Amerikai vonások
(1904.)
1.
Amerika az első két-három hét alatt sokkal jobban elképeszti az idegent, hogysem joga volna irni róla. Nekem már régen feltünt, hogy Amerikának köztudomás szerint meglévő nagyszerüségeihez s különlegességeihez képest jórészt mily szegényesek, üresek, néhány mindig visszatérő adomára korlátozottak az amerikai utleirások. Még elmés, müvelt, jó szemü s jó tollu irók is többnyire ellaposodnak, sőt izetlenek s unalmasak, ha Amerika kerül tollukra. Ez furcsa jelenség, mit csak akkor ért meg az ember, ha maga is Amerikába kerül. Az amerikai ember másképpen él, mint az európai, még az angol is. Zárkozottabb, belsőbb életet él; indulatainak titokban hódol, kifelé csak vallásos felét forditja; élete a klub, a család s az üzlet körében telik el. Az idegen, kit – akár, mert kerüli az effélét, akár, mert nem tudott ajánlást hozni – sem családba, sem klubba be nem vezettek, s üzleti érintkezésben sincs az ottvalókkal, két-három hét mulva sem ismer Amerikából többet, mint a legkülsőbb külsőségeket; a fogadót, hol az ördög sem törődik vele; a villamos kocsit, mely elszalad előle, a siető járó-kelőket, kik nem felelnek kérdéseire, a korcsmákat, ahol nem értik a beszédjét s a termes vasuti kocsikat, amiken ugy él, mint a bosnyák baka a magyar ezredben: éjjel-nappal, sülve-főlve együtt van egy csomó emberrel, aki mind ismeri egymást, csak őt nem akarja ismerni. Ha nem megátalkodott természet: csakhamar lemond arról, hogy ismerkedni próbáljon. Az az angol beszéd, amit ő otthon tanult: a szép, kicsiszolt londoni angolság idekünn nem ér semmit; az amerikai, kivéve talán a legeslegmüveltebbeket, az ő saját dialektusa szerint beszél, ami ugyan inkább kiejtésbeli, mint nyelvtani különbség, de az idegen számára ugy aránylik az angol beszédhez, mint a plattdeutsch a hochdeutschhoz vagy valamely patois az Isle de France nyelvéhez. Mi marad még számára? Az ujságok? Ezek, még a legkülönbek is, alig egyebek igen kitünően és bőkezüen szerkesztett hirszolgáltató és hirdetésterjesztő vállalkozásnál; frissen megtalálni bennük minden házasságtörést, zsarolást, öngyilkosságot vagy grófi házasságot, ami az aznap szenzációja – de végre is ezek a szenzációk alapjában egyformák, csak a bennük szereplő nevek változnak; az élet nem oly változatos, hogy eseményei és intézményei négy-öt szkémában ne volnának összefoglalhatók – s igy esik meg, hogy a pedig valamennyien kottériák és pártok kezében levő ujságok inkább nézvén a hálószobák függönyei, mint a politikai élet kulisszái mögé, még a legelmésebb, legfigyelmesebb és legjobb szemü idegen sem olvas ki belőlük sokkal többet, mint azt a bizonyos három-négy adomát, ami kérlelhetetlenül visszatér minden amerikai utleirásban. Amerika a politikában él, s mindenén a politika uralkodik – s a kép, melyből a politikai vonások hiányoznak, eo ipso hamis.
Erről az óriási világról, melynek nincs egyetlen intézménye sem, beleértve a fogadókat is, ami csak egy kevéssé is számolna az átutazó s csak mulatságból utazó idegennel: ez az idegen természetszerint kevéssé illetékes arra, hogy itéletet mondjon. Nem illetékes maga az amerikai sem, ki ugyancsak természet szerint elfogult a maga világa javára – s nem illetékes, végre, a bevándorlott európai sem, ki a keserves küzdelmek, szörnyü leckék után is, ha végre zöld ágra jutott: megint csak természet szerint megbecsüli, imádja, ezen a kerek világon legtökéletesebbnek, legutánozni-valóbbnak hirdeti ezt a földet, ahol emberszámba vették őt, kit otthon (mert hiszen többnyire ez az eset) már nem vettek emberszámba. Mint ahogy az Egyesült-Államokat csak felszinesen is átfutni meg se kottyan az a három-négy hét, ami alatt minálunk az átlagutas nemzeteket és országokat kitanul: azonképpen hónapokig kell odaát élnie az idegennek, hogy ne legyen szinte illetéktelen tolakodás, ha beszélni akar Amerikáról.
Egypár vonást azért mégis ki lehet ragadni e kábitó kuszaságból. Nem nehéz észrevenni, hogy a férfiak egymás iránt tüntetően udvariatlanok, a nők iránt tüntetően udvariasak; a hivatalokban tüntetően szorgalmasak, az utcán tüntetően sietségesek; hogy a muzeumok, a paloták, a fogadók s az ujságok tüntetően gazdagok, az asszonyok tüntetően függetlenek, a cselédek s a kis emberek tüntetően bizalmaskodók, a vasárnapok tüntetően unalmasak, s hogy itt általában mindig mindennel és mindenben tüntetően tüntetnek. A komédia, a póz, még a természetességnek s egyszerüségnek is a pózolása épp ugy végig vonul e világon, mint a vakmerőség s a kegyetlenség – nyilván mutatván, hogy ez az emberfajta többé-kevésbbé olyan apáktól származik, kiknek képmutatóknak kellett lenniök, mert volt mit titkolniok, mindent kockára kellett vetniök, nem volt mit veszteniök, meg kellett becsülniök az asszonyt, mert kevesük volt belőle, s maguknak kellett egy ujfajta élet számára törvényeket kialakitaniok, mert a régi élet törvényei alatt egy vagy más okon nem volt maradhatásuk.
