Belgrád
(1908.)
Béka brekeg, kutya ugat, kácsa hápog, liba gágog, tehén bőg, kecske mekeg, bárány béget, sertés röfög, gólya kelepel, fecske csipog és kakas kukorékol. Mindez a hang a hajó fedélzetére hat fel hozzám, part felől, viz felől, ahogy éjjel, reggelig, Belgrád előtt vesztegelvén, egy tábori székben elnyujtózkodva keresem az álmomat. Hiába. A szunyogok csipése és zümmögése elől még valahogy a felöltőm alá bujhatok, de ezek a rettenetes hangok áttörnek minden posztón és szöveten. S mind ez a hangzavar, a mocsári és hetivásári faunának ez az egész állati bőgedelme meghódol az állatok királya, az ember előtt. Tudniillik: a hajó ebédlőjében egy, egyetlenegy darab ember alszik. Igaz, hogy nagy darab ember; szőke, kövér; cipőjét, kabátját, mellényét levetette, gallérja ott piszkollik mellette az asztalon, a pamlagpárnát feje alá tette és horkol. Horkol, horkol, horkol – vagy, ha ugy tetszik, hortyog. Hortyog olyan erővel és hatalommal, hogy a hajó velerezeg, remeg és meginog; ablakai megcsörrennek, ajtai megrázódnak, palánkjai megrendülnek; a hálófülkékből sápadtan támolyognak fel az emberek s rémülten állnak meg az ebédlő ajtajánál, hogy félve bekukkantsanak. A környöskörül sikoltozó állati hangok, melyek mintegy programmzene gyanánt jelentik Szerbia külkereskedelmét, ugy semmiségbe szégyenülnek e horkolás előtt, mint a belgrádi földvár, mikor alatta megjelenik a Szamos és a Maros osztrák-magyar monitor. Visszakúszom a fedélzetre – alvásról szó sincs. Mellettem egy szerzetes próbált elpihenni – ő is felfohászkodik, s a partról felható villamos fény mellett dult ábrázattal olvasgat breviáriomában. Lenézek a partra: a legszomorubb elhagyatottságra, melyet Kis-Ázsia óta látnom adatott. Hajnalodik, megkezdődik a másnap, tegnap egész nap lenn jártam a városban, bejártam várát, ligetét, sétahelyeit, este elmentem mulató kertjébe – azt hiszem, van némi külső képem róla. Szomoru, szomoru, szomoru. Nyilván bolondság; lenn a part mentén s felfelé a város hepehupáin a házakban pihenő emberek alkalmasint vidámak és gondtalanok vagy legalább is nem boldogtalanabbak a maguk érzésében, mint akármelyik angol vagy francia vagy amerikai polgár; – mondom, nyilván bolondság, hogy nekem elfacsarodik a szivem, de elfacsarodik. Valami tragikomikum bánata nehezedik rám s nem tudom pontosan megmondani, miféle. De olyas, mint mikor forró vasárnap délután elmegyek a Valeró-kaszárnya előtt s lehallom a magyar bakák nótáját, – a parasztét, akit itt komisz városi életre fogtak, üres munkába, céltalan fegyelembe, mely egy harapás kenyérrel, egy ital borral többet nem termel a világnak. Mily rettenetes ez a mai világ, melyben, hogy egy nemzet disznót makkoltathasson s a hizót eladhassa: álladalomnak kell lennie, hadsereggel, minisztériummal, parlamenttel és királyi családdal, az embereinek kőházakban kell lakniok, az utcáknak rendeseknek kell lenniök, kell világitás, vizvezeték, utcaseprés, főiskola és miniszteri felelősség, kell külön óvatosság, hogy az átkozott idegen kémeket, a követeket és konzulokat valaki le ne találja ütni, mint ahogy megérdemelnék. Nem szabad sem ugy gyilkolni, sem ugy szeretni, sem ugy élni, sem ugy halni, mint az embernek jól esnék, mint ahogy ezen az ősi földön helyes, természetes, hagyományos, megfelelő, egyedül ideillő volna.
