Felfordult világ; Észak honából; A debreczeni lunátikus

– Trifurcifer! Ez rólam szól! dörmögött nagytiszteletű Harangi úr s ugyancsak nekifeszíté a perspectivát, ha a kréta alatt meg tudná ismerni az emberét.

Az pedig egyre-másra torzképeket fintorgatott, hogy lehetetlen volt ráakadni az igazi ábrázatjára. Folytatá pedig eképen:

(– Canis tota mater! Dörmögött magában Harangi. Hogy tudhatta ez azt meg, a mit csak én magam tudtam a megboldogulton kívül; én pedig el nem mondtam senkinek.)

«Csitt! Silentium! Még többet is fog énekelni!»

A lunátikus onnan a magasból új nótát kezdett.

– No halljuk, mi bolondot fog most megint kigondolni? dörmögé Harangi úr.

A holddal járó felhangozta a gitárját s felállt a háztető szélére s rákezdé az ismeretes nótára az új szöveget:

Harangi urat elöntötte az epe. Ez ő róla szól. Pedig még hátra volt a negyedik vers – s ez volt a legszebb.

De már az több volt az elégnél.

– Megállj semmirekellő Kákusz! ordítá el magát Harangi úr a néptömeg közül. Akárki vagy odafenn! s rohant botját suhogtatva a kollegium felé.

«Csitt! Mi az? Nem kell kiabálni!» csitíták minden oldalról. «Mindjárt leesik, ha hozzászólnak!»

– Hadd essék! Törjék ki a nyaka. Palacsintává lapuljon. Ahol van ni! Már szalad is! Már mászik le a háztetőn! Megállj gazember, fölmegyek hozzád! Elfoglak.

A jámbor sajtoskofa megczirógatta a nagytiszteletű urat s keresztyéni jó indulattal kérte:

– Édes drága professor úr! Ne mászszék fel arra a falra!

«Jaj, fussunk innen! Mindjárt ránk esik!» sikoltozott az asszonynép.

– Hadd essék! Ide essék! Lármázott Harangi úr. Nekem essék kapóra. Úgy elütöm, hogy a pokolra esik.

A lunátikus válláról csakugyan leesett a köpönyeg.

– Meghaltál! kiálta rá Harangi úr, agyonütve a nádsinkóval a köpönyeget. – Hah. Csak a köpönyegje volt. De megállj. Erről holnap rád ismerek, kicsapatlak, ha az apám fia vagy is.

De már most hová azzal a köpenyeggel?

Ha bemegy a kollegiumba inquirálni, az alatt ki tudja, mi történhetik odahaza? Még is csak elébb való dolog lesz haza menni: meglátni, hogy mi van a dologban?

XI. DEUS EX MACHINA.

A míg nagytiszteletű Harangi úr a tengernyi néptömegen keresztül tudott furakodni, hogy a szabad utat megtalálja hazáig: az alatt a lunátikus régen lejutott a földre a maga bámulatos nyaktörő utján, a mit, ha megmutatnának valakinek, azt mondaná, hogy nem igaz; a kutnál lemosta az ábrázatjáról a krétát s mire a prefessor úr hazakerült, már akkor ott állt az ő kapuja előtt.

S még úgy tett, mintha észre se venné a közeledőt, háttal állt feléje. Koczkáztatta, hogy jót húznak végig a hátán «servus humillimus» fejében. De hát mit nem kész az ember koczkáztatni, mikor szerelmes?

Aztán meg bizonyos volt már arról Dallos Ádám, hogy ezt a partiet ő nyeri meg: engedhetett egy-egy ütést az ellenfélnek is.

A professor úr pedig megismerte őt hátulról is. S valósággal az volt a köszöntője, hogy megragadta az ott ácsorgónak a gallérját minden teketória nélkül s betolta maga előtt az utczaajtón át a folyosóra, onnan meg a konyhába s ott magával szembeállította.

– Gyere csak, gyere! Itt vagy most, megvagy most! Állj meg itten! Hát mit ólálkodol te itten? Mit állsz te meg éjnek éjszakáján az én házam előtt?

Dallos Ádám olyan ártatlan képet csinált, mint egy birka.

– Hát kérem alássan, nem szabad én nekem a nagytiszteletű úr háza előtt megállanom?

– Szabad? Nem szabad? Nem az a kérdés. Hanem hogy minek állsz épen ide? Állhatnál a tulsó oldalra. Háromezerhatszázhetvenhét háza van Debreczennek; mindenik elé oda állhatnál, miért állsz épen az én kapumba?

– Kérem alássan: a testimoniuomért jöttem.

– Éjszaka! te!

– Hát én azt gondoltam, hogy olyankor nappal van, a mikor a professor úr az utczán sétál.

– Te! Tán te is lunátikus vagy?

– Hát a professor úr az?

– Bomolj meg! Én nem vagyok az. Mit beszélt a lunátikus, he?

– Ebből secundát kapok. Nem tudok belőle semmit.

– Köszönd! – Hát ezt a köpenyeget ismered-e?

– Nekem úgy tetszik, hogy ez a köpenyeg Nyaviga uré.

– Elmenj vele!

– Hiszen elmegyek.

– Nem mégy! Itt maradsz! Minek jöttél ide?

– Jupiter omnipotens! Professor úr beczibál galléromnál fogva, s aztán azt kérdi tőlem, hogy minek jöttem ide? Kikerget, s aztán elállja az utamat, hogy ki ne mehessek.

– Ugye? Maleferiate nebulo! pinczeablakon, padlásablakon jársz keresztül-kasul, s a szegény Nyavigát páholtatod el magad helyett; de most ki nem mégy innen, a míg meg nem fogadod, hogy a hugomra nem veted többet a szemedet.

– Nem értettem; kérem alássan.

– Addig innen el nem mégy, a míg Veronkáról végképen ünnepélyesen le nem mondasz.

– Hát akkor kivánok nyugodalmas jó éjszakát. Majd lefekszem ide a tűzhelyre s reggel megizenem a dárdásnak, hogy hozza ide az ebédemet. Szivesen itt maradok én akár itéletnapig.

– Ember! Homuncule! Még annyira viszesz, hogy káromkodni fogok.

S már morzsolta a nagytiszteletű úr a fogai között a rettentő átokformulát a prosodiából.

«Sic dropax, anthrax, corax, cum smilace climax!» (A mi oly irtóztató káromkodás, hogy lefordítani nem is lehet.)

A nagy lármára azonban előjött a szobából a nagytiszteletű asszony.

– No, az Istenért! Mi történt?

– – Mi történt? Rivallt rá a felbőszített férj, odatartva eléje a nyakánál fogva összeszorított corpus delictit. Kié ez a köpönyeg? asszony!

– Ez a köpönyeg? Hát Nyavigáé. Ki az ördög viselne már ilyen hétgallérú köpönyeget más?

– Akkor bizonyosan ellopta tőle valaki.

– Az a valaki úgy látszik, hogy te vagy. Mert nálad van.

– Ne beszélj! Ne konfundálj még jobban! úgy is fenékkel felfordultan áll a világ az agyamban.

– Úgy látszik ám.

– Hát te még is itt állsz? rivallt a nagytiszteletű úr Dallosra.

– Hiszen azt tetszett mondani, hogy addig el ne menjek, míg Veronka kisasszonyról le nem mondok. Én marasztalásnak vettem.

– Nem azt mondtam! Azt mondtam, hogy mondj le róla s aztán vigyen a garabonczás.

– De ugyan, nagytiszteletű uram, miért haragszik én rám olyan nagyon?

– Ha tudni akarod, hát pro primo azért, mert iszol.

– Ha szomjazom.

– De bort iszol.

– Ha bort szomjazom.

