Felfordult világ; Észak honából; A debreczeni lunátikus

– Serena comtesse oda jönne mihozzánk? Megalázza magát…?

– Hahaha! nevetett a delnő. Ön ezüst vőlegény, a ki huszonöt esztendőt élt nejével örömben, én pedig szalmamenyasszony, ki az oltárnál hagyta a vőlegényét. – Itt egyszerre elszomorodott; vagy tán épen megfordítva értette ön? Oh ne féljen semmit. Én nem fogom senkinek a kedvét elrontani. Víg leszek, mint a többi, ha visznek, tánczolok én is. Valami különös elegantiával sem zavarom meg az egyszerű falusi kört – ebben a félig úti, félig lovagló toilettben; ha pedig valaki elég kiváncsi lesz azt kérdezgetni, hogy mi hozott most engem ide: azt csak bízza ön rám; annak majd mondok én olyan válogatott történeteket, hogy lesz neki min bámulni.

A jámbor úr nem tudott mi ellenvetést tenni; pedig igen jól érezte, hogy itt most ő is olyan felelősségbe keveri magát, a miről sokkal nehezebb lesz számot adni, mint esztendő végén az egész sólyomházi uradalomról; hanem már annyira ismerte Serenát, hogy kapacitálni nem próbálta.

A delnő kissé félresimítá minden tükör nélkül omlatag fürteit, azzal beleakasztá kezét a kis öreg úr karjába, s inkább ő vitte azt, mint az őtet végig az épület belső folyosóján, a honnan egyenesen abba a terembe lehetett belépni egy téli és egy nyári ajtón keresztül, a hol épen javában járta a táncz.

A teremben épen lengyelt jártak, midőn a tiszttartó feltárta az ajtót, s Serenát előre bocsátva kifelé görbített karral, maga nagy áhitatosan félfejjel hátra maradt, míg a delnő otthonias vidámsággal lépett be a barátságos körbe, első tekintetével is testvérét keresve.

Cecilia épen tánczolt; a mint megpillantá Serenát, egyszerre ott hagyta tánczosát, odarohant testvéréhez, az meg ő hozzá, s ott nem törődve senkivel, egymás nyakába borultak; Serena úgy össze-vissza csókolá Cecilia arczát, szemeit, homlokát, hajának minden fürtjét, hogy az egy szerelmes vőlegénytől is sok lett volna; elhalmozva őt hizelgő nevekkel: «kedves kis bubiskám, édes szép tubagalambom; mézes czukros aprószentem»; a társaság rájuk bámult; tiszttartó úr vállai közé húzta a fejét, mint a ki nem oka semminek; tiszttartóné asszony pedig, a mint épen jött be a mellékszobából, egy tál frissen sült fánk a kezében, s meglátta azt a jelenetet ott maga előtt, úgy ejté el a tálat a kezéből, hogy valahány fánk, annyi tánczos lába alá gurult. Akkor sem a fánkjait sajnálta pedig, hanem összecsapta a kezeit:

– Szentséges Jehova! Ez a Serena grófné.

Tiszttartóné asszony nagyon örült rajta, hogy szétgurult fánkjainak esetére háríthatta azt a savanyú ábrázatot, a mit továbbra is megtartott. Ő, köztünk mondva, nem nagyon szerette Serena comtesset, ebben az órában épen nem várt reá. És különösen nem nagy örömét találta abban, hogy Serena és Cecil épen itt jönnek össze. No – nem illik szegény embernek a nagy urak magaviseletét birálgatni: de annyi bizonyos, hogy maga a gróf sem igen fog örülni, ha megtudja, hogy Cecil Serenával találkozott.

Az egész társaságban egy vidám arcz nem fogadta Serenát, testvérén kívül; ki megijedt, ki elbámult rajta; a jobb kedvűeket nyugtalanítá sajátszerű megjelenése, mindenki talált benne valami rendkívülit, valami kimagyarázhatlant, a mi az emberekben bizalmatlanságot gerjeszt; az avatottabbak, kik fülhegygyel érinték a magasabb mendemondák szelét, annyit tudtak már felőle, hogy ez valami nőnemen született filius prodigus; ki anyjának és mostoha apjának sok gondot szerez régóta; s bár ne higyjen az ember semmit a rossz nyelvű pletykabeszédből, annyi bizonyos, hogy a grófkisasszony, a szülői hatalom alól emancipálva magát, saját kezére él, s nagyon keveset törődik a világ véleményével, ellenkezőleg szörnyű mulatságosnak találja, ha mindenféle együgyü embereket olyan kigondolhatatlan galibákba keverhet, csupa jó szeszélyből, a mitől azok aztán egész életükre hiresek maradnak.

Képzelhetni, hogy egy ilyen üstökös váratlan megjelenése milyen hatást idézhetett elő egy olyan csendes diákos társaságban, mint a milyen a tiszttartó vendégeié volt.

És ez a különös teremtés mégis egyszerre otthon találta magát köztük. A tiszttartónét olyan szépen felköszönté, mintha könyvből olvasta volna. A ki nem ismerte, azt hihette volna róla, hogy egyenesen csak az ő ünnepélyére jött ide; az anecdotás öreg urral barátságosan kezet szorított, az öreg asszonyságokat névszerint üdvözlé s azután vidáman kérte az egész társaságot, hogy folytassák tovább az általa megzavart tánczot.

Olyan szivesen, olyan nyájasan tudott kérni, hogy kénytelen volt neki engedni az ember. Ő maga biztatta Cecilt, hogy menjen el azzal a szőke fiatal emberrel, a ki olyan szemérmesen figyelmezteti, hogy még hátra van egy pár forduló a lengyelből. Ő meg azalatt leült az öreg asszonyság mellé, a ki úgy igérkezett tánczolni azokkal a mankókkal, annak kezdé el magasztalni kis testvérét; mennyi bájjal tánczol, mily szemérmesen süti le szemeit, valóságos kis angyal! – a mivel azt az asszonyságot nagyon megnyerte magának.

A nehány fordulónak hamar vége lett; Cecil után következett a szép Amália, a fiatal Adonissal, Borcz Adorjánnal a tánczba.

– Festeni való szép pár! – sugá Serena az öreg asszonyságnak; igazán eszményi alak mind a kettő.

Az öreg asszony gondolta magában: «csakugyan rendkívüli teremtés ez mégis; milyen merész kimondani, hogy egy férfit szépnek talál, s a mellett milyen szerény bevallani, hogy annak társnője is szép».

Adorján szemei az első fordulónál találkoztak Serena tekintetével. Még akkor csak egyszer botlott meg a sarkantyujában.

– Gyönyörűen lejt mind a kettő, – sugá Serena szomszédnéjának, elragadtatott arczkifejezéssel szemlélve a tánczolókat.

A második fordulónál Adorján, a mint Serenára talált pillantani, úgy eltéveszté a lépést, hogy tánczosnéjával szinte összecsapódott; azután meg elfeledé a figurát, a mit kellett volna csinálnia, belesült a részletekbe; utoljára, pro coronide, úgy rátaposott Amália köntösére, hogy annak egy egész fodra leszakadt, mire a delnő sírva futott ki a teremből, s nem is jött oda többet vissza; míg Borcz Adorján, a világhirű tánczos, zavarodottan maradt a terem közepén, mint valami fiatal diák, a ki könyvből tanulta meg a tánczot.

Serena pedig úgy tett, mintha mindezt észre sem vette volna; most Cecilhez fordult, s azzal kezdett el beszélgetni. Miről? Bohóságról. – Lánykák közt divatos themákról, a miről zene mellett, vigalom közt lehet beszélni; – micsoda új tánczokat tud? magyart? mazurt? écossaiset? a walczert nem szabad neki tánczolni egészségi szempontok miatt. – Hát a polkát ismeri-e már?

Fiatal lányka mit felelhetne erre egyebet, mint hogy kiváncsian kérdezze, hogy mi az? még minálunk hire sincsen.

– Ez most a divattáncz, a mit Párisban, Bécsben minden salon elfogadott; ép olyan kedélyes, mint a keringő, a nélkül, hogy olyan szeles volna, sokkal több báj és kellem van benne, mint bármelyikben; nem fárasztó és mégis mulatságos. Várj, én megtanítalak rá egy percz alatt.

Serena grófnő azzal a legszeretetreméltóbb naivsággal szökött fel helyéről, átölelve jobb karjával mostoha testvérét, s a táncztérre lejtve, elkezdé annak utánozhatlan csábbal magyarázni az új divattáncz lépéseit.

Igy szökellni, így fordulni el s ismét vissza a tánczos felé, így hajolni féloldalra; s aztán vállára simulni.

Igézőbb csábtüneményt soha bűvészlámpa nem mutatott, mint a hogy e csodálatos, merész delnő tanítá ártatlan piruló testvérkéjét a tánczok legkaczérabb nemére; ez mint egy öntudatlan angyal, ki csak pirul, ha gyöngeségét érzi, s szemeit lesüti attól a gondolattól, hogy mások ránéznek; amaz pedig egy igéző dæmon, a ki tudja, hogy őt mindenütt imádják, hogy minden mozdulatával, szemeinek minden pillantásával halandó embereket ejt kétségbe, hogy midőn szép piczi lába hegyét oly kaczérul érinti a földdel, azt a földet irigylik ott alatta; – a mellett a legvidámabb csengő hangon dalolta hozzá maga a táncz dallamát: Trallá-lallá-lillalallá! mint a ki tuláradó kedvében van.

