A három kisérő között volt Spitzhase úr.
Erre szükség volt ott, mint a legvigyázóbb, legbiztosabb, s legszemtelenebb hivére a részvénytársulatnak.
(Ez utóbbi epithetont nem megvetésképen igtattuk ide. A pénzügyekben a szemérmetesség és szégyenlősség öreg hiba, s ennek az ellenkezője megbecsülhetlen tulajdon. Tehát: dicséretképen volt mondva.)
Ezt egynehányszor ki fogja dobni majd Iván az ajtón, s ez ugyanannyiszor vissza fog menni az ablakon.
A HARCZ AZ ALVILÁGGAL.
A háromtagu küldöttségnek az első hét nap alatt véghetetlen kevés tudósítani valója akadt.
Berend találkozik velük este és reggel a falatozásnál a vendéglőben. A nap és éj többi részét mind a föld alatt tölti. Kérdezősködéseikre csak annyit felel, hogy minden a legjobban halad.
Hanem, hogy mi halad? azt nem lehet látni.
S a mi felettébb gyanus tény, az, hogy Berend folyvást csak a saját tárnájában tölti az időt, oda vitette le a magával hozott gépeket és vegytani anyagokat mind, s az egyleti tárnának még egyetlen egy nyilása sincsen kibontva, vagy valami előkészület téve körülötte az oltáshoz.
Berend pedig a kérdezősködésekre semminemü felvilágosítással nem szolgál. Az igaz, hogy a gépek folyvást működésben vannak, s a tárnából azóta szén helyett minden ember agyagot, követ, sziklát talicskáz ki, hanem a dolgot még sem lehet érteni.
A nyolczadik napon Spitzhase úr nem állhatta tovább türelemmel.
– Uram! szólt Ivánhoz, üzéri merészséggel, ön két hetet igért a tárna eloltására. Egy már elmúlt. Én még azóta nem láttam, hogy valami történnék.
– Az természetes! felelt rá Iván nyugodtan.
– Ön pedig azt állítja, minden jól halad előre.
– Úgy is van.
– Én azt szeretném látni!
– Innen, a hol most áll ön, semmi esetre meg nem látja.
– Tehát vezessen oda, a hol meglátom.
– Igazán oda akarna ön jönni? Az igen rossz hely.
– A hova ön elmehet, én is elmehetek. Nem bánom, ha a pokol is.
– Kevés híja, hogy az legyen.
– Hát megyek oda is. Én az ördöggel is szeretnék ismeretséget kötni. Ki tudja, nem lehetne-e valami űzletet kötni, hogy ezentúl tőlünk vásárolja a szenet?
– De még egyre figyelmeztetem. A hova én megyek, oda nem jöhet velem senki bámészkodni; mert az út épen csak két ember számára való, s a munka is két embert igényel. Ott tehát úgy kell önnek dolgoznia, mint a hogy én dolgozom.
– Jól van, nem ijedek én meg semmi munkától. Ördöngös ficzkó vagyok én.
– Jól van, tehát jőjjön velem! mondá Iván; s ha a másik két urnak is van kedve bennünket a gépezetig lekisérni, odáig eljöhetnek.
Kaptak rajta. Eddig is majd megölte már őket a kiváncsiság.
Iván mind a három urra bányász-öltözetet adott, s a szállító gépen levitte őket magával az aknakúton.
Mindegyik kapott egy Dawy-lámpát az övébe akasztva, meg egy vastag nemezkalapot.
A tekervényes tárna-folyosókon át azon vasajtóig vezette őket Iván, a hol a visszatérő tó járt-kelt még nem rég. Annak a közepét most egy malomgépezet foglalta el, melyet egy felülről járó gépszíj tartott mozgásban.
Ez a malom valamit őrölt, melynek darája egy csövön ismét a dobogó alá omlott. A gépszíj a nagy kerékről a dobogó hid alá tünt el.
Iván vezette vendégeit tovább, folyvást szük folyosókon keresztül. Még egyszer kellett leszállniok valami mély kútaknába, most már hosszu hágcsókon.
A mint annak a fenekére leértek, egy kis, alig harmadfél négyszögöl teriméjü kamra fogadta őket, melyben két munkás őrködött: egy öreg, meg egy fiatal.
– Nos uram, szólt Iván Spitzhasehoz, ez itt a toilettszoba; kezdjünk hozzá a costumeirozáshoz.
– Micsoda? hát még szebb ruhákat is kapunk?
– Igen: pánczélt. Ahhoz a tornához, a mihez most készülünk, pánczél is szükséges.
Intésére a vén munkás és a fiatal előhozták az öltözékeket, s kezdték feladni rájuk.
Olyanforma öltözetek voltak azok, minők a tűzoltók pánczéljai, bő, idomtalan dolmány és lábravaló, melynek külső szövete asbest, éghetlen érczselyem, belseje a másik szövet közt több rétegben kitöltve finom porrá tört faszénnel. Elől a karjaiknál pedig vastag kőlen keztyük zárják el az ujjakat légmentesen.
– Szép vitézek lesznek belőlünk! tréfálkozék Spitzhase úr.
– Tessék csak elvárni a sisakot!
Két, tizenkét itczés hordó nagyságu üveggömb az, melyen három nyilás látható.
Iván megmagyarázta neki, hogy mi lesz azzal?
– A hova most mi leszállunk, az a hely teli van széngázzal. Annálfogva olyan készülettel kell oda mennünk, mintha a viz alá mennénk. Egyuttal, minthogy tűz között is kell néha járnunk…
– Tűz között!
Spitzhase úr kezdte bánni, hogy idejött, de szégyenlett visszamenni. Azután meg az üzletnek is van bátorsága.
– Tehát arra való rajtunk az asbestöltöny! folytatá Iván. Ez a készület a buvárok és tűzoltók felszereléséből van combinálva. Most erre az üveg-sisakra, a mit egy kaucsukszorító légmentesen a ruhánk gallérjához fog kötni, jön két cső, a miknek egyikén a lélekzéshez való levegőt kapjuk, a másikán pedig a romlott levegőt kilehelljük. A két csőnek a vége itt marad, a tömlője utánunk huzódik, épen úgy, mint a tengerben a buvároknál. Az egyiken hajtják utánunk az éltető léget, a másikon kimegy a romlott lég a sisakunkból az első nyomása által. Kissé melegebben kapjuk azt, mint idefenn s a vulcanizált kaucsuk szaga bűzlik rajta, de meg nem fulladhatunk. Ezt a harmadik nyilást egy ruganyos és feszes cső foglalja el, mely a két sisakot összeköti. Ez meg arra való, hogy a mit egymásnak mondani akarunk, azt meghalljuk rajta keresztül, mert ezen a vastag üveg-sisakon át, semmi hangot nem lehetne meghallani, különösen annak, a kinek még egy ilyen másik sisak van a fején.
Spitzhase úr sehogy sem érezte jól magát, mikor ezt a sisakot a fejére srófolták. Kivált mikor a csöveket is beleillesztették mind a három nyilásba, s egyszerre csak azt vette észre, hogy meg van siketülve, nem hall semmi szót többé, mit a két másik úr beszél hozzá. Nincs többé ezen a világon.
Csak egy embernek a szavát hallja még: azét, a kinek a feje az övéhez van kapcsolva.
– Vegye ön karjára azt a kaucsuk csőtekercset, hangzék ez egyedüli hang szűk sisakjában, az is olyan messziről, mintha száz lépésnyi távolból, vagy a toronyból jönne.
Gépileg engedte karjára öltetni az összetekert csövet.
