszott heverészni.
– Ki adott önnek engedelmet ide jönni? kérdé Eveline indulatosan.
– Nem kértem azt senkitől!
– Tehát hol veszi a jogot arra, hogy itt legyen?
– Innen veszem, asszonyom! szólt a herczeg, nagy renyheséggel kabátzsebébe nyulva s egy hirdetmény-lapot vonva ki belőle, melynek minden sora veres irallal volt aláhuzva. Azt odanyujtá Evelinének. Eveline kezében reszketett a lap, midőn azt végigolvasá. Bámulva kérdezé:
– Mi ez? Nem értem!
– Pedig nagyon érthető a dolog! szólt Waldemár herczeg, elvégre rászánva magát, hogy felkeljen a karszékből.
Kaulman úr hitelezői birói foglalást intéztek önnek ingóságai ellen. Kaulman úr elég figyelmetlen, vagy szórakozott volt neje holmijait a saját magáé gyanánt jelenteni be s most önnek mindenét lefoglalták; távollétében törvényes erőhatalommal nyittatva fel szobáit s a hitelezők rögtön kiragaszták a hirdetményt a kapura, melyben meghivják a venni szándékozókat, hogy tekintsék meg az elárusítandó holmit. E meghivás következtében van szerencsém itt lenni és körültekinteni. Mint látja ön, itt minden butoron a hivatalos pecsét van. Én vevő vagyok itt!
Eveline körülnézett s látta, hogy a mit a herczeg mondott, az rideg való.
– De uram, ez lehetetlen! Hisz Kaulman jól tudta, hogy itt semmi sincs, a mi az ő tulajdona volna.
– Azt én elhiszem. Mindenesetre az ön jegyzőjének a hibája, hogy ez iránt önnek biztosítékot nem szerzett. Így csak az van tudva, hogy Kaulman úr szállíttatott ide mindent. Ő vett, ő hozatott mindent. Kaulman úr pedig, fájdalom, nem fog, a legjobb akarat mellett is, most már ön mellett bizonyítani, mert vele az a kis fátum történt, hogy a mint a calaisi vasuton észrevette, hogy a rendőrség nyomában van, kiugrott a waggonból s oly szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt.
Eveline fáradtan rogyott le egy pamlagra s homlokát kezére nyugtatá.
– Ha egy pár könyet akar ön szentelni Kaulman úr emlékének, asszonyom, úgy félrefordulok! mondá Waldemár herczeg, hideg bókkal.
Eveline nem szólt rá semmit.
Hadd vesszen utána minden!
Ha meghalt, jó éjt neki. A tolvaj, ha futtában ejtik el, jól járt; legalább nem akasztják fel.
Egy banqueroutier neje, kinek férje halálhirét hozzák, adjon hálát az Istennek. Jól tett vele!
A hant eltemeti a férjet és a gyalázatot.
Mire gondolhatott még egyébre?
Pörölni talán az elvesztett vagyonért?
Törvényszék elé állni? Merész orczával megjelenni a birák előtt? Tanukat hozni elő, a kik bebizonyítsák, hogy ez és ez az ékszer, ez a drága garnitura nem a férj tulajdona volt, hanem egy ősz, becsületes magyar főúr ajándéka, mit az minden önzés nélkül, minden szégyenletes utógondolat nélkül ajándékozott a müvésznőnek, fogadott leányának? Ezt bizonyítani a gúnykaczagók előtt? Keresni valakit, a ki elhigyje? Átadni a köznevetségnek jóltevője nevét a saját magáé mellett?
Inkább vesszen oda minden!
– Nem sírok, uram! szólt Eveline. Beszéljen ön, mi jót tud még?
– Sok egyebet tudok! szólt Waldemár, s nekitámaszkodott az ezüst rácsozatú kandallónak. Tibald herczeg, önnek magas pártfogója, gyermekei által birói gondnokság alá vétetve, megfosztatott minden további tevékeny befolyástól a világ eseményeire.
– Azt már tudom!
– S így azon egy millió forint árú részvény is birói zár alá került, a mi az ön részére volt letéteményezve.
– Arról is értesítve vagyok.
– De maga ez a substratum is nagy alteratiót szenved; mert a bondavári részvények a tárna föllobbanása és olthatlan égése miatt egyszerre hanyatt estek.
– Mit bánom én azt!