E közben valami igen közönséges és nagyon természetes tünemény történt. – Valamelyik külső ablakát a tánczteremnek rosszul kapcsolták be, a belső pedig a hőség enyhítése végett ki volt nyitva; ott künn egy óra óta erős szél kezdett tombolni; ez most egyik dühösebb rohamában hirtelen felszakítá az ablakszárnyat, s azzal zugva rohant be a terembe, a mint túlnan egy ajtót kinyitottak, végig zúdulva az egész szobasoron, valamennyi gyertya lángját lecsapva, hogy egy perczre csaknem sötétség támadt mindenütt, s mindenki úgy érzé, mintha valami ellenséges szellem rohant volna a barátságos társaság közé.

Serena grófnő felsikoltott; elsápadt, olyan lett, mint a halál. Megállt mereven a tánczterem közepén, ijedős szemekkel tekintve a nyitott ablak felé, s míg egyik kezével görcsösen kapaszkodék Cecil karjába, a másikat reszketeg védelemre tartá maga elé s a léleklátás borzongó rettenésével rebegé: – többen is hallák – «ah az atyám! az atyám! – talán e pillanatban…»

Az ablakot hirtelen bezárták; a csunya, rosszkedvű zugolódó szél ott künn szorult, a gyertyák ismét megelevenedtek, a szobák világosak lettek, a vidám beszéd ismét kerékvágásba jött; Serena elnevette magát, ismét átkarolva Cecilt, tovább folytatá elragadó vidámsággal: Trallá lallá-lillalallá…

Vajjon mit akart azzal mondani: «talán e pillanatban?» – Mi jutott atyjáról eszébe attól a szélfuvástól, itt a víg táncz közepett?

Pár percz mulva meg volt nyerve az indigenatus az új divattáncz számára; Borcz Adorján, ki minden vigalomban bőgőbetöréssel fenyegette a zenész nemzetet, ha más nótát próbál huzni, mint magyart és lengyelt, most maga parancsolta a czigánynak, hogy huzza el azt a nótát, a mit a grófnő dalolt az imént, a mi a született zenésznek legkisebb fejtörésébe sem került; azzal odasietett Serenához, s felhívta őt az új divattánczra. A virtuoz tánczosnak csak látnia kellett azt, hogy eltanulja. És az első csábító pár ragadta maga után a többit. Nemsokára minden férfi és hölgy lejtett utánuk a sorban, tipegve, szökdelve és bukdácsolva, kinek hogy ment az igyekezet; mind bele volt bolondulva apraja és nagyja.

De bizony tiszttartóné asszonyom még sem.

– Nem szép táncz biz ez a pulykatáncz, comtesse, akárhonnan hozták; szólt kifakadva a derék asszonyság, mikor vége volt a nótának; nem is igen hiszem, hogy a méltóságos gróf úr valami nagyon büszke legyen majd rá, hogy. Somlyóháza volt az, a hol ezt legelőször tánczolták erdélyi és magyarországi tánczosok.

A hogy e nehány szó egyszerre elvette Serena minden kedvét, annak mindenki előtt fel kellett tünni. Egészen elkomolyult; egy szavát nem lehetett többé venni; egy mosolyt nem idézett elő arczán többé semmi.

Csendesen, minden felötlés nélkül jó éjszakát kivánt a tiszttartónénak, megcsókolta testvérét s míg mások mással voltak elfoglalva, ő elhagyta a termet és a lakosztályába sietett. A tiszttartóné utána ment gyertyával; attól szobája ajtajában elvette a gyertyát.

– Nem parancsol a grófné semmit? Nem kivánja, hogy valamelyik leánycseléd itt háljon?

– Köszönöm. Egyedül szeretek lenni, mikor alszom. – De mégis… (hirtelen meggondolta magát); nem, nem, semmit sem kértem.

Azt akarta kérni a tiszttartónétól, hogy engedje Cecilt ő nála hálni; de tartott attól, hogy az a katonás asszony azt találja rá felelni: már megbocsásson comtesse, Cecil most az én leányom, s annak ott kell lenni, a hol én vagyok. Valóban kitelt tőle. Azért nem is koczkáztatta Serena ezt a kérést; hanem szépen magára zárta az ajtót.

Tiszttartóné asszony pedig ismét visszament a tánczterembe, s hogy még a nyomát is feltörültesse annak az elébbi táncznak, vizes pokróczokkal végig suroltatá a padlózatot, s azzal kézen fogva elővezetvén az ő ezüst vőlegényét, gyönyörüségtől ragyogó arczczal mondá: most tessék már megnézni, milyen az igazi szent Dávid táncza, eljárván azzal nagy ünnepélyesen ugyanazt a lassú magyart, ugyanazon a búskedélyes melódián, a min ezelőtt huszonöt évvel, mint menyasszony és vőlegény megnyitották a mennyegzőt. Most is minden ember gyönyörködött a jó öreg tánczában.

Csak Borcz Adorján ült mélázva egy szögletben és nem ügyelt semmire; pedig Gábor Endre már harmadszor kérdi tőle:

– Hát te nyitott szemmel alszol-e, czimbora, mint a nyúl?

A RÓZSALIGETI BIRKÁS.

Nem tudom, micsoda sentimentalis kisasszony adhatta ennek a pusztának a rózsaliget nevet? vagy igen nagy képzelőtehetséggel kellett annak bírni, vagy nagyon régen lehetett az idő, mikor a parlagrózsa széltiben-hosszában ellepte a mezőt; most ugyan nem látszik azon egyéb, mint itt-amott egy-egy tüskés kökénybokor, a többit simára lelegeli az a tízezeren felül menő birka, a mi naponként a határt járja.

Nincs itt soha sem füve, sem virága az évszaknak, egy felszántott tábla, egy zöldülő vetésszalag sem szakítja félbe a hepehupás róna egykedvű fakózöld szinét, mely sem őszszel, sem tavaszszal meg nem tud változni.

Ezerével járó gyapjuhordó nyájak borotválják simára naponkint a szép természet szakállát, egy-egy nádból font hodály szakítja félbe néhol az unalmas egyalkatuságot, s egy pár görbenyakú gémes kút, hosszu váluival, a hol a birkákat esténkint itatják.

Valami homokbuczkás völgy mélyébe elrejtve bujdoklik maga a lakótanya, lehetett volna biz azt a dombra is építeni, s onnan érdekesebb lett volna a kilátás, de a bölcs telepítő úgy találta, hogy sokkal több szüksége lesz neki a szelektől való védelemre, mint a szép kilátásra, s míg a domb alját kivájva, abban épen elegendő anyagot lelt, a mennyiből valamennyi pajtát és csűrt felépíthetett, addig a kivájt domboldal másfelől igen czélszerű sánczot képezett két oldalról a télvihar ellen.

Igaz, hogy így a völgybe szorított vályogépületek az esztendő három szakaszán át túl a rendén is nedvesek, a negyedikben pedig kiállhatatlan hőséget fognak fel magukban, hanem hiszen hol talál az ember valami tökéletesre ebben az árnyékvilágban?

Ott egy csoportban mintegy nyolcz hosszu alacsony épület látszik, élével, oldalával egymásnak forgatva, csekély építészeti tervvel; valamennyi oly egyforma, rongyos, rozzant nádtetejével, czirmos vályogfalával, mely félölnyire zöld a téli nyiroktól, parányi ablakaival, rácsos ajtaival annyira egymáshoz hasonló, hogy jövevény ember egyhirtelen meg nem tudja közüle találni, melyik a lakóház, melyik a béreslak és a birkaakol?

Udvarnak híre sincs; széna-szalmakazal minden ház előtt; a fagybaszáradt birkanyom tarkázza az egész térséget; hulladék nád, szalma lepi a környéket; s ellenőrzetlen komondorok ülnek, ásítanak mindenik ajtóban; jó szerencse, ha a látogatót százszor meg nem eszik, a míg valakire akad, a kitől megkérdezze, hogy hol van a gazda?

Úgy látszik azonban, hogy a ki azzal a sárga hintóval jött, tudja már a járást, mert egyenesen odahajtat a középen álló hosszu ház elé, s annak az ajtaja előtt állapodik meg; ámbár semmi külsőleg látható oka nincsen, azt a többi birkateleltetőnél egyébnek tartani.

A hintóból elébb egy farkasbundás úr száll le, azután egy dsindsulaprémes úrhölgy, kinek asztrakánkarmantyús topánkái meglátszanak, a mint a hágcsókon leszáll; utánuk a bakon hozott liberiás inas, mindenféle ládákat, skatulyákat emelget le, míg a konyhából előkerülő csajhos béresasszony, rettentő csizmák szárait fenve egymáshoz, üget a harmadik, vagy negyedik hosszú épület felé, hogy a házi gazdát vendégek érkeztéről értesítse.

