Feljegyzések

Berlin

(1908.)

Mióta, nyolc esztendő előtt, utoljára jártam Berlinben, ez a szép és nagy város nemcsak még szebb s alig nagyobb lett, de meggyarapodott egypár olyan Wahrzeichen-nal, amilyenről, aki ma ismeri meg, szinte ezekről ismeri, s el sem birja gondolni, hogy Berlin ezek nélkül is Berlin lehetett. Ilyen, mindenekelőtt, a berlini uj épitészet s ennek legszebb virágja, a Messel Wertheim-áruháza, melynek szolid és praktikus bájossága benne kisért, valóságos stilus gyanánt, az uj szinházak és kocsmapaloták épületeiben. Ilyenek nagyrészt e kocsmapaloták, melyek a gyalázatos főztjéről nevezetes Berlint most hirtelen Páris, Stockholm és Bécs mellé állitják – nem ugyan főzőmüvészet dolgában, de ez ugyis csak az igen gazdagok mulatságát szolgálhatja, hanem abban a fontosabb tekintetben, hogy elérhető áron egészséges és változatos matériából készült ehető ételt kapni tisztességes felszolgálással. Ilyen a földalattival váltakozó földfeletti vasut, mely viszont newyorki vonást elegyit a nagy város képébe s a töltésre zárkózott Stadtbahnhoz képest olyanfajta meghittséget vet a közlekedésre, aminővel az orvos vagy az anatomus nézi embertársait. Ilyen a részint csak Párist és Bécset ostromló lázas szinházi élet, amelyről még a portás és a pincér társaságával megelégedő idegen is megérzi, szinte a levegőben, hogy a közélet részévé lett, szivbeli és közügygyé. Ezekhez s a most már gépkocsiktól is népesitett közlekedés növekvéséhez képest hanyatlás számba legfeljebb az mehetne, hogy a becsületes és emberséges Ladenschluss-törvénynél fogva ma már minden boltot bezárnak kilenckor, s nem vehetni, mint annakelőtte lehetett, éjfél után kettőkor a Friedrichstrassén keztyüt és nyakravalót. Ezt a különbséget azonban igazán csak az veszi észre, aki meghal, ha éjjel kettőkor nem vásárolhat keztyüt meg nyakravalót.

Megengedem, hogy ez külsőséges itélet, s az olyan nagy város polgára, mint aminő Berlin, méltán lenézheti azt az idegent, aki mindössze ezt látja meg Berlinen, s azt hiszi, hogy ilyenformán valaminemü sejtelme van a városról, lakosságáról, életéről. Bizonyára nincs sok, és, hiába, a portás és a pincér nem mindenben reprezentál egy három milliós világvárost, melynek lakosai közt ott a császár is, ott vannak tudósok, költők, ott az udvari nemesség s ott az ipar s a pénz uj nemessége és, ami mindezeknél nagyszerübb, ott a világ legremekebbül szervezett munkástábora. Mindazonáltal nem kell azt hinni, hogy az ilyen felszines szemlélő s csakis a felszint szemlélvén, mégis egyet-mást ne látna meg az idegen világ leglelkéből, legsajátosabb sajátosságaiból. Ugy vagyunk ezzel, mint a fiziognómiával, mely zárt ajakkal is beszél s elmondja gazdája titkait. Csak éppen szemügyre kell venni.

Hogy példát mondjak erre s berlini példát: itt a német birodalmi gyülés palotája s itt vannak az ülései. Én éppen akkor jártam ott fenn, mikor javában folyt az ujságiró-sztrájk s egy olyan gyüléshez volt bejutásom, melyről a világ nem tud – igaz, hogy nem sokat veszit vele; Tirpitz admirális költségvetését tárgyalták, és sem az admirális ur, sem a képviselő urak nem erőltették meg magukat, hogy a vitát érdekessé tegyék. S fenn ülve a karzaton, szemben az elnökség s a szövetségtanács dobogójával, unalmamban azt kezdtem elgondolni: vajjon ha ezt a házat és gyülést nem ilyen magamformáju minden hájjal megkent s a németség emlőin nevelkedett ujságiró nézné végig, hanem valami átlagos müveltségü, teljesen idegen ember: milyen képe alakulna a német alkotmányos és politikai életről?

Mindenekelőtt észrevenné, hogy sem az ujságoknak, sem a berlini, sem tehát a birodalmi életnek nem afféle lázokozó fókusa a Reichstag és épülete; még a külügyminiszter-kancellár expozéja napján is közömbösen bonyolódik le a sürü forgalom a Reichstag közelében, melynek a nyilvánosságot igen megrostáló jegykiadó szokásai azt mutatják, hogy a nagyközönség nem igen töri magát az ülések után, különben kiküzdötte volna már magának, hogy ne olyan legyen a bejutás, mint egy magánmuzeumba. Egészen biztos ezekről a külsőségekről, hogy ennek a parlamentnek nincs, nem lehet föltétlen vezérlő hatalma; nem e körül vagy nem csakis e körül forog a politikai élet; ennek szava nem oly erős, hogy emelne vagy buktatna olyanokat, akiktől sorsok, vagyonok, bodogulások függenek – ha ilyen volna, a dolgaik után járó emberek többet törődnének vele.

