A CSOMÓK.
Egy Perlhut nevű német vetődött ide hozzánk. Igyekvő, jóravaló ember volt s megvetette a lábát nálunk. Vasasboltot nyitott, melyet szivesen kerestek fel, mert becsületesen bánt a vevőkkel. A bicsokjai híresek voltak s a falusiak nem is tartották igazi kapának azt, a melyik nem Perlhuttól való volt. Perlhut jól megszedte magát idővel s jólétben élt.
Ő nem volt valami nyájas ember. A külseje egészen darabos volt. A teste otromba nagy; vállai egy teherhordónak valók voltak, karjai pedig verekedésre termettek. Azonban tán egy legyet se tudott volna leütni. Az orczája kedvetlen veres volt s azt is világos szőke szőr nőtte be. A szót vontatva adta, mintha kölcsön adta volna. Fehérnépre szelid szókat nem vesztegetett. Neki se adtak. Így békében élt.
Agglegénynek maradt. Semmi familiája nem volt. Magára szakadt ide s nem szerzett magának. Társaságokat nem keresett. Ő mindennemű melegebb barátságtól idegen volt. Ő vett, adott; porcziót pontosan fizetett; nem volt adósa, nem tartozott senkinek – s ennyi.
A németségből annyit tartott meg, hogy szombat esténként elballagott a sörházba a vadásztiszt urak közé. Ott evett vesét velővel, sört ivott, nagyokat hallgatott, megfürösztötte füleit az édes német szóban s másnap ellátva egy hétre magát, beállt a boltba s pengette reggeltől estig a parasztoknak a kaszát, mérte, vágta a rudvasat.
Perlhut így nyugodalmasan élve, mit se várva s mit se félve, egyszer, egy kedvetlen esetbe keveredett.
Ugyanis az történt vele, hogy a feje bubján vénségére két kemény csomó támadt. Két csomó, olyan ropogós két bog, mint két kemény dió.
E bogok mi alkalmatlanságára sem voltak ugyan, de mert Perlhut egész világéletében rendes, alapos ember volt, el akarta igazítani a dolgait. Ezért a doktorhoz fordult velük.
A doktor megfogogatta a bogokat, megkopogtatta, megvizsgálta felülről, oldalt és alól; kikérdezte Perlhutot, hogy ő hol született? anyja táplálta-e vagy dajka? hogy szülei, valamint nagyszülei természetes halállal haltak-e meg avagy sem? Aztán lenyiratta a bogok körül a szőrt, flastromokat nyomott a tetejükre s egy könnyű selyem sipkát ajánlt.
Perlhut békességes ember volt, vallott hűen és sipkát szerzett. A boltba jövő vevők látván a fekete fedőt, aggodalmaskodva tudakozódtak a baj felől, eredete és története felől. Némelyek hallván az esetet, megcsóválták a fejüket, mások kicsinyelték az egész bajt – de mindenki foglalkozott velük.
A bogok a flastrom alatt makacsul állottak. A doktor tehát meleget ajánlt ekkor. A bogok álltak. Tehát hideget rendelt. A bogok ropogósan álltak. Magukban véve minden háborítás nélkül elfértek volna e bogok is azon sok holmi között, a mi a világban nő és kiszorítja a levegőt, de minthogy a doktor már belefogott, kellett velük valaminek történni.
Hetek teltek. A vevők a boltban így szóltak: «Nőnek-e Perlhut úr?» «Apadnak-e?» Bizonyos érdeklődés támadt körülöttük. Még a falusiak is tudakozódtak utánuk. «Ne sajnálja megmutatni tisztelt úr.» «Ah kemény! erre vajat tegyen.» «Soha se! köménymaggal pároltassa.» «Dehogy! puskaporos irral kell azt kenegetni.» S mindenki így tudott valami jót. Úgy jártak reá, mint valami közlegelőre. Perlhutot a bogaival úgy körülfogta a közrészvét, mint ahogy a kutyát körülszorítja a lyuk, melybe beszorult.
Előbb keveset aggodalmaskodott Perlhut az egészszel. Sőt hizelgett neki a szives érdeklődés. De mikor annyit bajoskodtak a bogaival, elkezdte izgatni a dolog. Más doktorokat is hozatott. A baj nőtt. Ezek jöttek-mentek, tapogatták a bogokat: «Levegőt kellene változtatni», mondta az egyik. «Tengeri fürdő gyógyítaná meg», tanácsolták. Épen csak a tengervíz. Párolták, tussolták. A pácziens belesáppadt a kurába.
«Ne hagyja annyiba», biztatták a vevők a boltban. Mindenki tudott egy teljesen hasonló esetről, mely világra így kezdődött, így nőtt, így apadt, úgy mult el. Perlhut mindezeket türelmes komorsággal hallgatta. Jóakarattal vette a tanácsokat, mintha csak követni akarná. A baj elején csak megjárt. De később Perlhut belebőszült. Indulatosan belerántotta a sapkát a kobakjára s ott hagyta a tanácsadókat.
