A JÁTÉK.
Az árnyak az erdőben csendesen megnyultak. Egy szöszke kis gyerek elhozta az epret, a mit keserű lapu tálczára szedtek a leánykák. A tanító kisasszony mosolygott s megölelte. A távolba nézett, a néma völgyre, a szürke hegyekre s nem hallotta, a mit a gyermek beszélt.
Ő akkor mit se hallott. Mellette ült a földön a fiatal pap, ki szóba elegyedett a gyermekkel.
A gyermek ezt mondta:
– Én szeretem őt! – s a tanítónőre mutatott.
Aztán ezt kérdezte:
– Maga is szereti úgy-e?
A pap behunyta szemeit és fellélegzett, mintha illatot szívna.
Ekkor csoportosan jöttek elé a fák alól a kis paraszt apróságok. Virággal voltak megrakodva. Úgy csipegtek, hogy az elülő madarak vetélykedő kedvét kihivták. Az volt aztán a zakota! Csipkés tölgylevélből fonott szalagot hoztak. A pap is felállott és segített, hogy a tanítónő lenhaja köré koszorút tegyenek és vállára azonképen. A kis hölgy felnézett (szürke szemei voltak) és mosolygott, mintha álmában csinálná. Azután a kalapjára is tettek.
Elszórták körülötte a gyűszűvirágokat, meg a sok vadsarkantyú-virágot és az illatos repczét. A pintyek álmosan ezt visították: még! még! S még hoztak.
A pap így szólott:
– Milyen jó élni!
A szöszke gyerek oda dobott egy marok tölcséres, illatos burjánt a kisasszony ölébe.
– Mérges – mondta a hölgyecske. Aztán félig a paphoz szólva, így beszélt:
– Vajjon hová lett az a sok boldogság, a mi volt? Ha semmi se vesz el a mi van, ha a porrá vált csontból virág terem, hát a semmivé lett örömből mi lett? Ah! mennyien szerettek a világon. Mondja meg, hol van az a szeretet? Szeretném megfogni!
Felkelt. Rendbe szedte virágos ruháját. Akkor melléje állottak. A gyerekek egyszerre odagyültek, a pap is; és úgy látszott, mintha az erdőben is a mi szép, mind oda állana melléje. Nyulánk volt, tiszta és friss.
Némi rücsköt simogatott ki a köntösén. Aztán egyik, aztán a másik gyermekhez szólott. Egyik verset mondott. A pap megcsókolta érte.
Igen bizalmas lábon állott a gyerekekkel. Világos volt, hogy a tanító nénihez tartozik. Néha benézett az ablakon az iskolába. Köszönt és tovább ment. De akkor aztán ott szörnyű vigasság kerekedett. A tanító kisasszony mosolygott, a gyermekek kaczagtak. Mindezekért csak olyan bátrak voltak vele, mintha közülök való volna.
Még csak nem rég jött a faluba s annyira fiatal volt, hogy a menyecskék nem mertek a válóperükkel hozzá menni. «Meg kell várni – mondták – míg kinőnek a fogai.»
A régi papnak egy se volt. Ahhoz meg ezért nem voltak bizalommal.
Az öreg asszonyok sirtak a prédikálása alatt. Nem értették mindig a mit mond, de sirtak, mert olyan leányos, szívhez szóló hangja volt. Míg tanult az iskolában, «Harmat»-nak hivták, mert olyan ártatlan volt. A presbyteri gyülésen megjósolták az öregek, hogyha nem változtat természetén, senki se fizeti meg a kepét…
– Rúgni kell ezt a népet, mint a kutyát – mondta a kurátor, egy csavaros vén paraszt, – különben harap!
A tanító kisasszony már előtte jött a faluba. Nézzék csak meg, ő mindig ilyen módos, ilyen tiszta. A színek között ő a szürke volna, a virágok között ő a zsálya volna. Csinos, nem rikító, de édes illatú virág. Ő olyan, hogy mindenki szereti. Mindig csendes és kissé komoly. Tudja vigasztalni a betegeket s minden búnak irját ismeri. Egy kaczki rosz leány jött haza egyszer a faluba. Az így szólott: «annak a szemétől inkább félek, mint a tömlöcz lánczától!»… Pedig szürke szemei voltak s a gyermekek igen szelidnek találták.
Ott állott az erdő szélén, ruháját felfogta s indult le a szakadékos oldalon. A gyermekek énekeltek.
Az Isten ölében szendergett a falu. A toronyra már rászállt a homály, de a paplak még világos volt.
Akkor ez történt:
A hegyi ösvényen két férfiú jött le.
Elől egy nyulánk, selymes bajuszú siheder, mellette egy öreg szolga. Puska volt a vállukon s egy hosszú szőrű vizsla szaladt előttük.
