Feljegyzések

NÉPEK ÉS HELYEK

A japán pörgettyü

(1904.)

Csuzima után három nappal, mikor kiderült, hogy Togó már nyolc hónap előtt arra és a szerint készülődött, hogy a balti flotta kénytelen lesz a koreai szorosba bekerülni s ő ott két tüz közé veheti – a világ legnagyobb tengeri diadaláról szóló hirek olvastára, arra az adatra, hogy az öreg japán békésen átaludta a csata előtt való éjszakát, hogy a csatában tengeralatti hajók voltak a döntők s a japán flotta hetekig tudott a muzampói kikötőben lappangani a nélkül, hogy a mai hirszolgálatos világban azt valaki is megtudta volna: a csata rémképeitől népes álmaim közepett, hirtelen felbukkant előttem annak a fiatal japán ujságiró kollégának a képe, ki a saint-louisi japán kiállitás egyik padján mosolyogva fogadta felkinált szivaromat és lelkes bókjaimat:

– Köszönöm, köszönöm, nemzetem nevében, a magam nevében – de mondja, kérem, miért tekinti kegyed azt olyan rettenetes geniálitásnak, hogy a mi fajtánkbeli emberek, akik elvégre szintén emberek, sőt kulturemberek, meg tudják tanulni és csinálni mindazt, amit meg tudnak tanulni és csinálni a fehér hajóácsok, vegyészek, asztalosok és admirálisok?!

Csakugyan, miért tekintjük annak? A japán, ez most már bizonyos, igen geniális fajta. De ez a geniálitás: ez miért volna csoda? Ez a hit s ez a csodálkozás nyilvánvaló kulturgőg a mi részünkről, – tudománytalan elfogultság, mely a kulturának csak egy formáját hajlandó elismerni: a nyugatit. Egyben magunknak is eléggé való meg nem becsülése. Mert kétségtelen, hogy a nyugati népek is igen-igen geniálisak voltak, hogy az ezer usque ezerötszáz év alatt, melynek előtte javarészt vérivó és félig-meddig barlanglakó vadállatok voltak, akik sokkal nagyobb kinnal és sokkal értetlenebbül ileszkedtek bele a pusztuló görög-római-zsidó kulturába, mint ma a japánok a virágzó európa-amerikaiba: hogy ez idő alatt kitalálták, kifejlesztették s életük részévé tették mind a csodálatos tudományokat és készségeket, melyeket a boldog japánok negyven év óta azon készen és kidolgozottan vehetnek át, tisztára mint megtanulni való és meg is tanulható ügyességeket. Amit egyszer Disraeli vetett oda gőgösen az ő zsidó voltára célzó angol uraknak, hogy: igenis zsidó vagyok, vagyis az én őseim már királyok, költők és hadvezérek voltak olyan időkben, mikor az urak apái még füvet ettek és négykézláb jártak: az áll nagyjában a japán-európai viszonyra is, ám – ezt nem szabad elfelejteni – legalább is akkora dicsőségére az angolnak, az európainak, az amerikainak, mint a zsidónak vagy a japánnak. Mert mentül igazabb, hogy a mai európai és amerikai népek még gyámoltalan vadállatok voltak olyan időkben, mikor a zsidók, az indusok, a kinaiak s a japánok már emberek és müvelt emberek voltak, annál nagyobb dicsőségük e vadaknak, hogy – történelmi szemmel nézve igen rövid idő alatt s a régi kelettől és Rómától meg Athéntól átvett müveltségnek igen kevés segitségével, sőt ettől sokszor mint békótól szorittatva: mégis olyan hatalmas müveltséget és életre való készséget tudtak kitalálni és kialakitani, melyeket náluknál sokszorta régibb és sokkal régebben müvelt népeknek meg kell tanulniok s mintegy uj bőr gyanánt kell a maguk régi, tisztes, megszentelt bőre helyett magukhoz váltaniok, hogy a történelem versenyében megállhassanak vagy éppen győzedelmesek lehessenek. Ennyiben tehát nem volt igaza az én mosolygó kollégámnak.