Borcz Mihály uram, a dúsgazdag birkás, most épen nagy munkával van elfoglalva. Nagyváradi országos vásár közeleg. A tömérdek sajtot szekerekre kell pakolni, a mit télen által készíttetett a bális. Sok száz forintra megy annak az ára. A birkák is elkezdték az ellést; a zsenge báránynak most legjobb az ára; azokat hevenyében ki kell most mustrálni; a melyik megélni való, azt megbélyegezni és beoltogatni, a melyik eladni való lesz, azt külön esztrengára csapni. Ilyenkor nagy szükség van a gazda jelenlétére, mert ez sok babonával jár, a billogozásnál minden birkának egyet kell tekeríteni a fülén, hogy ne fogjon rajta a métely; aztán a billog-nyelén keresztül kell ugratni, hogy jó tejelő legyen, arra pedig különösen kell ügyelni, hogy e műtét alatt a gyapjából semmi ki ne tépődjék, mert az rosszat jelent, az olyan bárányt széttépi a farkas. Aztán a magnak való bárányokat nem szabad fenhangon számlálni, mert akkor beléjük esik a dög, hanem csak kiki magának; minden ember utoljára mondja meg, hogy mennyit számlált? a gazda adja rá, hogy igaz-e? bicsakkal metszve egyenest és görbét a rovásfára.

Innen láthatjuk, hogy Borcz Mihály uramnak abban az órákban, hogy a béresné érte jött, több dolga volt a szokottnál; egyik kezében a kulimászos fazék, másikban a billogozó vas, azzal nyomta egyenkint saját nevének előbetüit minden ujonnan született alattvalójára, azután megint előrántotta a dolmánya zsebéből a rovásfát, – a csizmaszár mellől a bicskát, s rótta a sorbajövő vonást; s törülte izzadt orczáját ködmene ujjával; minélfogva olyan kulimászos kezdett lenni dolmánya, mellénye és homloka lassankint, hogy egyik sem vethetett a másik ellen semmit.

Nehéz is lett volna a jó urat kiismerni a többi juhász, béres közől valami idegennek; épen olyan törtbőr dolmányt viselt fekete birkaprémmel, mint a többi bojtár, még a szironyvarrás piszkosabb rajta, mint azokén, mert nyilván sokkal régibb. Fontostalpu saruja faggyuval bekenve, s a fejébe nyomott báránybőrsüveg tele kirázhatlan szénapolyva és bógácsmaradékkal; arczával is elmehetne olvasva a béres nép közt; semmi uri szín sincsen rajta, durczás, duzzogó, mint a bántott cseléd, bajusza kurtára nyirva, hogy ne legyen vele baja, s göndör szürke haja borzasabb minden szénaboglyánál.

Épen egy szép fekete bárányt tartott térde között, azon gondolkozva, hogy vásárra küldje-e azt is, vagy minthogy oly szép, ne sajnáljon rávesztegetni egy 32-edrész krajczár ára oltott meszet a bélyegzés végett, midőn a béresné az akol ajtajában megállva, bekiáltott hozzá gyógyíthatlanul rekedt hangon:

– Nemzetes uram, vendégünk jött: tekintetes Torhányi András úr és a kisasszonya.

A birkás oda fordult felé, s mintha jobban hallana azzal, ha a sipkáját feltolja a szeméről, kérdezé minden nyájasság nélkül:

– Micsoda?

– Tekintetes Torhányi András úr! iparkodék a rekedt némber jobban kiáltani.

Borcz Mihály uram aristocraticus gőggel monda rá:

– Semmi Torhányi; – csak Torhán. – Torhánnak híják, nem Torhányinak. Micsoda –i? Az a –i csak nemes embernek szabad. Majd bizony! egy kereskedő, egy kupecz, aztán még Torhányi!

S azzal, mintha mindent a legjobban rendbe hozott volna, ismét lehúzta sipkáját homlokára, s haragjában a szeme alatt is festett magának szemöldököt, a mint a kulimászos ujjával le akart onnan valamit törülni.

S még azután is sokáig dörmögött rajta, a juhászaihoz szónokolva.

– Igen bizony, egy kupecz. Egy kereskedő, semmi egyéb; aztán mindjárt Torhányi akar lenni; mintha azt az ypsilont olyan könnyen adnák, mintha azt csak szeméten találnák, hogy a kinek megtetszik, vegye fel! Ismerem én régtől fogva; eleinte csak úgy írta a nevét, most már úgy is mondatja ki. Azt gondolja, hogy majd ezáltal egyszer csak, – se tette, se vette, – nemes ember lesz belőle. Hohó! Beleszólnak még abba. Mintha az olyan könnyen menne.

Borcz Mihály uram egészen fel volt lázadva ettől a gondolattól. Hogyne! Tudhatta magáról, hogy az minő áldozatba kerül. Hisz ő maga is ezelőtt negyven évvel közönséges parasztfiu volt, birkákat őrizett; mennyi pénzébe került neki, míg e kiváltságos előjogot megszerezheté; s más csak úgy ingyen fejében akar hozzá jutni?

Hátrább uram! azért hogy hintóban járunk.

Gondold meg, hogy nemes Borcz Mihály uram udvarában vagy most, s a milyen igaz, hogy ez a puszta inkább nemes Borcz Mihályé már, mint bárói gazdájáé, kitől azt ezelőtt húsz évvel vette ki bérbe, holdját négy rézkrajczárért harminczkét esztendőre, olyan valószinű és lehetséges, hogy nemes Borcz Mihály uram még a báró czímet is megszerezheti utódai számára, miután pénze van elég; nem nagy mesterség levén egy kis milliócskát összekuporgatni 12 ezer hold földről, ha az ember évenkint csak 800 bankó forint árendát fizet utána.

A vendégeknek az alatt módjukban volt magukat mulatni odabenn a lakházban, melynek belseje tökéletesen megfelelt gazdája külsejének.

A nedves falakon régi meszelés megtágult vakolatja volt omladozó félben; a rövid ablakok közei jól betömve fűrészporral, hogy se ki, se be valami levegő ne találjon menni, ócska, megfeketült székek, almáriumok támaszkodtak avatag oldalaikkal a falnak, s egy szögletben párnátlan nyoszolya nyujtózkodott, nehéz juhászbundával leterítve, a két ablak között egy alacsony bőrpamlag ijesztgette a ráülni akarót nyiladozó fesléseivel, miken keresztül dugta magát az avult tehénszőr; az ágy és pamlag alja tele volt nyirkos dohánycsomagokkal; az almárium és még egynehány polcz a gerendákig volt megrakva sajttal, míg a boglyakemencze szurdékában világosan érett a korpacziberének készített kotyvalék; minélfogva oly orrtekerő illat uralkodott a kegyetlenül befűtött szobában, hogy attól rögtön megnémult, a ki a szabad levegőről belépett.

A gazdasszonynak ugyan volt annyi jó akarata, hogy az úri vendégeket átvezesse onnan a benyilóba; de a mely egész télen nem levén fütve, olyan farkasordíttató hideg volt, hogy nem lehetett kiállani benne a mulatságot.

Ott már mégis csinosabb butorok voltak, ócskák ugyan, de legalább nem ragadt hozzájuk az ember, minélfogva Amália kisasszony inkább ott maradt bundában, karmantyúban, megvárandó, míg befütenek; míg édes atyja elfogadta a nagycsizmás gazdasszony szives ajánlatát, hogy majd kifüstöli ő azt a szobát, aztán jó lesz; a mit meg is cselekedett a jó lélek, hozván be egy vaslapoczkán parazsat és behintve azt kömény-maggal: a mitől azután megint olyan illat támadt, hogy Torhányi úr azt képzelte magában, hogy főfájásról kurálják; s míg a birkás váratott magára, azalatt azt a kínos válogatást követte, hogy vándorolt egyre az illatos szobából a hidegbe, a hidegből az illatosba, a szerint, a mint az egyik, vagy a másik maleficiumot türhetlenebbnek találta.

Azonban lassankint bemelegedett a benyilószoba s Amália kezdte lebontogatni magáról téli köntöseit. Torhányi úr olyan szivesen segített neki e munkában, úgy igazgatta leánya ruháját, szalagjait, úgy törülgette bársonygallérját, fésülgette magasra tekert hajbodorzatát, felhuzogatta karmantyuit, hogy a gyémántos karpereczek kitünhessenek alóla, kiegyengette hímzett inggallérát, kívül húzva rajta a drágagyöngysort; úgy csinosítgatta – mint, – tán mint egy apa szeretett leánykáját? nem, hanem mint egy bagdadi kalmár a vásárra vitt eladó rabnőjét.

– Miért nem tetted fel a gyémántos brochet a melledre? évődék vele; mikor én mondtam.

– Nem szokás azt útra feltenni, felelt Amália kedvetlenül.

– Szokás ide, szokás oda. Tudják is azt itt, hogy mi a szokás? Ha én azt mondtam neked. Azt gondolod, hogy én azért vettem neked a sok igazgyöngyöt, brilliántot, hogy azt a fiókban tartsd?

(Úgy gondolom, hogy azt azért szokás venni, hogy az ember nyereséggel eladhassa megint: – a leányt is ráadásban.)

Amália kisasszony durczásan mondá rá:

– Minek tettem volna fel, hiszen;… itt elhagyta a szót és vállat vont.

Torhányi úr pedig tudta jól, hogy mit akart leánya azzal a vállvonással mondani.