– De sokat iszol.

– Ha sokat szomjazom.

– Sileas! – Pro secundo: mert éjjel kijársz a kollegiumból.

– Ha nem tudok aludni.

– Silentium! Pro tertio: Tarka ruhában jársz, a tógát nem viseled.

– Megbecsülöm, hogy ne szakadjon.

– Pro quarto: Mert pipázol.

– Csak fogfájás ellen teszem. A doktor narcoticumot præscribált.

– Pro quinto: Leányok után jársz.

– Csak egy után járok.

– No hát: ezeknek az összesége az, a miért én tégedet nem szeretlek és elvesztenélek egy kanál vízben.

Most aztán a nagytiszteletű asszony is beleszólt a perbe.

– Miért van tehát, hogy ugyanezen hibákat meg a te különösen pártfogolt kegyenczedben nem tudod észrevenni?

– Kicsodában?

– A szépséges Nyaviga úrban.

– Nem értek semmit. Az egészen más ember. Az nem iszik soha.

– Nem többet a soknál.

– Nem jár ki a kollegiumból éjszakára.

– Csak haza se megy éjszakára.

– Nem visel papagáj uniformist a szobájában.

– Hanem az utczán.

– Nem jár senki lánya után.

– Csak a felesége után.

– Most mindjárt káromkodni kezdek: «quadrupedante putrem strepitu quatit ungula campum!»

– Jaj, csak olyan csunyákat ne mondjon előttem!

– Hát te is az eszemet akarod elvesztetni velem? Vagytok-e még többen, a kik ellene tanubizonyságot tesznek?

A pinczeajtón türelmetlen dörömbözés hangzott s Nyaviga úr fojtott hangja.

– Ereszszenek ki! Hallja! Ki van itt? Ereszszen ki.

– Úgy látszik, hogy még többen is leszünk, monda gonoszkodva Dallos Ádi.

– Mi az itt? Ki az itt? A pinczében? Átkozott lunátikus! Megmondta! Gyere elő malefice!

A nagytiszteletű a botjával verte a pinczeajtót, Nyaviga úr meg alulról az öklével: a mi igen szép muzsika volt.

– Hát nyisd ki neki a pinczeajtót, mert bezártad! Figyelmezteté férjét Zsófi asszony.

– Vagy úgy? – Professor úr kinyitotta a zárt a pinczeajtón.

Arra a felemelkedő csapóajtóval együtt egy rémalak nyomult fel eléje a mélységből, a kinek kalap helyett egy üres hordó volt a fejére húzva.

– Quis hominum? Ki vagy ember? rivallt rá a professor úr, türelmetlenül kopogtatva botjával a furcsa fafövegre.

Arra a sajátságos látogató leemelé a fejéről a hordót, mint valami kalapot s köszönt vele:

– Alászolgája.

– Ah. Per Deos immortales! hőkölt vissza a professor úr. Ne izéljen Nyaviga úr. Mi lelte az urat?

– Semmi sem kérem; magyarázott Nyaviga úr engedetlen nyelvvel; csak egy kis máslást ittam.

– Domine bort ivott?

– Nem, kérem alássan: a máslás nem bor.

– Hogy jött domine ebbe a hordóba?

– Nem tudom, kérem alássan. Úgy tetszik, mintha én volnék ama Diogenes.

– A lunátikus tudta, hogy itt van s ő maga nem tudja, hogy hol van! Nyaviga úr! Ismer az úr engemet?

– Oh igen is: nagyon örülök, hogy van szerencsém szegény házamnál.

– Legyen esze az úrnak! Ez nem az úr háza!

– Nem-e? Hát akkor senkié sem! Akkor vad ház!

– Nyaviga úr! Az úr részeg! – Nem. Az úr nem részeg; meg van mérgezve. Intoxicálva alcohollal! Valaki megétette, sőt megitatta, hogy félrebeszéljen. Ismerjen rám! Én vagyok a professor! ez meg itt a feleségem.

– Úgy? Maga a professor, a kit én meg akarok gyilkolni; a meg a felesége, a kit el akarok rabolni.

– Jupiter bicornis Ammon! Ez az ember megbolondult.

– Csak megrészegedett. Igazítá ki Zsófi asszony.

– Igazán? monda a prefessor úr, haragját lecsillapítva. No úgy fektessétek le szegényt: hadd aludja ki a krapuláját. Az emberi gyarlóságok iránt elnézőknek kell lennünk. Errare humanum est. Nihil humani a me alienum puto.

– S ilyen embernek akarod te a mi Veronkánkat adni?

– Oh az nem tesz semmit. Az ilyen dolgon minden embernek át kell egyszer esni. Mentül elébb, annál jobb. Én is voltam… vagy mit mondok: – lehettem volna. Azért türelmesnek kell lenni mások iránt. Úgy. Édes Nyaviga úr. Csak ide tessék a hárságyra. Így ni. Tegyek egy vánkost a feje alá? Be ne keverjük ezt a szép tarka ruhát.

Nyaviga urat csakugyan lehúzta a feje a hárságyra.

– Itt a köpönyegje. Takarózzék be vele. Ezt is a lunátikus ejtette le.

– Vigyék el innen azt a dézsát! mormogá Nyaviga úr; a «lunátikus» szóról az jutván eszébe, nehogy talántán megint egy dézsa vizet állítsanak holdkóros csapdául az ágya elé, mint a minap.

– Azért Veronka mégis az ő felesége lesz! végzé a nagytiszteletű úr, nagyot toppantva a lábával és a nádpálczával nyomatékul.

– Hát fogadjunk, hogy nem lesz; ungorkodék Dallos Ádi.

– Nem hallgatsz? Az lesz, ha mondom. Megeszlek, ha még egyet szólsz!

– Hát már most mért haragszik rám professor úr? Hiszen nem csak én iszom bort; (csakhogy én győzöm), nem csak én éjszakázom a kollegiumon kívül; (pedig bizony sehova sem jártam, mint ide, az alá az ablak alá). Tarka ruhája is van másnak is: s még is amazt akarja boldoggá tenni?

– Miért? Hát azért. Mert! Semmi gondja rá kendnek.

(Már mikor «kend»-nek nevezett valakit, akkor nagyon haragudott.)

Zsófi asszony pedig kezdett sírva fakadni.

– Annak az embernek, a ki engem így meggyalázott, akarod te Veronkát adni?

– Épen azért, hogy többet meg ne gyalázzon. Ha magának lesz felesége, lesz vele baja elég, hogy nem ér rá a másé után járni. Similia similibus.

– Igen. Simia simiabus! Mit tudom én, hogy mit tesz az?

– Én pedíglen appellálok! monda hatalmaskodva Dallos Ádi.

– Te appellálsz? Hová appellálsz? Én vagyok itt biró, hóhér és pap egy személyben: elitéllek, felakasztlak, el is temetlek!

– Nem engem, professor úr.

– Nem téged? Hát ki szabadít meg téged? Ki parancsol még ennél a háznál?

– Hallgassa csak! Mi csoszog odakinn a folyosón? Csisz-csosz, csisz-csosz!

A rejtelmes csoszogás egyre közelebb jött: csisz-csosz, csisz-csosz.

Mindenki elnémult s várakozva tekintett a nyitott konyhaajtó felé, melyen besütött a tele holdvilág.

A holdfényben a megboldogult Tóbiássyné alakja jelent meg, halotti köntösben s felemelt mutatóújjával megfenyegeté a konyhában levőket. A másik kezével pedig Veronka leányát tartá magához ölelve.

– Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak Istene! ne hagyj el! rebegé megrémülve a professor úr.

– Jaj! a napamasszony lelke! sikolta Zsófi asszony, s a kötényét az arczára takarta, hogy ne lásson.