A fiatalabbik a gyerekcsapat után sietett. Mind megálltak. A leány ráemelte szürke szemeit a jövevényre s Harmat azonképen.
A fiatalabb zavarral nézett a tanítónőre. Megállott előtte. Egy pillanatig nehéz csend volt.
Akkor a leány (kissé rebegő hangon) ezt kérdezte:
– Eltévesztette az útat?
Az idegen meghajtotta magát s így szólt: köszönöm!
Pedig mi oka se volt köszönni.
A leány már mosolygott.
– Én a tanítónő vagyok, Biró Kata. Amott a faluba vezető ösvény! és a mély útra mutatott.
A pap csodálkozó, aggódó tekintetet járatott végig rajtuk. A fiatal ember köszönt s letért az útra. A kutya vigan szaladt előtte.
– Ismeri őt? kérdezte halkan a pap.
– Ismertem – felelte a leány egyszerűen. Suhay Pálnak hivják.
Akkor egy kis gyermek, kit a csihán csipett meg, felsirt.
Oda ment, megcsókolta s megvigasztalta.
*
Az idegen a malomházban hált. Hajnalban csónakra ült s a sásos tón vadászott. Alig lőtt valamit. Hanyatt dőlt a csónakba s az eget nézte. A nád sikátorai között lassan ingott át a hitvány lélekvesztő. A hódák búgtak s rigó fütyült a part ezüst nyiréin.
Parasztok mentek a mezőre. Köszöntek az idegen úrfinak. Nem zavarta. «Ki ez?» kérdezték. Később a pap is arra járt. Igen gondolkodó volt. Az idegen észrevette őt. Felült s komoly tekintettel kisérte.
Később kiszállott és végig ment a falun.
Az úton gyermekekkel találkozott. Egytől ezt kérdezte:
– Jársz-e iskolába, kicsi?
Csinos nyulánk ficzkó volt az idegen; elegans, ruganyos. A gyermek remegve nézte.
– Szereted-e járni az iskolát kicsi? – mondta tovább.
Mintha csak ezt mondta volna: «én szeretném járni».
Czél nélkül bódorgott. Aligha látta valaha e zöld dombokat, e virágos réteket, e nyugalmas vizet, e gyapjas erdőket.
Az oldalról rátévedt a tekintete az iskolaudvarra. Ott sok gyermek futkosott. Ekkor így szólt:
– Az ördögbe! És Kata bemutatta magát nekem mint egy idegen.
Egyszerre boszús lett. Felvett egy kavicsot s az iskola irányába hajította. Senkit se akart találni, de jól esett, hogy arra felé dobhat.
Hátat fordított és fönnebb ment a hegyen.
– A régi makacs gyerek – morogta. – Lássuk csak, ki az erősebb?
Felkaczagott s szeretett volna valami verset czitálni. Természetesen valami igen gúnyos verset. De nem tudott. Ily szóknak kellett volna a versben lenniök, hogy: «tovább-tovább bolyogjunk e czudar világban». E helyett ezt fütyülte: «az asszony ingatag». Aztán hazament a malomházba, lefeküdt s elaludt.
*
A gyermekek közül így szólott egyik a tanítónőnek azon reggel:
– A tegnapi idegen urat láttuk ma. A tóról jött.
A kisasszony erre felemelte ujját komolyan, intve: Aztán így szólott: «Anna (ez épen a hirthozó leányka volt), vajjon e mondatban «virágnak mondanálak» mily szó ez «mondanálak»?
A feleletre azonban nem ügyelt. Későre ezt kérdezte:
– Szólott-e valamit?
Azonban a gyermekek nem tudták már akkor, hogy kiről beszél. Ők elfelejtették addig az idegent.
Délben énekeltek; nagy zajjal összeszedték czók-mókjaikat és kettős sorokban hazaindultak. A tanítónő ott állott az ablakban, mint rendesen. Tiszta kis kék kartonruha volt rajta, jól begombolva nyakig. Szürke szemei álmosan tekintettek ki üde arczából. Ő onnan szokta ügyelni a gyermekeket, hogy jók legyenek az úton. Ő reájuk néz. És most is egyedül reájuk. Az Isten tudja, hogy senki másra.
Sóhajtott. Valami gondolatban igen elmerült. Nem ború lepte meg, csak árnyék. De ah! a futó perczeket jól betakaró árnyék, mert kopogott valaki az ajtón s ő nem hallotta.
– Jó napot – mondta Suhay Pál.
A leány megfordult s felpirult.
A padok elválasztották őket. A falról a káposztákkal s vízilovakkal telerajzolt táblák ugyan csodálkozva látták; és a napsugár, mely a porszemeken libben, azonképen, hogy ez a nyugalmas kis hölgy elpirult.
– Jó napot – ismételte.
A leány csendesen bólintott.
– Elutaztam volna – mondta a fiatal ember, de itt maradtam, mert ingerelt.
