A SZÉKEK.
Egy szegény jó ember halt meg.
Egyszerű, szelíd ember volt, ki nem alkalmatlankodott soha senkinek. A legnagyobb úrral, a halállal szemben hát egyáltalán nem ágaskodott, hanem pár nap alatt elvégezte a dolgát s lehunyta a szemeit. «Szerette az isten» – mondták rá.
Sok öröme nem volt életében, hát, hogy kárpótolják: szép temetést rendeztek neki. Maga az apát temette. Nagyon szép szavakat mondott felette; biztosított mindenkit, hogy: «az élet vége a halál; s hogy az igazak meg fogják találni a tulsó életben (hová a halott igyekszik) a jutalmat». Ravatala fölé aranyos fekete posztó-mennyezetet is vontak; a koporsója fényezett cserfa volt, a szemfedelét széles csipke ékítette.
A részvét iránta szépen nyilatkozott. Mindenfelől jöttek az asszonyok szép fekete ruhákban. A ravatal köré helyezett székekre telepedtek, hallgatták a bús özvegy panaszos szavait s bólintgatva helyeselték sirámait. Kivált a szomszédokból való asszonyok panaszolták hangosan a veszteséget. Mily derék, szives, ártatlan ember volt! Mily eszes, mily fáradhatatlan. A tőszomszédasszony az egész délutánra helyezkedett el egy szegletbe. S apránkint, mindjobban belebúsulta magát. Mikor tele lett a szoba résztvevőkkel, hangosan így kiáltott fel:
– Oh! ki marad nekünk, ha Gergely (így hívták a halottat), ha ő itt hagyja a világot?
Emlegette, hogy gyermekeit mint szerette, hányszor hozott nekik kardot, puskát, dobot. Ezután belekötött az égbe, mely nem tudja, kit kell elszólítani. Nem volt-e Gergely javakorában? nem élhetett volna-e még akármeddig? s hány földhözragadt szegény öreg ember van az utczában, a ki szivesen meghalhatott volna helyében?
Ez igazságokra ki sem felelt. Az özvegy búsan könyezett s hálával nézett a jó szomszédasszonyra, ő is sírva folytatta: «Hát ki marad nekem a világon; ő, a kereső, a ház fentartója.»
Mind több-több résztvevő jött a temetésre. A szobában már nem fértek többen. Sokan nem kaptak helyet. A szomszédasszony felvánszorgott helyéből, megkereste a szolgálót s elküldte a szomszédokba, hogy székeket hozzon. A szertartást csak nem is várhatják végig állva.
A pap énekelt s végtére így szólt:
«Most pedig Gergely! menj te az Úr örömébe…»
S Gergely minthogy másképen nem tehetett, elindúlt az Úr örömébe… A temetésrendező megtörölgette gusztussal a politurt s nagy dér-durral srófolt, kalapácsolt, gyertyát oltott. «Elő! szólt katonásan, – emberek! elő hej! egy-kettő.»
Az özvegy keservesen sírt, a mire a szomszédasszony belebőszült egészen a keservbe s fuldokolva kiáltotta több izben: «ki marad? ki marad a világon?» De oly feltűnően cselekedte ezt, hogy az özvegy roszkedvűen kezdett nézni az óbégatóra. Mert a végén hát nem gondolnak-é valami gyanusítót a szegény Gergelyre, ha így siratja őt egy idegen?…
Ekkor előállott a kocsi. Dübörgött. Igen csúf hang ez. A katonás temetésrendező harsányan vezényelte a csapatát s a gyászolókat. Bele izzadt a munkába.
A szomszédasszony az úton az özvegy mellé furakodott. «Sokan tisztelték meg (súgta) a szegény Gergelyt. Nézzen széjjel, mi nép van itt. A rendőrfőnök is itt van. Óh szívem, úgy sajnálom a szegényt, mintha a vérem volna.»
Az özvegy keservesen nézett a beszélőre, de titokban mégis körültekintett. Bizony sokan voltak. Ez könnyíti a bús szívet.
Szép idő volt. A kőrisfák a temetőben lombdíszben álltak s a bogarak meglepték a haragos zöld leveleket. Ez megzavarta a gyászos közönséget. Az apát is félrefacsarta az orrát s hirtelen behintette a sírt. Sietve dobták a rögöt s betakarodott gyorsan a gyászoló nép.
Az úton, a mint kiki hazament, Gergelyt ott a földbe feledték, s a maga bajáról, ki rosz cselédről, ki csaló üzletféléről beszélgettek.
