Mikor letérdepelt a vágótőke elé, azt sugá a hóhérnak:
– A dolmányom bélésébe van bevarrva egy arczkép, gyémántos foglalványban. Keresd meg, ha levágtál. A gyémántokat tartsd meg, az arczképet égesd el.
A hóhér úgy tett. Mit tudta, ki lehet az a szép asszony, a kit az ifju a szivén viselt arczképben. Az pedig Katalin volt, nem más.
Ez volt aztán már az az eset, a mikor a czár is ember és boszút áll.
Nem Moens lovag lenyakaztatásáról van szó: ez csak tréfa. Még az sem megemlíteni való, hogy Balks grófnőre a törvényszék kimondta a kancsukás büntetést, s ezt Nagy Péter saját kezeivel hajtá végre; mert ez még megtiszteltetés, s aztán a hetediknél már abbanhagyta! tehát ez még kegyelem; hanem szó van arról a boszúról, a mit a czár feleségén állt.
A kivégeztetés napján a czár berontott a czárnő szobájába. Egész arcza ki volt kelve a dühtől. Az egyik kezében volt egy buzogányos fejű nádbot, a másikban egy meztelen vadászkés. Nem szólt semmit; csak oda lépett vérben forgó szemekkel a czárnőhöz, s összecsikorgatta a fogait. Azután felrugott két karszéket. Akkor felemelte a vadászkést s markolatig döfte a czárnő – karszékének a támlányába. Aztán neki indult a szőnyegeket összehasogatni. A czárnő udvarhölgyei ijedtükben bujtak ágy alá, kanapé alá, kandallóba, hová? senki se mert egyet mukkanni. Utoljára egy hatalmas ütéssel olyat mért a buzogányával a czárnő feje, fölé hogy a mögötte levő velenczei tükröt ezer milliom darabra zúzta vele. A czárnő meg sem rezzent.
Erre azt mondta neki Nagy Péter:
– Látod, kezemnek egy ütése elég volt ezt a pompás tükröt összetörni.
Katalin nyugodtan felelt neki arra:
– De hát már most szebb lett-e a palotád az által, hogy legszebb ékességét összetörted?
Ekkor azt mondá neki Nagy Péter:
– Gyere velem!
Azzal levezette a czárnőt a hintajához s elvitte őt magával – a vesztőhelyre.
Ott volt egy bitófa felállítva, s annak a gerendájára volt kiszegezve a szép Moens lovag feje.
Nagy Péter megfogta Katalin kezét s odahurczolta őt a bitófa alá s kényszeríté arra a helyre állani, a hova még a szép lovag vére csepegett.
– Tekints oda! Ismered ezt az embert?
A czárnő arcza még most sem mozdult meg.
Hideg vérrel felelé:
– Sajnos, hogy a romlottság oly nagy az udvaronczok között.
A nagy czár tehetetlennek érzé magát egy asszonynyal szemközt, a kin nem tudott boszút állani.
Azt mondta neki, hogy megbocsát s ismét hazavezette.
És aztán igen nyájas volt hozzá.
A czárnő azonban megvesztegette a czár egyik apródját, hogy hozza el neki azt a palatáblát, a mire Péter az álmait és gondolatjait fel szokta jegyezni, hogy el ne felejtse. S jó borravalóért bizonyára még a czárt is eladják.
Egy napon ezt olvasá Katalin a tábláról:
– Egy czárnőnek már lenyirattam a haját, még a másikét is lenyiratom.
(Azoknak a nőknek a haját szokták lenyirni, a kiket kolostorba száműznek.)
Katalinnak pedig igen szép haja volt, sajnálta volna.
Másnap a czár rosszul érezte magát; czitromos vizet adtak neki. A czitrom pedig nagyon ártalmas az orosz czároknak.
Mikor Péter érezte, hogy ez volt az utolsó itala, nem ellenmérget kért, hanem mérget: tintát. Végakaratát készült leirni. De csak odáig birta, hogy «rendelem, hogy Katalin czárnő»… ha tovább irhatta volna, ez a szó következett volna: «megfojtassék». – Igy aztán azt olvasták ki belőle: «uralkodjék!» S a czár nem végezhette be boszúját.
Hanem Mousson bevégezte a magáét.
OROSZ NEMEZIS.
Valahány ház, annyi szokás.
Már mi nálunk az a szokás, hogy ha valami nem tetszik a magyarnak, kiáll a középre s megmondja a királynak szive szerint: «Fölséges uram, ez mi nekünk nem tetszik, ez nem jól van, ebből baj lesz, majd meglássa!» A mire a fölség azt feleli rendén: «Hát fiaim, ha nem tetszik valami állapot, ott van nektek az országgyüléstek, csináljatok magatoknak többséget, szavazzátok le a miniszteriumot: én bizony adok nektek olyan miniszteriumot, a milyent a többség kiván. Azért nem kell haragudnunk.» Mi aztán akként cselekszünk, a mihez jogunk is van, jól leattateremtettézzük a kormányunkat, azután szavazunk s ha megbuktattuk a kormányt, megyünk a Szikszaiba s iszunk egyet, de nagyot; ha pedig nem buktattuk meg, akkor is megyünk a Szikszaiba s iszunk nagyot, de kettőt.
Oroszországban ez másként van, ott azon kezdődik az ukáz, hogy «Cár kazal» (a czár parancsolja); a többinek pedig csak arra való a szája, hogy mikor nem eszik, vagy iszik, akkor fogja be.
Mikor aztán nagyon sokat parancsolgatott össze-vissza a czár, a mi a hiveinek nem tetszett, akkor egy szép napon odamennek a hivei s ők fogják be a száját a czárnak; még pedig úgy, hogy többet ki nem nyitja. Akkor az excellentiás gyilkosok alattvalói hódolattal berontanak a czárné szobájába s azt mondják neki, hogy van szerencsénk belőled özvegyasszonyt és czárnőt csinálni; az azután megköszöni nekik azt az őszinte hű ragaszkodást magas személyéhez s megteszi őket első tanácsosainak.
Ez olyan rendes eljárás Oroszországban, hogy egyszer már Talleyrand megsokalta s azt mondta, hogy «ideje volna már, hogy az oroszok czárjai változtatnák meg a meghalálozási módjukat».
Mondanunk sem kell, hogy e nézethez mi is csatlakozunk és az egész eljárást nem helyeseljük.
A szegény Péter czár is így járt. Tudniillik Péter a kicsiny, a kinek legnagyobb bűne az volt, hogy a czárnő is kicsinynek találta. Ő excellentiáik egy szalvétával fojtották meg.
Nem is csináltak belőle prédikácziós halottat. Minden szertartás nélkül bedugták az Alexander Newsky kolostornak egyik pinczéjébe, ott befalazták a koporsóját s még csak sírkövet se tettek eléje. Egyedül a barátok tartogatták az emlékét, hogy hol van eltemetve.
A gyilkosokból pedig mind előkelő államférfiak, hires hadvezetők s még hiresebb czárnői kegyenczek lettek. Orloff Alexis, Razumofsky Kyrilla, Orloff Nikitits, Bariatinszky Knyezs és a főczinkos Paszszek késő vénségükig melegedtek a czárnő kegyelmes arczának ragyogásában.
Maradt pedig a megölt Péternek egy fia, Pál. Ez anyjának egész hosszú uralkodása alatt folyvást azzal a gondolattal évődött: «kerüljek csak egyszer én a trónra, s kapjalak titeket életben!»
Ez is bekövetkezett.
II. Katalin meghalt. Pál lépett a trónra.
A mint az anyja halálának hirét vette Pál, azonnal megparancsolta, hogy nyissák fel a pinczeboltot, a hová atyja el van dugva s hozzák elő a koporsót. Felnyitották azt. Az egykori czárból volt még ott egy koponya, egy csomó hajfürt, egy pár keztyü és saru és egy halom por, a mely közt csillámlott az egykori paszomántokról szétomlott aranypor.
Pál czár először letérdelt a koporsó mellé, feleségével és gyermekeivel együtt, azután megcsókolta a jobb kézre való keztyüjét a por-embernek. Végre előhozatta a czári koronát s rátette azt a csontkoponyára. Életében nem koronáztatta meg magát III. Péter: a fia halála után hozta helyre ezt a mulasztást, harminczöt esztendei porráválás után.
Ez volt a kiengesztelő Nemezis.
Következett a boszuállás.
Péter gyilkosai még éltek. Katalin herczegekké tette őket. Orloff Alexis diadalai által önmagát nemzete hősévé, Csezminszky mellékneve egy győzelmes hadjáratról maradt rá. Pál felhozatta őket apja temetésére, a kik gyilkosai voltak.