A leány egyszerüen kérdezte:
– Közölni valója van velem?
– Ingerelt, Kata! Ne akarjon ilyen hideg lenni. Én tudom, hogy ez nem az igazi arcza. Ingerelt, mikor eltagadott. Vadászva bolygom a nyarat. Határról-határra járok. Ah! Kata, az elmult napok emlékezetét akarom megölni. Akarom, akarom. És a mint járok, a sors maga elé vezet. Tovább mennék, de ingerel, mikor eltagad. S itt vagyok.
Épen azon a helyen, a hol szónokolt, igen vásott kis gyerek szokott ülni. A leánynak ez jutott eszébe: «az a szöglet a leglármásabb az iskolában». Ezen mosolygott.
Az úrfinak ez a mosoly a fejébe kergette a vért.
– Nevetségesnek talál? – kérdezte.
A leány hosszú tekintettel nézte meg. Szürke szemei megmelegedtek: «szépnek találom» – gondolta. Aztán így szólott:
– Bocsánat, ez az iskola-szoba, – s köszönt, hogy távozzék. Az ajtónál azonban megállott. Fél tekintettel visszanézett s azt kérdezte: «Sokáig marad itt?»
A férfi sovárogva nézett rá.
– Követhetem?
– Jó napot – mond a leány, de szívesen nézett rá. És eltünt.
A férfi ingerülten csettintett nyelvével.
Kilépett az udvarra. Ott szembe találkozott a pappal. A tiszteletes ekkor érkezett.
Úgy találta, hogy czudar képe van. Szívesen meglökte volna. A pap bátran tette kezét az ajtókilincsre.
Az úrfi felriadt.
– Barátom! hé! – Azonban nem azt mondta, a mit akart, hanem így végezte be a mondatot: «Sok-e az alsó tóban a rucza?»
A pap boszus hangon felelte: «Nem tudom», soha se látott Harmat is ily ingerlő ábrázatot. Valami szörnyű gyönyörűség lenne megkarmolni. Megállott s szemébe nézett
– Hát a felső tóban sok a rucza? – kérdezte dühvel az úrfi.
Ekkor a leány lépett ki az iskola ajtón. Mosolyogva bólintott az úrfinak s kezét nyujtotta a papnak. «Akarja, – kérdezte – hogy beszámoljak a délelőttel?» Helyes megemlíteni, hogy e szavak félig az úrfinak is szólottak.
*
A falu végén egy kis fájós lábú gyermek lakott, a kit Kisónak hivtak. Alkonyatkor egy fehér derekú kis karton köntöst öltött a tanító kisasszony s a látogatására ment.
Az úton mindenki köszöntötte. Ő mindenkinek mondott valami kellemest.
Egy kuvasz megugatta. Ez általános felháborodást keltett az utczában. Szörnyen lehordta minden jelenlevő a szamár kutyát.
Hiszen ez a kisasszony! Hogy azt egy kutya elfelejtheti.
A Kisó betegágyas házában tűz égett a pitvar nyitott kemenczéjén. Az anyóka főzött. Kezet akart csókolni a kisasszonynak és szörnyen zajos volt. Elmagyarázta, hogy Kisó mint esett le. Mint mondta: «jaj anyó! nekem ugyan megesett!» mire az anyó hasonló feljegyzésre méltó mondattal válaszolt. És most lám!…
A tanító kisasszony belépett. Penészes, sajtszagú, sötétes volt a szoba. Néhány szót szólott a gyermekhez. Aztán az ökölnyi ablakhoz lépett és kinézett. Bizonyos, hogy várt valamit.
– És mivel gyógyítja, jó anyó? kérdezte.
Akkor az ajtóban megjelent Suhay Pál úrfi.
A paraszt asszony visszavonult, a gyermek az ágyacskára hallgatva visszadőlt.
– A véletlen útjába vezetett, Kata. Nem kerestem, nem kerülöm. Helyes tudnia, hogy itt maradok. Tán nem alkalmas hely ez mindezeknek a kinyilatkoztatására, de nem bánom. Követtem, a merre ma járt, követni akarom az egész életén át, a merre jár. Azonban úgy tetszik, hogy valaki azonképen követi, a mit én nem tűrök. Tartok tőle, hogy utánunk jött ő is. El akartam mondani, a mit elmondtam, mielőtt megzavarhatnának. Féljen, a ki útamba áll. Istenemre!
A leány félkézzel a gyerek ágyának fájára dőlt s így szólt egész könnyedén:
– Emlékszem, mikor maga nálunk lakott tanuló korában, Pali, az én szegény özvegy édes jó anyámnál. Akkor is roszúl szavalt. Rendszerint dagályos verseket szeretett szavalni, harczias állásokban. E szokást nem tudta levetközni
– Csufolódjék – felelte a férfi, – bánom is én. Mit akar? Jóformán gyerek voltam. A szobánk majdnem egymás mellett volt. Azt hittem, hogy csak megszoktam, pedig szerettem.