– Induljon utánam! hangzott Iván szava, ki egy másik tekercset emelt vállára s azzal kinyitott egy eddig zárva tartott vastag tölgyfa-ajtót.
A hátra maradt két úr nem hallott többé semmit abból, a mit egymás közt beszél a két sisakos. Az egyik megszeppenve kérdé, hogy ha felnyitják azt az ajtót, nem fog ide is betódulni a rosz levegő?
Az öreg munkás megnyugtatá őket. A szénlég sokkal nehezebb az élenynél, még inkább a könlégnél, az tehát ott alant marad, a hová a két földbúvár lemegy. Bátran utánuk lehet menni egész odáig, a hol az utolsó Dawy-lámpa ég.
A felnyílt ajtón át egy tágas üregbe jutottak; az üreg falain meglátszott, hogy azt a természet alakította.
Két egymástól elvált fal, minden rovátka úgy egymásba illett s helyenkint oly sima volt mind a kettő, mint az aczéltükör. Rézsut repedt kőszéntömegek voltak.
S ez üreg át volt hidalva vastag, kemény fadeszkákkal.
A mindenütt működő gépszíjj, mely a magasból alákigyózott, itt is mozgatott egy gerendelyt, melynek dobogása, mintha mély víz között járnának kelepei, hangzott a padló alatt.
E hidról egy alacsony sikátor ment be a kőtömegbe, rézsutos haladással.
E sötét üreg nyilásán túl már nem égett a lámpa. Ott már a szénlég uralkodott.
Hanem a hidon volt felállítva egy villanygép, melynek tűzlámpáját sodronytakaró fedte.
A vén munkás működésbe hozta a villanygépet s oda vetteté sugarát a sötét üregbe.
Az volt az alagút, melyet Iván négy hét alatt töretett saját aknájától a szomszéd telepig.
Addig nem is szólt senkinek, míg a munka annyira készen nem volt, hogy épen csak a keresztültörés hiányzott.
Azt már csak a búvár-öltözetben lehetett elvégezni, azért tartott még egy hétig.
A villanyvilágítás hosszan felderíté a szűk alagutat; a hol pedig annak elhajlása volt, oda magas tükrök voltak felállítva, fényesre csiszolt bádogból, mik a fényt tovább vetették. Egy másik tükör ismét odább adta azt, míg végre alig maradt belőle valami csekély derengés, a minél a két búvár a tárgyakat kivehette.
– Most mindjárt sötétben leszünk! mondá Spitzhase Ivánnak.
– Mindjárt kapunk világosságot eleget, biztatá Iván.
S vitte őt magával.
Mennie kellett vele, mert a feje oda volt kötve az ő fejéhez.
Csodálatos siámi ikrek. Ha az összekötő cső elszakadna, egyszerre meg kellene halni mind a kettőnek.
– Megállj! mondá Iván. Itt a szivattyúgép. Add ide a csövet.
A pokolban «per tu» voltak. Röviden kellett beszélni.
A félhomályban egy kisded, harmadfél lábnyi magas gép tünt elő, melynek forgató kereke volt. Ezt már a megelőző nap hozták el idáig.
Iván elvette a kaucsuk-csőtekercset társától s csavarjánál fogva ráerősíté azt a gép megfelelő nyílására. Azután elereszté a gép kerekét s az elkezdett két nehéz súly golyójával együtt sebesen peregni.
Akkor a cső végét megfogta s a gépnek csapját elfordítva, visszaadta a tekercset társának, azzal a különbséggel, hogy a míg az eddig karjára akasztva hozta azt idáig, most a fején keresztül vetve a nyakába akasztotta neki.
Spitzhase úgy érzé, mintha az a csőtekercs, mely idáig alig nyomott tiz fontot, most egyszerre félmázsás teherré vált volna. A cső egyszerre megfeszült.
– Siessünk előre! hangzott Iván szava a csövön keresztül.
– Pokoli hőség kezd lenni! dörmögé vissza útitársa.
– Ez már a kioltott tárna egy része! mondá Iván.
A két alak lábaira üveg-zsámolyok voltak kötve. Különben érezniök kellett volna, hogy a miben végighaladnak, az a hamú még most is forró.
A kaucsuk-cső lassan tekergőzött le Spitzhase válláról.
És a közben egyre sötétebb lett.
Végre egészen fekete éjszaka vette őket körül.
– Nem látok! hangzott Spitzhase szava.
– Csak jöjj utánam bátran! válaszolt Iván.
Egyszer azután elkezdett ismét derengeni.
A világosság, mely előttük támadt, rózsaszínű volt.
Hajnalodik a föld alatt.
Spitzhase panaszkodott, hogy nehéz lélekzetet venni.
– Még most könnyű! vigasztalá őt Iván.
Egyszer azután, a mint egy folyosószegletnél bekanyarodtak, eléjük tárult az egész infernális látvány.
A pokol maga!
Egy égő labyrinth, melynek izzó tömkelegében a fény minden színei váltakoznak.
A talaj kék-zöld lángja közül kiemelkednek a folyosók skarlátvörös közfalai, miknek távola biborsötétségbe mélyed, míg repedéseik a napfény vakító fehérét lövellik szerte. Az izzó zsarátnok ölében tánczol a föld alatti lángok dæmoncsoportja, zöld üstökével, vörös tarajával, a tárnaboltozat czinobervöröséből aranyeső hull alá: szikrák özöne! Egy-egy oldalfal hasadékából süvöltve lövell ki rézsutosan az elszabadult gáz, világot gyújtva a föld alatti tűzéjszakának s egy mély üregből tűzszökőkút ugrik fel magasra, szikrákat omlatva üstökéből, s az egész felett valami tejszínű felhő jár csendesen a boltozatot érintve alá s fel, s közelíteni látszik a vakmerő pokollátogatók elé.
Spitzhase elrémülten támaszkodott a falnak. E látvány megtámadta minden idegét.
– Bocsásd le a csöveket! hangzott hozzá Iván szava.
A leeresztett csövek egyszerre, mint a kiszabaduló kigyó, előre tekergőztek.
– S most jer utánam! mondá Iván. A csövet tartsd karodon.
És azzal vonta őt magával.
Spitzhase kénytelen volt őt követni.
Fejeik egymáshoz voltak csatolva.
Még ha erőszakkal, vagy véletlenből elszakadhatott volna is tőle, csak azt nyerte volna vele, hogy a sisakján betóduló széngáz azonnal megöli.
Gépileg hagyta magát előre vonatni.
A pokol és annak minden rémei lobogtak, riadoztak eléje!
Az a másik ember nem fél azoktól.
Talán nem is ember, hanem egy másik szellem, ki bűverővel bír a tüzek tündérei felett.
Egészen odáig megy, a hol a lángtengernek szilárd partja van még.
Ott bátran lekeríti válláról a karikába font tömlőt s annak csövét neki irányozva a pokol méhének, elfordítja rajta a csapot.
A cső végéből egy gyémántsugár látszik végiglövellni, mely lecsap az izzó gyehenna közé.
– Erősen állj! hangzik Iván szava.
S a megeresztett cső hatalmától egyszerre sötétlő gőzfellegek tódúlnak az égő földgyomor belsejéből elő, mik szürke homálylyal borítják el az imént oly vakító csarnokot, s a rohanó gőztömeg egyszerre eltemeti a két vakmerőt.
Az egyik tántorog.
– Ne félj! szól neki a másik. Mi bizton vagyunk itt.
– Fullasztó meleg van! Megégek! nyögi a másik.