– Hiszen úgy sincs itthon Adorján most, ugy-e? Nem az a kérdés a dologban. Hanem azt kell tenned, a mit én mondok, mert neked nincs eszed, de nekem van. Én tudom, hogy mit csinálok, de te nem tudod. Adorján egy nagy gazember, a kire nekem semmi gondom; bár neked se volna; hanem az apja, ez a nagyfejű szamár…

Épen nyitotta az ajtót.

– Ah, alázatos szolgája, kedves édes barátom uram. Örülünk, hogy friss egészségben tisztelhetjük Amália leányommal együtt. Ez az én Amália leányom, kedves édes tekintetes Borcz úr. Elhoztam őtet is magammal, a hogy legutoljára megigértem. Talán munkájában zavarjuk most is?

– Munkámban, igen is, munkámban; felelt a birkás, szemeivel Amáliát mustrálgatva, mi alatt kezeit egyre kente-fente a dolmánya oldalához, hogy egy kicsit lemenjen róluk a szekérkenő, mielőtt valamelyiket Torhányi úrnak barátságos kézszorításra nyujtaná. Nálam mindig szorgos a munka; nem úgy, mint a kereskedőnél, a ki télen lógatja a lábát. Engedelmet kérek, hogy ilyen piszkos vagyok; az ember falun nem járhat olyan czifrán, mint a városban, itt mindenhez hozzá kell nyulni; a sárból élünk, az adja kenyerünket; ilyen a szegény ember dolga.

– No csak szeretnék én olyan szegény ember lenni, mint tekintetes Borcz úr; szólt bele hizelkedve a vendég úr.

Hiszen Borcz úr is csak azért szokott olyasmit mondani mások előtt, hogy ő szegény ember, hogy siessenek azt megczáfolni. Nem is mentegette magát a magasztalás ellen.

– Már hiszen, a mink van, az megvan, szólt parasztbüszkeséggel felfujva magát.

– Legalább tizezer birka.

– Az idén már tizenkettő.

– Egy harmada pedig spanyol.

– Sőt két harmada spanyol. Igazi merino.

– Mily roppant szép gulyája; akkor itatták, mikor jöttünk.

– Hát még ha a vetésem látnák!

– Már az is van? csak nagy gazda Borcz úr, nagy gazda. Hátha a mije zár alatt van!

– De isz az nem sok. Nem tartogatjuk azt itthon; a pénz legjobb marha, mert nem kell teleltetni, még is jól szaporít.

– Néha duplát is vet, ugy-e bár tekintetes Borcz úr?

– Már hiszen ért Torhányi uram is a pénzfiaztatáshoz.

– Mi tagadás benne, szólt szerény alázattal Torhányi úr, mint a ki valami jól megérdemlett dicséret miatt pironkodik.

– Bizony nem is hiába jár ám öt tölgyfahajója a Bánátba.

– Az idén már hét; jegyzé meg tisztelettel a szerény férfiu.

– Biz a gyapjut sem azért vásárolja össze, hogy veszítsen rajta.

Torhányi úr most jónak látta nyakát egyenesebbre igazítani merev kravatlijában; minden újja tele volt gyűrűvel, csak úgy villogtak az alatt.

– Ez mind csak mellékes üzlet, kérem alássan; gabona, gyapjú, bor, áruszállítás s efféle csak arra való, hogy az ember firmájának hire legyen; – nagyobbszerű pénzembereknek ez mind csak mellékfoglalkozásuk; igazi nagykereskedő országa a börze, s valódi nagy kereskedés csak papirosokkal űzhető.

– Papiros, papiros; mormogá az öreg birkás, s nem gondolt egyebet, mint hogy Torhányi úrnak valahol papirosmalma van, s rongyot szed; talán a gyapjú-alkuban tőle is megvenne egy csomó rongyos ponyvát ráadáskép.

– Értek statuspapirosokat, sietett a kételkedőt hamar felrázni tévelygése álmaiból Torhányi úr.

– Vagy úgy? megtetszik venni a fekete-bankót fele áron, s el tetszik adni egész áron odafenn.

– Oh nem, nem. Vannak statuspapirosok, a mik nem bankók, a mik nem birnak határozott árfolyammal, például a bankrészvények, metalliquok, miknek árkelete ma hirtelen felmegy, holnap hirtelen leszáll. Itt mutathatja ki az okos kereskedő, hogy mit tud? Mikor leszáll a papiros értéke, összevesz egy millió forint árát, egy hét mulva megint felmegy: akkor eladja s nyert rajta egy pár százezer forintot.

Borcz uram nagyot bámult a beszélőre.

– De hogy tudhatja azt meg, hogy mikor száll le, mikor hág fel a papiros?

– ’Sz épen az a fortély titka, szólt ravasz képpel Torhányi úr; erre való itten az ész; és azzal homlokára kopogtatott négy újja hegyével, hogy minden gyűrűje csengett bele.

A birkás nagyot csóvált a fején, s gondolta magában, mennyivel könnyebb mestersége ez a pénzcsinálásnak, mint reggeltől estig gyapjút nyiratni, s egész télen-nyáron koplalni, kuczorogni, hogy a mi egy ajtón bejött, a másikon ki ne menjen. Kezdette magában Torhányi uramat respectálni, daczára annak, hogy az ypsilon nem bír legalis existentiával a neve farkán.

– Hanem hát beszéljünk a magunk ügyéről, édes kedves tekintetes Borcz úr; szólt karon fogva érdemes barátját Torhányi úr; menjünk talán át a másik szobába. Amália majd elmulatja addig magát; Amália okos leány.

A két úr azzal átment a köménymagfüstös szobába, melynek illatát most iparkodott még emelni a behozott báránybélyegző festék is. De Torhányi úrnak az most nem volt alkalmatlan. Hiszen lucri bonus odor. Szépen helyet foglaltak egymás mellett a bőrpamlagon, a birkás egy darab krétát vett a kezébe, azzal jegyzett az asztalra.

Az első positiókon kevés alkudozással átestek: a tavalyi gyapjú, az idei bőrök felett hamar megegyeztek; mind a kettő ismerte a vásárt és ma szokatlan engedékeny kedvében volt. Máskor nem így szoktak alkudni, hanem elveszekedtek reggeltől estig; legazemberezték, lezsugorizták egymást vagy hatszor; s rendesen akkor kötötték meg az alkut, mikor már Torhányi úr fennült a hintóban; sőt gyakran el is váltak nagy dér-durral, s olyankor aztán vagy Torhányi úr tért vissza a legközelebbi csárdából egy végső szóra, vagy a birkás lovagolt utána félmérföldig az ultimatummal.

Ezúttal azonban olyan könnyedén átestek az alkun, mintha a gyapjú és a pénz csak olyan limlom volna, mit az ember a szérűn összegereblyél.

Nyilván valami fontosabb tárgyra tartogatja mind a kettő az alkudozásra való talentumát és erélyét.

Torhányi úr le is fizette a felpénzt, iszonyú mennyiségű ezeres közől válogatva tárczájában Borcz úr szemeinek kápráztatására s azután elkezdett nyájasan mosolyogni, oda-oda pillantva szeliden tekintetes Borcz uramra.

– Ezekkel hát rendbejöttünk, még pedig ugyan csak könnyű szerrel; óhajtom, hogy a legfőbb tárgyon is, a miért idejöttünk, ily barátságos igazsággal egyezzünk meg.

És azzal nyájasan megszorítá Borcz uram kezét; kicsinyben múlt, hogy meg nem csókolta.

Borcz úr hátra huzódott, apró ránczos szempilláival sürűn pislogatva.

– Nos, nos, mi lehet az? mi lehet az? (Pedig jól tudta, hogy mi az.)

Torhányi úr szerényen mosolygott.

– A tekintetes úr kivánatára elhoztam Amália leányomat.

– Úgy? igenis. Láttam, láttam.

– Ő igen jó leány; nem azért mondom, mert apja vagyok.

– Láttam, láttam.

– Ő maga is nagyon kivánkozott ide.

– Bizony pedig itten semmi szépség sincs, a miért olyan nagyon kivánkozzék ide.

Torhányi úr még szebben is tudott mosolyogni.

– Ha nincs is valami, – de van valaki.

– Nem értem, nem értem.

– Hiszen méltóztatik tudni, hogy ezek az ifjak olyan régóta szeretik egymást.

– Nem tudom, nem tudom. (Borcz uram egyszerre elkezdett semmit sem tudni.)

– Még a nagyváradi casinobál óta, midőn egymással először találkoztak.

– Azóta sem látták egymást. Adorján úrfi nekem nem szólt egy szót is; oh Adorján úrfinak igen nagy kilátásai vannak, igen nagyok.

– Oh Amáliának is sok szerencséje akadt már; én nem szólok a vagyon miatt. Mi az nekem; egy pár százezer forinttal több, vagy kevesebb. Csupán csak azért, minthogy az ifjak egymást szeretik, óhajtanám boldogokká tenni őket.

– Ah, kérem alássan! pattant fel Borcz uram, kinél az a gondolat ragadt meg, hogy a pénzét keveselték; nem egy pár százezer forintról van nálam szó, engem tetszik tudni, úgy hínak, hogy a milliomos birkás. Egy millió forinton alul nem becsülnek ki engem ebből a házból.

– Pengőben tetszett érteni?