Végigvonul továbbá mindenükön, még fényüzésükön, még eleganciájukon is a paraszti vonás. Lehet palotájuk a Fifth-Avenuen, napjában négyszer válthatnak inget, s mail-coachaikon redingoteosan s szegfüsen hangos trombitaszóval felverhetik a fél várost: a lelkük mélyén még mindig bagóznak és köpködnek, s szigoru formatiszteletük, a nevetségig követelődző ceremóniás voltuk szakasztott ugyanaz az ünnepiség s szertartásos keresettség, amivel a paraszt vagy a vadember ugyancsak szigoruan meghatározott formák és formulák szerint, apáról fiura szálló mondásokkal és versekkel megy háztüznézni, s ül lakodalmat és tort. Gyönyörüen kiszépültek – sehol annyi szép asszonyt és szép férfit nem látni, mint New-Yorkban; bizonyos tekintetben, amilyen például a testi tisztálkodás, a mi franciáinknál vagy éppen olaszainknál sokkal messzebbre jutottak, – de igazában nincsenek sem testi, sem lélekben igényeik az élet iránt; konyhájuk fényüző, de izetlen; szinházaik s ujságjaik bőkezüek, de gyerekesek s alantasak; beszélgetésük egyhangu és szegény; az üzlet, a pénz, s az üzletnek s a pénznek az a legfőbb lutrija, amit ők politikának neveznek, magához szíja minden érdeklődésüket, s nem hagy bennük érdeklődést magasabbrendü dolgok s más természetü emberek iránt. Embernek csak az az ember, aki keresni tud; érdekesnek csak az az érdekes, ami jövedelmez. „Kérem, csak ne analizáljon, az fölösleges“, szólt hozzám egy édes, okos, szép és előkelő asszony, ki hozzánk, szegény idegenekhez, egyébként csupa sziv volt és csupa figyelmesség. Nekik analizis, fölösleges analizis minden, ami a dolognak nem fölszine, hanem lelke és mélye; ami az életnek nem adata, hanem veleje és virágja, amiért a müvelt embernek egyedül érdemes élni és türnie az élet szörnyüségeit. Ezek a hatalmas, erős, világhóditó emberek félig parasztok, félig vademberek – s talán éppen ez az erejük titka, a mi elfinomitottabb világunkhoz képpest. Egyoldaluságuk, minden intellektualitástól való ideges irtózásuk predesztinálja őket az üzletre, melyhez, régi dolog, nem értelmesnek kell lenni, hanem ravasznak és makacsnak – dumm, aber pfiffig, mint a svábok mondják, ezek a született üzletemberek. New-York tele van dusgazdag könyvtárakkal, miket mind csupa olyan ember pénzel, ki maga könyvet nem olvas; fejedelmi palotákkal, miknek lakói jobban szeretnének traktérházban lakni; muzeumokkal, melyek kezdik lepipálni Európa leghiresebb gyüjteményeit, s amiket mind csupa olyan emberek adogattak össze, kik csak a lepipáláshoz értenek, de nem a képekhez s az archeologiához. Igaz, hogy ez mindegy. Hacsak valami katasztrófa e fejlődést meg nem szakitja, kétszáz esztendő mulva emberek: müvelt, előkelő és magasrendü emberek élnek majd ez uj világban, melynek most anyagi feltételeit teremti meg a természetével vetekedő nagytervü s kegyetlen erővel a mai nemzedék. De egyelőre groteszk dolog elnézni e világot, hol az állatkertben a tigris villamos világitásu márványpalotában lakik s a falon pálmafrizek kárpótolják elvesztett keleti hazájáért – ugyanaz nap, mikor valamely milliárdos cég, munka hiján, alkalmazottainak hatvan százalékát kárpótlás nélkül löki az utcára, a megmaradtaknak pedig huszonöt százalékkal leszállitja fizetését.
2.
– Örülök, valahányszor egy alkalmazottam megbetegszik, – szólt hozzám Mr. Oppenheimer, egy gazdag newyorki ingatlan-ügynökség feje, kinek nevét kiirhatom három okon is; először nem tud magyarul s e sorok aligha kerülnek eléje, másodszor sokkal büszkébb az ő amerikai voltára, hogysem röstellené az ő amerikai nézeteit, harmadszor, mert ez a név példán mutatja, mint alakitja magához Amerika már második nemzedékében azokat, kiknek apja még egészen más nézetek közepett nevelkedett.
– S mért méltóztatik örülni, valahányszor egy alkalmazottja megbetegszik? – kérdeztem Mr. Oppenheimert, ki ezt a skalpnyuzó szentenciát oly vidám mosolylyal berregte felénk, mintha arról beszélne: menta-mártással szereti-e a bárányt vagy morzsában rántva.
– Megmondom – tanitott bennünket Mr. Oppenheimer. Ha valamelyik alkalmazottam csak egy napra is megbetegszik, rögtön helyébe ültetem az utána következőt. Ezzel kettőt érek el. Először is a beteg alkalmazott láthatja, hogy nem pótolhatatlan; az utána következő kisebb és kisebb fizetésü ember épp ugy el tudja látni az ő dolgát, mint ő maga. Ez megment attól, hogy embereim elbizakodottak legyenek. Másodszor nem igaz, hogy épp ugy el tudja látni; rendesen szamár ezekhez az előtte uj dolgokhoz s nem igazodik el bennünk; ha fennakad valamin, kénytelen hozzám fordulni, s ez a valami többnyire vagy ostobaság vagy gazság, amire én igy rábukkanok, mig ha bevárnám, mig a beteg ember felépül, az nyugodtan s ellenőrizetlen ott folytathatná az ostobaságot vagy a gazságot, ahol elhagyta. Ez megment attól, hogy az embereim megcsaljanak vagy tönkretegyenek.
– Ez igen elmés dolog, Mr. Oppenheimer. De mit csinál ön aztán az olyan beteg alkalmazottal, aki se nem szamár, se nem gazember, de talán megrokkan erejében, s nem ér annyit ötven éves korában, mint ért harminc év előtt, mikor mint husz éves kölyök állott az önök szolgálatába?
– Hogy én mit csinálok? Én semmit sem csinálok; én csak pénzt csinálok, s ő is, ha okos, ugyanezt teszi, jobban mondva, már meg is tette. Minden ember annyit ér, amennyit ér, s ha már nem ér nekem semmit, mi közöm ahhoz, hogy tegnap mennyit ért? Nálunk a fizetés magas, a hus és a kenyér olcsó; minden életrevaló embernek módja és alkalma van, hogy, mire eléri az ötvenet, szerzett legyen annyit, amennyivel azontul uri módon megélhet. Aki nem szerzett, az élhetetlen volt s nem érdemel egyebet.
– Ön azt akarja mondani, M. Oppenheimer, hogy akaszsza föl magát?
– Azt nem mondanám; éljen, éljen, ahogy tud.
– Önnek igaza van, Mr. Oppenheimer, de egye meg önt a fene az igazával együtt…
Ezt már nem mondtam, csak magamban gondoltam; az amerikai ember, amily kiméletlen más iránt, oly érzékeny a maga nevében. Aztán meg ezek nem is a Mr. Oppenheimer külön nézetei; ezek az amerikai világnak uralkodó eszméi, a kikötőbeli munkáson kezdve föl az elnökig. Ilyen nézetek s ezekhez alakult intézmények közepett, ezeknek megfelelő világban el lehet érni a technika legmagasabb magasságait, az anyagi lehetőség legszédületesebb szélsőségeit – csak éppen emberi s emberhez méltó életet nem lehet élni. Mentől közelebbről látja az ember, annál vakmerőbbnek, tolakodóbbnak s orcátlanabbnak tetszik a pretenzió, hogy ez a civilizáció magához akarja amerikanizálni az egész többi világot. Ha ez lehetséges volna: ehhez képest a tatárjárás renaissance-számba mehetne. Mert a civilizáció nem civilizáció, s az amerikaiak igen nagystilü emberek, de még nem egészen emberek. A civilizációnak az a rendeltetése, értelme, életre való joga, hogy enyhitse s kiegyenlitse a természet törvényeinek irtózatos igazságtalanságait s kegyetlenségeit, nem pedig, hogy, mint az amerikai teszi, a modern technika kieszelésével fokozza és fejleszsze és tegye azokat még gyötrőbbé, kinzóbbá és kárörvendőbbé – s mig az isten tudja hány ezer esztendős tizparancsolat a természet törvényeivel helyezi szembe a „ne ölj“-t s a ne „kivánd a másét“, az amerikai civilizáció szentirássá emeli a köveknek és majmoknak való irtózatos darwini tételt, hogy csak a legalkalmasabbnak van joga az életre. Ezeknek a kőszivü vadembereknek még igen nagy iskolán kell átmenniök, mig egy napon szabad emlitetniök a lenézett öreg Európával.