A fiu és a gyilkosok közötti találkozás rettenetes volt: hanem a boszú még rettenetesebb; Pál azt parancsolta, hogy mikor atyja koporsóját ideiglenes kriptájából átviszik nagy pompával a téli palotába, a két gyilkos főúr vigye a koronákat a koporsó előtt.
Orloff, a hajdani délczeg kegyencz, már ekkor hetven esztendős volt s bal lábára sántított a köszvény miatt; Bariatinszky meg nyolczvan éves volt s minden tagja, a feje is egyre reszketett szélhüdés miatt.
Nem volt számukra irgalom.
Napokig készültek a pompás diadalmenethez, a minek Szentpétervár főutczáin végig kellett vonulni. Katonaság, hivatalnoksereg, zászlóerdő követte a halotti szekeret, csupán pap volt ötszáz a kiséretben; a koporsó fölötti mennyezetet csupa tábornokok emelték s mögötte mentek gyalog, levett föveggel a czár és fiai.
De legnagyszerűbb látvány volt a két gyilkos főúr, a kik a halottvivő szekér előtt bandukoltak. Bariatinszky vitte az asztrakáni koronát, Orloff Alexis a császári koronát. Az egyik reszketett, a másik sántított.
Harminczöt éven át ünnepelt hősei, rettegett főurai voltak az országnak, mely most őket gúnyordítással fogadja, mikor látja jönni a két koronával sántítva és tántorogva. Bariatinszkyt két orvos támogatja, hogy el ne essék s moschust szagoltat vele, ha el akar ájulni.
Ez volt a boszuálló Nemezis. Igazi orosz gondolat. Sulyosabb a kancsukánál, fájóbb a palloscsapásnál.
A téli palotában azután a pazar pompáju ravatalra egymás mellé helyezteté Pál atyja és anyja koporsóit.
Kényszeríté a két halottat egymással kibékülni.
És azután a Péter-Pál templomában egymás mellé helyezteté el mind a kettőt, a síremléken emelt rézkoporsókra felvésetve mind a kettőnek a nevét, a napot, a melyen született s azt a napot, melyen együtt eltemettettek, de azt nem, a melyen meghaltak. Tehát kényszeríté a történetirás muzsáját, harminczöt esztendőt letörülni a historia táblájáról, hogy azt higyje mindenki, hogy Péter és Katalin egy napon haltak meg, mint igaz, egymást szerető, egymás nélkül élni nem tudó házastársak.
Ez az eltörlő Nemezis Oroszországban.
* * *
Vége felé természetesen, hogy Pál is arra a sorsra jutott, a mire Péter, csakhogy nála szalvéta helyett egy övszalagot használtak.
AZ OROSZ KOPPANTÓ.
Hogy mi az a koppantó?
Ifjabb olvasóink alig fogják tudni, az öregebbek még talán emlékezni fognak rá, hogy az egy ollóforma vaseszköz, a mi arra szolgált, hogy a hajdani faggyugyertyák idejében az égő kanóczot megkurtítsa, s esetleg, ha nagyon alant vette, a gyertyát eloltsa.
Oroszországban nagyszerűen tudták kezelni ezt a koppantót a világosság eloltogatására.
Az egyetemeken, a sok diák között, el kezdtek terjengni a szabadelvű eszmék: jött a koppantó; egy czári ukáz elrendelé, hogy háromszáz diáknál többnek nem szabad egy univerzitásba fölvétetni; azoknak is csak magas hivatalnokok, vagy nemes urak fiainak szabad lenni; és különösen jámboroknak és vallásosaknak. Moszkvában volt ezernégyszáz egyetemi tanuló, azokból a koppantó ilyenformán egyszerre kioltott ezeregyszázat.
Hanem a meghagyott háromszáz között is oly igen el volt terjedve a gonosz felvilágosodás szelleme, hogy 1848-ban mind valamennyit halálra itélték lázadási szándék miatt s csak a czár kegyelme menté meg őket a szibériai ólombányák számára.
Ez az esztendő sok világgyujtogatással járt. Az orosz kormány nem győzött utána járni a koppantóval.
Elvégre meg lett tiltva orosz alattvalónak a külföldre való utazás. Csak nagyon előkelő urhölgyeknek osztatott kegyelemképen engedély arra, hogy külföldi fürdőkre elmehessenek.
Báró Bruiningkné, született Lieven grófnő, e protegált úrhölgyek közé tartozott, a ki per sundambundam ilyen utazási engedélyhez jutott.
Bizony nagy fáradságába került! Először orvosi consiliummal kellett bebizonyítani, hogy beteg, hogy betegségét csak Nizza enyhe levegője gyógyíthatja meg. Ez nem volt elég. Orloff gróf, a rendőrminiszter azt mondta neki, hogy Krimia levegője épen olyan, mint Nizzáé, tökéletesen olyan jó Krimia a betegeknek, mint Olaszország. Erre a bárónő orvosainak be kellett bizonyítani, hogy Krimia levegője nagyon is jó! tiz perczenttel több benne az ozon, mint Nizzáéban (ha azt mondták volna, hogy kevesebb, mind Szibériába sétáltak volna), de épen azért kerülni kell azt a grófnőnek, a ki szív-viszér-szellentyűtágulásban szenved. Ettől a tudós replikától (meg a markába nyomott imperiálcsomótól) annyira kapaczitálva lett a derék miniszter, hogy kiadta az utazási engedélyt a bárónőnek, a czár helybenhagyásával.
Bruiningk bárónő pedig épen egyike volt azoknak a veszedelmes asszonyoknak, a kik idegen irók munkáit olvassák.
Kedvencz irója volt neki Kinkel Gottfried, berlini költő. Föltette magában, hogy azt meglátogatja; s tisztelete emlékjeléül sajátkezűleg himzett a számára egy szép szőnyeget, hogy majd azzal meglepi.
Mikor Berlinbe ért s kérdezősködött kedvencz irója után, azt mondták neki, hogy az Spandauban ül, igen jó helyen, az állambörtönben.
A bárónő kiment Spandauba, kedvencz költőjét meglátogatni. S nagyon csodálkozott, mikor azt mondták neki, hogy Poroszországban a börtönök nem arra valók, hogy abban látogatásokat fogadjanak el. Hát legalább ezt a szőnyeget vigyék be neki: jó lesz a széke elé, hogy meg ne hűtse a lábát, mikor az asztalnál ül és ir.
– Hahaha! kaczagott a Platzmajor a szeme közé, az volna még a szép! Himzett szőnyeget az árestánsnak! Kap egy prittset, meg egy asztalt. Kell is annak a széke elé szőnyeg, mikor ír; hiszen először nem kap széket, másodszor nem kap tintát. Karsamadiener, madame.
A bárónő egész felindulással hajtatott rögtön a belügyminiszter, Manteuffel úr palotájához. Nem akarták bejelenteni; ő excellentiája még az ebédnél ült. Egy pár arany a komornyik markába, meg az izenet, hogy Szentpétervárról van itt egy bárónő, a ki fontos izeneteket hoz, megtette a maga hatását, a komornyik kihivta az asztaltól a minisztert, a ki arra a szóra, hogy «Szentpétervár», egyszerre ugrott a székéről, még a diótörőt is ott feledte a kezében.
– Mit parancsol velem, méltóságos asszony?
– Hát csak azt jöttem önnek megmondani, hogy most jövök Spandauból, a hol Kinkel Gottfriedet meg akartam látogatni. Azonban be nem eresztettek hozzá, s tudtomra adták, hogy a fogolylyal a legalávalóbb módon bánnak. Még csak iró eszközt sem adnak neki, a mi egy gondolkozó teremtő lélekre nézve nagyobb kinzás, mintha a világosságot fognák el tőle. Én meg vagyok győződve, hogy ez az ön tudta nélkül történik, miniszter úr, s jó szolgálatot véltem önnek tenni az által, hogy ezt tudtára hozom.
A miniszter megrökönyödött; hát ezért kellett neki félbehagyni a giardinettot. Röviden ki akarta fizetni a kotnyeles dámát.
– Ez mind az én világos rendeletemre történik.
– Az ön saját rendeletére? fordult neki a szép asszony, s ön nem szégyenli azt előttem bevallani? Czudarság, alávalóság így bánni nemzetének díszével, egy ünnepelt költővel, a kinek neve ragyogni fog akkor is, a mikor az önét rég belepte a pókháló, pfui, excellentiás úr.
– Madame! ordított fel a miniszter.