A rémalak pedig megszólalt sírbolti hangon.

«Emberek! Halandók! Visszajöttem hozzátok egy szóra. Ide hallgassatok rám. Ezt a leányt nem adjátok máshoz, mint Dallos Ádámhoz; vagy elviszem őt magammal. – Te vőm uram, add vissza azt a bibliát, úgy, a mint elvetted; mert különben harmadnapra meghalsz.»

– Jaj, már adom! Benne van minden!

«Te nagy hypocrita, Nyaviga, eltakarodj innen s többet be ne tedd a lábadat ezen a küszöbön!» folytatá kisérteties hangon a hazajáró lélek. «Te pedig Zsófi leányom, ne rettegj tőlem, hanem gyere közelebb hozzám: nagy dolgot mondok tenéked.»

Zsófi asszony reszketve engedelmeskedett a túlvilági parancsnak. Elment az ajtóig, nagy remegés közt.

Ott azután a maga természetes hangján szólalt meg a megdicsőült lélek:

– Hát azt mondom neked, hogy rakj tüzet és főzz vacsorát, mert két nap óta nem ettem.

Ez a fölfedezés, hogy a más világon nem adnak enni, egyszerre megfordítá az egész kedélyállapotot. Zsófi asszony sikoltva borult napaasszonya nyakába, s össze-vissza csókolta, a hol érte; Harangi úr szaladt a bibliáért, s nagyon szeliden kinálta meg vele; hogy ő csak biztosság kedvéért vette magához; Dallos Ádi sietett neki kezet csókolni s tévedésből a Veronka kezét csókolta meg; még a Böske is előmászott a sutból, s a mint szemét két ököllel életre dörzsölve, megpillantá a feltámadottat, rohant a csehpampuska-sütőhöz s elkezdte azt hamuval dörzsölni: az jutott eszébe, hogy a nagytiszteletű asszony a halála előtti napon épen azért bubolta meg, hogy a csehpampuska-sütő piszkos volt.

A feltámadottat aztán bevezették nagy örömmel; a Manczi néni is előkerült s megkisérté érthetővé tenni a Harangi-család előtt a történteket; azonban nagy hamar kivette a szájából a szót a megdicsőült, s többet vissza se adta neki; hanem elmondta maga a vele és körülötte történteket, bebizonyítva, hogy a nyelve tökéletesen életre tért; a mikre Harangi professor úr fejcsóválva mondá: hogy mind ez logice ugyan lehetetlen, de physice úgy látszik, hogy mégis lehetséges. Meg nem fogható; de kézzel fogható.

Egyszer aztán kinyilt az első szoba ajtaja, s ott állt Tóbiássy úr a porköpönyegben, a mit hálókabátnak használt.

– Meddig fog még ez a nagy lárma tartani idekívül?

Már az igaz, hogy mikor három asszony egyszerre beszél: az valami.

Mindenki sietett neki mondani egyszerre, hogy ime jőjjön és csodálkozzék: eltemetettnek hitt felesége feltámadott és hazajött.

– Ez physice lehetséges; de azért logice nem következik belőle, hogy engem is fellármazzanak, mikor alszom.

– Hát te nem is örülsz, hogy feltámadtam?

– Jó, hogy siettél vele; mert ha késel, még megházasodom.

– Hát meg sem csókolsz?

– Nem szoktam a konyhában csókolódni.

Azzal visszahuzta a fejét a szobába s betette maga után az ajtót, nem bánva akármit adnak is enni a szegény más világról hazatértnek.

– Jaj, édes napamasszony, monda Zsófi asszony; de örülök, hogy hiába sirtam.

– Hallják! menjenek már a pokolba, hadd aluszom!

Ez a goromba szó Nyaviga úrtól jött onnan a hárságyról.

Ezt aztán Harangi professor úr nagyon megrestelte.

– Cape lectisternium! kiálta oda Dallosnak. Annak se kellett kétszer mondani. Megkapták ketten kétfelől a hársnyoszolyát s vendégestül együtt úgy kitették az udvarra, hogy a lába sem érte a földet.

No már most csakugyan Dallos Ádié maradt a világ.

– No fiam, Ádi, monda Tobiássyné asszony; már most ha egy esztendeig jól viseled magadat, semmi szavam ellene, hogy Veronkát elvehesd.

– Nem lehetne annak az esztendőnek felét Veronkára átruházni? alkudozék Ádi, a mibe Veronka is beleegyezett volna.

– Nem, gyermekim. A gyász esztendőt ki kell töltenetek.

– Meg a törkölyösi próbaesztendőt. Tevé hozzá Harangi professor úr. A míg a törkölyösiek a rectoriát állandosítják: a mit meg kell érdemelni.

– Meg lesz érdemelve! ütötte mellét Ádi.

– Már most csak azt szeretném tudni, hogy ki volt az a lunátikus? scrupulosuskodék a professor úr. Mert ha physikai szempontból veszem a dolgot, a ki első bassista, az discantot nem énekelhet; a ki itt az én kapum előtt ácsorog, az a kollegium tetején ugyanakkor nem sétálhat, akkor nem te voltál a lunátikus. De ha logikai szempontból veszem a dolgot, a ki a biblia történetét megénekelte, az nem lehetett más, mint a ki azt napamasszonytól meghallotta, s a ki a Nyaviga casusát megénekelte, az nem lehetett más, mint a ki őt idehozta: akkor mégis te voltál a lunátikus.

– Akárki volt, akármi volt, biztosítá Dallos Ádi; mán túl nem lesz Debreczenben lunátikus.

– Aztán te se járj ide többet a padlásablakon keresztül. S azzal temessük el az egész lunátikus historiát.

El is temették egy kis jó friss vacsorával, mely különösen a szegény megboldogult léleknek nagyon jól esett.

Azzal mindenki meg levén elégedve, kiki nyugalomra tére.

Tóbiássyné asszonyság is megtért a maga jogos birodalmába.

Mi előtt azonban hitvesi nyoszolyájába le tenné vala fejét, a másik társnyoszolyából felemelé a magáét a nagytiszteletű élettárs ez üdvözlő szóval:

– Lelkem! A temetési költségeket, minthogy hiába tétettek, aztán nekem meg fogod téríteni.

– De majd beszéljünk holnap az almamuskátlik történetéről: felelt neki Jutka asszony.

Erre aztán hirtelen fejére rántá a dunnát a nagytiszteletű úr s dehogy szólt többet.

ÉSZAK HONÁBÓL

MUSZKA RAJZOK

AMIRANI.

Tizezer rubel volt az ára Amiraninak, a mit valósággal lefizetett érte a szukumkalei bazárban ő kegyelmessége, Nozdrominoff Sergievics Alexei; s azt az árt testvérek között is megérte. S akárki megtekintette légyen, azt meg kellett vallania, hogy nem volt értékén túl fizetve, – ha szakértő volt.

Amirani azonban nem volt valami telivér arabs versenyparipa, hanem igen is a legszebb telivér georgiai rabnő, a minővel csak valaha a szukumkalei leánybörzén hausse-ra speculáltak.

De a szakértő nem csak a külszín után itél; mert hiszen a milyen különbség van ló és ló között, olyan van leány és leány között is. Még a formás ábrázat, a sűrű tömött haj, a deli termet nem teszi meg; hasonlatost két három ezer rubelért is lehet kapni, a ki csak erre néz. Amirani, a mellett, hogy nagyon szép volt, mindenféle tudományhoz értett, a mi csak a fehérnépet kellemessé teszi. Tudott énekelni, csábtánczot járni, mesélni, hizelkedni, s a mi a legfőbb dolog, tudott sütni, főzni, a hogy semmi hires szakács nem volt képes. A mióta őt megvette Nozdrominoff Sergievics Alexei, még egyszer olyan vastagra hizott, pedig azelőtt is elég kövér volt. – Különösen fölséges valami volt az az ital, a mit a szép rabnő destillált, s a mit a görögök ugy hínak, hogy «galacton papadon» (paptej), csakhogy ebből a paptejből nem jó egyszerre sokat inni, mert az ember könnyen a «papzsák»-ba juthat tőle.