De viszont mosolygásában igaza volt – maga ez a mosoly már testet öltött igazság volt. Ahogy a mai japán mosolyog, még a hordárja, a pincérlánya, a cirkuszbeli akrobatája is, akikkel a Japánt nem is járt nyugati ember találkozhatik már hol itt, hol ott, Európában és Amerikában: ugy csak olyan emberek mosolyoghatnak s ilyen beszédes némaságba csak olyan emberek izomzata tud szétszaladni, akiknek már hetvenhetedik öregapjuk is lelki életet élt s ennek testi kifejeződésében eljutott legalább is addig a kezdőfokig, ahol a müvelt ember a többi állatoktól, a nevetni nem tudóktól s a többi emberektől, a csak röhögni tudóktól, elkülönböződik. Nem vagyok gyerek s nem gondolom, hogy minden japán ember csupa nemesség és csupa költészet. Sőt a japán mosolyt sem szeretem: mindig egy igen kevéssé magasrendü férfiunak, az osztrák Körber doktor ur ő excellenciájának mosolyára emlékeztet, a tipikus Streber és Schleicher bürokrata mosolyára. De végre is a Streber, a Schleicher, a bürokrata is kultur-produktum. Azt sem mondom – bár senki az enyémnél értékelőbb szemmel nem nézi a japán müvészetet, a japán kertészetet, a japán fegyelmet és emberséget – hogy a régi, 1868 előtti japán kultura tulságosan magasrendü kultura lett volna. Akik a politikában csak a hübérségig, a hadi technikában csak a dárdavetésig, az élet értékelésében csak az öngyilkosságig tudtak a maguk erejéből és ázsiai szomszédaik iskolájában eljutni, azoknak kulturája nem a legmagasabb rendü. De volt kulturájuk és pedig rég időktől fogva s e kulturának, ha nem is a legmagasabb rendü, véghetetlen nevelő hatása van nemzedékről nemzedékre, még testi nevelés dolgában is. A nyugati ember előtt ez akkor világosodik meg, ha elnézi a cirkuszban a japán birkozókat, akrobatákat és szemfényvesztőket. Démoni, kisérteties, majomszerü készség és ügyesség ez, melyhez képest a nyugati mozdulat s a nyugati izomzat esetlen, otromba, nyers és kidolgozatlan. (Mellesleg szólva: a majomszerüség nem szól ellenem; a maga kulturájában, a fán való mászkálásban és ugrándozásában a majom is kulturállat, és szervezete sokkal tökéletesebben hozzáalakult ehhez az életmódhoz, mint nekünk, ősi fáinkról talajra leszállott félmajmoknak, kiknek teste még mindig nem eléggé alakult hozzá a földön, völgyön és hegyen való járáshoz és éléshez.) Mikor a japán akrobata egy kifeszitett vékony szál fonálon ugy szalajtja végig a szabadon forgó s éles hegyü pörgettyüt, ahogy a mi gyerekeink az ő csigájukat sik földön sem tudják, vagy ahogy ugyanilyen vagy egyéb efféle ügyességekkel remekel az indus szemfényvesztő: mondom, a nyugati vagy nyugatra sodródott ember előtt hirtelen megvilágosodik, hogy e testi ügyességnek e népekben hatalmasan s ezredévek óta nemzedékekről nemzedékekre szálló hagyomány és foglalatosság gyakorlatában kidolgozódott testbeli dispoziciója és készültsége van meg, mely képessé teszi őket arra, hogy bizonyos technikákat és ügyességeket, melyeket nem ők találtak ki, mégis, ha azokat készen és kidolgozottan átvehetik és átérthetik, talán még jobban és még ügyesebben gyakorolhatnak, mint azok a népek, akiknek géniusza e mesterségek, e készségek és szerkezetek kitalálásában remekelt. Már 1868 előtt is, mielőtt az európai müveltséget átvették, a japánok teméntelen idők óta iparüző, kereskedő, müvész, katona, filozófus és álladalmi életet élő nép voltak. Kifejlődött bennük, óriási és roppant régi gyakorlat révén a számitás, a higgadtság, a fegyelem, az összetartás, az önmegtagadás, a testi ügyesség, a szerszámokkal való bánni tudás tulajdonsága és képessége – tulajdonképpen sokkal erősebben, mint náluknál sokkal rövidebb ideje kulturéletet élő nyugati népekben. Mikor tehát hirtelen átvették a nyugati kulturát s a nyugati technikát, melyeknek gyakorlásához éppen számitás, éppen higgadtság, fegyelem, összetartás, önmegtagadás, testi ügyesség, szerszámokkal való bánni tudás és egyéb ilyen tulajdonságok és képességek kellenek, melyek az ő rég kidolgozott testükben és lelkükben tulajdonképp sokkal magasabb fokon vannak meg, mint a nyugati testekben és lelkekben: éppen nem csoda, hogy ezek a roppant ügyes, értelmes és fegyelmezett emberek, ezek a végtelenül gyakorlott birkozók, dárdavetők, takácsok, csontfaragók, kereskedők, politikusok és filozófusok csak olyan, vagy akár jobb hajóácsok, vegyészek, gépmunkások vagy admirálisok, mint a mi nyugati ilyen mesterségbeli embereink. A muszka generálison meglátszik, hogy apái, nem is nagyon rég, földmives parasztok voltak, kiknek elméje nem sokat élesedett, teste semmi finomabb vagy pepecselőbb munkában nem gyakorlódott, – a japán bakán meglátszik, hogy ősei teméntelen idők óta kertészek, kalmárok, katonák, takácsok, nyergesek, szijgyártók, esztergályosok, selyemhimzők s mi egyebek voltak, kiknek elméje megélesedett, teste kiügyesedett, lelke tudatossá edződött e régi nagy iskolában.

S meglátszik az orosz-japán háborun is. S mint ahogy meglátszik a kinaiaknak: nem ugyan háboruin, mert ebben tökéletlenek, de például diplomáciáján, melynek atyamestere, az öreg Li Hung Csang, az egyetlen eleven ember volt, aki a mi Andrássy Gyulánkon kivül a nyugat nagy Bismarckjának imponált. Gondoljuk el, hogy Magyarországot ma hirtelen tenger folyná körül s ezer esztendőre elzárna bennünket a többi világtól s annak tudomása elől. Ezer év mulva aztán hirtelen rajtunk ütne az idegen világ, mint ahogy rajtaütött 1868-ban Japánon. Ha ez ezer esztendő során a mi enclavénkban kifejlődött vagy tovább fejlődött bizonyos müveltség s e müveltséggel bizonyos testi és lelki diszpoziciója az embereknek: akkor ezeken fordulna meg, hogy az uj világban meg tudnánk-e állani. Ha az a világ vizen járó lesz: nagy könnyüségük lesz benne a tiszai és dunai halászoknak. Ha az a világ az intenziv földmivelés világa lesz: nagy helyük lesz benne a bolgár kertészeknek. Ha a világ ravaszkodó és marakodó világ lesz: nagy erővel állatnak meg benne bennünket a mai fiskálisok késő unokái. És igy tovább.

Ezek a japán generálisok és admirálisok szakasztott ugy kormányozzák a hadi kockát, mint a japán ügyeskedők a cirkuszi pörgettyüt. Ez azonban kevesebbet von le a japán generálisok és admirálisok érdeméből, mint amennyire önkéntelen kalapot emeltet velünk a japán pörgettyü előtt.