Még azután elveresedett, ha így kérdezősködött valaki: «Azon helyben állanak-e?» Nem lévén a kenyere a sok szóbeszéd, vagy a czivakodás – bezárkódott az irodába s a pudlit a segédekre hagyta.
Azonban a vevők az iroda üvegablakán is benéztek s megcsóválták (beszédesen) a fejüket részvéttel. Perlhutban kiömlött az epe.
Kezdte igen megunni ezt az egész dolgot. A doktoroknak felmondott; az emberektől félrevonult. El-elmaradozott a boltból, hogy ne lásson senkit, sőt az utczán mindenféle mellékutakon került a boltba, hogy ne találkozzék valami szánakozóval.
A boltot megunta egészen. Az elvetett búza megért, learatták, megőrölték, meg is ették. Őszi napokra tél fordult, hó hullott; el is vitte a tavaszi napsugár. Minden fordul, változik; egyedül konokul a Perlhut bogjai állottak ropogósan s a közrészvét.
Perlhut mind mogorvább lett; a boltban ritkán fordult meg, a vevők is erre a másik vasasboltba kezdtek járni s egy nap belefáradva Perlhut a tanulmányos résztvevő néppel való vesződésbe – eladta a boltját, visszavonult a magánéletbe bogjaival együtt.
Azonban akkorra oly mértékben fel volt verve a Perlhut érdeklődése is az egyhelyben álló, makacsul álló növevények iránt, hogy, bárha be nem vallotta volna meg a világ minden kincseért – de komolyan ő maga is töprenkedett elpusztításuk módja felett.
Ha már boltja se volt, unta is magát, búsult is; rávetette magát teljesen a bogokra.
A doktorokban nem bizott már akkor. Egyszer sokat fecsegtek neki; kivallatták minden nap, hogy gyermek-korában mit evett, mit ivott? nem esett-e le vagy egyszer a hijuból, hát az apja nem esett-e le? s hogy mit evett-ivott kölyökkorában? Másrészt tapogatták a bogokat, kentek-fentek s mégse csináltak semmit. – Elcsapva magát e jeles férfiaktól – inkább a házi-szerek felé fordult a bizalmával.
Itt lakott a mi utczánkban egy jeles özvegy asszony – Perlhut, őt szemelte ki orvosául. Ez jó választás volt. Tetszhettek egymásnak.
Perlhutnak ezek lehettek az okai:
Az asszony egy igen jó hírű özvegy volt. Ő maga ugyan paplancsináló volt, de az ura borbély volt. Meg is halt. A borbély sok szerencsével gyógyította a sárgaságban szenvedő betegeket s a daganatok tekintetében tekintély volt az egész városban. Ezeknek az orvosságoknak a reczeptjeit a feleségére hagyta s az özvegyet csakugyan dongták a betegek. Télen az özvegy mindig doktor volt. Nyáron paplant varrt s burjánokat gyüjtött a berekből; télen kent, irt dörzsölt s orvosságot főzött. Nagy becsülete volt. Perlhut méltán bízhatta rá a bogjait.
Viszont az asszonynak is lehettek okai:
Ugyanis Perlhut gazdag legényember hírében állott. Ártatlan, jóravaló s nem is igen öreg legényember volt. Az özvegy asszonynak pedig egy szótalan sáppadt leánya volt. S az anya ám szereti, ha egy ilyen «jó korban» való módos ember sokat forog a leányos háznál. Az ember soha se tudja a jövőt. Az, hogy mi lesz belőle, senkinek sincs a homlokára írva.
Ebből a két okból az lett, hogy Perlhut úr kivett az özvegy asszony házából két szép szobát s oda költözött. Az özvegy kertjének a bütüje a mienkig ért. Ott láthattuk elégszer, mint kullogott a gyepes ösvényen a nagy német, kobakján egy fekete selyem sipkával. Alatta ágaskodtak a bogok, mint azt mindenki tudta.
Nappal otthon ült Perlhut, esténként kihuzódott a sörházba. Ott sört ivott s hallgatta mint lefetelnek a vadásztisztek.
Odahaza nagy gonddal ápolgatták Perlhutot. A kis nyelves özvegy nem fogyott ki a gondosságból. Reggeltől estig sürgött-forgott körülötte, tracscsolt a fülébe folyton s volt mit hallani a szomszédoknak a «kedves Perlhut»-ról. Hogy ez milyen kedves, áldott, derék ember, hogy milyen mívelt beszédes ember, a ki ismeri.