Ennélfogva soha se is bánta meg Nozdrominoff, hogy Amiranit megvette, s dobroveliskovkai kastélyában olyan hatalmat adott neki, mintha ő lett volna ott az igazi urasszony.

Mert a sokszor említett főurnak a Bug és Dnyeper között volt a birtoka, iszonyú nagy terjedelmű föld, tele gulyával, ménessel, meg valami negyvenezer lélekkel, a kik az ő sajátjai voltak. Ott lakott ő mindig a jószágán és egész életében nem tett mást, csak vadászott.

Egyszer a szép Amirani azt kezdi észrevenni, hogy az ő urának nem izlik sem étel, sem ital. Hiába kinálja a drága jó galacton papadonnal; még csak hozzá se szagol; vadászni sem megy; hanem csak fekszik nagy búsan a medvebőrön és keserveseket sóhajt.

– Mi lelt, édes jó uram? kérdi tőle a szép Amirani; tán bizony valami bajod van? Nem iszol egy kis paptejet?

– Dehogy iszom én paptejet! Aztán hogy ne volna bajom, mikor az átkozott «pereczes legény», a ki most herczeg Mencsikoffnak hivatja magát, azt a bolondot álmodta, hogy ő idehozza a czárnőt erre a mi vidékünkre kéjutazásra; aztán csak ide ir rám egy levelet, hogy hirtelen csináltassak utakat a birtokomon keresztül, s aztán gondoskodjam mindenféle ünnepélyekről, hogy a czárnő jól mulassa magát; s aztán mindjárt el is rendeli, hogy miféle ünnepélyek legyenek azok. Legyen egy gazdasági kiállítás, egy operai előadás, meg egy rózsakirályné-ünnep. Megüt a guta! Hiszen utat még csak tudok csináltatni, ha neki állítok tizezer parasztot. Erdőm is van elég, hogy kész terebély fákkal végig ültessem alléenak az uj csinált utat. Ácsot is találok annyit, hogy szinházat, bazárt nagy hirtelen összeüttessek: de honnan a pokolból vegyem a belevalót?

– No csak ne epeszd magadat olyan nagyon, édes uram; mondá a szép Amirani; lássuk csak, minek kell hát megtörténni a czárnő tiszteletére? hát ha én tudnék rajta segíteni.

– Hát legelőször is kell egy gazdasági kiállítás. A czárnő nagyon szereti a majorságot. Be kell mutatni, milyen nagyszerű tehenészet van berendezve a Bug és Dnyeper között. Hát hiszen gulyám van elég, de én még soha se hallottam hirét, hogy a tehenet egyébre tartanák, mint hogy borjut neveljen s a mi turót a mi pásztoraink csinálnak, ha abba ő felsége belekóstol, soha többet erre a vidékre nem jön. Én magam Angliából hozatom a sajtot az asztalomra. Aztán még ez nem elég; hanem azt kivánja tőlem a «péklegény», hogy egy ügyes, csinos majorosnő álljon ő felsége elé s köszöntse fel őt az egész parasztság nevében s aztán ő felsége előtt süssön-főzzön nemzeti ételeket s azokból ő felségét hódolatteljesen kinálja meg. No már azt csakugyan szeretném látni. Hogy az én ancsáim közül melyik teszi azt meg, hogy ha hat ökörrel oda birom vontatni a czárnő elé, ott megálljon s az első szónál el ne nevesse magát, s aztán világgá ne szaladjon. Azt a stsilevest pedig, meg azt a málé-pogácsát, a mit az én ancsáim kotyvasztanak, dagasztanak, ugyan ne kivánja ő felsége megizlelni: ha csak szent fogadása nem tartja a kazani boldogságos szűznek penitenczia fejében.

– Ne busulj semmit, édes uram, mondá a szép Amirani; – bizd te ezt egészen én rám, majd berendezem én az egész majorságot, hogy azt gyönyörüség lesz látni, s aztán magam leszek benne a majorosnő. Felköszöntöm én a czárnőt igen szépen, s a mit én sütök-főzök a számára, tudom, hogy még a körmét is megnyalja utána.

Nozdrominoff Sergievics Alexei nagyot könnyebbült erre a biztatásra, s keble tágulása végett egyet eresztett a sziján.

– No de következik a nagyobb baj, folytatá tovább. Azt parancsolja a «zsemlyesütő», hogy én itt a czárnő tiszteletére operát, balletet rendezzek: hadd lássa, mily magas fokon állanak a Bug és Dnyeper között a művészi igények. Teringettét is: az én muzsikjaim még nem vitték tovább a zenészetet a dudánál, a balletet pedig a medvetánczoltatásnál: lehetetlen, hogy ezekben ő felsége teljes megelégedését találja. Összeszedetem a kántorokat, hogy tanuljanak be valami éneket; a khorus csak kikerül, kiválogatom a leányok közül a tenyeres-talpasokat, azok majd megtanulnak tán féllábon állni s meglesz a ballet-corps; de hol veszek hozzájuk primadonnát, meg ballerina assolutát?

– Hát nem vagyok-e én itten? szólt mosolyogva a szép Amirani. Nem tudok én énekelni és tánczolni?

– A már igaz, mond Alexei Sergievics; csakhogy te már másra ajánlkoztál. Azt mondtad, hogy majorosnőnek állasz be.

– No az lesz az egyik nap. Másnap már nem lesz a majorosnőre szükség; akkor fölveszem az énekesnői, meg a tánczosnői jelmezt, s meglátod, hogy kiteszek magamért.

– De hátha a czárnő rád ismer?

– Csak bizd te azt rám, édes uram, az én mesterségem az, s meglátod, hogy nem sülök bele. Tudom én, hogy hogyan kell valakit elbolonditani!

– Azt tapasztalom! – sóhajta Sergievics Alexei; – hanem csak megnyugodott a biztatásban s még egyet eresztett a sziján. Gondold meg azonban, hogy a czárnő kiséretében nagyszámú udvaronczok is jönnek, a kik különösen a komédiásnők irányában rendkivül szemtelenek és tolakodók.

– Ne félts te engem! Száz udvaroncztól sem ijedek én meg… Olyan leszek, mint egy ördög.

– No azt elhiszem. Hanem hát most jön a legkeményebb dió! Ez a kalácsvesztegető legény, a kit most Mencsikoff herczegnek titulálnak, végül azt követeli tőlem, hogy rendezzek egy népünnepélyt, a hol a környékbeli legszebb és legerényesebb hajadon, mint rózsakirálynő megkoronáztassék. Soha sem hallottam ilyen bolondot! Hiszen a mely hajadont én már ismerek, az már nem lehet erényes; a melyeket pedig nem ismerek, azokról hogy tudom, hogy ki milyen erényes? Hol vegyek én a czárnőnek rózsakirálynőt?

– Kisegítelek én, – mondá a szép Amirani; – leszek én rózsakirálynő.

Nozdrominoff elbámulva kiálta fel:

– Te! Az erény mintaképe! Az ártatlanság bálványa! Egyik nap ördög, a másik nap angyal! Este komédiásnő, reggel rózsakirálynő? De ha megtudja a czárnő, hogy igy bolonddá tettük, lehuzatja a bőrömet.

