Feljegyzések

Válás után

Abban igazad van, Jolán, Bélával akkor nagyon kompromittáltam magam. De hiszen tudod, ugy volt, hogy elvesz és ő irtózatos féltékeny természetü volt. Igazán el akart venni; – éjjel-nappal azzal kinzott: a válópörnek már vége van, a viszonyunkról mindenki tud, mért nem megyek hozzá?

Magam se tudtam, miért nem. Elhiheted nekem, nem szerettem a volt uramat s ha ugy imádtam is volna, mint az istent, abban a percben, amikor azt mondta nekem, nekem, hogy megunt, ő engemet, abban a percben megutáltam és meggyülöltem volna, még ha maga a Szent-György lett volna is. Tudod, hogy nem volt szent; jól észrevettem, hogy neked is udvarolt, vagy akart udvarolni, – köszönöm, hogy nem hallgattál a gazemberre. De udvarolt másnak, de szaladgált száz más után, engem pedig megunt.

Aznap, amelyikről szóltál, Gödöllőn voltam a néniéknél; ott laktam náluk egész nyáron s aznap mulatságra készültünk. Béla a szomszédban bérelt lakást és mindig a negyednégyes vonattal jött ki délután a hivatalából. A néni ilyenkor aludt, a bácsi pedig a kártyapartiejánál volt és Béla nesztelenül surrant be hozzám, a sötét konyhán keresztül. Jól láttam, hogy a szegény fiu nem ebédelt rendesen, mert a vonat kettőkor indul s a hivatal is kettőig tart. De nem igen szólhattam neki s nem is kinálhattam meg semmivel, mert nagyon szentimentálisan fogta föl a dolgot és szinte sirt, hogy én ételre gondolok azokban a rövid pillanatokban, amik boldogságunknak vannak szánva. Igy mondta szegény, de én biztosithatlak, hogy az a boldogság nem volt valami nagy boldogság, legalább nekem nem s azt hiszem, neki se. Mert soha ki nem fogyott a jajgatásból, hogy én nem szeretem őt; hogy egy szikrát, a legszikrábbat se szeretem; hogy én sohase is szerettem és csak szántam, amikor meghallgattam és szánom most, amikor nem üzöm el magamtól. Annyit beszélt, hogy még ha akartam volna, se juthattam volna tőle szóhoz, de folyton azt hajtogatta: látja, nem szeret, egy szava sincs hozzám. Minden pillantásomról számot kellett neki adnom, hogy hova nézek, kire gondolok, mért nem nézek ő rá s mért nem gondolok ő rá, hacsak egy csöppet is, ha csak egy ilyen csöppet is. És féltékeny volt hihetetlenül. A legjobban az uramtól féltett s az uram emlékétől. Az volt a rögeszméje, hogy én még mindig halálosan szeretem azt az embert, még halálosabban azóta, hogy elkergetett magától. Ezt nem verhettem ki a fejéből; nagyon hiu volt az emberismeretére és arra, hogy mennyire ismeri a nőket s a legnagyobb csacsiságokat mély meggyőződéssel hirdette róluk. Mi azt szeretjük, ugy mondta, aki megaláz mennünket (ez az uram) és nem azt, aki megalázkodik előttünk (ez ő). De azért egyformán féltett mindenkitől, akár megalázott, akár megalázkodott, a szemtelen hivatalnokoktól s az udvarias katonatisztektől, sértette minden szó, amit más férfinak mondtam, gyanakodott mindenkire, akivel kezet fogtam s nem is jutott eszébe, mennyire sért és mennyire megaláz evvel a féltékenységével. Különben a „Tisztviselők Lapjá“-ba irt rólam verseket és novellákat, amikből a vak is kiolvashatta, hogy hányadán vagyunk. Pedig a világ nem volt vak és nagyon hamar észrevett mindent.