– Igen. Ön is, látom már, hogy csak olyan gyáva porkoláb, mint a mi államférfiaink, egy lelketlen gép…
– Madame! ordított bele Manteuffel.
– A zsarnokság kezében, folytatá feltartóztathatlanul a delnő. De eljön a kor, mely itélni fog ön felett és valamennyi czinkostársa fölött, kik a nép leigázására törekszenek…
És így tovább, ebből a hangból, vége-szakadatlanul.
A dühös miniszter csak kiabált: közbe «madame!» de nem lehetett annak gátat vetni. Nagy Péter czár egyszer megpróbálta, egy fürészmalmot megállítani azzal, hogy a kerekébe belekapott; de próbált volna csak egy indulatba jött asszonyságot megállítani a beszéd rohamában! Manteuffel urat ott a saját audientiás teremében úgy megrakták, mint a szapult vásznat.
Mikor aztán elvégezte a delnő, azt mondá neki:
– Excellentiás uram, most már visszamehet: elbocsátom.
A miniszter kék-zöld lett dühében. Mit csináljon ezzel az asszonynyal? – A ki még nem is alattvalója. Sirva futott az orosz követhez, elpanaszolva neki a rajta elkövetett gyalázatot s elégtételt követelt. Úgy megmérgelődött, hogy sárgaságba esett s úgy nézett ki, mint egy czitrom.
Bruiningk bárónő azonban nem maradt ott, ebben a czitromban gyönyörködni, hanem ment rögtön a férjével együtt oda, a hol az igazi czitromok teremnek, Olaszországba s ott töltötte a telet.
Ott is igen jó helyen volt, az osztrák postahivatal minden levelét előbb az orosz konzulátusra vitte, ott felnyitották, elolvasták, azután adták át a czimzettnek; a rendőrség pedig mindenről referált az orosz konzulnak, ki jár a bárónőhöz, kit látogat meg, mit beszél?
Oroszország pókfonalai messze elnyúlnak. A bárónő nem is sejté, hogy őt mindenüvé kisérik. Megtudta aztán, mikor egyszer Hamburgba érkezett. Ez volt az a derék város, mely egyenesen Oroszország zsoldjában állt. A mint a bárónő leszállt a fogadóban, rajta rontottak a hamburgi hatóság fogdmegei, leveleit mind elkobozták, azok közt volt két orosz szabadelvű tanárnak is holmi levelezése, a kiket aztán éjszaka huztak ki az ágyaikból s bekötött szemmel szállítottak el, jó sötét helyekre. A bárónőnek pedig tudtára adatott, hogy Hamburgot elhagynia nem szabad, míg az orosz kormány nem fog rendelkezni iránta.
No azt előre is gondolhatta, hogy miből fog állni ez a rendelkezés? Hazavitetik Szentpétervárra; azt pedig a czár megmondta előre, hogy kaphassa csak meg ezt a refraktarius asszonyt, bizony megkorbácsoltatja rendén, a mért az ő kedvencz porosz miniszterét úgy megsértette. Ez baj volt.
Szökni nem lehetett, mert akárhová ment a bárónő, tiz lépésnyi távolban egy rendőr követte mindenüvé s strázsát állt, ha valami boltba betért, addig, míg visszajött.
A bárónő egy könyvárus boltban elpanaszolta a baját a könyvárus segédnek, hogy milyen veszedelem fenyegeti.
A könyvárus segédek pedig az egész világon mindenütt a rebellisek osztályához tartoznak.
– Oh, ha csak ez a baj, monda a bárónőnek az ifju úr, semmi sem könnyebb, mint azon segíteni. Tessék csak rám bízni magát. Azzal elindult, a bárónőt az Elba partjára kivezetni. A rendőr kisérte őket nyomban.
Mikor az Elba partjára kiértek, azt mondta a boltossegéd a bárónőnek:
– Nézze ön, ott van egy angol gőzös, indulásra készen. Én egy perczig feltartóztatom az ön emberét, azalatt madame meneküljön be a gőzösre s aztán ne féljen semmitől.
Mikor aztán a gőzös kiszálló hidjához értek, a boltossegéd visszafordult s azt mondá a kisérő rendőrnek:
– Ugyan édes emberkém, nem tudná ön megmondani, merre van az észak-nyugoti vaspályának a délkeleti indóháza?
A míg a meglepett rendőr e furcsa kérdés lehetőségét találgatta, azalatt a bárónő hirtelen befutott a hidon át az angol gőzösre s az ott sétáló kapitánynak a karjába kapaszkodva, azt mondá neki:
– Védelmezzen ön, sir; én politikai menekült vagyok!
– Valamennyi ágyúmmal! viszonzá a britt.
S a mint a rendőr jött lélekszakadva, a bárónőjét reklamálni, azt mondá neki hidegvérrel:
– Ez Nagybrittania területe, az én hajófödelem.
S ezuttal a koppantónak koppant az orra.
A boltos legény pedig sietett a hotelben maradt Bruiningk bárót felkeresni s tudatta vele, hogy siessen a felesége után, a ki Londonba utazott.
A czár dühös volt, mikor alattvalójának ez ujabb csinját megtudta. Most már nem volt szabad neki megszabadulnia.
A mint Londonban kiszállt a szép asszony, rögtön oda izent hozzá az orosz nagykövet, hogy «a czár parancsol!» Tessék haza menni azonnal.
– A czár parancsol ám! felelé a szép asszony; de én nem fogadom meg.
Hüh! Ez már sok volt! A bárónő férjét azonnal értesíték, hogy ha kedves neki a világi birtoka, rögtön vigye haza a feleségét, hadd korbácsoltassa meg a czár; különben minden vagyonát elkobozzák.
Bruiningk bárónak szép birtoka volt, de a felesége még szebb volt. S jobban szerette a feleségét, mint a birtokát.
Azt tette, hogy alattomban eladatta minden oroszországi birtokát egy dorpati savoyard eredetű bankárral, ki családjának nagyon sok hálával tartozott. S ugyanerre rábizta, hogy a vételáron szerezzen neki angol állampapirokat s azokat hozza el neki Londonba. Husz százalék proviziót igért neki belőle.
A czár dühös volt, mikor megtudta, hogy Bruiningk bárótól nincs mit confiskálni, mindene el van adva. Haragjában ötven százalék provisiót igért annak a bankárnak, a ki feljelenti Bruiningk papirosban eltett vagyonát.
A savoyard sok hálára volt kötelezve a báró családjának; hanem azt az olaszok nagyon jól tudják, ötven több, mint husz. Fogja hát a cassettet, melyben megbizója vagyona volt zárva s megindult vele; de nem London felé, hanem Szentpétervár felé, hogy a czárnak adja át.
A bankárnak pedig volt egy segédje, ki neki nagy hálára volt lekötelezve, annak a bankár öt perczent sápot igért a prédából, ha ez az üzlet sikerül, s magával vitte őt az útra.
A segéd hollandi volt s nagy hálára volt lekötelezve a bankárnak; hanem a hollandi is tud annyit, hogy husz több, mint öt, s az bizony útközben ellopta a princzipálisától a cassettet s elszökött vele Londonba; ott átadta a jogos tulajdonosnak s beseperte érte a maga húsz perczentjét.
És így a koppantónak megint csak koppant az orra.
A czár véghetetlenül dühös volt.
Mikor már az erőszak nem használt, végre szép cselhez folyamodott. Kiküldé egy jó barátját Bruiningknak, hogy beszélje rá: ne bolondozzanak, a czár megbocsát, nem korbácsoltatja meg a szép asszonyt, csak vesse magát térdre a lábaihoz, az orvosok majd adnak neki bizonyítványt, hogy elmeháborodott s azzal minden rendén lesz.
De biz a szép rebellis még a kegyelmi hivogatásra sem tért vissza.
S így a koppantónak mindenképen koppant az orra.
MUSZKA AJÁNDÉKOK.
Egyik herczeg Dolgorucki roppant terjedelmű uradalmakkal birt a Volga mellett, s azoknak kezelése egy sztarosztra volt bízva, a ki a jövedelmet a herczeg után küldözte a külföldre. A herczeg a telet Párisban tölté, a tavaszt Velenczében, vagy Flórenczben, nyárra a játékfürdőket gyarapítá s őszszel Németországban vadászott. Otthon soha sem lakott.
Dicsekedett is a sztaroszt az ismerőseinek, hogy micsoda szép helyeken lakik az ő herczege teljes életében! Egyszer aztán az a meglepetés érte a derék tiszttartót, hogy egy szép februáriusi napon levelet kap a herczegétől, hogy siessen le hozzá azonnal haladéktalanul – Velenczébe.