Széles, előkelő, egy kicsit luteránusan disztelen és kongó keresztfolyosókon ődöngenek lassu léptekkel a népképviselő urak. Legnagyobbrészt – egypár elegánsabb öreg junker-figurát kivéve, polgári, sőt kispolgári viselkedésü és öltözetü férfiak, akik szemmelláthatóan idegenül és idegesen járnak-kelnek a frakkos lakájok között, s látszik rajtuk, hogy nem ez az ő igazi helyük; nem, mint az angol képviselőnek, még egy s a legmeghittebb klubjok ez a többi mellett. Ahogy egymásnak köszönnek, ahogy egymás mellett elmennek, azonnal látszik, hogy kevés közük van egymáshoz, vagyis megint csak az, hogy nem tulságos sokat hat az egyes sorsára, hogy itt mi történik, ki van fölül és ki van alul. Benn a teremben a kevésülésü karzatok mind tele vannak, csak az ujságirókarzat kong az ürességtől. Egy-egy rosszul öltözött öreg irnok-figura ül csak a helyén: a klerikális ujságirók, akiket a rabszolgatartóik még a saját szakbeli összetartásuk szocializmusától is eltiltanak. Az idegen, aki tudja, hogy ujságiró-sztrájk van, menten megállapithatja, hogy ebben az országban a sajtó s az ő munkásai nem tartoznak a legnagyobb hatalmak, a legjelentősebb mozgatók, a legtiszteltebb emberek közé. Ugy látszik, ez a világ a legitim jogok világa; az olyan szerzett jogok, mint aminők világszerte a zsurnalisztikáé, itt nem tetszenek, nem kellenek, nem imponálnak. Ha nem igy volna, lehetetlen volna, hogy sem a karzati közönség, sem a képviselők, sem a szövetségtanácsi dobogó emberei nem igen nézegetik ezt a már ürességénél fogva is feltünő karzatot; nem okoz egy lélekzetnyi mozgalmat, mikor üres padjain mégis felbukkan egy-két gyászos figura.

De legtanulságosabb maga az alsó ülésterem. Patkóformáju sürü padokban ülnek itt a népképviselők, s a patkó előtt, széles dobogón ül középütt az elnökség s jobbról-balról két-két széles széksorban a szövetségtanács. De nemcsak ezeknek van helyük a dobogón. Egy-egy idősebb katonán vagy redingoteos elegáns öreg uron meglátszik, hogy államtitkár lehet vagy valamely állam delegátusa. De vannak fenn fiatal emberek: fiatal tengerésztisztek és egészen fiatal hadseregbeliek is, s vannak egyéb jókabátu, de mind ugyanazon férfiuval, a tengerészeti miniszterrel vagy államtitkárral szemben igen alázatos férfiak, akik nyilvánvalóan miniszteri tisztviselők. Igy válik hát ketté ez a világ: lenn a mély félkörben a többnyire rosszul öltözött s nagyrészt félszeg viselkedésü képviselők – fenn a dobogón pedig a tisztviselők, a legnagyobbtól a legkisebbig, egymás között a langrétra szédületeitől elválasztva, de lefelé egy mosolygó, közömbös, le nem néző s szinte le sem látó szines uri sokaság, a hatalomnak és előkelőségnek monopolista könnyedségével és természetességével. A két világ közt semmi érintkezés. A képviselők nem mennek fel, az urak nem szállnak le. Mégis: a tengerészeti államtitkárnak van valami megbeszélni valója Epsberger urral, aki a centrum vezércsillaga s az üsd agyon, de ne nagyon ellenzék feje. A világért sem megy le hozzá; egy lakájt küld utána; a képviselő ur felsiet a dobogóra, ott udvariasan kihallgattatik s megy vissza megint a plebs közé. Ebben a birodalomban, azt kell hinni, az urak a tisztviselők s a tisztviselők az urak, és, ugy látszik, elég jól végzik a dolgukat, mert akiknek ez állapotra legféltékenyebbeknek kéne lenniök: a képviselők ugy törődnek hozzá, mint valami természetességhez, mint a berlini klimához, mely kellemetlen ugyan, de nem rossz levegőjü.