– Mit pengőben? Én nem beszélek soha conventiós pénzben, két fél, meg egy egész; az ördög értse! én csak okos pénzben beszélek, a mit megért minden ember; én bankóban szólok.

– Hja, de tessék meggondolni, hogy ebből a tőkéből nagy rész lábas-marhákban van; egy rossz esztendő, Isten mentsen meg tőle, s a capitalis a bőrével fizet.

– Hát az úrnak miben van a pénze? Elsülyedhet a hajója, odafagyhat, tönkre mehet, magazinuma leéghet, meglophatják, papirosait elvesztheti.

– Könyörgöm alássan, egyet nem veszthetek el, a creditemet; kereskedő, kinek egy milliója van, annak mindig van annyi creditje is, s ha minden vagyonát elveszté is, a credit megér egy milliót.

Borcz uram erre nem tudott mit felelni; mert nem értette, hogy mi az a credit, olyas valami tündérmesebeli abrosznak képzelé magában, a minek csak azt kellett mondani, terülj meg abrosz. Kínjában rovásokat huzott az ábrázatján végig.

Szép halkan annyit bátorkodott visszafelelni tromful:

– Nekem meg van árendám.

– Haha! Mi az az árenda? utoljára is Borcz úr csak árendában van itt. A mikor letelik az ideje, kiteszik innen.

– De hátha nem teszik ki; szólt, tűzbejött arczczal Borcz uram, s még egy X-et pingált krétával a képére. Hátha már annyiban is vagyunk, hogy megveszem az egész pusztát, mert Ludvéghi bárónak most épen pénzre van szüksége, mert házasodik, s Adorján úrfi földesúr lesz a Rózsaligeten.

– De hátha nincs szüksége, mert nem házasodik?

– Micsoda? Az úr jobban akarja tudni? Azt sem tudja, kit akar elvenni, mert az titok.

– Azt is tudom, hogy Somlyóházy gróf mostoha leányát, Kalondai Serena comtesset akarta elvenni; aztán azt is tudom, hogy a comtesse ott hagyta a bárót az oltár előtt.

Borcz uram egészen le volt sujtva, s most már az orrát is bekente krétával.

– Már mindegy, azért Adorján úrfi mégis nemes ember marad; az úr pedig csak burger és a kisasszonya csak burgerkisasszony.

Már erre Torhányi is tűzbe jött.

– Mit? burger? Hát az úr mi volt? Paraszt legény volt, bacsó volt, ötven birkával kezdte a gazdaságot; mostan pedig egy komisz birkás!

– Az úr pedig egy komisz kupecz!

Az ember azt gondolta volna, hogy most ez a két dühös férfi rögtön egymás hajának fog esni, s majd elválik, hogy ki tud jobban birkózni? hanem azt nem tették; mikor már elmondtak egymásnak minden elmondhatót, akkor elhallgatott mind a kettő s úgy látszott a képükön, hogy mennyire örülnek rajta, hogy senki sem hallotta, mily csunyául összeszidták ők egymást. Azzal Borcz uram duzzogva huzta magát a bőrpamlag egyik szögletébe és csinált már most a másik kezével fekete rovásokat a képére, mert az meg a pipahamuba volt mártva.

– De hát mire való ez a beszéd? kezdé Torhányi úr alantabb hangon a szót; hát minek veszünk ezen össze? A gyapjún nem vesztünk össze, megegyeztünk szépen. S most két gyermeken fogunk-e összekapni? beszéljünk egymással okosan, világosan.

Azzal most ő kapta kezébe a krétát s mutatta, hogy kész arithmethicai calculusokba is elegyedni a fölvett thema felett.

– No hát beszéljünk okosan, én nem bánom.

– Tehát: legyen az úr fiának a nemesi levele húszezer forint. Többet ugy-e nem ér?

– Ne… igen. (Borcz uram azt akarta mondani, hogy annyit sem ér; de idején eszébe jutott, hogy hisz az övé!)

– Az én leányom meg hoz magával húszezer forint árú schmukkot. S azzal kvittek vagyunk. Azzal leirta szépen az asztalra krétával a húszezer forintot kétszer, egyszer Adorján neve alá, másszor meg Amáliáé alá; mintha az egyik volna a Soll, a másik meg a Haben.

– Hát azonfölül mit ad az úr a fiával?

– Én? Hogy mit adok? Hogy én mit adok? Már én?

– No igen. Ha ki akarja házasítani, csak kell neki valamit adni! vagy azt akarja, hogy a felesége tartsa? szép kis nemes ember.

– No azt nem akarom. Tudja meg az úr, hogy én nem vagyok koldus ember; nekem van pénzem, nem piszkoskodom, adja ide azt a krétát; adok, – adok, adok neki…

Ez alatt hol leirt, hol letörölt valami számot az asztalon, a mit a másik markával azalatt eltakarva tartott.

– Adok neki kerekszámban százezer rénes forintokat.

Annyi volt odairva az asztalra.

Torhányi úr gúnykaczagva ugrott fel az asztal mellől.

– Hahaha! hahaha! hahaha! Egy millionér! Egyetlen egy fiú! Nemes ember; még földesúr! ’Sz micsoda? egy rőföskereskedő ad annyit a fiának, mikor kiházasítja, hogy boltot nyithasson. Gyönyörű uraság!

– Hát, hát mi baj? hebegé Borcz uram, ki most már a krétát és a kormot igen szépen iparkodott egy színné kenni el a képén. Hát mi nincs jól?

Torhányi úr zsebébe dugta mind a két kezét s hetykén válaszolt rá:

– Hát tudja meg az úr, hogy én föltettem magamban, hogy akármekkora summát ad az úr a fiával, én mindenesetre kétszer annyit adok a leányommal, de a legeslegkisebb összeg, a mit reá szántam, sem tesz nálam kevesebbet kétszázezer pengőforintnál.

– Kétszázezer pengő forint? Adja az úr ezt irásban! kiálta, hirtelen kapva a szón Borcz uram.

– Ihol van ni, szólt Torhányi krétával odakanyarítva az asztalra egy sor óriási nullát.

– Nem! nem az asztalra, nem krétával! hanem papirosra, papirosra! tintával pecsét alatt, tanubizonyságok előtt.

– Azt is megteszem, ha megegyezhetünk.

– No hát hogyan egyezzünk meg?

– Hát legelsőben is azt kell kimondanunk, hogy ki mit móringol a maga részéről, azt bánatpénzül köti le arra az esetre, ha a házasság ő rajta mulnék el.

– Hogyan van ez, hogyan van ez? ezt nem értem.

– Hát csak úgy van, hogy ha én példának okáért megbánnám, hogy a leányomat az úr fiának igértem, kénytelen volnék a kétszázezer pengőt az úrnak kifizetni.

– Az úr kifizetné nekem a kétszázezer pengőt?

– Ha pedig a tekintetes úr másítaná meg az akaratát, akkor fizetne nekem ugyanannyit váltóban.

– Micsoda? ugyanannyit? Azt én nem mondtam, kiálta felugorva Borcz uram, én csak százezer rénes forintot mondtam. Annyit igértem.

– No! Hát mondja meg egy szóval, mennyit akar adni? Ha megegyezünk, jó; ha nem egyezünk, alászolgája! nem beszélünk róla többet.

Borcz uram előbb egy ideig szoktatta a száját ahoz, a mit ki akart mondani; fel-felnyitotta, meg lecsukta.

– No, hát ördög odavigye; legyen, nem bánom száz–he–ha–negyvenötezer forint.

– Csináljon már belőle kerek summát.

– No hát száznegyven.

– Ahaha! Ne lefelé liczitáljunk.

– No hát százötven.

– Üsse patvar.

Torhányi úr azzal megszorítá Borcz uram kezét s mind a két úr igen elégülten mosolygott, hogy ilyen szépen megalkudtak egymással.

Nem volt egyéb hátra, mint tintát, tollat, papirost keresni elő, megirni a kölcsönös szerződést, elolvastatni két irástudó tanuval, előttemeztetni, megpecsételtetni, s aztán kinek-kinek a maga példányát eltenni jó biztos helyre.

Ennél jobb üzletet Borcz uram soha életében sem csinálhatott: százötvenezerért nyert ötszázezeret; öletett is ennek az örömére annyi bárányt és kappant, hogy elég lett volna egy vert hadnak, s délben megteríttette a rozzant tölgyfaasztalt, egy meglehetős sárga rozsdafoltos abroszszal, felrakatá arra nehéz ezüsttányérait; csupa merő ezüstről ették az iszonyúan kozmás és paprikás ételeket; miktől Amáliát az első falatnál kilelte a hideg; de csak hogy a tányér ezüst volt.

Ebéd fölött a két úr abban versenyezett egymással, hogy Borcz úr a fiát, Torhányi úr a kisasszonyát dicsérte egymásnak. Borcz uram szerint Adorjánnál rendesebb, solidabb, okosabb fiút keresve sem lehet találni, míg Torhányi úr szavára el kell hinnünk, hogy Amália valami jó gazdasszony, engedelmes, állhatatos szív, szelid és ártatlan. Amália úgy tesz, mintha oda sem hallgatna. Mit szólna bele az ember egy csíszár meg egy kalmár alkujába, a kik közől az egyik bokros lovát, a másik színehagyó kelméit akarja a vásáron emberére hagyni?