– Ne félj semmit, Sergievics Alexei. Asszonyi tudomány ez, s én értek hozzá.

A legelső feladat volt tehát a czárnő tiszteletére egy új várost építeni a sivatag közepén. Elég idő volt rá hagyva, hat egész hónap. Az alatt csak létre lehet hozni, orosz akarat mellett, egy derék nagy várost, tágas, egyenes utczákkal, a piaczán emeletes épületekkel. Fa és kő volt hozzá elég; ember pedig, a ki robotba dolgozzék, még elegebb. Az új várost elnevezték Vozneszenszknek. Lakosa is lett a városnak elég. Nozdrominoff birtokaiból összehajtották a jobbágyokat a városba, beköltöztették az új házakba lakóknak; a kinek a háza fölé kiakasztották a szabóczimert, az szabó lett, a kit megtettek csizmadiának, annak ahhoz a mesterséghez kellett értenie.

Paloták is emelkedtek az új városban. Egy az operai előadásra, egy a mindenható miniszternek, egy pedig a czárnő számára.

Nozdrominoffnak tudtára volt adva, hogy a czárnő azt szereti, ha a palotája körül kert van: angol kert, terepély fákkal; legkedvesebb fái a platánok, aztán meg a bignoniák és pavlovniák, a miket ez égalj alatt télire tetőtül-törzsig be szoktak kötözni pokróczczal, annak tetejébe zsupköteg jön; a töveiket pedig vastag trágyaborítékkal szokták őrizni a megfagyástól. A czárnő igen kellemesen érezné magát meglepetve, ha egy ilyen parkot találna a palotája körül, melyben három napot szándékozik eltölteni.

Hisz ez legkevesebb! Volt Nozdrominoff urnak egy édes testvére, a ki azt a bolondságot követte el, hogy a lengyel forradalom alkalmával több lengyel menekültnek vendégszerető szállást nyitott a kastélyában. Ezért azután őt magát is száműzte az orosz kormány s a birtokai kezelését a bátyjára bizta. A száműzöttnek volt egy gyönyörü parkja, mely csupa platán, pavlovnia és bignonia-fákból állt; azt ő nagy gonddal ápoltatta: az volt a legnagyobb gyönyörűsége. A bátya neki állított egy pár ezer embert a testvére parkjának, kiásatta nyár derekán a pompás virágtermő fákat s szekérháton elhordatta az új városba, Vozneszenszkbe, s ott a czári palota körül elültette, éjjel-nappal öntöztetve a töveiket, hogy üdén maradjanak, a mig a czárnő megérkezik.

Azután az egész környékből felhajtatták a gulyákat, kiszemelték közülök a legszebb teheneket s azokkal megtöltötték a város körül elszórtan épült majorságokat. A nép közül pedig kiválogatták a legszebb leányokat s azokat beállították majorosnőknek. Amirani volt valamennyinek a betanító mesternője.

A mely leánynak kicsiny lábai voltak, azt megtartotta Amirani tánczosnőnek, s a melyiknek szép hangja volt, az énekesnő lett. Betanultak szépen mindent.

Még pedig a vadparasztok, a kiket a pusztáról hoztak be, sokkal jobban betanulták a maguk szerepeit, mint Nozdrominoff Sergievics a magáét; mert ő, a kinek a czárnőt kellett fogadni az új város kapujánál s ott egy nagy ezüst tálczán sót, kenyeret és egy billikom bort adni át a felségnek: elfelejtette, hogy állványon áll, nagyot lépett, elbukott, megharapta a nyelvét, elejtette a tálczát, végig öntötte a veres borral a czárnő fehér ruháját, s azután akkor, a mint a miniszterrel egyszerre kapott a földreesett billikom után, összeütötte vele a homlokát s erre a helyett, hogy a czárnőnek szóló üdvözlethez kezdett volna, azt mondta a miniszternek, hogy «ördög bujjék az apád lelkébe, te nagy ló!»

Szerencséjére ott állt a háta mögött Amirani, a ki nagy hirtelen felvette, a mit ő elejtett, még a beszédet is s azt a saját magáéval összerakva, olyan kellemes módon prezentálta a czárnőnek, hogy azt egészen kiengesztelé. A czárnő csak a leöntött fehér ruhájáért látszott még kedvetlennek lenni. Amirani ezt észrevette, s minthogy ő is, valamint a vele jött majoros leányok mind tiszta fehérbe voltak öltözve, fogott egy kupa vörös bort s azzal mind a saját öltözetét, mind a társnőiét ugyanazon az oldalon, a hol a czárnő ruhája foltot kapott, végig önté, úgy hogy egyszerre divattá vált Vozneszenszk városában a szerencsétlenségből támadt veresbor-folt a ruhán, a mi ő felségének annyira megtetszett, hogy a szép Amiraninak megcsippenté érte az orczáját.

Ugyanezt a kitüntetést a miniszter is ismételé, a mit egyébiránt Sergievics elengedett volna.

Sergievics számára ekképen már biztosítva volt a Szent-Anna-rend negyedik osztályú keresztje.

Amirani aztán körülvezette a czárnőt az egész udvari kisérettel együtt a pompás majorságokon, melyek e tartomány gazdagságát és kulturáját hirdetik; megkóstoltatta ő felségével a frissen fejt tejet s a tiszteletére készült sajtot (a mit, köztünk mondva, Svájczból hozattak), s oly okosan beszélt, mintha teljes életében mindig a tehenek között forgott volna.

Ő felsége meggyőződhetett saját szemeivel, hogy tudósai egy cseppet sem hazudnak, a mikor azt állítják, hogy Dél-Oroszország kultura tekintetében messze előtte van Normandiának.

– S kinek a birtokához tartozik ez a gyönyörü telepítvény? kérdezé a czárnő elragadtatva a látottak által.

Sergievicsnek már a nyelvén volt a dicsekedés, hogy «ez biz az enyim!» Szerencséjére Amirani gyors esze és még gyorsabb nyelve megelőzte.

– Ez fölséged saját birtokában fekszik. Vozneszenszk korona-uradalom, melynek az én uram Nozdrominoff Sergievics Alexei a kormányzója.

Ez már nagyobb dicsekedés volt.

Egy kormányzó, a ki a czárnő számára igy gazdálkodik! A ki a korona javait ilyen karban tartja, ritka madár Oroszországban.

De már a Szent-Anna-rend harmadik osztályú keresztjére is lehetett igényt tartani!

Ez a nap aztán katonai paradéval telt el.

A második napon következett ismét egy nagyszerű katonai parádé, mely alkalommal tisztek és közlegénység egyhangulag fejezék ki megelégedésüket a Vozneszenszk városában élvezett pompás ellátással.

Este szini előadás volt. A szép Amirani ezuttal tündérkisasszonynak volt öltözve s gyönyörü énekével ragadta el a válogatott közönséget, melynek tapsaitól csak ugy rengett a pompás vozneszenszki operaház. Az opera végén ballet jött. Amirani, mint ballerina assoluta tánczolt a ballet-corps élén. Az operában olasz neve volt és fekete haja, a balletben angol neve és szőke haja.

A czárnő azt kérdezte, hogy rendes «staggione» van-e Vozneszenszkben? A mire Sergievics elég arczátlan volt azt mondani, hogy «ühüm». A miniszter hozzátette a magyarázatot:

– A tömérdek ide csoportosuló idegen kedveért kell azt tartani, Vozneszenszknek iszonyú nagy export kereskedése van.