Persze az utcza szemét nem lehetett bekötni az efféle beszédekkel. Mindenki tudta, hogy mit ér ez a szóbeszéd, hogy mért oly kedves és beszédes ez a jámbor német, s hogy mit akar vele. A bogai, ha elmulnak jó, ha nem, bogosan is jó a kis Rózsikának.
Mert az is ott esetlenkedett a német körül. Nagyon összeszoktak. Együtt ballagták a kertet s bizonyosak lehettünk abban, hogy egy felesleges igével se rontották a levegőt. A kis Rózsika olyan szőke, szótalan alázatos perszona, mint a német. Lesütött szemű gyenge leány; édeskés, rózsaszín, habszerű, könnyű mint az özvegy lukacsos kalácsai, melyeket a német részére sütött a kávéjához.
Ez volna aztán a fogás! Az utcza minden leányát szívesen odaadták volna a németnek, sőt akárhány menyecske csak azért sajnálta a leányságát, hogy nem mehetett feleségül a bogos, vénecske, veres arczú, de gazdag némethez. Az utcza összes asszonyai görbén néztek az özvegyre. Ha a német bogjai felől tudakozódtak, mondván: «apad-e kedvesem a keze alatt?» vagy «nő-e a keze alatt?» tulajdonképen a kiszimatolt házasságról tudakozódtak. A bogok másodrangú kérdések lettek az utczában.
A jelek gyanusak lettek később csakugyan. A német nem elégelte meg a bérben tartott két szobát. Még egy szobát elfoglalt az özvegy házából és új butorokat hoztak fényes nappal a lakására. Ez házasságra készül.
Ekkor egy csendes este felé a szomszéd kertből a korlát mellől, az orgona-bokrok aljából csendes beszéd hallszik át hozzám. Tisztán hallszott a szótalan szelid Rózsika hangja, a mint kérve, panaszolva beszélt valakihez.
– «Oh, édes bácsi! – mondta – oh ne álljon közénk. Én igazán szegény leány vagyok és nagy szerencse volna, ha a maga felesége lennék… igen, de lássa! Én igen boldogtalan volnék. Már én mit csináljak… kihez forduljak? Ha az anyám azt parancsolja, hogy magához menjek, hát akkor én mit csináljak? S ha maga is úgy akarja, akkor nincsen menedékem a világon… Igen, de maga mért akarná, hogy én szerencsétlen legyek? Hát jó az magának? Maga mindenkihez jó, még egy megütött kutyát is megsajnál, hát mért lenne hozzám rosz szivű? Soha én senkinek se szóltam; még neki se mertem soha szólani. Hogy is mertem volna az édes anyámnak, édes Istenem! De én tudom, hogy mi csak ketten lehetünk boldogok. De lássa, miért vesztene el engem azzal, hogy elválaszszon tőle?…
Valaki morgott csendesen. Senki se tudott úgy morogni Perlhut bácsin kívül.
«Mert elvesztem – folytatta panaszos halk hangon – ha közénk állana… minthogy én tudom, hogy ő is szeret engem. Soha se szólt egy szót se, de én tudom jól… Már én tudom, hogy mit is csinálnánk. Ő is csak szegény fiú, de azért megsegítene az Isten. Sokat fognánk dolgozni, segítenénk egymásnak s megélnénk csendesen. Igen, de minden jól lenne, ha maga szólana egy szót az anyámnak. Mert ő parancsol, ő elkergetne engem, ha nem engedelmeskedném, de ő majd engedne, ha maga szólana neki egy jó szót miértünk. Én is mindig sírnék ha elválasztana tőle és ő is, én tudom. Ő is elpusztulna, ha elválasztanának tőle.
Halkan sírt s aztán szenvedélyesen folytatta:
– Beszéljen vele… beszéljen vele, bácsi! az anyámmal. Mi ketten meg fogjuk szolgálni, szeretni fogjuk, áldani fogjuk. Miért is akarna elválasztani minket. Bántottuk-e magát valaha? tán gyülöl-e minket? Hát miért üldözne Istenem minket? Úgy-e nem is akar elválasztani minket? Hiszen maga jó, én tudom, irgalmas.
Aztán felkeltek s tovább mentek az úton.
Másnap pedig így szólt Perlhut komolyan a hegyes kis paplancsináló özvegyhez:
– Meggondoltam asszonyság a dolgot s nem veszem el a leányát. Jobb az úgy. A kis Rózsika nem nekem való. Nem szeretem. Egy szemölcs van a bal orczáján. Mire megvénül, azon szőr fog nőni. Aztán meg több is fog nőni, nekem pedig elég a csomókból az egész életre. Nem szeretem az ilyen asszonyokat. Nem vehetem el.
S őszre csendesen elment Perlhut az utczánkból a bogjaival együtt. Aztán a városból is.
Előbb azonban szépen kiházasította a paplancsináló özvegy szelíd kis leányát.
Soha se hallottunk többet róla.