No most kellett aztán még meghallgatni a jó sztaroszt dicsekedését az ismerősök előtt. Az ő herczege őt lerendeli magához Olaszországba! A gyönyörű Olaszországba, hol már ilyenkor nyár van; ő most elindul szánon, megkerüli a földet, odaér Velenczébe; ott akkor javában érik a narancs, azzal ő megtölti a zsebeit, visszajön, s mikor hazaér, még akkor is szánút lesz idehaza és jég a Volgán.
Csakugyan úgy is lett minden, kivéve a narancsot. A sztaroszt felült a háromlovas szánkára otthon Csecsitaszékiben; az letette őt Akjermannál, odáig csúf világ volt, a farkasok kergették.
Onnantól kezdve aztán még csufabb világ keletkezett. Ott hajóra szállt s egész Velenczéig verte a zivatar, majd elpusztult. Konstantinápolyban egy csepp gyönyörűsége se telhetett, mert úgy feküdt, mint egy darab fa; az egész úton imádkozott, meg káromkodott, itta a vutkit és tette annak az ellenkezőjét, a tengeri betegségtől úgy elfogyott Velenczéig, hogy maga sem ismert magára.
De bár a herczege se ismert volna rá!
– No hát, sztaroszt, megérkeztél, kérdezé tőle a herczeg, a mint a hű hivatalnok egyenesen az ő szállására bukott be. – Hát milyen világ van odahaza? Nem fagyott el a rozs?
– Dehogy fagyott el, hiszen még hó alatt van.
– Úgy! Igaz! Hát a marhák között nem ütött ki vértályog, lépbaj, keleti marhavész?
– Dehogy ütött ki, uram, hiszen mondom, hogy hideg van ott még erre nagyon.
– Igaz biz az! Hát a jobbágyokat nem hordja a cholera?
– Harmadszor is mondom, hogy még most ott hideg van, senkinek sincs kedve cholerát kapni. Ahhoz tök kell, meg uborka.
Ez pedig nevezetes kérdés volt a herczegre nézve, mert ő negyvenezer léleknek volt birtokosa uradalmain. «Lélek»-nek nevezik tudniillik a tizennyolcz évestől hetvenig való férfiakat, a többi nem lélek. S a lélek pénz! (A hogy az angol mondja.)
– De hát ha cholera nem volt a tájunkon, firtatá a herczeg, mondd meg nekem, hogyan lehet az, hogy ebben az esztendőben a hivatalos összeszámítás szerint énnekem ezerhatszáz darabbal kevesebb lelkem van, mint ezelőtt öt esztendővel?
A sztaroszt ravaszul mosolygott.
– Hát azt tudod, uram, hogy a kormány minden öt esztendőben számítja össze a lelkeket, a kiktől a földes uraik azután egy rubel fejadót fizetnek. Én a legutolsó összeirás alkalmával egy esztendeig nem adtam engedélyt az újszülötteket megkeresztelni. Ilyenformán azok egy évvel későbben lettek beirva az anyakönyvbe s miután körülbelül annyi ember születik évenkint, a mennyi meghal s egyik szám a másikat kipótolja, ilyenformán nálunk egy egész esztendei halottaknak a száma fedezetlen maradt a születettek számával. Ez te neked a jövő öt esztendőre nyolczezer rubel haszon.
Ezért már csak megérdemli az ember, hogy megdicsérje a gazdája.
No szépen megdicsérte.
– Te gazember! Máskor ha lopni akarsz, lopj magadnak, de ne nekem. Hej legények!
Erre a szóra előugrott vagy négy darab markos fogdmeg. A jó sztarosztot kinyujtóztatták egy kényelmetlen padra s ketten kétfelől holmi spanyolnáddal és mogyorósarjadékkal olyan értekezést tartottak fölötte, e kettőnek előnyei fölött, hogy egészen megérthette a dolgot. A herczeg számlálta a tempókat katonai pontossággal: «raz, dva! raz, dva!»
Mikor vége volt, azt mondá a sztarosztnak:
– No csak ezért hivattalak. Már most visszamehetsz megint.
S azzal a jámbort megint belepakolták a bundájába, visszavitték a hajóra, a hajó elszállította Akjermannig. Ott csakugyan megvolt még a szánút.
Tehát a szegény sztaroszt azért ment el a Volgától a velenczei lagunákig, hogy megtudja, mi különbség van a spanyolnád, meg a mogyorófa közt?
S ezt az adatot, mint kitünő jeles nemzeti jellemvonást jegyezték fel a krónikairók a herczeg viselt dolgai közé.
* * *
Hanem a nagyapja a herczegnek, az még tréfásabb úr volt.
Ez még Nagy Péter czár idejében hatalmaskodott, a mikor erősen divatban volt az oroszoknál mindenféle gyárak felállítása.
A herczeg alattvalói közt volt egy derék, értelmes ember, a ki a maga eszétől valami hatalmas szövőgyárnak vetette meg az alapját.
Erre ugyan a herczeg mindig ráfizetett, de az nem tett semmit, azért a sajátszőtte halináját kellett viselni az egész jobbágyságának s a gyár nagy virágzásnak örvendett. A herczegnek kedvencz vállalata volt az. Meg is látogatta sokszor s elmagyaráztatta magának a gyárfelügyelővel a munka egész folyamatját. Egész heteken ellakott a gyárában s olyankor a gyárfelügyelő vendége volt, a ki ezt nagy szerencséjének tartá.
A felügyelő is csak olyan jobbágya volt egyébiránt a herczegnek, miként a többi.
Egyszer azt mondta a felügyelő az urának:
– Gyémántos herczegecském, olyan szépen megcsináltam a gyáradat, hogy bizony megérdemelnék érte egy kis megjutalmaztatást.
– Hát nem loptál eleget?
– Az más kérdés. Én szeretnék tőled valami kis emléket kapni, a miről megemlegesselek holtom napjáig. Talán valami kitüntetést a czártól.
– Hogy én neked valami kitüntetést szerezzek a czártól? No jól van, gyere velem, majd elviszlek hozzá.
A gyárfelügyelő boldogsága tökéletes volt, hogy őt a herczege maga vezeti be a fölséges czárhoz.
Dolgorucky kihallgatást kért a czárnál s hozzájutva, előadta a dolgát.
– Fölséges úr, elhoztam a szövőgyáram felügyelőjét.
– Hát aztán mi baja van velem a te szövőgyárad felügyelőjének?
– Borzasztóan fáj szegénynek a két első foga, egész éjjel nem tud tőle aludni.
– Úgy hozd ide!
Mert Nagy Péternek az a különös szenvedélye volt, hogy szeretett fogat húzni. Általában különös hajlama volt az operatiókhoz. A hűtlen alattvalóknak maga amputálta a fejeit, a hű alattvalóknak pedig a fogait huzogatta ki. Senki nagyobb örömöt nem csinálhatott neki az udvarnál, mint ha egy fogfájós embert vitt eléje, a kit megsegíthetett.
A jámbor gyárfelügyelő oda volt a nagy dicsőségtől, mikor azt mondták neki, hogy csak menjen be a czárhoz, szivesen látja, de tetőpontra hágott a dicsősége, mikor a czár még le is ültette a szobájában. Ez már nagy tisztesség!
– No most tátsd el a szádat!
Hisz az a nélkül is tátva volt.
A czár megfogta az egyik markával az üstökét, a másikban már készen volt tartva a «pelikán»: rippsz-ruppsz, kinn volt a két fog.
Azzal vége volt az audiencziának.
Mikor aztán a jámbor gyárfelügyelő kijött a czártól a herczege elé, markában a két első fogával, a kegyelmes patronus tréfás kedélylyel mondá neki:
– No látod, már most kaptál olyan emléket a czártól, a miről holtodig megemlegethetsz.
A JÉGPALOTA.
Galiczin Feodor herczeg Párisban léte alatt a legnanagyobb bűn elkövetésére engedte magát elcsábíttatni, a mit csak egy orosz alattvaló a trón, az állam, az egyház, a jó erkölcs, egyszóval minden isteni és emberi törvények ellen elkövethet. S valóban azt kell mondani, hogy elcsábíttatott e rettenetes vétek elkövetésére; dæmoni machinatiók és cselszövények által vétetett rá, mert hogy igaz hitben neveltetett, előkelő állású orosz főúr, saját eszével, ily égre és hétországra kiáltó gonosztettet kigondolhasson, az a chimærák országába tartozik.
De mondjuk meg már, hogy mi volt Galiczin herczegnek ez a borzasztó nagy bűne.