Jól végzik a dolgukat; itt is jól végzik: feláll egy szürke, öreg képviselő – az embernek megdobban a szive, mikor ráismer, hogy Bebel, de ha nem ismerné is, látnia kell, hogy nem lehet jelentéktelen ember, mert mikor beszélni kezd, az addig részvétlen dobogó, élén az admirálissal, lassankint átcsoportosul feléje, a balmezőre, sőt két redingoteos és néhány tengerésztiszti ruhás uri ember egészen előrehajol és papirost, ceruzát tart kezében. A szónok – kellemes szavu és választékos beszédü – megemliti, dátum szerint, az államtitkár ur egy mult évi beszédét. Az egyik redingoteos ir valamit a papirosára s átadja egy fiatal tisztnek, ez szalad vele hátra, kimegy egy ajtón, majd visszatér egy vastag kötettel, felüti, elolvas benne valamit, hozzáir egypár szót a cédulára irtakhoz, visszaadja a redingoteosnak, aki viszont az admirális vagy miniszter vagy államtitkár urnak adja kezébe. Ez a procedura megismétlődik a Bebel beszéde alatt egynéhányszor, s általában ilyesmiben sürögnek és forognak a berendelt szaktisztviselők az egész ülés, az összes ellenzéki beszédek alatt; a vita végén egy csomó ilyen cédula van a miniszter kezében, aki összefoglaló és vitazáró beszédét ezek kapcsán mondja el, menten pontosan, minden adattal felfegyverkezve felelvén minden kifogásra, vádra és birálatra. Az idegennek is észre kell vennie, hogy ez a világ a jó igazgatás világa, az embereknek nem sok szavuk van, de gondjukat viselik. S ahogy a különben hüvös ház a még hüvösebb dobogó felől a beteg öreg népvezért, aki már annyira megrokkant, hogy nem tud állva beszélni s beszédét a felcsapódott székülés élére ülve mondja el – ahogy mondom a vörös öreget mindenfelől tisztelet és szimpátia veszi körül, azon megismerszik, hogy ez a világ nemcsak a hivatali munkának, de általában a munkának, a dolgozásnak, a kötelesség állásának világa, ahol a hivatali rangon kivül a jól végzett munka s a teljesitett kötelesség is rang s tisztesség az embere számára. S talán az sem erőltetett következtetés, hogy ez a béna parlament öntudatlanul talán rá sem gondolva, annak az osztálynak erőbe hozásától várja megelevenedését, melyből ez az öreg uri munkás ide differenciálódott.

Ez a parlamenti példa csak egy a sok közül – igy mehetnék végig szinházakon, temetőkön, villamos kocsikon, áruházakon, sörkocsmákon, zálogházakon, sétatereken és száz egyéb felé, ahol szintén, ha az ember egy odavalóval sem ismerős, egy család hajlékába sem jutott be, észrevehet sok mindent, aminek üvegén át az odavaló élet leglelkébe is beláthat. Nekem különben legutóbbi berlini mulatozásom alkalmával volt szerencsém megismerkedni és együtt lehetni az odavaló szinházi élet egypár igen kiváló emberével, tehát szerezhettem értesülést egyenest és jó forrásból. Mégis: még ebben a társaságban és társalgásban is a sok érdekes és tanulságos közt, amit bőven hallottam, legérdekesebb és legtanulságosabb megint csak egy kép, egy jelenet, egy faktum volt, amely többet mond annál, mint amit a benne résztvevők különben igen mélyet és elméset mondtak. Ez a jelenet, röviden, az, hogy éjjel három órakor egy nagy fogadó külön szobájában együtt ülünk irók és szinészek, odavalók és idegenek, s már egy órája, hogy beszél s még egy óráig beszél majd, szinte megszakitatlan dialogusban, versengve, vitatkozva, indulattal és nekihevülve, a társaság két tagja, két igen müvelt, igen komoly, igen elmés és az életben nagy energiáju férfi, s beszélnek legelvontabban müvészi kérdésekről, dolgokról és elméletekről, igen magas rendüekről, igen fontosakról, olyanokról, aminőkről sokan köteteket irtak, cikkeket magam is irtam, de beszélgetni és társalogni róluk önképző körös korom óta nem volt alkalmam – nemcsak itthon, de teszem Párisban sem. Az idegen ebből erőltetés nélkül következtethet kettőre. Az egyik megint csak az, hogy a politikának ebben az országban nem lehet főfontosságu jelentősége, különben lehetetlen volna, hogy nagymüveltségü, sok munkáju és gyakorlati foglalkozásu férfiak ennyire kizáróan müvészi dolgok köré kristályosithassák érdeklődésüket. A másik viszont az, hogy ebben a világban a kultura nem valami sznobizmus dolga, nem csakis divatos és kötelező játék és külsőség, nem szellő, melyben megmárthatják homlokukat, hanem, legalább is a müvelteknél, lélekző levegő lett, vagy, mondjuk, leszokhatatlan testi szükség, mint az angolszászoknál a fürdő.