Konstantinápoly
(1903.)
Aki meg akarja érteni a búr háborut, nézzen le egy kicsit Konstantinápolyba. Két világrésznek természettől fogva legtökéletesebb kikötője, legalkalmasabb stratégiai pontja, legkinálkozóbb diplomáciai fókusa. S erre a pontra ráfekszik ez a boldogtalan nép s mig maga hasznát nem veszi, a világ használata elől is elzárja. Amig csak itthon, ujság vagy könyv papirján látod ezt, talán nem izgat, sőt igazában tudomásul sem veszed. De ha odalenn a civilizálatlan állapotok apró tűszurásai formájában a magad bőrén tapasztalod; ha, aki Európában megszoktad magad körül az uraság s a hatalom egyszerü formáit, odalenn népet látsz, mely sem élni, sem meghalni nem tud; birtokban levőket, akik maguk érzik magukat zselléreknek; derék, tisztes, jóságos embereket, kik mégis gazabb dolgokat követnek el a legsötétebb orgyilkosnál s mig egyfelől hatalmuk végtelen, másfelől kevesebb biztonságban élnek a mezei nyulnál: önkéntelen feltámad benned az érzés: nem, ez tovább igy nem maradhat. Ez az érzés uralkodik nemcsak az ideszámüzött európain, de az ide bebörtönzött törökön is. (Ez betü szerint igy van; utlevél nélkül Törökországból kijutni nem lehet s török alattvaló, főképp, ha előkelőbb ember, csak a szultán kegyelméből kap, ha kap, utlevelet.) Beszélni nem igen mernek; aki szabadabb szót ejt, arról biztos lehetsz, hogy agent provocateur, ki meggondolatlan nyilatkozatokba akar beugratni. De szemük, mialatt a mélyén ott lakozik a kiirthatatlan gőg, megvetés és kicsinylés a tisztátalan nyugat ellen, egyben szinte könyörgő kutyaalázatossággal kémleli a legkisebb, legjelentéktelenebb, leggyanusabb ismeretlenségü nyugatiban az illető európai nemzet fiát: nem volnátok hajlandóak elfoglalni bennünket?… Arról a kiszolgáltatottságról, melynek érzése a törököt föl a legmagasabbig egyaránt eltölti, a mi európai lélektanunknak kategóriája nincsen. A Mencsikovok s egyéb muszka ügyvivők, kik felöltőben s lovagkorbácscsal viszik föl a szultánhoz az ultimátumot: a török és Európa között ezek szabták meg az összefüggés formáit. A száz év alatt, mely óta a török ki van szolgáltatva minden idegen hatalomnak, s csak abból tengeti életét, hogy ezek egymás közt nem tudnak megegyezni: a mások könyök- és ököljogának elismerése mélyen belevájódott a török idegekbe. Annyira elismerik maguk fölött a tolakodás, a bitorlás, a jogtalan követelődzés s az illetéktelen beavatkozás jogát, hogy önkéntelenül lenézik azt, aki nem akar tőlük semmit. Nincs az a jelentéktelen idegen, ki, ha csak egy kicsit ügyes és erőszakos, odalenn figyelmet ne tudna kelteni maga iránt, meghallgattatást ki ne tudna erőltetni, s pénzben vagy egyebekben bizonyos fokig el ne tudná érni, amit tervelt. S igy is fogadják az idegent; udvariasan, előzékenyen, nem röstellve másfél órás vagy akár félnapos beszélgetéseket sem, csakhogy kikémleljék: mit akar voltaképpen, miért jött ide, ahonnan csak elkivánkoznak az emberek? Pénz kell neki? Ordó kell neki? Vagy még több kell neki? S ha ugy tesz, mint ha semmi sem kellene neki: akkor ez nagyon veszedelmes ember lehet – isten tudja, mi kell neki! Ám ha csakugyan és valósággal nem kell neki semmi, akkor szamár és senki, akivel kár volt másfél órát vagy egy félnapot ok nélkül elfecsérelni…