Hát az volt, hogy áttért a római katholikus hitre!
Mert hogy Oroszországban a legtökéletesebb vallásszabadság van. Ha egy pápista lutheránussá akar lenni, senki sem gátolja benne; ha egy zsidó ki akar keresztelkedni, ahhoz is jussa van; ha a csuvaszok el akarják hagyni a shamán vallást s a budha hitre áttérni, semmi nehézségbe nem ütköznek s ha a Perzsiától elvett tartományok sziita lakói össze akarnak verekedni a Törökországtól elvett tartományok szunnita lakosaival Mohamed testamentoma fölött, hát az is egészen az ő dolguk, sőt ha egész lengyel községek át akarnak térni az orthodox keleti egyházba, még ez is szabad. Hanem, hogy megfordítva valaki az egy igaz és egyedül üdvözítő strarovecsnyi hitközség kebeléből át akarjon lépni az «eretnek» római katholikus egyházba: «hja paraszt, az megint más!» ez már egy olyan hallatlan merénylet, hogy ennek a számára még csak paragrafus sincs a muszka törvénykönyvben, mint a spartaiakéban az apagyilkosságról.
És hát mégis megtörtént egyszer egy ezer esztendőben ez a lehetetlenség is. Galiczin herczeg pápistává lett.
Már most mit csináljanak ezzel az emberrel?
Abban az időben Anna czárnő ült a trónon. Valamennyi orosz czárnők között a legkegyelmesebb, a kinek uralkodása alatt a legkevesebb kancsuka és Szibéria lett felszolgáltatva. A mikor csak lehetett, kerülte a tragikus büntetéseket.
Pedig Galiczint meg kellett büntetni fényesen.
Anna czárnő idejében nagy divatja volt az udvari bolondoknak; minden előkelő úr tartott magának legalább egyet. A czárnőnek hat volt. Azok mindenféle fajtát képviseltek. Egyik udvari bolond csak a bukfenczhányásban tüntette ki magát s kedves volt, mikor a felemelt lábaujjával megvakarta a fülét; a másik grimászokat tudott csinálni, a mik megnevetteték a társaságot, a harmadik a hasából tudott beszélni, a negyedik utánozni tudott mindenféle állathangokat, az ötödik bolondos dalokat tudott énekelni, s a hatodik goromba tréfákat mondogatott az udvari bojár uraknak, a miken a társaság jót nevetett s a mikért a kinevetett főúr jól megpüfölte a bohóczot. Ez is benne volt a konvencziójában.
Anna czárnő kinevezte a haza érkezett Galiczin Feodor herczeget – a hetedik udvari bolondjának.
Azért a királygyilkos tettért, azért a szentkáromló vakmerőségért, hogy pápistává lett, elvették a herczegi czimét, az érdemrendjeit, az ezredesi rangját és degradálták az udvaronczok legutolsó osztályába, a bohóczokéba: adtak neki harlekin-ruhát, csörgő sapkát s rá lett bizva – a czárnő agarainak gondviselése.
Galiczin Feodornak a felesége nem élhette túl férjének ezt a szégyenét s egy hétre rá meghalt.
Ez a véletlen egy igen jó ötletnek szolgált alapul.
Ha Galiczin, a bohócz, özvegygyé lett, meg kell őt házasítani.
Rangjához illőn.
Kerestek elő a számára egy konyhaszolgálót, elég szépet és fiatalt s azzal a czárnő legújabb bohóczának meg kellett esküdni.
S nem lehetett a felől panasza, hogy esküvője nem méltó pompával és fénynyel lett volna megünnepelve.
Az évkönyvekben európaszerte fel van jegyezve az 1740-iki tél, mint a legkegyetlenebb hideg évszak, a mire ember emlékezik.
A czárnő a maga kiházasított kegyencz párjának pompás palotát építtetett – jégből.
Átlátszó kristály hasábokból voltak összerakva a falak. Jégoszlopok tartották a jégboltozatokat s jéglépcsők vezettek fel a jégtornáczokba. Az ablakok, a tetőzet, a szobrok a homlokzaton mind jégből voltak készítve s a tágas feljárat előtt két jégágyú volt felállítva. A jégpalota dísztermében pedig remekben készített jégnyoszolya volt összerakva, mennyezetének függönyzetét gyönyörű jégcsapok képezték.
A birodalom minden tartománya kormányzóinak ki volt adva a rendelet, hogy erre az ünnepélyre az általuk kormányzott népből egy-egy párt, saját nemzeti viseletében felküldjenek. Háromszázra ment az ekként meghivott vendégek száma. Fényes társaság! Eszkimók, csuvaszok, baskirok, kirgizek, kalmukok, karakalpok!
Az esküvői szertartás után a nászmenet a czárnő palotája előtt vonult végig.
Legelől, bundába takart elefánton ülve, a vőlegény és menyasszony, egy nagy rézkalitkába zárva, utána a csodanépek, nemzeti viseleteikben, teve- és dromedárháton, szánokban, a miket iramszarvasok, bivalyok, kutyák, bakkecskék és sertések húztak s innen a díszmenet körüljárta Szentpétervár utczáit a nép üdvrivallása mellett.
A nászlakoma a czárnő kegyencz minisztere Biron lovardájában tartatott meg, a hol minden nemzetbeli vendégnek a maga nemzeti kedvencz eledele szolgáltatott fel. Halporczogó posajtott tejben áfonyabogyóval az eszkimóknak, sáskatojás-rántotta a kalmuknak, faggyuba főtt medvetalpak a szamojédnak, nyereg alatt sült csikó-kármonádli a kirgiznek; a vőlegénynek pedig adtak egy ostyát, lakjék azzal jól.
Azután minden nemzet hangszerei megzendülének egyszerre: csimpolya, fahéjkürt, tambura és balalajka s e jeles harmonia mellett kiséré a díszes násznép a boldog ifju párt (Galiczin negyvenöt éves volt) a fejedelmi nászpalotába.
Az ünnepelt pár megérkeztekor a jégágyúkból, jégmozsarakból üdvlövések dördültek el s oly nagy volt a hideg, hogy a jégágyúkat nem repeszté szét a lőpor.
Akkor azután a vőlegényt és menyasszonyt, ősi szokás szerint, lefektették a jégnyoszolyába, melynek mennyezetén jéggalambok csókolództak s hogy el ne szökhessenek a jégparadicsomból, őrt állítottak eléjük, a ki vigyázzon rájuk reggelig.
A gyöngébb szivű olvasók megnyugtatására azonban nem késünk feljegyezni a történelmi hűség kedveért is, miszerint a jégágy ki volt bélelve jó dunnákkal s az őrt minden tíz perczben felváltották. Senki sem fagyhatott meg.
A KOSEVOI ATTAMÁN.
«Attamán» annyit jelent, mint «vezér» a kozákok között. «Kosevoi attamán» pedig annyit tesz, hogy fejedelem a vezérek között. Olyanforma, mint egy király; vagy még helyesebben, mint egy képviselőházi elnök.
Mert az attamánok épen úgy szavazat útján választattak, mint másutt a képviselők. Az egész zaporogi kozáknemzet fel volt osztva harmincznyolcz «kurényára». Választó volt mindenki, a kinek fegyvere és lova van. A ló volt a census. Ujságirónak lenni nem volt elég: a pegasus nem megy lószámba. Minden kurénya választott egy attamánt. S valamennyi kurénya egy kosevoi attamánt. Annak a czivillistája pedig volt: szabad evés-ivás az egész országban, a merre csak jár. Külön nem főztek a számára.
Hogy mennyi időre legyen megválasztva a kosevoi attamán, az igen szabatosan van körülirva a kozák alkotmányban. A meddig jól viseli magát. Mikor eljön az idő, hogy nem jól viseli magát, akkor leteszik; elveszik tőle a rangját jelképező nagy botot, a tollas süveget és a zászlót s megmondják neki, hogy hazamehet a kurényájába. Azután összegyűlnek a kurényák s elébb megvitatják, hogy melyikből választassék meg az új kosevoi attamán. A minek a modalitását majd később előadandjuk.
Mikor a jegyzők összeszámították a szavazatokat (lásd alább) s a választás eredménye kihirdettetett, hogy Tárász Griszenkoff nyerte el a közbizalmat: akkor a választó közönség kiküld két markos legényt a javából és hármat assistentiának, hogy menjenek és hozzák el a megválasztottat.