Semmitsem szabad – s ez az, amit a nemzetek s az álladalmak szabadságának neveznek, s amiért a hős disznópásztorok tőrt, kardot és puskát ragadtak, amiért a Karagyorgye ágyuja dübörgött, az Obrenovics pisztolya csattant. Ahány hatalma van Európának: mind regulázza ezt a kis országot, mióta a töröktől megszabadult. A legmeghatóbb s a legmulatságosabb az a tekintély, melylyel a mi züllött monarkiánk e kis nemzetre ránehezedik. Az embernek eszébe jut az öreg zsidó tőzsér, akinek a fia már magyar ur volt s anno Schmerling vagy főispán volt vagy (nem tudom biztosan) nem akart főispán lenni – elég az hozzá, hogy mikor az öreg ur valami gazdasági dologban audiencián járt a császárnál, dolguk végeztével ő felsége még megállitotta: Mondja kérem, mi dolog ez a maga Adolf fiával – hiszen az az én kormányomnak komoly kellemetlenségeket okoz?! Az öreg ur tiszteletteljesen elnevette magát, de nem felelt. A császár egy kicsit megboszankodva kérdezte, mit nevet. Azon nevetek, felelt az öreg ur, hogy micsoda kormány lehet az, amelyiknek az én Adolf fiam komoly kellemetlenségeket tud okozni! A kakas is ur a maga szemétdombján – erre lefelé mintha mi volnánk az urak.
Pedig tulajdonképp nem is szemétdomb, legalább szószerint nem, – ez a megható benne. Juniusi napon voltam lenn, rekkenő forróságban, s a város ragyogott a rendtől s a tisztaságtól. A rendőrökön s a katonatiszteken a posztónadrág felett vászonzeke és vászonsapka (igen szép és mutatós a, gondolom, lovastiszteké: fehér sapka és zeke a buggyos meggyszin nadrághoz s fekete csizmához), és, bár hétköznap van, rendre aznapi mosásu és vasalásu. Estefelé is a Kalimegdán sétatéren, ahol hat óra tájt az egész város uri népe megfordul s az udvarlók, kivált a katonatisztek, oldalt álldogálva szegik be a széles sétautat, mig a nők előttük elvonulnak: a katonatisztek zekéi, a nők mostani divatu átlátszó patyolatblúzai és búbos fejkötő (a lingerie kalapok, melyeket valóságos uniformis gyanánt hordanak s fehérlik tőlük a Kalimegdán s a fogadók étkezőudvara s a kocsmák terraszsza) mind csakugy havadzanak a frisseségtől s a tisztaságtól, – csak az átható nehéz izzadságszag, mely a levegőt elteli, vall rá egy és más hiányosságra, s az is feltünő, hogy az uszodában ily forró napon mennyire nem kell verekedni fülkéért. Nincs az a gazdasszony, aki ugy kisöprögetné a lakását, mint ahogy fel van söprögetve minden talpalattnyi helye a belgrádi várnak; még valami rettentő mélyre fúrt római kúthoz való lemenet a sziklatalajba bevágott s végét alig érhető hűvös és sötét pincegádor is éppen csakhogy nyirkos, de ahogy a faggyugyertya megvilágitja: szintén tisztán és rendben tartott. Micsoda Európa ez ahhoz a piszokhoz és életveszedelemhez képest, aminő közepett az ember Konstantinápolyban felmászik a galatai vagy a szeraszkier-toronyba, a szennyes lépcső legfoka felett végül még egy szál lengő és vásottfoku lajtorjával, mely isten kegyelmére odatámasztva áll a tátongó mélység felett! Katonaság és rendőrség fegyelmezett és tisztességtudó; a vasutnál is ilyen az utlevél- s a vámvizsgálat; a villamoskocsik is jók s rendes rajtuk a szolgálat; éjfél felé homályos utcákon asszonyokkal róttuk a nehézjárásu kövezetet, és semmiféle kalandunk nem történt, sem az utcán, sem a Kolarac nevü mulatókertben, mely csöndes unalomra és családias illedelemre vetekszik a gráci sétatérrel. Csak az a hóditó tekintet, melylyel a férfiak az asszonyok szemébe néznek: az vall a Balkánra, viszont ez már Budapesten is igy szokás s az asszonyok nem esnek tőle kétségbe, – annál kevésbbé, mert a belgrádi férfiak feltünő szép emberek; a katonatisztek megtermettek, karcsúak és deliek; lesült cigányképükkel s egy kicsit parasztos vonásaikkal olyasfélék, mint a mi szép kunsági legényeink. Az átszaladó idegen, aki csak legkülsőbb külsőségekből itélhet, egypár apró vonásban találja meg azt, amin elmosolyodjék. Teszem abban, hogy a város legelőkelőbb fogadójában két embernek csak egy mosdótálat adnak, s kérésre sem lehet még egyet kapni, – vagy hogy a kávéházában reggel hét órakor még csak három-négy vendég lézeng ugyan, de ez a három-négy ember olyan hangos, hogy Londonban egy meeting sem volna zajosabb. Vagy: a sarkon kinnáll a rendőr, gőgösen nézve végig a járókelőkön, különösen a kocsisokat nézi végig olyan szemmel, mint a káplár a bakát. De megy arra olykor egy-egy uri ember, akinek viszont alázatosan szalutál – lehet, hogy miniszterek vagy talán városatyák – s ezek aztán nem köszönnek neki vissza, még csak egy ujjal sem bökik meg a kalapjuk karimáját, mint ahogy nálunk már a siputcai háziur is visszaköszön még a viceházmesternek is. Látnivaló, hogy itt valaha féktelen és lélektelen uraság és szolgaság járhatta, s nálunk már a csendőr kényére adott kolompár cigánynak sincs olyan halálfélelmesen alázatos ábrázata, mint aminővel a topcsideri park korcsmájában a tárogatós cigány a dinárokat – azaz hogy dehogy dinárokat, jó ha tizpárásokat – betányérozza. Olcsó lehetett itt valaha az élet s keserves a megélhetés! S talán most sem sokkal drágább és sokkal könnyebb. Pascinnak, a geniális Pascinnak, aki maga is balkáni ember: annak a rajzai lehelnek olyan perverzus meggyötröttséget, mint aminek szineit, vonásait, páráit itt mindenen rajta érzem: renden, tisztaságon, mosolyon, vidámságon, kényelmen, gazdagságon, műveltségen, európaiasságon – igazán nem tudnám okát adni, miért, igazán nem tudnám egyenkint megmutatni, hol és miben. Még a nap is olyan nehéz forrósággal tüzel itt, hogy az izzadság kevés, de kövér zsircseppekben ül ki az emberek homlokára, mint a halálos verejték.