3.
Fejlődni bizonyára fognak – s igen izgató kérdés, hogy e fejlődés elviszi-e majd őket a királyságig? Most még az efféléről hallani sem akarnak, de azért az értelmesebbjének, ha e perspektivát fölvetettem előttük, szeget ütött a fejébe. Mentül műveltebb, erősebb összefüggésü s egyformább fejlettségü ez a nagy, még igen egyenetlenül lakott, haladott és fejlődött óriási világ; mentül többfelé vannak érdekei s mentül többször s állandóbban kell egységesen s kitartóan fellépnie, hatnia és viselkednie, annál keservesebben érzi az állami, a kereskedelmi, bizonyos tekintetben még a magános élet folyamatosságának is azt a megszakitását, mit az elnökválasztásnak négyévenkint való megujulása okoz. Először is az ilyen rövid időre megválasztott elnök, s ha nem ő, hát a kotteriája s a pártja egy évig a választás után s két évig az uj választás előtt tisztára választási politikát kénytelen űzni; elébb mindenkitől mindent elvenni s mindenkit mindenhonnan kitenni, majd mindenkinek mindent megadni s mindenkit mindenhova betenni. Most például, mialatt ott jártam, mindenfelé hallottam a panaszt, hogy az amugy is sulyos gazdasági depressziót még elviselhetetlenebbé teszi az őszszel elkövetkezendő elnökválasztás előre vetett tétlensége; senki sem mer uj vállalkozásba fogni, mert nem tudja, barátságos vagy ellenséges hatalmak kerülnek-e majd ki az elnökválasztásból? Mert, s ez a második bökkenő, az elnökkel együtt megváltozik vagy megváltozhatik az egész tisztviselői kar, az ajtónállóktól a nagykövetekig, beleértve tán még a birák egy részét is. Ennek talán megvan az a jó oldala, hogy alig van tehetség s becsvágy, melyre valamikor sor ne kerülne, de viszont az az igen rossz következése, hogy például olyan főfontosságu vonatkozásokban, mint a diplomáciai s a jogi élet, hiányzik a folytonosság s ezzel a következetesség s a fejlődés, s hogy a holnaptól félő s a mára utalt emberek első sorban többnyire csakis arra gondolnak, hogy szedjék meg magukat négy év alatt annyira, hogy ne kelljen reszketniök a bukás vagy a hivatalvesztés eshetőségétől. Ezek egy kicsit orosz állapotok, s hogy mennyire megbénitják egy hatalmas birodalom külső erejét: azt éppen Oroszország példája mutatja. Pedig az Unio kifelé is erős akar lenni; mind erősebb beleavatkozhatnékot érez a világ dolgaiba s elnökei, miniszterei, követei s minden megszemélyesitői mind sulyosabban érzik a tekintély hiját, amit állásuk ingadozó volta okoz. S nemcsak kifelé van ez igy, befelé sincs másképp. Mentül önérzetesebb, mentül inkább nemzetnek s államnak érzi és tudja magát Amerika, annál inkább hijját érzi valami nagy, hatalmas, sárba le nem rántható, kortestaktikára nem szoruló, mindenekfelett ragyogó, kimagasló s tiszteletben álló intézménynek, amilyen a világ legszabadabb republikájában, Angliában, a királyság. Azt hiszem, a beteges imádat, amivel az amerikai már Kindergarten-járó korában a csíkos-csillagos zászlón csügg: tulajdonképp a királyság utáni öntudatlan vágyakozásnak szurrogátummal való kielégitése. És gyanus előttem, hogy öreg köztársaságiak (e néven egyformán értek öreg demokratákat s republikánusokat) mennyire kézzel-lábbal ellene dolgoznak magának a gondolatának is, hogy az ő egyetlen nagyobb stilü emberük Grover Cleveland, ujra elnöknek választassék. Egészen olyan hangulat ez, mint amilyen Rómát Caesar és Franciaországot Bonaparte konzul idejében eltöltötte – s ezekből a hangulatokból született az imperium ugy Rómában, mint Franciaországban. A legelső győzedelmes amerikai hadvezérnek vagy admirálisnak igen sok kilátása van arra, hogy, ha egyébként arravaló ember, Amerika császára legyen.
Kivánatos volna-e ez alakulás? Fogas kérdés, főképp olyan jó, becsületes demokratának és szocialistának, kinek demokráciája és szocializmusa (s gondolom: minden gondolkozó és jóizlésü emberé) arra tör, hogy minden ember egyformán ur legyen, művelt, gazdag és előkelő. Ahol a demokrácia eddigelé hóditott, ott többnyire csak a gazdagságra vetette a sulyt s ez az egyoldaluság, mely az arisztokrácia legocsmányabb fajtájával: a plutokráciával, a gazdag emberek imádásával hamisitja meg a demokráciát, igen utálatossá teszi Svájcot, Norvégiát és Amerikát az ott utazgató magamfajtáju demokrata számára. Az élet szépségei, finomságai, legnagyobb és legvalóbb értékei ott virágzanak (sajnos!), ahol volt vagy még most is van régi, gazdag, művelt és hagyományokon csüggő arisztokrácia. Ugyanannak a szép és okos amerikai asszonynak, aki ugy fintorgatta az orrát az én analiziseimen, egy sétánkon igy szóltam:
– Kedves, szép asszony, maguk igen csudálatos és nagyszerü emberek, de meglátszik, hogy sohasem voltak királyaik; nincs is érzékük a királyok iránt, vagyis azok a fajta emberek iránt, kiknek velükszületett joguk van arra, hogy pusztán amiért vannak és születtek és olyanok amilyenek: tiszteljék, becsüljék, minden jóval tartsák őket s minden jót aranytálcán vigyenek eléjük. Elismerem, hogy ez igazságtalanság; igazságtalanság a többiek iránt, kiknek vad marakodásban kell megküzdeniök minden falat kenyérért s minden titkos kézszoritásért. De, mint ahogy vannak testek, amik csak akkor fejtik ki elektromos erejüket, ha megmelegittetnek: ezek az emberek is csak akkor érnek valamit, ha urak. Ám ekkor aztán sokat érnek és mindenek hasznára érnek sokat. Marakodásban, tülekedésben utolsók és szánalmasak. De ha megbecsülik őket: értékesebbek a maguk kétlábu marakodó s pénzcsináló masináinál s ezek a maguk masinái majd akkor kezdenek emberekké válni, ha észreveszik s elismerik, hogy nem minden ember született masinának…
A szép asszony egy percre elgondolkozott ez analizisen, aztán leplezetlen ásitásban csillogtatta meg szép, fehér, amerikai módon aranynyal pettyegetett fogait. Sajnos, neki sem volt érzéke a királyok iránt.
4.
