Három perc
1902 augusztus 5-ikén történt, St. Moritzban, svájci Engadinban, délelőtt tizenegy órakor a Hotel Victoria mögött, édes, langyos, hegyvidéki nyári napsütésben. A lugas előtt bádogból való kerti asztalka mellett négy széken elhelyezkedve ült, kinyujtóztatott lábbal, sapkában, fehérlő tenniszruhában egy ritka, mert férfiasan szép s előkelő formáju szőke fiatalember, mig oldalt mellette, ugyancsak kerti széken, a legszebb, a legeslegszebb, fiatal, karcsu, szőke asszony ült, kit az életben látnom adatott. A férfi unottan, kelletlenül, tömött angol bajuszának sütött tekintettel nézett maga elé, az asszony pedig beszélt, beszélt, könyörögve, esengve, ültében is a térdenállás szemfölvetésével. Közbe lehajtotta fejét és selyemernyője hegyével tétován turkált a kavicsban, mig fehér bluza felett, felfésült aranyhaja pihéjéből kirózsállott a nyakszirtje. Nyilván várt, feleletre várt. De a férfi tovább ringatódzott a négy széken, még unottabban, még kelletlenebbül, még jobban nem nézve oda. Az asszony pedig ujra rákezdte a beszédet, a könyörgő ránézést, az esdeklő suttogást, és – egyéb semmi sem történt.
Azaz hogy én nem tudok többről. Ennyi meg azalatt ment végbe, mikor elmentem mellettük, hogy a portásnak szóljak. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam őket – lehet, hogy ők utaztak el, lehet, hogy én; ma közelebb járok a negyvenhez, mint a harminchoz; életemben eltelt jó néhány esztendő, sok nap, teméntelen sok óra, s ez életnek annyi eseménynyel s képpel teljes husz millió percéből mindössze két-három perc esett erre az eseményre, ezekre az emberekre. De emlékszem rájuk, olyan világosan, olyan érzékletesen, hogy szemem hártyájáról le lehetne fotografálni őket, ha rájuk gondolok. S történetük – mert nyilvánvaló, hogy volt történetük – olyan élénken él lelkemben s emlékeimben, mintha magammal esett volna meg, magamat meritett volna ki, gyötrött s vénitett volna meg – két csik ősz hajamat tudom, hogy ebbe az esetbe őszült bele. Elmondhatatlanul együtt érzek ezzel a gyönyörü két darab emberrel; ezzel a gyötrődő asszonynyal, aki nem tud belenyugodni abba, hogy megunták, és letéve a büszkeségről s ezzel még nevelve a férfi csömörét, visszakönyörgi magát, holott tudja, hogy lehetetlent kiván, – s ezzel a meggyötrött férfival, aki talán maga sajnálja legjobban, hogy érzései megváltoztak, de végre is érzi az érzései jogát. Együtt érzek velük én, akit észre sem vettek, kiről nem is tudják, hogy a világon van, vagy, ha látták, bizonyára nem sejtették, hogy tudja, mi történik itt; együtt érzek most is, mikor ők az esetet talán már el is felejtették, s régi érzéseik helyén régen ujak támadtak. Történetük és képük itt él bennem, idegeimben, talán tengernyi távolságban tőlük, mig nekik sohasem jut eszükbe, hogy ilyen messzeségben valakinek számára eleven és ismert valóságok lehetnek; ha véletlenül mégis találkoznám velük s elmennék mellettük: egy porcikájuk sem sugná, hogy olyan valaki volt közelükben, aki ismeri őket és tud róluk s történetükről. Pedig voltaképp abban, hogy én ismerem őket s tudom történetüket, nagy-e a különbség ahhoz képest, ahogy ismerős volnék velük és regényükkel, ha véletlenül valóban megismerkedem velük, s ők maguk mondják el, mi van köztük? És mi marad meg ebből a különbségből is husz vagy harminc év mulvára, mikor egészen biztos, hogy hármunk közül egy sem lesz már életben, s egészen mindegy lesz, ismerősek voltunk-e, vagy csak látásból ismertem-e őket, vagy csak ugy elképzeltem, avagy ugy olvastam valahol, minden külső látás, találkozás és tapasztalat nélkül képüket és történetüket?
