A KÖNYÖRÜLŐ ASSZONY.
Az utczavégi boltocska előtt egy sáros, rongyos falusi szekér állt meg. Hómenés idején volt; nagy lucsok, erőtlen napsugár, csipős szél. Az ajtóban éles asszonyhang szólalt meg.
– Csuf időt választottál az utazásra, kedvesem.
A szekérből alázatos szó felel.
– Mostanra rendeltél, édes Kata.
– Az ördög rendelte ezt az időt egy ilyen gyenge kényes asszonynak. Szállj le kedvesem s hozd be a holmidat… Nem valami sokat hoztál, látom.
A jövevény zavartan emelt ki az ülés alól egy kis ládát. Az utczából egy pár kiváncsi szomszéd szállingolt a szekér mellé. Némelyek segíteni akartak.
– Ne bántsák! – hallszott a bolt-ajtóból. – Behozhatja, a mit magával hoz. Mert te is, kedvesem, többet vittél, mint a mennyit hozol. Ahhoz nem kell segítség.
Kis, aszott asszony volt, a ki lemászott a szekérből. A bolt-ajtóban a száraz, csontos személy öleléssel fogadta. A bámész szomszédok megálltak az ajtóban. Nekik szólt, bárha a kis fehérnéphez szólt, vállait kedélyesen megveregetve.
– Nem is azért mondtam, hogy keveset hoztál. Nem is vártam. Én nem a vagyon miatt hivtalak hozzám; tudtam, hogy nincs is semmid. No! Isten hozott kedvesem! Csak a régi barátságból hivtalak, mert én mindig szerettelek. Hát az ilyen barátság inségben sem hagyja el a szegényt… Mert ez Pepi: (s oda fordult magyarázva a szomszédhoz), a kis Koronka Pepi. A piszkos Koronka leánya. Nem emlékeznek reá? Megvénült a szegény. Az utczánkból való… innen ment ő férjhez valami hivatalnokhoz. Úr-féléhez! Mi is volt kedvesem az urad? Mi? Irnok? Ülnök? Én bizony nem tudom ezeket az úri dolgokat. Őtet vette el. Mindegy!… Meghalt… nincsen most semmije. Hát én ide vettem. Mi csak megélhetünk, segíthetünk a barátnéinkon is. Urak nem vagyunk, de kenyérért nem megyünk a szomszédba. Hát ez a kis Pepi. Itt vagy; itt is maradsz. Isten hozott, szívesen látlak.
Aztán ismét megölelte az alázatos asszony nyakát.
– Vesd le a kalapodat édesem, itt laksz. Mi csak keszkenyőt viselünk, te kalapot hordasz. Tán slájert is viselsz? Itt laksz. Ülj le. Itt nincsenek szobák; csak ez a bolt, aztán a szobám s a konyha. Itt nincs első szoba, mint neked volt. Láttam, mikor a stafirungodat vitték. Hja az rég volt! De itt van egy jó szív, egy darab kenyér. Kerülj be kedvesem. Én nem kisérhetlek be mint egy frajla, mert a boltot nem hagyom itt. Eredj csak be; én bizom benned, menj csak magadra.
És betuszkolta s fanyar mosolylyal nézett utána. Ah! igen elégedett volt. Ő vén, boszús, zápon maradt leány s tán soha sem volt elégedett életében. De ah! nagy, szabad lélekzetet vett.
Mintha csak egy nagy hegyre repült volna fel s ott üdítő levegő érte volna.
Ő mindig alól volt. Az élet nyomta. Ő kesernyés, csuf volt. Mások kaczagtak, szeretkeztek, férjhez mentek, gyermekeket neveltek. Ő sovány, szegeletes, csufszáju volt. Más se kényeztette, ő is mart, dulakodott, a hol tehette. Nem volt szíves senkihez, nem könyörült senkin, garasait hitelbe adta a városvégi czigányoknak nagy interesre s ha nem fizettek, perelt s eladta utolsó párnájukat. Egyszer végre ránézett a jó sors. Egy barátnét fogott, a kit nyakon ragadt a nyomoruság s leteperte s ő rá szorult. A vén irigy leány kinyujtózkodott kéjesen s megropogatta a derekát. Jól esik tudni, hogy ő erősebb valakinél.
Vevők jöttek. A vén leány bekiáltott:
– Pepim! Jőjj kedvesem! Adj egy csomó sáfrányt ennek a jó szomszédnek. Ott áll látod a portéka a fiókba. Légy szíves Pepim a vevőkhez. Az ember megélhet utánuk tisztességesen. Nem uraskodhatik, nem tarthat első szobát, nem viselhet slájert, de van kenyere s öregségére nem marad az utczán, mint valami kidobott kutya… Jut kenyérre s pecsenyére is. Mi nem éhezünk, úgy-e kedves szomszéd? Sőt az ember öregségére irgalmasságot tehet azokkal, a kik rászorulnak… Úgy bizony…
S maga megdőlt a stelázsihoz; csontos kezeit összefonta a gyomrán és malmot csinált a hüvelykeivel.