Ő rá nem is appelláltak. Ez az öregek dolga, a kik tisztában vannak egymással. Borcz uramat nem is érdekelte az, hogy hátha Amália nem akar Adorjánhoz menni? akkor Torhányi uram fizethet.

Torhányi uram pedig tudta, hogy mit cselekszik?

Talán Amália is tudta? Majd rá jövünk még a válaszra.

Ebéd után jól végezvén minden ügyben, Torhányiék ismét hintójukba ültek s szépen elbúcsúzva, elhajtattak a sivatag Rózsaligetből, kisérve ezer meg ezer birka bégetésétől, miket akkor hajtottak az itatóra.

Borcz uram meg volt elégedve e napjával; a hogy eltávoztak, ismét elővette ládájából a nehéz szerződést s újra elolvasta. Minden rendén vala abban; bölcsen meg volt az kötve, ki nem lehetett belőle bujni senkinek.

– Ez ugyan jól meg van csinálva; gondolá magában. Adorján úgyis azzal fenyegetölőzött, hogy ha bele nem egyezünk az ő bolondságukba, a mit ő szerelemnek nevez, hát elszökteti azt a leányt, s a milyen bolond, még meg is tette volna; így pedig elveheti rendén; s kap vele rögtön 200,000 forintot ezüstben. Ki tudja azt, hogy csak egy polgárleány? Mindjárt nemes asszony lesz belőle, mihelyt Borcz nevet kap. Jó volt a dologgal sietni, mert még ki tudja, mi lehetett volna belőle? Adorján is gonosz fiú, a leánynak is hamis szemei vannak; eddig is nagy baj volt őket megőrzeni, hogy a vetésre ne ereszszék a birkát, így pedig szépen betakaríthatjuk a termést, s aztán felszabadul a tarló.

Borcz uramnak öröme e felett oly annyira ment, hogy nagylelkűségében kilencz érett sajtot kiosztott a cselédsége között; hadd emlegessék meg azok is azt a napot, s a juhásznak egy kerge birkát adott ajándékba, vágja le s főzze meg tokánynak.

S mintha csak az óhajtását hallaná, jön épen az udvarra a szán, mely Adorjánt azelőtt hat héttel elvitte dáridózni. Épen hamvazó szerda volt. Letelt a szép fogadás.

A szán fenekén feküdt valaki a bunda alatt, a kocsisnak kellett sokáig rázni, míg fölébredt mély, narcotikus álmából.

– Ifju uram, itthon vagyunk.

Adorján halavány arcza kibontakozék a téli öltözetből, nagy mereven széttekintett, mintha hirtelen nem ismerne rá a helyre; azután nagy renyhén félre tekintett, mintha azon tanakodnék magában, hogy vajjon leszálljon-e, vagy ott maradjon a szánban fekve.

– No, édes fiam, Adorjánkám, hát megjöttél; szólt kényeztető hangon az oda siető birkás. Ej de soká oda voltál. Ugyancsak féltettelek már; fázol ugy-e? Jere szállj le; be van már fütve a szobád. Hej ha tudnád, hogy ki volt benne?

Adorján engedte magát egykedvűen leemeltetni apjától a szán közepéből; még csak egy jó estét sem mondott neki; czammogva, a lábait maga után húzva ment be a szobába; ott lefeküdt menten a pamlagra. Valami akadt alája, azt megfogta, lehajította a földre. Egy női karmantyú volt.

– Nézd, nézd a tuszliját is itt felejtette; szólt az öreg, nyájasan emelve fel a prémes izét. Ha tudnád, hogy kié volt ez? No találd ki.

– Nem bánom én, akárkié volt, felelt Adorján kedvetlenül.

– Ejnye no, de kedvetlen vagy ma. Éhes vagy-e? van nagy vacsoránk; pulyka, bárány, barátfűle, a mit szeretsz; tokaji bor is van megkezdve.

– Adjanak egy korsó vizet.

Adorján egy hajtásra kiitta az egész korsó tartalmát, bár az öreg eleget könyörgött neki, hogy ne igyék már annyi vizet, mert megárt.

Ettől egy kissé felüdült az erejéből kimerült ifju s kezdett apjával beszédbe állni.

– Hát ma vendégség volt nálunk?

– Olyan vendégeink voltak, szólt hamiskásan az öreg úr. Találd ki, hogy kik voltak itt?

– Nem töröm rajta a fejem.

– Hát Torhányiék. A leány is. Az Amália.

Borcz uram azt a hatást várta ettől a felfedezéstől, hogy Adorján fel fog ugrani, s a nyakába borul.

Nagy volt tehát a meglepetése, midőn a helyett Adorján nagyot ásított s azt mondta rá: «ugyan ugy-e?»

– Te! A leány is itt volt. Kapitális egy leány, már az igaz. Most már nem csudálom, hogy úgy bele bolondultál.

Adorján elkezdett valami nótát fütyölni.

– No ne fütyölj, ide hallgass. Hát annyit mondhatok, hogy már megegyeztünk az öreggel.

– Jól van.

– Még pedig nagyon jól. Ő ad kétszázezer pengőt.

– A birkákért?

– Bolondfejű! A leányával, menyasszonyi hozományt ad annyit, te neked, mihelyt megesküdtetek egymással.

– Hisz én nem kértem a leányát.

– Nem kérted?!

– Nem kértem s nem is akarom elvenni.

– Nem akarod elvenni? Meg vagy te bolondulva Adorján? Hát nem százszor mondtad nekem, hogy szerelmes vagy bele, s elszökteted mind a kettőnk akarata ellenére is?

– Az akkor volt; most már nem szeretem.

– Nem szereted? Ezer milliom lánczos ménkü! Mióta nem szereted? Nem azért tértél be alattomban Somlyóházára három nap előtt, hogy vele találkozzál? s most azt mondod, hogy nem szereted.

Adorján a dühösködésekre semmit sem felelt, csak vállat vont.

– Nonono, Adorján, ne légy hát bolond. Kezdé az öreg siralmas hangon, kérlelőre fogva a beszédet. Hiszen én úgy alkudtam már erre, mint a bizonyosra; a házassági szerződést is megkötöttük; én móringoltam százezer és ötvenezer forintot, a mit elvesztek, ha te lépsz vissza.

– Hát én arról nem tehetek.

– De gondold meg, hogy százötvenezer forintot vesztek el, ha te el nem veszed a leányt.

– Gondolja apám, mintha egy blattra tette volna fel s azt mondanák, hogy csiszta bakala.

– De az Isten szerelméért, százötvenezer forintot veszteni.

– Ugy kell apámnak, minek szerződött az én bőrömre, a nélkül, hogy előbb engem kérdezett volna meg. Azzal felállt Adorján és menni készült saját szobája felé.

– No – nem – nem: te bizonyosan csak meg akarsz engemet ijeszteni; te csak tréfálsz, te bolondozol most velem. Hiszen most is szereted; persze, hogy szereted. El is fogod venni.

– Nem fogom elvenni, nem is szeretem, – mert mást szeretek.

Azzal otthagyta az öreget Adorján, becsapta maga után az ajtót s öltözetestül belevágta magát az ágyba, a hol rögtön, a hogy a fejét letette, elaludt.

– Hújh! ezer átkozott ördög! Hújh! Milliom magas mennykő! Az én százötvenezer forintom! Hol a fejsze, hol a vasvilla? Hadd öljem meg a semmirekellőt! ordíta oda benn a birkás; megkapta a vasvillát a szegletben, s rohant vele a fia szobájába dühösen, de biz az már nyitott szájjal aludt akkor, fejét hátra szegve s mentül jobban fenyegette, hogy megöli, annál jobban horkolt; ezzel nem lehetett beszélni. Kirohant hát az udvarra a vasvillával; oldalt döfött egy juhász kutyát, felrugott egy savós dézsát, s bőszülten kezdte el püfölni a szemközt jövő tinókat: «az én százötvenezer forintom!» A juhász épen ott nyuzta a toklyót a szinajtóra akasztva, annak megragadta a gallérját, s elkezdte rázni, verni: «százötvenezer forintom!» – «Uram! nem láttam én soha százötvenet sem egy rakáson». – «Jaj nekem, jaj nekem! kidobtam százötvenezer forintot az ablakon!»

Bizony édes Borcz úr, azt aligha ki nem dobtuk az ablakon.

Ennek a mosolygó kalmárnak a szemei bizonyosan láttak meg valamit azon a somlyóházi ezüst lakadalmon, a míg más azt hitte, hogy ő csak az öreg asszonyságokat mulattatja, s aligha nem azért sietett előbb Rózsaligetre, míg Adorján haza nem kerül, s aligha igen jól nem tudta, hogy mit cselekszik?

A MAGA SZOLGÁJA.

Minden ember ismeri azt a kellemetes érzést, vagy tapasztalásból, vagy vágyai után, a mit ez a gondolat gerjeszt: «én magam ura vagyok!» Magam ura vagyok, azt teszem, a mit akarok, nem parancsol senki.

Van ennek a kellemes állapotnak egy gonosz variansa, mikor az ember a «maga szolgájává» tette magát, a mikor egy kegyetlen zsarnokot vállalt a nyakára, a ki reggeltől estig elfoglalja, idejének minden perczét igénybe veszi, és a kinek fel nem mondhat, a kitől meg nem szökhetik, a ki ellen fel nem lázadhat, mert hisz ez saját maga.