– Ne félj semmit, jőjj utánam! szól az első, s vonja maga után ingadozó társát füstölgő sziklákon keresztül, gőzokádó padmalyok alatt, mindenüvé, a hol tüzet lát, lövellve fojtogató, pokolirtó vízsugárát a kaucsuk-tömlőnek. A gáz süvölt, a forró gőz süstörög körülöttük, a hamvadó lángok visszavillognak szemeik közé: ő nem ijed vissza semmitől. Csak előre, mindig előre. A föld alatti felhő keresztülhömpölyög rajtuk.
– Elveszünk! nyögi a másik halandó a rémek között, térdére esve.
– Kicsiny hitű! szól hozzá a pokol ellenharczosa, s kezét nyújtja neki. Térjünk hát vissza.
És felemelé őt, mint mikor a tengerbe sülyedező Pétert felemelé a Megváltó.
Azzal összegöngyölte ismét a bezárt csövet saját nyaka körül, s visszatért vele egész az elhogyott szívógépig.
Azt bezárta akkor, s visszavezette társát a tárna öltözőszobájáig.
Spitzhase csak lerogyott a földre, mikor odaért.
Mikor leoldták mind a két férfi fejéről az üveg-sisakokat, Spitzhase fuldokolva tátogatott levegő után. Iván szánakozva tekinte rá.
A munkások siettek mindkét férfinak egy ital friss czitromos vizet adni, s halántékaikat erős boreczettel dörzsölék be.
Azután levetkőztették mind a kettőt bőrig s beledugták egy kád hideg vízbe, két percz múlva megint kiránták onnan, s végigdörzsölék durva gyapotkendőkkel.
A jámbor Spitzhase csak akkor kezdett életre téregetni, s mind az öt érzékének úra lenni.
Mikor újra felvették embernek való öltönyeiket, Iván azt kérdte tőle:
– Nos, uram, hogy tetszett önnek oda alant?
Spitzhase nem volt fejtetőre esett ember. Jó kedélylyel felelt neki:
– Tudja ön, uram! nem adom százezer forintért, hogy ott voltam, de nem tenném meg kétszerannyiért, hogy még egyszer odamenjek.
– Már most tudja ön, hogy mit irjon meg az igazgatótanácsnak. Pálom! Vezesd haza ezeket az urakat. Én itt maradok folytatni a munkát.
Hogy Spitzhase úr mily lelkesüléssel irta le a bécsi lapokban ezt a földalatti harczot, annak visszaadásához erősebb képzelő tehetség kellene, mint az enyém.
Iván úgy lett bemutatva, mint egy Antiprometheus, egy Mózes, egy szent Flórián.
Mindezek a hyperbolák és auxesiesek az alpari-árfolyamnak igen nagy barátságot tevő rhetorikai képletek voltak.
Hogy a háromtagú bizottság ez estén nagyot ivott, az igen természetes. Folyt a pezsgő. Hogy miként jutott a bondavölgyi korcsmáros pezsgőhöz? azt talán Rauné úr tudná felderíteni.
A pezsgő által felhevülve s Spitzhase úr exorbitans dicsekedései által fellovalva, a másik két úr is oly tűzbe jött, hogy utoljára is fogadásra mentek, hogy ők is megteszik azt az útat a pokolba, a mit Spitzhase úr megtett Ivánnal. Mindjárt másnap.
A másnap reggeli Kaczenjammer idején azután már természetesen bánták nagyon fogadásukat, de a becsületérzés nem engedte a visszalépést.
Lementek a tárnába egy felügyelő vezetése mellett. Iván nem volt a tárnában akkor. Azt mondták, hogy valahol a föld felett jár.
A két úr nem hagyta magát ezáltal visszatartóztatni.
Az öltöző-kamrában ott hevertek épen használatlanul a búváröltözékek. Mondták, hogy ők azokat fel akarják venni.
Senki sem tett nekik ellenvetést.
Egyszerre akarnak a búvárköntösökbe bújni mind a ketten.
Tessék!
Egymáshoz kötött saját fejeikkel akarnak kísérletet tenni.
A hogy kívánják.
Felöltöztették, felsisakozták őket, s azután kivezették a tölgyfa-ajtón a medenczeüregbe.
És akkor nem találták az alagút nyílását sehol.
– Hol itt az alagút bejárata? kiáltá az egyik.
– Hol itt az alagút bejárata? kiálta a másik.
Azt pedig, a mit kiáltottak, saját magukon kívül nem hallotta senki. A többi világra nézve ők néma emberek voltak.
Utoljára is nem találva sehol az alagútat, visszafordultak s levetkőztették magukat.
– De hát hova lett az alagút? kiáltának haraggal. Haragjukban volt valami a párbajvívó henczegéséből, ki miután egész éjjel mind reggelig töprenkedett azon, hogy megszökjék, a kihivott bocsánatkérő levelét kapja. Miért hátrált meg előle a gyáva! (Ugyan jól tette!)
– Hová lett az az alagút?
– Be van tömve homokzsákokkal és befalazva! felelé nekik a felügyelő.
– De hát miért van befalazva?
– Azt én nem mondhatom meg.
Az erősen csalatkozott vállalkozók siettek hárman háromfelé Berend Ivánt felkeresni. Mind a hárman rátaláltak a részvénytárna aknájánál. Ott tett holmi intézkedéseket.
– Szabad öntől megtudni, miért van betömve az alagút nyílása?
– Szolgálhatok vele! mondá Iván a kérdezőnek. Az eddigi tűzoltási kisérletek csak kémjáratok voltak, minő eredményt fejt ki a tűzoltó folyadék? Egyszerre ötven-hatvan akónál többet nem használtunk fel belőle: egy-egy nyilt folyosót eloltani az elég volt. Így nyitottunk magunknak utat a tűz középkatlanáig, ott már egy ember munkája, egy fecskendősugár hatástalan. A mit egy perczben eloltott, a másikban újra meggyullad, s a forró gőzt, mely tömegesen kifejlődik, a mentő öltözéken át sem állhatja ki ember sokáig. Most tehát leraktuk a négy hüvelyk átmérőjű csöveket egész a tűzkatlanig. A mint visszamegyek, azonnal működésbe fogjuk hozatni a felső nyomású gőzgépet, mely a medenczéből négy óra alatt tizezer akó folyadékot fog az égő tárnába lövellni. Ez lesz a döntő ütközet, uraim.
– Teringettét! mondá Spitzhase úr. Nem fog ez a tréfa azzal végződni, hogy a kifejlő gáz szétlöki az egész tárnát s minket is vele együtt Herculanum és Pompéji lakosaivá tesz?
– Ne tartsanak önök semmitől! Épen azt vizsgáltam most körül. A részvénytárna igazgatósága a tárnák minden bejáratát betömette homokzsákokkal és befalaztatta. Az aknakút lejáratát pedig egy roppant vert vas kapúval csukatta le, a mire ismét vastag réteg agyag van terítve. Ha már most az égő tárnában, melyre tömegesen kezd rohanni az oltó folyadék, oly erőre fejlődik a gáztömeg, hogy kitörjön, akkor ez az aknakút vasajtaja a mentő szellentyű, ezt fel fogja rúgni s kimenekül rajta.
A bizottsági uraknak összevaczagott a foga erre a magyarázatra.
Egy kis földindulás van készülőben.
Iván nem beszélhetett tovább a három úrral.
Sok intézkedést kellett még tenni.
Elővigyázatra, ovatosságra volt szükség. Csak délfelé tért vissza az őstárnához.
A déli harangszó után jelt adott a nagy szivattyúgép működtetésére.
Ő maga attól a percztől kezdve ott állt a gép mellett s el nem mozdult tőle a munka bevégeztéig.