Mialatt gondos baráti kéztől kalauzoltatva gyönyörüséggel s utálattal eltelve botorkáltam Konstantinápoly végtelen szépsége s feneketlen szennye közepett, egyre Gobineau József grófra kellett gondolnom, a leggyönyörübb lelkek s a legnagyobb tévedők egyikére, akikért olvasni megtanulni érdemes. Őtőle származik az a fogyatékos elmélet, mely a történelemben tisztára fajok harcát látva, egyformán lelkes követőkre lelt a kapkodó dilettánsban, Houston Stewart Chamberlainben, s a kiváló tudományos elmében, Gumplowiczban. Gobineau néhány évig a francia császárság követe volt Teheránban, s ha valahol, ugy keleten támadhat föl az emberben a kulturképtelen fajtákról való elmélet és meggyőződés. Szó sincs róla: ez az elmélet egyoldalu és elfogult, s az emberi természet abbeli egyoldaluságából és elfogultságából fakad, melylyel az értelmességnek s a müveltségnek csak egy formáját hajlandó ilyenül elismerni: a magáét. De bizonyos, hogy minden fajnak, vagy legalább is fajcsoportnak megvan a maga sajátos, önnön képére teremtett kulturája; e kulturák közt eltagadhatatlanok a fokbeli különbségek, és – itt a bökkenő – az idegen, magasabbnak tetsző kultura végtelen nehezen ragasztható csak fokbeli folytatásul, szerves továbbfejlődésül az ugynevezett alacsonyabbra. Talán mert ez a fokbeli különbség igazán csak látszólagos? Talán mert ez az alacsonyság valóban csak az idegen szem optikai csalódása? Roppant nehéz az ilyesmiben itélni, mert éppen ebben a pontban kivétel nélkül mindnyájan érdekelt felek lévén, egyben elfogult birák is vagyunk.
Olyan állapotok, vallásiak, gazdaságiak, társadalmiak, mint a mai kinaiak, perzsák vagy törökök, fennállottak Európában is, századokkal ezelőtt; Olaszországban még idegen-uralom formájában is. De mig ezekből a mai jobb állapotok ellenőrizhető természetes fejlődés utján lettek, s mig e fejlődés folyamán a legtökéletesebb termékenyitő képességgel hatottak egymásra a legkülönbféle kulturák és kulturfokok: ezek a keleti állapotok a legkisebb fejlesztő reformkisérletet is kilökik magukból, mint a test a szálkát, s az állandó idegen befolyás csak állandó megmételyezés formájában hat rájuk, termékenyités nélkül. Egy kivétel van csak: Japán – s éppen a japániakról sütik ki, hogy más fajta, mint a kinaiak… Sietek mindehhez hozzátenni, hogy én mindebben a kabbalában és hókuszpókuszban nem hiszek; az állitólag kulturateremtő árják közül ma az indusok s a perzsák épp oly kulturképtelenek, mint a török; hajdanta meg Babilontól Kordováig s Granadáig a ma kulturképtelen fajok voltak a müveltség megteremtői. A klima s a föld sem teszi; hiszen a mai kelet helyén volt a hajdani Ninive, Alexandria és Bizánc. Azt pedig egy percre sem szabad elfelejteni, hogy a mai keleti szenny és gyámoltalanság hajdani nagy müveltségről való leszorulás, mig a mai nyugati tisztaság és szépség nem rég volt vadságból való feltörekvés. Még egyszer mondom, hogy csak az idegbeli elfogultság optikai csalódásában támadhat föl az emberben az egész faj-elmélet, de még egyszer hozzá kell tennem, hogy nem csoda, ha föltámad. Magamban különösen két helyt támadt föl, azon percekben ellenállhatatlan erővel. Az egyik hely a Validehán volt, a konstantinápolyi perzsák hitközségi háza, melynek tágas udvarán játszódott le a perzsák Ali-gyászoló rettenetes vérünnepe, amelynek