Csak az az egy nem tetszett Sergievicsnek, hogy a szini előadás után egész reggelig nem jutott hozzá, hogy Amiranit meglássa. Egyrészt azért, mert az a magas szerencse jutott ő neki magának, hogy azon az éjszakán ő felségével játszhatott l’hombret, melyen, nem értvén hozzá, tömérdek pénzt volt alkalma hódolatteljesen elveszíthetni; de másrészt meg azért, hogy Amirani, – ezuttal már a negyedik átöltözésben, – a díszes udvari társaság mulattatásával volt elfoglalva.

Feltette magában Alexei, hogy ha holnap reggel hazakerül Amirani, megveri.

Ezt azonban a programm miatt nem hajthatá végre, mert harmadnapra volt tervezve a népünnepély s azon Amiraninak mint az erény példányképének kellett szerepelni, a ki az egész vidék leányainak egyhangú kijelentése folytán mint a rózsakoszorura legérdemesebb ártatlan hajadon fog a czárnő szine előtt megkoronáztatni. Mely szerepét ismét a legnagyobb remekléssel hajtotta végre és soha belőle ki nem esett. Úgy tudott szégyenkedni, szerénykedni, elpirulni, sirva fakadni és arczát társnői keblére elrejtegetni, hogy senki az udvarból még csak annyit sem mondott rá, hogy «én már ezt az arczot mintha láttam volna valahol».

Maga Sergievics is kezdett kételkedni benne, hogy vajjon csakugyan az ő rabnője-e az, a kit tizezer rubelen vett a szukumkalei vásáron?

A czárnő meg volt hatva a rózsakirálynő szende ártatlansága által. Meg akarta őt jutalmazni és kitüntetni. Előhivatta a legderekabb testőrét, s azt mondá Amiraninak:

– Ime ezt te neked vőlegényül adom. Kiházasitásodról gondoskodom. S ezentul is ki fog reád terjedni kegyelmem!

Sergievicsnek már a torkán volt a kiáltás, hogy «hohó! nem oda Buda! Az az én rabszolganőm, a kit én vettem tizezer rubelen, a szukumkalei vásáron; – az nem ebfogra való!»

De Amirani titokban intett neki a szemével, hogy csak hallgasson; hát csak inkább nagyot nyögött s várta, hogy mi lesz hát ebből utoljára.

A mulatság tökéletessé tétele végett még Nozdrominoffnak magának kellett násznagyául előállni.

A czárnő pedig oly kegyes volt, hogy az ez ünnepélyt követő lakománál az ifjú testőr vőlegénynek és menyasszonynak juttatá azt a kitüntetést, hogy az asztal felett a főuri vendégeknek felszolgáljanak.

A miniszter úr odasugott a mellette ülő Nozdrominoffnak:

– Biztosítva van számodra a másodosztályú Szent-Anna-rend-kereszt.

– Köszönöm szépen, dörmögé magában Nozdrominoff, de elcsakliztátok a szép rabszolganőmet, Amiranit; szurok ragadjon a talpatok alá!

A czárnő pedig rendkivül kegyelmes volt az asztal felett Nozdrominoffhoz. Az kérdezte tőle:

– Hát a feleségedet mért nem hoztad ide magaddal, Nozdrominoff Sergievics Alexei?

No most mit mondjon erre az ember?

Megmondja az igazat, hogy «én nekem bizony nincsen, nem is volt feleségem soha; csak úgy szoktam egyet-egyet hazahozni a szukumkalei vásárból».

No ezzel bizonyosan megbántotta volna ő felségét, a ki a jó erkölcsökre igen sokat adott az alattvalóinál.

Ha tehát az igazmondással megsértené az alattvaló az ő uralkodónéját, akkor annak jobbágyi kötelessége hazudni.

Nozdrominoff azt hitte, hogy ő ehhez tud, s hogy az valami könnyü dolog. Pedig tudomány az.

Azt mondta ő felségének:

– Nem hozhattam el a feleségemet, mert nagyon beteges szegény, nem tudta volna kiállani a kocsirázást a kastélyomtól idáig.

– Ah, tehát beteges a feleséged? Mi a baja?

Nozdrominoff gondolkozott, hogy mit mondjon? Nem messze terjedt az orvosi tudománya. Valami ragadós betegséget nem mondhat, mert azzal megijeszti a czárnőt.

– Magam se tudom biz én. Csak úgy gornyadozik mindig.

– Ah, az bizonyosan nervosa lesz.

– Igen is az, felséges asszonyom.

– De hisz elhozathattad volna őt egy jó ruganyos, salugáderes hintóban, bundák közé jól bepakolva. Miért nem tetted?

– Maga sem akart jönni szegény; mivelhogy, megvallva az igazat: nem tud más nyelven, csak németül.

(Gondolta magában, ha már hazudik az ember, hát legyen az szarvas!)

– Ah, hisz az nagyon derék! szólt a czárnő, hát nem tudod, hogy én is német születésű vagyok?

Hát biz azt Nozdrominoff nem tudta.

– No már most Nozdrominoff Sergievics Alexei ezt tudva, azt mondom, hogy én fogom meglátogatni a te feleségedet a te kastélyodban. Ebéd után mindjárt indulok.

No szegény Nozdrominoffnak még csak erre a dicsőségre volt szüksége! Hogy a czárnő az ő kastélyát meglátogassa s a feleségét előkérje, – mikor nincs!

Ettől a percztől se étele, se itala nem volt, pedig a bájos rózsakirálynő eleget kinálta mindenféle jókkal.

– Dejszen jól laktam én már!

A szép Amirani odasugta a fülébe:

– Ne félj semmit, Alexei!

– Könnyen beszélsz te, mert te már férjhez mentél; de hogy házasodom én meg sebes kutyafuttában?

A czárnő pedig egészen komolyan vette a dolgot, s ebédután rendeletet adott, hogy az egész udvari kiséret induljon el vele együtt Nozdrominoff Sergievics Alexei látogatására.

Nozdrominoff most aztán nem tudta már, hogy melyik szenthez imádkozzék, hogy törjön ki valakinek a nyaka ebben az útban, nem bánja, ha a saját magáé lesz is az.

Az pedig megtörténhetett volna minden mennyei segítség nélkül is, mert Nozdrominoff ősi kastélya nem esvén az előre kicsinált legmagasabb útvonalba, az odáig vezető út csak olyan volt, a milyennek az ökrös szekerek megteremtették. Úgy, hogy a miniszter, a ki egy kocsiban utazott Nozdrominoffal, nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:

– Ej ej, Nozdrominoff Sergievics Alexei, te ezekért a rossz útakért iszonyú nagy orrot fogsz kapni ő felségétől.

Az pedig nagyot sóhajtott s gondolta magában:

– Hej nem azon aggódom én, a mit az ábrázatom elejére fogok kapni! Hanem mi lesz még akkor, ha majd nem tudom előadni a feleségemet?

Csak legalább egy félórával hamarább előre mehetett volna, hogy ott hirtelen egyik rabnőjét felöltöztethette volna halottnak, hogy úgy feküdt volna a koporsóban kiterítve, mikor a czárnő megérkezik. Ez lett volna az egyedüli menekülés. De hát a czárnő nem eresztette őt előre, azt mondta, a hol asszony van a háznál, az tud az ellátásról gondoskodni. – A császári fullajtárok előtte nyargaltak, utánuk vágtatott nyolcz lóval a czárnő hintaja s csak azután következett Nozdrominoffé.