A deputatió, kellő spiritussal ellátva, körülveszi a megválasztott házát, hogy ha netalán az meg akarna ugrani az ablakon keresztül, a lesben állók menten elcsipjék; s azzal a két legbátrabb küldött berontott hozzá s mielőtt védelmi állásba helyezhette volna magát, megragadták s tudtára adták, hogy a nemzet bizodalma ő benne összpontosult, megválasztván őt mai napság kosevoi attamánnak.
A megtisztelt ezt a jó hirt semmiképen nem vette tréfára, hanem elkezdett birkózni a két deputatussal; elmondta, hogy mennyire nem érdemes ő erre a megtiszteltetésre, hivatkozva hajlott életkorára, talentumának csekélységére, a hogy ez mindenütt szokás. A deputatusok csak kapaczitálták egy darab ideig, utoljára megharagudtak, az egyik tarkón csapta, a másik kecsketúrót adott neki: «Heh te kutya fia! jösz mindjárt, mikor hivunk? Ha mi megválasztottunk tégedet urunknak és fejedelmünknek, alló!» Azzal piff-puff, agybafőbe! a többi deputatus is berohant, a megválasztottat két kezénél, két lábánál fogva felkapták a levegőbe s úgy vitték le a gyülekezet közé, a hol aztán talpra állítva, a kozákság vénjei kezébe nyomták az uralkodás jelvényeit, a bunkós botot, a korbácsot és a zászlót, s ha hó volt, hóval, ha sár volt, sárral bemázolták az egész képét, annak a jelképeül, hogy «e földből vétettél s e földhöz kell hűnek maradnod».
Arra aztán ittak nagyot.
E nagyon különös szertartásnak azonban kellő magyarázatául szolgál az a másik, a mikor a kosevoi attamánt hivatalából letevék.
Azt ugyanis tudjuk, igen közel levő példákból, hogy egy kormánynyal sokáig megelégedve lenni nem lehet. A mint tehát az elégedetlenek száma annyira szaporodott, hogy saját pártot képezhettek: akkor összegyűltek és elhatározták (nem azt, hogy külön napilapot fognak kiadni, hanem olyanformát), hogy megkisérlik a kosevoi attamán letételét. Elébb nagyot ittak. Azután elhozták a piaczról a nagy dobokat, (még is csak van valami eszmetársulás a hirlapkiadással!), a mik ott a pellengérre voltak kiakasztva s azokkal a templom előtt irgalmatlan nagy reklamot csináltak. Erre nagy népség futott össze (egy ötödrésze előfizetési, a többi tiszteletpéldány), s a nagy lármára megjelent a piaczon a kosevoi attamán.
– Hát fiacskáim, mi bajotok? kérdé a kosevoi attamán.
– Hát atyuska, le akarunk tenni a fejedelemségből, mondának neki a vezérszónokok.
– Hát fiacskáim, mit vétettem ellenetek?
Arra aztán elkezdték neki sorba számlálni a bűnlajstromát s mikor vége volt, ezzel a parlamentáris kifejezéssel adák tudtára a kivánatukat: «eleget etted már a kenyerünket, kutya fia! pusztulj innen!»
Hanem elébb szavazatra megy az indítvány. Elnök fölteszi a kérdést. De nem fölállással és ülvemaradással, mert az nagy együgyűség; hanem úgy tétetik fel a kérdés, hogy melyik fél tudja kiverni a másikat a piaczról? Mert mint mindenütt, úgy itt is van kormánypárt, a mely a maga elveihez hiven ragaszkodik.
Egyik végre csakugyan elverte a másikat.
Akkor ellenpróbát kérnek. A melyik fél elszaladt, hivattassék vissza s próbálja meg újra hajbamenni az ellenpárttal.
Végre helyreáll a rend: a tér közepén tágas kör képződik s akkor felhivatnak minden pártárnyalatok, hogy ha tehát nincsenek megelégedve a régi kosevoi attamánnal: hozzák oda a jelöltjeiket, ebbe a körülkerített térbe s mutassák be a notabilitásoknak.
De az ám már most a szép mesterség: odáig elvinni a kosevoi attamán-jelöltet addig a körig. A míg az odáig eljut, addig az annyi ütleget kap az ellenpárttól, a mennyi csak rá fér; a ruháit lehasogatják, a haját kitépik; két lábánál fogva kétfelé húzzák s csak ha egyszer agyontépve, megkarmolva, marczangolva, vérbefagyba hagyva oda jutott a kör közepébe, akkor ismerik el, hogy valóban ő a megválasztott új kosevoi attamán, a mikor aztán a régi fejedelem nem késik egész engedelmességgel letenni a kezeibe fejedelmi insignáit, a botot, zászlót, korbácsot és paizst, a mikor aztán igazság kedveért azt verik meg épen olyan jól, mint az újon választottat, míg emennek mindenki kezet csókol szépen.
Csak azt szeretném már most tudni, hogy ha a «seregeknek» (!) ura (milyen blasfemia!) meghallgatja az orthodox-egyház imáit, pan Rieger manifestumát s a horvát diákok orosz hymnuszát: esztendő ilyenkorra kit választunk meg itt nálunk «kosevoi attamánnak» s kit küldünk érte deputatióba?
A CZÁRFIAK SZINDARABOT JÁTSZANAK.
Ha már czár kell, akkor az én ideálom a czárok között csak Pál.
Az nem csak otthon tudott rendet tartani, a katonának a haját czopfba fonatta s behajporoztatta, s ha kocsival találkozott az utczán, a benne ülőnek le kellett szállnia előtte (úgy is illik); hanem a külhatalmakat is ránczba tudta szedni. Mikor egyszer megharagudott Angliára, felhivta a többi európai hatalmakat, hogy kössenek vele Anglia ellen szövetséget, s hogy azok nem álltak rá az indítványára elég gyorsan, mind valamennyi császárját és királyát Európának kihivta egyenként egy szál kardra! S szent igaz, hogy serpenyőbe aprította volna valamennyit, ha az oroszok maguk meg nem akadályozták volna e hősi szándékát. Deputatiót küldtek fel hozzá a három Subow testvér vezetése alatt s azok olyan szépen kapacitálták a czárt, hogy Subow Miklós megfogta a torkát, Subow Valerián és Subow Plato pedig nyakára hurkolták a saját övét s ilyen módon mennyei lakost csináltak belőle. Lelki üdveért fogadalmi templom emeltetett.
Miklós czárról mindenki tudja, hogy igen jó családapa volt. Ezt azok a népek is bizonyíthatják, a melyek szerencsések voltak magukat az ő gyermekeinek nevezhetni.
Palotájában gyermekeinek szobája oly közel volt az ő dolgozó szobájához, hogy maga ellenőrizhette azoknak a magaviseletét. Sokszor kellett neki közöttük igazságot tenni. Sándor, a trónörökös szelid fiu volt, Konstantin annál vadabb. Az öccs mindig megtépázta a bátyját. Nem is csinált belőle titkot, hogy nem szereti az első szülöttet. Egyszer azon kapta az apja, hogy Oroszország mappáján veres krétával vonalakat huzogatott a gyerek.
– Mit csinálsz?
– Osztom az országot. Idáig elég lesz a bátyámnak; a többi meg nekem.
Máskor meg azt kérdezte az apjától:
– Ugy-e, engem azért hínak Konstantinnak, hogy Konstantinápoly az én városom legyen.
Mikor tíz esztendős korában a czár Konstantint kinevezte «főadmirálnak», bátyja is meglátogatta őt az admirálhajón, hogy gratuláljon neki.
A kis admirál pedig azzal fogadta a bátyját, a trónörököst, hogy becsukatta az áristomba, hogy mert az ő admiráli engedélyének kikérése nélkül az ő hajójára lépni.
Mikor még kis gyerekek voltak mind a ketten, egy napon irtóztató lármát, kiáltozást hall a czár a gyermekszobából.
Ijedten rohan át, el nem tudta gondolni, mi baj van? De még jobban megdöbbent, a mint az ajtót kinyitotta s maga előtt látta a következő jelenetet.
Sándor, a trónörökös a földön hevert. Konstantin pedig a mellére térdelt és a kezeit összefogta, a míg a két játszó pajtás egy övet Sándor nyakára hurkolva, azt fojtogatni látszott. Sándor ezalatt kétségbeesett hangon kiáltozott: «kegyelem! kegyelem!»
– Mit csinálnak önök itt? rivalt rájuk a czár.
Azok elkezdtek nevetni.
– Szindarabot játszunk, magyarázta Konstantin.
– Miféle szindarabot?
– Hát – Pál czár meggyilkoltatását.
… A saját dédapjuk meggyilkoltatását választották ki szinműtárgynak!
Ilyen nagyszerű gondolat csak orosz agyban születhetik!