Ilyen szánalomra méltó rabszolgája saját egyéniségének az a Ludvéghy Lipót báró, a kit Serena grófnő a lakodalom napján elhagyott, s a kinek a pusztáját Borcz uram haszonbérli, és meg is venni fenyegetőzik.

Lipót báró azon örökké ifju férfiak közé tartozik, a kikről azt a dicséretet mondja a világ, hogy jól conserválták magukat; de nagy munkájába is került! Neki minden haja szála nagyobb gondban részesül, mint más embernek minden életműszere, s egy lefekvéséhez nagyobb előkészületekkel fog, mint más ember a meghaláshoz.

Reggel tíz órakor megvirrad neki; akkor felkel, beleül a bain hygieniquebe, mely a bőrt felfrissíti és selyemtapintatuvá teszi, ez alatt szemeit le nem veszi az óramutatóról, nehogy egy perczczel többet, vagy kevesebbet mulasson a fürdőben.

Két perczczel a fürdő után egy üvegcsében felkevert Syrop d’Erysimum itala biztosítja hangjának tisztaságát és kellemes érczét; arra hat szem cachout kell lassankint megrágni, mely a száját megmenti a szivar szagától s a lélekzetet illatossá teszi.

Ekkor kezdődik a hajfürtök kibontása; minden csomó haja külön papillotba levén tekergetve, minthogy a vassalbodorítás igen koptatja a hajzatot.

A báró pipereasztala egy egész gyógyszertár. Itt ez üvegcsében a benzoetinctura, melyből az a szűztej készül rózsavízzel vegyítve, a mitől a szemek oly eleven ragyogást kapnak; amott egy porczellán ibrik Gold Cream felirattal, mely az arcz tüzét borotválkozás után lecsillapítja; az a furcsa kenőcs ottan «collyre au pierre divin» felirattal a szempillák lázas vörösségét elűzni való s a Cerat au beurre de Cacao szükséges az ajkak üde színének visszaadására; a fogak szép fehér szinét biztosítja a rózsaszinű Quinquina, a mit Eau de Botot-val kell kiöblíteni. A hajakat előbb magneticus fésüvel kell lesimítani, azután egyes szálakat, mik elég udvariatlanok szürkébe hajolni, bedörzsölgetni egyenkint keserű mandulakorommal, akkor azután az egészet bekenni a hirhedett pommade de Dupuytrennel, akkor kimosni a szakállból a tegnapi tojáshabot, a mivel minden este bekenik, hogy fényes és göndör legyen, azután a bajusz hegyeit meleg vassal felkunkorítani; végre a hajzatot középen kétfelé választani, úgy, hogy egy hajszál hiba ne támadjon a választékban, azután a tükör előtt minden fürtöt külön csigákba szedetni, ha nem jól van, a munkát újra kezdeni, egy kis kopaszságot gondosan elmaszkirozni stb. stb.

Épen délre harangoznak, mire a báró úr a fejével készen van.

Ekkor a rettenetes zsarnok gazdája, a ki ennyire kifárasztotta, megengedi neki, hogy reggelizzék, de még ott sem engedi őt békével tölteni perczeit, az a pate digestive, mit a chocolade előtt magához kell venni, az a czukorra cseppentett ambraszesz, az a piczi pohár vin amer de la charité a reggeli után, mind megannyi elő- és utóvigyázati szer, miket a szegény rabszolgának angariában kell bevenni.

Azután felöltözködik: munkába kerül, mig saját megelégedését megnyerheti a nyakravaló megkötéssel; ebből a tudományból még leczkét is vett a szegény rabszolga valami genialis kalandortól, a ki ötven aranyért huszonnégyféle nyakkendő-csokor kötésre tanította őt meg.

Végre két óra felé tetőtől talpig elkészül, s nagyon örül, ha saját magas tetszését megnyerheté. Ekkor kényszeríti magát kikocsikázni. Egyik szemöldökének dolgot ád a fél szemüveget fogni, két kezének a gyeplőt tartani, szájának haó!-t kiabálni a jövő-menőkre, minden porczikájának reszketni a felfordulás veszedelmeitől, mely terhes foglalatosságnak csak fél négyre szakad vége, a mikor a szegény mancipiumnak ismét szolgálni kell magát, újra öltözvén ebédhez, s ellátván magát dragée antecibum és pates digestives-ekkel; öt órakor ebédre sétálni a hôtelbe, ott törni rajta a fejét, mi volna izletes és egészségére váló ennek a finnyás uraságnak, a ki úgy megszolgáltatja magát? Ebéd után forcirozott commotiókat tetet vele szigorú parancsnoka; onnan elhajtja a szinházba, soiréekra, kényszeríti őt azzal a parányi kis elmésséggel, a mit osztályba kapott, számtalan delnőt és kisasszonyt mulattatni, genialisnak látszani, hallatlan platitudeöket gracieuse gesticulatiókkal előadni, szűk topánkában órákig tánczolni, befűzött derékkal fiatal embert játszani; mikor ásítani volna kedve, akkor mosolyogni; míg azután éjfél tájon megengedi neki, hogy hazaviheti magát, de még akkor sem engedi lefeküdni, hanem elébb hajfürteit újra becsavargattatja, szakállát tojáshabbal bedörzsölteti; nedves ködös időkben arczát friss marhahus-szeletkékkel bekötteti, megitat vele egy kávéskanálnyi vizben felolvasztott Syrop de Lactucariumot, a mitől csendes álma fog lenni, s csak úgy engedi őt a természet ápoló karjainak által.

Látni való ebből, hogy milyen terhes hivatalt vállalt magára báró Ludvéghy Lipót úr, a midőn saját magának szolgálatába állott, s talány marad előttünk, hogy lehet neki kedve egyetlen egy emberrel úgy elfoglalni magát, hogy csupán csak annak éljen, és senkivel mással ne törődjék. És még hozzá egy olyan jámbor emberrel, mint saját maga. Mert hiszen megtörténik az némely tudóson is, hogy napról-napra csupán önmagával van elfoglalva; de az legalább okos emberrel tölti az időt.

Hogyan lehet tehát, hogy egy ily jámbor és együgyű férfiut, a ki a világon senkinek sem alkalmatlan, mint saját magának, gróf Somlyóházi és egész családja olyan ellenségének tud tartani, a kinek a nevére felforr a vérük, s még azt is meggyülölik, a ki kimondta azt előttük?

Egyszerű dolog az. – Nem azoknak az embereknek vannak csupán gyűlölőik, a kik szándékos malitiával törnek felebarátaik ellen; a kik felteszik magukban, hogy a más feleségét elcsábítják, a kik törik rajta a fejüket, hogy ellenfeleiket hogy juttassák tönkre; oh azok a lanyha, energiátlan jellemek, a kik nem tudnak magukon kívül senkiről semmit; a kiknek egyedüli világnézetük az önzés, a kikre nézve nem létezik sem jó barát, sem ellenség: azok bántanak meg legtöbb embert.

Róma leggyűlöltebb zsarnokainak egyike volt az, a kit Commodusnak híttak; ez a commoditás a leggyűlöletesebb jelenség a világon; a gyilkossal, a tolvajjal, az őrülttel el lehet lakni egy szobában, de a commodus emberrel még jó ismeretségben sem.

Báró Ludvéghy nem vétett semmit Somlyóháziéknak; nem rágalmazta őket becsületükben, nem háborgatta jószágaikban; nem is öröklött romanticus családi gyűlöletet őseitől irántuk; hanem csak azt tette, hogy fiatalabb korában udvarolt Somlyóházi leánytestvérének. A lányka fiatal volt; ezt a kimángorlott alakot ideáljául vette; igen szerelmes lett bele; Lipót báró most még jobban udvarolt neki; a lánykának volt egy régibb imádója, Serena testvére; ez mikor látta, hogy mellőztetik, bújában elment utazni, ott hirtelen meghütötte magát és meghalt. Mikor aztán Lipót báró diadala tökéletes volt, akkor el kezdte unni a mulatságot; elmaradozott a háztól, felé sem ment a lánynak többé, utoljára csupa commoditásból egészen kiverte őt a fejéből.

Az elhagyott lányka azután csak busult, csak epedt; egyik tavaszról a másikra mind halaványabb lett; utoljára ő érte is eljött az a tavaszi szellő, a ki el szokta hordani magával a földről elkivánkozó lelkeket, s szép csendesen meghalt.

Lipót báró meglehet, hogy nem talált ebben semmi különöst, sőt talán nem is értette a dolgot, s ha valaki megmagyarázta volna azt neki, legfeljebb azt a gondolatot keltette volna benne, hogy «parbleu», mégis van abban valami, ha az ember huszonnégy féle csokrot tud kötni a nyakravalóján.

Annyi bizonyos, hogy egy hajaszála sem hullt ki a miatti bánatában.

Azután is csak úgy soignirozta magát, ápolta szakállát és hajfürtjeit, gondja volt körmeinek tisztaságára, fogainak épségére, gyomrára és tyukszemeire; nagyobb dolgokkal ő nem szokott törődni.