A bizottsági urak, dicséretükre legyen mondva, kiállták mindvégig, hogy vele maradjanak. És szótlanul. Ivánén kívül senki szavának nem volt szabad hallatszani.
A jeladás után halk zuhogás kezdett hangzani a föld alatt, mintha elszabadúlt ár rohanna a távolban, áttört zsilipjén keresztül.
A gép még csak félerővel működött.
Félóra múlva valami mély zúgás kezdett vegyülni e dobaj közé, olyanszerű zúgás, minő az utolsó harangkondulás után átreng a légen, de nem mint a haranzúgás, folyvást enyészetesen, hanem megfordítva: folyvást növekedő vibrátióval.
A föld lázban volt.
Elkezdett remegni az emberek lába alatt.
S azok, a kiknek lába alatt reszketett föld, együtt reszkettek vele. Minden emberi testtel közölve volt e láz.
Csak egy ember nem remegett: a mester.
Nyugodtan figyelt a perczingára, a gép hévmérőjére, a légsúlymérő észrevehető változataira, az ózon, a villany mérlegeire, s jegyezgeté tárczájába észrevételeit.
Egy óra múlva jelt adott a gépésznek.
– Erősebben!…
És akkor elkezdődött a titánok csatája odalenn.
A földgyomor mély üregeiben tompa dörgés, mint az égzengés viszhangja, kezdett végig gördülni hosszasan, egyes taszító lökésben végződve.
Most már reszketett minden épület a föld szinén, a jegenyefák hegyei, a tornyon a kereszt inogva, rázkódva hirdeték az egész völgy félelmét.
A föld alatt tombolt, harsogott, üvöltött az ölre kapott óriások tábora, vállaival emelgetve, fejeivel taszigálva az álló földet, a barlangba zárt orkán vijjongása, a lánczát szaggató gigász üvöltése, Leviathan kínhahotája versengett odalenn.
Az emberek megnémulva, megkővülve tekintének Ivánra; merev tekintetük azt kérdé tőle:
«Mit mivelsz? Ellenünk lázítod az alvilág istenségeit?»
Az pedig fenkölt tekintettel néze le rájuk, mintha azt mondaná:
«Ne féljetek! Rajta tartom a sarkamat Leviathán fején!»
Már három órája, hogy tart a földalatti harcz.
Az emberek kábultan szédelegnek a tántorgó földön, s szidalmazzák a mestert!
«De hát Isten vagy-e te, hogy nekünk földindulást csinálsz?»
Iván nem ügyel az ő félelmükre.
Újra jelt ád a gépvezetőnek.
– Teljes erővel!…
A gép az emberi hatalom egész istenerejével ront erre a pokol ajtajának.
A földalatti lökések gyorsulnak, erősülnek, a mély zúgás siketítő rengéssé fokozódik.
«Végünk!» sikoltanak a völgyben asszonyok, férfiak.
Ekkor egy bömbölő ordítás harsogja át a léget. Mintha egy vulkánnak egyszer eszébe jutna, hogy füttyöt ereszszen. Mennydörgés orgonasípon keresztül.
S a részvénytárna aknakútjából fehér gőzoszlop emelkedik ki rémséges gyorsasággal, mely a mint eléri a lég hideg régióit, egy kerek felhőt támaszt a tiszta égen; felhőt, melyből rögtön permetezni kezd az eső. A hanyatló nap egyszerre szivárványt von körülötte.
S arra a földalatti lökések elmúlnak, csak az égre üvöltő bömbölés hangja kiált éktelen messzeségre. Az emberek még hat mértföldnyi távolban is megállnak és kérdezik: «Ki szól ott?»
Iván pedig körültekintő figyelemmel szól:
– Pálom. Az esőmérőben gyűjtsd meg a lehulló permeteget, meg kell tudnom, mit tartalmaz?
– Azzal jelt adott a gépésznek, hogy megállhat a gép. Még csak a homloka sem volt verítékes ez ördögfeletti munkától.
Mikor tele volt az esőmérő, a meggyült vizet palaczkba öntötte s eltette zsebébe.
– No uraim, most mehetnek önök vacsorálni. A munka be van végezve.
– El van oltva a tűz? kérdé Spitzhase.
– Minden bizonynyal!
– S a gőzoszlop ott?
– Az eltart éjfélig s még azután sokáig gőzölögni fog. Menjenek önök vacsorálni. Nekem sietős dolgom van otthon.
Volt is kedve most valakinek vacsorálni! Hisz minden embernek olyan szűk volt a torka, hogy egy falatot be nem bírt rajta gyűrni.
A gőzoszlop az aknakútból még egyre tódult fölfelé, s most már nagy felhő támadt körülötte, összevonta a légkör párázatait s szakadt belőle a zápor egyre. És szikrázott benne a néma villám. Hanem azért senki sem ment fedél alá, az uraság felölté gummiköpenyét, a paraszt felvette szürét, úgy bámulták a tüneményt, mely csak este tíz óra felé kezdett lohadni; akkor lassan lejebb sülyedt, hangjával alábbhagyott, fehér gőzgomolya lefelé kezdett hömpölyögni, egyszer-egyszer még nagyot rikoltott, egyet villámlott koronás üstöke; a kerek felhő folyton villogott, de minden mennydörgés és czikázó súgár nélkül. Egyszer azután egészen visszaesett a gőzóriás, egész barlangja odujáig, s csak perczek időközeiben lökte ki ismét fehér fürtös fejét, de már nem fenyegetett kiáltásaival senkit. A föld reszketése végkép megszünt. A zúgás elmúlt oda alant. A távol templom körül hangzott valami ének. «Allelujah! Allelujah!» A nép zászlókkal és lámpásokkal járja az éjszakai bucsújárást.
A vendéglőbe visszatérő urak már ott találták Ivánt, egyedül vacsorálva.
Ez tud most enni.
Eszébe jut neki e perczben, hogy ő ember! s eszik húst burgonyával.
– Én már a vegytani kémletet is elvégeztem! mondá Iván, egy gyógyszerész közönyösségével. S örvendetes hírül mondhatom önöknek, hogy a csapadékban 0,75 kötött szénsavanyt találtam.
Spitzhase úr ámultan kérdezé:
– De hát mire jó nekünk a 0,75 kötött szénsavany a csapadékban?
– Arra, hogy a tárnát holnap mind a két bejáratánál kinyithatjuk s a legelső szellőztetés után bele mehetünk dolgozni!
«Allelujah! Allelujah!»
APOTHEOSIS.
El volt már érve a küzdelem dija: vagyon, hírnév, közbecsülés.
A háladatos hír isteníté az embert.
S nem volt-e méltán?
A ki megmentett egy roppant kincset, mely ezreké, egy országé, az iparé, az egész emberiségé volt;
a ki megállított egy pusztító vészt, mely új plutói alakítással fenyegetett egy egész vidéket;
a ki ezernyi ezer koldusbotra jutott embernek visszaadta elejtett kenyerét, a ki árvák és özvegyek könyeit letörülte,
nem érezheti-e magában az Istent?
Van abban valami! Hogy ez a mákszemnyi földgömb parányi lakója azt a hitet alkotta magának, hogy az egész ég, napok, tejútak, csillagködfoltok mind az ő láthatatlan csillaga körül forognak.
Ha vannak lakói a szomszéd csillagoknak, s én hiszem, hogy vannak, s ha bírnak azok eszközökkel a földnek nevezett csillagot közelből láthatni, s én hiszem, hogy bírnak: csodálattól eltelve jegyezhetik fel annak változatait.