Az igazat megvallva, nem is bántam. Megelégeltem azt a szerelmet, amiben az én szivemnek is része van és vágyódtam a béke s a nyugalom után. Legjobb szerettem volna meghalni, de ne nevess ki, valahányszor komolyan rászántam magam, mindig volt egy ruhám készülőfélben s én azt gondoltam, nem akarok addig meghalni, amig egyszer rajtam nem volt… Gyülöltem azt a gazembert s utáltam az egész világot. Utáltam a férfiakat, mert tudtam, hogy ezek a hitványok most kész prédának tekintenek engem; szemtelenek voltak, mint a poloska, az asztal alatt alig tudtam a lábaikat elkerülni, mialatt a vigyorgásukból kiolvastam: jól tudom, nem lehetsz el férfi nélkül; biztositlak, hogy én bennem fogsz csalódni! Az a szegény fiu másképp viselte magát s avval ejtett meg. Nem volt a kerek világon senkim, akinek egy sóhajtással is kipanaszkodhattam volna magamat – ha ti akkor itt laktok, vagy én elutazom hozzátok, minden másképp történt volna. De én a néninél laktam s az a válópör alatt is egyre vigasztalt, hogy ne féljek, minden jóra válik, türjek csak és várjak, az uram majd visszatér hozzám. Én várjak! ő visszatér! – ráuszitanám a kutyát, ha csak közeledni is merne! Béla nem igy beszélt s ha nem is vallott nekem szerelmet soha, minden szaván, minden mozdulatán látszott, hogy mindig szeretett és mindig szeretni fog. Énnékem balzsam volt ez a szerény szerelem, amely nem kér mást, mint hogy megtürjem a közelemben s ebben bizva, meg is türtem. A szegény fiu minden szabad percét nekem szentelte és velem töltötte s én annyira megszoktam, hogy aztán nem tudtam róla leszokni. Ő szegény, ha esküdöztem neki, mennyire rokonszenves ő nékem és mennyire nem nélkülözhetem, keserü viccekkel gyötrötte magát: nélkülözhetetlen vagyok, mint a kendője, amibe kisirja magát! És igazán, mind bizalmasabbak lettünk s én mind többet meg többet gyóntam meg neki. S ő ilyenkor olyan jól, olyan tapintatosan, olyan nemesen tudott meghallgatni s olyan édesen, olyan gyengéden próbált megvigasztalni – sirva borultam a vállára tizenkétszer s ő nem lett volna férfi, ha tizenharmadszor meg nem csókol. A többinél én nem gondoltam semmit, de jól esett hallanom a bolondos ember őrjöngéseit s elképzeltem olykor: ha az az ember engem igy szeretett volna! Idegenkedtem attól a gondolattól, hogy a felesége legyek; de megtettem a kedvéért mindent, még azt is, hogy sehova se jártam, senkivel se beszéltem s nem bántam, amikor kikezdett a pletyka: legalább megtudja az az ember, hogy van, aki engem nem un meg.

Hát igen, aznap valami koncert volt s utána táncmulatság. A néni telebeszélte a fejemet, hogy ilyen fiatal teremtésnek nem szabad magát eltemetnie és kell, hogy a világ előtt mutatkozzék. A néni nagy volt az ilyen prédikációkban s én türtem, mert tudtam, hogy a javamat akarja. Nem ellenkeztem vele, – harmadfél éve volt, hogy nem táncoltam és nem akartam berozsdásodni. Nagy dolog volt a szegény Bélát rávennem, hogy eljöjjön velem s ne akarja magát főbelőni, ha máshoz is szólok egy szót. Két hétig magyarázgattam neki a dolgot és két hétig csititgattam, amivel csak tudtam az ő kétségbeesett féltékenységét. Végre a nénit citáltam neki; erre aztán ő is belátta, hogy nekem csakugyan nem szabad eltemetnem a fiatalságomat s a szépségemet. De jól láttam rajta, hogy odaadná a lakbérét s a drágasági pótlékát, egy évi fizetését és tiz esztendőt az életéből, ha már csúf volnék és vén s az ördögnek se kellenék. Ő maga is részt vett a készülődéseimben s fájdalmas mosolylyal hozott ki a városból maradék cérnacsipkéket, amiket a boltosok rásóztak, papiermaché-legyezőt, amiről elhitették vele, hogy elefántcsont és akkora keztyüt, hogy csak a forró hamu hiányzott belőle, hogy a frau Náni fogfájás ellen a képére tegye. Én nem vetettem nagy ügyet az egész dologra; egyet-mást változtattam a nyári kimenőmön – erre a mulatságra ez is jó lesz.