Minduntalan alá kell huzni s jó vastagon, hogy egyre lássuk s közben el ne felejtsük, hogy az átutazó idegen alig lát valamit az igazi amerikai életből, az igazi amerikai életéből. Ezt ők maguk is mondogatják, figyelmeztetik is rá az idegent – s egy finom, előkelő washingtoni öreg ur, kiben egy amerikai intellektuel üditő példáját ismertem meg, elmesélte, hogy mikor M. Paul Bourget ajánló-levéllel járt nála: elsősorban erre figyelmeztette a hires irót. Félek, hogy M. Paul Bourgetnak ez a figyelmeztetés tulságosan használt; legalább az elragadtatásból, melylyel az amerikai nőket mind csupa Vittoria Colonnáknak festi, kik egyében sem kapnak, mint az intellektualitáson: azt kell hinnem, hogy ez a tökéletes snob egyebütt sem fordult meg Amerikában, mint csakis egy pár legeslegelőkelőbb szalónban, hol az asszonyok, a kacér amerikai asszonyok az érdekes idegenre való tekintettel afféle intellektuális decolletéba vágták magukat. Ám mindenesetre az egyszerü logika is megmondja az idegennek, hogy vagy hetven millió ezer felől összepatakzott ember nem vallaná magát büszkén és boldogan amerikainak, nem vallaná, hogy csak Amerika földjén élet az élet, ha mindnek oly sivár, fáradságos és unalmas volna az élete, mint amilyen az átutazó idegené. Ezt a levonandót ujra meg ujra levonva, az idegen e hatalmas világ mérlegét ugy vonhatná meg, hogy üressége csak látszólagos; ez a világ nem üres, hanem nagyvonásu; plakátstilusban rajzolt. Ilyen itt maga a természet is; a rettenetes meleg s a rettenetes hideg közt átmenet nélkül váltakozó időjárás; a roppant puszták, a roppant hegységek s az órajárásnyi széles folyók. A mi budapesti szemünk számára is nevetséges nagyzásnak tetszik, ha Drezdának vagy akár Prágának is vizmenti részét egy napon emlegetik a mi szélesen hömpölygő Dunánkkal, a mi fenséges Dunasorunkkal. De New-Yorkból Buffalón át St.-Louisba menet az utas végigszáguld a tündérszép Hudson vidékén, átkel a Niagarán s a Michigan vizén s St.-Louisnál a Mississippin – s másfél nap alatt háromszor, négyszer megismétlődik előtte a Dunasortól a Vaskapuig a mi vizmenti romantikánk minden nagyszerüsége, gyakran még hatalmasabban, még fényesebben, még félelmetesebben, mint otthon. Hol roppant pusztaságokon, hol roppant városok mellett száguld el a vonat – s száguldanak el: érzéketlenül, közömbösen, érdeklődésre rá nem érve vagy meg nem éretten az odavalók. A munka, a vagyon, a szabadság s a rabság, a szerencse (itt chance-nek hijják) s a kilátástalanság, a méltányosság s a kiméletlenség, bizonyos dolgokban a fejlettség, bizonyosokban az elmaradottság, nagy dolgokban a bőkezüség, kicsinyességekben a szűkmarkuság: mind, mind ilyen nagyvonásu ideát – s a mi parcellázott világunk kisszerüségéhez szokott idegzetünk ugy meggyötrődik bele, akárcsak a fülünk dobja a newyorki utca rettenetes lármájában. Huszemeletes házakban vágtatva visz fel a felhuzó a pincéből a padlásra s pincétől a padlásig az egész ház csupa hivatal, hol kilenctől ötig szakadatlanul dolgoznak az emberek s nyernek vagy veszitenek milliárdokat. Mértföldnyi messzeségen visz át a villamos kocsi, földrésznyi területeken a vasut; a korcsmában hat embernek való ételt löknek eléd s egy rizsma papirost kapsz egy ujságszámban; a borbély nemcsak megberetvál, de megfürdet, megnyir és megken; beretválás közben elkapják lábadat, hogy kifényesitsék a cipődet; ha fölkelsz, végigporolnak és agyonkefélnek, – csakhamar az az érzésed van, mintha kolbászvágó masinába kerültél volna, aminek egyik felén bedobják az eleven embert, a másik felén hurkába kötve kapják ki. S nemcsak az idegennek van ez az érzése. Amerre jársz: hivatalokban, kocsin, sör-korcsmában: mind csupa fáradt, kimerült, idegesen kapkodó embert látsz; türelmetlent és szórakozottat, aki nem arra gondol, amiről szó van, nem arra néz, akivel beszél s nem azzal foglalkozik, amit csinál. A jövőnek élő jelen, a holnapnak élő ma, a folytonos ideiglenesség, az állandó változás, a folyton forgó kocka, a megeresztett kantárok s a lovak közé vágott gyeplők világa ez a világ, főképp ez a város, New-York, az amerikaiak Urbsa, mely mire ráborul az est s hivatalai becsukódnak s emberei hazaszélednek, olyan is, mint az agyonhajszolt csikó, mely őrületes, árkon-bokron át való s ezerszer a nyaktöréssel játszó vágtatás és száguldás után tajtékban fürödve, vértől égő szemmel, pihegő szügygyel, gőzölgő orrcimpával s megrogyó térddel vánszorog be a karámba.
5.
E vastagvonalu plakátstilusban az utas számára alighanem az a legkellemetlenebb, hogy a pénzre is kiterjed; az amerikai tallér, melyért nekünk körülbelül öt koronát kell fizetnünk, használatban igen gyakran alig ér többet a mi koronánknál – jó, ha forintunknál. Nem mindig s nem mindenben van ez igy, de általában igy van – s valahányszor magas amerikai bérekről s fizetésekről hallunk, mindig gondoljuk hozzá, hogy e fizetésnek, ahányszor nagyobb a nálunk szokottnál, többnyire ugyanannyiszor drágább életre kell futnia – s játék és üzérkedés nélkül pusztán a munkája után járó keresetből takarékoskodni nagyobbára csak az olyan tud, aki amerikai módon keres s európai módon szükösködik. Az igen gazdag ember számára persze itt is jó az élet, és jó – talán jobb, mint egyebütt – az egészen szegény ember számára, kinek, ha csak valamit is dolgozik, sőt félig-meddig munkátalan is: éhen nem kell vesznie, mert Amerika nyersterményekben, gyümölcsben, főzelékben, tejben, husban, tojásban, buzában és kukoricában bővelkedik; az osztrigát s az ananászt New-York utcáin garasával vesztegetik s az öt centes pohár sör mellé (ami itt alig megy öt krajcár számba) ingyen-uzsonna járja. Egyáltalában: nem drágák, már az idevaló pénz szerint, a hazai, a domestic termékek és áruk; a pamutvászon, a hitvány szövet, a gyári cipők. De európai fogalmak szerint hallatlanul drága a lakás és lélekzetmegakasztóan drága minden, ami külföldi dolog vagy külön egyéni kényelmet szolgál, tehát (különös, de igy van a fejlett iparára oly büszke Amerikában) majd minden, ami vászon, csipke, prém, gyapju, bérkocsi, szinház, a vasuton csukott szakasz, a fogadóban csendes szoba, a korcsmában tiszta teriték a középsorsu és jövedelmü embernek Európában természetes jussa. Ám e különbséget nem nézve, akármiféle osztályozással és osztály számára a mi kontinentális fogalmaink szerint igen drága az élet ott, ahol a munkás huszonötfilléres szivart szí s ugyanennyi a villamos kocsi egységára is; ahol a st.