Mióta az utolsó átalakulás a zöld szigeteket a kék tengeralapból letörlé s tarka világrészeket meríte fel újra az oceánból, mennyi új teremtés, melynek alkotója – Ember.
Kéklő mocsárfoltok eltünnek a föld szinéről s helyeiket felváltja sárga kalászos mező.
Azokat ember szárítá ki.
Fénylő sivatagok közepett zöld pontok támadnak egyenes vonalban.
Azok artézi kutak, miket ember fúrt s virányt erőszakolt ki a sívó homokból körülöttük.
Kígyózó folyamok idomulnak át mértani vonalakká, azoknak emberkéz adott új medreket.
Két tengert elválaszt egy földszoros, egyszer a két tenger összeér, a találkozást emberkéz szerezte.
A tengeren vitorlás colossok haladnak minden irányban: azok sem Istenkéz szörnyei, hanem ember-alkotta úszó óriások.
Sötétzöld rengetegek helyén tarka szőnyeg támad.
Ott emberkéz irtotta ki a vadont, s kihímezte helyét sárgában, kékben, pirosban virágzó növények tábláival.
Hosszú, egyenes vonalak czikáznak egyik tengerparttól a másikig s azokon tömör alakú kígyók vonulnak mértföldekről is látható sebességgel végig.
Azok vasútak és gőzvonatok, miket emberész létesített.
És éjjel (vagy hiszen mi a szomszéd csillagnak a föld éjjele?) tehát mikor a föld közelbe jő feléjök s mint a félhold, világítatlan oldalát fordítja a csillagok felé, ott ragyognak rajta az elszórt fénylő pontok.
Mik azok? Városok, miket a látni szerető ember éjente fényesen kivilágit.
Hát nem szebb világ-e ez, mint a mammuthok világa volt?!
Nem büszkén járhat-e a törpe faj az óriások csontjai felett?
Ha látják ezt a szomszéd csillagok, tanúságot tehetnek róla.
De bizonynyal látja az, a ki teremté.
A ki egy kezével letörölt a földről egy olyan szép világot, a melyben a kőszén mint szálfa zöldült, s az ős elefánt mint király uralgott, s más kezével új táblát takart rá s megnépesíté azt egy meztelen született fajjal, melynek nem adott semmit, csak e parancsszót:
«Eddig teremtettem én, most teremts te tovább.»
S az ember folytatja az Istent!
Ez a jutalma.
S a mellett megmarad embernek.
Ez a vigasztalása.
Mert Istennek lenni: hideg gondolat.
Szeretni, s a vér melegét nem érezni hozzá.
Tudták ezt már a classicus kor istenei is, s a mikor tehették, lejöttek az Olympról, érezni emberi szívvel.
Az ó-testamentom Istene is felvette az új-testamentomban az emberi érző alakot.
Semmi Istent nem tud képzelni az ész, emberi arcz, emberi indulatok nélkül. Még a napimádók is kezet-lábat festenek a napnak, úgy járatják az égen.
Az istenek keresik az anthropomorphosist, hát az emberek miért keresik akkor az apotheosist?
Mi jó van nekik abban? Mikor valakinek azt mondják:
«Te csak szeresd az egész világot, de ne legyen benne senkid, akit egyedül szeress!»
«Te csak tégy jót ezerekkel, te csak teljél be dicsőséggel, te csak hallgasd, hogy magasztal minden ember, te arasd a koszorúkat, mikkel diadalszekered elhalmozzák, te légy gazdag!»
«De ne legyen egy mosolygó arcz, mely veled asztalhoz üljön, ne hallj egy csevegő gyermek-hangot, mely kér és köszön, ne legyen egy violaszál gomblyukadban, mit egyesével kaptál.»
«Koszorút, a mennyiben elfulsz, de egy szál virágot senkitől!»
«Csókot hintsenek feléd ezeren, de egy ajk ne adjon azt soha!»
«Járj az arany-esőben, mely reád hull, s ne tudja senki hogy epedsz – az alamizsna után.»
«A szeretet alamizsnája után.»
«A mi megvan a porban járó embernek, de neked nincs; a porban járó ember, a ki megy haza az ünnepi mulatságból gyalog, elálmosodott kis porontyát ölében czipelve, mikor te hintódon elrobogsz mellette. Köszöntök egymásnak, mert te nagy ember vagy, ő meg kicsiny ember, – és te – irigyled őtet; ő pedig nem irigyel téged!»
Ivánra minden oldalról hullott a bámulatos siker után a kitüntetés.
Kapott a kormánytól örök szabadalmat tüzoltó vegyfolyadékának titkára. A részvénytársulattól jutalmat. Az igazgatói állást monstre-küldöttségek erőszakolták rá, külés belföldi tudós társulatok választák meg tagjuknak, innen és túl az Oceánon. Minden képes lapja a hirlapvilágnak közölte arczképét, életleirását. Minden falujában a Bonda-völgynek imádságaikba foglalák őt az egyszerű emberek, s mikor a legelső gőzvonat végig robogott az új életre emelt bondavári vasúton, az első gőzmozdony «Berend» nevet viselt.
Csak az Isten őrzötte, hogy valami érdemrendet is nem kapott.
ANGELA IVÁNÉ LESZ.
De mindannyi üdvözlő és hálálkodó irat között, a miket Iván kapott, legérdeklőbb volt az, melyet Bondaváry Angela grófnő írt neki sajátkezüleg.
A grófnő elmondott neki őszintén mindent, a mi utolsó találkozásuk óta történt.
Hogy férjhez ment Salista őrgrófhoz, és nem volt boldog.
Hogy nagyatyját, Tibald herczeget, Salista erőltetésére, gondnokság alá vették, s ennek az lett a következése, hogy az egész bondavári dynastiai nagy vagyon csőd alá került.
Meg kellett ismerkedni a szűkölködés napjaival.
Theudelinda grófnő szerződött jövedelme is elmaradt a bondavári uradalomból.
A grófnőknek össze kellett húzni háztartásukat.
E balhelyzet sok régi barátot az igazi arczával mutatott be nekik. Többek közt magát Salistát. Az elment Mexicóba ezredesnek.
Ekkor jött Iván megmentő vállalata.
Ez kiüté legelébb is Waldemár herczeget a diadalszekérből.
Azután felemelte Tibald herczeg kárba veszett millióját, mely a bondavári részvényekben feküdt.
Ezután Tibald herczeg kibékült unokájával.
Kiszabadult hitelezői körmei közül s viszonyai rendezve lesznek.
Theudelinda grófnő is kapja rendesen elmaradt birtoki haszonbérét.
A semmivélételre itélt nagyúri család megmenekült és újra él.
És életét köszöni egy fakó tudósnak, a kit…
Itt megszakítá a levelet Angela grófnő.
Hanem mikor már a neve alá volt írva, még egy utóirat következett.
Az ebből állt:
«Küldjön nekem választ e levelemre. Csak egy sort kérek. Csak ennyit írjon: «Én önnek megbocsátok!»
Iván rögtön válaszolt a grófnőnek.
Megírta neki, hogy igen köszöni, ha még róla megemlékezik. De ő neki valóban semmi sem jut eszébe, a mit a grófnőnek meg kellene bocsátania. Ellenkezőleg: igen nagy hálával emlékezik mindazon szives jóindulatra, a mivel őt a grófnő elhalmozta.
A levél iparkodott udvarias lenni és hideg.
Hanem erre egy új levele érkezett Angela grófnőnek.