Sovány élvezetei voltak eddig. Néha legénykék jöttek a boltba szivarért. Azoknak szívesen adott, meg is gyujtotta nekik, hogy élvezettel nézze, mint sáppadoztak, betegednek meg a gyenge legénykék a füsttől, mint háborodnak fel kinosan. Utálta a vén kisasszony a gyermekeket. A szegény, megsiketedett egy kissé s ha a gyermekek kaczagtak, bizonyosra vette, hogy rajta kaczagnak. Jó volt az is, ha a tudatlan parasztra ráköthetett valami rothadt, férges, romlott portékát. Ah! mindennél többet ér Pepi.
Beszédes lett; a vevőkhöz fordult:
– Szokják meg kedves szomszéd Pepimet, a barátnémat. Mi együtt nőttünk fel, de ő úri sorsba került. Az ura jó fizetésbe volt, de férfi keres, asszony takarít. Ő szegény élhetetlen volt egész életében. Nagy lakodalma volt szegénynek, de az ember maga sorsának a kovácsa. Most szegény úgy maradt az ura halála után, mint az ujjam, s én vettem ide magamhoz, hogy özvegységére ne maradjon a kertek alatt. Jól mérd Pepim a sót! Az embernek meg kell becsülni azt, a kitől a kenyeret kapja.
S a szegény megalázott asszony felé közeledve, utálatos nyájassággal simogatta kis bús fejét s veregette gyenge vállait. Valósággal kéjelgett a pártfogásban.
Reggel mindjárt vizért küldte a korsóval a Marosra. De még az utczán is ment, mind adta neki a jó tanácsokat.
– Jól vigyázz magadra kedvesem, el ne tévelyegj, mert tudom én, némely asszony életrevaló, más élhetetlen, már az így születik vele az emberrel. Jobbra menj, aztán balra az ösvényre, mikor a tutajra lépsz, nehogy megcsuszszál, mert nem venném a lelkemre, ha valami érne…
A míg Pepi alássan meghajlott fejjel végig ment az utczán, a vén kisasszony mély tekintettel kisérte, míg csak el nem tünt a fordulónál.
A berek elején egy haszontalan suhancz: Pintyi utolérte Pepit s szó nélkül elvette kezéből a korsót. Megmerítette, de nem is köszöntötte. Csak ment mellette s a fordulónál adta vissza a korsót.
– Nem kisért-e valaki? – kérdezte otthon a vén leány, – nem szépelgett neked valaki? Itt ügyeljen az ember a becsületére; a város kicsi s az emberek pletykák. Azért mondom, mi szegények vagyunk, de szemérmesek.
Csakhamar ki is öltöztette a barátnéját. Az ő régi ruháit akgatta reá. Csipőtől aljig fodros, szinehagyott ruhákat, bőszáru ujjakkal ellátott reklit adott reá. Mintha hallottuk volna, mily kegyesen nyujthatta oda neki: hogy legyen a szegényeknek is.
Önkénytelenül megújult mindenfelől a részvét a szegény Pepi iránt. Reggelenkint egyik vagy másik szomszéd elmenvén a bolt előtt, betértek oda s kivették a Pepi kezéből a seprüt, hogy helyette kiseperjék a pádimentumot.
A vén leány ezt kedvetlenül nézte s így szólt:
– Ne rontsák a barátnémat. Hagyják, hogy dolgozzék. A munka megvigasztal egy ilyen szegény özvegy asszonyt, a ki elvesztette az urát s a kinek az volt a baja egész életében, hogy mindenki kényeztette. Életrevalónak kell lenni, mert az ág is huzza a szegényt. Iparkodni kell. Így bizony, Pepim, látod! itt téged mindenki szeret, nemcsak én. Mi már ilyenek vagyunk, nem vagyunk ténsasszonyok, hivatalnoknék, de jók vagyunk.
Az úton elmenők barátságosan köszöntötték Pepit, tudakozódtak egészsége után. Kati harapdálta ajakát s nehezeket nyelt láttára. Ha gyermekes anya jött le az aprósággal, Kati megsimogatta Pepi előtt a kicsit, czukrot adott neki s így szólt.