-louisi kiállitásba a puszta bemenet két korona ötven fillér s legalább is ugyanekkora a sarc az ezerféle látnivalóért, óriás területen, melyet gyalog bejárni lehetetlen s minduntalan az intramurán villamosra kell ülni, ami minduntalan ötven fillér kiadást jelent. Ezek igen érdekes adatok, éppen a mi számunkra, kik éppugy nem számoljuk a garast vagy a fillért, mint az amerikai az ő centjét, s akik számára (legalább az én számomra) a világ legelszomoritóbb s legszánalmasabb látványa és jelensége a katonatiszt vagy az állami tisztviselő, kit az uri élet igényei s a fizetése csekély volta egyre garasoskodásra kényszeritvén, végre is fixa ideájává válik az s nem tud egyébről beszélni, mint arról: mit hol kapni a legolcsóbban s min hol lehet ennyi meg annyi krajcárt megtakaritani. Mily szomoru, mily megalázó ez: értelmes, művelt, testi és lelki igényekre jogosult emberek számára – s hány ily szomoru, ily nyomasztó, ily napokra kedvemet szegő példával találkoztam Amerikába szakadt európaival, ki beleőszül az azon való töprengésbe: hogy’ oszsza be az otthonról kapott hatvan dollárt ugy, hogy New-Yorkban is megérjen háromszáz frankot?…
Kettőt azonban meg kell adni. Az amerikai drágán fizetteti meg, amit ad, de jót és egyérőt ad a drága pénzért; a vendéglőben a drága étel, ha izetlen is, de jó materiából való és bőséges; a drága fogadó minden intézményével, kényelmével és figyelmességével éjjel-nappal rendelkezésére áll a vendégnek; a drága ruha, kalap, cipő vagy csipke jó, finom és tartós is – s ha jó havannáért aranynyal kell is fizetni, viszont a világ legjobb havannáit itt kapni, zölden, frissen, olajosan, szinte még földszaguan. Coney Islandon, egy New-Yorkhoz közel félszigeten, afféle Paprika Jancsi vagy Ős-Budavára rendezkedett be – de óriási méretekben; valóságos tündérpalotákkal s vagyonokba kerülő tündéri világitással; az egyes mulatságokba a bemenet drágább, mint akárhol Európában, de viszont a hullámvasut majd félórát elviszi az embert, valóságos szakadékok fölött, alagutakban, hidakon, hegyeken és völgyeken, az egész csodavároson átgyürüdző vadregényes kilátásokkal; a tüzoltók mutatványai ötemeletes vászonház előtt játszódnak le, valóságos utcai sokadalom másával, bérkocsikkal, lovakkal, katonabandával, gyümölcsös kofákkal, és főképp a newyorki tüzoltóság remek eszközeinek s kábitó gyakorlottságának teljesen hű bemutatásával. Alkudni csak nagy hajóvállalatokkal kell a hajókabin iránt, de többnyire felesleges az üzletekben; a boltos nem is igen csalja meg a vevőt, az amerikai, ha már csal, nagyban teszi; ebben is a nagy vonások embere.
Ez egyik megnyerő vonása e nagy drágaságnak. A másik az, hogy mint már pedzettem, e drágaság egyrészt az óriási, a legtöbb külföldi iparcikkre hatvanig vagy még magasabbra emelkedő százalékkal kivetett vámoknak következése – s ez a védővám nem pusztán a hazai üzérkedést szolgálja, mint szolgálná vagy szolgálja legtöbb helyütt Európában. Nem mondom, hogy aki a tengeren szabadkereskedőnek mentem át, most Amerikából protekcionistaképpen tértem vissza, – de azt merném mondani, hogy ugy, ahogy Amerika csinálja, a védővám mindenesetre jogosabb és okosabb, mint az európai jelszavak szerint való. Éppen, mert a külföldi árura vetett vám itt is, mint mindenütt, tulajdonképpen adó, amit a belföldi vásárló fizet: az Egyesült-Államokban, ahol adót csak ingatlan után fizetnek s fogyasztási adót alig alig ismernek: ezek a roppant vámok voltaképp megvalósitása a világ leghelyesebb, legbecsületesebb, legszociálisabb intézményének: a progressziv, kit-kit tehetségéhez képest terhelő adónak. Mert, mondom: ami a szegény embernek kell: étel, ital és egyszerü ruha, az megterem vagy megcsinálódik otthon is, tehát olcsó s a kiskeresetü ember számára valóságos adómentes létminimumot biztosit. Viszont, akinek van miből élni ezen a fokon fölül is – pontosan annyiszor nagyobb adót fizet a nagyobb vámok formájában, amekkora fényüzést kifejt vagy amekkorára képes. A prémre, a drága szövetre és fehérnemüre kivetett adó pedig mindenesetre igazságosabb, mert terhében valóban és arányosan fokozottabb, mint a mi gonosz fogyasztási adóinknál, melyek teszem a cukrot egyformán drágává teszik a munkás és a milliomos számára, pedig a milliomosnak sem kell sokkal több cukor, mint a munkásnak, a munkásnak sem sokkal kevesebb, mint a milliomosnak.
6.
De végre is: csak a mi világunknál jobb, de jónak nem jó Amerikában sem szegénynek lenni. S hogy itt a szegénységből a gazdagságba átmenetet alig ismernek; hogy Amerikában a vagyontalan vagy kevés jövedelmü polgárembernek sorsa és állapota elviselhetetlen pokol: az talán legfőbb sarkalója e vad energiáju népsokaságnak abban az egeket verő pénzcsináló munkában, mely viszont arra sarkalja őket, hogy a természet erőit, az emberi elme kitalálásait a mi képzetünket elkábitó, lesujtó, lefőző és megszégyenitő arányokban kutassák ki, s mihelyt kikutatták, menten bele is iktassák és be is fogják munkájuknak dantei nagyszerüségébe. S megforditva is igaz lehet: éppen, mert e semmitől vissza nem riadó vállalkozó kedv és mindent munkájába illesztő elfogulatlanság határt nem ismer: annyira nyitva áll minden tehetség, erő, élelmesség és szomjuság előtt a meggazdagodás lehetősége, hogy Amerikának szegény emberek számára is berendezkednie egyszerüen nem érdemes – csakugy, mint ahogy, valljuk meg, a mi intellectuális világunk is, mentül intellectuálisabb, annál türelmetlenebb kezd lenni a lélekbeli alacsonyság iránt, annyira, hogy például Berlinben vagy Párisban ostobának és korlátoltnak lenni nem kisebb pokol, mint New-Yorkban szegénynek lenni. Való igaz: ez a minden eddigi emberi erőlködést tulszárnyaló munka eredményeiben egyelőre egyoldalu, s minden inkább, mint vonzó. Ám e minden eddiginél teljesebb anyagi föltételek egy minden eddiginél hatalmasabb értelmi fejlődés számára rakják le a gazdasági alapokat, s amily rettenetes volna, ha a mai Amerika a maga képére formálná át a világot, oly gyönyörüség lesz egy-kétszáz év mulva élni, mikor majd a mai kalmárok unokái az egész emberiség számára értelmi gyönyörüséggé fogják átszublimálni apáik és nagyapáik minden eddigi mennyiséget eltörpitő anyagi hagyatékát. S aztán – ezt se tagadjuk el: e mai egyoldaluságon, ez egyelőre lélektelen materializmuson belül is már van is valami, ami spirituális érték: a nagy stilus, melyet a mi eddigi civilizációnk eddig a müvészeten kivül csak a politikában ismert, s ott is csak olykor, egy-egy Napoleon idejében. Ezek a kalmárok, ha pusztán kalmárok is, történelmi nagyságu nevelői az emberiségnek, mikor kiméletlenségükkel, vakmerőségükkel és versenyükkel összezuzzák, megfojtják és kisöprik a világból a kicsinyes szatócskodást.