«Ne kérdezze ön, mit vétettem ön ellen, mit nem? igy szól a levél. Elég, ha én tudom. Nem ön tesz nekem szemrehányást, de saját lelkem. Annak kell megnyugtatás. Feleljen ön nekem őszintén, megbocsáthat-e valaha? Nekem nem úgy kellett volna önnel bánnom, a hogy tettem!»
Iván újra válaszolt a grófnőnek.
Most már hosszasabban írt.
Elmondott neki rejtelmeket, vallomásokat, miket senki sem hallott még tőle. Nyugtassa meg a lelkét a grófnő. Őt meg nem bántotta soha. S előtte a grófnő alakja most is azon magasban állt, a melyben állt az első pillanattól fogva.
Arra azután egy harmadik levelet is kapott a grófnőtől.
«Uram!»
«Irja ön nekem ezt a sort egy papirra:»
«Bondaváry Angela. Én önnek szivemből megbocsátok.»
«Ha teheti?»
«Egyebet semmit.»
Iván azután megírta neki ezt a sort, és egyebet semmit.
Egy este Iván lakása előtt egy utazóhintó és egy másik szekér állt meg. Iván akkor már a részvénytárna igazgatói épületében lakott földszint.
A kapus néhány szót váltott a hintóban ülővel s azután két látogató-jegyet vitt be Ivánhoz.
Iván meglepetve olvasá e neveket:
«Bondaváry Theudelinda grófnő.»
«Bondaváry Angela grófnő.»
Sajátságosnak találta, hogy a férj neve nincs mellékelve az utóbbihoz.
Iván mondá a kapusnak, hogy vezesse be a hölgyeket, készen áll elfogadásukra.
Mit akarhatnak tőle? Minő kinos megpróbáltatásnak vetik még alá szívét? Hisz ő nem bántotta őket soha. Mindig csak jót akart, jót tett velük. Miért nem hagyják már nyugodni?
Az ajtó nyilt, s Iván maga elé látott lépni «egy» hölgyet.
Egész gyászban volt, még arcza is sűrű gyászfátyollal beburkolva, úgy, hogy az arczához tapadó krepon mint egy szobrot, takarta vonásait.
Ez Theudelinda grófnő volt.
Hosszú, kettős gallérú úti köpeny volt rajta, az is fénytelen, fekete; a mint Iván eléje sietett, a felső lebernyeg alul kiemelkedett egy fekete keztyűs kéz, s ujja hegyeit nyújtá Iván elé; Iván ajkához érteté a fekete ujjhegyeket.
– Üdv önnek! suttogá a fátyolos alak.
– Hol az őrgrófné? kérdezé Iván szorongva.
– Mindjárt itt lesz. De nehezen tud jönni.
Iván a pamlaghoz vezeté a delnőt s kérte, hogy foglaljon helyet.
– Ne menjen eléje! szólt a grófnő; ide talál ő magától is. Ön szivesen fogja őt fogadni, nemde?
– Oh, grófnő!
– Semmi frázisok! vágott eléje a delnő. Nem azért jöttünk önhöz. Nem szépeket mondani, udvariasságokat kicserélni. Mi rideg követeléssel jövünk. Egyszerű a felelet: «oui ou non» Angela itt akar maradni.
– Itt? szólt megdöbbenve Iván.
– Igen is itt! Ijedjen meg. Itt az ön közelében. Örökké! mindig itt lenni. Önnel együtt lakni. Önt soha el nem hagyni. Ezt kivánja, s joga van hozzá.
Iván egyre jobban bámult.
Künn a folyosón ez alatt nehézkes léptek közeledtek, több férfi topogása hangzott. Azután ismét nyilt az ajtó, s négy tárnalegény behozott rajta egy érczkoporsót, annak a közepén vert ezüstből egy fehér koszorú volt, mely a bondavári czimert köríté, s a koszorú alatt arany lapidár betűkkel e név: «Bondaváry Angela.»
A koporsót odatették a nagy tölgyfa-asztalra.
Iván, mint a szobor, mozdulatlanúl állt, a névre és a koszorúra szegezve szemeit.
Theudelinda felállt és megfogta Iván kezét.
– Itt van Bondaváry Angela grófnő és kér öntől, Bondavár urától, ősei kastélyának sírboltjában egy kicsiny kis helyet, egy kis nyoszolyát, a hol várhassa a minden kiszenvedett nők vőlegényét, a Jézus Krisztust.
– Hogy lehet ez? rebegé Iván meghatottan.
– Hogy lehet? Igen könnyen. Dobjon egy rózsát a tűzbe s kérdezze két percz mulva, hogy lehetett belőle hamu? Még hallottam a kaczagását. Igen vig volt épen. Boszantották. Nevetett rajta. Közel ment a kandallóhoz. A másik perczben sikoltását hallottam, s lángokban állt előttem.
– Megégett? kiáltá fel Iván, összecsapott kezeit arczához emelve.
– Olyan gyémántot még nem látott ön elégni.
– Hát nem volt senki közel, a ki segélyére sietett volna?
– Senki közel? kiálta föl a delnő. Hát ki az a senki? Hát nem riadt ön fel a fekhelyéről, éjfél után egy órakor, mikor ezt a kiáltást hallotta: «Iván, segíts!» Nem hallotta nevét kiáltani? Nem látta maga előtt végig futni ezt a lángba borult tüneményt? Egy angyalt a pokollal testén! Hol volt ön akkor, hogy odaugrott volna hozzá, egy szőnyeggel elfojtotta volna égő öltönyeit, karjaival, kezeivel átölelte, itt tartotta volna, erőszakkal visszavette volna a halál kezéből? Ön az a «senki!» Most azután itt van ez a másik, azt mondja: «Most már én is senki vagyok. Legyünk ketten.»
Iván szívét vasmarokkal szorítá össze valami névtelen fájdalom.
– Két napig szenvedett: emberfeletti kínokat! mondá Theudelinda. Ha rágondolok: őrült vagyok, pedig mindig rágondolok. Utolsó perczéig eszméleténél volt és beszélt. Nem! Minek azt önnek megtudni, miről beszélt? Az utolsó órában irónt kért, s egy papirra valamit írt fel önnek. Az itt van e levélben. Ne bontsa fel, ne olvassa el addig, míg én itt vagyok, úgy sem adnék önnek semmiről felvilágosítást. Ha kérdője van hozzá, kérdje meg magától. Itt az érczkoporsó kulcsa. Ezt önnek adom.
Iván keze a megdöbbenés mozdulatával rándult vissza ez ajándéktól.
– Nos, mit ijed ön vissza? Mit fél felnyitni a zárat? Ne borzadjon tőle. Be van balzsamozva. És arczát nem érte a láng. Ön látni fogja, hogy még mosolyog.
Iván erőt vett magán s felnyitotta a zárat, kitárta a koporsót, megnézte az arczot.
Oh! nem mosolygott többé, de hideg volt és nyugodt. Mint akkor, midőn a vágott erdőben aléltan fekteté le a mohos fatörzsre.
Olyan nyugodtan feküdt fehér atlasz vánkosán, hogy Iván azt hitte, ha most megszólítaná, miként akkor, egy perczre felnyitná szemeit, hogy büszkén azt mondja: «Nem kell semmi!» s azután hamvadna tovább.
Olyan szép volt e márvány-arcz most is, mozdulatlan sugár szemöldeivel, s Iván megállhatta, hogy egy csókkal ne érintse azt, mint megállhatta akkor! Pedig talán nem is nehezteltek volna érte, mint nem neheztelnének most.
A mint akkor egy melltűvel, most a koporsófedéllel betakarta a szép titkot. Élve, halva, nem volt szabad neki azt kitalálni.