Igazán nem lehetett tudni ha komolyan beszél-e?
A leány közbe szólott derülten:
– És mikor megnőttünk s e tudatra ébredt, elhagyott… szóra sem érdemes.
Aztán a gyermekhez fordult:
– Bizonyosan nehány nap mulva járni fogsz majd – mondta – az erdőbe viszlek szombatonkint. A többiek már sokat tanultak a virágokról.
Feltette széles virágos szalmakalapját s átkötvén a szalaggal, kis leányosan a hátára vetette.
Tán haragudott, azonban ott maradt az agyagos fekete kis szobában.
– Emlékszik, Kata – kezdte csendesen Pál, mikor magukhoz vitt lakni a bácsim? «Jó fiú légy, mondta, ime ez a leány kedves pajtásod lesz. S én mindjárt szerettem volna valami rettenetes tettet véghez vinni. Egy szekeret megállítani, vagy megvivni egy bikával. Ah! boldog voltam! Megöleltem és együtt jártuk a kertet. Aztán néha összevesztünk. Maga is makacs, én is az. Ügyeljetek, mondta a néni – sok czivódásnak örökös harag a vége. Az úton mentünk s kézen fogóztunk. Én úgy hivtam «hugom». Egy vén asszony ibolyát árult. Megállított az utczasarkon s így szólott: «szép leánynak szép virágot nem vesz úrfi?» Hiszen a «hugom», feleltem. Mind hárman kaczagtunk. Ah Kata! vágyakozom megölelni!
A leány behunyta a szemeit.
– Egyszer vásár volt. Egy szekeres embert szólítottam meg, honnan való? A havasokról volt. Vannak-e ott csendes faházak? kérdeztük. És tudakoztunk a csorgókról, a sóhajtó fenyőkről, a mohos gyepről, mely ring, mint a hinta. Egymásra néztünk s azt gondoltuk: Ah! semmi se kell azon felül kettőnknek.
A leány elsimított valami nem létező dolgot a homlokáról és idegesen, szaporán felelte:
– Emlékszem… Mikor megnőtt, kicsinyelt. Szegény özvegy asszony leánya voltam. Haza ment, s faluról négy csengetyűs lóval robogott be a városba. Elhaladt mellettem a nélkül, hogy köszöntött volna. Emlékszik?… szembe nevetett, mikor sirtam miatta, «eh kényes hölgyike!» mondta és meg akart ölelni. Akkor! Utálatos volt. Emlékszik… Eh! A nagysás úrfival nagy tervei voltak a családnak.
És félbe szakítva a mondatot, szinte nyersen kérdezte. (Csoda, honnan vesz ilyen szigorú hangot a gyenge nőcske?)
– Mit akar tőlem?
A férfi keményen a szemébe nézett.
– Mit akar nélkülem? – kérdezte vissza. – Utaztam és visszagondoltam a virágáruló asszonyra s a magányos havasi házra. Dorbézoltam és el-elborított az emlékezet. El akartam feledni magát. Akartam, akartam. Azt állítottam, hogy nem szeret s hogy én sem szeretem. Ha szeretett volna, nem bántott volna. Tudom is én, mivel bántott? Semmivel tán. Ha szerettem volna, nem hagytam volna el. S akkor közbelép a sors…
Valaki kopogott.
– S akkor közbe lép a sors!… Maga erősen akart valamit, Suhay Pál úr. Én is akarok valamit.
S hangosan mondta:
– Szabad!
A pap lépett be.
A férfi oda ugrott az ajtóhoz.
– Hivta valaki? – riadt rá nyersen.
Harmat, a szelid pap kiegyenesedett. A szeme égett.
– Megengedte valaki, hogy ezt kérdezze?
A leány eleresztette az ágy karfáját, s így szólott csendesen a paphoz:
– Jőjjön ide.
Aztán Pálhoz fordult s azt mondta:
– Én ezt akarom!
Karját a pap karjába öltötte. És az ágyhoz lépett s megsimogatta a beteg gyermeket. Szeliden, mintha semmi se történt volna, szólott Kisóhoz.
Miután pedig kalapját feltette s csinosan megigazgatta, egy lomha, mély, de nem haragos tekintetet vetett Pálra s a fakilincsre tette kezeit.
– Én őt szeretem – mondta halkan. – Ha el akart feledni, most megteheti.
Így szólván hozzá, vajjon hivta-e? vagy elüzte örökre?… Ki tudja.
Így szólván, kiért vallott? A papért-e? Pálért-e?
Már este volt.
A homály gyorsan elfedte őket a mint egymáshoz simulva a fehér iskolaház felé haladtak.