Az a kivánsága sem teljesedett, hogy bárcsak elnyelné a kastélyát a föld, mielőtt odaérnének. Tehette volna ugyan, mert elég lágy volt; de csak még sem tette. A kastély egyre közelebb jött, már látszott a kapu is; már hallatszott a lánczrakötött medvék bömbölése az udvaron; már kitünt a nagy boltozatos korridor, melyről tágas lépcsőzet vezetett le az udvarra. S ime mit látnak Nozdrominoff szemei? A korridor tornáczában nagy asszonycsoport van összegyülekezve s annak a környezetében járul elé egy halvány, roskatag nőalak, pompás ó-német divatú öltözetben, haja egészen eltakarva az à la Boleyn Anna gyöngyös főkötő alá; a hölgy csak egy társalgónőjének vállára támaszkodva képes a lépcsőkön alászállani s egész alakja olyan reszketeg, hogy csak egy szellőre vár, mely azt elfujja.

Ilyen alakot hazudott ő épen a czárnőnek!

De hát hogyan lesz a hazugságból valóság? Ez megfoghatatlan.

Arra már volt eset Oroszországban (talán még másutt is), hogy az ember azt hazudja valamiről, hogy van, aztán nincs; de hogy valamire azt hazudják, hogy van, aztán valósággal meg is legyen, ez a legelső eset.

Ugyan ki lehet ez a dáma? Hogy kerül ez ide? Melyik szent könyörült az ő árva fején, hogy ezt ide küldje?

A bágyatag hölgy, a mint a hintóból leszálló czárnő elé ért, elfogultan rogyott térdeire s megcsókolta ruhája szegélyét s e szót rebegé: «Willkommen!»

Erre a czárnő lehajolt hozzá s kegyteljesen megcsókolá homlokát és kezeit nyujtá neki, hogy felemelje.

E rendkivüli kegy annyira meghatotta az ideggyönge hölgyet, hogy szemei elfordultak pilláik alá, ajkai szétnyiltak, karjai leestek az oldalára s elájult. Hölgyeinek karjai fogták fel.

Ilyen az igazi előkelő úrhölgy, a ki magas nevelésű és német születésű.

A czárnő készséggel járult az elalélt úrnő életrehozásához, a mi azonban nehezen akart sikerülni. – Az ájulás a makacsabbak közé tartozott.

– Hozzátok a flaçonomat! kiáltá a czárnő.

Nem találták.

A miniszter dühösen kiáltott a komornyikokra:

«Den Flaschen!»

Erre felnyitá szempilláit az alélt hölgy s halkan rebegé:

«Die Flasche!»

A grammatikai hiba csodát mivelt: felélesztette.

A czárnő el volt ragadtatva e jelenet által.

Nozdrominoff pedig csak állt ott, mint egy hájbálvány s tátotta a száját.

– No hát, nem mégy oda megcsókolni a feleségedet? szól a czárnő, oldalba taszítva a főurat lovagostora gombjával.

Alexei kétfelé törülte a bajuszát s neki fogott, hogy egy teleszájú férfi-csókot czuppantson a felesége arczára.

Az azonban félre fordítá a fejét előle ez ölelkezés alatt s odasugott neki:

– Le ne csókold az arczomról a fehér festéket!

– Mi az ördög! Te vagy az Amirani? Hát megszöktél a vőlegényedtől?

– Fogd be a század, mamlasz!

Nozdrominoff bámulva szemlélte, hogy tudja Amirani az előkelő házi asszonyt adni. Az affectantiában a nonplusultrát mivelte s kényeskedésével rövid időn megfájdította valamennyi udvarhölgynek a fejét.

Estebédet olyan németet adott az egész társaságnak, hogy attól minden igaz orosz gyomor felháborodott, egyedül a czárnő volt kellemesen meglepve általa. Régi kedvencz «Leibspeisaival» találkozott valahára s ez őt nagyon elérzékenyítette.

Végkép elnyerte azonban kegyei legmagasabb fokát, a midőn vacsora után a sentimentális német úr asszony előhozatta a hárfáját, ezt a kedvencz hangszerét a czárnőnek s annak melancholicus hangjai mellett elénekelt előtte egy románczot, a mi mellett német diákok és kisasszonyok keseregtek valaha.

Ő felsége könyezett.

Ő maga volt elég kegyes tolmácsolni a gyenge compactiójú úrhölgynek, hogy távozzék el hálószobájába s parancsot adott, hogy senki ne háborgassa őt nyugalmában.

Ez a parancsolat Alexeinek is szólt.

Ő pedig nagyon szeretett volna már négyszem között találkozni a szép Amiranival, s megtudni tőle, hogy mi módon szabadult meg a férjhezmenetel dicsőségétől?

Azonban ott kellett maradnia és teljesíteni a háziúri kötelességeit s elfogadni a magasztalásokat, a mikkel magas miveltségű feleségét elhalmozták.

Csak másnap reggel, mikor már az asszonyság toilettejét elvégezte, engedtetett meg neki, hogy felesége szobájába beléphessen.

– No te, átkozott boszorkány! monda Amiraninak, mikor látta, hogy egyedül vannak. Ezt már ugyan fainul adtad; enném a zúzádat. Hát már most ide hallgass. Azt mondta a miniszter, hogy ő felségének annyira megnyertem a kegyeit a tapasztaltak által, hogy kérhetek tőle akármit, nem tagadja meg. Már most csak az a kérdés hát, hogy mit kérjek. Minthogy pedig ezt a nagy dicsőséget egyedül te neked köszönhetem, annálfogva te rád bizom, hogy válaszsz. Mit kérjek? A Nyefszki Sándor gyémántokkal kirakott első osztályú érdemkeresztjét-e, vagy pedig a száműzött testvéremnek a megkegyelmeztetését? Mit választasz?

– Én azt választom, szólt a szép Amirani, hogy kérjed a testvéred megkegyelmeztetését.

– No hát akkor az Alexander Nyefszki gyémántos érdemkeresztjét fogom kérni.

Nozdrominoff Sergievics Alexei meg is kapta, a mit kivánt, a gyémántokkal kirakott Alexander Nyefszki-rendet.

– Látod, mondá neki Amirani; ha a testvéred megkegyelmeztetését kérted volna, azért senki se irigykednék rád; azt mondanák, ha karonfogva látnának vele sétálni: «ej de nagy bolond volt ez a Sergievics Alexei, hogy nem tudott okosabbat kérni a czárnőtől, mikor jókedvében találta, mint hogy egy osztozó és veszekedő társat hazakerítsen magának! Bárcsak jól megdöngetné az öcscse! hanem ha te egyszer azt a te gyémántos érdemrendedet fel mered tenni a kabátodra s így jelensz meg a többi bojárok között, azért egyszerre valamennyi irigy lesz reád, s menten sietnek elárulni a czárnő előtt, hogy őt milyen rútul megcsaltad. S akkor aztán majd meglátod, hogy mit kapsz?

– De hát erről én már mit tehetek?

– Hiszen, hogy a vozneszenszki ünnepélyekkel hogyan szedted rá ő felségét és udvarát, a miatt ne fájjon neked a te fejed: az a miniszter ötlete volt, te csak a kivitelben remekeltél; azért senki sem fog kérdőre vonni. Hanem hogy idehaza a feleség-bemutatással hogy hintettél port a czárnő szemébe, ez már a saját hazugságod volt: ezt magad találtad ki; ezért ha kisül, meglakolsz!

– Hát mit tegyek?

– Hát most én mondok neked két dolgot, a mik között választhatsz. Az egyik az, hogy a gyémántos érdemrendet elteszed a fiókod mélységes fenekére, hallgatsz felőle, mint a nagypénteki harang s nem teszed fel elébb, mint mikor temetni visznek.

– Ohó!

– Vagy pedig elveszesz engem rögtön feleségül.

– Hohó!

– Már egyik a kettő közül. A melyiket jobban megemésztheted. De valamelyiket, kincsem, be kell venned.

– De hiszen te neked már van urad s az majd lármát csap, ha nem mégy hozzá.

– Bedugod a száját, hogy ne lármázzon. Megteszed sztarosztnak a birtokodban.