*
1886. április végén történt, tehát most lesz husz éve. Délután három óra körül volt, a Deák-téren, valami külön órára iskolába menet, hogy megszólitott egy urformáju, de erősen megvedlett ember s német nyelven valamit tudakolt tőlem, már nem tudom mit. Mialatt elmondtam neki felvilágositásomat, hirtelen elsápadt, s szája is elkékült, s végre reszketve és fuldokolva szakitotta meg szavamat:
– Fiatal barátom, ne haragudjék, hogy félbeszakitom. Mérnök ember vagyok, diplomás, Csernovicból jövök. Két napja nem ettem, s itt ájulok el a kimerültségtől. Ha van nála valami pénz: az isten áldja meg, adja ide.
Hetedik gimnazista voltam, nem volt se égen, se földön többem kilencvenkét krajcárnál. Megdöbbenve kapartam elő, s odaadtam neki.
Mindez két-három perc alatt történt. Az emberemet annak előtte nem láttam, de annak utána igen. Vagy egy hét mulva az Andrássy-uton egyfogatu bérkocsin. Ő is meglátott, elpirult s elkapta fejét. Ez, mondom, idestova husz éve, hogy megtörtént – s azóta nincs hét, amelyet itthon töltök Budapesten, hogy kétszer vagy háromszor ne találkozzam vele, s a boldogtalan mindannyiszor el ne piruljon s félre ne nézzen, hogy szemünk ne találkozzék. Az egyfogatu bérkocsit nemsokára felváltotta a kétfogatu, majd, három évre rá, számozatlan fiakker, s most már, néhány hónap óta az automobil; az ember – azóta megtudtam, mert kiváncsiságból utána jártam – valóban mérnök, vállalkozó, akit valami üzleti hajótörés vetett ki ide Budapestre, s azóta gyönyörüen megszedte magát; meg is házasodott, szép serdülő gyerekei vannak, akik a magától értetődés hanyag nyugodtságával töfögnek végig az Andrássy-uton – s ez a boldog ember s boldog apa, aki alkalmasint annyira-amennyire tisztességes ember is, kétségkivül fele vagyonát odaadná érte, ha valami csendes módon eltehetne láb alól engemet, akiről nem is tudja, kicsoda vagyok, akivel egész életéből mindössze három percig váltott háromszor három szót, s aki nemcsak hogy nem vétett ellene, hanem, ugy lehet, életének megmentője, boldogulásának meginditója volt. Látszik, hogy gyülöl, látszik, hogy utjában vagyok, látszik, hogy mikor meglát, lehunyja szemét, s elgondolja, hogy hátha csak álom volt az egész, vagy hátha én már nem emlékszem őrá – hiszen oly régen volt, mindössze két-három percig tartott; azóta ezer meg ezer emberrel találkozhattam – s ugyan ki emlékszik mindenkire, akivel valaha néhány szót váltott, s akinek kilencvenkét krajcárt adott? Látom, hogy néha tétováz, mintha meg akarná állitani kocsiját, kiszállani belőle, elém állani, s félig tréfásan, félig megindultan igy szólni hozzám: „Uram, husz éve tartozom magának kilencvenkét krajcárjával; örülök, hogy végre megadhatom.“ De csak tovább hajtat; gyáva a szamár, nem tudja rászánni magát. Néha magamat is megszáll a nagylelküség, hogy én keressem fel, s én mondjam neki: „Ugyan, kérem, adja meg már azt a nyavalyás kilencvenkét krajcárt, és hagyjon békét énnekem s ne gyötörje tovább saját magát.“ De dühös vagyok a szamárra, s hagyom, hadd vergődjék.