– Azt ön hát mit bánja? De egyidejüleg megbukott az az államférfi is Bécsben, ki önnek leghatalmasabb védelmezője volt.
– Nem törődöm vele.
– Még mind nincs vége. A pap, ki önnek jó barátja volt s a püspökségről álmodozott, visszatért kolostorába.
– Régen tudom.
– Úgy látszik, mi mindent egyszerre tudtunk meg. Tehát én is tudom azt, hogy önnek, szép asszony, ma reggel az impressariója egy levelet irt, melyben rögtön felmondja a szerződését.
– Itt van a levél! szólt Eveline, kivonva zsebéből az összegyűrt iratot s levetve az asztalra.
S azután száraz szemekkel nézett Waldemár herczeg szemei közé.
Nagyon szép volt e perczben ez asszony.
– Csak azért jött ön, uram, ide, hogy nekem ezeket elmondja? kérdezé Eveline. És szemei ragyogtak mellette: nem víztől, de tűztől.
– Nem «csak» ezért jöttem! szólt Waldemár, odalépve a pamlagon ülő hölgyhöz s kegyesen lehajolva hozzá. Hanem azért, hogy önnek egy okos szót mondjak. Ime mindannak vége, a miből eddig az ön aranyálmai eredtek. A bondavári tárna ég. A részvények hanyatthomlok esnek. Az állambölcs megbukott. A herczeg gondnokság alá jutott. A férj elszökött s agyonütötte magát. A bécsi Maximilián-utczai palotát lefoglalták. A párisi vagyont árverezik. A szinháznál felmondták a szerződést. Ennek a drámának mind az öt felvonása be van fejezve. Tapsoljunk neki, ha tetszik s kezdjünk újat! Én visszaadom önnek elveszett «rente» papirjait, én megszerzem önnek a Maximilián-utczai palotát, én visszavásárlom önnek elkobzott butorait, gyémántjait és lovait, én visszaadatom önnek szinházi szerződését, sokkal előnyösebb föltételek mellett, mint az eddigi volt. Én nagyobb úrnővé teszem önt, mint volt eddig s adok önnek egy sokkal hívebb, feláldozóbb, imádóbb rabszolgát, mint a minőkkel birt eddig. Annak neve Sondersheim Waldemár herczeg.
S azzal mélyen meghajtotta magát Eveline előtt.
Eveline sötét megvetéssel tekinte a férfi lába hegyeire.
Waldemár arról volt meggyőződve, hogy most ő ura a helyzetnek.
S midőn a hölgy sokáig hallgatott, azt tette, hogy kivonta óráját mellénye jobb zsebéből (pompás chronometer volt) s odanyomta azt a hölgy kezébe.
– Asszonyom! Az én időm drága. A börzén várnak. Megyek a Kaulman-vállalatokat tönkre zúzni. Most épen tizenkét óra. Adok önnek egy órai gondolkozási időt. Határozzon sorsa felett. Én addig itt fogok várakozni. Rövid felelet, a mit öntől kérek: «igen» vagy «nem?»
Eveline még annál is rövidebb feleletet adott.
Úgy vágta a kezébe adott chronometert a földhöz, hogy háromezermilliom darabban repült széjjel a nyomorult jószág.
Ez volt a felelete.
Waldemár herczeg nevetett, s azzal melénye bal zsebébe nyult s egy másik órát húzott ki s gúnyosan lehunyva szempilláit, mondá:
– Tökéletesen készen voltam erre a feleletre, szép asszony, azért még egy másik chronometert is hoztam magammal. Kérem, vágja még ezt is a földhöz. Akkor előadom majd a harmadikat.
Hanem a második chronometert nem vette kezébe Eveline. A helyet hevesen felpattant helyéből s kitiltó mozdulattal kiálta Waldemárnak;
– Ha butoraimat megvette ön, vitesse el! De szállásom még az enyim. Távozzék el ön innen!
Waldemár herczeg büszkén emelé föl örök mosolygású arczát.
– Szép asszony! Ez könnyen van kimondva. De gondolja meg, mi vár önre, ha engem elutasít magától? önnek nincs hova lennie.
– Még van egy menedékem! kiálta keserűen a delnő. A kihez folyamodhatom minden időben!
– És az?
– És az a kőszén!
Waldemár herczeg meghajtotta a fejét, egy szót sem szólt többet, vette a kalapját és eltávozott.