Somlyóházi gróf azonban épen ezen szomorú esetnek köszönheti, hogy mostani nejével megismerkedett; az fiát, ő pedig testvérét veszté el Lipót báró commoditása miatt. Gondolhatni már most, hogy e családban milyen hangzású ige lehetett Ludvéghy Lipót neve? nem is mondták azt ki soha annál a háznál, míg egyszer a grófnő első házasságábóli leánya, Serena, azzal a hírrel nem lepé meg rokonait, hogy ő Ludvéghy Lipóthoz nőül fog menni.

A grófnőnek egy gazdag öreg nagynénje lakott Pozsonyban, ki azt a furcsa dolgot követelte tőle, hogy egyik gyermekét hadd nevelje ő. Gróf Bertalanné igen jó, tisztalelkü, derék asszonyság volt; a kinél Serena bizonyosan teljesen kárpótolva találta az anyai házat. Kissé nagyon is erősen kárpótolva. Az öreg asszonyság félt már az utazástól, a mi kivált az akkori utakban Pozsonytól Kolozsvárig nem volt tréfa dolog; azért Serenát soha sem láthatták egyébkor szülői, mint mikor ők jöttek nagynénjükhöz Pozsonyba; országgyűlés alatt az ilyen látogatás aztán hosszabb ideig is tartott.

Hanem Bertalan grófnő akkor sem bocsátá szülőihez Serenát; annak mindig mellette kell lenni; mert az anya elkényezteti a gyermeket s aztán senki sem bir vele.

Pedig ellenkezőleg állt a dolog: épen ő kényeztette el a gyermeket; úgy, hogy az tíz éves korában már oly önfejü, szeszélyes és makacs volt, hogy kifogott minden emberi tudományon. Bertalan grófnő azt állította, hogy ő igen keményen bánik vele; pedig ha néha-néha megtörtént, hogy egy szigorú szóval próbálta őt illetni, és arra Serena sírva fakadt, a jó asszonyság alig találta helyét, míg meg tudta őt engesztelni, s mikor egyszer azzal akarta megijeszteni, hogy ha szót nem fogad, elűzi őt a háztól, mehet aztán a világba, a tíz éves gyermek azt felelte rá: hogy el is megy; s nyomban felszedte a batyuját, a mibe egy pár fehérnemüt, meg egy darab kalácsot kötött bele, s neki indult a világnak; gr. Bertalanné utána küldte a pitvarnokát, hogy nézze meg, hová megy? s az a hidon túl érte utól, mikor már a ligetnek indult. Mikor aztán kérdezték tőle, hogy hová akart menni? azt felelte, hogy Törökországba hamupepejkének. Aztán beszéljen vele valaki.

Mikor fitestvére meghalt, akkor édes anyja magához akarta venni Serenát; s a nagynénének át kelle látni, hogy ez egészen jogos kivánság, hanem két hónap mulva megint visszahozta őt Erdélyből.

– Kedves néném, ezt a leányt már úgy elrontottad, hogy ez csak egyedül neked jó, ezzel ugyan megverte az Isten azt a szerencsétlen halandót, a ki valaha feleségül fogja venni. Már most csak neveld tovább. Óhajtom, hogy valami olyan embert szemelj ki a számára, a kire valami nagyon haragszom, mert az ugyan megőszül rövid időn.

Serenának tetszett anyjától ez a humoristicus ötlet. Talán épen ez adta neki azt az eszmét, hogy báró Ludvéghy ellen vesse ki hálóját; a mit oly ügyesen tudott összehuzogatni, hogy nem is sejtett felőle senki addig, míg a vad fogva nem volt.

Serenát azonban egyéb vitte ez ötletre. Néhány havi otthonléte alatt látta azt, hogy anyja, ki egykor oly kedélyes és vidám volt, mennyire megváltozott, egészen elkomolyult, szigorú, zárkózott lett: tudta, hogy e kedélyváltozásnak testvére halála volt az oka. Mostoha apját, kit a bálványozásig szeretett, számtalanszor hallotta keserűen kifakadni a főrendi osztály azon léha, jellemtelen tagjai ellen, a kik az eleven szakadást képezik a nemzet összetörekvő rétegei között, kiket egyedül finomabb önzés különböztet meg a durva proletártól; Somlyóházy kifejezésekint csupán az, hogy törköly pálinka helyett cognacot isznak, – s kezdte észrevenni, hogy az ostorozott töredék ideálját Somlyóházi szemeiben senki sem közelíti meg annyira, mint Ludvéghy Lipót. Ha valami capitalis ostobaságról való adomát köröztettek, ha egy nevezetes betise gazdájára kellett akadni: az ő volt; nem mondta senki a nevét, de tudta mindenki, hogy ő az, s még csak nevetni is restelltek rajta. Megvetették.

Olyan éles ész, mint Serenáé, mindezeken túljárt.

És ime egy napon Serena azzal lepé meg a jó öreg Bertalan grófnét, hogy ő Ludvéghy Lipóthoz fog nőül menni.

Az öreg asszony elszörnyedt, magánkívül lett, komolyan haragudni akart, előhordta Serenának, hogy mennyire neheztel ez emberre édes anyja, mennyire megveti derék mostoha apja, hogy az milyen szabadelvütlen ember, hogy utálják a többi mágnások; aztán micsoda férfi! hogy festi magát, hogy káncsérolja kopott idegeit; milyen parányi észszel jár-kel a világban; csufolják, kinevetik úton útfélen. Gondolja meg, Somlyóházi gróf testvére mily szerencsétlenül járt már e könnyelmű emberrel; végre pedig vegye fontolóra, hogy atyja, anyja soha rá nem fog nézni többet, ha az megtörténik, még ő rá is meg fognak haragudni, és ő maga is haragudni fog Serenára; kikéri magának, hogy ha Ludvéghy báróhoz megy, Pozsonyban ne maradjanak, mert ő még a kocsisának is megparancsolja, hogy, a hol a kocsijaik össze fognak találkozni, forduljon vissza és kerüljön más utczára. Ámde Serena oly bűvös-bájos-édesen tudott könyörgeni a jó nagynéninek, úgy ki tudta előtte menteni pontról-pontra Ludvéghy hibáit; a mi gyöngesége volt, azt jósága rovására tette, a mi bűne volt, azt jellemerejének számolta be, politikai elveibe nem tartá helyesnek a női beavatkozást, ahoz csak férfiak értenek, és végre úgy elhitette vele, hogy mennyire szerelmes bele, hogy őrjöng utána, hogy utoljára a szegény nagynéni maga volt az, a ki elhatározta magát arra a nehéz feladatra, hogy Serena szülőinek irjon; felvilágosítva őket a felől, hogy mennyire szükséges és elkerülhetetlen dolog Serenának Ludvéghyhez nőül menni, sőt még olyasmit is iparkodott velük elhitetni, a mit szegény maga sem hitt, hogy nagyon jó is lesz így vetni véget a régi ellenségeskedésnek, és hogy remélhető, miként Lipót báró, ha majd megházasodik, derék, szeretetreméltó ember lesz stb. – Sokat lehet rátenni, hogy a derék asszonyság vége felé maga is hitte azokat a képtelenségeket, a miket másokkal el akart hitetni, annyira szépen és meghatóan adta elé azokat Serena, s ha néha támadtak is kételyei azoknak logikai valódisága felől, azzal vágta őket ketté, hogy de hát mit tehet róla szegény gyermek, ha olyan nagyon szerelmes belé?

Láttuk, hogy milyen szerelmes volt belé? ott hagyta őt az oltárnál.

Bohó leány!

Szeszélyes tervében nem gondolt semmi egyébre, mint furfangos boszuállására. Csak azt a gondolatot látta maga előtt, hogy egy férfit, ki családjának oly keserű megbántása után elég vakmerő még ő neki is udvarolni, legérzékenyebb oldalán sujtson vissza: az egoismus fájós részén, hogy azt nevetségessé tegye, és csufságot kövessen el vele, a minőt a világ soha el nem felejt neki, és a mellett nem gondolt rá, hogy ugyanekkor saját magát is mennyire hírbe hozza, milyen kalandor-köpönyeget ölt magára; hogy felboszantja jó nagynénjét, a kit háromszorosan rászedett; mint megrémíti anyját, mostoháját és minden rokonát, és átalán mindenkiben milyen furcsa fogalmakat fog gerjeszteni jelleme felől.

Ezek az eszmék csak a megtörtént tény után kezdtek eszébe jutni. Azt jól érezte, hogy most rögtön nagynénjéhez vissza nem mehet; mert azt rögtön a guta üti meg, ha e meglepetés után vele találkoznia kell; azért rögtön postaszekérre ült s sietett haza Kolozsvárra.

A mennyegzője rémhírére felriadt szülők pedig épen akkor útban voltak Pozsony felé, s míg Serena Kolozsvárra érkezett, ők ugyanakkor Pozsonyban szállottak le. Csak ott tudták meg az esküvő sajátságos fordulatát. Persze, hogy az egész város arról beszélt. Rettenetes eset volt! Somlyóházi gróf bevallotta, hogy sok rendkívüli helyzetben forgott már, de itt megáll az esze, és nem tudja, hogy mit csináljon? a grófné azt mondá, hogy megöli azt a leányt, a mint rá fog találni, a jó Bertalan grófné pedig ágynak feküdt és meg akart egy huszonnégy óra alatt halni.