Ám az özvegy őt könnyezte az úton is. Édes párja… oly sok jót értek, s oly sok boldog órát… ott hidegen fekszik a szegény, a kőrisfák alatt…
A bizalmasabbak bekisérték az özvegyi házba is. Ott elváltak, csókolóztak… A jó szomszédasszony is ott volt. Mikor mindenki haza takarodott, utolsónak maradt, s az ajtónál bizalmasan így szólt az övegyhez:
– Ne is küldje, kedves Klára, ma a székeimet haza. Mi nélkülözhetjük ma. Ne fáraszsza ma vele magát, kedves.
Mily üres a ház, istenem! A koporsó míg ott áll, még a miénk a kedves. Akkor érezzük a veszteséget igaziba, mikor néma, nehéz csend fekszik a bús házra.
Az özvegy csak nehezen bontakozott ki a súlyos bánatból. Alkonyatkor mégis haza küldte a szomszédokból hozatott székeket.
Ott a sötétben gunnyasztott a szegény özvegy. Tenyerébe takarta fejét s keservesen sírt. Mily jó volt a szegény Gergely! Eszébe jutott brünell kabátja, ránczos csizmaszára, babos nyakkendője… Ekkor egy hang szól át a szomszédból:
– Kedves Klára! Hall engem kedves? nem azért mondom, de egy széket nem küldött haza lelkem. 6 volt kedves, csak 5-öt hoztak. Nem azért mondom, a világért, de jó azt mindjárt tisztába hozni… Majd, kedves, elékerül. No, aludjék jól, kedves, ne búsuljon. Már azt nem lehet feltámasztani könynyel se…
Az özvegy szelíden szólt ki. Rekedt volt a hangja.
– Egy szék? egy szék, Rebi szívem? A cseléd tán másfelé vitte… Utána futtatom rögtön… Hat volt szívem?
Rebi restelte a szóváltást. Hanyagon, kicsinyelve vetette oda:
– Öt vagy hat, szívem, ne fáradjék vele, majd megkerül.
Egy szék. Mily kicsinyeskedés ily szomorú órában. Némelyeknek az ura veszett el, másnak egy széke… Ez megzavarja a bús özvegyet.
Mily közönséges persona… tünődött s bosszankodott. A méltatlankodás mindjobban elhatalmasodott benne. «Egy szék!» Az a tömlöczre való cseléd csinálta a zavart. Ültéből felugrott: szívesen elkergette volna a leányt, hogy keresse meg, de egészen sötét volt. Már alusznak mindenfelé.
Alusznak? hogy hunyja le szemeit a szegény özvegy? A mint belebújt a párnába, az urával volt tele a feje, de minduntalanul a szék verődött vissza az eszébe. Nem is az uráról álmodott, hanem egy kofaszéket látott (alatta eleven szénnel, serpenyőben), melyen Rebi kuporog s énekli: «Éljen Garibáldi.»
Reggel, hogy elvégezze a keserves históriát, a szék ügyére vetette magát.
A cseléd futott s visszatért. A szék sehol. Ez igen mérgesítette. A Rebi tette alávalóság! kiméletlenség ily gyászban… S vajjon 5 szék volt-e vagy 6? Az ember ily néppel szemben joggal gyanakodhatik. Nem csalárdság van-e a követelésben? Aztán ki hozatta a székeket. Nem Rebi hozatta-e? Hát keresse meg, a ki hozatta…
– Megnézted-e jól? riadt többször a cselédre. Félszemmel nézett a korlátra. Félt, nehogy egy hang szóljon át: «hol a székem?» De estig semmi alkalmatlankodás sem volt… A szegény Gergely egyetmásait rendezgette. Rosz csizmáit, rongyos nadrágjait forgatta keservesen. «Hogy elviselt mindent (sóhajtotta) a lelkem az utolsó rongyig. Nem is hagytam volna másképen», tette hozzá. Hitvány szipkáit forgatta búsan este, mikor egy kis fiú érkezett a szomszédból: «Ha itt volna – a székünk, azt izeni a mama.»
Az özvegy egyszerre felháborodott.
– A mama? No hát takarodj, mondd meg a mamának. A mama ott keresse a széket, a hová tette. A mama ne rajtam keresse a széket. Én nem kívánom a mamáét, a mama ne kívánja az enyémet.
A mama? Egy főkötő-csináló asszony. Egy ifiasszony… s mamának nevezteti magát. Az ember kaczaghatna. A kényes! Mama! Ha megüthetne valakit, megütné mindenesetre. Hát e nyomorult dolognak nincs-e még vége?
– Tessék gyászolni! mormogta felháborodva és csapkodta tenyerével a térdeit… Fél éjszaka fennült és hányta-vetette magában, mit tegyen e perszonával? Ő határozottan ketté vágja ezt a históriát. Bizsergett a vére. Csak hadd jőjjön a reggel.
El is jött és vele a Rebi. Csak slafrokba volt, de ökle a csípőjén feküdt.
– Mit izen nekem az asszonyság? Nekem? Csalni akartam a asszonytól valamit? vagy a magamét kívántam-e? Én szelíd vagyok, de velem ne paczkázzék senki. Az asszonyság vette azt a széket? vagy én kerestem az árát? Nekem izen? Nekem?
Az özvegy csodálkozva nézett szét. Hozzá szólhatott így valaki a gyász ez idejében? Kapkodott a levegő után, hogy méltó szavakat gyúrjon belőle…
– Hogy én? én? Én hozattam a széket?
– Az asszonyság, az asszonyság.
– Nekem? Az asszonyság? Én nem asszonyság vagyok, hanem Édes Gergely, egy kereskedő özvegye vagyok, tudja?! Ezt senki ne felejtse… Tőlem követel egy széket? Egy ifiasszony! a ki azt se tudja 5 vagy 6 széke volt-e? Csak egy szék kell? Van itt. Itt van, tessék! Tessék választani, ha csak egy szék kell. A ki így akar szerezni, az kaphat itt. Van hál’ Istennek! Semmi familiám nem ment a szomszédba egy székért. De a kinek nincs, jőjjön. Hej leány, leány!
És rekedten, de szünetlenül kiálta a szolgáló után: leány! leány!
– Itt van szék, leány! – riadt a tétován beállott szolgálóra – fogd meg, a melyiket szereted. Ott a selymes szék, ott a bőrös, ott a karos… Vedd fel s menj vele a szomszédba az ifiasszonyhoz! Vidd oda, tedd a házába vagy az udvarra… a hová akarod. De vidd, vidd, hogy ne lássam.
Rebi lehangolva állott közbe… A cseléd megfogott egy széket. Rebi kikapta a kezéből és visszacsapta a helyére. A cseléd egy másikat ölelt fel. Rebi reácsapott a másik székre. Az egyik szegletből a másikig rohantak. A gyászos özvegy magasra emelkedve mutatott kinyújtott karral: «Ezt fogd meg vagy amazt; itt is lelsz… túl is találsz… Mindenütt szék, van itt elég.» Rebi elfúlva a fáradságtól és méregtől, tagolta: «Nekem ajándékoz? Nekem?» A cseléd hurczolta a székeket, Rebi rángatta ki a kezéből. A csatatér porral telt meg.
Az özvegy kitárta az ajtót: «Hagyd el leány… ha nem kell a szék… Hagyd el… Van törvény. Jőjjön a törvény. Vegye el a törvény… Egy szegény özvegyhez jőjjön a törvény. Vegyen el mindent. Mindent, a mit akar… Velünk már tehetnek… akár mit.
Aztán belépett az első szobába és becsapta az ajtóját… Ott kimerülten lerogyott egy karszékbe és hangosan sírt.
Mikor később látta, hogy a csatatér üres, bádgyadt, beteges, rogyó lépéssel ment ki és félrefordított szerény, alázatos, tétova tekintettel nézett meg minden tárgyat. A cseléd részvéttel kisérte.
– Ez jó lélek, – gondolta a cselédről és hogy minél tovább sajnálja őt, az ebédet is csak kóstolgatta, kényesen. Egészen éhesen kelt fel. Ekkor így szólt szeliden a cselédhez:
– Menj leányom a szegletre a boltba. Ott az úr: Keserű úr, vele beszélj… Mondd meg, hogy tőle fogunk vásárolni… Adjon vásárló könyvet. Mindent tőle veszünk… Ő is özvegy ember, én is özvegy vagyok, mondd meg neki, egymáson így segítünk… Egyedül, látod leányom! nem jó támasz nélkül élni. Így támadják meg a szegény özvegy asszonyt, látod… Menj hozzá – s kérdezd meg, hogy méri a cuba kávé kilóját… Mondd meg: ha később meglátogat, megbeszéljük az árakat…
S a mint elindult a leány, az özvegy elévette titokban az ebéd maradékát s mohón evett.
*
Így hantolták be másodszor és végképen Édes Gergelyt.