Miklós megszidta az egész truppot s mindjárt ki is adta nekik a tantièmet is, meg a játékdíjat is.
– Önök hárman, a miért ilyen gyászeseményt választottak komédia-tárgyul s a trónörökös személye ellen felemelték kezeiket, három napi börtönt kapnak kenyéren, vízen.
És aztán a trónörököshöz fordult.
– Ön pedig, a miért annyira megalázta magát, hogy kegyelemért ordított, hét napi börtönt kap! Egy orosz uralkodónak soha sem szabad azt a szót kiejteni: «kegyelem!»
Nem is ejtették azt ki azóta.
EGY KIS FÉLREÉRTÉS.
II. Katalin czárnőnek volt egy bankárja Szent-Pétervárott, Souderland, ki a czárnő magánpénztárát példátlan becsületességgel tartotta rendben. Az egész udvari személyzet pedig ezt a bankárt ki nem állhatta. (Nem «pedig», hanem «azért». Olvasó.) A bankár egy szép new-foundlandit ajándékozott a czárnőnek, mely azt minden sétájában hűségesen kisérte. A czárnő oly kegyes volt, hogy a hű ebet ajándékozójáról nevezte el. Egyszerre a kutya megdöglött. Nem kért rá engedelmet, a mit a czárnő semmi esetre sem adott volna meg neki. A minthogy még holta után is meg akarta őt tartani s felhivá főudvarmesterét, kiadá neki a parancsot, hogy «Souderlandot, a kutyát, ki kell tömetni».
Az udvarmester világosan hallott, nem lehetett semmi kétsége.
Ehhez azonban assistentia kell. Futott a rendőrfőnökhöz.
– A czárnő azt parancsolta, hogy a kutya Souderlandot ki kell tömetni.
– Ha parancsolta, akkor meg kell történni. A rendőrfőnök feltette a csókaorruját s ellátva magát kellő segédszemélyzettel, sietett a bankár lakására.
– Kedves Souderland, meggyónt ön már?
– Nem én.
– Hát a testamentoma készen van-e?
– Nincs az.
– No hát csak rögtön hivasson papot és jegyzőt, gyónjék meg és tegyen végrendeletet, mert a czárnő parancsára ki fog tömetni!
– Miért?
– Azt a czárnő tudja és senki más. Ő parancsolta, nekünk engedelmeskednünk kell.
– No de az képtelenség! engem kitömetni.
– Nincs benne semmi képtelenség. A hires rablóvezért Krotinust szintén kitömték, mikor kézre került, valamint a kozák lázadó főnököt Tárász Bujbát. Az egyiket most is mutogatják a vilnai városházánál, a másikat a kazáni templom sekrestyéjében. Ez nálunk különös megtiszteltetés.
– De az lehetetlen! protestált a bankár. Itt tévedésnek kell lenni. Ereszszenek a czárnő elé, vagy engedjenek neki egy sort irnom.
– Az nem szabad! Az elitélt dolga sorsában megnyugodni s a mi dolgunk azt végrehajtani.
– No de ez valami szójáték lesz, a czárnő szokott metaphorákban beszélni. Az a kérdés, hogy mivel parancsolta, hogy kitömjenek?
Ez iránt csakugyan nem volt semmi utasítás. Az udvarmester visszament a czárnőhöz, megkérdezni, hogy mivel paracsolja Souderlandot kitömetni.
– No hát mivel? Gyapottal meg tengeri fűvel, a hogy szokás.
Most már semmi kétség sem volt. Souderlandnak tudtára adták, hogy szabad választania: a gyapotot szereti-e jobban, vagy a tengeri füvet?
– No de az lehetetlen, hogy ő felsége azt parancsolta volna, hogy elevenen tömjenek ki! Ez műszakilag is kivihetetlen. Elébb meg kell hogy öljenek. Azt pedig ő felsége határozza meg, hogy micsoda halál nemével kell valakit kivégezni!
Ez az ötlet szabadította meg. Mert már hozták a gyapotot meg a tengeri füvet a számára.
Az udvarmesternek még egyszer vissza kellett menni a czárnőhöz ezzel a kérdéssel:
– Hogyan parancsolja felséged Souderlandot kitömetni: élve, vagy halva?
– Hiszen megdöglött már!
– Én épen most beszéltem vele.
– Kivel, te?
– Hát Souderland bankárral.
– Oh te rettenetes borjufóka! Hiszen Souderland, a kutyáról van szó.
– Majd eltévesztettük.
Azzal ment vissza a bankár palotájába, felvilágosítani a rendőrfőnököt. Akkor aztán meg annak állt feljebb.
Ő förmedt rá a bankárra:
– Hát miért nem mondta az úr, hogy nem kutya!
A HACHÉE-FACHÉE.
De Bruce gróf II. Katalin idejében Szentpétervár kormányzója volt. Naturalizált franczia, a kinek nagyon megtetszett Muszkaországban.
Csak egy dologgal nem volt megelégedve: a konyhájával. Orosz volt a szakácsa, a ki rosszul főzött; de annál jobban lopott. A kormányzónak tele volt a szája e miatt panaszszal. Kivált mikor a franczia követnél volt ebéden, a kinek a szakácsa pompásan tudta csinálni a «hachèe-fachèet», a miért De Bruce gróf rajongott.
Egy napon nagyon elrontott minden ételt a muszka szakács; a kormányzó dühös volt. Hanem a szakács megérezte a pecsenyeillatot s mielőtt ő maga a tráncsirtálra került volna, elinalt s nyakába vette a nagy világot. A kormányzó utána iramított minden rendőrt, hogy csipjék meg, hozzák vissza; de biz azt nem találták meg, úgy, hogy másnap a kormányzónak, ha ebédelni akart, be kellett magát invitálni a franczia nagykövethez, a kinek aztán elpanaszolta a maga nagy baját, hozzá téve azon baráti kérelmét, hogy hozasson neki a nagykövet egy jó szakácsot Francziaországból, a ki ilyen jól tudja csinálni a hachèe-fachèet; biz olyan fizetést ád neki, mint egy generálisnak.
A franczia nagykövet pedig nem csak udvarias ember volt, de nagy diplomata is. De Brucenek nagy befolyása volt az udvarnál. Azt érdemes volt bármily áldozattal megnyerni. Még az nap felhivatta a saját szakácsát s így szólt neki:
– Monsieur. Nem volna önnek kedve tábornoki fizetésbe lépni?
– A fizetés jó volna; de én csak kappanöléshez értek.
– Nem ellenségaprításról, csupán hachèe-fachèe-vágásról van szó.
Erre meg mért ne állt volna rá a monsieur?
A nagykövet tehát mindjárt irt egy nyájasságtól mézédes levelet a kormányzónak, felajánlva neki saját szakácsát s azt a monsieur kezébe nyomva, elküldé őt De Bruce úrhoz.
Nagyon rövid időn visszajön a monsieur, szikrázó szemekkel s kegyetlenül szakkermentirozva s a két markában tartva megnevezhetlen orczáját.
– Nos? Mi az? Hát nem volt elég a fizetés?
– De f–t nem volt! Olyan száz botot kaptam, hogy nincs az az orosz generális, a ki meg ne elégedjék vele.
– Száz botot? Ez félreértés!
– De köszönöm szépen. Ezt nálunk bastonnadenak hiják, nem félreértésnek.
A nagykövet rögtön hajtatott a kormányzóhoz, e felfoghatlan megsértésért elégtételt követelni.
Kiderült aztán, hogy csakugyan félreértés volt: a kormányzónak a komornyikja azt jelenté, hogy «itt van a szakács».
Az nem képzelhette, hogy tegnap óta már meg is jött Francziaországból a megrendelt szakács; szentül azt hitte, hogy a szökött szakács került kézre.
– Verjetek rá száz botot s dobjátok ki.
Ekkép történt.
A mentség tökéletes volt: a muszkának, mint mindig, úgy most is igaza volt.
A monsieurnek pedig megmaradt a «hachèe» is, meg a «fachèe» is.
A LELEMÉNYES RENDŐRFŐNÖK.
Azimkoff Iván csak kazáni rendőrfőnök volt, mikor Sándor czár élete vége felé tartományait beutazta. A fizetése nem ment többre ezer rubelnél. S bizony elképzelheti minden ember, mennyit kell egy szegény rendőrfőnöknek ehhez az ezer rubelhez még hozzá lopni és csalni, ha tisztességesen meg akar élni belőle. Szerencséjére a czár odavetődött a városba s Azimkoffnak mindjárt a megérkezés utáni napon az a szerencse jutott, hogy a czár legmagasabb szine elé idézteték.