során a hivők csoportonkint és imádságos taktusra körbejárva, kik a mellüket döngetik, kik lánc-korbácscsal ütlegelik mezitelen hátukat, kik éles handzsárral sebzik meg kopaszra beretvált koponyájukat. Hogy maga ez az önkinzás igazában való mechanikus és egy kicsit komédiás megszokottságához képest mily aránytalanul megrenditően és idegbontóan hat az európaira, arról ne szóljunk. De érdekes volt megfigyelni, hogy ez az ünnep szemmelláthatóan a legnagyobb előkelőség, disz- és pompakifejtés jegyében állott; a perzsa sah képviseletében nézője volt a perzsa követ is; végignézte javarészt a diplomáciai kar is, élén Szinovjev orosz nagykövettel, Konstantinápoly koronátlan urával. Nos: a máramarosi zsidó-iskolák köztisztasági, kövezeti és izlésbeli állapotaihoz kell átnyulni, hogy némi fogalmunk lehessen arról a fajta pompáról, izlésről és előkelőségről, melyet e legfőbb ünnepükön a Hafizok s a szőnyegköltők fajtája kifejtett. Az egyik handzsáros tulságos buzgalmában akkorát talált magára vágni, hogy a koponyacsontja berepedt; másnap, ugy hallottuk, bele is halt. Ez az ember azon véresen és kábultan egy olyan helyiség lépcsőjére ült le haldokolni, mely fölé tulzás és hizelgés lett volna W. C.-t irni – és szemmelláthatóan nem hatott rá: sem az irtózatos bűz, sem a közeledő halál… A másik hely a szultán kincstára volt, melyet a gavallér és vendégszerető nagyur külön engedelemmel nyittatott ki a magyar utasok számára. Tudnivaló, hogy ez a hely a világ egyik legmesésebb értéktára s a kapujánál lázas meghatottsággal türelmetlenkedő utas önkéntelen az Ezeregyéjszaka csodabarlangjaira gondol – büvös ragyogásukra, szemkápráztató fénytengerükre. Nos, a kapu megnyilik, s az idegen két-három sötét szobán botorkál végig; linoleummal átvont keserves falépcsőkön, s kényelmetlenül elhelyezett üvegszekrények között tekintetét közömbösen futtatja végig egy huszonhét krajcáros bazáron, melynek egyes darabjairól utólag hiába állapitja meg, hogy ha nem is az izlésnek, de legalább is a pénzbeli értéknek igazán mesés kincsei: a huszonhét krajcáros bazár érzésétől nem tud megszabadulni. Hiába minden filozófia – nem tud; sem itt, sem amott; nem, még szemtül-szembe a leghatalmasabb pasákkal és excellenciás urakkal, sőt… de ne folytassuk ezt a háládatlan udvariatlanságot.
Ettől az érzéstől, legalább én, egy percre sem tudtam megszabadulni, egy helyütt sem. Azaz hogy volt egy hely s egy félóra, amikor nem éreztem. Egy magaslaton állottam, ahonnan feledhetetlen kilátás nyilik két tengerre s két világrészre, s fölbukkanó történeti emlékezéssel két-három történeti korszakra. Beláthatatlan messzeségig a természet tavaszi előkelőségbe öltözött, s az emberi nyomok: házak, kupolák, ez előkelőséget nem zavarták, csak szinezték. Körülöttem rend, kényelem és tisztaság, ami nélkül nyugati ember nem tud már ellenni, mert egyben élete legnagyobb javait is jelképezik: a békességet, a bátorságot, az igazságot s a függetlenséget. Az életre való jog mámora fogott el s könnyhullásig megindult meghódolás az emberi nem fönséges erőkifejtése előtt, mely állati rabságból emberi méltóságba tudott fölvergődni, a természet szennyéből, vakságából s kegyetlenségéből a müveltség tisztaságába, tudatosságába s irgalmába. Ez a hely a skutaribeli angol temető volt.