7.
A gólyamadarakról meg van irva, hogy mikor vándorutra kelnek: beteg társaikat nemcsak hogy otthon hagyják, vagy ott hagyják, könyörületlen, elpusztulni utközben – de még nekik is esnek, s kemény, hegyes, gyilkos csőrükkel agyonvagdalják s elpusztitják a nyavalyásokat. Ilyesvalami az amerikai erkölcs. Ebben az élelmességre, kiméletlenségre, gyors szemre s biztos kézre alakitott világban az élhetetlenség, a gyengeség s a restség nemcsak hiba, hanem bün is; nemcsak végzet, melynél fogva balra görbül az ember sorsa, de vétek is, melyért meg kell lakolni. Az élhetetlen embert nemcsak hogy megveti s nem segiti az amerikai, de gyülöli és üldözi is, s aki nem akar egyebet, mint egy helyben maradni és élni, annak odaát nem lesz maradása s alig lesz életre valója. Akarni annyit tesz, mint az emberektől akarni valamit – s mint ahogy az asszonyok, még az ártatlan szüzek is, ösztönszerüen undorodnak az olyan férfitól, ki a szerelemben, bármely oknál fogva, nem szorul őrájuk: az emerikai is szinte testi utálattal nézi az olyan jövevényt, kiből az akarás képessége hiányzik vagy kiveszett.
De azért munkára sem kényszeritik az embert. Egyáltalában: kevés dologra kényszeritik, értvén kényszeritésen az álladalom mindenfélébe való rendező, megszabó és parancsoló belenyulását. A törvény ugyan nem ismer tréfát; nem ismernek a hatóságok sem, amelyek, legfeljebb a sápot s a megvesztegetést ismerik – de a szabadság, az ember emberi jogának átérzése annyira benneél az amerikai ember idegzetében, hogy bár nem veszi tulságosan szivére, ha teszem a rendőr végighuz rajta, de a rendőr sem tekinti a világrend megbontásának, ha annak rendje és módja szerint meg kell boxolnia azzal, akit le akar fülelni. Nem, a kimondott kényszerités nincs inyére az amerikainak. Azonban: a természetben s a világegyetemben sincs a jó istennek belügyminisztertől aláirt kinevező pátense, s a tüzre-vizre sincs ráirva, hogy ezen elemekkel tilos a játék, különbeni halálbüntetés terhe alatt. Mindazonáltal az isten keze sulyosan nehezedik ránk, s a törvény nem tudása nem óv meg a haláltól. E sorokban már kerülgettem egyszer, hogy az amerikaiak életrevaló berendezkedése lépten-nyomon a természet eredendő rendjét juttatja az ember eszébe – most pontos példát mondhatok rá. Tehát: az amerikai életben, mint a természetben, kimondott kényszerüség kevés van – de minden irott törvénynél, minden kőbe vésett parancsnál, minden kötött marsrutával való utnakeresztésnél nagyobb kényszerités és sulyosabb szolgaság az a tompa nyomás, mely hetven millió egy törekvésü emberből kilökődve, hetven millió felől nehezedik rá a jövevényre, hogy vagy összelapitsa és összemorzsolja, vagy ugy váltassa meg vele nyomorult életét, hagy a legkisebb ellentállás törvénye szerint arra tart, amerre a többi. Sehol sincs megirva, hogy aki nem tud angolul, annak nincs joga az Amerikai Egyesült-Államokban élni, sőt nincs hely a világon, még Svájcot is beleértve, hol hivatalból a soknyelvüséget annyira elismernék, mint az Egyesült-Államokban, melyekben még a muszka zsidók yiddish nyelvét is elismerik külön nyelvnek, s a szülékhez intézett iskolai köriratokat kiadják ezen a nyelven is. De viszont ki kényszeritheti rá az angolt, hogy olyan hivatalba menjen, olyan üzletben vásároljon, hol nyelvét nem értik? Ki parancsolhatja meg neki, hogy olyan emberekkel barátkozzék, kikkel a beszéd fáradságos, kinek szokásai, nézetei s felfogásai elütnek az övétől? A jövevénynek épp ugy minden szabad és semmisem tilos, mint a bennszülöttnek – de nincs módjában szabadságával másképp élnie, mint ahogy a közfelfogás megszabja. Nincs világ, melyben annyira rövid ideig volna csak lehetséges megmaradni idegennek, mint ebben a világban, mely jövevénységből fejlett s jövevényekből gyarapszik. Semmiféle törvény intézménye nem parancsolja itt a felszivódást s a naturálizálódást – de testi és lelki, erkölcsi, gazdasági és társadalmi lehetetlenség: megmaradni itt idegennek. Nem muszáj: de legjobb, legalkalmasabb, legcélszerübb, legmegfelelőbb, legkecsegtetőbb, legkellemetesebb, legegészségesebb, legkényelmesebb, leggyakorlatibb, legkevesebb összeütközéssel járó, legtöbb sikert biztositó, legkevésbbé árvaságos és leginkább társaságos dolog: ugy élni, ugy öltözködni, ugy beszélni, ugy cselekedni – végezetre pedig: ugy érezni és gondolkozni, mint a többiek teszik. Mint ahogy az éghajlat, a föld, a táplálék s az élettel való küzdelem hatása tiz esztendő alatt már vonásaiban, tartásában, egész külső megjelenésében mindenütt, még arcképről is megismerhetően amerikaivá alakitja a bárhonnan származó, bármely fajtából sarjadt, szőke vagy barna, kövér vagy sovány idegent: azonmód a siker csábitása s a sikertelenség átka itt oly rettenetes, minden egyéb világénál hatalmasabb erővel gyomrozza, vonzza vagy taszitja a lelket; az alkalmazkodónak oly szédületesek a kilátásai, az elzárkózónak oly irtózatos az elhagyatottsága, hogy e szörnyü nyomás összeroppantja a legmerevebb nekiszegülést is, vagy megforditva: megkeményiti a legpuhább bátortalanságot is. Igy kell érteni, s ezzel a kulcscsal megérteni az amerikai szabadságot, egyenlőséget s türelmességet. Ez éppen nem áll abban, hogy az amerikai, éppen ugy, mint akárki más, ne vetné meg az idegent, ne kerülné az idegen vallását, ne volna gőgös gazdagságára, müveltségére vagy hatalmára. De a verseny: az csakugyan szabad; a meggyőződés: az csakugyan korlátozatlan – s az egyenlőség, ha nincs is meg az emberek közt, de megvan az emberek esélyeiben, megvan a lehetőségben s a kilátásokban. Az idegen, ha naturálizálódott: valóban teljes értékü amerikai polgár, kit sem törvény, sem politika, sem társadalmi szokásjog nem különböztet el a többitől. A szegény ember, ha meggazdagszik: valóban teljes értékü milliárdos, kitől senki sem veszi rossz néven, ha palotája van a Fifth Avenuen, s kinek nem vetik szemére származása rongyait, mikor esti ruhában ül le pástétomot enni. Elmerülni könnyebb, partra jutni nehezebb itt, mint bárhol egyebütt a világon – de a partrajutottat nem löki vissza senki a fuldoklásba; a bukás nem foszt meg a becsülettől, a szerencsétlenség csak kerités, amely elválaszt, de nem örvény, amely elszakit. Van, nagyon is van különbség marsall meg közlegény között, de minden közlegény bornyujában hordja a marsallbotot, születésére, származására, multjára való tekintet nélkül. Szó sincs róla: ez még mindig nem igazi szabadság és egyenlőség, mert a startnál még mindig egy sorba állitja az erőseket s a gyengéket. De Európához képest haladás, mert legalább startba hagyja állani a gyengéket; a politika minden szabadságát megadja nekik, hogy szövetkezéssel erősödjenek s ellennyomással ellensulyozzák a gazdagok nyomását – s bár nem tud, nem is akar tenni az ellen, hogy ember az emberek közt különbséget ne tegyen, de intézményeiben lehetőleg kevesiti az alkalmakat a megkülönböztetésre. Hogy csak egy példát mondjak: sehol vallásos okokból való üldözésre kinálkozóbb feltételek nem volnának, mint Amerikában, hol a vallás szent dolog, az emberek hivőek s a vallásosság kötelesség. De okiratokban nem emlitik az ember felekezetét, iskolában nem tanitanak vallástant, hivatalból senkiről sem tudják, mi a vallása, a nevelés nem választja el egymástól a különböző hitüeket, nincs meg, mint nálunk, az a megkülönböztetés, mely hivatalból mintegy bélyegül nyomja az emberre az ő felekezetét s valóságos különbségül is beleneveli idegzetébe, élete módjába s a társasági körébe. A felekezeti életnek s a nemzetiségi különválásnak sehol sincs nagyobb szabadsága, mint Amerikában – de sehol sem könnyebb észrevétlen maradni vallásunkkal vagy származásunkkal, mint Amerikában.