Sándor czár a szokott rossz humorában volt ekkor is.
– No mondhatom, hogy gratulálhatok neked! Ezzel fogadta a rendőrfőnököt. Sok szép zsiványt van szerencsém országomban elláthatni: Rigában kilopják az arsenalomból az ágyúimat; Moszkvában ellopják a Kremlnek a toronytetejéről az aranykeresztet; Szentpétervárott ellopják a kutyámnak a nyakáról az örvet; hanem olyan tolvajok, mind a tiéid, nincsenek sehol. Tegnap, azalatt, a mig a kocsimról leszálltam s bementem a templomba, meg visszajöttem, kilopták a zsebemből a tárczámat.
– Milyen volt az a tárcza? kérdé Azimkoff.
A czár leirta neki. Veres maroquin, selyem béléssel, volt benne kétezer rubel százas bankjegyekben.
– A mi embertől kitelik, azt megkisérlem, monda a rendőrfőnök és elsietett.
Másnap már megkerült a tárcza. Benne volt a kétezer rubel felváltatlanul.
– Ember vagy a talpadon! mondá a czár Azimkoffnak; az pedig ravaszul hunyorított a szemével s azt mondá:
– Volnék csak én szentpétervári rendőrfőnök, majd nem lopnák el felséged kutyájának a nyakáról a lánczot!
– Azonban, ha a tárcza megkerült, a tolvajnak is kézre kellett kerülni.
– Nagyon természetes!
A zsebmetsző, a ki bevallá, hogy ő lopta el a czár tárczáját, abban a kitüntetésben részesült, hogy a megillető adag kancsukán kivül a nyelvkivágatás büntetését is elnyeré, a mi nem is nagyon szigorú bünhődés egy ily vakmerő gonosztettért.
Azimkoffot pedig a czár rögtön kinevezte ez erélyes és gyors eljárásáért szentpétervári rendőrfőnöknek, ott pedig csak a puszta fizetése tizenkétezer rubelre rugott. Képzelhetni, hogy mennyit kell még ehhez csalni és lopni egy szentpétervári rendőrfőnöknek, ha azt akarja, hogy tisztességesen megéljen.
Mert hogyha egy úrféle lop, különösen ha az államtól, vagy a publikumtól lop, arra azt mondják az oroszok: «meleg helyre talált», «kövér legelőhöz segítette az Isten», «jól gondoskodik a családjáról», «félre tesz egy kopeket a fekete napokra». Hanem ha a paraszt lop, arra azt mondják: «embervért iszik», «özvegyek könyeit iszsza», «halottakat ás fel».
… Nagy sokára, mikor egyszer a czár megint ugyanazt a kabátját vette fel, a melyiket akkor viselt, mikor a kazáni templomot meglátogatta, érzi, hogy valami kemény tárgy ütögeti a térdeit. Tapogatni kezdi s megtalálja a béllésben alá csuszva az ellopottnak hitt tárczát. Sohasem lopták azt el.
Hiszen hogy mint talált mégis Azimkoff lopott tárczát kétezer rubellel megbéllelve? azt halandó észszel is ki lehet találni, de hol vette a tolvajt, ez a nagyobb talány.
Hát annak meg ez a magyarázata. A börtönben volt épen egy hires zsivány, a ki megérdemlette a lenyakaztatást, ezt maga elé hivatta Azimkoff s azt mondta neki:
– No nézd, itt most két Rusikóról van nálam tudósítás; az egyiket azzal vádolják, hogy kirabolt egy templomot s meggyilkolt az úton három kereskedőt, a másikat meg azzal vádolják, hogy kilopta a czár zsebéből a Szent-Mihály templom előtt a tárczát. Már most melyik vagy te a kettő közül? Ha az első vagy, akkor a fejedet vágatom le, ha a második vagy, akkor csak a nyelvedet vágatom ki; no meg persze kancsukát kapsz.
A zsiványnak volt annyi esze, hogy azt felelje, hogy ő az a második s a nyelve árán megmentse a fejét. Utóljára is hát a nyelv egészen felesleges szerszám az embernél, a ki se nem szinész, se nem pap, se nem bakter, egyszóval, a ki nem a nyelvével keresi a kenyerét.
A czár – jót nevetett a tréfának.
OROSZ CANONISATIO.
Nagy Péter czár idejében történt, hogy az ocsakoffi kalugyer-kolostor annyira roskatag állapotba került már, hogy a tatarozgatás helyett tanácsosabb volt újat építeni. A régit a czár rendeletére lebontották, mikor már az új lakható állapotban volt.
A hajdani orosz módra épült nagy zárdának tömérdek apróbb-nagyobb tornya volt, megfelelő nagyságú harangokkal ellátva; csupán egy szögletbe épített toronynak nem volt harangja, sőt ajtók és ablakok is úgy be voltak rajta falazva, hogy a belsejébe is csak faltöréssel lehetett bejutni. Mikor ezt a tornyot is elkezdték lebontani, a sok szúette porhadt gerendát lehányva a tetejéről, egy boltozatra akadtak s a mint azt feltörték, találtak alatta egy fülkét. Abban a szűk odúban volt egy emberi csontváz, a minek még akkor is a derekán volt a szeges cingulum és homlokát körülfogta egy vaskorona, melynek hegyes tövisei a csontba behatoltak. Kezében egy hosszú olvasót tartott. A homlokán levő vaskoronára arany betűkkel volt felirva a neve: «Nikeforosz».
– Martyr! Ereklye! kiáltának a felfedezők s vitték a czárnak a nevezetes kincs hirét.
Az meg kapott rajta: az orosz egyedül idvezítő egyház kebelében a főpásztor egyedül a czár maga és így az ő jogai közé tartozik a canonisálás is.
Péter czár a feltalált Nikeforosz vértanu szentté tételének egészen megadta az ünnepélyes pompát. A csontereklyéket, a hozzájuk tartozó vasakkal együtt egy üvegkoporsóba tették s ünnepélyes proczesszióval hordozták városról-városra, utoljára visszavitték az új kolostorba, ott az oltár melletti kriptába elhelyezték s pompás márványemlékre irták fel a nevét s hogy a canonisatio actusa annál emlékezetesebb legyen, Péter czár száz vilnai deákot, a kik ott tilos társulatokban részvétellel vádoltattak, kényszerített a Nikeforosz tiszteletére emelt új kolostorba Nikeforista-barátokká átalakulni.
S nagy öröm volt átalában az egész birodalomban, hogy ime egy orosz szenttel megint több van.
A régi kolostort aztán csak bontották alább. Egyszer végre a fundamentomára kerültek az említett harangtalan toronynak s ott találtak egy kis rézládát, melyet ismét nagy ünnepélyességgel felnyitva, meglelték benne Nikeforosz atyának a történetét, a mi pergamenre irva sok száz év előtt eltétetett s alá volt irva az akkori rendfőnök és valamennyi zárdatag által.
No szép dolgok sültek ki abból a protokollumból Nikeforosz atyára. Ő bizony olyan szent volt, a ki nagyon szerette a szép asszonyokat; a mi hát még nem volna olyan nagy hiba, hogy azért az embert mindjárt befalazzák; hanem még azt is tette, hogy azokat a szép asszonyokat, a kiket elcsábított, nehogy elárulják, elküldte a másvilágra, a mi már épen nem volt tőle keresztyéni cselekedet. E botrányos életért és sokszoros gyilkosságaiért végre a szentszék elé állíttatott s ott azon büntetés lett rá kimondva, hogy állása magasságához és bűne nagyságához képest egy külön az ő számára épített toronyban, szeges vaskoronával megszorított fejjel befalaztassék.
Ez a felfedezés természetesen egészen más színben tünteté fel Nikeforoszt, a ki elég indiskretus volt, még csontvázkorában is így feltréfálni a czárt és a püspöki kart. De nem is maradt neki Nagy Péter adósa. Már más országban elhallgattak volna az ilyen botránynyal s a szentet hagyták volna szentnek: hanem Oroszországban még a csontváznak is meg kell bűnhödni azért, a mit holt ember korában vétett. A czár egy újabb ukázt bocsátott ki, melyben elrendelé, hogy Nikeforosz nem lesz többé szent, hanem kidobatik a kolostor kriptájából, csontja elásatik a vesztőhely alá, neve kitörültetik a kalendáriumból és levakartatik a sírkőről. Azt a száz deákot pedig, a kikből Nikeforista-barátokat csinált, bedugta a zöldmonduros granátosok ezredébe katonáknak.
Ilyen igazságszerető tudott lenni a nagy czár.