– No ezt meg kell gondolnom.

– Hát gondold meg!

Mert bizony az nem tréfa dolog, hogy az ember a tulajdon rabnőjének, a kit vett a szukumkalei vásáron tizezer rubelen, most eladja saját magát – ingyen! De viszont az is valami emberi erőt felül muló feladat, hogy az embernek legyen egy elsőrendű gyémántokkal kirakott Nyefszki Sándor érdemrendje s azt ne viselhesse, csak sötétben, bezárt ajtóknál, mikor egyedül van, s viszont nagy sokadalmaknál minden ismerősét szánakozó képpel lássa maga elé kerülni: «Hát semmit se kaptál? Még csak egy hatodrendű Anna-fityegőt sem? Ez szörnyűség! Szegény Sergievics Alexei, oh de nehezen sajnállak!»

E felett Alexeinek elébb tanácsot kellett tartani. Volt neki két igazi jó barátja, a kik soha el nem hagyták, mindig együtt jártak vele; néha egy ágyon is háltak. Az egyik volt Rostopsin, a másik volt Benedictin; de nem a herczeg és nem a benczés barát, hanem becsületes szalmába kötött pálinkás butykosok. Ezekkel szokott ő tanácsot tartani.

Éjfélig Rostopsinnal értekezett, az annyira feldühítette, hogy fogta a gyémántos érdemrendet, bevágta az ágy alá s azzal leakasztotta a szegről a nogajkát, átment Amiranihoz s olyan sort vert neki a hátára vele, hogy azt még egy igazi nervosa is megsokalta volna.

Azután visszament a gondolkozó szobájába s értekezni kezdett Benedictinnel. Az pedig úgy elérzékenyíté és meglágyítá a szivét, hogy aztán csak előkaparta az ágy alól az érdemrendet, megtörülgette, megcsókolgatá; és aztán átment Amiranihoz s a korbácsütéseknek nyomait beragasztá ezer rubeles bankjegyekkel: «itt van a moringod, holnap hivatom a papot».

És másnap is ráemlékezett, a mit mondott, megesküdött szépen jobb kézre a szép Amiranival, feltűzte érdemrendét s aztán viselte mind a kettőt nagy büszkeséggel, s senki sem mondhatta, hogy érdemetlenül jutott hozzá.

Azt a bizonyos testőrt pedig megtette a birtokán sztarosztjává s aztán még igen hosszú életet élt, mint boldog, nagyszámú családapa.

Volt pedig a czárnő kiséretében egy nevezetes tudós és udvari poéta: Pallasz.

Együtt tette meg az utat uralkodónőjével a déli orosz tartományokba, s hazaérkezvén, addig meg sem pihent, míg meg nem irta a vozneszenszki nagy ünnepélyek történetét igen szép versekben, holott ragyogó színekkel örökíttetnek meg a szemmel látott jólét és gazdagság jelenetei. A költő előadását kiegészíték a rajzoló művészek, kik szintén saját szemléletük után gyönyörű képeket alkottak a főbb jelenetekről; Amirani alakja ott pompázott valamennyiben, mint fürge majorosnő, mint olasz énekesnő, mint angol tánczosnő, mint szende rózsakirálynő s mint finom, érzékeny úrhölgy. Költők és művészek versenyeztek egymással, hogy mindannyit megkülönböztessék. E magasztos ethnographico-national-oeconomisticus költeményt lefordították angolra, francziára, németre s a pompás illusztrátiókkal ellátva, megküldték minden európai udvarnak, minden fejedelmi és országos könyvtárnak és a nagyköveteknek. Ez a mű egész hadjárat volt a szellemi hódítás mezején. Egy példányt kapott belőle maga Amirani is.

Szerzőjét, Pallaszt, a tudóst, a czárnő legfényesebben megjutalmazá.

– Te tudtad legjobban megitélni Vozneszenszk becsét. Jutalmul neked ajándékozom azt. Tied legyen élted fogytáig a város, minden benne lakó jobbágyokkal, a körülvevő uradalmakkal s az azokon található majorságokkal és gulyákkal együtt. Tied legyen a kereskedelmi raktárak vámbevétele és a piaczi jövedék és a bérletösszeg, a mit az impressariók az operaszinháztól fizetnek. És a czímed legyen «Vozneszenszk kormányzója» és lakhelyed élethossziglan a czári palota Vozneszenszkben.

E tuláradó kegy terhei alatt roskadozva érkezett meg a megjutalmazott tudós másodszor is az «igéret földére».

De már az alatt bizony nagyon elrontották a tavaszi vízáradások a mult alkalommal hevenyészett útakat: úgy, hogy minden telegája összetörött odáig. Az utolsó állomáson még a jemsikje is megszökött; mert két nap óta nem kapott már enni s Pallasznak, a tudósnak, miután a telegát feldöntötte az árokba s az összetört, nem maradt más választása, mint kifogni az egyik lovat, felülni a szőrére s így baktatni be a rezidencziájába.

És aztán talált maga előtt egy várost, a miben nem lakik senki.

A házakon se ajtók, se ablakok, az utczák benőve fűvel, a piacz közepén mély pocséta, az üres házak ablakain kinéz a seprűlaboda, meg a keserű lapu. Egy-egy sort végig hosszában ledöntött a szél, mint a kártyavárat. Hát még a fényes nagy épületek. Az operaháznak leomlott a homlokzata s szépen belátni a szinpadára az utczáról. A nagy kereskedelmi bazárban a békák alkudoznak a verebekkel s a pompás czári palotáról, a mint a téli kemény fagy levedlesztette a márvány utánzatot, kisötétlenek a dísztelen vályog falak, gerendákkal összetákolva, s veszedelmes repedések félelmessé teszik a belépést.

És sehol egy emberi lélek, a kitől meg lehetne kérdezni, hogy hová lett a többi?

Pallasz végig járt valamennyi utczát, benézett a házakba, az udvarokba; azután felmászott a nagy fatoronyba a miben már nem voltak harangok, onnan nézett szét és onnan sem tudott se embert, se házi állatot felfedezni, a milyen messze csak elláthatott.

Emberek, barmok mind Sergievics Alexei tulajdonai voltak; s a bojár, miután Amirani egy szavára odaajándékozta a nagy darab földet a czárnőnek, a jobbágyot és a marhát jónak látta elhajtani onnan.

A palotájába visszatérő tudós a kulcsot benne találta a kapuban; tehát bezörgetés nélkül betérhetett. Embert ott sem talált, hanem a nagy lépcsőház közepén voltak lerakva nagy döbözök, deszkák és hordók, e felirattal: «Pallasznak, a tudósnak». Azok meg voltak töltve füstölt hússal és hallal, besózott turóval, kétszersülttel és pálinkával. Tehát valaki még is gondoskodott róla. Az a valaki Amirani volt. Megtudva a tudós fátumát, ki őt oly fényesen megörökíté, előre odaküldeté számára e szükséges czikkeket, hogy éhen ne veszszen; s volt rá gondja, hogy azok kellő időben kipótoltassanak, éjszaka lerakatván a palota kapuja elé; a honnan el nem hordhatták a farkasok. Mert ha az emberek nem, hát a farkasok igénybe vették a rezidencziát s az első éjjel mindjárt megették a tudósnak az egyetlen lovát. Pallasz ez időtől fogva ki nem mert mozdulni a czári palotából a farkasoktól féltében, hanem csak ott járt-kelt egyik nagy teremből a másikba, s nézegetett ki a nagy városra s időközben telefirkálta a falakat pasquilokkal. A mikről bizonyosan azt hitte, hogy azok dicsénekek a szép Amiranira. Azt állítják, hogy megőrült.