8.
Téved azonban, aki azt hinné, hogy Amerika ezt a szabadságos és egyenlőséges amalgamizálást is rózsavizzel csinálná. Ahogy szinte szemünk előtt folyik e folyamat; ahogy szemünk előtt okádják a hajók kétezrenkint és százezerszám a gyámoltalan és tanácstalan kivándorlókat s két lépésnyire a kikötőtől már ott idegeskednek, kiméletlenkednek, dolgoznak, tervelnek, komolykodnak, gazdagszanak s általában, hogy ugy mondjam: amerikállanak véreik s testvéreik, kik tizenkét vagy huszonnégy hónap előtt még szakasztott oly zöldek s ágrólszakadtak voltak, mint a mai jövevények: az embernek eszébe jut a középkori szokás, mely nyaklevessel avatta polgárrá a jobbágyot. Csak az a titka az amerikai nyaklevesnek, hogy nem hivatalból adják, ami elkeserit s ellenállásra készt, hanem az élet adja, ami serkent és alakit. Egyfelől semmi kényszerités vagy üldözés, mely az embert emberi méltóságában érné származása miatt, másfelől azonban a különbség irtózatos kilátástalansága s az elzárkózás kétségbeejtő reménytelensége – kettő felett pedig, magasabb egységül, az uralkodó fajnak, szokásnak, nyelvnek, miveltségnek, intézményeknek, sőt embereknek is néma, ki nem mondott, nem is tudatos, de hatalmas csábitása: mindez együttvéve azt öklözi a jövevény koponyájába, azt sugja fülébe, azt vési idegeibe, azt vegyiti, lassankint, vérébe is: légy olyan, mint a többiek! S ha az öregje még állja a csábitást: a gyereke nem. A kis magyar gyerek lepisszegi apját, ha magyarul szól hozzá az utcán; a clevelandi kis tót fiu azt irja iskolai dolgozatul, hogy: én amerikai polgár vagyok s az osztrák-magyarok nemzeti virágja a napraforgó: a kis zsidógyerek el-eljár a vasárnapi iskolába s elvegyül a presbiteri ájtatosságba; nem tilos, sőt megvédett dolog magyarnak, tótnak vagy zsidónak lenni, de nem szép, nem előkelő, nem uri, s a gyerek kap az előkelőségen, az uriságon, ha az nem löki őt vissza, mint ahogy Európában sokszor és sok helyütt igenis visszalöki. Az amerikai, aki nem üldözi, csak szánja az idegent, s az amerikai élet, mely nem bántalmazza, de szánalmassá teszi az idegenséget; az amerikai ember, ki magával egyérőnek tekint mindenkit, aki vele egy nyelven beszél s vele egy istent hisz, s az amerikai társadalom, melynek minden egyes szokása és intézménye mint legcélszerübb megoldás, leggazdaságosabb mód s legalkalmasabb rend csillan fel a jövevény tanácstalansága előtt: ezek azok az erők, amik Amerikában ugy oldják meg a nemzetiségi kérdést, hogy noha az eredendő angolság mindig kisebbségben volt s mindig abban marad: az Egyesült-Államok ezerféle származásu, ezerfelől megujuló, egymástól államonkint s földterületenkint a fejlettségnek s a müveltségnek olykor századaival különböző népességét a gulyástól az elnökig egységes, együttérző, egyfelé törő, egy nyelven beszélő, egy földben gyökeredző, egyforma testi s lélekbeli, valamennyiükből megismerhetően kiütköző faji vonásokat mutató angol-amerikai nemzetté alakitják.
Ha mindezekre azt mondja a kegyes és figyelmes olvasó, hogy hiszen ez rózsaviz, sőt selyemkeztyü: én megint csak azt mondom, hogy téved. Ugyanez a rózsaviz tud választóviz is lenni, s ugyanez a selyemkeztyü kérlelhetetlen öklöt fed. Amerika minden intézménye, szokása s erkölcse a körül fejlett, hogy itt a természet s az élet nem tréfaság, – s ha szemügyre veszed a látszólagos lágyságot s irgalmat, s a látszólagos kegyetlenséget: mindkettő alján egy egységes és gyakorlatból fejlett megkülönböztetést találsz: szeretek és befogadok mindenkit, aki segitségemre van, gyülölök és elpusztitok mindenkit, aki utamban áll.
Azzal a finom, intellectuális öreg urral, kit az elébb M. Paul Bourgetval együtt emlitettem, egy este együtt ültünk a hajó karfája mellett, s beszélgettünk gobelinekről s prerafaelita képekről, beszélgettünk versekről, asszonyokról, védővámokról s izületi csúzról (szegény öreg ur mankón jár a csúz mián), s hogy hogy nem, szó kerül a vadászatról is. Az öreg urnak nagy birtokai, nagy erdőségei vannak valahol a Michigan vidékén; nádasban lesett rucára, sürüben lesett vadra – „de mi mindez ahhoz képest, tette hozzá szeliden elmerengve – mi ez ahhoz képest, mikor indiánusokra vadásztunk!…“
– Mire tetszettek vadászni? – kérdeztem fölriadva.