– Erősen szeretem a gyermekeket. Örökké kedveltem. A szép gyermek Isten-áldás. Nagy boldogság is, ha valaki gyámolt nevel öregségére gyermekében. A jó Isten nem vonja meg az ilyen jutalmat a jóktól. De nézze! a ki így marad mint az én kedves barátném Pepi. Lássa, urasan éltek, mint hivatalnoknéhoz illik, de mikor az urat magához szólította az Isten – hát mi maradt neki? Ér akkor valamit az uraság? Ki látja el? Ki segíti? Ki ad egy darab kenyeret, egy felvevő ruhát? Nagy áldás a gyermek. Egy szegény vén leány, mint én, nem panaszkodhatik, de egy meddő asszony, az sirhat bezzeg, ha megtagadta tőle az Isten…
Pünkösd reggelén nagy furiában láttuk a vén kisasszonyt. Épen nyiltak a borostyánok s pünkösd vasárnap a csavargó Pintyi, az izgága verekedő rongyos Pintyi, ellopózván a bolt-ajtó előtt, egy nagy csokor fehér és lila borostyánvirágot tartván nagy veres kezeiben beszólt nagy sebesen.
– Szép piros pünkösdet adjon az Isten az asszonyságnak – s benyujtotta a virágokat Pepinek.
Én azt hiszem, csak a fertelmes vén kisasszonyt akarta boszantani vele s ha ezt akarta, el is érte. Mert Kati dühösen kikapta a virágot az alázatos Pepi kezéből s kitátván nagy száját, utána hajította a csavargónak.
– Szemetezz az apád portáján, te betyár! Lopott holmit hozol hozzám, te tolvaj. Ide hozol virágokat? Kért valaki reá? Tán a helyet kémleled, hogy éjjel kirabolj.
És utána futott s a virágokat eltaposta dühösen a lábával. Pintyi röhögött és czikontatta körmével a fogait; Pepihez pedig így rikácsolt a vén leány:
– Szerető kell tán neked, barátném? Te hozatod egy tisztességes házhoz fényes nappal az efféléket?
Még azon nyáron történt, hogy Kati nehéz betegségbe esett. A bolt azért nyitva maradt. Oda hozatta a bolt mellé a belső ajtó elé az ágyat s innen dirigálta Pepit, siettette Pepit, ha vevő jött, nyájas hizelgő szóval:
– Már itt nem élünk kedvesem, mint a hogy az urad tartott. Itt dolgozni kell, hogy megéljünk. Gyorsabban huzd a fiókokat, tiz kezed legyen egyszerre. Látod! az Isten megfizet mindent. Hittem volna én valaha, hogy reád szoruljak? Mikor utánad küldtem, hogy fedelet adjak neked s egy harapás kenyeret, hát hitte azt valaki, hogy te segíthetsz nekem? Nem szorultam én rád kedves soha, nem kértem én tőled soha semmit. Büszke voltam egész életemben. De így él az ember, mert te most segíthetsz is nekem betegségemben.
Aztán a mint roszabbul lett, ha egy pohár vizet kért tőle (mert fektében pokoli melege volt, hogy két arczcsontja ormán eleven piros foltok gyultak ki) elvévén a poharat, mégis így szólt:
– Nem tettél valamit ebbe a vizbe? Én ugyan, tudod jól, nem mondok roszat senkiről, de te nem szeretsz engem, azt érzem. Nem is hitte volna rólad az ember. Mindig ilyen alamuszi ártatlan orczád volt. Az urad mikor elvett, ezzel a nyányám arczczal vett meg, soha se is hittem, hogy érted, engemet hagyjon el. Én nem haragudtam reá. Én nem voltam irigy. De láthatta volna, ha volt szeme (az Isten nyugtassa), hogy mi köztünk a különbség. Mégis ő tégedet vett el s engem hagyott cserbe. De így lett!… S ki vagyok én? Láthatod… Nekem szivem van… Hiszen magamhoz vettelek, mikor senkid se volt. Pedig utállak… És van eszem. Mert senkim se volt s megéltem s még az ő özvegyének is marad valami. Ez a különbség köztünk… Ne félj kedvesem, ne félj, nem hagylak el.
De az ilyet félig lázban mondta. Néha azonban elfeledkezett az ő csontig ható nyájasságáról s akkor kordoványszinű, sovány, bogos karjaival szörnyen hadonázott s hevesen átkozott lázában.
Annak a lakodalomnak az emléke kinozta, a melylyel vitték el a piszkos Koronka-udvarból Pepit asszonynak… Ott muzsikáltak, tánczoltak s vőfélyek vezették gyengéden az ártatlan leányt… az élhetetlen Pepit… annak a férfiunak a karjába, a kiért Kati oda adta volna vérét… Verje meg az Isten… a szörnyü erős Isten, az igazságos Isten…
Aztán ha visszatért a beteg eszmélete… csendesebben fordult Pepi felé.
– Nem beszéltem valami bolondot kedvesem, Pepim? Ne hallgass kedvesem azokra, a miket a beteg beszél,… mert az nem gondol úgy, a mint beszél… A beteg nem uralkodhatik az eszén…
S a kis Pepi ott ült az ágy fejénél, rakta türelmesen a jeges borogatásokat a ránczos, ősz csapos hajjal éktelenre, miközben lehajtotta kis fejét és sirt… sirt.