Mielőtt átöltöztem, Bélát erőszakkal kellett kikergetnem a szobámból. Egymás után sorra vette az odakészitett ruhadarabokat, még a legintimebbeket is és ha azt hitte, nem nézek oda, elkeseredetten gyürt rajtuk egyet. Meg kellett esküdnöm ő rá és magamra, a nénire, a boldogságomra, a legyezőmre, a szerelmünk emlékére és a jövőnk reményére, a kisujjam körmére s a világos blouseomra, hogy igazán szeretem; hogy hű leszek hozzá; hogy soha senki kedvéért el nem pártolok tőle; hogy mindig rá fogok nézni és mindig vele fogok beszélni; hogy mentül többet fogok ülni és mentül kevesebbet táncolni; hogy csárdást és valcert egyáltalában nem táncolok s a négyesben csak a legyezőmet nyujtom a férfiaknak; hogy nem megyek kivágott derékban, hogy a szemembe nem engedek nézetni és már egy órakor hazamegyünk. Ő maga elátkozta hasztalan elpocsékolt ifjuságát, amelyben nem tanult meg táncolni és láttam, amint titokban halkan, de nagyon hamisan fütyült valami polka-félét és komor ábrázattal illegette hozzá a lábait. Roppantul kiöltözködött, különösen az ujmódi gallérjára volt büszke, ami fölszaladt a füléig és elfogta a lélegzetét. Látszott rajta a szilárd eltökélés, hogy fölveszi a keztyüt, még ha maga don Juan térne is vissza az alvilágból, hogy engem egy fordulóra fölkérjen.

A terem ajtajánál majd felöklelte az egyik rendezőt, aki karonfogva akart a helyemre vezetni. A rendezőbe a néni csimpajkodott és Béla diadalmasan emelte magasra a galléromat meg a legyezőmet, valamint azt a kétmázsás nagykendőt is, amit óvatosságból hozott magával, nehogy hazamenet meghüljek. Szorosan mellém ült és nem engedte át a helyét semmiféle kisasszonynak, ha még oly bágyadt pillantással markirozta is neki a halálos fáradságot. „Ki az a majom? Honnan ismeri azt a vizilovat?“ sziszegte, ha valakire ránéztem vagy valakinek visszaköszöntem. Mikor az énekes kijött és meghajolt, a szelid képe csupa epe volt: „Nézze, hogy begörbül az orra, ha a száját kinyitja. Két zápfoga hiányzik. Olyan a keze, mint egy asztalosé. Csupa német nótát énekel…“ De az énekes lágy baritonja őt is ellágyitotta és a százszor hallott Schubert-dalok százegyedszer is megolvasztották a lelkünket. Szerelemről és hüségről volt bennük szó s én édes fájdalommal éreztem, hogy mindezekben a dalokban együttvéve nincs annyi hüség s annyi szerelem, mint abban a szegény fiuban, aki itt okvetetlenkedik a baloldalomon. Csupa szerelem és csupa vád volt a pillantásában, amit állandóan, szünet nélkül ott éreztem égni az arcomon, a nyakamon, a karomon. Az énekes egy operába csapott át és Béla mindenről megfeldkezve kapott a kezemhez:

igy szólt a dal s én könyes szemmel szoritottam meg a kezét…

Ebben a percben éreztem, hogy összerezzen és ránézve láttam, hogy szine kővéválva mereszti a szemét az egyik sarokba. Nekem is minden vérem a szivembe szökött. Don Juan tért vissza az alvilágból – abban a sarokban ő állt, az az ember, az én elvált uram.

Jó élet lehet a pokolban; a pokol tüzére nem emlékeztet egyéb, mint a lesült arca s a villogó szeme. A haja s a szakálla is feketének látszott, talán a fehér flanell-kabátjától. Összefont lábbal támaszkodott a falnak és leplezetlen unalommal ásitott egyet-egyet a feketeszalagos szalmakalapjába, – a fehér foga kicsillogott mögüle, mint valami vadállatnak. A nyaka még erősebb lett s a bajusza sürübb, különben alig változott. A viselkedése sem változott; az asszonyokat ugyanavval a félig gúnyos, félig vágyakodó pillantással mérte végig, ami nekem mindig olyan volt, mint egy-egy szivtelen ütés, amit az én féltékenységtől kipiruló arcomra mér. A társasága is a régi volt – ha nem is ugyanazok, de most is ugyanolyan léhütők, serdülő kamaszok, akik közt könnyü elsőnek lenni, akik táncközben az embert szemtelenül szoritják magukhoz s a csárdás közben a padlót ütögetve, kimerülten bömbölik, hogy sose halunk meg. Most is, hangverseny után is ezt bömbölték s én áldottam a jó végzetemet, hogy nem volt közöttük ismerősöm s a nénivel meg Bélával dobogó szivvel, észrevétlen vonhattam meg magamat az egyik sarokba, a rendező urak szürke-kabátos háta mögé. Lehunytam a szememet és szerettem volna elsülyedni…