– Indiánusra – szólt ő szeliden, – indiánusra; valóságos hajtóvadászatok voltak ezek, néha szakasztott olyanok, mint India dsungeljaiban a tigrisvadászat, mikor, ha nem boldogultunk máskép, gyürübe fogtuk a gyilkos veres ember buvóhelyét, rágyujtottuk a bozótot, s ott lőttük le, ahol végre a füst, a tüz, a megfuladás és megpörkölődés elől ki kellett bujnia… Én, hiszen láthatja, rokkant vagyok már az ilyesmihez, de öcséim még meg-megcselekszik…
Szájtátva hallgattam, s az öreg ur elértette hallgatásomat. Elmosolyodott.
– Kegyed most azt gondolja: vakard meg az amerikait, még ha gobelinekről beszél is, és megtalálod a rézbőrüt. Nem mondom, hogy egészen téved; lehet, hogy vademberek vagyunk s az vagyok, talán, magam is. De éppen rézbőrüek nem vagyunk; a rézbörüből sohasem válik ember; az megmarad mindig vadnak, kegyetlennek, mérgezett nyillal lesből lövöldözőnek, – talán szépnek és költőinek, de lustának, rosszindulatunak s ostobának, mint a tigris vagy az oroszlán, amely szintén igen szép állat, de mégis el kell pusztitani ott, ahol az ember élni és dolgozni akar. Kegyed délelőtt, láttam, Prescottot olvasgatta, együtt könnyezett e derék és jó emberrel a mexikói asztek müveltség pusztulásán s a Cortezék képromboló kegyetlenségén. Nem vette észre, éppen a Prescott leirásában, hogy gonoszabb embereket a föld még nem hordott hátán, mint ezek a nemes asztekek voltak? Ezzel a fajtával nem lehet együtt élni, legfeljebb hozzá lehet romlani, – s ezt, ugyebár, mégsem kivánja tőlünk?
Szakasztott ilyen gondolatmenetet hallottam egy német apától származó, de maga már egészen amerikai, még pedig délvidéki, fiatal kereskedőtől, kivel sörszó mellett elpolitizálgattunk, s aki elébb agyondicsérte Roosevelt elnököt, amért a szegény meggyötrött muszka zsidóknak pártját fogta, majd pedig, szinte átmenet nélkül, leszamarazta, amért a négerekkel kacérkodik.
– Nem gondolja, kedves Mr. Stein, nem gondolja – kérdeztem, – hogy némi ellentmondás van a kegyed felfogásában?
– Nem gondolom. Én jó embernek tudom magamat és emberszeretőnek, akit bánt az igazságtalanság itthon, bánt az idegenben is, és nem bántam volna, ha Dreyfus kapitányért vagy a kisenevi zsidókért hadat üzentünk volna Európának. Mert igazságtalanság a zsidóval azért bánni rosszul, amiért zsidó, mivelhogy a zsidó szakasztott olyan ember, mint én vagyok, aki ha megtanulta nyelvemet s beleszokott felfogásomba, szakasztott ugy él, ugy dolgozik, ugy érez s ugy gondolkozik, mint én. Ha összeházasodom az asszonyával: a gyerekem bőre, képe, a lelke is szakasztott olyan lesz, mint akármelyikünké. Ezt kipróbáltuk, ez igy van. És kipróbáltuk, hogy a négernél nincs igy; hogy azon hetediziglen megérzik, hogy nem olyan ember, mint mi; hogy nem való közénk, ha szabad; hogy nem való arra, amit mi nevezünk életnek, s nem lehet vele másképp együtt élni, mintha alul tartják s rosszul bánnak vele. Ti idegenek és ti északiak ne beszéljetek bele a mi dolgunkba; nálatok nincsenek négerek, s ti nem tudjátok, milyen a néger. Mi tudjuk és tudjuk, hogy kell vele bánni.
9.
Megint csak elhallgattam – az ember mindig elhallgat, ha szeret vagy ha tanul. Mondom, már a hajón voltunk, visszajövet Európába; nyugaton a nap, igazi amerikai módra, hirtelen eltökéléssel bukott le a tengerbe, s hirtelenül, átmenet nélkül, burult fölénk az est. A távolból már nem látszott, csak érzett a szárazföld, Amerikának forróságtól szikkadó, verejtéktől nedvesedő földje. Szent földje – igen, ismerjük el, hogy szent. Hány hazátlanság lelt rajta hazát, hány hajótöröttség ért rajta partot! Nem uj világ, nem is szép világ Amerika, de a jóvátétel világa. Ez a fele földet beboritó nagy sziget óriási méretekben az, aminek, kicsinyben, a Robinson szigetét álmodta meg a szárazságban lángoló elméjü De Foe Dániel. Minden nemzetek Robinsonjai, s általában az európai müveltség robinsonsága itt vetődik szárazra, minekutána könnyelmüség, lustaság, bün vagy szerencsétlenség után a fuldoklásig közel volt a halálhoz. Ó, a Robinson szigete nem paradicsom; Robinsonnak dolgoznia, dolgoznia, irtózatosan dolgoznia kelett, olyan munkával, erővel, türelemmel és állhatatossággal, melynek tizedrésze is elég lett volna otthon a boldogulásra – de otthon a kényszerüség nem tudott ugy bottal s halálveszedelemmel tanitani, a siker nem tudott oly fejedelmi, oly tüdőt tágitó elégtételt adni, mint ideát. Persze: titokban, a lelke legmélyén, szigete fölött való császári hatalma közben Robinsont el-elfogja a vágy a régi világnak: nem munkátlansága, de élete után… A társalgóból zongoraszó hallik, majd egyszerre zugó ének; valaki megint rágyujtott, mint napjában annyiszor, az America-himnuszra, s a miszterek s a missziszek, a mászterkák, a misszek s a misszecskék lelkesen dalolják vele, a God save the King nótájára: Á-á-mö-ri-ká! Be sem megyek már; szembehunyva, kivülről is ismerem e képet, amint körben állanak, egy szájjal, egy lélekzettel, egy nyelven s egy érzéssel énekelnek: déliek és északiak, keletiek és nyugatiak, németből, olaszból, spanyolból, franciából és hollandusból s javarészt még a maguk testében, talán csak néhány esztendeje amerikaivá lettek – mialatt felettük, a zongorára ugorva, egy fekete kis zsidólyány lengeti a csikos csillagos zászlót. Amerikát éneklik s Európába sietnek – fáradtan, szomjasan, epedve egy kis élet s vidámság után. Daluk végigverődik a sötétségen, s mosolyogva lehunyt szemhéjaim mögül egyszerre ott látom magam St.-Louisba menet a vasuton, a hálókocsi dohányzó-szobájában, egy szurtoskörmü vékony kis szabó mellett, aki régen, talán harminc esztendeje, hogy Bajorországból ide vetődött, s most igen jól megy dolga. Kinéztem az azon órában sik vidékre, melyet megült a por s az elhagyatottság; imitt-amott rongyos deszka-vityillók, gazdátlan taligák – furcsa, hogy mint Belgiumban, itt is: ahol legtöbbet dolgoznak a világon, ott tetszik a vasut mente a legistentől megvertebb leromlottnak. A szabócska sürün hörpentette kis ezüst butykosából a whiskyt, s minden korty után kéjesen köszörülgette torkát. Végignézett a vidéken, majd hirtelen lelkesedéssel fordult hozzám:
– Istenem, micsoda áldás az emberiségre, hogy ez az Amerika: van!
Értően bólintottam egyet, ő meg halkan tette hozzá:
– De azért nem mondom, hogy élni nem jobb otthon.