A Kolarác-kert apró szinpadja előtt a vedlett hegedűsök a Schubert Ständchenjét játszszák, keservesen és hamisan. A függöny felgördül, s valami szamár német gartenlaubés vigjátékot adnak szórakozottan, szolgálóformájuan, s a sugót jobban hallani, mint a szinészeket. Aztán kuplék következnek – ezek már ügyesebbek és élénkebbek, végül pedig valami jelenetféle, melyben egy tatár- vagy törökformáju biró tesz igazságot zsidó kalmárok között, még pedig török vagy törökös zsidók lehetnek, mert turbánjuk és hosszu köntösük van. Ezt kitünő mimikával adják, huncut vidámsággal – hogy szláv beszédjökben mi a zsidózás, azt persze nem értem, de kihallom az éneklést, a gutturális r-hangot, s végén felér a francia vagy az olasz mimikával, ahogy a zsidó imádság kézzel, lábbal, nyakkal és lábujjhegyre állással való kántálását kifigurázzák. Látnivaló, hogy ez közelebb áll hozzájuk, mint a Ständchen s a Gartenlaube, s a két hatás közül, mely körülöttük viaskodott: az osztrák s a török hatás közül a gyülölt török több talajra talált. Az osztrák hatás csak a kávéházakra rajzolódott le, a milichbrótra s a Thonetszékekre, de a török hatás még mélyen benne van a lelkekben – alkalmasint a testekben is. Szó sincs róla: a keleti nyomás csökkenőben van – igen lassan, de egészen bizonyosan ez a világ is közeledik a nyugat felé. Vergődések és vonaglások közepett megy ez is végbe, mint minden születés, de végbemegy. Nagyon jól el tudom gondolni – s ahogy fennvirrasztottam az osztrák-magyar hajó tiszta és európai fedélzetén, apróra el is gondoltam – hogy a mi monarkiánknak, majd ha a saját problémáival elkészült (mert csak elkészül majd velük) nagy hivatása lesz még e világnak, ugy a magunk, mint a maguk hasznára való kiépitése körül. De sok munka lesz még addig – méltó ugy a mi világunk, mint a szerbség legnemesebb elméinek legdicsőbb hazafiságának fáradságára s töprengésére. Mi, akik oly közel élünk e világhoz s a multaknak annyi az övékkel rokon sebétől vérezünk: mi bizonyára ne nézzük e fejlődő és küzködő világot azzal az ostoba dölyffel, melylyel a civilizációba végképp beleszokott nemzetek fiai nézik. Végre se feledjük, hogy a müveltség s a polgárosultság csak akkor nagy, természetes, elhagyhatatlan jó, mikor már megvan és megszokták – de amig hozzájutnak, sok kedves megszokásról kell lemondani, sok drága kényelmet kell feláldozni, sok nehéz terhet kell vállalni. Én fanatikusa vagyok a müveltségnek s a fejlődésnek, s beteg vagyok minden nehézkességtől s elmaradtságtól, de azért, ahogy a belgrádi főutcán a dolgos polgárság déli napsütésben hazafelé sietett, végtelenül meg tudtam érteni egy pár okos és kimerült arcot, melyre mintha ez lett volna irva: Mily szép a civilizáció! mennyire szükséges civilizálódni! kell civilizálódni! siessünk civilizálódni! – de a fene ette volna meg azt a gazembert, aki a civilizációt kitalálta!