– Matild, maga itt van? Engedje meg, hogy én is itt legyek…

Rémülten pillantottam föl. A nénit láttam, amint gyáván huzódott valami szomszéd mamához és Bélát, amint bőszülten fölpattanva, sietett ki a folyosóra. S őt láttam, amint nyugodt mosolygással foglalja el a Béla helyét s mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog volna, odaül mellém, odafordul hozzám, még a legyezőmet is fölemeli, amit Béla rohanása közben odacsapott a helyére.

– Kezet se nyujt? ugy látszik, haragszik. De azért pro forma nyujthatna – ugy tudom, nem szereti a föltünést. Ne ijedjen meg, nem ismer itt bennünket senki.

Én belőlem kitört a méreg.

– Hogy mert maga idejönni? sziszegtem feléje, de ő ezalatt már elkapta a kezemet s a másik kezével egy percig végigsimogatta, mint egyszer, sokszor, annak idején.

– Meghittak s én nagyon unatkoztam. Tudja, nem valami mulatságos dolog olyan magánosnak lenni, mint én vagyok. Azaz, hogy maga nem tudja – ugy látom, gondoskodott társaságról.

Azzal kibiccentett az ablakon a folyosóra, ahol Béla sötét arccal telepedett le egy asztal mellé s egy battéria palack mögül ugy tett, mintha nem nézne reám.

– Takarodjék innen, mert kidobatom!

– Mingyárt édes, mingyárt. Nem is ültem ide egyébért, mint hogy megmondjam, hogy maga ma elragadóan csinos; hogy olyan jó napja van, amilyen az én szegény időmben sose volt; hogy a ruháján meglátszik, hogy valakinek a kedvéért vette magára s nincs is egyéb hiba a toilettejében, mint hogy nincs virágja. Látja, ha én volnék a lovagja, erről nem feledkeztem volna meg. A legyezőjéből is kitört egy lap – esküszöm, hogy én még ma sem rösteltem volna a fáradságot, bevinni a városba s a boltosnál megcsináltatni.

– Ha nem hagy békében, szólok a néninek, hogy vigyen haza.

– A néninek? Hát a néni él még? Él még, a foga ép még, most is rám vicsoritja még? – Ezt a nótát az akadémiában hallottam vagy hol, – ujabban nagyon müvelt kezdek lenni, amióta annyit unatkozom. Azokat a szegény inszurgenseket gunyolja, akik még visszavonulni sem tudnak tisztességesen.

Szinte sirva fakadtam dühömben.

– De hát mit akar tőlem, mért nem hagy békében?

– Mondom, hogy nem tudok visszavonulni. Matild, magában nincs egy szikra fesseség sem, hogy ilyen tragikusan fogja föl a dolgot. Volt idő, hogy olyan félvállról vett, mint egy polichinelt s olyan könnyen vált meg tőlem, mintha, bocsánatot kérek, a szeretője volnék.

Olyan alázatosan nézett rám, mintha nem is az lett volna, aki. Nevettem a haragtól.

– Tudja, hogy maga orcátlan, hogy lelketlen, hogy szivtelen, hogy nem férfi, mikor igy visszaél az én tehetetlenségemmel és hogy alávaló, mikor én rám fogja, amit maga tett?

– Tudja, hogy maga komédiás, hogy képmutató és alakoskodó, mikor azt akarja velem elhitetni, hogy a maga nevében beszél? Azt hiszi, nem tudom, kinek az egészségére isznak odakinn?

Önkéntelen odaforditottam a fejemet, ahol Béla egy árva kerti gyertya világa mellett éppen bort öntött a sörös poharába és pipacsvörös arccal magyarázott valamit egy szemüveges urnak, aki félrecsapott kalappal, az öklére dőlve biccentgetett feléje.