– Tartsa ön meg a kulcsot! szólt Theudelinda. Öné a kulcs, öné a koporsó s a kincs, mi benne van. Ez így van rendelve. Ön a sirbolt gazdája. Az ön kötelessége őt eltemetni. Most már nem futhat el tőle.
Theudelinda a fátyolon át Iván égő szemébe nézett s az vissza.
Ha egyik közülük csak egy könyet engedett volna szemébe lopózni, mind a ketten sírva fakadtak volna. De meg akarta mind a kettő mutatni, hogy milyen rettenetes erős ember! Még a szemeinek is tud parancsolni!
– Elvállalja ön e kötelességet? kérdé a grófnő.
Iván némán inte fejével.
– Akkor ön maga fogja őt eltemetni, mert én a bondavári sírboltba élve be nem térek. Ön tudja, miért?
Néhány perczig hallgatott mind a kettő.
Azután ismét Theudelinda szólalt meg:
– Semmi papot! Nem akarok papot látni! Átkozott legyen az is, a ki engemet ez oduból kicsalt, hol azt hinném most is: őseim kisérteteivel társalgom minden éjjel; nem mentem volna a nagy világba boldogtalanságot keresni, nem jött volna hozzám Angela, nem lett volna Tibald bátyám világ csúfjává, nem ásták volna ki a poklot a bondavári kastély alá. Nem ismertem volna meg önt soha! Nem történt volna mind ez, a mi történt!…
Nem akarok papot látni többet, nem akarok énekszót hallani.
Ismét elmélázott.
– Különben is: minek ne tudná ön meg? Angela az utolsó napokban protestans hitre tért, hogy férjétől elválhasson. Ön is protestans ugy-e? De hát mit tartozik ez önre? Semmi pap nem kell. Elviszik az emberek a koporsót a sirboltajtóig szép csendesen; ott elválok öntől, mert be nem megyek. Ön majd mond egy imádságot tölötte; – ha tud imádkozni? – Én azt sem tudok, ott elválunk. Agyiő. Ön helyére teszi a koporsót. S én visszatérek oda, a hol nem vár rám senki.
Iván visszahivta a négy tárnamunkást, azok ismét vállaikra emelék a koporsót, s a folyosón át a hátulsó ajtón keresztül kivitték a kerti útra.
Az angolkert választá el a kastélyt az igazgatói épülettől.
A mint az angolkert görbe útain végighaladtak, a bucsuzó fák sárga leveleiket hullaták a koporsóra. A pintyőkék az ágakon énekelték hozzá a halotti dalt.
Iván hajadon fővel haladt utána; mögötte, nem vele egy sorban járult Theudelinda grófnő.
Mikor a sírbolt ajtajához értek, Iván letétette a koporsót, lehajolt hozzá és sokáig úgy állt.
Talán az volt az imádság.
Az Isten meghallja azt, ha nem beszélnek is hozzá fenhangon. Meghallja, ha semmit sem mondanak is, – a kik éreznek.
Theudelinda odahajlott Ivánhoz, s a fekete fátyolon keresztül egy csókot nyomott homlokára.
– Köszönöm önnek, hogy fedetlen fővel kísérte idáig. Most már az öné.
Azzal visszautazott a kerti út tekervényein; mintha attól félne, hogy Iván még visszatalálja neki adni, a kit számára elhozott.
Iván leviteté a koporsót a bondavári főurak családi sírboltjába, beleilleszteté azt szomorú ágyába, s aztán elbocsátá embereit. Maga még hátramaradt s az utolsó viaszgyertya világánál elővevé a levelet, melybe a haldokló hölgy utolsó szavait jegyzé fel számára.
Ez utolsó szavak voltak:
«Hát én kire fogok majd várni az aurora borealis alatt!»
Iván nagyot sóhajtott:
«Hát én rám majd ki fog várni az aurora borealis alatt!»
Mire a sírboltból az igazgatói lakásra visszatért, Theudelinda grófnő úti kocsijának s a halottas szekérnek már porát sem lehetett látni.
KI HOGYAN GYÁSZOL.
Elment tehát mind a kettő: az úrhölgy is, a parasztleány is, oda a hol nem szép senki többé, s nem bűnös senki többé.
Egyiket elvitte a kőszén, másikat elvitte a tűz. Boszuálló két szellem! A miért Iván őket legyőzte, a miért szolgálatába kényszeríté, megölték azt a két asszonyt, a kikhez valami joga volt még a világon.
Joga volt rájuk keserüen emlékezni.
Most még e kínzó gyönyörtől is meg van fosztva.
Mert a szép asszony, a ki megcsalt s most másnak él: az még a tied.
S a szép asszony, a ki szeretett s meghalt, eltemetted még az is a tied.
De a szép asszony, a ki másé lett s másnak halt meg abból semmid sem maradt. Az nem volt!
Iván érezte, hogy most van egyedül a világon.
Pedig egész dicsőségét odaadta volna érte, ha egyiket meg tudta volna menteni közülök.
Meggyászolta őket.
Nem ruhában; nem a kalapra kitűzött jellel. Mi az?
Az európai gyászol feketében, a chinai sárgában, a muzulmán szürkében, a régi classicus kor gyászolt fehérben, a régi magyar violaszínben, a zsidó meghasított köntösben; a philosoph – szivében.
Nem az a bölcs gyászolása, hogy szomoruságát közölje mással. Az ellenkező. Az, hogy a maga örömeit odaadja másnak.
A bondavölgyi kunyhókban meghonosult a jóllét. Nép támadt a puszta erdők helyén.
Felvilágosodás foglalt tért az elhanyagolt szellemekben.
Tiszta erkölcs, jellemszilárdság népszerüvé kezdett lenni.
Iván saját költségén ifjakat küldött ki a külföldi gyárak tanulmányozására.
Hozatott be Sweiczból képfaragókat, Holsteinból csipkekötő nőket, hogy tanítsák meg a vidék gyermekeit, asszonyait azokra a mulatságnak nevezhető munkákra, mik elfoglalják a léha lézengéstől az időt s kenyeret adnak a semmiből. S a nép, melynek apraja-nagyja dolgozik, dolgozik szükségből, dolgozik mulatságból, mely megszokja a munkát, mint élvezetet s nem mint sanyarú izzadást, az a nép megnemesül.
Gondja volt iskoláikra, emancipálta a népnevelőt a népszolgaság nyomorából, ösztöndíjakkal serkenté a tanuló sarjadékot, okos könyvekkel látta el a felnőtteket. Minden falunak könyvtárt, olvasóegyletet alapított.
Megszoktatta a népet, hogy nélkülözhető filléreit takarítsa meg. Megismerteté vele a kölcsönös segély jóltevő eszméjét. Takarékpénztárt, betegápoldát alapított a Bondavölgyben.
Saját tárnáját pedig, mely tulajdona marad, egészen átalakítá minta-munkásteleppé.
A munkás egyuttal gazda is volt abban s a jövedelmet felezte a birtokossal.
A ki ebbe a telepbe akart fölvétetni, annak nagy birálatot kellett kiállani, egy egész próbaévet; akár férfi volt, akár nő.
S e próba nem volt könnyű.
Különösen ifju leányokra nézve.
Anyja szeme előtt, a zárdában, a növeldében nem volt olyan jól megőrízve, oly figyelemmel kisérve egy ifju leány, mint a bondavári tárnában. Minden szava, minden lépése be lett neki tudva.
S a ki nem vált be, a ki megbukott a próba éven, azt sem taszították el, nem lett meg szégyenítve. Azt mondták neki:
«Előre lépsz! Átmégy a részvénytárnába. Ott több fizetést kapsz!»