*
Van még egy ilyen kis, hogy ugy mondjam: a sorok közt történt regényem. Az állatkertben volt, roppant forró nyári délelőtt, hogy egyik kutyaketrecben ennivaló kis kölyök-daklit vettem észre, amint lihegve, kilógó nyelvvel, könyörgő szemmel lesett minden arra menőre s a rostély mögött szükölve ment vele a szomszéd ketrec elválasztó keritéséig, kétségbeesve nézvén utána, mikor az végképp elment, s menten kémlelni indulva, nem jön-e uj jövevény, akitől talán mégis csak megkapja a segitséget. Hamar rájöttem, miben kell ez a segitség; a kis állat vizes lábasa üres volt, s elepedt szomjan. Néhány lépésnyire szivattyus-kut volt, odaláncolt bádogitcével; az itcét lefeszitettem a láncról, vizet huztam bele, bedugtam a rostélyon, ahol a kis állat remegő kéjjel lefetyelte ki, ameddig csak a nyelve ért, hálás pillantással s vakkantással köszönve meg jóságomat. Vagy két hétre rá ujra kimentem; a kis pára már messziről észrevett, megismert és boldog ugrándozással és ugatással valósággal lelkendezett az örömtől s a viszontlátás izgalmától. Annyira meghatott ez a nagy háládatosság, hogy – a dakli eladó volt – megvettem, hazavittem, ahol Zsipi – erre a névre kereszteltük – két hónapon át a ház elkényeztetett kegyeltje volt, akinek legalább husz sziv majd hogy utána nem szakadt, mikor egy nap eltünt, nyomtalan, mindenkorra, hiába kerestettük rendőrökkel, hiába hirdettük ujságban. Megvallom, – nem szégyen, katonát is láttam már kutyája után sirni – jó néhány éjcakát átsirtam miatta álmatlan. De hiába, nyoma veszett. Ám vagy három évvel ezután, tavaszi délben, valahol az Andrássy-ut vége körül való villa-fertályban egy nyaraló előtt elmentemben a rács mögül a szokott felháborodással ugatott ki rám három válogatottan szép kutya, s az egyikben, egy négy év körül járó dakliban: ugrásában, vakkantó ugatásában, mókázva haragvó szeme járásában, hirtelen odafigyelve, szivdobbanva ismertem meg – s esküdni merek, hogy nem tévedtem – a mi Zsipinket. „Zsipi!!“ kiáltottam, szinte rikoltottam rá a szépen kifejlett, kifényesedett szőrü bolondos állatra, s csodálkozva, örülve, igazán a legkülönbféle váltakozó érzésekkel álltam meg a rácsnál, s dugtam be önkéntelen mozdulattal sétabotomat – még ugyanazt, melyen hajdan, jobb időkben, az ifju Zsipi annyit ugrált át meg vissza. A kutya is meghökkent, megállott, az ugatás torkán, az ugrás inában akadt meg, mig a másik kettő, akire hangom nem hatott, szaladtában és ugattában, hemperegve bukott rajta keresztül. „Zsipi!“ kiáltottam ujra, s reszkető kézzel nyultam át a rács rudai közt, hogy megsimogassam, mint hajdan szoktam, menedékes homlokát, szemöldöke dombjait. De a kutya hátrált, vagy két lépést visszavonult, s mereven megállva a négy lábán, merően, megdöbbenve, tanácstalanul nézett ki rám. A másik kettő önkéntelen megérezte, hogy itt történik valami, s feltápászkodva egymás mellé álltak, s hol felém forgatták a fejüket, hol társuk felé, várva, hogy mi lesz. A dakli pedig ott állt egy helyben, mozdulatlanul nézve velem farkasszemet; magam is felegyenesedtem, visszahuzódtam, s visszanéztem a felindult állat tágra nyilt szemébe. Két-három percig állhattunk igy, egymással szemben, s az én meredt nézésem előtt a kutya szeme fényes, széles, átlátszóan barna égbolttá terült szét, melyen mintha kékes felhők vonulnának zavaróan keresztül. S e szemek mögött, e félig öntudatlan, szegény, megzavart agyvelőben ugyanilyen gomolygó, elvonuló hullámzás mehetett végbe, valami olyas gondolat, hogy „idegen, érzem, hogy nem vagy tőlem egészen idegen, tudom, hogy van hozzád valami közöm, de már nem tudom, mi; érzem, hogy volna valami kötelességem irántad, de nem tudom megtalálni, mifajta; nyugtalanitasz, megzavarsz; a világról, az életről, a nappalról, az éjcakáról, ebédről, vacsoráról, gazdáról, házról, mindenről való megszokott és megnyugtató képeimet hirtelen megzilálod, megtéped, elhomályositod, de nem adsz helyettük megbizhatóbbakat, mert a te felkeltetted képek is homályosak, kóválygók, el-elhalványulók. Menj, menj, menj; ne szólj többet, ne nézz rám tovább, ne kinozz tovább; ne zavard meg megszokottságaim nyugodt rendszerét, ne vedd ki talpam alól a földet, ne döntsd le a világról való érzésem körül, a megnyugtató korlátokat!…“
Mindez kutyanyelven volt mondva, egy rémült szemmeresztés mindent elmondó beszédességével, és, mondom, két-három perc alatt. A kutya aztán hirtelen megfordult, utána a másik kettő is, és vad, eszeveszett, vissza sem néző rohanással menekültek befelé, s tüntek el a nyaraló mögött. Én még egy darabig ott álltam, majd sarkon fordulva, lassan s elgondolkozva ballagtam vissza a város felé.