– A középkori lovagok sokkal jobban birták az italt, – igaz, hogy ők egyszerre csak egyfélét ittak. A középkori sárkányok pedig sokkal jobban őrizték az elbüvölt királykisasszonyokat – igaz, hogy ők tüzet okádtak, nem pedig…

Ebben a percben ujra fölcsendült a zene s a rendezők előre elrekedve kiabálták: Első négyeshez tessék fölállani! Beleszédült a fejem a levegő fülledtségébe, a szivem dobogásába. A kisértőm pedig fölugrott:

– Matild, ne akarjon tőlem megszabadulni, nem is szabadul meg, hiszen jól látom, hogy még mindig szeret. Nem kiváncsi arra, hogy én szeretem-e még? Itt nem beszélhetünk, pedig én megfulladok, annyi a mondani valóm. Nézze, az a karikalábu vis-á-vist keres, maga nincs engageálva, álljon be velem.

– Megőrült?…

– Megőrültem, te is meg fogsz őrülni, akarom, hogy megőrülj, hogy belém bolondulj. Jösz, vagy botrányt csapok – s ezzel a karjába rántotta az enyimet és vitt magával. Nem láttam semmit, csak a nénit láttam, amint rémült szemmel meredt utánam, az ablakon keresztül pedig a szemüveges urat, amint fölugorva az öklét rázogatta Béla felé és behalatszott, amint rekedten kiáltozta: ha én mondom magának, fiatal ember…

Nem tudom, hogy táncoltam végig ezt a quadrillet, de tudom, hogy bolond volt ő és bolond voltam én is. Azt mondta, hogy itt nem lehet beszélni s nem akart kevesebbet, mint hogy fogadjam őt titokban magamnál, holnap reggel, amikor a néniék alszanak s Bélának a városba kell utaznia. Apróra bizonyitotta, hogy senki sem tudja meg s neki semmiféle rossz szándékai nincsenek. Elárulta, hogy már két hete tanulmányozza a terrénumot, tudja minden dolgomat és minden viszonyaimat, tudja, Bélával hogy állok s mikor jöhet hozzám látatlan és zavartalan. Esküdözött, hogy főbe lövi magát, ha nem fogadom magamnál s esküdözött, hogy tudja, milyen alávaló ember s milyen méltatlan én hozzám. Ő maga mondta, mit tegyek s hogy bánjak el vele – leföstötte az én diadalomat, mikor ő megtérve borul a lábam elé s most én kergetem el őt, hidegen, szivtelenül, ugy mint ő kergetett el engem, ugy mint Tatjána elkergette Anyégint, mikor az visszatért hozzá. S eszembe juttatta azokat az időket, amikor jegyben jártunk s ő olvasta föl nékem az Anyégint, amikor még szerettük egymást és nem volt közöttünk senki és semmi. S a sétánál megszoritotta a karomat, hogy szinte fölkiáltottam s a fülemhez hajolva, egyre suttogott bele, vagy talán csak a forró lélegzetét küldte az eszemre, hogy végképp belebolonduljak. Alig láttam, hogy a szomszédaink összesugnak, lerogyó térddel, gépiesen vonszoltattam magamat egyik kézből a másikba, amig visszaértem az ő forró kezéhez s mikor a többiek fölemelt karral kaput álltak s nekünk át kellett alatta siklanunk, én csak azt tudtam suttogni elfuló lélegzettel: hallgasson, az isten szerelmére, hallgasson. De ő nem hallgatott s mikor ujra a helyünkön ültünk, egyre beszélt, beszélt, folyton csak beszélt s mikor végre a maradék eszemmel kábultan vánszorogtam a nénihez, hogy menjünk haza, ő ugrott oda mellém s ő vetette a vállamra a galléromat. A karjába kellett kapaszkodnom, hogy el ne ájuljak s csak homályosan emlékszem Bélára, amint, mikor a kapuból visszanéztem rá, éppen a gyertyatartót akarta a szemüveges ur fejéhez vágni, akinek rémülten vetette magát a nyakába egy termetes hölgy és kétségbeesve sikoltozta: Ignác, neked három gyereked van, neked nem szabad meghalnod!…

Két hét mulva megint sirva borulhattam a Béla vállára. Mert megint nem én kergettem el azt az embert, megint csak ő kergetett el engem.