Nem tudta meg, hogy ez degradatio.
Ott azután szabadabb az erkölcs, nem szigorú a törvény.
A ki pedig becsülettel megállta a próbaév minden kisérletét, az szép csendben fel lett avatva a telep osztályosai közé s részt kapott a nyereményből.
És azután azon az évfordulón, a melynek napján Iván a tárnaégést eloltá, a legjobb erkölcsű, a legszorgalmasabb tárnamunkás hajadon részére erényjutalom volt kitüzve.
Iván ötven aranyat ajánlott e jutalomra, s a munkások maguk pompás mátkatálat igértek hozzá.
Nem volt senkinek előre mondva, hogy ilyen jutalom vár az elnyerőre. Azt öntudatlanul kellett kiérdemelni. A vének titka volt az.
Nem is volt az átadás semmi ünnepélyes parádéhoz kötve: egy munkanapon kellett annak végbemenni, mikor minden munkásnak kezében van az ásó és csákány, hogy lássa mindenki, hogy nem a szép arczot jutalmazzák meg, hanem a jó szivet és szorgalmas kezet.
Milyen öröme lesz a népnek ezen a napon!
Így gyászolt Iván.
NEM! – EVILA.
Eljött a tárnaégés eloltásának az évfordulója.
A vén Pál felkereste Ivánt, ki mióta a részvénytárna igazgatója lett, ott lakott a főtelepen. Nem volt már ideje elzárkózni remetelakába. Az igazgatói állás a világgal folytonos érintkezést követel.
Már útban volt e napon a tárna felé s fölvette szekerére a vén munkást.
– Ma egy éve annak a nevezetes napnak, mondá Pál.
– Tudom, Pálom. Az erényjutalmat ma fogjuk kiadni. Oda itélte valakinek az esküdtszék?
– Egyhangulag egy hajadonnak, a ki kevéssel ma egy éve előtt állt be a tárnába.
– S érdemesnek találtátok?
– Minden tekintetben. A leány szorgalmas. Mindennap legelső, a ki a munkánál megjelen, s legutolsó a ki azt elhagyja. S munka közben nem látszik meg rajta a munka elleni panasz, mint sok asszony-félén, a kinek a képe együtt nyikorog a talyigakerékkel. Ez úgy veszi a munkát, mintha gyönyörűség volna. Mikor talyigáját tetézik, még ő biztatja a lapátolót: no még egygyel rája! S aztán fut vele jó kedvvel s mikor visszajön, dalol, mintha mulatságból jönne. A pihenő óra végén ő sürgeti a többit, hogy «fogjunk újra hozzá».
– Nem hivalkodó?
– Nem, uram. Az az ünneplő ruhája van most is, a miben egy év előtt idejött, s az most is olyan tiszta, mint akkor volt. Csak egy sor klárist sem visel a nyakán, s a hajában csak egy vékony szalagot, mely épen összetartja. Éjjel maga mossa ki fehér ruháit a zugó alatt. Az az egy furcsaság van nála, hogy minden nap tiszta fehér ruhát szeret venni. De hát maga mossa ki. Az ő fáradsága.
– Takarékos-e?
– Segély-pénztárunkban neki van legtöbb megtakarított forintja betéve. Még több is lehetne; de vasárnaponkint legalább egy napi keresményét kiosztogatja a templom körül ácsorgó koldusoknak. Pedig azok el vannak látva községünk részéről; de a pap azt tartja, hogy megkívántatik az istentiszteletre, hogy a ki sánta, meg béna, ott üljön a templom küszöbén vasárnap, hogy a nép gyakorolhassa rajtuk az alamizsna-osztás erényét.
– Szorgalmasan jár templomba?
– Minden vasárnap eljön velünk: de a mi különös, nem ül be a többi leányok közé a padba, hanem letérdel félre egy szögletbe a mellékoltár elé s ott marad, arczát eltakarva egész mise alatt.
– Jó kedélye van-e?
– Soha sem bánt meg senkit s soha sem haragszik meg semmiért. Egyszer egyik asszony valami sértő szót mondott neki. Az ilyenért mi szigoruan szoktunk büntetni. A többiek feladták. És ő eltagadta, hogy bántották volna. Nem sokára az az asszony megbetegedett. Nem volt senkije, mert özvegy, s ez a leány virrasztott mellette éjszakánkint s este munka után ment be a gyógyszertárba elhozni számára az orvosságot.
– Nem tettető? Nem alattomos?
– Sőt inkább víg kedélyű és örökké tréfás. Tudja ön uram, a mi fajtánk beszédközben pajkos, nem válogatja a szót. Jaj volna annak mi köztünk, a ki nyers beszéd hallatára drágalátoskodnék. A parasztleánynak nem szabad ríva fakadni, ha durván enyelegnek vele, hanem vissza kell tromfolni az ostoba tréfálkozót s jót kell húzni a kezére, ha a keze is jár hozzá. Ez nálunk a virtus. – A ríva fakadó leány megsértené a mi paraszt együgyüségünket; de ha pofont ád, azt mondjuk: derék leány! Inkább hirtelenkezű legyen, mint hirtelensíró «mécses cserép». Csak olyankor látom őt könyezni, mikor vasárnap délutánonkint az epreskert udvarán karikába ül a fiatalság, s ki tudja hányadszor, elmondatják velem azt a történetet, a mikor ön uram leszált a tömlőt levinni a beomlott tárnába egyes egyedül, s már azt hittük, ott vesz. Asszonyok, gyermekek visszatartott lélekzettel hallgatják elbeszélésemet, pedig tudják már a végét. Egyik sóhajt, másik csudálkozik. Némelyik előre örűl a képével, hogy már jön az a történet, a hol az eltemetettek sírjaikból kihozatnak; másik összeborzong, mikor a tárnaégés fölfedezése jön; csak ez az egy könyezik eleitől végig két tenyerébe temetve arczát.
– És jó erkölcsű-e?
– Erre nézve összehivattuk az asszonyokat, hogy mondják el, mit tudnak felőle? És, uram, nagy szó van vele mondva: egy mákszemnyi roszat sem tudott egyik is felőle mondani. Azután sorba vettük a fiatalokat. Nem jár-e valamelyik az ablaka alá? Mind kitagadta belőle magát. Pedig hát mit tagadnának rajta, ha úgy volna? Parasztleány parasztlegénynek való. A ki megszereti, majd elveheti.
– Jól van, Pálom.
Ez alatt megérkeztek az őstárnához. Kiszálltak a szekérből s felmentek az őrlakba, mely az összekötő szárny-vasut mellett épült. (Volt már szárny-vasut is a hajdan tilalmazott téreken keresztül az őstárnáig.)
Ott már összegyülve találta a munkások egy részét Iván s intézkedett, hogy a többieket is hívják elő, a munkát szüntessék meg mára.
Asszonyok, férfiak lassankint összeszedekeztek, csak még egy csoport leány maradozott el a tárnában: fogadásuk tartá, hogy addig nem hagyják abba a munkát, míg egy a tárnából most érkezett szekér tartalmát mind fel nem talicskázzák arra a roppant nagy szénhalomra, mely a vasut oldalán tovaszállításra vár, s bár mindig hordják, még sem fogy el soha.
A halom eltakarta a tárna nyilását az őrháztól, a hol Iván állt.
Csak a leányok vidám vihánczolása hallatszott a halmon túl, a mint egymást tüzelték a gyorsított dologra.
Egy hang elkezdett valami népdalt énekelni.
A dallam olyan busongó, melancholicus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva készítették volna.
S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli. Szövege egyszerű: