A FELSZERELÉS.
Bagaméri Ákos, a csinos, leányarczú kadét a vaskocsiból kilépve, megismerte az állomásfőnököt. Bárha alig ismerte, mégis szivesen köszöntötte, mintha csak meghitt barátját látná. De olyan rég látott valakit a szülővárosából.
– Hosszabb időre jött haza?
– Csak néhány napra, míg az állomásomat elfoglalnám.
Mert a legényembernek a tekintete nyájas, beszédes volt, a főnök tovább fűzte a beszédet:
– Az anyjához száll a hadnagy úr?
Milyen kérdés? Hiszen azért jött haza, hogy az anyját lássa s leánytestvérét, az ő édes nénjét, Magdát. Azonban hizelgett neki a czímzés. Mert nem hadnagyi köntös volt rajta. A hozzá való költséget akarta megsürgetni az anyjától.
Kevés pénze lévén, gyalog akart besétálni a városba. A szegénységét szégyenelve, addig késlekedett, míg csak a bérkocsik el nem mentek a pályaháztól. Akkor beindult gyalogszerrel az ösvényen.
Minden a régi volt; a virágos rét, a Poklos patak, a tarka város a hegylábánál. Szeretett volna ugrálni és kiabálni. Lesz még öröm odahaza! Mert mit se írt az anyjának, hogy meglepje őt. Magda, a nénje, már nagy leány. Kedves pajtásságban éltek. Magda volt az erősebb, ügyesebb s a fiusabb. Bizonyosan igen szép. A csendes özvegyi ház ékessége ő. Vajjon mit tesz most? Az anyja bizonyosan szorgalmasan varr, s Magda tüz serényen mellette. Elérzékenyedett. Érette rontják magukat, hogy ellássák őt mindenekkel. A régi ház fedele mohos, rongyos, fala hámlott, vedlett, csakhogy Ákos úri módon éljen az iskolában. Ah! Visszapótolja most mindezt ő; vissza bizony! Az édes, dolgos jó anya; és az örömre született szép leány nem fognak szigorogni tovább… Az ajaka úgy rebegett, hogy meg kelle keményíteni magát, nehogy elpityeregjen e gondolatokra. Az volna aztán szép egy kinevezett hadnagytól!…
Szürkület lévén a mint a városba beért, alig egy pár lézengőt talált a poros úton. Egy slajfer szamárhúzta talyigája után vén asszony ballagott. Meglátva Ákost így sápított:
– Hogy megnőtt lelkem szép úrfi.
– Megismer, slajferné? Hogy van?
– Hogyne, lelkem. Gyalog jött, kedves úrfi? Bizonyosan nem várták s azért nem küldték ki a kocsit elejébe.
Mégis ajangott volna Ákos, bővebben szóba állani egy viseltes, rücskös asszonynyal az utczán, azért meggyorsította a lépéseit. A slajferné azonban megcsapkodta a szamarat s tovább fűzte a beszédet:
– Nem is látta lelkem a kocsit? A múlt hetekben vették. Bécsi portéka, bárha Slézák idehaza olyan kocsikat csinál, hogy a király is beleülhetne…
A vén asszony tolakodó bizalmaskodása kellemetlenül érintette, azért a gyalogútra tért. A kocsi? Bizonyosan összetévesztette őt valakivel.
Istenem! Mintha ugyanazon violák pompáznának az oláh kántor ablakában. Egy szőke leányarcz mosolygott ki mellettük. Mintha az is ismerős volna, pedig hat esztendő óta nem járt Ákos errefelé. Megnedvesítette az ajakát s felnézve az ablakba, megsimogatta serkedő bajuszát. Aztán félszemmel, ellenszenvvel sandítva a vén asszonyra, gyorsan betért a görbe utczába, hol a házuk áll. A lépéseit úgy megsebesítette, hogy majdnem futva ért oda.
A kaput tárva találta. Két kurtafarku buldogg rohant felé, mérges ugatással. Libériás kocsis állott a befogott gig mellett, füttyentve a haragos dögöknek. A kadét megütődve nézett körül. Nem tévedett-e be valami idegen helyre? Az udvar előkelő, porondos utakkal, gyepágyakban virággal a tornácz előtt. Minden új és festett. Jó helyt jár-e? A kutyák morogva sunnyogtak vissza. Valahol zongora szólt.
Majd hogy kopogott az ajtón, mint egy idegen helyt. Mégis belépett. Az előszobában, a hol a varrógép szokott berregni régen, ott egy papagályszerű ficzkó szivarozgatott. Az kifogástalan szolgálatkészséggel a lakószoba ajtaja elé állott s diskrét hajlással nyitotta meg. A zongorán zúgott a walczer.
Benn a letarolt asztal mellett egy párnázott karosszéken félig ülve, félig heverve füstöl egy öreg pirosképű idegen, egy aranygallérú, mellén kigombolt bluzban. Háttal az ajtónak asszony magyaráz az idegennek. A hangszer a belső szobából zeng.
Az idegen a beszélő asszonyhoz figyelmeztetőleg az ajtóra intett. A zongora is elhallgatott egyszerre s a beszélő is. Az anyja volt.
A kadét zavartan állt meg. A belső szobából sugár elegáns leány szaladt feléje.
– Te vagy az? kérdezte az asszony ismét.
A leány hevesen a kadét nyakába ugrott. Egy fiatal hadnagy libegett utána a belső szobából.
– Te itthon, Ákos? Felemelkedett. Egészen sápadt volt. Magyarázólag így szólt az idegen felé: «A fiam».
A hadnagy fesztelenül köszöntötte Ákost: «Szervusz kamerad». Azután elejébe állva, bemutatta magát: «Herman von Otto».
Az öreg katona nyugodtan kérdezte az asszonyt:
– Nem várták?
Ki se felelt. A szoba igen díszes és új. A kamukán drága étszerek szerte szét; szőnyeges diványok, magashátú székek az asztal körül.
– Az ezredes úr hozzád szól, Ákos.
A kadét barátságtalan tekintettel fordult felé, kimérten meghajolva. Aztán az anyjához lépett és kezet csókolt. Akkor a papagály nyitott be, jelentve, hogy a kocsi előállott.
Az ezredes lustán felállott s begombolta kabátját. A mig készülődött, a kadéttal foglalkozott leereszkedőleg.
– Örömet okozott a háznak. Csak látogatóba jött? Néhány napra bizonyosan. Mi nem zavarjuk a viszontlátás örömét, épen készülőben voltunk. Nem is számított erre az örömre Magda? Nem?
A hadnagy Ákoshoz fordult elevenül.
– Reménylem, jó pajtások leszünk. A kávéházunk a vár alatt van, a kaszinó unalmas és gyalázatos bort mérnek. Hát mikor no? ma? nem? holnap?
Míg a kardokat csatolták föl, az ezredes az asszonyhoz szólt:
– Ma este nem láthatjuk, kedvesem, de holnap szívesen lát, nemde? Számíthatok arra, Magda, hogy nem felejt el holnapig? Köszönöm a mai napot. Mi már, kedvesem, hálával veszszük a ma örömét, féljük a holnapot, elfelejtjük a tegnapot szívesen és pasz, punktum. Nem igaz Otto? Isten vele, fiatal ember. Ákos? Nem? mi? nem igaz, Ákos?
Kezet nyujtott mindenkinek. Ákos feszesen megállott, mereven nézte, míg csak eltávoztak.
Magda visszamaradt.
– Nem is öleltél meg igazán, öcscsi! – mondta gyöngéden és hozzáhajolt. Ákos egy szó nélkül hevesen átkarolta s oly mohón magához szorította, hogy fölemelte. Majdnem egyforma magasak voltak s feltünően hasonlóak.
– Gondoltál reám?
– Senkire másra se. Ébren se, álmomba se, te kedves. Hivj így «nénje» mint eddig. Mert te vagy a férfiú már a háznál az apánk helyett. Mert már férfiú lettél. Szép legény lettél.
Az anyja sokáig időzött kinn. Magda a szőnyeges pompás pamlaghoz vezette az öcscsét, hogy leültesse. Ákos felugrott a ruganyos ülésről s kedvetlenül szólt:
– Nem érzem magamat itt jól, Magda. Van a kertben tán egy régi diván?
– A régi?
– Hát semmi sincs már a régiből? A kedves görbehátú kőrisfaszékek? a bőrös karosszék, a vaspántos? az apámé? Tudod? Hát mi maradt a régiből, Magda?
Az anyja lépett be akkor.
– Rólad gondoskodtam, Ákos, mondta egészen halkan, a fiára alig nézve. Bizonyosan éhes vagy. Nem vártunk.
Aztán igen elfoglalta magát. Tett, vett, asztalt bontott, terített. A leány kézen fogta az öcscsét s úgy vitte az anyja után.
– Valami czél vezetett haza, Ákos? kérdezte az anyja. A választ nem várta meg. Később így szólt: Hiányzott-e valamid?
Ákos a leányra nézett s kérdezte:
– Mindenütt ilyen szép a házatok?
– A mi házunk gyermek.
Ákos a zongora-szobába lépett. Az virágos szövettel volt kárpitozva, s apró kaczér butorok.
– Akarod a többit is látni? ott az én kis szobám. Mintha nem is hallotta volna e kérdést, megállott a kecses kis diván mellett, s önkénytelen mozdulattal simogatta a nyugalmas alkonyba nézve.
– A kocsi is a tied?
– A miénk Ákos.
– Vagy az anyádé?
– Tán láttad az aranysárgát? A szürkét egy hét óta kaptuk. Tudtál-e róla?
– Az utczán beszéltek felőle.
– Ki?
– A vén slajferné az úton. Te szégyenleni fogod, hogy ilyen a forrásom.
Aztán benyitott a kaczér kis fészek ajtaján. Be se tekintve becsapta a bronzos ajtót s aztán kedvtelenül feltette a sipkáját.
– A fejem szakad szét, Magda. Kérd meg az anyát, hogy adjon szabadságot nekem. Téged se fárasztlak, Magda. A kertbe megyek pihenni. Egy félórára csak, nagy leány. Most nem haragszol, ha nagy leánynak hívlak, mint régebben. Majd visszajövök, nagy leány, elhiheted, akkor semmi bajom se lesz.
Pedig a kert se a régi. Az afféle régi együgyű bozontos kert volt hajdan. Veres szőlők az utak mellett; lyceumbokor a kert fenekén, a melyben fülemile fészkelt. A ponyik almafáról hányszor kergette le az apja. Hol van az már! Fa és ember, Istenem! A borostyános kalyilábán szipákolta Ákos a csent, vastag papirosba gyűrt dohányt. A Magda babás háza körisfa odva volt. Azt még a nagyapjuk ültette. Az apjuk ugyan megbecsülte… Kivágták… Abban a szegletben a mirtus szűzfehér virágú bokra állott. A kis Magda koszorút abból kötött szőke hajjal koronázott tiszta homlokára. «Szép vagyok, apa?» A helyén kaczér vaslábú csíkos vászon ernyőjű pihenőke.
Semmi… Semmi…
Ákos a kert végébe ment. A porond csúful nyikorgott a lába alatt, azért a füvön ment végig. Ott ledobta magát a földre. Éles fájdalom kinozta a testét, s arcza eltorzult. Bár egy zug maradt volna meg a régiből. A jólét úgy bemázolta a régi tisztes rongyosságot, hogy ki se látszott alóla.
Hallszott, hogy a kocsi az udvarra visszatért. Ah! nekik is volt egy targonczájuk. Az apja bele gyömöszölte mind a két gyereket ott… és itt… gurult végig egy kereke. Mint emlékezik reá! Az apja akkor kapitány volt. Hosszas fehér bajusza volt. A batul almafákat akkor ültette. Azután ment nyugalomba. Itt vonult meg. Ócska, kirojtozott ujjú, elviselt fényes gombú blúzára okvetlenül emlékezik, a mint a nyakán kigombolva, gereblyével a vállán az illatos sarjú gyűjtésére indult a kert végébe. Az ezredes kigombolt kabátját látja, a mint az anyja asztala mellett hever, a kipárnázott karosszékben dolgozva fel a bezabált ételt ocsmány bendőjébe. Az ökle összeszorult és vad dühvel csapott a selymes gyepre. Hiszen jól élnek mind, jól élünk mind. Ákos is bizonyosan. Hiszen mi se hiányzik. Senkinek se volt urasabb módja a kadétiskolában. Ákosnak minden kényelem, kényeztetés vette körül. «Eladtak valamit, a miből kifutott ez az uraság», így gondolkozott. El… eladtak valamit. A leány testvére testét. Jutott az árából az Ákos szükségei felett a mulatságára is. Aztán, a fiatal ember könnyűvérűségével nem tünődött sokáig: honnan jön mindez? Jött, mint az áldás… Tán görnyed érte a szegény özvegy öltve az öltés után, ott sáppad tán a szép leány nehéz éjszakákon. Tán elborul egy perczre… de meg van mindez, ki ne élvezné? Honnan ered a dús forrás? Ocsmány halálfejből ime…
Aztán jól éltünk mindnyájan az ő testén, mint a penész a márványon. Ringy-rongyokat vettünk az ő testének árán, puha posztót, aranyrózsát a sipkán… Becstelenség, förtelem: a testének, húsának árán. És mintha ki akarna fordulni belőle mindaz, a mit mulatságos dorbézolásokon megzabált valaha: az utáltság úgy felkavarta a gyomrát. Marczangolni, harapni, rogyásig vájkálni vérbe, húsba áhított. Hogy állhasson ő valaha emberek szemei elé, a ki a testvére teste árán nőtt fel? Becsületén levakarhatatlan folt van; tiszti kardkötője ocsmányság és szenny. Se égi, se földi hatalom le nem takarítja róla. Ha csak a halál rettenetes erejével nem. Ha csak le nem dobja magáról e bepiszkolt életet a bepiszkolt becsülete után.
A keserűség markolgatta a torkát. A lélekzete majd kimaradt. Zokogás fakadt fel a melléből, hosszan, keservesen.
Az anyja?… Ő adta-e el a nénjét? vagy ő vásárolta-e a fényt, a leánya szűz testének árán? Hiszen ezt meg kellene tudni. Felült Ákos, az alkonyatba kapcsolva a szemeit. A gondolatai összezavarodtak. Mit tegyen? Ez a kérdés mindenekfelett érdekelte: ki a bűnös? Az életösztön tanácsolta-e neki ezt a halasztási időt, vagy feltámadt boszuérzése? Ki a bűnös?
Felugrott, szemeit kitürölte s bement a házba.
Egészen könnyű lépéssel állott be.
– Aludtál-e, Ákos? egészen megfrissültél. Csinos üde, csipkés kék kartonban volt. Az anyja alig nézett fel. Ákos bókolt a nénjének. Ez az ő kedves szine, ez a buzavirágkék. «Értem viseled?»
– Csinosnak találsz? A szobák is mind illenek a szinemhez. Akarod látni? Az imént ügyet se vetettél reá.
Arra átmentek a Magda kaczér kis szobájába. Ákos mély tekintettel nézte meg az anyját, a mint előtte elhaladtak.
– Nem sír-e az anyám?
– Ah! tesz-e is ő egyebet?
– Miért? kérdezte rebegő ajakkal.
– Tudna-e annak a végére járni valaki?…
Aztán átvitte az öcscsét a kis szalonba. A virágokat ő ápolja mind. A vázák angol művek, finomak, előkelők. A képek franczia munkák. Apró, kis szemérmetlen szerelmes jelenetecskék: «Nem találod-e pikánsaknak?»
Aztán odább vitte. A csipkéivel dicsekedett el. Igazi brabant dessinek. Egyik gallért királyi nő viselte valaha. A csecsebecséknek mind históriája van. Egyszer ezt kérdezte Ákos:
– Az anyám vette neked ezeket?
Magda mosolyogva felelte:
– Az anyám? igen, tudod, az anyám. Ákos is mosolyogva fogadta a hamis feleletet. Aztán könnyen tette hozzá: De szépnek találod-e? Az a lényeges, hogy élvezni tudjuk az életben az igazi szépet? Nem?
– Ha nem igen drága, Magda…
– Nincs nagy ár, a mit meg ne érne az igazán szép.
Akkor a kis szegeletszobába értek, a honnan a kertbe lehet látni. A lombos fák félhomályba takaróztak. A körvonalaik bizonytalanok lettek, sokkal nagyobbat mutatva, mint a mekkorák… Ákos szembeült a homálylyal. A térdét felhúzta a kezével s az árnyakat nézte s színtelen hangon mondta:
– Igaz, Magda! A szépnek élvezete a valóságos boldogság. Aztán a jó pajtásom vagy-e még, nagy leány? Akarsz bizalmasan beszélni velem, úgy mint rég, mint két jó pajtáshoz illik? A jó pajtásom vagy-e? Akarsz-e kezet adni reá?
– Nagyon forró a kezed, Ákos.
– A fejeddel szeretnék beszélni, Magda. Jó?
Az apja ültette batul-almák igenelve bólintgattak Ákosnak.
– Nos?
– Szeretem, hogy úgy beszélsz velem, Magda, mint egy jó kameráddal. Egy kicsit lenéztél, mert kisebb, gyengébb voltam, mert sírni tudtam. Mindig «leánynak» csúfoltál. De látod! már eléggé férfiú lettem. Már sírni se tudnék; érzékenységet nem veszel észre rajtam. Hát felelsz?
– Hogyne, hadnagy!
Ákos kissé rebegő halk hangon kérdezte:
– Jól elláttad magadat, nagy leány?
– Hogyan?…
– Nem értesz meg? Valósággal szép leány lettél. A szemednek, ajakodnak párját nem láttam. Elhiheted, hogy mi értünk aztán hozzá. A hajad, a csipőd csodálatos. Mondd, drágán adod-e el?
– Micsoda kaszárnya-ízű beszéd…
– Hát roszúl fejeztem ki magamat. Nem hittem, hogy velem kényeskedsz. Te érzékenykedsz, nem én. Újból kérdem: Jó! Elvesz-e az ezredes?
– Feleségül?
– Nem kérdeztem meg.
– Meg se kérdezted? Aztán tompa hangon folytatta: azt már szeretem, nagy leány. Meg se kérdezted? Jó. De hát minden gyönyörű itt, az igaz. Ez az elegánczia, ez a kényelem, ez aztán tetszik nekem. A kocsi, reménylem, a tied. Egészen izléses. Az aranysárgát többre tartom, bárha a szürke se megvetendő. De hát miből fogod tartani a lovaidat? Azt hiszem négy esztendősek… Hát tíz esztendő múlva mit fogsz nekik adni? Verstanden…?
Magda felkaczagott, megveregette az öcscse vállát.
– Ezt nevezem csinos fogásnak. Ez a ravaszság imponál nekem, gyerek. A lovaim érdekelnek téged? Kedves kamerád te.
Aztán hozzá dörgölődött az öcscséhez hamis mozdulattal mint egy czicza.
Ákos konokul az apja almafájának ingását utánozva, felső testével rá se nézve Magdára, összerázkódott.
– Hát te hadnagy… eh! ne félts te engem. Valósággal meguntam az életet, azt elhiheted könyv nélkül. Mi volt az életünk? A szemünk világa majd beleveszett a kinlódásunkba. A szomszédasszony takarított reánk s anyám a gép mellett dolgozott. Tudod-e mit varrtunk? Rékliket a boltba. A boltoslegény udvarolt nekem, tudod… mikor kivettem a gyolcsot… Emlékszel a régi híres viklerre a róka mállal? Télen abba jártam a boltba… csúf maskara lehettem. A boltoslegény mégis enyelgett a kedves, tán el is vett volna, ha nem is örökre… Megutáltam az életet, elhiheted nekem. Az ujjam hegye tele volt tűszúrásokkal. A kegyes boltos. No hát enfin… vége.
– Teljesen?
– Teljesen? A holnappal törődjem, ha a tegnap nem igér jobb holnapot? ha nem változtatom meg erőszakkal. Igen hát… megváltoztattam… Mit akarsz. Panaszolkodhatsz?
– Én?
– Te kivált. Ha dolgoztunk, neked kellett, hadnagy. Az anyám csak reád gondolt, reám soha, elhiheted. Mi minden kell egy ilyen kadétnak, ha azt réklikből ruházza az ember! Kedvesem, én effélékről nem szeretek beszélni. Hagyj nekem békét… és a lovaimnak, tudod.
– És aztán?
– Aztán pász és punktum… Szeretem, hogy nem csinálsz nekem képeket. Az anyám pedig megjósolta. Nem igaz… Te a régi kedves kolléga vagy, kedves… Tudom is én a hónapot?… Jól vagy-e? jól érzed-e magadat? A lovaim? hagyd el, megkerül az ő zabjuk is…
– És mit mondanak az emberek?
– Az emberek? Nevetséges. A míg szegények voltunk, lenéztek; most lenézem én őket. Hagyd el! Itt hagyjuk ezt a fészket. Láttam-e én a világból valamit. Ah! ha tudnád, beh éhes vagyok reá. Látni, élvezni, szeretnék beleharapni…
Elhallgatott s mert az öcscse némán nézte a sötétet, egy hanggal csendesebben, sőt némi mélasággal folytatta:
– Ne búsíts, Ákos! Nem szeretem, ha a holnapról beszélsz. Néha az eszembe jut. Azonban mire? Katonafamiliából vagyok. Hallottál Miklós bátyámról, az apám testvéréről. Még megvan a karabély, a mivel a szivébe lőtt (ott van az előszoba ajtaja mellett), mikor éheznie kellett volna. Meg is van töltve. Miért féljek a holnaptól? Nincs-e abban a mentség?
Ákos csendesen folytatta:
– Szép férfiú volt, emlékezem még én is reá, pedig kicsi voltam. Hajnalba jött meg valahonnan. «Mindennek vége van», így szólt az anyámhoz. A kártyán vert el mindent s a becsületből is valamit. «Mondd meg az uradnak, hogy fizessen ki mindent, a mit pénzzel lehet kifizetni». Aznap elment… Hogy jut az eszedbe. S megvan még a karabélya?
A leány leült az ablak elé s beleburkolózott a gondolataiba. Későn mondta.
– Akarsz itt lakni ebben a zugban?
Ákos végig ment a szobákon s csendes, alázatos lépésekkel közeledett az anyja felé. Minden ok nélkül lehajolt s megcsókolta az anyja homlokát. Aztán letérdelt, úgy mint gyermekkorában elejébe s megfogta a kezét.
– Nézz szivesen reám, édes… én igen szeretlek tégedet. Minden megváltozott itt, csak te nem édes egyedül… Igen boldog vagyok, hogy megcsókolhatom a kezedet, kedves.
– Nem vártunk, kedves kis fiú.
Úgy szólt, mintha csak akkor érkezett volna meg a fia, s csak most vette volna észre. Hogy valamit beszéljen, ezt kérdezte:
– Hadnagy lettél, kedves?…
– Nagyon szép lett, Magda…
– Mikor láttad utoljára?
– Hat esztendeje, kedves. De csak te, csak te vagy a régi kedves.
Akkor felkelt és ismét megcsókolta az anyja homlokát.
Aztán felvette a sapkáját, a Miklós bátya szép fényes karabélyát leakasztotta az előszoba faláról s a bluza alá rejtette.
A fehér buldogg dühösen megugatta. Észre se vette jóformán. Magda az ablakból észrevette az öcscsét s utána szólott:
– A kávéházba mégysz? Ottóhoz? Léha ficzkó, meglátod.
Öreg sötét este még az utczát, a mely a városon ki, az erdővel körülölelt mezőre vezet.
Csendesen végig bandukolt rajta.
Azt hihette volna valaki, hogy ittas.
Azonban senki se látta. Az Isten minden bizonynyal.